Ezt kell feltételezni, amikor a dolgok jelenlegi állásáról beszélünk. Ez alatt inkább a tengeri értelemben vett helyzetet [Position im nautischen Sinn] értjük. Inkább a görbék, mint a pontok megítéléséről van szó; az indulásunkról és a céljainkról jobb képünk van, mint a jelenről. Ezért kevésbé vagyunk szunnyadó és birtokló lények, mint a nagy projektekben megragadott tervezők; ez a technikánkban, az épületeinkben és az ítéleteinkben is kifejezésre jut.

Az értékelő szemének egyre gyorsabban mozgó tárgyakat kell minél gyorsabban megragadnia, eltekintve attól, hogy maga az értékelő is mozog. Ez megsokszorozza és felerősíti azokat a konfliktusokat, amelyek mindig is a karakterek és hagyományok sokféleségéből adódtak; s ezek a konfliktusok nemcsak a nézetek és vélemények különbözőségében nyilvánulnak meg, hanem mélyen a nyelv alapjaiba nyúlnak: a szavak kétértelművé és ambivalenssé válnak.

Manapság az embert nem lehet álló, ülő vagy akár trónoló lényként felfogni; s [nem lehet] a teremtés központjaként és koronájaként [sem], ahogyan azt a művészetnek és a gondolkodásnak oly gyakran sikerült [ábrázolnia]. Mozgásban van, mégpedig olyan mozgásban, amely nemcsak rajta keresztül, hanem [akarata] ellenére és ellene is zajlik. Ehhez a tényhez félelmek és remények egyaránt kapcsolódhatnak.

II.

A nagy és általános mozgások világában szükségszerűen felmerül a kérdés, hogy mi lehetséges, mindenekelőtt aszerint, hogy az akarat szabadsága mekkora részesedésre tarthat igényt. Aki ebben a kérdésben biztos pontra vagy akár elégséges meggyőződésre tett szert, az sok irányban tud meghatározásokat tenni: teológiailag, erkölcsileg, jogilag, majd a látható rendekben [sichtbaren Ordnungen].

Természeténél fogva az ülő vagy álló embert a szabad akarat erősebb aurája veszi körül, mint a mozgó embert. Ez látható az Agorán, a Fórumon, a reneszánsz és a barokk nagy terein felállított szobrokon; a bíró, a törvényhozó, a fejedelem, a filozófus, a költő, a hadvezér vagy akár a jól megtermett, szabad testtartású férfi alkotja a nyugvó középpontot. Ott is hitelesnek tűnik, ahol egy emberen kívüli vagy emberfeletti központot képvisel. Valamiféle reprezentáció nélkül aligha lehet szobrot állítani, sőt, az aligha maradhat fenn - még egy uralkodó is, aki, mint XIV. Lajos, azt mondhatta: „Az állam én vagyok”, meg volt győződve arról, hogy egy másik, önmagán felüli hatalmat képvisel. Ez az alapja az ember öntudatának, aki úgy érzi, hogy az akarat szabadságának birtokában van. Ez a tudat a feudális rendben úgy terjed, mint a parancsnoki pálca, amely kézről kézre járva tekintélyt ad. Ez még mindig az utolsó pásztor arcán fejeződik ki.

Ahogy a fény csak a sötétben válhat láthatóvá, úgy az akarat szabadsága is csak egy olyan Másikban válhat láthatóvá, amely korlátozza azt. Az önérvényesítés e Másik nélkül, amely erőteljesen korlátozza, azonnal groteszkké, abszurddá, hírhedtté válna. Ez az egyik oka annak, hogy ma már nemcsak az álló ember, hanem az emberi arc ábrázolása is olyan nehézzé vált.

