M. V.: Most jöttem meg egy vidéki városból, amely - akárcsak az ország többi része - a képviselőválasztás izgalmait élte át. Ez az izgalom nemcsak külsőségekben nyilatkozott meg, de ott feszengett az emberek bensejében is. Kire szavazzanak, milyen program mellé álljanak? Mert hiszen ígéretekben és fogadkozásokban ezúttal sem volt hiány. Az ilyenkor szokásos felelőtlenségnél is nagyobb bajnak éreztem azonban azt, hogy lett légyen szó útról vagy kútról, iskoláról vagy kórházról, gyümölcstelepítésről vagy baromfiértékesítésről, mindennek megvalósításához az üdvözlő beszédek és programszózatok egyedüli tényezőként csak az államot vették számításba. A derék polgárok minden ügyükben és gondjukban az államtól kívánnak és várnak segítséget. Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy az emberek 90%-a a képviselő hivatását az állami segítség kijárásában látja.

K. E.: S ezen Ön még csodálkozik? Még ha nem volna igazuk, akkor sem lehetne ezért a haza fiait megróni. Nem vette észre, hogy egész szóhasználatunk az államra van beállítva? Nincs napjainkban szó, amelyet sűrűbben hallanánk vagy olvasnánk. Az állam boldogulása, az állam békéje, az állam tisztában van feladataival. Ahogy XIV. Lajos mondotta egykor: „Az állam én vagyok“, úgy mondhatná ma az állam: „Az élet én vagyok!“ Tudom, az is közrejátszik itt, hogy sokan az államon egyszerűen a kormányt értik. De nem tekintve az ilyen felszínes okokat, kérdem, ki nyúljon az egyén és az egyéni csoportosulások hóna alá, ha nem az állam, amely hatalommal, apparátussal és pénzzel rendelkezik? Végül is Magyarország keresztény és nemzeti államnak vallja magát, s éppen a keresztény tanítás szerint az államnak az a rendeltetése, hogy a közjó őrzője és fejlesztője legyen.

M. V.: Semmi kétség! Az állam a keresztény tanítás szerint valóban nem öncél, csak eszköz ahhoz, hogy a közjó biztosítva legyen. Ez a közjó magában foglalja úgy az egész nemzetnek, mint az egyénnek javát. Az állam tökéletes társaság is, mert megvan a módja e feladat teljesítésére. Ebből azonban nem következik, hogy most már minden feladatot, amelyet az egyének társadalmi szükségletnek éreznek, közvetlenül az államnak kelljen megoldania. Hiszen ha ez az eset forogna fenn, akkor az államnak az emberrel egy időben kellett volna teremtődnie, illetve vele egy időben kellett volna megjelennie a földön. Ezt pedig semmiféle elmélet nem meri állítani.

Azok a természeti társulások, modern és tudományos szóval élve: közösségek, amelyekbe az ember beleilleszkedik, nem egyszerre, hanem egymás után keletkeztek. Az első közösség nyilvánvalóan a család, több család egyesüléséből alakult ki a község, a községből a városállam, majd csak később, a társadalmasodási folyamat legvégén lépett elő a birodalmi állam. Ez a betetőzés szükségszerű volt. Mihelyt az emberek nagyobb számban gyűltek össze, az ösztönök és szenvedélyek csoportokra tagozták őket, és megzavarták békés életüket. Kellett tehát központi tekintély, amely elejét vegye az erőszakosságoknak, s biztosítsa mindenki számára jogainak szabad gyakorlását.

