Nem lehet kétséges, hogy a nemzetek életében is érvényesül az örök emberi sorsnak Madách által oly mesterien megrajzolt törekvése, mely remények és csalódások váltakozása között mindig tökéletesebbet igyekszik alkotni. Az ember minden időben nemcsak fizikai, de elsősorban lelki és szellemi életet élt, melyet koronként váltakozó erkölcsi szabályok és eszmék irányítottak. Más volt az irányító eszméje a Krisztus fellépése előtti kornak, más a keresztény középkornak, viszont a francia forradalom nyomán keletkezett eszmeáramlatok ugyancsak gyökerében változtatták meg az emberek gondolkodását.

Hogy a most folyó nagy mérkőzés, s az annak nyomában járó megrázkódtatások nagymértékben befolyásolni fogják nemcsak egyeseknek, de egész nemzeteknek életfelfogását és eszményeit, alig lehet vitás. Azok a sikerek, melyeket az úgynevezett tekintélyállamok nemcsak diplomáciai, de különösen katonai téren elértek, vitathatatlanul mély benyomást keltettek Európa nemzeteinél. Ma még korai volna ezeknek a sikereknek tárgyi okait elemezni, legfeljebb annak felismerésére szorítkozhatunk, hogy ezek a nagy változásokat szükségképpen előidéző páratlan sikerek nemcsak katonai, de oly erkölcsi, politikai, társadalmi és gazdasági tényezők eredőjeként jelentkeznek, melyeknek súlyát, jelentőségét és az események fejlődésére gyakorolt hatásának mérvét ma még lemérni nem tudjuk. Aki azonban tisztában van azokkal a hatásokkal, melyeket ily események az általánosításra mindenütt hajlamos nagy tömegekre gyakorolni szoktak, azok előtt nem lehet kétséges, hogy sokan leszek, sőt már sokan vannak is, akik ezeket a történelemformáló eredményeket azoknak az eszméknek tulajdonítják, melyek a nagy sikereket elért nemzeteknek az eddigitől eltérő, új életformája kialakulására is döntő befolyást gyakoroltak.

Nem lesz ennél fogva érdektelen annak a kérdésnek a vizsgálata, [hogy] milyen befolyással lehetnek a magyar élet fejlődésére azok az eszmék, melyeket egyesek mint az új Európa irányító eszméit [sic!] tekintenek, és amelyek hirdetőik szerint hivatva vannak az új Európa elrendezésénél döntő szerepet játszani. Szükségesnek tartjuk ennek vizsgálatát, nemcsak azért, mert ezen eszmék valódi értelme tekintetében ma még sok tekintetben bizonytalanság és zavar észlelhető, de azért is, mert életbevágóan fontos magyar érdekeknek tartjuk ezeknek az eszméknek vizsgálatát abból a szempontból is, hogy azokat a magyar viszonyokon és magyar érdekeken átszűrjük, és közülük csak azokat valósítsuk meg, amelyek a magyar fejlődést ténylegesen előbbre is viszik. Nem mellőzhető ebben a vonatkozásban azoknak a szempontoknak a figyelembe vétele sem, amelyek [az] ezen eszmék megvalósítását célzó eszközök igénybevételével kapcsolatosak. Ma még gyakran találkozunk azzal a felfogással, mely egyes gondolatok, eszmék, célkitűzések megvalósítására másutt felhasznált eszközök recepcióját korszerű eszmének tekinti, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a nagyon is fontos körülményt, hogy egyes, talán részben helyesnek elfogadott eszméknek megvalósítására szolgáló eszközök változhatnak a különböző nemzeteknél azok egyéni sajátságai szerint. 

Midőn tehát egyenként vizsgálat tárgyává tesszük azokat az irányító eszméket, melyeknek érvényesülésétől egyesek új Európa kialakulását várják, tesszük ezt annak kifejezett hangsúlyozásával, hogy azok alkalmassága esetén a megvalósításukhoz vezető eszközök egyes nemzeteknél mások és mások lehetnek, sőt kell is, hogy legyenek.

Különösen áll ez reánk, magyarokra, akiknek más európai népektől sok tekintetben eltérő nemzeti karaktere más eszközök alkalmazását teszi szükségessé még egyes nagy vonásokban talán elfogadhatónak mutatkozó célkitűzések tekintetében is. Mert a helyesnek felismert reformok sikerét is meghiúsíthatja [az] azok megvalósításánál igénybe vett eszközök alkalmatlan volta.  József császár reformtervei között nem egy volt olyan, melynek megvalósítása a fejlődés szempontjából kívánatos lett volna. Politikájának kudarca tehát elsősorban annak volt tulajdonítható, hogy reformjai megvalósításánál oly eszközökhöz nyúlt, melyek a magyarság részére elfogadhatatlanok voltak, és amelyek miatt maguk a reformok is visszautasításra találtak. Ezért, ha valahol, úgy elsősorban nálunk magyaroknál nem hagyható figyelmen kívül az a tapasztalat, hogy a legjobb reformot is diszkreditálhatja a megvalósítása érdekében igénybe vett eszközök alkalmatlan volta.

