Az arisztokratikus liberalizmus az államot a jog és a béke védelmére igyekezett korlátozni, hogy biztosítsa a szabad emberi személyiség kifejlődését, tehát - Kelsen találó szavaival élve - államredukcióra törekedett. A hirdetett szabadság feltétele azonban a gazdasági önállóság volt, ami szükségszerűen osztálytársadalomra vezetett. A nagy tömegek nyomása alatt kifejlődő egalitárius demokrácia ezzel szemben a földi javakban szűkölködők szükségleteinek lehető legjobb kielégítését ígérte, ami államterjeszkedést hozott magával. Mindinkább felszínre került az a vágy, hogy a nincstelenek boldogítása végett a már megszerzett vagy örökölt javakat igénybe vegyék. A demokráciának ez az iránya még jobban kiélesítette a szociális feszültséget, s még jobban felfokozta a szenvedélyeket. Egymást halálos ellenségnek tekintő csoportokra bomlott a társadalom, ami nyilván nem lehet maradandó állapot. Ám a kibontakozás keresése sem szült megnyugvást, sőt fokozta a válságot, mert a harc és ellenségeskedés egy-egy nemzet kebeléből nemzetközi térre is átcsapott. Egyik oldalon bolsevizmus, másik oldalon fasizmus és nemzetiszocializmus fenyeget, amelyek abban az egyben feltétlenül megegyeznek, hogy tagadják az egyénnek, az emberi személynek örökértékűségét.

Aki ad valamit a lelkiismeret szabadságára, a gondolat szárnyalására, a szellem uralmára, vagyis azokra az elemekre, amelyeknek az emberiség legragyogóbb alkotásait köszönheti, az aggódva vetheti fel a kérdést, hogy a liberalizmus és a demokrácia bukása után ne maradna számára más, mint az elfogadása valamelyik totalizmusnak? Ne lehetne helyes egyensúlyba állítani az egyéni és a közösségi gondolatot? Ne lehetne kiérlelni azt a „jó társadalmat”, amelyet még az Egyesült Államokban is a tudósok egész sora kutat? Mert az bizonyos, hogy a liberalizmus - miként Hocking mondja - több és alapvetőbb a termelés és a jövedelemmegoszlás pusztán gazdasági elvénél. A liberalizmus annak a hite, hogy „minden embernek egész emberré kell lennie”, és hogy „a belső élet végső értékei nem kollektivizálhatók”. Nem ejthető el azonban a demokratizmusnak az a tétele sem, amely Saint-Simon megfogalmazásában ekként hangzik: „Mindenki a képességei szerint, mindenkinek a teljesítménye szerint”.

Korunknak erre a nagy kérdésére kerestünk választ könyvünkben. S érzésünk és meggyőződésünk az, hogy a „jó társadalom” eszményét meg is találtuk a keresztény hivatásrendiségben. Ez a rendszer eltér a liberalizmustól, mert nem a legnagyobb tömegek jólétét, hanem az egész társadalmi közösség javát tekinti célnak, s utóbbi munkálása érdekében elismeri az egyén és a közösség között közbenső testületeket is, ám szintén ragaszkodik a személyes szabadsághoz. Sőt, sok hasonlóságot is mutat az arisztokratikus liberalizmussal, mert a párturalom kiküszöbölésével és egyéni bizalmiak kijelölésével nagyfokú szelektálást végez, és csökkenti az állami mindenhatóságot. Kitart a demokratikus elv mellett is annyiban, hogy az önelhatározás szabadságát kívánja politikai téren is. Ugyanúgy szolidarisztikus beállítottságú, mint a totalizmusok, de nem óhajtja eltömegesíteni a társadalmat, sem pedig politikummá tenni az egyén jogait és az egyéni életköröket.

Ezek után lehet-e csodálkozni azon, hogy amíg a háború előtt a korporativizmus igen keskeny szeletet foglalt el a nagy szociális és gazdasági tanok széles legyezőjén, addig most az elmélkedő szellemek növekvő serege fordul feléje? Nem szorítkozik ma már ez az irány a katolikus társadalombölcselők táborára, hanem hitelt talál olyanoknál is, akik nemrégiben még lekicsinylően vagy ellenségesen nyilatkoztak róla. Mert azt hovatovább senki sem tagadja, hogy az individualista liberalizmus nem tartható fenn. Smith Ádám és Bastiat műve egyre messzebb húzódik vissza a régi idők emlékei közé, amelyeknél csak néhány kegyes és feledésbe merülő zarándok ácsorog. Ismerve egyrészt az individualizmus nemzetromboló és széles néprétegeket kegyetlen gazdasági függőségbe döntő gyakorlatát, másrészt a segíteni kívánás igényével fellépő totalizmusoknak minden emberiességet megcsúfoló irányát, természetesnek kell találnunk, hogy ma már nemcsak a pozitív kereszténységből sarjadt gondolkodók hívják fel a vajúdó világ figyelmét a korporativizmusra, hanem szocialisták is reménykedve néznek reá, s rokonszenveznek vele azok, akik a liberalizmusnak legalább szellemi szabadság-vívmányait, vagy a demokráciának legalább a politikai alapelveit szeretnék átmenteni az idők kavargásán.

