Tanulmányom célja más. A most újra útjára, de egyúttal diadaútjára kelő keresztényszocializmus nálunk inkább szükséglet, mint tudat a lelkekben. Én a tudatossá tételéhez akarok hozzájárulni, mikor egynéhány vonatkozásában bemutatom. Sajnos, a magyar irodalom e téren nagyon hiányos. Pedig a lelkekből szükségérzet útján kiváló lelkesültséget csak a tudás szilárdíthatja meg maradandó akarattá. És erre a keresztényszocialista mozgalomnak épp oly szüksége van, mint a lelkesültségre.

Minthogy Ward-kollégiumbeli hallgatóim figyelmük által, mellyel megajándékoztak, épp ez imént megállapított igazság átértéséről és követéséről győztek meg, e fejtegetéseket nekik ajánlom.

I. Keresztényszocialista felfogás a társadalom életéről a Marx-féle szociológiával szembeállítva

A világ járását ész irányítja. A természet erőit az örök Tudás: Isten állította be csakúgy a mindenséget betöltő nagy tömegekbe, mint a parányi sejtekbe. Ennek a teremtő s formáló isteni észnek hasonmása az emberi szellem, mely az uralmába adott világban teremt és alakít.

Az ember értelme nem olyan alacsony eszköz, amilyennek a marxisták hirdetik, s amely csupán az anyagi külvilágnak befelé vetítésére alkalmas. Az ész ellenkezőleg, kifelé vetíti tartalmát, s nem az anyagi környezetet fordítja át az ember fejébe - ahogy Marx nyíltan és sokszor állítja -, hanem saját gondolatait realizálja a külvilágban. Nem a gépek hozták létre a gépről alkotott fogalmat, hanem az alkotó emberi ész valósította meg fában, ércben saját gondolatait. Ebből egyenesen következik az, hogy nem a termelési módból fakad az ember gondolkodásmódja, hanem eszmék, felfogások vezetik az embert a termelésben, a gazdálkodásban épp úgy, mint az egyéni életének kifejtésében. Az anyagi külvilág csakis annyiban befolyásolja a gondolatnak kifelé való érvényesülését, amennyiben az embernek a külső adottságokhoz kell alkalmazkodnia. Nem valósíthatunk meg mindent és mindig úgy, amit és ahogyan eszünkben megalkottuk.

Szükségesnek tartottuk azt az igazságot, mely az embernek egyéb élő és élettelen dolgok fölé emeltetésének, nagyvilági szupremáciájának kifejezése, fejtegetéseink elején leszögezni, mert már ezen egyetlen tétel élesen ellentétbe helyez minket a ma mindenütt uralomra törő, s nálunk elvesztett uralomért tovább küzdő marxizmussal. Ez ugyanis azt vallja, hogy az anyagi javak előállításának módja irányítja a gondolkodás világát, és következőleg annak, hogy az emberiség minden viszonylatában visszásság, baj uralkodik, az az oka, hogy az anyagi termelés módja megváltozott, de a társadalom berendezkedése, az egész szellemi élet: a jog, a politika, az erkölcs és a vallás a régi maradt. Ha azt akarjuk, hogy a szociális bajok, az igazságtalanságok, az elnyomatások megszűnjenek, akkor az anyagi termelés mikéntje szerint meg kell változtatnunk szellemi életünket, szóval az egész társadalmi berendezkedést. Újságcikkben, könyveikben, ezerszer ismételve kapjuk tőlük ezt a marxista dogmát, mellyel szemben ugyancsak soha meg nem unva kell odaállítanunk a magunk igazságát, mely szerint nem a termelés módjának megváltoztatása, hanem az emberek fejében a jogról, a kötelességről, az erkölcsről, a hatalomról, a szabadságról alkotott fogalmak eltorzulása vagy mesterséges elcsavarása az oka az új termelési eszközökkel és lehetőségekkel való visszaélésnek és az ebből fakadó jogtalanságoknak, igazságtalanságoknak, elnyomásoknak, szóval a szociális bajok összességének.

A gépek a gyárakban, a bányákban, a közlekedésben, mindenütt, ahol csak alkalmazhatók, a maguk energiával teljes, zakatoló-morajló nyelvükön feltalálójuknak: az emberi észnek dicsőségét hirdetik, akárcsak ég és föld a Teremtőét, de azt, amit ugyanazon emberi ész más téren, filozófiában, jogban, művészetben, világfelfogásban alkotott, maguktól le nem rombolhatják. Hanem az ember maga, aki a gépek által nyújtott új lehetőségeket jog és igazság ellenére kihasználja, igen, az ember maga veszélyezteti évezredeken át milliók izzadtsága, szorgalma, tehetsége és idealizmusa árán épült társadalomnak pilléreit. Az ember, aki nem ismeri el a tízparancsolat kötelező erejét a gazdálkodásban, a gyártásban, s aki saját hasznának növelésére a munkások bérét lenyomja, asszonyt, gyermeket munkáltat, s a földdel, hatalommal csakúgy kereskedik, mint mások egészségével, boldogságával, ismétlem: az ember a maga hamis és vétkes tetteivel oka a szociális bajoknak.

Az új termelési mód: a gyári produkció semleges eszköz, mellyel élni lehet, sőt többnek lehet és jobban is lehet megélni, de amellyel lehet visszaélni. Határozzuk meg azokat a fogalmakat, elveket, melyek szerint [lehet] a társadalomban élni, és amelyek betartása mellett sem a társadalomban, sem a gazdálkodásban, termelésben visszaélni nem lehet, és megoldottuk a kérdést. Ez a keresztényszocializmus vezérgondolata. 

