Minden nemzet érvényesülésre tör; az érvényesülés célja a nemzetben rejlő erők szabad kifejtését biztosítani. Ez a cél államalkotás, azaz azáltal érhető el, hogy a nemzet a maga részére külön államot alkot, amelyben a saját életrendje szerint tud berendezkedni; az államalkotás tehát a nemzetek önrendelkezése. Külön államiság nélkül a nép egy más nemzet államának keretébe kényszerül, és így egészen vagy legalább részben feláldozni kénytelen életideáljait. Minthogy egyetemes érdek, hogy minden arra érdemes nép minél akadálytalanabbul érvényesíthesse a benne rejlő különleges képességeket, és így minél inkább tudjon hozzájárulni az általános emberi értékek gyarapításához, nemcsak nemzeti érdek, de egyetemes szempontból is kívánatos a nemzetek államalkotása.

Természetesen vannak népek, amelyek tagjainak kis száma, összefüggéstelen telepedési módja, szellemi, erkölcsi, anyagi erőik tökéletlensége, megfelelő egység vagy szervező erő hiánya miatt az államalkotásra képtelenek; egyes népek vagy még nem is ébredtek nemzeti öntudatra, vagy már kiaszott életerejük, és lemondtak önállóságukról. Az ilyen népeknél nem kerülhető el, hogy valamely arra alkalmas és érdemes nemzet keretébe illeszkedve élvezzék az állami rend előnyeit, de egyúttal esetleg elszenvedjék a kisebbségi sors hátrányait is.

A magyar nép államalkotó egysége és készsége nem lehet vitás. Az egységet több mint ezer éve a hét törzsnek közös fejedelem alá helyezése, a területet a honfoglalás, az európai kultúrközösséggel való kapcsolatot a pápa által küldött korona biztosította. Szent István nagy politikai bölcsessége új állam alapjait rakta le a Kárpátok völgyében, Európa térképe gazdagabb lett egy színfolttal, amely a magyar faj önálló élni akarását hirdeti. Új nemzet lépett az államok társaságába, amely új nemzeti életformát hozott, és a magyar nemzetegyéniséget juttatta érvényesülésre.

És a magyar állam ezer éve hirdeti ezt az önálló élni akarást. Szent István műve nem kártyavár volt, nem gyenge és mesterséges alkotás, amelyet az első vihar szétrombolt volna, hanem szilárd építmény. Kis nép ugyan Európában, majdnem rokontalan, nagyrészt ellenséges érzelmű népek által övezve, mégis ezer éve rendületlenül állja a viharokat. Volt idő, amikor Európa egyik nagyhatalma volt, de a dicső korszakokat rendszerint visszaesés követte. Sokszor megtépázták, szétszaggatták, sőt sírba akarták tenni. De mindig újra összeszedte magát, a függetlenség gondolatáról soha le nem mondott. A magyar állam életképességét ezer év történelme mindennél meggyőzőbben bizonyítja.

A magyar nép nem üres kezekkel jött a népek asztalához. Nemcsak létének védelmében volt vitéz és fáradhatatlan, de minden téren megmutatta tehetségének, szellemének és munkájának értékeit. Nemcsak nagy hadvezérei és államférfiai voltak, nemcsak hadi tettei és törvényei mutatják kiválóságát, hanem az irodalom, a művészetek, a tudományok terén is kiváló teljesítményekről tett tanúbizonyságot: írói, tudósai, művészei, felfedezői közül számos világhírű, versenyzői olimpiászok győztesei, terményeinek egy része elismert minőségű és keresett. Az európai kultúrához való hozzájárulásunk minden esetre meghaladta a népesség százalékos arányát és az átlagszínvonalat, és így nem bizonyultunk a kultúrállamok együttesében méltatlan tagnak.

De nem is zárkózott el a magyar Európa szellemi törekvései elől. Ide eljutott és megértésre talált a nyugati szellem minden mozgalma: a kereszténység, a latin műveltség, a reformáció, a reneszánsz, a felvilágosodottság, a liberalizmus, a modern alkotmányosság és más általános európai irányeszmék. Így a magyar nemzet az európai államok koncertjének megértő és együttérző tagja lett.

A magyar állam azonban nemcsak mint a magyar nemzet jogosult életkerete igényelhet elismerést, a magyar nemcsak mint a nemzetek családjának buzgó és hasznos tagja méltó a külön érvényesülésre, hanem a magyar állameszme Európa számára különleges hivatás vállalását is jelenti, az európai rend fenntartásának nélkülözhetetlen tényezője. Folyik ez a hivatás egyrészt a Kárpátok völgyének különleges néprajzi viszonyaiból, másrészt e terület földrajzi jelentőségéből.

