Nem szabad azonban felednünk, hogy az államtudomány már korábban e mezsgyére lépett Montesquieu Esprit des lois-jával, mely korszakalkotó volt e téren, mivelhogy az államot új tényező, a Föld bevonásával óhajtotta megmagyarázni. S amily természetes ez ma, olyannyira feltűnő volt akkor.

Oka oly két tényező, amelyről ma már nem egyszer megfeledkezünk. A középkori felfogás az államot Istentől származtatta, tehát minden oly felfogás, amely ezzel ellentétbe jött, nagy elszakadást jelentett a régi felfogástól. És Montesquieu az, aki világosan leszögezte az állam földi eredetét akkor, amidőn a földrajzi írók még távol voltak attól, hogy a puszta leírásokon túlmenjenek. Montesquieu továbbá túlment azon is, hogy az államot tisztán hatalmi aktus kisugárzó erejével hozza létre, azaz a személyes eredet elvét kezdte áttörni egy objektív fényforrás felmutatásával.

Ezzel indul meg, egy osztatlan egységben élő perszonalizmus, mint okforrás felbontásával, a modern állam- és társadalomtudomány, amely tehát analizáló irányú. Az ok és hatás, azaz bizonyos tényezőknek - a Földnek is - az emberre gyakorolt meghatározó erejének kérdése ismét a XIX. században is oly elméleteket fejlesztett ki, amelyek hasonlóképp nem a földrajzi kutatóktól indultak ki - s íme mégis a probléma-felvetés természeténél fogva javára vált a földrajzi szempontnak -  s ez a «milieu-elmélet», melynek csírája Lamarck és Comté írásaiban van meg, de amelyet hatóerejűvé Taine kutatásai, illetve irodalmi rajzai tettek. [2]

Ez is hasonló változást hozott a történeti gondolkodásba, mint Montesquieu, a középkori nézettel jővén akaratlanul ellentétbe. «Befolyásokat mutatott ki, amelyek hatnak az emberre, sőt az embert meghatározzák, kényszerűen ilyenné vagy olyanná teszik, a környezet puszta termékévé «degradálják». Ez ellen tiltakozott az az ember, aki tudatát a középkori ideológiából hozva, azt állította magáról, hogy szabad. Hogyan lehet igazuk a milieu-elméleteknek, melyek a környezet termékévé teszik az egyént, midőn viszont az egyénnek az a szilárd tudata van önmagáról, hogy «szabadon» cselekszik?

Íme, látható, egész sereg érzelmi hullámot kavart fel az elmélet, az indeterminizmus jelszava mögött számos öntudat-elem robban ki ellene.

Lehet-e ama szabadságtudatot egy elméletnek megsemmisíteni? Lehet-e gyökerében kiirtani az ember minden egészséges önbizalmát hordozó szabadság-gondolatot - mondották. Nem én cselekszem-e, amikor cselekszem, hanem - mint a milieu-elméletek állítják - én csak mozgattatom, mintegy a természet cselekszik rajtam keresztül? Lehet-e ily «determináló» elmélet más, mint lohasztó hatású, az embert földi rabláncaira emlékeztető?

Ily gondolatok, de sokkal inkább érzések domináltak szemben a milieu-elméletekkel. Amidőn az ember szabadságát hangoztatták, nem vették észre, hogy nézeteik középkori szférákból erednek, s hiába hadakoznak az ellen, ami megvan: a Föld ellen, mely az ember életpályájának szükségképpeni színhelye.

Azonban amaz, éppen ismertetett felfogásnak is volt bizonyos alapja. Az ti., hogy a Föld és más milieu-elemek kötik az egyént, cselekvését, elhatározását, még nem visznek odáig, hogy megsemmisítik szabadságát. A milieu-elmélet csak az abszolút szabadság-gondolattal áll szemben, nem pedig az emberi szabadsággal. Ez emberi szabadság annyit jelent, hogy mint ember, képes vagyok emberi cselekedetekre, de helyeikről nem mozdíthatom ki a folyókat, s nem varázsolhatok elő új klímát. De íme, viszont a bioszférára, a növény- és állatvilágra már van befolyásom, megváltoztathatom annak összetételét a magam javára.