II. Keresztényszociális alapigazságok

Már a név is bizonyítja, hogy a pozitív kereszténség alapján állunk. Elveink, melyek szerint egyéni, társadalmi, s gazdasági életünket berendezzük, a keresztény világnézetből erednek. A hit világossága által megbizonyosodott józan eszünk vezet minket létünk, céljaink, köteleségeink és jogaink megismerésére. Ha hitünket elvetjük, lehetünk marxisták, szociálkommunisták, de keresztények nem.

Azonban keresztények akarunk maradni, és elvetjük a materializmust, s vele együtt annak modern kiadását, a monizmust, mert bensőnkben élő, gondolkodó, cselekvő szellemet vallunk, mely magasabb célok felé törtet, s amelynek nem a többtermelés, a többevés, a többlustaság és érzéki többélvezés a végcélja. Keresztények akarunk maradni, és elvetjük egyrészt az embernek állattá való lealacsonyítását, másrészt a minden felsőbbtől való függetlenítését, és elismerjük Istennek a természetünkbe írt törvényét és a pozitív vallásban adott igazságait, melyeknek világosságában keresztények módjára járunk az élet útjain, hol küzdelem, munka és szenvedés a kísérő társaink a sikerek, jólét és örömök társaságában.

Keresztény hitünk világosságában ismerjük meg saját természetünket, erőink nagyságát és vágyaink tulajdonságait, és a belénk írt természetes erkölcsi törvényt, s ezért minden olyan tant, amely az ember természetének ilyen megismerésével ellentétben van, még akkor is el kell taszítanunk magunktól, ha földi paradicsomot ígér. Nem válthatja be ígéretét soha, mivel a természet ellen van.

Fejtegetéseinkben gyakran visszatérnek majd e kifejezések: „természetes törvény“, „természetes erkölcsi törvény“, „természetjog“, „keresztény erkölcstan“, mely kifejezések a józan ész által megismert, és a hit világossága által bizonyosságában megerősített igazságokat jelentik az ember természetéről, s a belőle eredő feladatokról, jogokról, kötelességekről.

Nem feladatunk ezúttal a keresztény világnézet azon tanaival foglalkozni, melyek Isten iránti kötelességeinkre, avagy saját magunkkal szemben fennálló feladatainkra irányulnak. A keresztény társadalomtan azokat az elveket foglalja magában, melyek az embernek egymás közötti viszonyaikra vonatkoznak.

Az emberek egymással jogok és kötelességek által vannak egy társadalommá összekötve. Nem ösztön, nem faji érzés hozta össze az embereket, nem is kizárólag a megélhetés, hanem természetükből fakadó kötelességek és jogok megismerése. A keresztény erkölcsbölcselet ugyanis azt mondja, hogy a jogok és kötelességek forrása nem az állam, hanem emberi jogok és kötelességek léteznek minden államalakulást megelőzőleg, azaz attól függetlenül is; továbbá hirdeti azt is, hogy a jogok és kötelességek nem a megszokásból, nem az életmódból, nem az embert körülvevő külső körülményekből erednek, s különösen nem eredményei ama Bebel által („Die Frau“ című könyvében) állított fejlődésnek, melynek folyamán állatból emberré lettünk, hanem tanítja, hogy jogaink és kötelességeink a természetünkkel együtt adva vannak, és mihelyt emberek léteznek, máris vannak egymás iránt jogaik és kötelességeik, azaz van társadalom.

III. A társadalmiság célja és a társadalmi kötelékek: a kötelességek

Természetünk teljes kifejlésére és összcéljaink elérésére ugyanis szükségünk van arra, hogy másokkal együtt fejtsük ki élettevékenységünket. A fizikai létfenntartás, a természeti képességek kifejtése, benső s magasabb igények, kulturális és transzcendentális célok munkálása, és mindezeknek a biztosabb és tökéletesebb elérése megkövetelik a más egyénekkel való együttműködést szorosabb társadalmi egységekben.

A társadalmi kötelék megalkotása tehát az emberiségre általában kötelesség. Azonban meg kell jegyeznünk azt, hogy nem minden egyénre kötelező minden társadalmi vonatkozás kiépítése, de a legnagyobb társadalmi egységbe: az emberiség kötelékébe való tartozás, s ennél fogva a felebarátiság és a felebaráti szeretet mindenkire nézve kötelező. És itt alkalom nyílik reámutatni az ember társas természetéből eredő ezen sarkalatos keresztény elv további magyarázatára, mely szerint a felebaráti szeretetnek irányítója a helyes önszeretet: tedd meg azt mással szemben, amit elvárnál, hogy más megtegyen veled szemben, de ne tégy olyat, amit mástól magad sem szeretnél elviselni. Ebből egyenes és igen fontos következtetésként áll előttünk az, hogy a keresztényszocialista felfogás épp úgy tiszteli az egyént, mint az egyén vonatkozásait másokhoz, tehát a keresztényszocialista felfogással össze nem egyeztethető az a szocialista-kommunista tan, mely az egyént teljesen a köz érdeke alá rendeli; de az a tan sem, mely az egyén szociális kötelességeit megtagadja: a liberalizmus.

A felebaráti szeretetből, ezen sarkalatos keresztény kötelességből tehát levezethető az a másik irányban, azaz visszafelé ható keresztényszociális elv, hogy az embernek éppen úgy kell mások jogaira figyelemmel lennie, mint az egyéni érdekekért törekednie. Azaz vétkes az a szabadelvű gazdasági tan, mely az egyéni erők kifejtésének s következetesen az egyéni érdekek keresésének korlátlan szabadságot ad, másoknak ebből származó kárát, kizsákmányolását, elnyomását figyelembe nem véve.