Ma - az individualisztikus világnézet erős visszaszorításának a korszakában - általában jelszóvá vált, hogy az egyes egyén értékét csak a köznek való szolgálat mértéke állapíthatja meg. Ez a jelszó nem veszi figyelembe, hogy az egyes tulajdonképpen az önmagában rejlő képességek minél teljesebb kifejtésével, tehát csak a saját individuumán keresztül tehet és tesz a köznek szolgálatot éppúgy, mint ahogy a nemzetek is csak a saját külön nemzeti egyéniségük minél tervszerűbb és teljesebb érvényesítésével szolgálhatják az egyetemes emberit. Tehát a nemzeteknek kétségtelenül létjogosultságot ad, és helyet kell, hogy biztosítson a nemzetek társaságában már az, hogy van külön nemzeti egyéniségük, és annak különleges termékeivel hozzájárultak a múltban, és hozzá képesek járulni a jövőben az általános emberi értékek szaporításához. A magyar nemzet azonban ezen túlmenő szerepet vállalt a nemzetek társaságában, elsősorban Európa érdekében. Nemzetünk gondolatvilága sohasem zárkózott el a saját érvényesítésének határai közé, hanem miután az európai keresztény közösség elismert tagjává vált, lelkét kezdte egy közérdekű feladat gondja eltölteni: Európa e fontos részén fenntartani a rendet, és védeni a keresztény közösséget minden pogány és keleti támadás ellen. A magyarság történelme Európa szempontjából valóságos misszió teljesítése; ebben a vállalt hivatásban őrködött nemzetünk évszázadokig, és ma is ott áll a vártán. Ha tehát szó lehet a nemzetek részéről az európai közösség érdekében való szolgálatról, a magyar államalkotás érdekességét ebből a szempontból sem lehet megtagadni. A magyar nemzetnek ugyanis nincs szüksége annak igazolására, hogy külön államiságához joga van, mégis jól esik tudni, hogy erre az államiságra Európának is szüksége van, és jól esik Európának odakiáltani, hogy ez az államiság az Európa érdekében való szolgálatokkal fennmaradásához múlhatatlan érdemeket is szerzett.

A Kárpátok völgyében való államalkotás ugyanis nemcsak egy nemzetnek állammá szervezkedését jelentette, hanem azon túlmenő, sokkal súlyosabb és nagyobb szabású feladattal kapcsolatos. Egyrészt a magyar állam megszervezésénél számolnia kellett e terület különleges népességi viszonyaival, másrészt figyelembe kellett vennie a Kárpátok völgyének döntő jelentőségét nyugat és kelet, észak és dél határvonalán, nagy európai családok érdekeinek és különféle kultúrák összeütközési pontján. Ugyanis egész más feladat államot fenntartani egységes nemzetiségű és vallású népességgel, továbbá védett szigeti vagy félszigeti elhelyezkedésben, illetőleg rokon fajú, azonos kultúrájú népek környezetében. A magyarságnak sokkal nehezebb hivatás jutott osztályrészül: a sors a népvándorlás átvonuló terepére, a népek országútjára vetette; egyrészt számos népnek kellett hazát adnia, másrészt védenie kellett és kell ezt az állami létet hatalmas népek elárasztó törekvéseivel szemben. Előre bocsáthatjuk: valóságos csoda, hogy e kettős rendeltetésnek helyt tudott állani; de hogy helyt álljon, az Európa érdeke is, és ez ad a magyar állam fenntartásának Európa szempontjából különleges fontosságot. Azon sokkal túlmenő fontosságot, amely különben minden életképes nemzet államalkotásához jogszerűen fűződik.

Mily feladat hárult elsősorban a magyarságra a Kárpátok völgye állammá szervezésével? Kétségtelen, hogy ez a terület földrajzilag, gazdaságilag, védelmileg ideális életegység, amely ily módon legtermészetesebben egységes államként folytathatja életét. A területnek ezt az egységes jellegét azonban a magyarság előtt egy nép sem ismerte fel, és nem tudott ezen a területen tartós államot alkotni. A honfoglaló magyarságra várt az a feladat, hogy a Kárpátok természetes határaitól övezett egységes államot alapítson, és azt állandó jelleggel fenn is tartsa. Ezt a területet azonban a honfoglaló magyarság nem tudta egyedül lakni: az itt talált, majd a magyarság nagy vérveszteségei után később betelepített és bevándorolt népek szintén otthont kaptak e területen, amely így nemzetiségi szempontból nem válhatott teljesen egységessé.

Ez a megoszlás azonban valóban csak nemzetiségi, azaz anyanyelvi szempontból állt elő; hiszen a magyarság mit sem tett a nem magyar anyanyelvűek erőszakos megmagyarosítására, sőt előmozdította külön nyelvük és irodalmuk ápolását; a XIX. század elejéig még az állam nyelve sem volt a magyar. A magyarság és a nemzetiségek között az évszázadok során a kapcsolatok hosszú sora szövődött; összeházasodásokkal faji keveredések, az azonos viszonyok, a sokszázados együttélés és egymásra utaltság következtében közös kultúra és lélektani egység állt elő. Az egyes népek az anyanyelvi eltérések ellenére is fajilag és lelkileg rendkívül közel kerültek egymáshoz, sokkal közelebb, mint fajrokonaikhoz; így egységes nemzet tudott kialakulni a Kárpátok völgyében, amely anyanyelvre tekintet nélkül egyesítette az állam polgárait.