Egy ilyen, folyton szélesedő mozgalomnak, amely különböző, világnézetileg sem egységes síkokon a kitűnő elmék egész sorát ragadja meg, nyilvánvalóan mély okai vannak. Kell, hogy a keresztény hivatásrendiség mai kívánságoknak, mai szükségleteknek és követelményeknek tegyen eleget.

*

A korporativizmus szolid értékekre hivatkozhatik.

Közismert tény, hogy vagy egy fél évszázad óta minden országban alakulnak, különböző elnevezésekkel, ipari és kereskedelmi összefogások, amelyek a versenyt próbálják szabályozni. Az államhatalom kezdetben ellenük fordul, mint Franciaországban és különösen az Egyesült Államokban megfigyelhető, majd magatartása ingadozóvá válik, mert rájön, hogy az ilyen tömörülések nagy nemzetgazdasági és szociális előnyökkel is járnak. Válságok idején lassanként maga az állam hajlik már arra, hogy az ilyen csoportosulásokra bízza a termelés fegyelmezését, sőt maga is előmozdítja az effajta összefogások létrejöttét. Kitűnik azonban, hogy ezek a vállalkozói csoportosulások nemcsak a termelés szabályozására törekszenek, hanem - ha szabadjára engedik őket - a piac fölött való uralkodásra is, ami már sérti a közérdeket, és kihívja ellenük a közvéleményt. A visszaélések úgy elfajulnak, hogy az állam nem maradhat tétlen. Az állam létoka elvégre a közjó szolgálata, gondoskodnia kell tehát annak megóvásáról. Az 1931. évi XX. törvénycikkbe foglalt magyar kartelltörvény miniszteri indokolása helyesen állapítja meg: „Bármi is a hatása a kartellműködésnek, a kartell létrejövetelének és működésének az alapja mégiscsak a minél nagyobb gazdasági haszonra törekvés”, amely - fűzhetjük hozzá - túlzott méreteket is ölthet.

Így történik az, hogy a vállalkozói tömörülések, a trösztök és kartellek fölött az állam ellenőrzést követel magának, olykor ő maga nevez ki vezetőt az élükre, vagy ellenőrt küld ki igazgatóságukba. Kötelezi az ilyen tömörüléseket, hogy üzleti politikájukban figyelemmel legyenek az érdekelt termelési rokonágakra, vagy éppen arra is - mint Roosevelt az Egyesült Államokban -, hogy olykor meghallgassák az általuk foglalkoztatott munkásságot. A tervszerűség belevitele a gazdaságba tehát nem mesterséges elmeszülemény, tudósok elefántcsontkamráinak terméke, hanem szerves következménye a gazdasági fejlődésnek. Nagy-Britannia is kénytelen 1933 óta irányítani a tej, a zsír és burgonya termelését és eladását olyan bizottságok útján, amelyeknek működését törvény szabályozza. Franciaországban is központi irányítás alatt áll a szén-, a cukor-, a tej- és a bortermelés, valamint a szardíniahalászat és feldolgozás. „A nemzetgazdaság fogalma - mutat rá Ihrig Károly - tulajdonképpen ma kezd realitássá válni, amikor nemcsak azt jelenti, hogy egy-egy nemzet gazdasági élete egységet képez, hanem azt is, hogy a nemzet magasabb célkitűzéseinek szolgálatába állíttatik, és ilyen értelemben tudatos irányítás alá kerül, úgy, mint például a nemzeti hadsereg.” Annak a problémának eldöntése, hogy mit és mennyit érdemes termelni, természetesen sok tudást, megfontoltságot és tapasztalatot kíván. Bizonyos azonban, hogy a klasszikus közgazdaságtan gazdasági törvényei, ha gondos piacmegfigyeléssel vannak összekötve, magas fokban lehetővé teszik a racionális gazdaságpolitikát, a gazdálkodó népközösség szükségletének megfelelő kielégítését. A trösztök és kartellek tehát azzal, hogy elsőnek nyúltak hozzá az igazi piacszabályozáshoz, jelentős rendező funkciót végeztek, s méltán tekinthetők a korporativizmus építőköveinek.

Hasonló eredményre jutunk a szociális jelenségek vizsgálatában. A munkás súlya a liberalizmus éveiben úgy is, mint emberé, úgy is, mint tömegé, nőttön nőtt. A politikai szabadságot azonban a kor nem töltötte meg gazdasági tartalommal. A magántulajdon alapján álló társadalom tett ugyan két kísérletet: megpróbálkozott az osztalékrendszer és a haszonrészesedés patriarchalizmusával, s megpróbálkozott az „alkotmányos gyár” valamilyen formájával, de számbavehető siker nélkül. A kudarc okát helyesen fedi fel Navratil Ákos: „Mindkét próbálkozásnál a munkáltató egyoldalúan szerepel adó félként. A munkaadó mindkettőnél felemeli magához munkásait, akik tőle kapják boldogulásuk új feltételeit. Éppen ezért nem kell egyik rendszer sem annak a munkásságnak, amely már a szocializmus tanításaival telítve, az osztályuralom alapján áll, s nem akar ajándékot elfogadni, hanem követeli azt, ami felfogása szerint neki jár.”

