Hogy a modern állam válságba jutott, s hogy ez a válság különböző formában többé-kevésbé minden országban megnyilatkozik - oly gyakran hangoztatott igazság, hogy már-már közhelynek mondható. A súlyos probléma megoldására tett javaslatok bizonytalansága miatt nem felesleges e kérdés objektív vizsgálata. Vizsgálódásunkban nem annyira az egyes országok sajátos viszonyait, mint inkább a probléma általános vonásait fogjuk figyelembe venni. Bízvást mondhatjuk, hogy efféle válság, ha fokban, formában és következményekben jelentős különbségekkel is, minden időben és minden helyen megnyilatkozott , mert lényegileg benne rejlik magának az állam fogalmának összetettségében.

Különösnek tűnhetik fel, de az újabb kutatások tanúsága szerint mégis bizonyos az, hogy a Stato elnevezés abban az értelemben, amelyet ma tulajdonítunk neki, viszonylagosan új keletű. Ez a megállapítás nemcsak az olasz nyelvre vonatkozik, hanem általában a kultúrnépek nyelvére, ideértve a latint és a görögöt is, melyekben, mint ismeretes, találhatunk ugyan olyan kifejezéseket, amelyek bizonyos meghatározott formájú politikai társulatokat vagy szervezeteket jelentenek, de az állam fogalmát sajátlagosan és mindenre kiterjedően ezek sem határozzák meg.

Nem kell azonban azt hinnünk, amit más oldalról tévesen állítottak, hogy ti. az állam fogalma csak az újabb időknek, s nevezetesen a német bölcselet egyik irányának a «felfedezése». Mint sok más esetben, úgy itt is inkább csak a nyelvnek általános fogalmak kifejezésére való alkalmatlanságával és szegénységével van dolgunk. Minden kételyen felül áll például az, hogy a rómaiaknak igen világos képzetük volt az államról, s állami érzékük igen erősen ki volt fejlődve, s hogy e tárgynak szentelt elméleti kutatásaik is ma is még érdeklődésre tarthatnak számot (gondoljunk csak Cicero «De Republica» vagy «De Legibus» című munkáira). Mindazonáltal igaz az is, hogy a klasszikus ókorban, s még sok rá következő században hiába keressük az állam fogalmának szigorúan logikus és sajátosan univerzális meghatározását. Ebben az irányban az első rendszeres vizsgálódást talán Machiavellinél találhatjuk. Valóban az ő írásaiban jelenik meg először a «Stato» szó pontosan abban az értelemben, amelyben ma használjuk.

De nem az a célunk itt, hogy nyelvészeti vagy eszmetörténeti szempontból tárgyaljuk a problémát; ezt már mások elvégezték. Nekünk inkább a következő kérdéseket kell feltennünk: Mi lényegében az állam? Milyen módon nyilvánult és nyilvánul meg? Ősidőktől fogva létezett-e, avagy történetileg meghatározható eredettel bír? Más szóval: volt-e mindig az emberek körében politikai szervezet, s vajon minden politikai szervezet állam-e?

E problémára vonatkozólag két különböző felfogás alakult ki a tudományban. Egyesek, s ezek vannak többségben, beható történeti vizsgálat alapján azt állítják, hogy a voltaképpeni állam csak a jog történeti fejlődésének egy későbbi szakában keletkezett olyan más formájú szervezetek integrációja és szintézise gyanánt, melyeket éppen ezért «állam előttieknek» mondanak. A társadalmi szervezkedésnek a szociológusok számára hipotézist, s egyben határfogalmat jelentő «nomád hordák» amorf talajából kifejlődött kezdetleges formái csupán családi vagy rokoni kapcsolatokból állottak. A vér közössége az, mely atyai vagy talán még előbb anyai ágon jőve számba, a kezdetleges társadalmi egységeket összetartja. Sok társadalmi, sőt jogi jelenség is, mint például a vérbosszú vagy a tálió intézménye, a történeti fejlődésnek ebben az általában nemzetséginek nevezett korszakában keletkezett és fejlődött ki. S csak jóval később, amikor már az egyes nemzetségek békés vagy háborús érdekekből eleinte ideiglenes, majd állandó jellegű magasabb egységekbe tömörültek, fejlődött ki az állam, mely ennek folytán lényegileg «nemzetségek feletti egység».

Mások ezzel szemben azt hangoztatták, hogy ha [az] állam elnevezést csupán oly társulások számára tartjuk fenn, melyek nagyjából megegyeznek a maiakkal, úgy ez nem egyéb, mint meghódolás a konvenció előtt, s valójában tudománytalan előítélet. Ezek szerint az írók szerint semmi sem áll útjában annak, hogy politikai jelleget tulajdonítsunk már a nemzetségi szervezeteknek az ún. állam előtti korszakban is. De politikai jellegűek, bárcsak embrionális és elemi állapotban, szerintük már a patriarchális család legrégibb típusai is (ilyen típusokkal nemcsak a római tradíció, hanem a bibliai elbeszélés is szolgál), hiszen a pater familias hatalma valóban nemcsak magánjogi, de egyúttal közjogi jellegű is, mivel oly ténykedésekben nyilvánul meg (büntetés), melyeknek mi különlegesen politikai és közjogi jelleget tulajdonítunk.

Ez az imént említett két elmélet sokkal közelebb áll egymáshoz, semmint látszik. Csak akkor beszélhetünk az állami lét teljes megvalósulásáról, ha benne tagjai felett álló autonóm jellegű, rendezett és szilárd hatalom alakul ki. Ahol viszont ez még nem alakult ki, ott a reális állami létnek legfeljebb előjátékával vagy töredékével állunk szemben. Problémánk tehát történeti vagy genetikus szempontból arra a kérdésre zsugorodik össze, hogy a fejlődésnek e kezdetleges szakában a patriarchális vagy akár matriarchális család, avagy a nemzetség bírt-e minden magasabb hatalomtól független, valódi autonóm léttel? Ha igen, úgy helyes az a következtetés, hogy a családi egység magában véve is valódi államot alkot, mivel saját magában bírja jogi szabályozásának központját. Azonban valószínűbb az, hogy a fejlődésnek e fokán az egyes rokoni kapcsolatok még nem érték el jogi berendezkedésük teljes szilárdságát és igazi függetlenségét, s hogy e jogi berendezkedéssel párhuzamosan kifejlődni kezdő területi mellérendelődés is csak arra volt jó, hogy az egyes csoportoktól elvegye az állami minőséget, de arra már nem, hogy befejezett, tökéletes államot tudjon létrehozni. Mi tehát azt az először említett tanítást tudjuk a helyesebbnek, melyet mint mondottuk, a többség is követ.

Engedjük át azonban a történészeknek ezt az ő hatáskörükbe tartozó kutatási teret annál is inkább, mivel nekünk különösképpen azt kell kifejtenünk, hogy az egy szisztémát alkotó jogi szabályoknak egy közös középpontra való visszavezetése az, ami az államot logikusan létrehozza. Valamely jogi rend akkor állam, ha bizonyos módon szubjektiválódott, ti., ha az azt alkotó normák, melyek parancsok lévén, akaratot fejeznek ki, egy egységes akaratnak a megnyilvánulásai, s ha ekként az egész jogi rendnek ez az akarat az alanya. Világos, hogy ez az egységes akarat nem függhet egy másik akarattól, miután ebben az esetben ez utóbbi lenne az államalkotó. Innét az a logikai szükségszerűség, melyet már elvont okoskodás útján való bizonyítása előtt igazolt a tapasztalat, hogy minden állam a szuverenitás jellegével bír, lévén államiság és szuverenitás lényegükben egyenértékű fogalmak. Az ún. félig szuverén államok voltaképpen csak félállamok.

