Kelet vagy Nyugat, Észak vagy Dél? Pogányság vagy kereszténység? Elszigetelt élet avagy beilleszkedés az új szomszédok közösségébe? Hűbéres hódolat vagy szuverén függetlenség? Törzsi tagoltság és testületi kormányzat vagy politikai egység és egyeduralom? Ezeknek az életbevágó kérdéseknek helyes megoldásától függött e népek pusztulása vagy fennmaradása, külső biztonsága és belső fejlődésük zavartalansága.

A germán népek egy része római földön a neolatin népegyéniségekben olvadt fel. Más részük - köztük a majdan egységbe forrott német törzsek - és a szláv népek is eredeti faji és népegyéniségük megóvásával illeszkedtek be a latin-keresztény avagy a görög-keresztény kultúrközösségbe. A keleti török népek, a hunok és avarok nem tudtak elszakadni Ázsia pusztáitól. Ha egy-egy nagy vezérük, mint Attila, felismerte is a helyes utat, népe nem tudott a beilleszkedés gondolatával megbarátkozni, s keleti rokonai és nyugati szomszédjai támadásának ütközőpontján sorsa a teljes bomlás, szétszóródás, felszívódás lett. Ez a sors várt a magyarságra is, ha történeti élete sorsfordító pillanatában múltba révedő tekintettel nem tudja meglátni a jobb jövő felé vezető utat. Ettől a sorstól mentette meg Géza és Szent István külpolitikája és belső kormányzata, államszervezése és egyházalapítása, társadalomformáló és műveltségszerző uralkodása.

Jövője attól függött, be tud-e illeszkedni a nyugati nemzetek társaságába olyképpen, hogy a maga egyéniségét megőrizze? A feleletet erre a kérdésre István király társadalomszervezése adta meg.

Szent István békés célkitűzéssel, de ha kellett, harcos eszközökkel megoldotta az egy hit és a belső egység, a nyugati tájékozódás és a függetlenség kérdéseit, és velük oldotta meg a magyar népegyéniség fennmaradásának és a nemzet biztonságos elhelyezkedésének időtlen problémáját is.

Személyében a magyarság államépítő géniusza testesült meg. Ő törte le a törzsi partikularizmust és teremtette meg a nemzet egységét. A nyugati mintára életrehívott közép-európai keresztény magyar királyság és a római közösségbe tartozó független magyar egyház megszervezésével ő szakította el végleg a népét Kelethez és Délkelethez fűződő politikai és érzelmi szálakat. Népét „saját szokásai szerint“ magyar szellemben kormányozta, de az államélet és a közhatalmi szervezet új formáit Nyugattól kölcsönözte. Új európai magyar jogintézmények és új keresztény magyar művelődés alapjait vetette meg.

A Keletről hozott ősmagyar művelődési hagyományok a nép lelkében összefonódta és egybeforrottak a nyugati egyházi és világi műveltség német, olasz, francia földről átvett elemeivel. Egyesülésükből született meg az immár idestova ezeresztendős keresztény-magyar művelődés. Ez a művelődés fajilag meghatározott ősmagyar hagyományok és a nyugati keresztény közösségtől átvett értékek eredője. A magyarság nem szakadt el a magyar lélek ősi forrásától. Mindmáig híven őrzi az ősi faji műveltség készletéből megmaradt időtálló értékeket, megóvta művelődése magyar jellegét. De európai földön európai néppé válván, lelkét már Szent István korában, s azóta is mindig kitárta az ide áramló nagy nyugati eszmeáramlatok előtt. A román korszak egyháza reneszánsza és a belőle sarjadt gregoriánus irányzat nyomában utat talált magyar földre a gótika és a lovagi életszemlélet, a reneszánsz és a reformáció, a barokk és a katolikus restauráció, a rokokó és a felvilágosodás, az empire és a romantika, a biedermeier és a polgári liberalizmus, az individualizmus és a kollektivizmus, a kapitalizmus és a szocializmus történeti áramlata. Magyarország nemcsak azért volt századokon át - nyugati írók és államférfiak sokszor idézett szavai szerint - „Európa és a kereszténység védőbástyája“, mert fiai karddal kezükben védték a nyugati művelődést keleti és délkeleti erőkkel szemben, hanem azért is, mert földje utolsó állomása volt minden nyugati eszmeáramlatnak. A magyar fajta a maga áthasonító erejével teljesen birtokba tudta venni, a magáévá tudta tenni és másoknak is át tudta adni a tudatosan átvett, és észrevétlenül beszivárgó művelődési értékeket. S emellett a nyugati kultúrközösség keretében is meg tudta őrizni szellemi függetlenségét, mert sohasem szolgai módon követte a példaadó nemzeteket, sohasem urat és pártfogót, hanem mindig is barátot és tanítómestert keresett nyugaton.

*

In Hóman Bálint: Magyar sors - magyar hivatás. Múlt és jövő. Athenaeum kiadása, Budapest, 1942, 91-93.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.