Ezt nem szabad minőségi vagy akár erkölcsi kérdésnek tekintenünk, ahogyan azt még mindig sokan teszik. Egy Colleoni szobra, amelyet a kőből faragott magabiztossága miatt értékelünk, keveset árul el az ábrázoló emberi rangjáról, ugyanakkor sokat a koráról. Ez a hozzáállás csak egy olyan rend keretein belül lehetséges, amely egyszerre korlátozott és erős, és amelyben az ember magát érzi a középpontnak. Az ember a figyelem középpontjának érzi magát, függetlenül attól, hogy milyen nagy vagy kicsi az a kör, amely a rendelkezésére áll.

Ha a tizenkilencedik század második felében a reneszánsz modellé vált, az egy olyan kor vágyainak köszönhető, amely éppen az ilyen alakok hiányából fakadt. Ez egy ex contrario értékelés eredménye volt, az ábrázolt és a ábrázoló közötti ellentét, ami különösen jól látható Burckhardt munkásságában. A kísérletek időközben bebizonyították: képtelenné váltunk arra, hogy ilyen plasztikus nagyságokat ábrázoljunk.

[...] V.

Ahol a szükségszerűség és a szabadság találkozik, ahol a vonó- és tolóerőt [a maguk] azonosságában értik meg, ott a szemlélet úgy tisztázza magát, hogy tárgyait sem az akarat, sem a félelem nem torzítja el indokolatlanul. Vizsgálódásunk szempontjából az egyik legfontosabbat szeretnénk most kiemelni: az államot, amely státuszként a legjobban megfelel az általunk hivatkozott állás vagy létezés kérdésének.

Valóban érdemes elgondolkodni ezen a státuszon, amely ma mindenekelőtt határozza meg tetteinket és szenvedéseinket, amely a legapróbb részletekig formálja létezésünket. Minden más háttérbe szorul az ő követelései mögött. Ő az oroszlán, aki nemcsak az első részt követeli, hanem a maradék elosztásáról is dönt. A pápákat, császárokat, királyokat és kancellárokat évszázadokon át foglalkoztató vita már régen az ő javára dőlt el. Az államhatárok sokkal élesebben rajzolódnak ki, mint az általuk övezett vagy átvágott, gyakran népeken, fajokon, nyelveken és kultuszokon átívelő ősi tájak és birodalmak határai. Nem a társadalom ölt formát az államban, hanem az állam határozza meg a társadalom formáját egészen a sejtjéig, a családig. Végül, az állam azokat az igényeket is kiegyenlíti és magához vonzza, amelyeket a természet támasztott az emberekkel és a nemzetekkel szemben: a vetés és aratás, nyár és tél, víz, tűz és éhínség körüli aggodalmakat, amelyek mindig is a csillagok járásával együtt változtak.

Azt, hogy az állam terhei ekként nagyon nehézzé válnak az egyén számára, nem lehet tagadni, még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy az emberi létnek a múltban is voltak árnyoldalai - hogy tehát a ma ránk nehezedő abszolút súlyból le kell vonnunk azt, ami csupán a megváltozott tehermegosztáson alapul. Ez különösen világossá válik az állam azon oldalán, ahol az állam biztosítási, jóléti és gondozó államként jelenik meg.

VI.

Még az állam sincs kizárva a nagy mozgásból, amely accelerando zajlik. A mozgás nem úgy halad át rajta, mint a víz egy mértéken keresztül. A mozgás egy részét minden bizonnyal az állam fogja felvállalni - ez az a rész, amelyet az emberi terv és a szabad akarat határoz meg. A lökés azonban az állam alapjai alá is elér, amely sem tényszerűen, sem etikailag nem megalapozott. Ezért a politikai, jogi, erkölcsi meghatározások és elhatárolások eltolódnak; többértelmű, rugalmas struktúrát nyernek.

Az állam nemcsak az egyének számára válik költségessé, hanem a népek számára is. Nagy területeken él, amelyek a Föld felszínének jelentős részét borítják, és amelyek lakossága már nem milliós, hanem százmilliós nagyságrendű. Az alapvető változás egyik tünete, hogy ezek a számjegyek is rohamosan növekednek.