A milieu-elmélet valóban egy túlzó determinizmus felé gravitált, s ez indokolatlan kutatás-hipotézist képviselt épp úgy, mint az abszolút szabadság-gondolat. Az a szabadság-gondolat, melynek a milieu-elmélet ellenlábasa volt, magában bizonyos határig szükséges, de túlzó formában egyoldalú perszonalizmus. A személy-felelősséget nem kollektíve képzeli el, hanem kizárólag személy-formában, s ezzel ok nélkül individualisztikus felfogás kapcsolódik a felelősség-tudathoz. Egyik sem helyes önmagában, viszont mind a kettő szükséges, mint egymás kiegészítése.

Az egyén, mint akció-központ, a maga erői tekintetében önközpontú, s önfelelősségű tényező. Azonban éppen ez önerők valamire támaszkodnak, s ezek éppen a környezet-elem ama formái, amelyek függésbe hozhatók általában amaz önközpontúság aktivitás-mozzanataitól. Ezek azonban meg nem ragadható mozzanatok, s ilyenek, elsősorban a fizikai milieu némely részei, az egyéni felelősség-tudaton kívül esnek; így tehát a merev perszonalizmus egyoldalúságba juthat. A kérdés csupán az, hogy a milieu-elemek mely része hozható a perszonalisztikus felelősség-princípium körébe, s mely részei nem.  Ez éppen a milieu-elemzés dolga lesz, s ennek eldőlte után beszélhetünk a perszonalisztikus elv mértékéről.

II.

Egy pillantást vetettünk oly kérdésekbe, amelyek ma már szerencsésen lehiggadtak, de akkor nagy port vertek fel, és hol siettették, hol pedig hátráltatták a probléma kifejlődését. Ha akkor is már az lett volna a szempont, mint ma, hogy ti. a Föld-hatás kultúrföldrajzi tanulmányozása az emberi akciók legfejlődésképesebb kimutatója, gyorsan haladt volna problémánk.

A XIX. század közepén már feltűntek ama többféle irányú megkötöttségek, melyek az ember sorsára behatnak. Comte Ágoston maga igen jellemzően környezetekről beszél (les milieux biologiques), többesben, tehát, s ma azt mondhatjuk, ez egyike volt a legszerencsésebb szóhasználatnak és, sajnos, eltűnt akkor és jó sokáig. Később ugyanis a milieut oly szilárd és összefogódzó hatáskomplexumnak tekintették, melynek nincsenek hézagjai, fogódzó pontjai, hanem mint valami sima burok, börtönként zárja körül az embert. Taine idejében a milieu összefolyó masszává lett, és sehol nem látjuk tisztán, melyik milieu-re gondol, amidőn milieu-ről beszél. A fizikai és társadalmi milieu elválik nála, de csak olykor némi tisztasággal. A társadalmi milieu pedig oly komplex fogalom, hogy ez felbontás nélkül csak oly homályos, mint maga az össz-milieu gondolata.

Taine-t sok felelősség terheli a milieu-elmélet egyoldalúsága terén. Midőn felszínre dobta a milieu-gondolatot, már a Művészetfilozófiai előadásokban, annak számos lapján oly meseszerű meglátások jelentkeznek, amelyek a modern kritikát távolról sem bírják ki, mint egy alkalommal már rámutattunk egy hosszabb Taine-idézet bemutatásával. [3] A Voyage en Italie telve van a legszerencsétlenebb s a legszerencsésebb észrevételekkel, melyek az akkor uralkodó, de még elméleti alapjaiban napfényre nem jutott «beleérzéses» jelenségeket (Einfühlung) túlnyomólag költői oldalukról rajzolták meg.

Mi a determináció? Honnan ered és hogyan szüremlik bele a Föld-hatás az emberbe? Taine úgy fogja fel a dolgot, hogy a beszüremlés egyetlen alkalma a természeti szemlélet, a psziché általában. Amidőn a természet hat, e reánk tett hatás mindenekelőtt mint kép indul meg, s aztán válik, mint pszichikai momentum, az emberi cselekedet rugójává. A milieu-elméletek azáltal, hogy a természet képéből indulnak ki, egyoldalúlag elkezdtek pszichologizálni, s az eredmény kétes. A természet közvetlen látásából eredő érzelmi hullámoknak azonban a mai kutatás nem tulajdonít oly nagy súlyt, mint régen. Igen gyakran ugyanis az ily magyarázatok (1) anakronisztikusak, mert úgy képzelik el az ősi és mindenkori ember lelkét, mint a mait; (2) a közvetlen természethatás-magyarázatok erősen individualisztikusak: mindig az egyes ember lelki világát helyezik szembe a nagy természettel, s az egyének lelki hatásainak összegeződésében látják a hatást egyáltalán.