A magyarságot mindig megértés és az együttélésre való készség jellemezte a nemzetiségek iránt, és sohasem vált azok elnyomójává. Nemcsak nyelvüket és irodalmukat engedte mindig szabadon érvényesülni, de szívesen és a magyarokkal egyenlő feltételek mellett részesítette azokat az államhatalom gyakorlásában is. Az anyanyelv itt soha semmiféle érvényesülés akadálya nem volt; a nemzetiségek egy része: a horvátok, szászok, a városokban élő idegen telepesek, a nemzetiségi vallást követők széleskörű önkormányzatot kaptak. Nem is volt évszázadokon keresztül semmi ellentét a Szent Korona országai és népei között. Csak a múlt században kezdtek érvényesülni széthúzó, majd később elszakadási törekvések, ami azután a magyarságnál is némi visszahatást és főleg védekezést váltott ki, és időnként kissé eltérítette a magyar hivatalos politikát a századok óta követett és bevált iránytól.

Egyáltalán nem kívánjuk azt vitatni, hogy egyes magyar kormányok nem követtek volna el hibákat a nemzetiségi kérdés kezelésében. E hibákat azonban részben érthetővé és menthetővé teszi elsősorban az, hogy az osztrák császárság állandóan a magyarság ellen játszotta ki és szította a nemzetiségeket, és a hadsereg német nyelvével elhomályosította a külön magyar állameszmét; másodszor a szomszéd államok irredentizmusa természetesen izgatta a magyar közvéleményt; végre hibásak voltak nemzetiségeink is, akik a nekik 1868-ban nyújtott baráti jobbot elutasították, és ezzel elkedvetlenítették a magyarságnak mindig a megértésre törekvő vezetőit. Nem lehet kétséges azonban, hogy Magyarország nemzetiségeinek a hibák ellenére is aránylag jó soruk volt. Az 1868. évi magyar nemzetiségi törvény évtizedekkel előzte meg korát, és még ma is mintául szolgálhat. Volt idő, amikor a nemzetiségi iskolák száma a csak magyarul tanító iskolákét meghaladta. A nemzetiségek kiemelkedő tagjai az állam életében tömegesen jutottak vezető szerepre. Ha történt is asszimiláció a magyarság javára, ez csak természetes úton, önként következett be, és azt eléggé ellensúlyozta a magyarság hátrányára folyó disszimiláció. Kis nemzetiségi szigetek is századokon át fenn tudtak maradni; a nemzetiségiek szaporodtak számban és anyagiakban, és annyira megerősödtek kultúrájukban, hogy a fajilag rokon szomszédos nemzetek színvonalát meghaladták.

Mindezek ellenére a széthúzó törekvéseknek kedvezett az első világháború szerencsétlen kimenetele; a trianoni rendezés megkísérelte az ország területének nemzetiségi alapokon való megosztását. Ez a kísérlet azonban két nagy alapigazságot hagyott teljesen figyelmen kívül. Elsősorban nem vette figyelembe, hogy a Kárpátok völgyében pontos nyelvhatárok nincsenek, és így az igazságos elosztás lehetetlen, és mindig is teljesen lehetetlen lesz. Másodsorban arra sem volt tekintettel, hogy e terület népeit századokon át nem kényszer tartotta össze, hanem  a viszonyok egyezősége, a történelmi egymásrautaltság, a gazdasági élettér természetes egysége.

Azonfelül az új rendezés nem is jelentette a nemzetiségi kérdés megoldását; ellenkezőleg, a magyar állam helyébe három nemzetiségi állam alakult. És amíg Magyarország népeit az együttélés és a természetes egymásrautaltság százados békés nemzeti egységbe tudta foglalni, addig az új államok nemzetiségeit semmi sem kapcsolta össze, sőt még az uralkodó nép addig különélt részei közt is természetes ellentétek mutatkoztak. Míg a történelmi Magyarország nemzetiségei részben itt talált és a magyarsághoz hasonult, részben önként bevándorolt kisebbségek, addig az utódállamokhoz a nemzetiségek kényszerrel lettek csatolva, ami a nemzetiségi kérdés jelentősége szempontjából nagyon fontos eltérés. [1] Abban is rendkívül nagy különbség van, hogy a nemzetiségek sorsa olyan állam kezében van-e, amely a kérdés intézésére évszázados tapasztalatokkal rendelkezik, vagy olyan új államokra van-e bízva, amelyek megalakulásuk, illetőleg meggyarapodásuk érthető mámorában a súlyt a dolog természete szerint a nemzeti egység és az uralkodó faj szerepének kikényszerítésére helyezik. Végre a nemzetiségi kérdés kielégítő megoldása és a kulturális fejlődés biztosítása szempontjából sem közömbös, hogy az államvezetés a magasabb kultúrájú, nagyobb történelmi múltú nemzet kezében van-e. Csakhamar kiderült, hogy a hazánk területének részeivel gyarapodó utódállamok egyáltalában nem tudtak nemzetiségi szempontból kielégítőbb helyzetet teremteni; a magyarság iránti gyűlölettől vezetve, és vállalt nemzetközi kötelezettségeik lábbal tiprásával az erőszak, az elnyomás, a kizsákmányolás fegyvereit vették igénybe, hogy kiirtsák, illetőleg kiüldözzék a magyarokat.