A terv révén uralt terek és népességük növekedése minőségi változással jár. Az állam szörnyeteggé válik; újfajta entitásokat hoz létre, és olyan tulajdonságokra tesz szert, amelyekkel korábban nem rendelkezett. Messze maga mögött hagyja a századforduló tájékán virágzó nagy államokat és a birodalmakat is, amelyek szuverenitását részben bitorolta, részben pedig megsemmisítette.

Jelenleg két ilyen abszolút szuverenitással rendelkező állam létezik a Földön. Az, hogy Tocqueville már a múlt század közepén előre látta a megjelenésüket, és Oroszországot, valamint Észak-Amerikát jelölte meg hordozóiként, rendkívüli leleményességről árulkodik. [Tocquevuille] Azt is megjegyezte, hogy mindkettőnek ugyanaz a célja. Az időközi előrejelzések, amelyek például az angol gyarmatbirodalom vagy a német katonai hatalom növekedéséhez  vagy a cusimai tengeri csatához kapcsolódnak, felületesebb feltételezéseken alapultak. A világ mai képe Tocqueville jóslatával összehasonlítva példát ad arra, hogy a jó megfigyelő szeme milyen élesen képes áthatolni a változó tények szövevényén. A tekintete a völgyeken és szurdokokon át a  távolban derengő hegycsúcsra réved.

VII.

Ebben a helyzetben csak két hatalmi központ esetén lehet korlátlan szabadságról beszélni. Szabadság alatt itt azt értjük, hogy [Oroszország és Amerika] technikai és politikai értelemben elég erősnek bizonyul ahhoz, az államok közötti abszolút elsőbbségüket érvényesítsék. Az, hogy más szándékok mennyiben tükröződnek e döntésekben, másik kérdés; erre a későbbiek folyamán még kitérünk.

A nagy államok szuverenitása ma is korlátozott. Az, hogy ezt a tényt általában elhallgatják, másodrangú megfontolásoknak köszönhető, többek között az udvariasságnak. Amint a válság elér egy bizonyos fokot, meggyőző világossággal kristályosodik ki. Ez a gyermekszobákra emlékeztet, ahol a kicsik sokáig tombolhatna, mielőtt a nagyok belépnek. Csak akkor sejlenek fel a szörnyű árnyékok, amikor a szobatüzek már azzal fenyegetnek, hogy lakástűzzé fajulnak. Az arról szőtt elképzelések, hogy mi történhet most, nem világosak; mindenesetre olyan dolgok fenyegetnek, amelyek nem illenek bele a történelmi képbe, sőt, még az emberi korszakba sem.

A politika a barokk korszak óta eldurvult, még azokhoz az időkhöz képest is, amikor Bismarcknak az európai egyensúlyt kellett fenntartania, s amelyet ő az öt labdával való zsonglőrködéshez hasonlított. Ma a mérleg két nagy partner között ingadozik; a földgolyó egy nyugati és egy keleti félre hasadt - ahol a Kelet és a Nyugat inkább irányként, mint területként értelmezendő. A megosztottság élessége olyan szavakban visszhangzik, mint a „hidegháború” és a „vasfüggöny”.

Nem szabad azonban hagynunk, hogy a polémiák és azok túlkapásai félrevezessenek minket: elfogulatlan szemmel nézve megdöbbentő az a nagy és egyre növekvő uniformizálódás, amely elterjedt az országok között - nemcsak mint egyik vagy másik versenyző hatalom monopóliuma, hanem mint globális stílus. Ugyanazok a jelszavak győznek meg, példának okáért a béke, a szabadság, a demokrácia; ez egy és ugyanaz: a tökéletességig űzött-hajtott technika. Ott is egyre hasonlóbb formulák jönnek létre, ahol az ideológiák különböznek - mint a gazdaság esetében. Az ideálok is közösek; ez különösen ott válik nyilvánvalóvá, ahol a technikai törekvés planetáris-kozmikus minőséget nyer, mint az űrutazás, a földfelszín geológiai léptékű megváltoztatása, a légkör feltöltése és a földi erők felszabadítása a prométheuszi szellem által. A hasonlóság a szimbólumokat is érinti, amelyek között a csillag különleges szerepet játszik. Ez azt sugallja, hogy a vörös és a fehér csillag közötti különbség mindössze a lobogás, amely a csillag felemelkedését kíséri a horizonton. Az emelkedésben az egység nyilvánvalóvá válik.