Nem egyenértékű fogalmak viszont - bár mint ismeretes, egyes szerzők azonosíthatóknak vélték - az állam és a jogrend, vagy az állam és a jog. Mindenekelőtt a jogot, mint az alanyok közötti etikus mellérendeltségnek tisztán eszmei kritériumát, azaz több alany jogosultságai és kötelességei közötti viszonosságot, pozitív megvalósulásától függetlenül lehet, sőt kell is felfognunk; ezzel szemben nehéz vagy legalább is haszontalan dolog egy pozitív léttel nem bíró államot elképzelnünk, hacsak fikció útján pozitív léttel fel nem ruházunk egy fiktív államot. Továbbá, s talán ez a fontosabb észrevételünk, a jog az ő megvalósulása folyamán lassú processzusnak van alávetve, melynek során pozitivitása csak fokozatosan nyilvánul meg. S minthogy ilyen különböző fokú pozitivitással számtalan jogrendszer bírhat, s ezek egymással gyakran homlokegyenest ellenkeznek, nyilvánvaló, hogy a történeti fejlődés során közöttük összeütközés fog bekövetkezni, és erőpróba fog köztük lefolyni, melyben mindegyik jogrendszer a többit felülmúló vonzerejét és felsőbbrendűségét igyekszik majd bizonyítani. E jogrendszerek közül az, mely ténylegesen túlsúlyba kerül, fogja megszerezni az állam jellemző vonásait, ezért az államot úgy is definiálhatjuk, hogy az a legnagyobb fokú pozitív léttel bíró jogrendszer szemben minden többivel, melyek ugyanazon egyedek felett igyekeznek megszilárdulni. Kitűnik ebből az államnak abszolút és egyben relatív volta, miután ez a két jelző csupán két különböző kifejezése annak a ténynek, hogy az állam egy bizonyos adott környezetben minden másnak a rovására túlsúlyban levő jogrendszer, mely éppen ezért saját belső konstrukciójának logikája szerint formailag exkluzív. De emellett létezhetnek egyéb, többé vagy kevésbé kifejlődött jogrendszerek is, melyektől, ha az államjelleget meg is kell tagadnunk, nem vitathatjuk el - annak az elve alapján, hogy épp ezt akarják kifejezni - a bennük rejlő jogi jelleget.

Bizonyos a közhiedelem ellenére is, hogy az állam nem valami, a szervek és a ténykedések komplexumaként a társadalom fölébe anyagi értelemben helyezett dolog, hanem igenis éltető lelke egy olyan jogrendszernek, melynek saját egysége van, s amint mondottuk, bizonyos módon szubjektívvé, alanyivá vált. Az állam, hogy úgy mondjuk, egy rendszer gravitációs központja, vagy akár egy fókusz, melybe összefutnak, s melyből szétszaladnak mindazok a sugarak, melyek egy reális egységbe tartoznak. Elfogadhatnók az államnak egy régebbi meghatározását is, amely szerint az «a társadalom hatalmi megnyilvánulása», ha nem kellene sürgősen hozzátennünk, hogy ez a hatalmi megnyilvánulás csak úgy jöhet számba, ha egy egységes akaratú alany személyesíti meg. Az államnak a kisebb pozitív léttel bíró jogrendszerek felett álló hatalmát azonban állandóan gyakorolnia kell, s folytonosan megszilárdítására kell törekednie, mert ha állandóak is a hatáskörébe vonzó centripetális erők, éppen olyan állandók - ha potenciálisan is - a divergenciának különböző lehetséges okai, melyek centrifugális erőkként működve, bomlasztó hatással lehetnek. Éppen, mivel az állam élete a jog életéhez van kötve, hatással van rá minden viszontagság, melyet a jog elszenvedni kénytelen. Az állam semmi esetre sem létezhet merőben statikus módon, hanem állandó dinamikával kell megszilárdítania és megőriznie magát, különben át kell engednie helyét azoknak a jogi normákat kisugárzó központoknak, melyek hatékonyan vagy legalábbis potenciálisan körülötte vannak. Az állam tekintélyének megszilárdulását nem szabad mechanikusan értelmeznünk, mintha csak arról volna szó, hogy az állam mechanikusan zúzza szét a körülötte hemzsegő jogi organizmusokat. Ellenkezőleg, az állam fiziológiai élete úgy folyik le, hogy a saját pályája síkjába vonván bizonyos módon a körülötte keringő idegen elemeket, azokat állandóan asszimálja, s önkéntes egyéni energiáikra rányomja a saját formális bélyegét. A felszívás és beszervezés kényes munkája ez, s itt mutatkozik meg valójában a vezetők államférfiúi erénye, itt világlik ki, hogy mennyit érnek igazán államszervi minőségükben.

Ami a nehézségeket, s gyakran az állam életének tragédiáját okozza, az éppen ennek a nem csupán passzív, hanem egyben aktív védekezésnek a szükségessége mindazok ellen az elemek ellen, melyek szétbomlását okozhatnák. Nem abban az értelemben, mint hogyha - abszolúte véve - az állam egyáltalában megszűnhetne, hanem úgy értve a dolgot, hogy az államnak egy bizonyos meghatározott formája és szervezete után egy másik következhetne, de csak egy többé-kevésbé kegyetlen és kínzó válság után. Hogy jól megérthessük az államok életének immanens törvényét, tekintetbe kell vennünk, hogy természetszerűleg minden egyes egyén jogforrás. és ezért állam is «dióhéjban». Valóban minden egyén közvetlenül magából, a saját öntudatából jogi igenléseknek egész sorát - ha kezdetlegeseket és tökéletleneket is - termelhet ki , jogosaknak ismerhet fel bizonyos szándékokat és követeléseket a saját szükségleteire és törekvéseire vonatkozólag, s ennek megfelelőleg megkísérelheti, hogy mások tevékenységének korlátokat szabjon, feltéve, ha elismeri ugyanazt a korlátozást saját magára nézve mások követeléseivel szemben. Miután az emberi élet szükségszerűleg társadalmi, ezek a kezdeti és spontán jogi korlátozások szükségképp valamely rendszer komplexumába tevődnek össze. Ez az embrionális és minden feldolgozás nélküli rendszer a különböző egyéni törekvéseknek lesz, nem mechanikus, hanem pszichológiai középarányosa, eredője. Ekként kialakulhat valamiféle szervezkedés és kölcsönös korlátozódás az együtt élő emberek körében. Mély, emberi szükségszerűségre hivatkozva, bátran állíthatjuk tehát, hogy ahol társadalom van (vagy ami ezzel egyenértékű: ahol ember van), ott van jog is.