A munkásmozgalom nem is ebben a mederben haladt, hanem kitartott a szakszervezeti politika mellett. A munkaadói tömörülésekkel párhuzamosan és azokkal szemben csoportosuló munkások az osztályharcos jelszavak ellenére szívósan fáradoztak azon, hogy a munkafeltételek megállapításánál egyenlősítsék a termelés két tényezőjét, a tőkét és a munkát. Ennek az egyenlősítési küzdelemnek gyümölcse a kétoldali szervezetek között kötött megállapodás, a kollektív szerződés. A liberális kor jogászai eleinte tanácstalanul álltak szemben ezekkel a szerződésekkel, de előbb-utóbb elismerték, illetve némely országban még el fogják ismerni azoknak jogi hatályát. Kiderült azonban, hogy ezek a megállapodások, amelyek lassanként a foglalkozás szabályozásává növik ki magukat, csak akkor érik el céljukat, ha a foglalkozás minden tagjára érvényesek, akár helyet foglalnak azok, akár nem a vállalkozói, illetve munkavállalói szervezetben. Ezt az igazságot az állam is kénytelen felismerni. Amikor egyes bérharcok vagy egyéb munkakonfliktusok már-már anarchiába döntötték a nemzeti lét szempontjából fontos termelési ágat, az állam kénytelen volt eddig is közbelépni, ez a rendezés azonban mindig hatalmi kényszert jelentett, amely nem elégítette ki egyik oldalt sem. Nem helyesebb-e tehát, ha az államhatalom csak végső esetben folyamodik ilyen kényszerhez, s inkább szentesíti és oltalmába fogadja a kollektív szerződést, amely a spontán fejlődés terméke?

Ez a folyamat teljesen észszerű. A tőke és a munka is érzi szükségét annak, hogy kötelező szabályokat állapíthasson meg, amelyek előtt meg kell hajolnia az egyéni akaratnak, mert csak így biztosíthatja egyik oldalon a termelés jövedelmezőségét, másik oldalon az elfogadható munkaviszonyt, elsősorban a megfelelő munkabéreket. Azokban a termelési alapágakban, amelyekre feltétlenül szükség van, s amelyeknek csak elméletileg elképzelhető kiesése az egész nemzetgazdasági tevékenységet lehetetlenné tenné, az egyénnek alkalmazkodnia kell a csoport egyetemes érdekeihez, mert ellenállása vagy ellentétes működése - például alacsonyabb árak szabása vagy alacsonyabb bérek elfogadása - érzékenyen nagyobb kárt okozna az összességnek, mint az az amúgy is csak pillanatnyi előny, amely a különállásból az egyén számára adódnék. Jellegzetes vonása a modern szakszervezeti mozgalomnak, hogy a munkafeltételeket és a munkabéreket szabályozó kollektív szerződéseket igyekszik árszabályzattal összefüggésbe hozni, ami annyit jelent, hogy a biztosított bérű munkavállalók csak olyan munkaadóknál dolgoznak, akik a termelvények értékesítésénél betartják a munkaadói érdekeltség által megállapított irányárakat. Ezzel már teljesen kibontakozik a vonatkozó termelési ágban a tőke és a munka szolidaritása, mert abból a célból, hogy a vállalkozók megadhassák a kikötött béreket, maguk a munkavállalók küszöbölik ki a vállalatok egészségtelen versenyét, lehetővé téve ekként a munkabérek fizetésére elégséges vállalkozói jövedelmet.

Ha nemzeti fontosságú termelési ágról van szó, indokolt, hogy az állam is közbelépjen, s a létrejött kollektív szerződés érvényét kiterjessze az egész kategóriára, vagyis azokra a munkaadókra és munkavállalókra is, akik ugyan az illető szakmában dolgoznak, de kívül állanak a szerződést aláíró szervezeteken. Ennek az igazságnak felismerését tanúsítja az Egyesül Államok példája is. A legutóbbi válság világosan igazolta annak hátrányát, hogy a munkafeltételek itt nem voltak szabályozva, hanem üzemenként változtak. Megszülettek tehát a „lojális verseny” úgynevezett kódexei, melyek kötelezően rendezik egy-egy gazdasági ágban a munka időtartamát és ellenértékét. Korlátozása ez az erők szabad játékának, de olyan stabilitási elem, amely kárpótol az egyéni szabadságlehetőségek bizonyos mérvű megszorításáért. Amit a vállalkozók vesztettek szabadságban, megnyerték stabilitásban. S felhozhatjuk Svájc példáját is, ahol 1938. március 10-én ebben az irányban módosították a szövetségi alkotmány gazdaságpolitikai irányelveit. [...] Mi sem jellemzőbb egyébként, mint Franciaország fejlődése, különösen a népfront-kormányzat idején. [...]