A milieu-elméletek kora lejárt, mert bár ez elmélet hangosan beszélt is, keveset mondott a részletes összefüggésre nézve, s maradt az, aminek maradnia kellett, nagy és hangos tiltakozás azon emberek gondolkozásmódjával szemben, akik a történelmet - Ratzellel szólva -«légüres térben» hagyták lejátszódni. Geschichte ohne Raum - lehetetlenné vált, a kérdés már most csak az, miképpen helyezzük bele a történelmet az adott földrajzi viszonyokba?

E téren kétségtelen nagy jelentőségű volt Ratzel fellépése 1882-ben, tehát körülbelül abban az időben, amidőn Gumplowicz is fellépett (1885), mikor még a milieu-elmélet egyoldalúságai nem váltak feltűnővé. «Arra a zavaros és túlhajtott állításra, mely szerint az ember környezetének terméke, megfelelő feltétlen és rövidlátó (!) ellentmondás következik» - írja Ratzel. [4] A tézisre következik az antitézis, s Ratzel, már Hume [5] elbírálásával is a milieu-hatás egyoldalú kiemelésére törekszik. Felfogása ma már a kultúrföldrajzon túlterjedt, ámde még ma sem következett be a tézis és antitézis után az olyannyira szükséges szintézis. Mi és mennyi az, ami a környezet rovására írandó, Ratzelnél épp oly kevéssé látható tisztán, mint utódjainál. Már maga írásának feltűnően általános jelleme [6] zavarokat okoz, s módszerét, így amint van, veszélyezteti kutatásainak azon jellege, hogy sehol in concreto tájegységet, országot vagy nagyobb területegységet vizsgálata tárgyává [nem] tett, hogy ezek alapján, általánosíthasson. Nem feladatunk e helyen Ratzel kutatásainak mérlegét megállapítani, de kétségtelen, hogy a kultúrföldrajz nagy megalapítójának kezéből nem nyerte el problémajellegének kellő világosságát.

Újabban a tájföldrajz hívei, így a francia Vidal de la Blache, valamint irodalmunkban jól rámutat a betöltendő hézagra gr. Teleki Pál akadémiai székfoglalójában. [7] Elvét talán legrövidebben úgv fejezhetnők ki, hogy a konkrét helyi vizsgálódásokat nem pusztán helyi jellegűnek kell tekinteni, hanem mondhatnók, előbb egy filozófiai szintézist kell végrehajtanunk a táj problémájában. A XIX. század általánosításokat kedvelő korszakában az általános földrajzot, melyről Ratzel éppen nem világos tudományelméleti kiindulást közöl, gyakran úgy értelmezték, hogy a konkrét tájegységből való kiindulás már ellentétben van az általános eszméjével. Így történik, hogy Ratzel fejtegetései is, mint például a nomád kultúráról adott rajzai, a glóbusz minden tájáról vett adatokat úgy egyesítenek, hogy az egy összképben az egyes tájaknak vissza nem adható.

Lényegében a helyes empirizmusról van szó, amidőn a táj-individualitás kérdését kellő helyre emeljük. A «szimbiózisban» (Teleki) azonban már ott van az ember is, mint külön tényező, s a milieu-elméletek egyoldalúságát felváltja a gondolat: a kölcsönhatások kétoldalú vizsgálata. Így áll a probléma ma.

III.

Ama gondolat, hogy hatásösszefüggéseket elemzünk ki, a «Föld és az ember» viszonyát kutatjuk, a XIX. század utolsó negyedében villanyütés-szerűleg kezdett végigáramlani, a legkésőbb jött, mert legnehezebb tudományon: a szociológián. Kérdésünk az, hogy miképpen jött s jöhet kapcsolatba, e két tudomány: a kultúrföldrajz és a szociológia? E tekintetben már bizonyos leszögezéseket több ízben közzétettem, először a szociológiában, majd egy módszertani dolgozatban, [8] mely tárgyunk, a kultúrföldrajz tudományelméletét - ez olyannyira bonyolult tárgyat, de amely tudományelméletileg a legfrappánsabb megnyilvánulás - először törekedett körvonalazni.

Az antropogeográfia nem «segéd»-, hanem kapcsolat-tudomány»; az ember (szociológia) és a Föld jelenségeinek tudománya (földrajz) állandó kapcsolatba jutnak.