Nem zárkózhatunk el tehát annak hangsúlyozása elől, hogy az új irányeszmék recepciója csak magyar érdekeket szolgálhat, és hogy az azokhoz vezető eszközöknek harmóniában kell lenniük a magyar karakterrel és hagyományokkal.

Éppen ezért ennek a tanulmánynak nem célja az egyes eszmeáramlatok dogmatikus feldolgozását adni, hanem fel kívánja hívni a figyelmet azokra a szempontokra, melyeknek figyelmen kívül hagyása a nemzetre nézve végzetes lehet.

A közösségi gondolat és az egyéni érdek

Egyik leggyakrabban hangoztatott új irányelv a közösségi gondolatnak előtérbe nyomulása az egyéni érdekkel szemben.

Sohasem volt vitás, hogy az egyénnek a közösséggel, elsősorban tehát saját nemzetével szemben kötelezettségei vannak, és hogy a törvényt a közösség érdeke szabja meg, nem pedig az egyéni önzés. Ennyiben tehát a gondolat nemcsak hogy nem új, de ennek elismerése nélkül az államok eddig sem lettek volna fenntarthatók. Így minden időben fennállott az egyénnek a közzel szemben az egyéni érdekek teljes feláldozását jelentő az a kötelezettsége, hogy hazájáért háború esetén még életét is tartozott feláldozni. Ennek a kötelezettségnek a teljesítését azonban a nemzetek értékesebb fiai nemcsak áldozatnak nem tekintették, de egyenesen dicsőségnek tartották. a „dulce et decorum est pro patria mori” elve minden nagy nép fiainak minden időben jelszava volt. Amely nemzet fiaiban hiányzik az önfeláldozásra irányuló készség nemzetével szemben, az a nemzet halálra van ítélve.

Itt tehát nem annyira magáról az elvről és annak helyességéről lehet szó, mint inkább annak mértékéről és mikénti alkalmazásáról.

Ebben a vonatkozásban két érdekes kérdés merült fel: elsősorban, hogy mi tekinthető a közösség érdekének, másodsorban pedig, hogy hivatott azt meghatározni?

Az előbbi kérdést Bentham így válaszolta meg: minél több ember boldogságának a biztosítása, minél kevesebb ember boldogtalansága árán. Ez a felfogás tehát végeredményben annak a felismeréséhez vezet, hogy a közösségi gondolat érvényesítése is az ember céljait és boldogulását szolgálja. Nem lehet vitás, hogy az ember cselekvési szabadságának az államhatalom által való korlátozása egyéni érdeket is szolgál annyiban, hogy ez lehetővé teszi az egyén biztonságát mások önkényével szemben, ami alapvető feltétele az emberek békés együttélésének. Míg tehát egyrészt érvényesül parancsok és tilalmak folytán az egyéni szabadság bizonyos mértékű korlátozása, ugyanakkor ezek a korlátozások biztosítják az egyéni szabadságot megfelelő korlátok között mások önkényével szemben. Nincs tehát semmi új abban a gondolatban, hogy az egyén cselekvési szabadságát a közösség érdekei korlátozzák, mert a közösségi érdekeknek ezek a korlátjai az emberi együttélés nélkülözhetetlen szabályaiként még a legprimitívebb törzseknél is érvényesülnek. A lényeg azonban nem a cselekvési szabadság korlátozásán, hanem annak mértékén van.

A XIX. század jogrendszerei egészen a világháborúig e tekintetben irányadónak tekintették azt a szabályt, hogy az egyén szabadsága annál nagyobb, minél szűkebb körű az állami beavatkozás az egyén életébe. A beavatkozástól való ez a tartózkodás különösen gazdasági téren volt szembeszökő, és a „laissez-faire, laissez aller” elvéhez vezetett.

A világháború tapasztalatai és a versailles-i békét követő két évtized tanúságai azonban annak a felismeréséhez vezettek, hogy a gazdasági szabadságnak és a munkaszabadságnak 1914-ig világszerte sérthetetlennek vallott elve a közérdek súlyos és sokszor helyrehozhatatlan sérelme nélkül tovább fenn nem tartható. Az egyes államok a békediktátumokat követő gazdasági háború kényszerítő hatása alatt és azért, hogy egy elkövetkezendő háborúban [az] önellátásukat biztosítsák, mind fokozottabb autarkiára törekedtek, ami csak a gazdasági életbe való nagyfokú beavatkozással, nem egy helyen irányított gazdálkodás bevezetésével volt csak megvalósítható. Mindig nagyobb lett tehát az állami beavatkozás a gazdasági életbe, mely nem egy államban egész termelési ágak állami kezelésbe vételéig és kimondott munkakényszerig terjedt. A kötelező munkaszolgálat sok államban ma már egyenértékű a hadkötelezettséggel, különösen háború idején. 