A kötelező egyeztetés és a döntőbíráskodás intézménye már abból a felismerésből fakad, hogy a munkaadóknak és a munkavállalóknak egyképpen érdekük a termelés zavartalansága, mert hiszen osztozkodni csak akkor lehet, ha a tőke és a munka együttes fáradozása jövedelemmel jár. Amikor azután a döntőbíráskodás tárgyilagosságra tesz szert, tehát legfőbb döntőként az államhatalom lép elő, feltűnik irányító elvként a nemzeti érdek és a közjó is. Végeredményben így kialakul a gazdasági élet demokráciája - nagy és értékes többletként a politikai demokrácia mellett, vagy azzal szemben -, vagyis a munka és a tőke viszonyának olyan alkotmányos rendezése, amelyben a munkavállalók együttintézkedési jogot kapnak a munkaadóval az őket közvetlenül érintő ügyekben. Ez az az észszerű út, amelyet a civilizáció élén járó államok, függetlenül demokratikus vagy tekintélyi politikájuktól, fokozódó mértékben választanak. S mi ez a szociálpolitikai fejlődés is, ha nem korporativizmus? 

*

A gazdasági és szociálpolitikai fejlődésnek ezeket a szórványosan mindenütt meglelhető elemeit foglalta rendszerbe, s építette tovább a maximális hatékonyság irányában az új Portugália. Szociális téren a modern szakszervezeti mozgalomnak addig csak önkéntesen, magánjogi alapon létrejött vívmányait kisebb-nagyobb fokban kötelezőkké tette, s így közjogi jelleget adott nekik. Gazdasági téren kiutat keresett, s az eredményekből ítélve talált is abból a kettős válságból, amelybe a közgazdaságot egyrészt a liberalizmus, másrészt az etatizmus juttatta. Szakítva a liberalizmus teljes tartózkodásával, s visszautasítva az etatizmus teljes beavatkozását, korporatív szerveket állított fel, amelyek az egyéni kezdeményezés lehető épségben tartása mellett kikerülik a tőke elpocsékolását.

Ha figyelemmel kísértük a portugál korporatív szervek összetételét, hatáskörét és működését, akkor meggyőződhettünk arról, hogy ez a korporativizmus nem azonos sem a középkorival, sem a totális államok korporativizmusával. Amíg a középkori rendszerben minden korporatív berendezkedés kizárólag a termelőknek, a mestereknek érdekeit védte, addig a portugál korporativizmus elvileg a csúcsig, párhuzamos szerveken épül fel, amelyeknek célja békés és termékeny viszony létesítése és ápolása a vállalkozók és a munkavállalók között. Olaszország és a rendi Ausztria államkorporativizmusával, s a korporativizmusnak mindinkább államszocializmussá torzuló németországi formájával szemben pedig a portugál rendszer kifejezetten „társulási korporativizmus”, amely valóban önkormányzattal bíró testületekre támaszkodik. Ahogy a portugál korporatív kamara egyik szakvéleménye hangoztatja: „A mi korporativizmusunk tájékoztató elve nem az államkorporativizmusé, hanem az önkéntes társulási korporativizmusé, nem a gazdaság kormányhatalmi irányításáé, hanem a korporatív önirányításáé.”

A portugál korporatív szervek kétségkívül korlátozzák az egyéni szabadságot, de korlátozzák az állam beavatkozási lehetőségeit is. S amikor ilyen módon járnak el, nyilván helyesen cselekszenek. Nem vonható ugyanis kétségbe, hogy amikor a nagykapacitású kapitalista termelés túlszárnyalja a szükségleteket, illetve felülmúlja a fogyasztók vásárlóképességét, az ebből keletkező válság csak azért állhat elő, mert a termelést nem észszerű tényezők irányították. Rendet és fegyelmet kell tehát belevinni a termelésbe, ami az egyéni elhatározások összeegyeztetését, s az ekként kialakuló egységes akarat végrehajthatóságát követeli. S ki illetékesebb erre az összehangolásra, a rendtartásra és fegyelemgyakorlásra, mint az egyébként összeomlástól fenyegetett termelési ágak saját szakértői? Az állam beavatkozását a sorozatos gazdasági válságok szükségszerűen hívták ki, s ez a beavatkozás hárította el a katasztrófákat, de nem anélkül, hogy súlyos hátrányokat és visszásságokat ne hozott volna magával. Mert hiszen lehet-e illetékességük és felkészültségük gazdasági intézkedésekre azoknak az állami szerveknek, amelyek politikai és közigazgatási rendeltetéssel bírnak? Ettől eltekintve, az állami beavatkozásoknak mindig zsarnoki jellegük van, mert az állam csak külső kényszer útján boldogul. S minél élesebb az állami szabályozás, annál hevesebb a magángazdaság részéről a kijátszási törekvés. Portugália példája bizonyítja, hogy az egyén és az állam szempontjából is mérhetetlenül előnyösebb a korporatív szabályozás. Ezt a szabályozást elvégre olyanok végzik, akik a hivatásbeliek megítélése szerint is kiválóan értenek hozzá, s az ilyen szabályozás minimális ellenállásra bukkan, mert hiszen önszabályozás, és nem állami kényszer. A gabona- és szőlőtermelés, vagy a halkonzervipar válságát, amit jellemzőként ismertettünk, csakis ilyen módon lehetett elhárítani. A számszerű eredményekből azonban kitűnhetett, hogy a portugál korporativizmus nemcsak a veszedelmet távolította el, hanem szinte hihetetlen fokban fellendítette ezeket a gazdasági ágakat, megmentve és szaporítva a nemzeti vagyont, körülbástyázva a tőkét, és biztosítva annak a hatalmas munkásrétegnek foglalkoztatását és ellátását, amelynek sorsa különben megoldhatatlan teherként nehezedett volna a portugál társadalomra.