A «kapcsolat-tudományi helyzet következménye az, hogy

(1) nincs oly kultúrföldrajzi kérdés, amelyet kizárólagosan és teljes egészében meg lehetne oldani - földrajzi szakismeret nélkül;

(2) hasonlóképpen nincs oly kérdés, melyet kizárólagosan és teljes egészében meg lehetne oldani szociológiai szakismeret nélkül. A kapcsolat-tudományoknak éppen ez a speciális nehézségük; két tudomány egyesítését követelik épp úgy, mint a fizikokémia is csak úgy fejlődhetett mai magasságára, hogy a fizikai és kémiai ismeretek kölcsönös és állandó kapcsolatba jutottak.

Azt gondolhatnók, hogy ez a kapcsolat - éppen nehézségei folytán - egyenesen megoldhatatlanságot hoz, hiszen nincs oly kutató, ki egyszerre a szociológia és földrajz teljes fegyverzetével jelenhetnék meg. Ez igaz, azonban csak látszólagos nehézséget jelent. A valóság az, hogy szigorú értelemben ma már egy tudomány is sok az elmének; tudjuk másrészt, hogy egyik kutató segítségére lehet a másiknak. Továbbá a szociológusban bizonyos földrajzi «érzék» fejlődik ki, éppen amaz «esprit géographique», melyről Brunhes beszél, és viszont: szociológiai érzék alakul ki az antropogeográfusban. Végül az is könnyítő tényező, hogy a kultúrföldrajzi ismereteknek kialakul egy mind hatalmasabb törzsállománya, s ez már oly látens energiaforrás, amely a gondolatokat önkéntelenül is a helyes irányba tereli.

A végső szempont az, hogy nem szabad egyoldalúnak lenni, akár szociológusról, akár geográfusról van szó. Ha nem is írhatjuk alá azt a túlzó várakozást, amelyet egy francia közgazdász nyilvánított, mely szerint [9] «az emberföldrajz arra hivatott, hogy megújítson minden (!) szociológiai elméletet, mely spekulatíve nem tudom, minő absztrakt embert vesz föl gondolatban» - kétségtelen, hogy a társadalomra, életfeltételeire vonatkozó ismereteink konkrétabbak és szolidabbak lesznek kultúrföldrajzi bázison. Azonban - viszont a földrajznak magának sem szabad az «absztrakt emberrel» operálnia. Ellenkezőleg, a földrajz előtt is bizonyos szociológiai perspektíváknak kell lebegniük. Az «ember» fogalma nem egyszerű, és nem elég az a fogalom, mely a köznapi tudatból ered. Az «ember» komplex élettartalmáról, társas termékek beléjehalmozódásáról a reflexiótlan elme keveset tud. Ezt a szociológiából s a szellemi tudományokból (egyéni és társadalompszichológia) kell átvennie. Az «ember és a Föld» viszonyának kutatásánál külön kell vizsgálni az embert, és külön a Földet. Nem elég csak az egyik, vagy csak a másik tudása. Ha - elképzelni is bajos - a Földről csak annyit akarna tudni az antropogeográfus, amennyi véletlenül éppen megvan ama köztudatban, bizonyára csodálkozva tekintenénk kutatói merészségére épp úgy, mint az esetben, ha a geográfus elégednék meg az átlagos és elmosódó ember-fogalommal, a szociológus kérdezné: lehetséges-e ennyivel beérni? Az ember nem fizikai atom, mint a testek világának részei, hanem sajátos történeti halmozódás terméke, kultúrproduktum, s az embert csak az érti meg igazában, aki valóban beleélte magát az ember egész társadalmi és kulturális múltjába. Igen, tudunk az emberről is sok töredékeset, mert mindnyájan végre is emberek vagyunk, de úgy vélem, igazolni meg sem kell kísérelnem, hogy az élet mennyire nem ad elég időt önmegfigyelésünkre. Tehát: szükség van szociológiára épp úgy, mint pszichológiára minden kulturföldrajznál. «Le rôle de la géographie humaine n'est pas de bâtir ellemême des théories sociales» [Az antropogeográfiának nem az a szerepe, hogy társadalomelméleteket alkosson] - mondja Brunhes. S ebben feltétlenül eltalálta a kérdés ütőerét. Az ember fogalma a társadalomtudományokban bírja a gyökerét. Az itt adódó következményeket azonban a társadalom földrajzi vizsgálata ellenőrzi és kiegészíti. Ezt jól látta meg Brunhes.