De az új rendezés nemcsak a nemzetiségi kérdést nem tudta megoldani, amelynek jogcímén pedig az egész trianoni elgondolás alapult, hanem egyébként sem tudott Közép-Európában rendezett viszonyokat biztosítani. Az egységes jellegű terület megosztása a különféle államok között az eredmények szerint nem az összhangot és a rendet szolgálta, hanem az érdekellentéteket még kiélezte, és bizonytalanságot teremtett. Az új államok belső nehézségei a lakosság faji, kulturális és történeti ellentételei miatt általában megszaporodtak; államcsínyek, hirtelen irányváltozások nem egy államban állandóan napirendre kerültek. Az alkotmányok felfüggesztése, módosítása, kicserélése egymást érte. Minthogy a nyelvhatárok az államhatárokkal nem estek össze, a szomszédos államok közt állandó súrlódási és összeütközési felület alakult, ami a viszonyokat alaposan elmérgesítette, az ellenérzést állandósította, és visszatérő izgalmakat okozott; ezért az államok energiájuk jelentékeny részét kénytelenek a szomszédsági helyzet rendezésére fordítani, de az esetleg mégis kirobbanó összeütközésre tekintettel folytonos katonai készenlétre is törekedtek. És az utódállamok kormányai a gyűlölködést nem is kísérelték meg enyhíteni, hanem azt a belső lappangó ellentétek elhomályosítása, és a saját helyzetük biztosítása végett hazafias szólamokkal a kormányzati politika rendszeres eszközévé tették. Csak természetes, hogy a politikai ellenségeskedés átcsapott gazdasági térre is; szétbomlott a természettől egységes élettérré alakított terület gazdasági egysége, a fogyasztókat elvágták a nyersanyagtól, megszűnt a gazdasági javak kicserélésének természetes módja, és [a] vámhatárokkal állandó gazdasági háborúk rontják a megélhetést és az életszínvonalat. Közép-Európa a trianoni rendezéssel balkanizálódott, azaz a bizonytalanság, nyugtalanság, gyűlölködés szelleme bebocsátást kapott, és úrrá lett a régen egységes és biztos vezetés alatt álló területen. 

A viszonyok tarthatatlanságát a trianoni szerződés diktálói is érezték, és megnyugtatásul nagyobb határkiigazításokat helyeztek kilátásba. Ez az ígéret azonban épp úgy papíron maradt, mint a Nemzetek Szövetsége által a békét fenyegető szerződések revíziójára és a nemzetiségi panaszok orvoslására vállalt kötelezettség. Nem bírtak elegendő belátással és energiával a viszonyok békés rendezésére, és így a megoldásnak akaratukon kívül kellett kirobbannia.

Az idők mérlegének serpenyőjében ott fekszik a két lehetséges megoldás; az egyiket tíz évszázad történelme igazolja, a másiknak képtelenségét két évtized elegendő volt kimutatni. Az élettől évszázadokon át kialakult természetes egységet pillanatnyi elgondolások mesterséges megoldása nem pótolhatta. Az kétségtelen, hogy a Kárpátok völgyének területe történelmileg, gazdaságilag, kultúra szempontjából összetartozik, a nyelvazonosságnál erősebb kapcsok tartják össze. Az is kétségtelen, hogy a magyarság az ő szabad szellemű alkotmányával és szabad intézményeivel a békés együttélés megszervezésére [a] leginkább alkalmas. Elhívja a magyarságot e feladatra történelmi küldetése, központi elhelyezkedése, viszonylagos többsége, általános elterjedettsége, szervező képessége, megértő szelleme. A magyarság alkotott a Szent Korona tanában olyan életformát, a "Szent Korona országai" alkotmányában olyan életkeretet, amely e terület különleges népességi viszonyainak [a] leginkább megfelel. A magyarság volt e területen a szabadság és alkotmányosság bajnoka, a jogrend fenntartója; az alkotmányos berendezéshez még a diktatúrák divatos mai korszakában is rendületlenül ragaszkodik. A magyar össze tudott mindig tartani elnyomás nélkül; nem akart több lenni soha, mint első az egyenlők között. E terület érdeke, hogy a magyar állam ezt a hivatását tovább teljesíthesse, hogy itt jogrendet, biztos és nyugodt állami életet tartson fenn. Kétségtelen, hogy a nagy válságokból a magyarság is tapasztalatokkal megerősödve került ki, és így az első világháború előtti nemzetiségi politika egyes kifogásolható kisiklásai többé nem ismétlődnek meg.

Európának sem lehet érdeke, hogy Közép-Európa szívében továbbra is olyan viszonyok legyenek, amelyeket csak átmenetileg és fegyverrel lehet fenntartani; az ilyen megoldás állandó háborús veszélyt jelent, és az első viharban úgyis összeomlik. Az utódállamok egy része mesterséges alkotásúnak bizonyult, és életképtelenségük nyilvánvalóvá lett. Szilárd és biztos megoldást csak a természetes életegységekkel való számvetés és a történelem útmutatása adhat. Ellenvetésként talán fel lehetne hozni, hogy a Duna-völgyi államok szorosabb szövetsége a területi megosztás hátrányait ellensúlyozhatná; ezek az államok azonban nagyrészt nagyon eltérőek fejlődési fokukban, politikai elgondolásaikban, társadalmi rendszerükben, vallásukra, erkölcsükre és műveltségükre; a szövetkezés tagállamai között állandó lenne a súrlódás, a féltékenység, a vezető szerepért vagy gazdasági előnyökért való küzdele, úgy hogy az ilyen szövetség úgysem lehetne tartós és a rendfenntartás biztos támasza.