VIII.

E két óriás  - akik képesek elnyelni, ha nem is a történelmi államok területét, de hagyományos szuverenitásuk bizonyos szeleteit - hasonlósága szinte azt sugallja, hogy ők a modellek, pontosabban a mátrixok; egy öntőforma egyik-másik felei, amelynek segítségével egy jövőbeni világállamot fognak egy napon megformálni. Ha ez bekövetkezne, az nem puszta hozzáadás, nem puszta duplikáció lenne, hanem a mennyiség minőséggé való átalakulása, és a világ soha nem látott magasságokba emelkedne.

Ez a kilátás mindenekelőtt azért vonzó, mert egyedül ez nyújt reményt arra, hogy korlátozzák és korlátok közé szorítsák a hatalom eszközeit, amelyek túlságosan is nehézkessé váltak a hagyományos államok és birodalmak számára. E hatalmi eszközök tárolása és megszüntetése egy új központi hatóság, egy umbilicus mundi - a világ köldöke - feladata kell, hogy legyen. A még meg nem szelídült földi tűz megszelídítése egy világállam létrehozását igényli. Hogy ez végül is meg fog történni, többek között abból is látszik, hogy a világforradalom különböző eszméi megfosztják az államokat és politikai tevékenységüket korábbi értelmüktől, és aláássák a klasszikus háború és a nemzeti határok fogalmát. Ez az 1789-es forradalomhoz képest fontos változás, ami a nemzetállamok etikájára és katonai erejére gyakorolt közvetlen hatást illeti.

A világállam perspektívája egyre valószínűbb; eljövetelét az előjelek egyre inkább igazolják; s ez a világbéke szempontjából kívánatosabb, mint egy új hatalommegosztás - például egy mundus tripartitus keretében, ahogyan azt néha még az éleselméjű megfigyelők is hangoztatják. Egy ilyen többség további partnerek, például Kína vagy Nagy-Britannia korlátlan szuverenitásának elérését vagy visszaszerzését tenné szükségessé. Egyes hatalmak valóban szívesen sajátítanák ki e szuverenitás szimbólumait, és velük együtt a csúcstalálkozókra való belépést biztosító megbízóleveleket is. A szimbólumok egy gyorsulva mozgó világban szükségszerűen dinamikusak; tényleges szerepükre itt csak érintőlegesen térhetünk ki.

A stabil, atyai világban az uralkodás szimbóluma a palotához és a trónhoz hasonlóan a letelepedett, ott lakó ember hatalmát fejezi ki; a jogarhoz és a koronához hasonlóan a kézre és a fejre is utal. Amikor egy választófejedelem, mint a brandenburgi, a választófejedelmi föveget a koronára cseréli, ezzel azt hirdeti, hogy a királyokkal egyező szinten áll. Természetesen képesnek kell lennie arra, hogy bebizonyítsa eme igény jogosságát, ahogyan azt Nagy Frigyes is tette, mert a korona önmagában nem tesz királlyá valakit. Ez vonatkozik a dinamikus szimbólumra is.

Egy egyre gyorsabban és gyorsabban mozgó világban a dominancia szimbólumaként a leggyorsabban és legerősebben mozgó Spitzek hitelesek. Ezek az űrhajók, a kialakulóban lévő világ legmagasabb platformjai, amelyeken a kutatás és a technológia sokszoros növekedése akként egyesül, hogy lehetővé váltak az űrhajózási tendenciák. Ezek az ott létrehozott bolygók modelljei. A technikai vívmányhoz persze sokat kell hozzátenni, hogy  az ilyen szerkezetek létrejöjjenek - először is szükséges hozzá az álom mélysége, mint a régi utópiák esszenciája, valamint a földi erő mint olyan, amely teherbe esett és az emberi leleményesség által sugárzik - egyszóval: a születés órájának előfeltételei. Jogos az az izgalom, amely e modellek és pályáik láttán elfogja az embereket; a láthatatlan rész ebben is erősebben hat, mint a látható.