Sem liberális individualizmus, sem kommunizmus, hanem helyes önszeretet és ugyanakkora felebaráti szeretet! Íme a keresztényszocialista tan fenséges középútja a két veszedelmes véglet között!

A mások iránti kötelességek az említettek szerint magából a természetből fakadnak, a természet törvényéből, mely bennünk él, amely - újra hangsúlyozzuk - egyúttal a természet Alkotójának törvénye, és amelyet a pozitív keresztény vallás megerősít és alkalmazásaiban megvilágít.

A keresztény erkölcsi törvény, tehát eltekintve minden állami törvénytől, lelkiismeretben kötelez arra, hogy más embert, mindenkit velünk egyenlő emberi természete és rendeltetései szerint tekintsük akkor, amikor vele jogok és kötelességek útján társadalmi viszonyban élünk. Nem szabad tehát úgy bánnunk más emberrel, hogy ő fizikai létfenntartásában, szellemi képességeinek kifejlesztésében és lelki életének ápolásában a közte és köztünk fennálló viszony miatt gátoltassék. S erre különös figyelemmel kell lennünk a munkáskérdés megoldásánál. Jogos-e keresztényszocialista szempontból a munkások követelése nagyobb bérért? Igen, mert joguk van jobb fizikai megélhetésre, és mind saját maguknak, mind hozzátartozóinak emelésére. Követelhetnek-e kevesebb munkaidőt? Igen, hogy jobban kifejleszthessék szellemi képességeiket, s részesei lehessenek az élet kultúrjavainak. S végül fontos-e azzal együtt a vasárnapi munkaszünet? Igen, hogy a munkás egyéniségének a keresztény vallás által fölkeltett és táplált magasabb vonatkozásait, lélekkultúráját is ápolhassa, mely lélekkultúrának viszont a jólét és műveltség is szükséges kellékei.

Ezen természet adta és a keresztény felfogás által megerősített igényeket másokban tisztelni mindenkire nézve kötelesség.

IV. A munka mint kötelesség

Az önmagunkkal szemben fennálló kötelességek közül e helyen csupán a munkára vonatkozót említsük meg. Ugyan a többi ún. erkölcsi kötelességeknek is van szociális kihatása, mert az egyéni ösztönöknek, az önzésnek és a kényelemszeretetnek a keresztény erkölcstan törvényei szerinti megfékezése által a szociális sérelmeknek, zavaroknak, bajoknak vesszük elejét. De ezt tárgyalnunk itt túl hosszadalmas lenne. Elégedjünk meg a munkakötelességnek megokolásával és társadalmi vonatkozásainak megállapításával.

A munkára való kötelesség tana joggal nevezhető sajátos keresztény tannak, mert a keresztény világnézet az életet kemény próbaidőnek, az örök boldogság előkészítő-kiérdemlő idejének tanítja, szemben a gyönyörök élvezésének, a földi paradicsomnak vagy az apátiának világnézetével. Ezzel a keresztény világnézet a munkának egyrészt új értelmet ad, mert nem csupán szükségletek kielégítésére rendeltetett szerinte az emberi munka; másrészt magasabb értéket és univerzális kötelezettséget is fűz hozzá. Minden emberre vonatkozik az ősszülőnek mondott szó: „arcod verejtékével eszed kenyeredet“. A munka ilyen beállításban egyéni jellegű. De a keresztény tan az embert társas életre rendelt lénynek ismeri, mint alább kifejtjük, és az egész emberi tevékenységet másokkal együtt kifejtendőnek tanítja, tehát a munka szociális jellegét is épp olyan élesen kifejezi, mint annak egyéni voltát. Hisz ezért utal oly nyomatékkal arra, hogy az Isten Fia is nem remete, hanem munkás akart lenni, s hogy első hithirdetőit is munkások közül választotta. A kereszténység azzal, hogy e tanítása mellett a rabszolgamunkást bilincseitől megváltotta, s a munkát fel is szabadította, a szavak legigazibb értelmében a munka vallása.

De átlósan különbözik a marxizmustól, mely magát szintén a munka vallásának nevezi; különbözik tőle, mert a marxizmus nem a munkaszabadságot tanítja, hanem a munkakényszert, a marxizmus nem a munka személyi értékét, hanem annak csupán termelő és csereértékét tekinti, s ezzel a munka fogalmát nem emeli, hanem süllyeszti, a munkakedvet nem növeli, hanem ellenkezőleg, a szabadságra termett emberben apasztja, s míg a keresztény szellem a munkát általában hivatásnak tanítja, melyet kedvvel kell végezni, és azon egyéneiben, akik a krisztusi szellemet hősi mértékben gyakorolják, még a legnehezebb és legmegvetettebb munkákat is örömmel képes végeztetni, addig a marxizmus a munkát az élvezettel teljesen szembe helyezi, nyűgnek tekinti, s csak azért akarja megszervezni, hogy kevesebbet kelljen dolgozni, és több idő maradjon az élvezetekre.

A keresztény szellem amellett, hogy a munka szabadságát és a munkára való általános kötelezettséget tanítja - apostoli szó az, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék (Szent Pál a teszaloniabeliekhez, II. lev. 3.10) -, a munka különböző értékelését hirdeti. Továbbá a munkára, mint a létfenntartás forrására való jogot és e jog biztosítását minden becsületes dolgozóra vonatkozólag megköveteli. Ezt a keresztény középkor intézményeiben tényként látjuk magunk előtt. Sajnos, a szabadság túlságos követelése ezen intézményeket elpusztította jóval azon idő előtt, mikor a gép feltalálásával és széles körű alkalmazásával a munka mikéntje teljesen megváltozott, s amikor épp a céhek lettek volna hivatva e változásnak a munkásosztályt illető csapásait kivédeni, és az azóta támadt munkáskérdés súlyos következményeinek elejét venni.