De innét az állam teljes megvalósulásáig még hosszú az út. Az első és legkezdetlegesebb emberi csoportosulások, amelyeket elemi életszükségletek hoznak létre, természetesen arra törekszenek, hogy egymás közt valamiféle mellérendeltségi viszonyt teremtsenek, és egymás közti viszonyaikban is pozitív jogot alkossanak maguknak, így a csoportok között is létrejön lassanként egy rendszer, amely szintén eredője - a fenti értelemben - az egyes csoportok jogi törekvéseinek. Ahol bizonyos életközösség áll fenn, ott bármily súlyosak legyenek is az egyes csoportok között az ellentétek, egy erősebb vagy kevésbé gyenge egyesítő törekvés szükségképpen a többi fölé fog emelkedni, s így létre fogja hozni az államot. Az állam fogalmának ez a viszonylagossági momentuma az, mely garantálja és megőrzi az állam folytonosságát.

Az egyeseknek és a kisebb csoportoknak eredeti jogalkotó készsége azonban ezután sem szűnik meg, hanem tovább működik oly állandó folyással, amit az államnak magába kell ömlesztenie, ha nem akar elmerülni benne. Ez az államon kívüli jogalkotás az államra nézve hasznos vagy káros lehet, fiziologikus vagy patologikus tüneteket idézhet elő, aszerint, amint az állam elég erős arra, hogy uralkodjon felettük, s asszimilálja őket vagy sem. Hogy egy hasonlattal éljünk, minden organizmusban, s így az emberi testben is, az ember egyéni életén kívül alsóbbrendű lényeknek vagy mikroorganizmusoknak miriádnyi életét találhatjuk, melyek a főorganizmus életének minden veszedelme nélkül jelentkezhetnek, sőt néha rá nézve egyenesen hasznos funkciókat tölthetnek be. Máskor viszont működésük zavaró lehet, s a főorganizmus halálát is előidézhetik, miután állagát megfertőzték, s új sejtképződményekkel elvágták életlehetőségének útjait. Azt állítani, hogy ilyen újabb sejtképződmények nem keletkezhetnek az államban, ellentmondana a nyilvánvaló történelmi igazságnak.

Minden bizonnyal a fiziologikus jelenség itt is az volna, hogy az új képződmény - vagy hogy elhagyjuk a metafora területét - az egyeseknek és a csoportoknak természetes jogalkotó tevékenysége a már államivá minősült jogalkotó szerv tevékenységével vagy szándékaival egybeessék. Ilyen eset áll elő a rendes jogi életben például a szerződések tárgykörében, hol az egyesek akarata szinte törvényhozói munkát végez, melynek érvényességét elvben és előzetesen maga az állam szentesíti és erősíti meg. Így történhetik az is, hogy bizonyos esetekben, s meghatározott rétegben (például kereskedőiben) keletkezett szokások hallgatólagos vagy kifejezett beleegyezéssel bekebeleztetnek az állami jogrendszerbe, mint annak kiegészítő részei. Így eshetik meg továbbá, hogy bizonyos társadalmi szervezetek például egy meghatározott munkásosztály gyakorlatának és határozatainak tényleges érvényét a valódi állami szervek vagy kifejezett hatalomátruházással, vagy egyszerűen tűrő magatartással elismerik, s hogy ennek folytán reális együttműködés áll be oly jogalkotó szervekkel, melyeknek eredete az államétól különböző.

Lehetséges azonban az is (eltekintve az önkényes és törvénytelen szándékok megvalósítására törekvő egyéni kísérletektől, melyek könnyen megfékezhetők és kiküszöbölhetők), hogy gazdasági, vallásos vagy bármily jellegű és tényleg autonómiával bíró kollektív szervezetek termelnek ki magukból oly rendelkezést vagy jogrendszert, mely nem egyezik az államéval, azzal összhangba nem hozható vagy végső esetben egyenesen szembeszáll vele. Sajnálkozhatnánk e természetes tüneten, ha a sajnálkozás nem volna tudománytalan eljárás a tények általánosságával és természetességével szemben, s ha etikailag nem lenne kifogásolható némely észszerű distinkció megtétele nélkül. A tények realitását nem lehet letagadni, s nem lehet félreismerni a kérdéses rendszerek és normák objektív jogi jellegét, mivel bizonyos módon parancsolólag szabályoznak életviszonyokat korrelatív igénnyel és kényszerrel. Különbözőképpen kibontakozott szisztémákról van itt szó, melyek a jogi kifejlődés skálájának legkülönbözőbb fokain foglalnak helyet, s habár tartalmuk igen különböző, sőt egymásnak ellentmondó, tudományos és filozófiai szempontból el kell ismernünk a jog kategóriájához való tartozásukat. Tökéletesen érthető az az erőfeszítés, melyet egy-egy jogalkotó szisztéma vagy szervezet végez a másikkal vagy a többivel szemben, melyek vele egy időben léteznek. Már az előbb elmondottakból is nyilvánvaló az államnak az a kényszerhelyzete, melyben állandóan ki kell fejtenie erőit, hogy saját uralma alá hajtsa a kisebb szervezeteket, melyek létét veszélyeztetik. Mindebből pedig - ismétlem - az következik, hogy ez, és nem más az állam és a jog történeti életének a szövedéke, s hogy a jogi képződményeknek ez a fiziologikus vagy patologikus sokrétűsége a belőle származó komplikációkkal és ellentétekkel együtt a dolgok természetes rendjéhez tartozik, melyet a tudománynak és a bölcsészetnek dogmatikus előfeltevések nélkül kell kikutatnia és megvilágítania. Ez utóbbi észrevétel feleslegesnek látszik, s valóban az is lenne, ha egyes írók nem kísérelték volna meg e merőben tudományos kérdést a politikai ortodoxia kérdésévé átváltoztatni, minthogyha annak a kimutatása, hogy a jog részben államon kívüli eredetű is lehet, az állam egységét és tekintélyét veszélyeztetné. Csakhogy ily módon, visszatérve a fenti hasonlathoz, le kellene szidnunk azokat az orvosokat, kik az emberi testben mikroorganizmusokat fedeznek fel, s mint erkölcsileg tökéletesebbeket meg kellene dicsérnünk azokat, kik nem rendelkezvén mikroszkópokkal, az ilyen mikroorganizmusokat nem veszik észre, s létezésüket tagadják.