IV.

A szociológia XIX. századbéli fejlődésében a problémák fokozódó bősége, az azok közötti kapcsolatok mélyítése egyre újabb komplikációt okozott. A szociológia megalapítója fejtegetéseinek javarészében még közel áll ahhoz, amit egykor történetfilozófiának mondottak. [10] A Comte-féle elmélet (»le lois des trois états«) még ugyan a történetfilozófiának csak egyik feladata, az, melyet újabban stadiológiának mondunk, de a genetizáló felfogás oly támasztékokat kapott benne, hogy a Comte-féle felfogás hatása folytán az újabb időkig észrevehető nyomok vezethetők le Spencerig.

Igen tanulságos éppen ebben a tekintetben megfigyelni a szociológia fejlődését. Megértjük belőle, hogy miért nem kapcsolódott bele intenzívebben a földrajzi szempont annak ellenére, hogy a század közepén kifejezetten hangsúlyozták.

A »genetizáló« felfogást ugyanis e korban még egyéb tényezők is előmozdították. Tudjuk, Comte a szociológiát a biológiára építette, Spencer [11] pedig a pszichológiára. Ámde úgy az előbbi, mint az utóbbi maga is genetizáló felfogásba került, mindenütt a »fejlődés« került szóba, és Spencer pszichológiája is pszichogenetika formájában jut bele a szociológiába; a primitív psziché boncolása minden rendszert megelőz, mert ez látszik előtte fontosnak.

Annak, hogy a XIX. század a történelmi és genetizáló felfogás százada volt, s a szociológia, sőt a közgazdaságtan is (Knies, Roscher, Schmoller) átvette ama korhatásokat, a földrajzi milieu-elemzésre nagy hatása volt: általában lekerült a napirendről a szisztematikai gondolat, a társadalomra ható tényező fajok elemzése. Az időbeli egymásután szempontja elborította a milieu-elemek rendszerezését; így történt, hogy ha a szociológia tudott is földrajzi befolyásokról, a tudomány szerkezete más irányban haladt: a Föld és az ember kapcsolatának kutatása kényszerűen elmerült az uralkodó genetizmus hullámaiban.

Annál feltűnőbb azonban az újabb szociológiának megfigyeléséből adódó eredmény, mely gyors és éles szögben elváló haladást mutat - haladást a szisztematika felé. A legfeltűnőbb például említhetjük Ch. A. Ellwoodot, a legfiatalabb erők egyikét, aki annak dacára, hogy pszichológusként indult útnak, [12] sőt újabban [13] még inkább a pszichológia felé haladt, a földrajzi tényező felfogásában is a legtisztább álláspontot foglalja el. Így van ma a többi íróknál is; keresik a társadalomalkotó tényezőket (socializing forces), s valamennyien első helyen emlékeznek meg a földrajzi tényezőről. Sőt újabb érdeklődéshullániok egyre feltűnőbben jelentkeznek. Oly írók, akik távol állottak eddig a társadalom földrajzi alapjainak kutatásától, most kezdenek kitérni erre a rendkívül fontos kérdésre, így R. de  la Grasserie  [14] Az újabb amerikai szociológusok figyelme is a földrajzi tényező felé fordul. Például újabban E. C. Hayes dolgozata. [15] Nemcsak azt konstatálhatjuk, hogy felszínen van a probléma, hanem mi több, teljesen spontán indul meg, a probléma önsúlya vezet rá, a «dolgok logikája», belátás, hogy a szociológia nem lehet el antropogeográfia nélkül.