Itt csak annak leszögezésére szorítkozunk, hogy a keresztényszocializmus a munka értékelésében és kötelezővé tételében messze túlhaladja a kommün-szocialisták által hangoztatott munkavallást, és ezáltal a javak előteremtésében, a földi jólét megszerzésében sokkal nagyobb társadalmi kihatása lesz, mint annak a marxizmusnak, mely a termelést csökkentette akkor, amikor a munkát a trónra ültette.

Amint az itt említett kötelességek felfogásával a keresztényszocializmus élesen szemben áll a többi társadalmi felfogásokkal, úgy a jog magyarázatában is teljesen eltér ezektől.

V. A jog

A jog ugyanis a keresztényszocialista felfogás szerint nem fizikai képesség - az ököljog az -, hanem erkölcsi képesség, valamit tenni vagy elmulasztani, vagy valakitől követelni, hogy tegyen valamit, egyidejűleg párosulva azzal az erkölcsi szabadsággal, hogy amennyiben a követelt dolgot nem teljesítené, erre kényszeríttessék. Egyik jogának ugyanis másokban a kötelesség felel meg.

A természettel adott és a keresztény világnézet által megerősített jogok: jog az életre, s ennél fogva jog az élet fenntartására, jog az ehhez szükséges eszközökre, tehát jog a munkára is, de jog a magántulajdonra is. Egyúttal jog a csupasz  életfenntartáson kívül az egészség megtartására, a jólétre, az élet javaira, és jog az örök életre is; jog továbbá az önrendelkezésre, mellyel saját elhatározásunk szerint választhatjuk meg a céljainkhoz vezető eszközöket; és főleg a szabadságra való jog, nem a korlátlan csapongásra, hanem a szabad cselekvésre mindaddig, míg mások jogait vagy az erkölcsi törvényt vagy a közjót cselekedeteinkkel nem sértjük meg.

Mindezen jogok - épp úgy, mint a kötelességekről fentebb mondottuk - természetjogok, és keresztény jogok. Nem a tudomány fedezte fel a jogokat, hanem kezdettől fogva lényeges alkotórészei voltak a keresztény világnézetnek, s keresztény hittudósok ősidőktől fogva küzdöttek szóval s tollal ezek érdekében.

Két fontos következtetést vonhatunk le a mondottakból. Egyik az, hogy a kötelesség is, meg a jog is, az emberi természetből eredvén, egyik a másiknak szükségszerű mértéke kell, hogy legyen, s nemcsak a kötelességnek kell az erkölcsi törvény szerint igazodnia, hanem a jognak is. A jogok emberi feladatok teljesítéséhez szükséges eszközök. Ha pedig a jogok egymással ellentétbe kerülnek, akkor is az erkölcsi törvény hivatott dönteni, de sohasem egyik vagy másik joghoz fűzött fizikai erő. Nincs joga tehát a gazdagnak arra, hogy a tőkével visszaéljen, mert azt az erkölcsi törvény tiltja; de nem létezik az az úgynevezett osztályjog, melynél fogva a fizikailag erősebb jog mások jogát elnyomhassa. A másik következtetés pedig az, hogy a jogok, mivel a természetből fakadnak, érvényben vannak akkor is, ha az államtörvényekben kifejezésre nem jutnak, s viszont e jogok megsértése üldözendő vétek akkor is, ha az államtörvények nem minősítik büntetendőnek. Törekedni kell azonban a keresztényszocializmusnak arra, hogy a természetjogok védelem az idők folyamán előálló veszedelmekkel szemben világosan kifejezett törvények által biztosíttassék, és arról is gondoskodni kell, hogy a törvény a mások iránti kötelezettségektől elszabadult jogot, az ököljogot, terrort vagy szelíd nevén „szociáldemokrata jogérzetet“ működni ne engedjen.

A jogok közt az ember társadalmi természetét leginkább érinti az egyesülési jog. Köztudomású dolog, hogy a szabadelvű gazdasági irány ellensége mindennemű szövetkezésnek azon ürügy hangoztatásával, hogy az a termelésre káros. Ebben a pontban is szemben áll a keresztényszocialista elv úgy a liberális, mint a kommün-szocialista elvvel. A keresztényszocializmus azt hirdeti ugyanis, hogy az egyesülési jog az ember természetében gyökerezik. Az ember, mint már fentebb kifejtettük, társas életre teremtett lény olyan értelemben, hogy csakis akkor emelkedhetik fel oly külső és belső fizikai, értelmi és erkölcsi tökéletességre, amilyenre természeténél fogva képességei megvannak, ha más, magához hasonló egyénekkel társadalmi közösséget alkot.

S itt felhasználhatjuk az imént a jog és kötelesség egymás iránti viszonyáról említett elvet. Ha ugyanis bennünk megvannak a képességek fejlettebb anyagi életkörülmények megteremtésére, tudásunk gyarapítására, művészi képességeink kifejlesztésére, vallásosságunk mélyítésére, nagyobb erkölcsi tökéletesség szerzésére, akkor a természettörvényből kötelesség is ered eme képességek kifejtése iránt. Azért adta Isten a tehetséget, hogy éljünk vele, és szépítsük, gazdagítsuk életünket! Viszont, ha az itt felsoroltak elérésére alkalmas eszköznek bizonyul az egyesülés, akkor az egyesülés joga, mint a kötelesség betöltéséhez szükséges eszköz is a természetből ered.