*

Ha ezek után az általános és csak vázlatos megállapítások után a történelem konkrét eseményeire irányítjuk tekintetünket, ott az előbb említett tipikus formák illusztrálására, vagy szinte úgy mondhatnék megjelenítésére, bő anyagot találhatunk. Igen tanulságos például a Karoling-birodalom bukásával kapcsolatos jelenségsorozat. E bukás dátumául a történetírók Nagy Károly halálának évét (888) jelölik meg, jelei azonban már előbb is mutatkoztak, aminthogy hatása is több századon keresztül tartott. Ekkor kezdődött különösen Itália számára az a korszak, melyet általában hűbériségnek, némelyek pedig egyenesen hűbéri anarchiának neveznek, amely elnevezés minden túlzása mellett is igen találó. Anélkül, hogy mindenki előtt ismeretes történeti tények felidézésével töltenénk az időt, csupán arra utalunk, hogy e korszakban az előző törvények formális hatályon kívül helyezés nélkül is jórészt elvesztették hatóerejüket, ezért nem egy kitűnő történettudós is bevallja, hogy nem tudja, hogy e törvények közül a gyakorlati életben valójában melyek érvényesültek. Az állam funkciói közül más szervezetek sokat elragadtak, néha magának az államnak többé-kevésbé szabad beleegyezésével, máskor pedig nyílt bitorlással, miután az állam képtelen volt reagálni vagy ellenállást tanúsítani e bomlasztó kísérletekkel szemben. Igen számos új partikuláris politikai szervezet keletkezett így, melyek egy hierarchikus rendszerbe tömörültek. E hierarchiának központosítottnak kellett volna lennie, de valójában csak névleg volt az, mivel híján volt minden egységesítő alkotmánynak. Amint a történészek mondani szokták, e korszakot különösen a központi kormányzat rendező tevékenységének gyengesége vagy éppenséggel hiánya jellemzi, miután megerősödésének vagy kifejlődésének ellenállott a hűbéri intézmény, s a keletkezőfélben lévő városi önkormányzatok jelensége. A Nagy Károly által megalkotott erős állami szervezet összeomlott, s elmondhatjuk, hogy e korszakban az állam szinte elemeire bomlott szét. Az életviszonyok szabályozásának szükségessége mindazonáltal nem szűnik meg, de e szükséglet kielégítéséről különböző, s gyakran összefüggéstelen módokon történik gondoskodás, ami gyakran szűk körű és gyenge szervezeteknek rövid életet. Midőn az egyesek elvesztették a központi kormányzat oltalmát, annál kerestek védelmet, aki valamilyen jogcímen, vagy akár minden jogcím nélkül is ténylegesen rendelkezett valamiféle hatalommal; minden szilárd jelleget nélkülöző függőségek egész sorozata jött így létre, s az állam válsága teljes terjedelmében bontakozott ki. A stabil jogrendszer egységesítő szervezetének széthullása után helyét más szervezeteknek nyüzsgő sokasága foglalta el, melyek, habár szűkebb körűek voltak amannál, saját autonóm, vagy részben autonóm életre törekedtek. Aki szereti a hasonlatokat, az joggal gondolhat itt arra, ami a halál után történik egy biológiai organizmussal. A társadalmi élet valóságában abszolút, értelemben véve nem szűnik meg a jog, amint nem szűnik meg az élet sem abszolút értelemben véve az egyén halála után, de az államiság jellegével tökéletes mértékben bíró, erős és nagy kiterjedésű jogi organizmus pozitív hatóerejének megszűntével a bomlás következtében szinte önkéntelenül a legkülönbözőbb gyenge és kisebb kiterjedésű organizmusok keletkeznek, melyek csak igen csekély mértékben bírnak a pozitív autonómia, vagy ami ugyanezt jelenti: az államiság jellegével. A tapasztalat megvilágításában láthatjuk itt az államfogalom különleges természetét, amelyet processzusként, folyamatként kell felfognunk, és nem valami materiális, statikus vagy éppen testi dologként, amint azt számos irányzat tévesen magyarázta.

Ebben az imént szemügyre vett korszakban, valamint a közvetlenül rá következőben is, melyet különösen a kommunális élet kifejlődése, községek (Comunek) kialakulása jellemez, mindenekelőtt a következő jelenség tűnik fel: a középkori társadalom különböző osztályai saját partikuláris érdekeik megvédése céljából különböző társulatokba tömörültek. E társulatok különböző néven alakultak (Corporatio, consorteria, compania, confraternitas, consortium, universitas), de mindig azonos céllal, amely arra irányult, hogy kölcsönös védelmet és támogatást biztosítsanak az illető foglalkozás vagy osztály (egyháziak, nemesek, kereskedők, tengerészek, városlakók, kézművesek, földmívesek,) számára, azok különös természetének megfelelő módon.

Nem feladatunk kutatni, hogy e szervezetek román vagy germán eredetűek-e; a fontos az, hogy rendelkeztek olyan sajátos tulajdonságokkal, melyeket nem lehet visszavezetni előző korok hasonló alakulataira. Jelentős számunkra annak a kiderítése is, hogy milyen erővel bírtak az ezen szervezetek által alkotott szabályok és statútumok az egész nép felett tekintéllyel rendelkező központi szervek, vagyis az állam és a Comune-k által kibocsátott normákkal szemben? Nem kétséges, hogy a különböző foglalkozások szervezetei általában minden rajtuk kívülálló hatalom előzetes és formális megbízása vagy hatalomátruházása nélkül keletkeztek és alkottak saját normákat, egyedül a szervezkedők megegyezésében és közös érdekeiben leírván alapjukat.

A sajátos értelemben vett közhatalomtól mégis hamarosan elismerésben részesültek, mivel ténykedéseik általánosabb körű érdekeknek is megfeleltek, például azáltal, hogy a termelés szabályozásával megakadályozták úgy a hiányt, mint a túltermelést, kizárva így az összes polgárok károsodását és veszedelmét. De még e hivatalos elismerés előtt is, e szervezetek által kidolgozott statútumoknak jogi érvényük és hatályuk volt a tagokkal szemben, s helyes az a megállapítás, hogy a kézművesek statútumai (capitulumok, brevek, matricolák) a munkajog legrégibb dokumentumait alkotják. Intézkednek ezek többek közt a tagok kötelezettségeiről, az idegenek kizárásáról, az inasnevelésről, a munkabérről, a versenytilalomról, stb.; tartalmaznak továbbá szabályokat a consul-választásról, a közgyűlés összeüléséről, a vitás esetekbeni eljárásról és megoldásukról, stb. is. Hasonlóak a kereskedők corporatióinak statútumai, melyek igen nagy, s valóban alapvető fontossággal bírnak a kereskedelmi jog történetére nézve, melynek elsőrendű forrását képezik. Ezeknek a statútumoknak általában a községiekkel egyenlő tekintélyük volt, s ez a két, egymástól annyira különböző eredetű jogforrás egyenértékűsége már magában véve is igen tanulságos tárgyunkra nézve.

Figyelemre méltóak továbbá a hajósok által kidolgozott, s előbb szokásjogot alkotó, majd írásba foglalt rendelkezések is, amilyen például a híres Amalfi-i Tábla (Tavola Amalfitana). Jellemző itt az a tény is, hogy a tengeri kereskedelem bizonyos esetekben a corporatiok statútumaiban nyert rendezést, más esetben viszont a politikai hatalom által kibocsátott statútumokban. A tengerészeti jog története mindkét fajtájú szabályozásra szolgál példával, s ezenkívül a szokásjog fokozatos unificatiójának tanulságos esetére is. Utóbbira példa az ún. «Consolato del Mare» című híres gyűjtemény. Csak később gondoltak a tengerészeti jog kodifikálására (például Velencében a XVIII. században).