Még nagyobb hatással volt azonban a mindenkit felébresztő háború. A társadalomtudományok egyike, a politikai tudomány mindig párhuzamba állította az állam fogalmában a területet és a népességet. S ha az irodalmat nézzük, alig van az elsőről szó. Egyes írók, mint Bornhak, [16] csak jogi oldaláról nézi a terület kérdését, s bár az államalkotó és reális tényezők egyike, nem veszi tüzetes vizsgálat alá. A mi irodalmunkban is ez a feltűnő. Megelégszünk általános tételekkel, például «a biztonság érzete a nemzet belső életét erősen fejleszti... az angol szabadságintézmények nem fejlődhettek volna ki oly korán, ha az állam szigeti fekvése a belső békés és egészséges fejlődést már eleve nem biztosította volna.» [17] Avagy: «Ha a terület a népességhez képest igen nagy, úgy - nem lévén képes a területet kellőképp kihasználni - a társadalom fejlődése szükségképp megbéníttatik.»  [18] - Oly kérdések ezek, amelyekről érdemes kissé bővebben is beszélni; mert, hogy mit ér ama «biztonságérzet», melyet a jó természeti határ szül és hogyan érvényesül az, mindenesetre probléma, így odavetve azonban csak misztikum. Második említett írónk aránylag tisztán látja a földrajzi kérdést; ámde szabad-e ma is még a «politikákban» csak annyit mondani, amennyit mondanak - egy Ratzel «Politische Geographie»-ja (1897) után? Nem dobjuk-e ki a terület «fogalmával» az egész kérdést, amidőn csak ily általánosságok kerülnek felszínre?

Hiányzik az  államszociológia; és semmi kétségünk, hogy ha egyszer a szociológia általában közeledik a földrajzi szempont felé, közeledni fog a kifejlődő államszociológia is.

Örvendetes jelenséget találunk a svéd Kjellén írásaiban, [19] ki parallelizmust talál a kereskedelmi-maritim és a militáris-kontinentális nagyhatalmi típus között. Kjellén azonban már a földrajzi szakirodalom (főképp Ratzel) hatása alatt áll, s nála látjuk a legjobban, minő határozott szempontbővülés állott elő a komorabb, azaz nagyobb fajsúlyú földrajzi nézőpont által az államtudományok terén. Újabb munkájában [20] a területi tényezőre már nemcsak rámutat, [21] hanem tárgyalja is azt, és egyre világosabban (sajnos, még nála sem kutatási elv) az államszociológia tényező-rendszere jelentkezik írásában.

Éppen - midőn a földrajzi világösszefüggések gondolata kezdett hatalmas özönnel derengeni - nemsokára indult útjára a Woodrow Wilson gondolata, amely olyannyira tipikusan jelentkezik művében (The State [22]). A régi írókkal összehasonlítva, azt látjuk, hogy alig van benne legalább annyi földrajzi gondolat, annyi meglátás a Föld és a nép viszonyáról, amennyi egészen átlagos államtudományi művekben már akkor megtalálható volt.

Nem csoda, ha Wilson, ki a geográfiái szempont iránt oly feltűnően érzéketlen, volt megalapítója annak az iránynak, mely ma Európa újabb sötét középkorát, a Kleinstaaterei szétszakadozó partikularizmusát megteremtette, s melyet legméltóbb szóval naiv etnografizmusnak mondhatunk. Ez a gondolat az, amely földrajzi abszurdumokkal telítette Európát, mert kiindulása egy pszeudo-térképezett etnográfia, s nem a Föld és a nép egysége az, amit nyelvünk - egy erőteljes népgondolatot fejezve ki - összetömörít így: «az ország».

És ha Wilson kissé visszalapozott volna saját könyvébe, arra jutott volna rá, hogy ő már önmagát megcáfolta akkor, amidőn mint kezdetleges állapotot jelzi a régi stádiumot: a régieknél egészen természetes volt az, ha «a frankok királyáról» szóltak, és nem «Franciaország» királyáról. Ez a nomád kor jele, amidőn még a terület nem tartozott szorosan az állam fogalmához. Régi uralkodók és népek «nem tudták volna felfogni, miért ne vándorolhatnának népükkel minden holmijukkal más országokba».

A kezdetleges állam tehát a «nép» együtt-tartására ügyel, de a terület együtt-tartására még nincs igazi gondja.

Ama naiv etnografizmus most ugyanazt teszi, mit a régi kor primitív államai; összeterel népcsoportokat, de csinál abszurd területi káoszt, csinál nomád államokat, melyek nyakig benne vannak - mint egykor a primitív államok - a határbizonytalanságban, s ennek veszélyeiben.

A földrajzi szempont hiánya a művelt Európa népeit sújtja most következményeiben, s itt a képe annak, hogy a társadalomtudományok közül egy: a politika tudománya éppen csak említi, de mélyebben nem kutatja a terület államalkotó funkcióját, s ezzel a maga részéről is felelős a bekövetkezett eseményekért. Ide vezet az, ha a tudomány egyoldalúan behunyja szemét fontos társadalomalkotó tényezőkkel szemben. E tényezők közül egy sem quantité négligeable, e tényező-fajok adott és örökérvényű összetevődést mutatnak a társadalomban, és ha valaki elhanyagolja az épület egyik támasztó oszlopát, ingadozó alapúvá válik az egész társadalom.