Pedig Európa e kritikus pontján szükség van erős és szilárd államhatalomra; hogy a kettős monarchia felosztása nem volt Európa érdekében való, azt ma már sokan belátták a Párizs-környéki szerződések hívei közül is. A magyar nemzet volt évszázadokon keresztül a nyugati szellemi mozgalmak legkeletibb követője, a nyugati műveltség végvára; a Kárpátok hegylánca így nemcsak a magyar állam területét zárta le, de tulajdonképp Európát választotta el a Kelet és Dél elütő viszonyaitól: Ázsia és [a] Balkán hatóerejétől.

A magyarság e szerepének kezdettől fogva tudatára ébredt. Nem elégedett meg azzal az állásponttal, hogy minden államnak joga van önmagát fenntartania, és védekeznie a létét fenyegető veszélyek ellen, hanem azonfelül fennen hirdette, hogy a nyugati kereszténységet és kultúrát is védi, a kereszténység védőpajzsa, keleti végvára. A magyarságban ez az érzés valóságos hivatástudattá vált, mintegy az államfenntartás jogcíme lett. A magyar nemzet ezzel európai feladatot vállalt magára, missziója lett a nemzetek társaságában, és tulajdonképp ez a küldetés, amely őt végleg a nyugathoz kapcsolta, mert szolidárissá tette a nyugat érdekeivel.

Ha Magyarország és Európa viszonyát a századok egymásutánjában meg akartjuk állapítani, egy pillantást kell vetnünk a középkor gondolatvilágába. [2] A magyar állam megalapításának idejében Európa államait a katolikus hit közössége foglalta egységbe. Az aláhanyatlott római világbirodalom romjain új világbirodalom bontakozott ki, amelynek feje a pápaság, és tagjai a keresztény európai államok. A politikai közhatalom és az egyházi lelki hatalom e korban összeolvadt, és majdnem teljesen egyesült. A fejedelmek országukban egyúttal az egyházak vezetői, és így közreműködnek Krisztus földi birodalmának kiépítésében. Viszont a pápák lelki hatalmukkal a földi hatalmak fölé emelkednek, valósággal vezetik a keresztény államok köztársaságát, és a pápaság fénykorában fejedelmeket kennek fel és sújtanak egyházi átokkal, döntő bírák az államok viszályaiban.

A római kereszténység felvételével ennek a keresztény közösségnek lett a tagja a magyar állam is. Szent István Krisztus földi helytartójától, a pápától kért és kapott koronát és királyi címet; ezzel az akkori közfelfogás szerint a magyar állam belépett a keresztény államok sorába. István király magát és országát Szűz Mária, Magyarország nagyasszonya oltalmába ajánlotta, és fő feladatának a keresztény egyház megszervezését és a katolikus hit megszilárdítását tekintette. Valósággal "apostoli" uralkodó volt, aki egyházi ügyekben is törvényt alkotott, és aki a hit és béke világát akarta e földön megvalósítani.

A kereszténység a magyar népben csakhamar mély gyökeret vert. Nemcsak Szent István nemzetsége adta a szentek egész sorát a katolikus egyháznak, de körülbelül félszázad alatt a pogányság kiszorításával az egész nemzet szívvel-lélekkel katolikussá lett, amit különösen a szentek mélységes tisztelete és az egyházi célokra tett magánadományok hosszú sora bizonyít. A portyázó kalandorhadjáratok pogány hőse egy évszázad múlva már a keresztény béke meggyőződéses híve és hitvalló katonája. A szerzetesrendek tagjai szívesen látott vendégek lettek hazánkban, és bőséges alapítványokkal ellátva terjesztették a hitet, a szellemi és gazdasági műveltséget. Az erős hitéletet bizonyítja a szentföldet látogató magyar zarándokok folyton növekvő száma is. A zarándokok részére Jeruzsálemben már Szent István szállóházat emelt; ennek a törökök által való elpusztítása után 1135-ben magánadományból új zarándokház létesült, amely azonban nem volt elégséges, és azért II. Géza király Jeruzsálemben nagyobb alapítvánnyal tágasabb szállóházat és külön magyar templomot építtetett.

A keresztény világ nagyszabású közös megmozdulásai a XI-XIII. századokban a keresztes hadjáratok voltak. A szentföldnek pogány kézre jutása az egész kereszténység felháborodását váltotta ki, és a pápák által meghirdetett hadjáratokra minden keresztény országból tömegesen jelentkeztek. A keresztes hadjáratok szellemi áramlata Magyarországon is erős visszhangot keltett. A magyar nép már az első hadjárat hivatott vezérét Szent Lászlóban látta, akit csak halála akadályozott meg e hivatása teljesítésében (1095). A harmadik hadjárat résztvevőit III. Béla király hazánkban ünnepélyesen fogadta, mindennel ellátta; e hadjárathoz csatlakozott a király öccse nagyobb csapattal (1188), s maga Béla is fogadalmat tett külön hadjárat vezetésére. E fogadalmat fia: II. Endre király 1217-ben hajtotta végre, mint az ötödik keresztes hadjárat fővezére. Nyilván e hadjárat emlékét őrzi a magyar király címei között szereplő jeruzsálemi királyság. [3]