Ebből az következik, hogy nem az állam adja az embereknek az egyesülési jogot. Istentől adva van az már a természettel egyidejűleg. Az állam csupán a közjóra káros egyesüléseket tilthatja meg, és ezáltal csak magyarázza a természetes erkölcsi törvényt, amely ilyen egyesülésre jogot nem ad. Az is következik ebből, hogy nem lehet minden egyesülés káros a javak előteremtésére, sőt e célra is alkalmas eszköz kell, hogy legyen a szövetkezés. De mindent egyesülésre alapítani, mindent szövetkezésbe gyúrni kommün-szocialista módra épp olyan szélsőséges és természetellenes, mint a fent megcáfolt szabadelvű irány. A keresztényszocializmus elve itt az egyéni iniciatívának, mint a társadalmi és gazdasági élet hatalmas rugójának épen tartása mellett nemcsak megtartja, de szorgalmazza is a szövetkezeteket ott, ahol általa a kisegzisztenciák jobb megélhetéshez, erőik nagyobb kifejtéséhez, a tehetősebbek visszaéléseivel szemben hathatósabb védelemhez juthatnak. Ez azonban teljesen más felfogás, mint a kommün-szocialistáké, akik az államból egyetlen nagy termelő-elosztó szövetkezetet akartak csinálni mérhetetlen kárára a termelésnek és elosztásnak is, mert mindkettő kivitelét lehetetlen módon akarták, s így tönkretették nemcsak az anyagi jólétet, hanem a kulturális haladást is. 

VI. Az állam keletkezése

Az államot illetőleg a keresztény bölcseleti felfogás, mely e pontjában is a természetjogra támaszkodik, azt tartja, hogy az államot emberek alkották, de nem önkényes szabadsággal, hanem a természet sugallatára, és azon erkölcsi feladataik tudatában, melyeket egyedül maradva nem teljesíthettek, hanem csakis nagyobb közösséget alkotva az egyének, családok között. Sem az egyén egymaga, sem a család egymaga nem gondoskodhatik mindazokról az eszközökről, amelyek a nagyobb fizikai jólét és haladottabb kultúra teremtése és az utódok számára leendő fenntartásához elkerülhetetlenül szükségesek: nem építhet magának vasutat, gépei előállítására gyárat, ismeretei gyarapítására iskolát stb. Minthogy a kettős feladatra, anyagi és szellemi fejlődésre Alkotójától hivatott, hisz természetében bírja tőle e haladás csíráit, erkölcsi kötelességet érez magában, másokkal egyesülési kapcsot, éspedig állandó jellegű együvé tartozást teremteni. Ez az erőösszpontosítás a belőle eredő jogokkal és kötelességekkel az egyesülést alkotók javára: az állam, keresztényszocialista felfogás szerint. 

Tehát az állam nem „az állati nívóról faji kiválasztódás és életküzdelem útján történt szükségszerű fejlődésnek az eredménye“, mely által az ember a kommün-szocialisták hegeli filozófiája szerint még tovább fejlődve visszatér az ősi formájához, de abban tökéletesebb módon él. Ahogy a magból fa lesz, de a fából újra mag lesz nagyobb számban, és esetleg jobb minőségben, ha a külső befolyás elősegíti a finomodását, szerintük az ember is az ősközösségi formából a magántulajdon és család formájában fejlődött a kettőn alapuló államot alkotva, s most visszatér a közösségi formára, hogy abban a modern vívmányokat felhasználva, tökéletesebb jólétben élhessen. De nem is mondható az állam egyének teljes szabad elhatározásából létrejött alakulásnak, melyet anarchista módon teljesen mellőzni szabad volna. 

Amit akár egyik, akár másik teória bizonyítására a történelemből vagy inkább ma is még vad sorban élő fajok szokásaiból felhoznak, azok vagy be nem bizonyított tények, vagy egy régen magas kultúrát élt nép teljes lezülléséből eredő jelenségeknek nagy jelentőséggel való helytelen felruházása, és az egész emberiségre való általánosítása. Ezen helytelen hivatkozásokat, s a történelembe való erőszakos belemagyarázásokat azért követik el nevezett tanok mesterei, mert hasznosak arra, hogy saját materialisztikus teóriáikat némiképpen tényekkel alátámasszák.

VII. Az állam feladatai

Az államnak feladata keresztényszocialista felfogás szerint kettős: a közbiztonság és a közjó. Az állam célja, melyet az államalkotók maguk elé tűznek, elsősorban az, hogy a természetes erkölcsi törvényből eredő jogaikat biztosítsák, és a földi jólétnek azon kellékeit előállítsák, melyeknek előállításához [az] egyesek ereje vagy kisebb társadalmi erőközpontosítások nem elegendők.

Ebből következik az, hogy az állam mindenkinek egyformán javára s védelmére alkottatik, nem lehet tehát monopóliuma se egyeseknek, se egy osztálynak vagy pártnak a többi elnyomására. A védelmet illetőleg pedig az áll, hogy azt kell az államnak jobban védenie, aki inkább védelemre szorul, tehát a kisember, a vagyontalan, a munkás, kisiparos, kisgazda.

Az állam az itt jelölt két feladatának teljesítésére rendelkezik az államhatalommal és az államgazdasági erőkkel. Mennyire terjednek ki ezek? Amit már előbb a jog és kötelesség viszonyáról említettünk, az áll itt a feladat és hatalom viszonyáról. Abszolút államhatalom nincs. Azonban az államnak kell, hogy annyi ereje legyen, hogy mind a két feladatának egészen megfelelhessen. Feladatai megoldásán túl azonban hatalma nem terjedhet az egyének jogainak rovására.