Látjuk azt, hogy az a tudomány, mely e téren legáltalánosabb: az általános szociológia, mentes hasonló egyoldalúságoktól. Nincs oly tényező, melyre a szociológia kellő súlyt ne helyezne, mert ezt kizárja a szintetikus gondolattal velejáró, rendszeresen látó szellem. 

Ez mutatja a jövőt. A szociológia oly egyetemes szempontú, s a valóság megragadásában annyira a tényeket igyekszik követni, hogy megtalálja, mint társadalomalkotó tényezőt,  mint az emberi életösszefüggésnek, azaz a társadalmi szervezetnek határozott irányt és karaktert adó tényezőt: a Földet.

Bizonyos az, hogy a szociológia határozott lépésekkel közeledett, s közeledik folyton a földrajzi szempont felé. A jövő akkor lesz szerencsés és pozitív eredményekkel járó, ha - a földrajz is világosan felismeri helyzetét, s az antropogeográfia épp úgy spontán közeledik a szociológia felé, mint ez közeledett a földrajzhoz.

Természetes alapja megvan, miután az «ember és a Föld» viszonyának tudománya két tudomány összekapcsolását jelenti, s a kapcsolat felé a «dolgok logikája» fog vezetni remélhetőleg mind szilárdabban.

*

[1] V. ö. R. Mayr: Die philos. Geschichtsauffassung der Neuzeit. 1. 1877. Bernheim: L. d. hist. Methode, 5-6. kiad. Fr. Rentz: Jean Bodin. Ein Beitrag zur Gesch. d. hist. Methode im 16 Jh. (Gesch. Untersuchungen, ed. Lamprecht 3. Bd. 1. H.) Gotha. 1905. 47. s köv. lk. Bibl. Továbbá Meuten: Bodins Theorie von d. Beeinflussung d. polit. Lebens d. Staaten durch ihre geogr. Lage. 1904. - Ratzel: Anthropogeographie, I 3. kiad. 10. l.

[2] Dutoit: Theorie des Milieus. Bern, 1899.

[3] Dékány: Társadalomalkotó erők. Budapest, 1920. 129-130. l.

[4] Ratzel: Anthropogeographie, 3. kiad. (1909.) 26. l.

[5] Hume: Of national Characters. Essays I.

[6] V. ö. A földrajz tudományos módszere és ismerettana. In Földr. Közl. 1918.

[7] Gr. Teleki Pál: A földrajzi gondolat története, 1917.

[8] Dékány: Mi a kultúrföldrajz és mai jelentősége? In Magy. Középiskola. 1920.

[9] Brunhes: La géographie humaine, Paris, 1910. 746. l.

[10] G. Mehlis: Die Geschichtsphilosophie Auguste Comtes kritisch dargestellt. Leipzig. 19.

[11] Spencer: The principles of sociology. 1883. New York. 43-454. Ez után jön The scope of sociology.

[12] Ellwood:. Sociology in its psychological aspects. New York. 1912. 2. kiad. 1919. 277-281. 370. l.

[13] An introduction to social psychology, 1917.

[14] Grasserie: Des rapports entre sociologie et le géographie (Revue international de sociologie 1917) 454 és köv. lapok.

[15] Hayes: Effects of geographical conditions upon social realities. Amer. Journal of Sociology, 1915 és An introduction to the study of sociology (1915). 6. kiad. 1920. 29-41. l.

[16] Bornhak: Allgemeine Staatslehre. Berlin, 2. kiad.

[17]  Ferenczy A.: A politika rendszere. Bp. 1905. 24. l.

[18] Balogh: Politika, 1910. 108. l.

[19] Kjellén: Die Grossmächte der Gegenwart. 3. kiad. 200. l.

[20]  Kjellén: Der Staat als Lebensform, Leipzig, Hirzel, 1917. 46-93. l.

[21] Mint pl. Jellinek: Das Recht des modernen Staates, l. Allgemeine Staatslehre, 1900, 68. l.

[22] Woodrow Wilson: The state 1899. - Újabban franciára is lefordították, 1913-ban pedig németre: Der Staat, übers. v. Thomas, Leipzig.

*

In Föld és Ember, 1. évf., 1. szám (1921), 40-50.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.