Irányított gazdálkodás a portugál korporativizmus is, de még inkább nevezhetnénk „összehangolt gazdaságnak”, amikor is a gazdasági tevékenységek egymáshoz rendelése az állam legfőbb felügyelete mellett a közjó irányában történik. Jeronimo Bassani, a milánói állami egyetem tanára eszményi gazdálkodásnak „a kroporációk által a közjóra irányított gazdálkodást” nevezi. Mi úgy hisszük, hogy a jelenkor minden kísérlete közül a portugál gazdaság közelíti meg legjobban ezt az ideált.

Hogy a közjó mennyire uralkodó elv ebben a gazdaságban, azt egy figyelemreméltó mozzanat világítja meg. Az nevezetesen, hogy a túltermelési válságot itt sohasem a piac szempontjából fölösnek ítélt termények megsemmisítésével szüntették meg, hanem azoknak okszerű összegyűjtésével. Nyilvánvaló, hogy az ilyen eljárás csak akkor lehet eredményes, ha a gazdálkodó alanyok teljesen megbíznak abban, hogy az őrző szerv nem fogja a készletet a hiányválság bekövetkezése előtt piacra dobni, tehát ha a kivont termésmennyiség valóban megsemmisítettnek tekinthető. A portugál rendszer ezt a megnyugvást mindenkor el tudta érni azzal, hogy a fölöslegek felvásárlását maguk az érdekeltek végzik, és ők is ügyelnek fel tárolásukra. A közösség javát szolgálja továbbá az az eljárás, hogy magának a termelésnek szükségessé váló korlátozását, mint például a rizsnél és a bornál, a minőség javítására s az árlépcsőzet leszállítására használják fel.

Maga az államhatalom az eddigi gyakorlatban csupán a fegyelmezés és megtorlás lehetőségének nyújtásával működik közre a termelés ilyen észszerű és erkölcsileg is igazolt szabályozásában. Végeredményben tehát csak ott lép közbe, ahol a természettől fogva egyensúlyi helyzetbe kerülni akaró gazdasági jelenségeket segítheti a céljukhoz. Ilyenformán a portugál korporativizmus a jelenleg működő hasonló rendszerek közül legtisztábban tesz eleget annak a követelménynek, amelyet Corrado Gini, a korporativizmus egyik legkitűnőbb gazdaságpolitikai teoretikusa, az állami beavatkozással szemben emel.

*

Vétenénk azonban az igazság és a tárgyilagosság ellen, ha nem mutatnánk rá azokra az akadályokra is, amelyek minden korporativizmus útjában tornyosulnak. Szerintünk az ezekből leszűrhető tanulságok még fontosabbak az előbbieknél, sőt éppen ezek a tanulságok teszik szükségessé és érdemessé egy tőlünk mégis távol eső ország, Portugália életének feltárását.

Kétségtelen, hogy a korporativizmus statikus jellegű rendszer, amely inkább a már meglévő gazdálkodási formák, a hagyomány, a konzervativizmus irányában tájékozódik, s idegenkedik az újítástól és a haladástól. Ezért volt a múltban legtöbb híve azok között, akik fölébe helyezik a rendet a haladásnak, a biztonságot a szabadságnak. Már maguknak a korporatív szerveknek technikai elrendezése megkívánja a termelési ágak és mesterségek osztályozását, ha pedig ilyen önkormányzatú csoportok egyszer már világra jöttek, szívósan ragaszkodnak fennmaradásukhoz is. Ez okozta a középkori céhrendszer olyan megmerevedését, amelyet csak forradalmak tudtak megszüntetni. A XVIII. és XIX. század mezsgyéjén például a korporációk már nem a termelés védőinek és fejlesztőinek, hanem gátjainak tűntek fel; kiváltságos társulatokká fajultak, azoknak a keveseknek javára, akik általuk monopolizálták a termelést, és kárára a fogyasztóknak; állam voltak az államban; autonóm és független köztársaságok, amelyek irigyen és féltékenyen keresték magánérdeküket, még ha ez ártalmára is volt a közösség érdekének. Turgotnak igazán nem eshetett nehezére, hogy megindokolja 1776-ban kiadott híres rendeletét, amely szabaddá tette az iparűzést a francia városokban. De valahogy természetesnek is kell találnunk, hogy azok a korporációk, amelyek egy adott időben szolgálatot tettek a közösségnek,védik a maguk életét. A középkori ember bizonyára nem találta nevetségesnek azokat az egész városok, sőt országok nyugalmát feldúló harcokat, amikor a paszományosoktól külön akartak válni a gombkötők, vagy a selyemszövők el akartak szakadni a kelmekészítőktől.