Általánosságban elfogadhatjuk, mint a gyökeresen megváltozott viszonyok szükségszerű következményét azt az elvet, hogy az állami beavatkozás növelése az egyéni szabadsággal szemben szükségszerű és indokolt annyiban, amennyiben a nemzet védképességének biztosítása ezt szükségessé teszi. Mégis aggályosnak kell tekintenünk a közösségi gondolat egyenes kihangsúlyozását az egyénnel szemben, sőt az előbbinek az utóbbival való egyenes szembeállítását azért, mert egyes nemzetek, osztályok, kasztok önzése és érvényesülési vágya ma sokkal intenzívebb, mint a múltban volt, és ezért mindegyikben megvan a hajlandóság, hogy a saját érdekét közösségi érdek gyanánt tüntesse fel. Így a versailles-i és trianoni békediktátumok haszonélvezői a béke megszervezésének jelszava alatt igyekeztek hatalmi helyzetüket fenntartani, a béke megőrzését az emberiség egyetemes érdekének minősítve. Ahol pedig egy osztály vagy párt a hatalom birtokába jutott, szívesen tekintette a maga osztály-, illetve pártérdekét a nemzeti közösség egyetemes érdekének.

Nem a közösség szempontjainak hangsúlyozásában van tehát a hiba, de annak túlhajtásában, ennek a szempontnak az egyéni érdekkel való kifejezett szembeállításában és különösen abban, hogy pusztán hatalmi érdek annak eldöntése, mi tekintessék a közösség érdekének. A közösség érdekeinek állandó hangsúlyozása és szembeállítása az egyéni érdekkel szemben, az a beállítás, mintha az egyéni érdek és a nemzeti közösség érdeke egymással összeférhetetlenek volnának, könnyen vezet az állami mechanizmus öncélúságához. Elfelejtteti, hogy öncélú sohasem ez a mechanizmus, de mindig csak maga a nemzet. A nemzeti közösség érdekeinek flagráns sérelmét idézheti fel az a körülmény is, ha valamely párt vagy osztály minden komolyabb fékező erő nélkül a végrehajtó hatalom birtokába jutván, a saját érdekeit minősíti a nemzeti közösség érdekének, mert ez a helyzet a hatalmon kívül rekedt pártok és osztályok érdekeinek figyelmen kívül hagyásával csak az uralkodó párt vagy osztály érdekeit szolgálhatja, de semmi esetre sem a nemzeti közösség érdekeit. A bürokrácia szükségszerű elfajulása pedig politikai és gazdasági téren egyaránt végzetes következményekkel járhat.

Ezek a szempontok már azért is fokozott figyelmet érdemelnek, mert a közösségi gondolatnak az egyénnel való merev szembeállítása könnyen vezethet az egyéni szabadság teljes elnyomásához szellemi és gazdasági téren egyaránt. Szellemi téren azért, mert a nyilvános bírálat és véleménynyilvánítás szabadsága még a közösség érdekeire való hivatkozással is csak bizonyos határokig korlátozható anélkül, hogy az ne eredményezze a szellemi és kulturális élet lassú elsorvadását, vagy egyenesen teljes megszűnését. A szellem nem bírja elviselni a reá rakott bilincseket, s ezért a szellemi és kulturális élet külső megnyilvánulását lehet ugyan korlátozni, sőt átmenetileg egyenesen meg is gátolni,  magát az emberi szellemet azonban parancsszóra irányítani nem lehet. Nem mellőzhető ebben a vonatkozásban annak a figyelembevétele sem, hogy egy nemzet szellemi és kulturális életének elsorvadása első állomása lévén a nemzeti hanyatlásnak, a nyilvános bírálat és a véleménynyilvánítás szabadságának ezt az előidéző mértékig terjedő korlátozása szolgálhatja ugyan a hatalmon lévők kényelmi vagy hatalmi szempontjait, de soha sem lehet azonos a nemzeti közösség érdekeivel. Mert szellemi és kulturális élet nélküli vegetatív életet élhetnek ugyan ideig-óráig bizonyos fajok, de sohasem a nemzetek.