Ki állítaná azonban, hogy addig is, amíg a fejlődés idáig eljutott, nem lettek volna egyéni szükségletek, amelyek kielégítést igényeltek? Igenis voltak feladatok, nem is lényegtelenek, s nem is olyan kis számban, amelyeket maguk az egyének láttak el, valamint azok a kisebb közösségek, amelyek a keletkezési rendben megelőzték az államot. Minthogy pedig az emberi személy azóta sem változott, s azok a kisebb közösségek azóta is megvannak, bizonyos, hogy feladataik is megmaradtak, olyan feladatok, amelyeknek végzése nem az államra tartozik. Ha ezeket csak hozzávetőleg próbálnók felsorolni, azt hiszem, a választási kiváltságok és ígéretek legnagyobb  hányadával találkoznánk. Mert hogy az iskola felépítése, egy kút megfúrása, vagy például tenyészbikák juttatása feltétlenül állami feladat lenne, engedje meg, ebben erősen kételkedem.

K. E.: Általánosságban ezt én sem állítanám. Szerintem azonban vannak esetek, amikor az ilyen feladatok az államot is terhelik. Akkor nevezetesen, amikor a közjó, az egész nemzet érdeke kívánja meg ilyen irányban is a gyors állami beavatkozást.

Nem tagadom, az az érvelés, hogy az állam a társadalmasodás rendjében később következett a családnál és a községnél, meggyőzött arról, hogy vannak feladatok, amelyeket természettől fogva nem elsősorban az államnak kell magára vállalnia. Sőt, bizonyára vannak feladatok, amelyeket az állam nem is vonhat el a családtól vagy a községtől. Én azonban úgy látom, hogy minél fejlettebb a civilizáció, minél bonyolultabbak a nemzetközi összeköttetések, minél több kulturális és kényelmi igény támad, annál inkább átszövik az állami beavatkozások az élet egész menetét. Sőt, jelek mutatnak arra, hogy minél erősebb az állam, minél több teendőt vesz át közvetlen hatáskörébe, annál erősebb a nemzet is, annál fejlettebb a civilizáció, annál mélyebb a kultúra is.

M. V.: Ne vegye rossz néven, de ezzel az állításával kénytelen vagyok élesen szembeszállni. Egészen természetes, hogy a civilizálódással karöltve az államnak folyton nagyobb hatalomra van szüksége, egyre több feladatot is kell vállalnia, de ugyanez vonatkozik másik oldalon magára a társadalomra is. Nézze azt a mérhetetlen gazdagságot, amelyet a modern állam területén az egyesületi és érdektestületi szervezkedés mutat. Nem lehet szó egyoldalú erősödésről és feladatszaporításról. Éppen a történet bizonyítja, hogy az igazán termékeny kezdeményezések és vállalkozások csak kivételesen indultak ki az államtól. A természetes társulások és a magántársulások, tehát a közösségek és a társaságok elsorvasztásával csak átmenetileg lehet sikert elérni. E közösségek és társaságok feladatainak elvonása, az úgynevezett etatizmus, amely végül is államszocializmusra vezet, a társadalmi fejlődés legeredetibb és legtermészetesebbe erőforrásait apasztja el. Nem vonom kétségbe, az állam feltétele annak, hogy magasabb emberi kultúra fejlődjék ki, de az állam nem okozója, s nem is egyedüli hordozója a kultúrának. Ha minden feladatot az államra tolunk át, ha mindent az ő hatáskörébe utalunk, akkor despotizmus, cezarizmus fejlődik ki. Akkor az állam szabályozná hitünket, diktálná véleményünket, nevelné gyermekeinket, s a polgároknak csupán az adófizetés és a katonáskodás joga-kötelessége maradna meg.

Ne értsen félre! Hangsúlyozottan sietek kiemelni, hogy igenis vannak feladatok, amelyeket egyedül az állam tud teljesíteni, amelyek egyenesen az államra várnak. Ezeknek a feladatoknak a teljesítése adja éppen az állam létokát, s ezeknek megismerése felel arra a kérdésre, hogy mire való az állam. A problémát leegyszerűsítve, ezek a feladatok a külső és a belső rendészetben sűríthetők össze. Tehát a külpolitika irányítása, e külpolitika céljainak lehető megvalósítása érdekében a hadsereg fenntartása; a belső rendészet körében a törvényhozás, a törvények s a törvények alapján kibocsátott rendeletek végrehajtása, más szóval közigazgatás, végül pedig az igazságszolgáltatás. Úgy, ahogy ezt már az ókori nagy állambölcselők meghatározták.