Nem tagadható tehát, hogy a korporativizmus a dinamizmus jelzett hiánya miatt a technikai haladás meglassítására és a gazdasági rugalmasság leólmozására vezethet. Igen sokan már emiatt bizalmatlansággal is viseltetnek a korporativizmus iránt. A portugál kísérlet erre a nehézségre még nem adott közvetlen feletetet. Nem pedig azért, mert a termelés előtt itt még tág terek nyílnak, hiszen a belső szükségletet sem tudja fedezni, s ennek folytán az egyéni kezdeményezést, amelyet a portugál alkotmány oly szépen a gazdasági élet elengedhetetlen feltételének nyilvánít, a valóságban nem feszélyezi semmi. Közvetlen választ tehát csaj akkor fogunk nyerni, ha a belső piac már telítve lesz, a külső piac pedig nem fejleszthető tovább. Akkor állhat elő ez a lehetőség, hogy a korporativizmus szembeszáll a technikai újításokkal és új munkamódszerek bevezetésével.

Ha azonban az említett aggályra nem is vonható le közvetlen cáfolat a portugál valóságból, mi ezt a nehézséget máris megoldottnak tekintjük. Cromwelltől származik ez a mondás: „Senki sem megy messzebb, mint az, aki nem tudja, hogy hová megy.” Salazar azonban tudja, s így azután legtanulságosabb s talán leghasznosíthatóbb is az a meglátása, hogy nem szabad mindent szabályozni, nem szabad egy nemzet gazdasági tevékenységét integrális korporativizmussá kiépíteni. Egyebektől eltekintve, ez az integrális korporativizmus volt az az óriási hiba, amely Ausztriát fejlődésképtelenné tette, amely miatt az osztrák rendiség, mint Tonelli Sándor találóan kifejezi, „heilloses Durcheinander”-ré vált, s függőben maradtak, sőt szaporodtak a szociális bajok. Salazar tényekkel bizonyította be, hogy csak azokat a termelési ágakat szabad és kell korporatív önszabályozás alá vetni, amelyeknél a korporativizmus egyfelől szükséges, másfelől természetes.

Szükséges ott, ahol a túltermelés kockázata különösen veszedelmes, ahol a túltermelés elhárítása úgy a vállalkozók, mint a munkások elemi érdeke, de érdeke magának a nemzetnek is. Ezt a kockázatot a termelők összefogásával kell kiküszöbölni. Természetes a korporativizmus ott, ahol már amúgy is megkezdődött a koncentráció, a vállalkozók összefogása, ahol tehát a kormány beavatkozása csak szilárd formát ad a spontán kezdeményezésnek. Egyéb termelési ágakban, ahol a verseny csak fokozhatja a minőséget, és csökkentheti az árakat, mellőzni kell a mesterséges fegyelmező köteléket. Hogy konkrét példával éljünk, a portugál rizstermelésben szükséges és természetes a korporatív szabályozás, viszont nem lenne semmi értelme az aranyműves- és ékszeriparban, amely utóbbi a nemzeti közösség számára ez idő szerint cseppet sem lényeges, hadd érvényesüljön tehát benne a korlátlan verseny, amely csak fokozza a teljesítmény szintjét és művészi tökéletességét. Ezzel szemben könnyen elképzelhető, hogy egy másik országban, például Hollandiában vagy Belgiumban, alapos okok kívánhatják a gyémánttermelés és köszörűipar berendezkedését. Az Egyesült Államok ugyanerre a megfontolásra jutottak, amikor az 1938. évben hozott farmtörvény külön-külön csoportosulásra kötelezi a búza, a gyapot, a tengeri, a dohány és a rizs termelőit.

Mindebből persze nem következik az, hogy olyan termelési ágakban, amelyekben a korporativizmus nem mutatkozik sem szükségesnek, sem természetesnek, ne volna talaja a hivatási szervezkedésnek. Az itt folyó szervezkedésnek azonban nyilván csak szociálpolitikai, nem pedig gazdaságpolitikai céljai és feladatai lehetnek. A munkafeltételek szabályozása, a tanonckérdés, a szociális biztosítások, s más effajta kérdések tartozhatnak ide. Maga a termelés azonban maradjon a szabad vállalkozások műve. Amennyiben egyes krízisek mégis elengedhetetlenné tennék az állam közbenyúlását, ez csak átmeneti időre szóljon.