Csakhamar kitűnt azonban, hogy a kereszténységnek a távolkeleten lévő szentföld visszaszerzésénél sokkal közelebb fekvő, és így gyakorlatilag fontosabb feladata van saját területállagának védelmében. Magyarország volt a nyugati kereszténység legkeletibb országa; a magyar állam keleti és déli határai már a pogányságtól és a keleti szakadárságtól választották el a keresztény Európát, és aránylag rövid viszonylagos nyugalom után e határokon kezdett fellépni a veszedelem. A támadások már Szent László alatt megindultak: az úzok, besenyők és kunok - mint a tatárok és törökök előfutárjai - már ekkor háborgatni kezdték keleti és déli határainkat. Szent László a pogányok fölött aratott több győzelmével (közöttük az ismert cserhalmi csatával) a kereszténység hőse, és a nyugat védelmének első bajnoka lett. [4]

A keleti veszedelem nagysága azonban egész terjedelmében a tatárok közeledésével bontakozott ki. Ekkor kellett eldőlnie, hogy Európa e támadásra hogyan készül fel, és miképpen felel; hisz nemcsak Magyarországról volt szó: az akkori közfelfogás a keresztény világ egységén alapult. Ennek felismerése és a világ elé tárása IV. Béla királyunk érdeme. Az 1241. évi tatár hadjárat még meglepetésszámba mehetett Európa közvéleménye előtt, és így a felkészülés hiányának lehetett mentsége; a hazánkban több mint egy évig tartó tatár pusztítás azonban minden népet meggyőzhetett a veszély nagyságáról és komolyságáról. IV. Béla felelőssége tudatában 1252-ben hossza levelet intézett a keresztény világ fejéhez: IV. Ince pápához, és általa az egész nyugati kereszténységhez fordul, hogy a "keresztény hit végső veszedelmében" fogjanak össze a tatárok ellen, akik "összeesküdtek az egész kereszténység ellen", és "rövidesen egész Európa ellen fordítják megszámlálhatatlan seregeiket". A levélben rámutat IV. Béla, hogy a keresztes hadak által visszahódítani kívánt tengerentúli részeknél sokkalta fontosabb magának Európának védelme, Magyarországot ugyanis "a hitetlenek úgy veszik körül, mint a karámot a kerítés". "Ha országunkat elfoglalnák a tatárok, amitől Isten mentsen, nyitott kapu lenne az számukra más keresztény országok felé, másrészt mert itt alkalmasabban tudják elhelyezni nagyszámú családjukat és szolganépeiket, mint bárhol másutt". Ezért ütötte fel Attila is a nyugat meghódítására épp Magyarország közepén szállását. A levél ismerteti, hogy a király milyen védelmi intézkedéseket tett a Duna vonalán, amely Európa szempontjából az "ellenállás vize", és hogy mily áldozatokat hozott a védelem fokozására. Reméli, hogy Európa segítségével "a Dunától egészen a konstantinápolyi tengerig támogathatjuk majd a keresztény hit hajtásait, és így a latin császárságnak és a szentföldnek is lehet majd nyújtani segítséget". [5]

IV. Béla levelében tehát már egész világosan van felrajzolva Magyarország európai szerepe. Sohasem csak Magyarországról, és nem elsősorban arról van szó, hanem mindig és főleg a kereszténység védelméről, Európa biztosításáról. Míg azonban a tatár veszély két évtized alatt elmúlt, a török elözönlés veszélye hosszú évszázadokig tartotta rettegésben Magyarországot és Európát. A török épp úgy, mint a tatár is, a magyarral rokon keleti faj; ami szembehelyezte őket Európával, és ily módon a magyarsággal is: a pogányság és a kereszténység ellentéte volt. A kor felfogása szerint Isten rendelte a vitéz és harcos magyar nemzetet a kereszténység védelmére; ahogy Bonfini kifejezi: ezt a szilaj szittya fajt az igaz hit védelmére minden hitetlenség ellen, vagy ahogy Laskai Osvát tanította: pajzsul a nagy török ellen, hogy bátorságuk és derekasságuk révén a szent kereszténység az óhajtott békét élvezhesse. [6] A magyar nemzet vitézségét és minden egyéb képességét századokon át e hivatás szolgálatába állította.

A magyarság e hivatást nemcsak maga vallotta és hirdette, hanem az általános elismertést is nyert. Különösen a pápák, a keresztény világ hivatott szószólói ismételten a legnagyobb elismeréssel és magasztalással szólnak a magyar nemzet áldozatos felfogásáról és sikereiről. De a többi fejedelem is általában elismerte, hogy a magyar nemzet közös érdekben harcol, vallották az összefogás szükségességét, elismerték, hogy a magyar nemzet támogatásra mindenképp méltó, csak épp a kellő mérvű támogatás maradt el; az illető államoknak a veszély talán túl messzinek látszott, és más közvetlen feladatokkal voltak elfoglalva.

A magyarság így szerepében, amint a tatárokkal, úgy a törökökkel szemben is rendszerint egyedül maradt. De ez nem csökkentette buzgalmát, sőt erősítette hivatástudatát. A veszélyt Európáról így is el tudta hárítani, csak éppen maga őrlődött fel az aránytalan küzdelemben; harcainak gyümölcsét mások élvezték. A nemzet teljes külpolitikáját is a nagy cél szolgálatába állította: innét magyarázhatók Zsigmond és Mátyás királyok nyugati aspirációi, innét a Habsburgok trónra emelése.