Hogy ez az egész, általunk most futtában érintett történeti fejlődés hogyan egyeztethető össze azzal a dogmatikus tannal, mely szerint jog csakis az államtól származhatik, bajos lenne megállapítani, s valójában úgy hisszük, lehetetlen volna fenntartani e tételt az imént példaképpen felhozott tények értelmének erőszakos meghamisítása nélkül. A jogdogmatikusoknak, kik sarktételként állítják a jognak az államtól való származását, s kik az eretnekség egy fajtájának bélyegzik egy államon kívüli jognak a felvételét, előbb a történelemmel kellene összhangba jönniük, s csak azután a jogfilozófiával. Nem minthogyha a történelem nem mutatná ki a jogot illetőleg az államivá válás törekvését, hiszen éppen ez a törekvés egy saját középponttal bíró logikus rendszerbe való tömörülésre jellemzi a jogkeletkezés történeti folyamatát. De ezzel a törekvéssel más, ellentétes törekvések állanak szemben, miként a természet fizikai jelenségei során a centripetális erővel ellentétbe kerül a centrifugális erő. Azaz nem hiányoznak oly indítóokok, melyek az egyes jogi alakulatokat, ellenállva egy nagy kiterjedésű egyesítő szintézis vonzóerejének, saját autonómiájuk kifejlesztésére és megőrzésére serkentik. Innét azok az állandó ellentétek és erőfeszítések, melyek annyira jellemzik a jog és az állam életét, s amelyek nélkül - bátran mondhatjuk - az egész élet szinte a megsemmisülésig leegyszerűsödnék. Elismerni egy jogról azt, hogy államivá válhatik, annyit jelent azonban, mint feltételezni állam előtti, sőt államellenes jogfázisok létét is. Az állami lét nem más, mint a jog pozitivitásának komplikálódása, vagy szinte azt mondhatnók: hatványozódása. Míg ugyanis mindig egy többé-kevésbé hosszú folyamat szükséges ahhoz, hogy egy jogszabály pozitívvá váljék, s ez a pozitivitás valójában végtelen sok fokozatú lehet, addig a valóságban erőpróba és küzdelem folyik le az egyes már pozitív jogi elemek között is; azt a jogrendszert, mely a harcból győztesen kerül ki, nevezzük államinak.

* 

Hasonló észrevételeket tehetünk egy másik történelmi korszakra nézve is, mely hozzánk sokkal közelebb áll, s bizonyos értelemben véve még mindig tart: ebben a korszakban is igen súlyosan jelentkezik az állam válsága. Ismeretes, hogy az újkorban részint egyoldalú politikai elméletek következtében, melyek azt tanácsolták az államnak, hogy tartsa távol magát a gazdasági harctól, részint a gyökeres mezőgazdasági átalakulások, s még inkább a hatalmas ipari centralizálódás következtében, továbbá a munkásosztályok megnövekedett igényei és újraéledt szenvedései miatt, amit a háború utáni fejetlenség és munkanélküliség még csak fokozott, az egyes államokban munkásszervezetek keletkeztek, melyek sokszor igen hatalmasak voltak, s az állammal többé-kevésbé nyíltan szembefordultak. Ezzel karöltve járt egyes államokban az államhatalom elgyengülése, mely néha egészen a részleges bénulásig fajult. A középkorban tapasztalt állapotokhoz való részleges visszatéréssel a szakszervezetek most is az autonóm jogalkotó organizmusok jellegét öltötték magukra azáltal, hogy saját kebelükből termelték ki az életviszonyaikat szabályozó normákat. E normák rendelkeztek a tényleges hatóerő kellékével, habár anyagilag ellentétben állottak az állam normáival. A szakszervezetek számos esetben kisajátították az egyesek érdekeinek védelmét, s nemcsak a gazdasági érdekeket illetőleg, melyeknek védelmére eredetileg megalakultak, amiért is az állam kénytelen volt gyakran lemondani arról, hogy ezt a védelmet saját szabályai szerint gyakorolja, mely szabályok ennek folytán holt betűvé váltak. Ekként egymással szemben álló jogrendszerek keletkeztek, melyek kiterjedésükre nézve nagyon különbözők voltak, anélkül azonban, hogy mindig a nagyobb kiterjedésűnek lett volna nagyobb hatalma. Még a nyíltan bevallott állam- és törvényellenesség sem akadályozta meg a szervezetek egy részét abban, hogy szabályokat alkosson és alkalmazzon, ami által valóban jogi funkciókat fejtettek ki, sőt bizonyos igazságszolgáltatási tevékenységet is a külön e célra alkotott bíróságaik útján. Az állam így bizony bomlófélbe került. Aki például képet akar magának alkotni a háború utáni olasz életről, olvassa el az új Itália egyik legélesebb elméjének, a jogtudós Alfredo Rocconak, a későbbi pecsétőrnek 1920-ban írt következő megállapítását: «Az állam egyenletesen gyorsuló iramban egymás után veszíti el szuverenitásának attribútumait. [...] Az egyént és a csoportokat megillető önvédelmi jog elve, mely a kezdetleges és szervezetlen társadalmakat jellemzi, újra diadalát üli. A kategóriák és osztályok közötti érdekellentéteket manapság már csak a magánosok erejének felhasználásával tudják megoldani, értve ez alatt az ököljogot és a fegyverek erejét, melyek nem azt viszik győzelemre, akinek igaza van, hanem akinek több a fegyvere és nagyobb a vakmerősége. A frakciók és pártok közötti harcokat ma már nyíltan fegyverekkel vívják meg, nagyobb szerep jut bennük a legmodernebb harci eszközöknek, mint a propagandának és a szavazatoknak, sőt nem ritkán maguknak a választási harcoknak a kimenetele is attól függ, hogy melyik párt tud maga mellett nagyobb anyagi erőt felsorakoztatni. Az állam pedig közömbösen szemet húny ez összecsapások felett, melyek számtalan esetben sértik meg a magán- és közjogot. Az államnak a semlegességét, mely a szabadelvű tanítás szerint abból állott, hogy az osztályok közötti érdekellentéteknek és a gazdasági törvényeknek szabad folyást kell biztosítani, ma már úgy értelmezik, hogy az államnak le kell mondania arról a feladatáról, hogy a közrendet és jogrendet megvédelmezhesse. Még ez sem minden. A sajátosan állami funkcióknak egész sorozatát magánosok bitorolják: magántársulatok rendelkeznek a szárazföldi és tengeri szállítások felett, megtiltják bizonyos országokba a kivitelt, ők szabályozzák a közhatalmi csoportok és azok vezetőinek elhelyezkedését, s mindenekelőtt egyoldalú akaratkijelentésekkel maguk állapítják meg gazdasági- és jogállásukat az állammal szemben. Az önvédelem joga már nemcsak az egyesek és egyes csoportok között érvényesül, hanem az egyesek és az állam, valamint a csoportok és az állam között is; az utóbbi nemcsak arról mondott le, hogy az egyesek egymás közötti viszonyait szabályozza, hanem egyre képtelenebb lesz a közte és az egyesek közötti viszonyok rendezésére is. A rendszabályozás egyetlen mértéke az az erő, mely felett az egyesek és a csoportok rendelkeznek. Az állampolgárok keresetét már nem a kereslet és a kínálat törvényei határozzák meg, melyeket mint annyi mást, magával rántott a liberális gazdasági rend összeomlása, sem a munka hasznossága vagy értéke; a bér egyedül attól függ, hogy mekkora annak a munkáscsoportnak a fizikai ereje, melynek az illető munkás is tagja, így azt látjuk, hogy a legmagasabb béreket nem a legtehetségesebbek és a köz szempontjából leghasznosabbak kapják, hanem azok, kik a legszámosabb szervezethez tartoznak, lévén ezeknek több politikai és anyagi eszközük az érvényesülésre.»