A portugál kísérlet eddig legfőbb tanulsága eszerint egy olyan megoldás helyességére utal, amelyet gazdasági pluralizmusnak nevezhetünk. Ez a pluralizmus nemcsak megtűr, de egyenesen meg is kíván különböző rendszereket a gazdasági tevékenység különböző területein, kivéve egyet: az államszocializmust. Az új Portugália annyira ment ebben a vonatkozásban, hogy még az évtizedeken át állami tulajdonban és kezelésben tartott vasutakat és más közlekedési vállalatokat is visszaadta a magángazdaságnak. A megoldást kereső legújabb elméletek közül tehát az Arthur Salter-féle „félszocializmust”, amely szerint a főbb termelési ágakat az államnak kellene saját gazdálkodásába vennie, a portugál kísérlet eredményei nyomán bízvást elejthetjük. Igaz, hogy ennek a Salazar által képviselt pluralizmusnak talán nincs akkora vonzóereje a szimplifikáló tömegekre, nincs olyan csábító és mozgató hatása, mint a jelszavas totalizmusoknak, de a tudománynak éppen az az örök feladata, hogy az értelmességet művelje és terjessze a világ végezetéig. Maga a portugál korporatív kamara is szóvá teszi különben a mezőgazdasági grémiókról adott szakvéleményében, hogy az általa helyesnek tartott „felvilágosult realizmusnak” küzdenie kell az „egzaltált idealistákkal”, akik a nemzeti élet egész területét szervezeti formákba szeretnék törni, és kifogásolják az óvatos haladást. Ám - folytatja a kamara - „az új gazdasági rend felépítése inkább evolutív, mint revolúciós munka, amely olyan kifinomult valóságérzéket tételez fel, hogy soha meg ne próbáljuk a tiszta logika vagy a tiszta elvek nevében átlépni a lehetőnek, a járhatónak és megvalóshíthatónak határait”.

Mint a mondottakból kitűnik, mi ezzel a gazdasági pluralizmussal véljük kiküszöbölhetőnek azokat az aggodalmakat, amelyeket a múlt tapasztalatai a technikai fejlődés lassúbbodása és a gazdasági rugalmasság elvesztése tekintetében ébreszthetnek fel. A korporativizmus ellenzői felhoznak azonban egy másik nehézséget is, amely a közérdek, a fogyasztók szempontjából áll elő. Félő szerintük, hogy a korporatív államban a tényleges hatalom kizárólagosan a termelők oldalára lendül át. Ezt a mozzanatot, mint emlékezetes, némiképpen én magam is észleltem, és szóvá is tettem az új Portugália legfőbb vezetői előtt.

Elvileg természetesen lehetséges volna a termelőkkel szemben a fogyasztókat is tömöríteni, mikor is a fogyasztók akarata belefolyhatik a termelés szabályozásába és az árak megállapításába. Bizonyos azonban, hogy a fogyasztók ilyen megszervezése gyakorlatilag kilátástalan. Szétszóródó, kicsiny és igen sok érdekről van itt szó, amelyek nyilván nem fejthetnek ki olyan mozgató erőt, mint a termelőknél az egyetlen közös érdek, az egyetlen határozott cél. A fogyasztás elvégre háztartásokban történik, s minden háztartás rengeteg árucikkel dolgozik, legfeljebb tehát egy általános drágulás csal ki közös panaszokat; egy-egy árucikk filléres árkülönbségei nem tudják soha összefogásra és a vásárlástól való tartózkodásra bírni a háztartásokat, legalábbis nem olyan számban, hogy ez az összefogás érezhetővé válhatnék a piacon. Még az eszményt megközelítően demokratikus államokban is, mint Anglia vagy Amerika, ahol a fogyasztók számbeli súlya szabadon érvényesülhetne, nincs egyensúlyban a két erő. Mindenütt és mindenkor, ha a fogyasztók védelmére történik valami, az államhatalom az, amely közbenyúl. Ebből következik, hogy ha a termelők hivatalosan elismert csoportjai közvetlenül részesednének a politikai hatalomban, még hatványozottabb lenne a kiegyensúlyozatlanság, mert hiszen az állam még nehezebben szánhatná rá magát olyan intézkedésekre, amelyek a fogyasztók védelmét szolgálják.

Ezt hozhatjuk fel mindjárt a legnyomósabb érvnek is azok ellen a törekvések ellen, amelyek a korporatív építményt betetőző korporatív kamarával szeretnék felváltani a politikai törvényhozó testületet. A korporativizmus, bár elsősorban gazdasági és szociális rendszer, kétségkívül politikumot is rejt magában, hiszen a gazdasági életet a különböző irányítások lehetősége miatt bele kell illeszteni egy nemzeti tervbe, de a legtöbb probléma, amely a törvényhozás előtt felmerül, mégiscsak túllépi a gazdasági életkört. Igazat kell adnunk  Barthélemy francia jogtudósnak, aki szellemesen írja: „Adjunk-e kölcsönt Magyarországnak, elválasszuk-e az egyházat az államtól? Okos dolog-e, ha megkötjük a négyes paktumot? Hogyan tehetjük még igazságosabbá az igazságszolgáltatást? Ugyan miért bírna egy pékekből, elektrotechnikusokból és illatszergyárosokból álló gyülekezet különös képességgel arra, hogy megoldja ezeket a kényes kérdéseket?”