K. E.: Vigyázzon, itt nyomban félbeszakítom! Csak nem tagadja azt, hogy az állam például megtilthatja a műhelyekben az éjjeli munkát, miután az árt az egészségnek és a polgárok erkölcsiségének? Hogy megtilthatja bizonyos életkoron alul a gyermekmunkát a gyárakban? Hogy megállapíthatja a legkisebb munkabéreket, a munkaidő maximális időtartamát, kötelezővé teheti a társadalombiztosítást? Csak nem tagadhatja, hogy az államnak védenie kell a mezőgazdaságot, az ipart és a kereskedelmet, hogy eszerint kell például megszabnia a vámtarifát? Hogy egyszóval az államnak a rendfenntartáson kívül szociális állammá is kell válnia?

M. V.: Egyáltalán nem tagadom. Az állam azonban a felsorolt esetekben csak a közjó által kívánt kötelességeit teljesíti. Nem jogokat von el, hanem jogokat oltalmaz, s ez igenis az ő szerepéhez tartozik. A nőnek, a gyermeknek, a munkásnak jog van ahhoz, hogy ne dolgozzék testének és lelkének ártó feltételek között, hogy olyan munkabért kapjon, amely méltó ellenértéke az ő teljesítményének. Végeredményben nincs olyan feladat, amellyel szemben az állam közömbösen viselkedhetnék. Ha ezt tagadnók, akkor visszatérnénk ahhoz az individualizmushoz, amely szükségszerűen anarchiába torkollik.

Állítom azonban, hogy mindazoknak a feladatoknak tekintetében, amelyek nem az említett, sajátosan állami feladatok, az állam szerepe másodlagos és feltételes. Ez az álláspont egyáltalán nem csorbítja az állam kimagasló jogkörét, s nem csökkenti a nemzettel szemben fennálló egyetemes kötelezettségeit. Ám azokat a feladatok, amelyek nem sajátosan államiak, elsősorban azoknak a kisebb közösségeknek vagy egyéneknek kell elvégezniük, akik arra természettől fogva elsősorban illetékesek. Az állam pedig éppen azért őre a közjónak, hogy az egyéneket, illetve közösségeiket igenis kötelezze az ő sajátos feladataik elvégzésére. Engedje meg, hogy rávilágítsak erre egy gyakorlati példával. A gyermekeket a családnak kell nevelnie. Ha a család ennek a feladatának nem tud kellőképpen eleget tenni, akkor mindenütt rendelkezésére kell bocsátani azokat az eszközöket, amelyek nevelő képességét helyreállíthatják. Ezeknek az eszközöknek nyújtására elsősorban a családdal vérségileg és szomszédságilag kapcsolódó kisebb közösségek hivatottak, mint a község, az egyházközség vagy szabad társulások. Ha azután még ezek sem tudják a nevelés feladatát megoldani, az állam lép elő. Az állam természetesen maga is felállíthat iskolákat, de nem kényszerítheti ezek látogatására polgárait mindaddig, amíg a kisebb közösségek által megfelelően fenntartott és vezetett iskolák is rendelkezésre állnak.

Az állam tehát az ő sajátos feladatain kívül parancsol és felügyel, hogy mindaz megtörténjék, amit a közjó kíván. Ha pedig úgy látja, hogy a kisebb közösségek a konkrét feladatot teljesíteni nem tudják, akkor helyükbe lép, s ő gondoskodik ezeknek a feladatoknak [az] elvégzéséről. Ebből következik, hogy az egyesek vagy a kisebb közösségek a tulajdonképpen reájuk háruló feladatok teljesítését csak akkor kérhetik az államtól, ha erre ők maguk, rajtuk kívül álló okokból képtelenek, vagy ha a megfelelő teljesítéshez nincs elegendő erejük. Mindezeknek a kérdéseknek eldöntése természetesen kölcsönös jóhiszeműséget és igazságérzetet kíván.