Bármily súlyos is volt azonban a válság, mégis létezett Itáliában egy nagy fontosságú tényező az állami szervezet képében, mely ha nagyon tökéletlenül is, de működött. Ebben, és talán csakis ebben rejlik a lényeges különbség jelen problémánk és a fentebb vázolt középkori állapotok között. Az állam egységét és tekintélyét az egyes partikuláris szervezetek felett nem az államszervek ténykedése állította helyre, amint azt absztrakte válni lehetett volna, hiszen, ha gyengén is, formálisan mégis e szervek képviselték az állami tekintélyt , de helyreállította azt (ami valóban különös jelenség) éppen olyan akkor még nem állami szervezet, mely látszólag maga is e bomlasztó szervezetek egyike volt, mivel az államiság határán mozgott vagy egyenesen az állam ellen működött. A valóságban azonban - s ez volt veleszületett létjogosultsága - egyetlen specifikus programja éppen az állam restaurálása volt. Ez a szervezet, mely önkéntes csatlakozás alapján szerezte tagjait a különböző pártok köréből, vagy éppen pártonkívüliekből, azon a kitűzött szándékon alapult, hogy bármi áron is, de meg fogja menteni és helyre fogja állítani a nemzet számára az állami szervezetet. Innét az a hatalmas különbség, mely megkülönbözteti ezt az alakulatot a többitől, melyek, tekintve, hogy csak partikuláris érdekek védelme volt a programjuk, nem egyszer az állam és a nemzet életét tették kockára saját céljainak sikere érdekében. Ebből magyarázható továbbá az a látszólagos paradoxon is, hogy ez az alakulat harcban állott az állam elfajult szerveivel is, melyek csak arra törekedtek, hogy mindenféle tranzakció árán napról-napra tovább vonszolják tehetetlen létüket, s még dicsekedtek is azzal, hogy egyforma elbánásmódban részesítenek minden társulatot és pártot, legyen az akár destruktív, akár konstruktív. Az önkénteseknek az a csoportja, mely minden partikuláris érdek vagy szándék nélkül az állameszme védelmére, s így a nemzet legfőbb javára esküdött fel, lassanként a saját hatáskörébe vonzott olyan közrendészeti jellegű általános funkciókat, melyeket eredetileg az államszerveknek kellett volna ellátniuk, de amire ezek éppen gyengeségük következtében képtelenek voltak.

Előbb polgári gerilla-harc útján, melyben nagylelkű fiatal hősök áldozták fel magukat, majd pedig, midőn ütött az óra, s a Vezér megadta a jelt, az önkéntes katonaság tömött sorainak fegyelmezett felvonulása által, minden fölösleges vérontás nélkül, a nép helyeslésének most már kitörő megnyilvánulásának közepette, következett be a nagy megújhodás. Hirtelen új, éltető nedv került az állam szerveibe, melyek a hosszú tétlenség után már majdnem teljesen elsatnyultak. Feltámadt az új állam, de voltaképpen csak éltető szelleme volt új, formailag szinte teljesen változatlan maradt, mivel - különösen az első időkben - mélységes bölcsességgel megőrizték mindazt az előbbi politikai struktúrából, ami csak megőrizhető volt, lévén legnagyobbrészt előző forradalmak vívmányai. Sőt kifejezetten meg akarták óvni a nemzet életének folytonosságát, s helyre akarták állítani legmagasztosabb tradícióit, amit jelképez az is, hogy az új éra szimbólumát, a lictori vesszőnyalábot (fascio littorio) hozzátették az állam címeréhez és jelvényeihez, hogy kifejezze azt a fegyelmezettséget és honpolgári összetartást, mely a régmúlt időkben már egyszer megszerezte a nemzetnek a hatalmat és a dicsőséget.

Jogtechnikai szempontból érdekes az a tény, hogy ugyanazok a normák és berendezkedések, melyek a fasiszta szervezet kebelén belül keletkeztek és érvényesültek, autonóm szervezetük formájaként, szinte minden változás nélkül állami normákká és berendezkedéssé váltak. Bizonyos, hogy ehhez formális elismerésre volt szükség kormányrendeletek vagy akár törvények képében, de mindenki beláthatja, hogy csupán már létező jogi struktúrák megerősödéséről, bekebelezéséről és szentesítéséről volt szó. A jogi jelleg (mégpedig bizonyos pozitív jogi jelleg) nyilvánvalóan itt is megelőzte az állami jelleget. Kétségtelen ez, hiszen ez a folyamat, ellentétben a fentebb említettel, már a mi szemeink előtt folyt le, s így élénk fénnyel világítja meg azt az elméleti vázat, melyet fentebb igyekeztünk absztrakte megrajzolni.

* 

Még egy utolsó szempontból kell problémánkat megvizsgálnunk, ti., hogy milyen következtetéseket vonhatunk le az imént elmondottakból a törvényhozás tudományára, a politikai erkölcstanra, vagy ha úgy tetszik, a kormányzóművészetre nézve? Más szavakkal: milyen viselkedést kell tanúsítania az államnak az egyének és az egyes társadalmi csoportok által alkotott élő joggal szemben? Ha kellőleg meg lenne alapozva az a pozitivista tan, mely szerint a jog kizárólagosan állami termék, vagyis az államszervek közvetlen emanációja, úgy vagy nem is vethetnek fel e problémát, vagy pedig a legegyszerűbben meg tudnak oldani. De hogyha - amint azt a mi tanításunk állítja - az állam éppen gyűjtőpontja vagy gravitációs középpontja egy oly akaratrendszernek, mely eredetére nézve az egyéni és társadalmi psziché kisugárzása, s ha ezek az akaratok magukra ölthetik a jog formáját s a tényleges érvényesülés bizonyos fokát, mielőtt még a rendszer középpontjába érnének, s ezáltal megkapnák az állami jelleg formális krizmáját, úgy a probléma igen bonyolultnak látszik. Ebben az esetben az egyes államok belpolitikájának - egymástól valóban igen különböző - irányelveit kell tanulmányoznunk, mint a probléma megoldására lefolytatott kísérleteket. Itt is tartózkodni fogunk attól, hogy aprólékos részletekre kiterjedő vizsgálódást folytassunk.

Ami az egyes individuumokat illeti, kétségtelen, hogy az államnak - saját létének teljes megszilárdíthatása végett - el kell ismernie minden ember jogi személyiségét, amennyiben ezt maga a természet lehetővé teszi. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az államnak el kell ismernie és meg kell védenie a minden emberi individuum sajátját képező elemi szabadságjogokat, elvi egyenlőséget hozva így létre az összes állampolgárok között, kiknek különböző formában és mértékben közvetve vagy közvetlenül részt kell venniük azoknak a törvényeknek a megalkotásában, melyeknek alá vannak vetve, hanem azt is jelenti, hogy az államnak bizonyos módon el kell ismernie és szentesítenie kell az egyesek akaratkijelentéseiben nyivánuló jogalkotást. Elvben és bizonyos korlátok között az egyéni akaratok elhatározásainak és egyességeinek, melyek jogi kötelékeket szándékoznak létesíteni, módosítani vagy feloldani, «törvényerővel» kell bírniuk, amint azt némely kötelmi jogi kódex kifejezetten ki is mondja. Nem képzelhető, s a valóságban nem is létezhetik oly jogrendszer, melynek összes szabályait az államszervek alkotnák meg minden egyes konkrét esetre nézve. Az államnak, hogy élni tudjon, szüksége van az egyedek aktív és spontán közreműködésére, azaz a szabad kezdeményezésre, amit egy túltengő államiságnak nem szabad megbénítania vagy megmerevítenie, hanem amelyet éppen az állam erejével és vitalitásával bátorítani, értékesíteni és termékenyíteni kell.