Ugyanígy káros hatása van azonban a közösségi gondolat túltengésének és az egyénnel való merev szembeállításának gazdasági szempontból is. A gazdasági élet nem nélkülözheti az egyéni kezdeményezést, és az egyénnek ezt feltételező bizonyos fokú cselekvési szabadságát. Ahol az egyén gazdasági tevékenysége csak a kapott utasítások végrehajtására szorítkozhatik, ott nincs egyéni kezdeményezés, invenció, kockázatvállalás, ott a közgazdaság bürokratikus tevékenységgé válik, ahol végeredményben a bürokrácia gazdálkodik. Márpedig nem hinnők, hogy hozzáértő körök komoly ellenvetésével találkoznék az a nézetünk, hogy a bürokrácia mindenre inkább alkalmas, mint gazdasági tevékenységre.

A gazdasági életnek ma már kétségtelenül bizonyos vonatkozásban szükséges szabályozása csak akkor felelhet meg a nemzeti közösség érdekeinek, ha az nem szolgál egyoldalú osztály- vagy pártérdeket, hanem egyformán számol a lakosság minden rétegének gazdasági érdekeivel, és nem téveszti szem elől azt a döntő fontosságú szempontot, hogy az egyetemes nemzeti érdek sohasem lehet ellentétes széles néprétegek érdekeivel. Emellett számolni kell magával az emberi természettel is. „Az emberben, mint minden állatban - mondotta annak idején Kölcsey -, az önszeretet nagymértékben lakik; s a természetnek ez a kétes értékű ajándéka, aszerint, amint irányoztatik, vagy vezérünk lehet minden jóra, vagy vezetőnk minden gonoszra.” A Himnusz költőjének ez az immár évszázados igazsága talán a legpregnánsabban érvényesül a gazdasági életben. Nemcsak hogy nem szabad, de nem is lehet tehát a gazdasági életbe akként belenyúlni, hogy az egyénnek legelemibb érdekei szöges ellentétbe kerüljenek a meghirdetett közösségi érdekekkel, mert a helyes közösségi érdek csak a jogos egyéni érdekek eredője lehet. Ahol a közösségi érdekek érvényesítése, vagy akár csak hangoztatása az állam polgárainak tekintélyes részében azt a meggyőződést keltheti, hogy az ellentétben áll az ő egyéni boldogulásával, ott a közösségi érdekek meghatározásánál vagy megvalósításánál már valami baj van, ott egészséges gazdasági életet elképzelhetni sem lehet.

Ha el is ismerjük tehát elvileg annak a szükségességét és indokoltságát, hogy az egyéni érdekeknek nem egy esetben meg kell hátrálniuk a közösség érdekei előtt, ezt csak annak kifejezett fenntartásával tehetjük, hogy a közösségi érdek csak a nemzeti közösség érdekével lehet azonos, és sohasem kerülhet ellentétbe a nemzet nagy többségének egyéni érdekeivel.

Az egyén cselekvési szabadságának további korlátozása tehát csak akkor jogosult, ha az közvetve az ő érdekeit is szolgálja, és főleg, ha nem lépi át azt a határt, amelyen túl a szellemi és gazdasági erők elsorvadása következik. Mert téves az a felfogás is, hogy az egyéni szabadság túl nagy korlátozása akár a közösségi érdekek érvényesítése címén, nem vezet falanszterrendszerre. Mert falanszter van mindenütt, ahol a szellemi élet elsatnyul, és ahol az egyén csak egy nagy mechanizmus lélek nélküli alkatrészévé válik. Ez pedig szabadsághoz szokott nemzeteknél nem vezethet máshoz, mint a nemzeti lét lassú elsorvadásához.

A közösség érdekeinek fokozottabb érvényesítését tehát csak akkor fogadhatjuk el, ha annak megvalósításánál nem tévesztik szem elől azt a követelményt, hogy a közösségi érdeknek az egyéni érdekekkel egészséges egyensúlyban kell állaniuk. Különös súllyal bír ugyanis ebben a vonatkozásban annak a ténynek a felismerése, hogy a közösségi érdekek túlzott érvényesítése nem kevésbé lehet romboló hatással az egészséges nemzeti organizmusra, mint az egyéni érdekek önző és szertelen túltengése.

A magunk részéről azt hisszük, hogy az átlagember magatartását a közzel szemben legmegfelelőbben a régi római elv szabályozhatja: „Honeste vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere”, vagyis: becsületben élni, senkinek a jogát nem sérteni és megadni mindenkinek azt, ami őt megilleti. Mert a köz- és mások iránti kötelezettségeknek ebben a meghatározásában nemcsak az erkölcsi érdekeknek és a jogállamnak célkitűzései foglaltatnak maradéktalanul, de érvényesül abban a krisztusi elvnek az a szociális igazsága is, hogy „a munkás méltó az ő bérére”.

*

Reneissance Kiadás, Budapest, 1941, 3-6., 15-21.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.