Az állam első feladatát: a védelmet úgy gyakorolja, hogy az államközösség által keletkező erőforrásokból intézményeket teremt: rendőrséget, közigazgatást, igazságszolgáltatást, hadsereget, s ezek által oltalmat ad az egyeseknek természetes jogaik gyakorlásában, továbbá védi azon szerzett jogaikat, melyek sem erkölcsbe, sem közjóba nem ütköző módon jöttek létre. Az államnak jogában áll ezen jogőri minősége mellett a közjó szempontjából az egyesek jogait pontosabban körülírni, s a jog körét meg is szorítani, mert az egyénnek, mint a köz egyik tényezőjének, a közjó érdekében áldozatot kell hoznia. Midőn ezen feladatát az állam teljesíti, nem jogot nyújt, nem jogforrás, hisz[en], mint láttuk, a természettörvény - mely kettősen isteni törvény - a jogok forrása, az állam pedig csupán a jogok védője és magyarázója a köz szempontjából.

Minthogy az állam ezen védelmi feladatában nemcsak az egyént kell, hogy tekintse, hanem a közt is, legelemibb kötelessége hatalma teljes súlyával meggátolni a közösséget fenyegető veszedelmeket, tehát elnyomni az állam alapjait rengető, felfordítani célzó törekvéseket, akár egyesek, akár szervezetek, akár fajok vagy szekták által fejtessenek ki azok. Ez az állam önvédelme a legfőbb védelmi szempont, mert csak akkor lehet szó arról, hogy egyes polgároknak nyújtson védelmet, ha önmagában szilárd, és a hatalom birtoklásában biztos. Az államhatalom viselője tehát nem paktálhat semmiféle olyan irányzattal, mely az állam alapjait gyengíti, mely más alapot, más berendezkedést hirdet tanaiban, hanem ilyen tanokat és hirdetőiket minden eszközzel ki kell irtania épp úgy, mint az életet veszélyeztető bacilust vagy daganatot az ember testén. Csak ha ezt megtette, akkor lehet szó a védelem nyújtásáról és a közjó ápolásáról, ami az állam második feladatát képezi. 

Utóbbi feladatát az állam azáltal oldja meg, hogy a közjó előmozdítására intézményeket állít be olyan arányban, amilyenben azt egyesek vagy kisebb társulatok beállítani önerejükből képtelenek, továbbá azáltal, hogy tagjaiban a közjólétet előmozdító törekvéseket állandó eszközökkel ébreszti és ápolja.

A feladat, melyet eszközeivel együtt így megjelöltünk, megadja az állam ez irányú tevékenységének határait is azon elv szerint, melyet a kötelesség és a jog viszonyáról előbb kifejtettünk, és ismételten alkalmaztunk fejtegetéseink közben. Nem feladata, és ennél fogva nem is joga az államnak olyan eszközökhöz nyúlni a közjólét szorgalmazásában, amelyeket egyesek vagy az államon belül alakult társulatok is képesek alkalmazni, és tényleg használnak is a köz javára. Nem sajátíthatja ki az állam tehát ezen eszközöket. Ha például az egyház vagy világi egyesület iskolát állít, ha társulatok az ifjúság nevelését végzik, ha más társulatok a termelés fokozására és más társulatok a javak igazságosabb áron való elosztásának előmozdítására tevékenységet fejtenek ki, és ezen törekvések nem közjó-ellenesek, akkor nincs jogában az államnak őket ebben akadályozni, tevékenységüket, eszközeiket, intézeteiket kisajátítani. Még kevésbé van joga az államnak arra, hogy a jótékonyság gyakorlására és a vallásos élet mélyítésére alakult társulások működésének kerékkötője legyen. Ellenkezőleg, minthogy e tevékenységek voltaképp az állam közjóléti feladataival párhuzamosan és azt elősegítőleg fejtetnek ki, az államnak a nevezett társulatokat támogatnia kell anyagilag és erkölcsileg egyaránt.

A mondottak természetszerűleg nem érintik az állam felügyeleti jogát mindezek felett, amely jog az állam védelmi kötelességéből ered, melyről fentebb szóltunk. Az állam nem támogathat, sőt meg sem tűrhet a teljes értelemben vett közjót aláaknázó társulati működést.

Az államnak mindezeken felül álló kötelessége intézményesen gondolkodni arról, hogy minden egyes tagja könnyen megszerezhesse a földi jóléthez szükséges anyagi és szellemi javakat, így az állam feladata a közlekedési és kereskedelmi eszközök, utak készíttetése; a földművelés, ipar és kereskedelem virágzásához általában szükséges kellékek rendelkezésre bocsátása, továbbá a lehetőség nyújtása, hogy mindenki a kellő ismeretek birtokába juthasson.

Hogy az állam ezen céljainak megfelelhessen, szükséges az erőforrások előteremtése mellett elsősorban az, hogy az állam jól tagolt organizmus legyen. Nincs társulat vezető nélkül, nincs vezetés hatalom nélkül, nincs hatalom felelősség és tekintély nélkül, nem gyakorolható a hatalom igazsággal szilárd erkölcs nélkül, sikerrel sem megfelelő segítségek nélkül, és különösen nem maradhat fenn sem hatalom, sem tekintély, sem együttlét becsület nélkül. Mind mély kihatású keresztényszocialista elvek.