Ismeretes, hogy egy mesterkélt konstrukció egyedül az államnak tudja be a magántevékenység megnyilvánulásainak jogi következményeit. E konstrukció mesterkéltsége nyilvánvaló, hiszen az állam eleve nem tehet mást, minthogy jóváhagyja egy általános formulával mindazokat a tényeket, melyek jogi következményeket hozhatnak létre ezer különböző formában, még mielőtt az állam tudomást szerzett volna róluk - vagy szigorúan véve - mielőtt még az állam létrejött volna. Bizonyítékul szolgálhat a szokásjog keletkezése, s a már fentebb említett tények is.

Sokkal nehezebb eldönteni azt a kérdést, hogy milyen elbánásmódban részesítse az állam nem az egyedeket, hanem a társadalmi csoportokat és szervezeteket, amilyenek például a felekezetek, vagy különösképpen a szakszervezetek és a corporatiok. Miután ezek, mint láttuk, autonóm jogalkotásra törekszenek, világos, hogy az állammal konkurálva, veszedelmessé válhatnak rá. Innét a látszólagos észszerűsége annak a tannak, mely a francia forradalom némely törvényében valósult meg, s melynek alapelve röviden így foglalható össze: a legszigorúbban meg kell tiltani minden korporatív szervezkedést. Előnyösnek tűnhetnek fel, s legalábbis abban az időben előnyösnek tűnt fel az államnak és az egyeseknek az a közvetlen viszonya, amelybe nem illeszkedik bele semmi olyan közvetítő fokozat, mely megzavarhatná ennek a viszonynak szinte függőleges szerkezetét. Nyíltan ki kell azonban jelentenünk, hogy ez a felfogás a dolgok természetébe ütközik, miután minden társulás az emberi szellemből önként fakad és ezer különböző formába konkretizálódik, melyeket az állam korlátozhat és szabályozhat, de nem szüntethet meg, amint hogy nem szüntetheti meg magát az emberi egyéniséget sem.

Kérdésünk lényege tulajdonképpen az, hogy miképpen védekezhetik az állam a szabadon keletkező társadalmi és jogi alakulatok veszélye ellen, illetőleg, hogyan alakíthatja át energiájukat a saját szélesebb körű szervezetének erőelemeivé. A priori megengedni és törvényes hatások előidézésére feljogosítani minden formájú korporatív szervezetet, minden bizonnyal abszurdum volna, s az állam lényegével nem férne össze, mert az állam nem lehet káosz, hanem egymással összeférő normákkal és életnyilvánulásokkal rendelkező egységes rendszerrel kell bírnia. Épp úgy lehetetlenség és abszurdum volna, ha az állam megkülönböztetés nélkül minden egyéni akaratmegnyilvánulást elismerne. De bizonyos korlátozásokkal, melyeket logikus összefüggése és egyneműsége tesz szükségessé, az államnak be kell fogadnia a spontán jogalkotásokat, mint a saját szerveivel való belső együttműködést; egyszóval kedvezményeznie kell az államivá válásnak azt a folyamatát, mely, mint láttuk, megfelel a jogpozitivitás tökéletesedésének. Fölösleges talán megjegyeznünk, hogy itt nem az ún. egyesülési jog egyszerű formális elismeréséről van szó, bár ez is igen fontos jogintézmény, mely szintén megkövetel bizonyos korlátozást, nehogy a jogszerűség elve az anarchia szinonim fogalmává süllyedjen. Hanem mindenekelőtt arról van szó, hogy bizonyos tárgykörben az egyesületek tevékenységét az államéval egyrangúnak vagy egyenesen az állam tevékenységének kell elismerni. Míg az egyesülési jog szabadságának általános, formális és gyakran félremagyarázott elve alapján megengedték vagy legalábbis félig-meddig tűrték még államellenes egyesületek működését is, addig az új, mélyebb és igazabb elv alapján az egyes társadalmi erők, mint természetes jogalkotó tényezők között lényeges és organikus összhangot kell teremteni. Az állam csak így, mint az összes energiák legfelsőbb és tényleges rendezője, mint az egyesek és a csoportok összes jogainak és kötelességeinek összhangbahozója, érheti el az ő tökéletes egységét. E cél elérésének jele, ha bizonyos ponton a jogintézményeket egyformán és egyaránt úgyis foghatjuk fel, mint spontán társadalmi megnyilvánulásokat, és úgy is, mint az állami tekintély akaratát. Ez a tényleges egybevágóság (mintegy a filozófusok «coincidentia oppositorum-a»), olyan reális egyensúlyt jelent, melynek következtében fölöslegesnek tűnhetnek fel, legalábbis a jogban járatlanok szemében, kikutatni azt, hogy vajon bizonyos normák azért érvényesek-e, mert az állam akaratát fejezik ki, vagy pedig azért, mert oly szervezetek alkották őket, melyeket az állam elismert, s melyek már maguk is állami öntudattal rendelkeznek. Ha a dolgok e pontra eljutottak, akkor érthető, hogy viszonylagosan könnyű lesz az állami szisztémának formálisan is szigorúan körülhatárolt és szilárd egységet adni, hogy külső megjelenése is olyan legyen, mint amilyen a valóságban: egyetlen egy szellemtől lelkesített, szervesen homogén egész.

Az itt nagyjából leírthoz többé-kevésbé hasonló folyamat szükségszerűleg több országban végbement már, mivel tudatára ébredtek annak, hogy meg kell oldani vagy legalábbis a megoldásra előkészíteni azokat a zavarokat, melyek a munka területén jelentkeztek az egyes társadalmi osztályok között. Nem minket illet meg, hogy kifejtsük, s még kevésbé, hogy megítéljük a különböző kísérleteket, melyek ez irányban történtek az egyes államokban. Meg kell azonban emlékeznünk arról, ami Itáliában történt, hol a fent leírt válság talán súlyosabb volt, mint a többi államok nagy részében, s ahol ez a válság, legalábbis a nemzet különleges életfeltételeinek és körülményeinek szempontjából a lehető legcélszerűbb és legszervesebb megoldásban részesült.

Az 1926. április 3-án kelt törvénnyel a gazdasági erőket és az azoknak megfelelő foglalkozások szervezeteit az állam bekebelezte saját szervezetébe. Ez a törvény a munkát illetőleg keletkezett visszásságok megelőzésére törekszik inkább, semmint azok utólagos rendezésére, megállapítva a jogi szabályozás számára az ide vonatkozó alapnormákat. Magát a törvényt, az új olasz kormányzat által kibocsátottak közül a legforradalmibbnak nyilvánították, s valóban igaz, hogy az előző forradalom nélkül nem lehetett volna meghozni; mindazonáltal az új állam legalaposabban megfontolt törvényei közül való. Sok régi probléma, mely mindeddig megoldatlan volt, találta meg biztos és szilárd rendezését e törvényben, mely észszerűsége folytán kielégítette, amennyire csak lehetséges volt, a munkások minden kategóriáját. Ez a törvény ismerte el jogilag a különböző foglalkozások szervezeteit, anélkül azonban, hogy eltiltotta volna a jogilag el nem ismert társulatok keletkezését. Minden foglalkozási kategóriában csak egy, bizonyos kellékekkel rendelkező, s a munkások bizonyos százalékát magában foglaló szervezet van felruházva jogi hatalommal vagy (amint helyesen állapították meg) «hivatásbeli szuverenitással» az egész kategória felett, mely a szervezetet alkotja - természetesen a munkaügyekre való korlátozással. Az idézett törvény alapelve egyrészt a foglalkozások alapján való szervezkedés szabadsága (azzal a megszorítással, hogy az egész kategória törvényes képviselete a jogilag elismert szervezetre van bízva) , másrészt a munkaadók és munkások tökéletes jogi egyenlősége. A munkaadók és munkások törvényileg elismert szervezetei által kötött kollektív szerződések az illető munkáskategória egészére érvényesek. Ugyanez a törvény külön munkabíróságot szervezett az összes, ebben a tárgyban felmerülő viszályok elsimítására; a munkások kizárását és a sztrájkot, mint jogtalan módozatokat az esetleges ellentétek kiküszöbölésére, tiltja ez a törvény, s oly utakat jelöl ki, melyeken a megoldás előnyösebben érhető el.