A pogányság elleni küzdelemnek Szent László után második nagy magyar hőse Hunyadi János, akinek egész életét ez a hivatás töltött be. Nemcsak a nyugattól való segítségkérésnek volt tetszetős jogcíme a keresztény Európa közös érdekének a hangoztatása, hanem Hunyadit is a hitvédő belső meggyőződése, a magyarság hivatástudata hevítette. "Kardunkkal Krisztust védjük, Krisztus törvényeiért és keresztény hitünkért harcolunk " - mondja katonáinak; "vagy megszabadítjuk Európát a kegyetlen török uralmától, vagy elesünk Krisztusért". [7] Hunyadi a Balkánon folytatta küzdelmeit, és így megelőzte a törökök beözönlését; harcaival jó háromnegyed évszázadra kitolta a török hódítást. Nándorfehérvári nagy győzelmének emlékét még ma is az egész keresztény világon hirdeti a pápa által elrendelt déli harangszó.

A hivatástudat nem egyes vezetők elszigetelt meggyőződése volt, hanem a kornak minden megnyilvánulásában kifejezésre jutó általános közfelfogás, amely még [a] törvényeinkben is megnyilvánult. Az 1445. évi dekrétum például hangoztatja, hogy "Magyarország a kereszténység védőbástyája, Jézus Krisztus öröksége"; a törvény elmondja, hogy I. Ulászló a krisztusi hit védelmére a bolgár Fekete-tengerig vonulván, Várnánál megütközött a pogányokkal, és már hét hónapja nem lehet róla biztos hírt hallani. [8] Az 1454. évi dekrétum azért rendeli el a török ellen hadsereg felállítását, és annak Hunyadi János fővezérsége alá helyezését, nehogy a török "ezen országnak a szent keresztény vallástól áthatott szerkezetét megsemmisítse".

És a közös érdekben vérzett a magyarság századokon át; ahogy Laskai Osvát mondja a XVI. század elején: "alig van Szerbiában, Bulgáriában és Boszniában völgy, domb, mező és hegy, ahol magyar vér nem ömlött volna, hol magyarok csontjára nem akadnánk". Európa nemcsak nem állt kellő módon mellénk, de hátunkba támadott, amikor I. Ferenc francia király politikai ellenfelével, V. Károllyal szemben a törökökkel kötött szövetséget; a keresztény egység tudata nyugaton már erősen aláhanyatlott. Moháccsal a török elleni harc új szakaszába jutott; a magyarságnak saját földjén kellett éreznie a pogány hordák uralmát, és megtépázva, szétszaggatva kellett folytatni az aránytalan harcot. A végvári élet valóságos magyar életformává alakult külön politikai felfogással és magyar költészettel (Zrínyi, Balassi stb.)

A török hatalmi törekvések összeomlása a XVIII. század végén korántsem szabadította fel végleg a nyugati kereszténységet és Közép-Európát a keleti veszedelemtől. Az orosz hódítási törekvések Közép-Európa és a Balkán irányában fokozatosan erősödni kezdtek, s előbb a szlávok egységének (pánszlávizmus), ma pedig a bolsevista világnézetnek jelszavával nyugtalanítják Közép-Európa kialakult életrendjét. A nyugati kereszténység többé nem a pogánysággal áll szemben, hanem a keleti kereszténységre tért szláv népekkel, de az ellentét ereje alig csökkent; többé ugyan nem annyira a vallási elvek különbözőségén alapszik, mint inkább a merőben elütő világfelfogáson, a teljesen különböző kultúrán.

A történelem a népvándorlások kora óta azt mutatja, hogy a kelet még kihasználatlan hatalmas erőforrásaiból időnként újabb és újabb támadások indulnak a nyugat ellen (hunok, avarok, tatárok, törökök), és igyekeznek bevenni és megsemmisíteni azt a várat, amelyet a nyugati kereszténység Európában alkotott magának. Ahogy Apponyi mondja egy nagyon szép tanulmányában: mihelyt a keleti szellem valamely népben erőteljes megtestesülést nyer, ürügyet keres a hódítási kísérletre, és támadólag lép fel [a] nyugat ellen; és ez tart mindaddig, amíg az illető nép vagy a nyugathoz csatlakozik (mint a magyarság), vagy ereje aláhanyatlik. A keleti népekben lakozó az az energia, amely a keleti szellem hatása alatt benső fejlődésben nem tud megnyilvánulni, lázas kitörésekben keres érvényesülést. [9] És ahogy a török megtalálta szövetségesét a nyugati népek között, úgy az orosz is: Európa ma sem egységes a keleti veszedelem ellen. És ma is a magyar a keleti végvár, mint a tatárok és törökök idejében; erre jelölte ki őt földrajzi elhelyezkedése, amely beékeli a szlávok nagy tömegei közé. És ma is a német a természetes szövetségesünk, mint volt az osztrák a török kiűzésében.