VIII. Államforma

Nézzük ezeket külön-külön. Még abban az esetben is, ha valamely társulat minden tagja a jót akarja, szükség van vezetőségre, mert a jót is különbözőképp lehet akarni. Mivel az állam az összes tagok érdekeiért létezik, elkerülhetetlenül szükséges, hogy az államot alkotók, a polgárok befolyást gyakoroljanak az állam vezetésére. Ez kétféleképpen történhet. A tiszta monarchisztikus formában az államfő az összes hatalmat bírja, de azt a teljes felelősség súlyával kell gyakorolja az erkölcsi törvény szerint. Az alattvalóknak csak indirekt befolyás biztosíttatik, mellyel azon esetben is, ha az uralkodó hatalmával a köz kárára visszaél, jogos a felkelés. A demokratikus államban a polgárok direkt befolyást gyakorolnak az állam vezetésére azáltal, hogy a törvényhozást képviselőik útján végzik, akik nekik tartoznak felelősséggel. Az államfőt is ők választják, ami a monarchisztikus formában is joguk lehet, ti. a választott királyság formájában. A tisztán monarchisztikus, s a tisztán demokratikus forma közt különböző vegyes formák foglalhatnak helyet, melyeknek jogosultsága a történelmi fejlődéstől, néppszichétől, időviszonyoktól függ.

Minthogy a keresztény erkölcsbölcselet egyetlen államformához sem köti le magát, hanem mindegyikről azt tanítja, hogy a a hatalom személye, aki akár választás, akár más úton, például öröklés útján jut pozíciójába, a hatalmat mindenkor a minden hatalom és jog forrásától: Istentől kapja, s az államot alkotó egyénektől pedig csak a megbízást, és tanítja azt, hogy a hatalmat, bárkinek is tartozzék felelősséggel, mindig az összesek javára, s az erkölcsi törvény paragrafusai szerint tartozik gyakorolni. A keresztényszocializmus szerint az államformát illetőleg a nép szabadon határozhat akkor, amikor nincs jogos államforma. 

IX. Az állam kormányzása és a demokrácia

Ha azonban az államforma demokratikus, és ez a kultúrának a nép rétegeiben való széles elterjedésével együtt járó követelmény, akkor szükséges, hogy a nép befolyása az állam irányítására egyenlő, igazságos és minden akadálytól mentesen legyen, s mindenki által eszközölhető, akinek érdeke és kötelessége a közügy. A keresztényszocializmus elve tehát az, hogy előrehaladt államban a demokratikus berendezkedés korszükséglet, és az államkormányzásra gyakorolt befolyás minden polgárjogainak tulajdonában lévő egyént, férfit és nőt, egyenlő és titkos, passzív és aktív szavazati jog útján illessen meg. Ami az államkormányzásban való részvételt illeti, ugyanaz alkalmazandó az állam keretein belül alkotott szűkebb kormányzati körökre: a megyére és községre. Ezeken a hely és érdekek közelebb fekvése és a kormányzati teendők egyszerűbbsége folytán az egyéneknek részeltetése kisebb feladat, de ugyanolyan módon egyenlő és általános választójog gyakorlása által követelendő.

Az államot vezetők a reájuk ruházott hatalmat közegeik útján gyakorolják. A közjó eminens érdeke ezen közegek egyéni tulajdonsága, kivált megbízhatósága, és a természetes tehetség mellett szakképzettsége. A közbiztonság közegei: rend- és csendőrség, továbbá az állam védelmére rendelt haderő kell, hogy minden osztályérdeken, párszemponton felülemelkedve, tehát ezektől távolt tartva végezze működését. A pártatlan igazságszolgáltatás érdekében független bírói kar szükséges, melynek tagjai képzettségük mellett jellemben kell, hogy kiválóak legyenek. A közigazgatás tényezői a legfőbbtől kezdve a legalsóbbakig fontos és sokoldalú szociális tevékenységet fejtenek ki, azért szükséges, hogy nem csupán a törvény alkalmazói, hanem a törvény szellemének alapos és az állam feladatainak általában beavatott ismerői legyenek, emellett megvesztegethetetlenség és készség legyen állandó kísérő tulajdonuk hivatali működésükben. Természetesen meg nem állhatnak a tulajdonok akkor, ha az állam az ő közegeinek anyagi küszködésétől mentes egzisztenciát nem teremt, továbbá a ha a hivatalok betöltésénél nem a tehetség és képzettséggel párosult jellem, hanem a protekció a döntő faktor. Tehetség hiánya és hivatali korrupció a megölője minden intézkedésnek. Hiába akkor jó törvények, korszerű szociálpolitika, eredménye sohasem leend tökéletes alkalmazók nélkül.

X. Állam és nemzetiségek

Minthogy az állam közösségében élő egyének eredetre és nyelvre nézve különbözők lehetnek, noha ez az állam egységes irányítására nézve sokkal nehezebb állapot, mint az egy nyelvet beszélő polgárokból alakult államé, szükséges, hogy az egyének saját nyelvük és szokásaik szerint részt vehessenek az állam irányításában. A keresztényszocializmus elve az, hogy a nemzetiségeknek jogos igényük van az igazságszolgáltatásban saját nyelvük használatára, aminek előfeltétele kultúrájuknak saját nyelvükön való ápolása iskolákban és intézményekben. A törvényhozásban mindaddig, míg latin volt a hivatalos nyelv, ezen igényről szó sem volt; azóta, hogy élő nyelven végeztetik a törvényhozó testület működése, a nyelvet illetőleg a többség a döntő.

XI. Az állam létszükségletei

Egyáltalában az állam lényegébe való kérdéseknél, amilyen a terület is, a történelem mindig figyelembe veendő, mint az államban élő népek erőinek, igényeinek tapasztalatokban gazdag kifejezője. A népek életének is vannak törvényei, melyeket figyelmen kívül hagyni ugyanannyit jelent, mint a nagy emberi társadalom harmóniáját állandó háborúságok veszélyének kitenni. Továbbá az államnak is, akárcsak az egyénnek, vannak elemi létszükségletei, melyektől az államot megfosztani idegen államok részéről épp úgy nem szabad még büntetésképpen sem, mint tilos a rabot megcsonkítani vagy tőle a levegőt és táplálékot megvonni. 