A szimbolikus rang nem a gyakorlati hatalmon alapul, hanem inkább azon keresztül fejeződik ki. Nem a tér és az idő feletti diadalról van szó, nem az erőfeszítéseket megalapozó hatalmas erőfeszítésekről és költségekről, s nem a teret és a gravitációt legyőző fegyverzet fölényéről. Végső soron mindez épp oly megmagyarázhatatlan, mint egy új szerv kialakulása. Magától értetődik, hogy ez rendkívül veszélyes; a veszélyt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A sorsdöntő kérdés az ember számára az, hogy akarja-e az új világot, amelynek körvonalai kirajzolódnak előtte. Ő már helyeslően válaszolt e kérdésre, s így is kellett válaszolnia.

Ami a modelleket illeti, a folyamatot úgy lehet a legjobban átlátni, mintha apró, erősen töltött részecskék emelkednének egy nagy mező fölé - és jól tesszük, ha ebben nem tulajdonítunk nagyobb szerepet a technikai jelenségeknek, mint bármely más folyamatban. Olyan akaratot hangszerelnek, amely túlmutat a technológián. A kezünket mozgató idegek, izmok és szalagok játéka sokkal bonyolultabb, de ahhoz, hogy hegedűn játsszunk vagy képet fessünk vele, nem szükséges anatómiai irányelveket tanulmányozni.

E ponton kifogásolni lehetne, hogy a kezet nem az ember találta fel. Ez elvezetne ahhoz az ellenkérdéshez, hogy mi az ember eredeti része a technológiánkban, egyrészt kortárs, másrészt biológiai értelemben vett művészi fajként. Hogy mi hatol bele az efemerbe, abba az ostyavékony hártyába, amelynek rétegződéséhez egy generáció vagy akár egy évszázad is hozzájárul; mi az, ami nyomja, húzza és tépi, mind a történelmi, mind a történelmen kívüli és transzhistorikus erők tekintetében: ez kevésbé szembetűnő, mint a technikai hatások, amelyek előállításához mégis közvetlenül kapcsolódik. Csak itt nyílnak meg az értelemadó, értelemformáló minták, amelyek reményt adnak arra, hogy nem tévedtünk zsákutcába, a családfa egy vak ágába, amelyből sok voltak már a föld történelme folyamán.

IX.

Sok jel utal arra, hogy jó öreg Földünk ismét megváltoztatja ruháját, ahogyan ez már sokszor megtette. E változások helyes értelmezése több mint leíró és több mint prognosztikus feladat.

Ha egy ilyen impulzus átfogó és egységes jellegét az államra vonatkoztatjuk, ez továbbra is emberi szempont marad. Az állam, sőt a világállam is azon formák közé tartozik, amelyben ez az egység elképzelhető. Mindig is jelen volt és van, mélyen a [különböző] lények és alakzataik sokfélesége alatt.

Itt újszerű felismerések nyílnak meg, a földi stílus kérdései merülnek fel, ami ott is érezteti a hatását, ahol nagy tér- és típusbéli megosztottságok érvényesülnek. Ez nemcsak a részleteket illetően működik, hanem az egész tabló kialakításában. Sok mindenre felfigyelhetünk - úgy tűnik például, hogy egy olyan fontos esemény, mint az írás feltalálása, független és egymástól nagyon távol eső népek körében ugyanabban az időszakban történt. Ez a Spengler által javasolttól eltérő „egyidejűségre” utal. Az egyik nem zárná ki a másikat. Még az órák világában is van hierarchia.

Pongrácz Alex fordítása

*

In Jünger, Ernst: Der Weltstaat. Organismus und Organization. Ernst Klett Verlag, Stuttgart, 1960, 9-12., 18-29.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.