Egy olyan törvényhozó testületben, amelyben a túlsúlyt a gazdasági érdekképviseletek jelentenék, materiális érdekek uralkodnának, és az idealizmus háttérbe szorulna, csoportérdekek ütköznének meg egymással, ha ugyan a csoportok meg nem egyeznének a közérdek és a leghatalmasabb, de szervezetlen csoport, a fogyasztók rovására. Az integrális korporativizmus tehát ugyanabba a válságba vinne, mint amilyen válságba sodort még minden államot az integrális liberalizmus vagy az integrális szocializmus. Csak akkor lehetne megnyugodni, ha megfelelő spiritualizmus hatná át a korporációk megbízottjait. A háború előtt az integrális korporativizmusnak azért volt annyi híve a katolikus társadalombölcselők között, mert ezek hosszú fejlődésre számítottak, s bíztak addigra a vallásos megújhodásban. Azt hitték, hogy a gazdasági liberalizmus, amely csak a múlt század elején bontakozott ki, még hosszú időn át maradhat uralmon, a korporativizmus megvalósítására tehát csak századok múlva kerülhet sor, addig pedig sikerül egy vallási reneszánsz útján kialakítani a kellő szellemiséget. Mert tény az, hogy amíg a középkorban az igazságos ár és az igazságos bér teológiai tanítása áthatotta az egész emberiséget, addig a korporatív tevékenység nagy megegyezést mutatott a közjó követelményeivel; amilyen mértékben azonban laicizálódott a társadalom, abban a mértékben szorult háttérbe a közjó, s álltak a korporációk, az akkori céhek, tagjaik önző érdekeinek szolgálatába. Nyilvánvaló, hogy a mai társadalomban is, amelynek laicizálódott szellemiségét bajos volna tagadnunk, amilyen fokban nőne a korporációk befolyása az államhatalomra, abban a fokban erősödnék a gazdasági hatalommal való visszaélés kísértése. Szembetűnhetik különben, hogy még a fasizmus sem próbálja tisztán érdekképviseletekre bízni a törvényhozást. Az az alkotmánymódosítás, amelyet 1938. március 3-án hajtott végre a fasiszta nagytanács, nemcsak a korporációkat viszi be az új képviselőházba, hanem jóval nagyobb számban a fasiszta pártalakulatokat; ez a kamara hozza a rendes törvényeket, míg a korporációk nemzeti tanácsa korporatív igazgatási szabályokat bocsáthat ki.

A közérdeknek és a fogyasztók érdekeinek védelme is javasolja tehát az integrális korporativizmus elejtését. A korporációkra nem volna helyes ráruházni a törvényhozás feladatát, mert éppen ellenkezően, alá kell vetni őket egy olyan politikai hatalom ellenőrzésének, amely nem tőlük származik, és erősebb náluk. Emellett érvelt az 1935. évi angersi szociális héten Marcel Prélot, a strasbourgi egyetem politika-tanára is, s az együttes ki is mondotta: a politikai szervek teljes függetlenséggel határozhassanak a nemzet politikai ügyeiben, és csupán tanácsadó elemeknek tekintsék ilyen kérdésekben a korporatív szerveket; mindegyik tekintély érvényesüljön a maga helyén, ám a politikai hatalomé az elsőbbség, amelynek feladatai közé tartozik, hogy az egyes termelési ágak és hivatások kollektív érdekeit meghajlásra bírja a közérdek előtt. Salazar ezt az igazságot is világosan felismerte, illetve formulázhatjuk úgy is hogy a portugál kísérlet a maga életrevalóságával megerősíti az elmélet helyesnek látszó álláspontját. A portugál korporatív kamara koronája ugyan a korporatív szervezetnek, de nincs törvényhozói jogköre. A törvényhozó szerv a nemzetgyűlés, amely kimondottan politikai jellegű; szabályzata csak annyiban különbözik a demokratikus parlamentekétől, hogy lehetővé teszi egy erős államhatalom kialakulását, amely ellenőrként valóban fölötte áll a gazdasági életnek. A konzultatív szerep, amelyet a portugál alkotmány megad, teljesen elegendő a korporatív kamarának, mint ahogy módunkban volt erre ismételten rámutatni. Az ilyen vagy hasonló tanácsadó testületek segítségét különben a demokráciák is egyre elevenebben érzik. Dániában például a szociáldemokrata miniszterelnök, Stauning vitte keresztül 1937 decemberében azt az alkotmánymódosítást, amely a szenátust megszünteti, és helyébe „jogtanácsot” állít; utóbbinak 37 tagja közül 21-et a képviselőház saját kebeléből, 16-ot pedig a parlamenthez nem tartozó, nem-politikus szakemberek közül választ.  

*

Mihelics Vid: Az új Portugália. Franklin-Társulat, Budapest, 1938, 220-233.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.