Azért nemzetközi konfliktusokból eredőleg egyetlen állam sem tehető tönkre létfeltételeiben. Ezek forrásait illetőleg más államok igényei, melyek faji szempontból esetleg jogosultság jellegével bírhatnak, másodrangú igények. Továbbá az államnak is van joga a szabadságra, azaz függetlenségre más államokkal szemben. Ezen jogi és kötelességi tekintetek állam és állam közt hozzák létre az államközi viszonyt, azaz az államokat az emberiség nagy társadalmában mint egyedeket kapcsolják össze, mely kapcsolatnak épp úgy kell a természetjog és az ezen alapuló keresztény világrend szerint igazodnia, mint az egyénnek, a családnak, az egyesületeknek, az államnak ezen nagy közösséget alkotó egységek keretén belül.  

XII. Keresztény világszolidaritás

Kell tehát lennie keresztény világszolidaritásnak, államok kapcsolatának, mely az említett törvény szerint szabályozza az államok viszonyát, az anyagi és szellemi javak kicserélését, mert ezek az egész emberiség tulajdonai, s ezekben az összeseket részeltetni a természet által kitűzött feladatok közé tartozik, de különösen őrködnie kell a társadalmi harmónia megóvására nemzetközi igazságszolgáltatás és a kisebbek védelmének hathatós gyakorlása által.

Keresztényszocialista elv szerint tilos más államok gazdasági kihasználására, szolgaságba hajtására szövetkezni, de az általános emberi jólét emelését és a fejlődést biztosító államszövetség épp olyan a természetjogból fakadó kötelesség az emberiség teljes életcéljának elérésére, mint azt az egyesülési jog és az állam keletkezésének tárgyalásánál kifejtettük.

XIII. Az egyház és állam

Az egész emberiséget egy nagy közös cél egyetlen társaságban tartja össze. (A pozitív kereszténység erkölcsi törvénye a lelkiismeret útján a legtisztább és leghathatósabb ösztönzője a polgári kötelességek megtartásának.) A kereszténység a hit közössége és a felebarátiság fogalma által az egész világot átfogó társulata a keresztényeknek, mely leginkább van hivatva arra, hogy az egész emberiséget illető kérdésekben a nagy társadalomnak a legmagasabb irányítója, és évezredes múltjánál fogva a legtapasztaltabb tanítója, a földieken felüli rendeltetése miatt a legönzetlenebb tanácsadója, és a jog, igazság és szeretet vallása lévén a világbéke leghivatottabb őre legyen. Az emberiség jótevője volt a múltban, földi jólét előmozdítása és a kultúra terjesztése haladt  a hit terjedésének nyomaiban a világon.

A kereszténység azonban nem terjesztheti ki az egész emberiségre tevékenységét, ha az egyes államokban szabadon ki nem fejtheti kultúrmisszióját, és ezen működésében az állam támogatására nem talál. Éppen ezért az állam és egyház szétszakítása keresztény szempontból béklyó az egyházra, és kár a társadalomra, a keresztény szellem száműzése iskolából és társadalomból, egyúttal a keresztény erkölcs megdöntését jelentené, mellyel együtt jár az emberiség anyagiasodása, önzése, túltengő szabadsága és az ezek nyomában fakadó szociális bajok sokasága.

XIV. A keresztény társadalom eszménye

A keresztény szellem épségének, kifejlési szabadságának védelme tehát az egész emberiség érdeke. Ez a szellem nem ismer ember és ember közt más különbséget, mint amelyet a tehetség és a jellem tesz. A tehetségek különbözősége más és más hivatásra jelöli az egyéneket, mely hivatást ha valaki akár a legmagasabb, akár a legkisebb polcon jellemesen betölt, tiszteletet érdemel ki. Csak annak lehet igénye nagyobb tiszteletre, aki a közjó érdekében többet tett.  Született méltóságot a keresztényszocializmus nem ismer el. Ez a szellem jelenti továbbá az egyénnek nemcsak polgári, hanem lelkiismeretbeli szabadságát, mely nem jelent ugyan féktelenséget, mert az erkölcsi törvény korlátjait állítja köréje, de ezen kívül más korlátot, más kényszert nem tűr. A belülről jövő meggyőződés szabadsága ez. Ez a szellem ápolja az egy célra teremtett emberek testvériségét, hisz azt tanítja, hogy szármatás és megváltás kettős köteléke: vér és malaszt útján egy nagy család tagjai vagyunk. Ez a szellem nem ismer osztályharcot, hanem csupán nemes versenyt egyének, osztályok és népek között, mely versenyben az ellentétek lecsiszolódnak, a túltengések megakadályoztatnak, az erők kifejlenek, a kultúra halad, a jólét emelkedik, népek és osztályok közt beáll az a természetes kölcsönhatás, mely az egyenlőségnek és a megbecsülésnek a záloga, és létrejön az egyének, tulajdonságok, törekvések összehatásából az emberiségnek milliárdnyi változatosságai miatt művészien szép, és tevékenysége által állandóan haladó életfolyamat, mely a Teremtő szeme előtt lebegett, mikor az embert alkotva célul tűzte ki neki e kettőt: sokasodjatok és uralkodjatok!

*

Szerző kiadása [Élet Irodalmi és Nyomda Rt.], Budapest, 1919.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.