Nem kisebb fontossággal, s még általánosabb jelentőséggel bír egy másik dokumentum, az egy évvel később kibocsátott Munkaalkotmány (Carta Del Lavoro), melyet a Fasiszta Nagytanács (Gran Consiglio Fascista) 1927. április 21-én hagyott jóvá. Ez 30 deklarációból áll, melyek közül néhány a fent idézett törvény cikkelyeit erősíti meg, a többiek pedig olyan alapvető elveket mondanak ki, amelyek az egész olasz köz- és magánjog éltető szellemét teszik. Ez a dokumentum újra kimondja, hogy az államnak teljes egészében meg kell valósítania a nemzet erkölcsi, politikai és gazdasági egységét. Kiterjeszti tehát a jogi szabályozást minden életviszonyra, még azokra is, melyek egy rosszul értelmezett liberalizmus alapján mindeddig félig anarchikus állapotban voltak, s hol a szabadság csalóka külseje mögött valóban a hatalmasabbak kényszerítették a gyengébbekre önkényes akaratukat. Az alkotmánybiztosítékok, s különösképpen az állampolgárok alapjogainak, valamint a törvények felsőbbrendűségének elismerése megmaradtak, de hozzájárult ezekhez egy új és emelkedett jogi konstrukció, mely a munkát társadalmi kötelességnek fogja fel, és ennek megfelelően szabályozza. Ezt teszi a munkaalkotmány, midőn megállapítja a nemzet összes termelőerőinek jogait és kötelességeit, és ezáltal a rend és összhang uralmát biztosítja ott, ahol azelőtt szervezetlen erők uralkodtak gyakran az egyesek és az összesség igen súlyos kárára és veszedelmére. Az állam ebben valóban a «disszonanciák összehangolójának» mutatkozott. A munkásoknak garantálta (s ma már mindenkinek munkásnak kell lenni) a hathatós állami védelmet, s szilárdabb alapokra építette fel azt a szolidaritást, melynek szinte polgári vallásként kell uralkodnia a nemzet összes alkatelemei körében.

Minden bizonnyal ebben rejlik a XX. század új jelszava. A francia forradalomnak alapjukban véve nem helytelen, de végletesen elvont és vázlatos, s éppen ezért gyakran félremagyarázott jelszavai után, a hosszú és romlást okozó társadalmi osztályharcok után, melyek a XIX. századot s a XX. század elejét nemcsak gyakorlatilag fertőzték meg, hanem eméletileg is, miután egyes irányzatok azt a tanítást kezdték terjeszteni, hogy az osztályharcok valami fatális törvényszerűség folytán szükségképiek és elkerülhetetlenek, továbbá a borzalmas világégés megpróbáltatásai után, melyek szükségképpen gyökeres átalakulást és megújulást hoztak létre a föld összes népeinél, új berendezkedést kellett kezdeményezni, nehogy az egész civilizáció nyomorultul lesüllyedjen, és talán el is pusztuljon. Meg kellett szüntetni a zavar legvégső okait, melyek olykor nemcsak az állameszmét, hanem magának a jognak az eszméjét is el akarták homályosítani. Más szóval: magasabbrendű szintézisben kellett kiegyenlíteni és összevonni az egyént és a társadalmat, olyan új államtípus megalkotásával, mely elismeri ugyan, sőt legnagyobb fokban kifejleszti az egyének jogait (az előző forradalmak sérthetetlen vívmányát), de ugyanakkor helyreállítja a törvény szuverenitásának elvét is azáltal, hogy az összes társadalmi osztályokban megerősíti a fegyelmet és az államhoz való tartozás tudatát.

Láthattuk mindebből, hogy miként lett tervbevéve, s jórészben megvalósítva kényes problémánk megoldása. Nem szabad elhitetnünk magunkkal, hogy a megvalósítás végleges, sem hogy az összes nehézségek ki lettek küszöbölve. Sok kisebb probléma még megoldásra vár, még sok javítás lehetséges. Az eddig befejezett munka nem ad okot a lelassításra, mert az élet folytonosan sürget, s az a nagy történeti folyamat, melyben élnünk sorsunkut adatott, tovább száguld pályáján. Tudjuk, hogy az egyesekben és egyes csoportokban folytonosan keletkező és erjedő jogalkotói aspirációk hatalmas energiákká válhatnak, melyek az állam egységére hasznosak, de nem ritkán bomlasztóak s veszélyesek is lehetnek, s ezért az államot állandó munkával kell fenntartani és reintegrálni. Ez - ha nem tévedünk - az egyik tanulság, amit az előbb tárgyaltakból le lehet vonni. A másik, általánosabb, s ezért fontosabb tanulság azonban ez: az állam annál erősebb és épebb, mennél inkább megvalósítja az igazságosságot, miután az államnak kell biztosítania a harmonikus szintézist mindazon jogalkotó energiák körében, melyek természetszerűleg léteznek. Elhibázott politika lenne tehát, mely el akarná nyomni és le akarná törni ez elemek valamelyikét, mivel fizikai erőt használna az észszerűség és elnyomást a szabadság ellen ott, ahol ez a szabadság természetes követelmény. A szabadság sem lehet azonban korlátlan és államon kívüli, hanem lehetővé kell tenni, hogy az állam keretén belül annak éltető nedvévé váljék, így az egyénnek teljesen magára kell találnia az államban, s hasonlóképpen az egyes társadalmi osztályoknak és partikuláris szervezeteknek is harmonikusan bele kell illeszkedniük az államba, hogy annak egyre gazdagabb és intenzívebb életében mint a haladást előmozdító tényezők vehessék ki részüket. Sem az egyénnek, sem az egyes osztályoknak nem szabad az államot úgy tekinteniük, mint ellenségüket; s másrészt az állam sem nézheti ellenséges szemmel, sem előzetes bizalmatlansággal az egyéneket, mint ilyeneket, s az ő természetszerű egyesüléseiket.

Amint nemzetközi viszonylatban, úgy a nemzetek belső életében is annál szilárdabb a béke, mennél inkább a jogon alapszik. S miként a modern állam nagy válsága azáltal közeledik a megoldáshoz, hogy felismerték az egyéni és társadalmi elemek értékét egy rendezett és nem önkényes együttműködés keretében, úgy másrészt nem alaptalan az a várakozásunk, hogy a különböző nemzeti energiák helyesebb megértése és észszerűbb csoportosítása egyre jobban meg fogja szilárdítani, az igazság szent nevében, a világbékét:

*

In Társadalomtudomány, 13. évf., 3-4. szám (1933), 184-201.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.