K. E.: Érdekes. Akkor tehát arra a kérdésre, hogy mire való az állam, ekként fogalmazhatnók meg a választ: Az állam ellátja mindenekelőtt a sajátos állami feladatokat, tehát intézi a külpolitikát, fenntartja a hadsereget, gondoskodik jogszabályokról, közigazgatásról, és biztosítja az igazságszolgáltatást. Minden egyéb feladat elvégzésére rászorítja az egyéneket, a családot, a községet, általában a kisebb közösségeket és a magántársulásokat. Harmadszor pedig kiegészítiően és pótlóan beavatkozik mindazoknak a feladatoknak ellátásába, amelyeket ugyan az egyéneknek és a társulásoknak kellene végezniük, de arra kellő mértékben nem képesek, vagy azokkal egyáltalán nem tudnak megbirkózni.

M. V.: Úgy van! És higgye el, az állam rendeltetésének ilyen felfogása biztos eligazítást nyújthat minden problémánkban. Azoknak a tömegeknek például, amelyek a képviselői programbeszédeket oly kitörő lelkesedéssel hallgatták, gondolniuk kellett volna arra, hogy a legtöbb kívánalom és ígéret teljesítése elsősorban őrajtuk fordul meg. Mert szép dolog az, hogy a község szeretne új iskolaépületet, jó kutat, napközi otthont vagy kultúrházat, szeretne gabonaraktárt, gyümölcshűtőt, s így tovább, de ezek mind olyan feladatok, amelyeket a természet rendjénél fogva elsősorban az arra hivatott közösségeknek és társulásoknak, tehát az ott élő családoknak, magának a községnek, az egyházközségnek, a gazdasági érdekszerveknek, magasabb fokon a vármegyének, a különböző kamaráknak - kinek-kinek a maga illetékességi körében - kellene kezdeményezniük, s persze ezt a kezdeményezést áldozatos lélekkel magának a társadalomnak kellene támogatnia. Csak ha már minden rendelkezésre álló forrást felhasználtak, ha a szervezés minden lehetőségét kimerítették, csak akkor indokolt erkölcsileg az állam igénybevétele. Természetesen, ha a kívánt létesítményeket nem csupán helyi érdek, hanem valóban a közjó is indokolja, akkor elvárható, hogy a megvalósításhoz kisebb-nagyobb mértékben az állam is hozzájáruljon. 

Van egy távolnyugati ország, amely az utolsó évtizedben bámulatos fejlődést ért el. Ennek az országnak a kormánya elvként mondotta ki, hogy a sajátos állami feladatokon kívül csakis akkor vállal részt más feladatok megoldásában is, ha az érdekeltek már előzetesen megfelelő áldozatkészséget mutattak. Az ilyen áldozatosság felkeltése és ébren tartása különben is a legszebb kifejezése az igazi hazafiságnak, mert hiszen a haza - mint legrövidebben jellemezhető - nem más, mint egy nagy szolidaritás. Ha tehát az állam rendeltetésére vonatkozóan helyes felfogás ver gyökeret népünkben, akkor sok minden másképpen fog történni, sok kérdés nyer megoldást, kevesebb lesz a panasz és a zokszó, és több az eredmény.

*

In Frenyó Zoltán (szerk.): Eszmék és tények. A Mihelics VId halálának 50. évfordulójára rendezett emlékkonferencia előadásai és Mihelics Vid írásai. Barankovics István Alapítvány - Bölcsészettudományi Kutatóközpont - Gondolat Kiadó, Budapest, 2020, 225-229.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.