A magyarság hivatása: hogy ti. egyrészt a Kárpátok völgye nemzetiségektől tarkított területein lehetőleg erős államot alkosson, és hogy másrészt védje Európát a keleti veszedelemmel szemben, két szorosan összefüggő, de rendkívül nehéz feladat. A két hivatás közül egy is elég lenne a magyarnál lélekszámban sokkal nagyobb nemzetnek. A számbeli erők hiányát a magyarság kiváló katonai és szervező tulajdonságaival, fejlettebb kultúrájával, rokonszenves és így vonzó életmódjával, szabad alkotmányrendszerével igyekezett pótolni. Volt idő, amikor e tulajdonságok révén Európa első hatalmai közé küzdötte fel magát, de voltak idők, amikor megtört az aránytalan csapások súlya alatt: megcsonkították, szétszakították. Életképességét és szerepének nélkülözhetetlen voltát azonban mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mindig sikerült újra talpra állnia, és mindig újra átvette történelmi rendeltetését. 

A vállalt feladat súlyát természetesen még fokozta, hogy a két ismertetett hivatás belső ellentétekkel terhes. Amikor a nemzetiségekkel való békés együttélést állandóan hol az ismert osztrák kormányzati politika, hol a külföldi izgatás megnehezítette, és hozzá a nemzet elszigetelve állt eltérő kultúrájú és ellenséges érzelmű nemzetek majd minden oldalról szorító gyűrűjében: erős államot fenntartani bizony rendkívül nehéz, és megfelelő szövetség nélkül szinte megoldhatatlan feladat volt. A helyzet súlyát az is fokozta, hogy Európa nyugata gyakran nemcsak nem állt mellénk harcainkban, hanem ismételten még önállóságunk megsemmisítésére is tört. Amit Pázmány Péter mondott, hogy "mint a küszöb és ajtó közt való ujj úgy vagyunk mi a hatalmas császárok között", az a magyar sors örök tragédiája; sokáig csak az lehetett minden reményünk, hogy ügyes politikával az egyensúlyi helyzetet talán sikerül fenntartani.

A helyzet nehézsége nem maradhatott hatás nélkül a nemzeti lélekre sem; innét az a sok belső ellentét és meghasonlás, amely a magyar sorsot kíséri. A "kelet népe nyugaton" bizony nem egyszer ingott meg részben választott hivatásának teljesítésében, s keresett megoldást vagy biztosítékot kelet felé is, hogy a nyugatról is jelentkező támadást ellensúlyozza. Innét az örök magyar átok: a nemzeti egység hiányának alapja is; a kuruc és labanc ellentéte módosult értelmezéssel még ma sem vesztette jelentőségét. A különféle politikai és szellemi irányzatok talán színesebbé tehetik a magyar életet, és hozzájárulhatnak helyzetünk tárgyilagosabb megítéléséhez, de az ellentéteknek nem szabad annyira kiéleződniük, hogy az önállóságra és épségre vonatkozó magyar álláspont egységét megbontsák, és ezzel nemzeti erőforrásainkat felőröljék.

Nekünk ma is annak egyértelmű tudatában kell lennünk, hogy a magyar államnak pótolhatatlan hivatása van a Kárpátok völgyében, és hogy a területi megcsonkítás (az ún. kismagyar-álláspont) e hivatás teljesítését csak megbénítaná. Európa szempontjából akkor képviselünk értéket, ha erős és független államként állhatunk helyünkön az egységesnek teremtett terület teljes kitöltésével. Kell azonban, hogy e hivatás teljesítésében mellénk álljanak azok a hatalmak, amelyeknek Közép-Európa rendjének fenntartásához fontos érdekük fűződik. A magyarságot talán épp különleges faji jellege teszi különösen alkalmassá arra, hogy eltérő fajú és beállítású nemzetek között egyensúlyt tartson, s a magyar államot talán épp sajátságos nemzeti viszonyai teszik elhivatottá, hogy a kiegyenlítés szerepét Európa e részén átvegye.

A magyar állam ma is sziget, amely ha nem is annyira fegyverei sokaságával, de történelmi hivatásának átérzésével, a jogrend fenntartásával, alkotmányának szabad szellemével, a megértésre és békére törekvésével, sokszázados kultúrájával egyedül alkalmas Közép-Európában a nyugalmi helyzet biztosítására. Erre teszi elhivatottá földrajzi elhelyezkedése; ellentétes világáramlatok (keresztény kultúra és bolsevizmus), nagy ellenséges fajok (germán és szláv) ütközőpontján "biztonságot" adhat Európának, ha megkapja Európától törekvéseinek elismerését és támogatását. Amilyen nélkülözhetetlen szerepet tölt be a kicsiny és semlegesített Svájc Európa nyugatán a nagy nyugati nemzetek ütközőpontján, épp az a hivatás vár Európa keletén a nagyobb történelmi múltú, fajilag egységesebb magyar nemzetre. Svájcot három olyan nemzet lakja, amelynek anyanyelve a szomszéd nagy nemzetek nyelvével azonos; a magyar államot nemzetiségeink jelentékeny száma ellenére a csak itt élő magyarság vezető szerepe különbözteti meg a szomszéd államoktól, és így európai hivatását csak nemzeti jellege rovására áldozhatná fel.  

Adja Isten, hogy Európa nemzetei felismerjék a magyar államiság európai értelmét, s államunkat az eljövendő béke egyik szilárd alapjává építsék ki.

*

[1] A tradicionális és önkéntes, valamint a kényszerkisebbségek eltérő jelentőségét jellemzi Teleki Pál: Európáról és Magyarországról. 85. lap.

[2] A történelmi adatok Hóman - Szekfű: Magyar történelméből valók.

[3] Hogy e címet II. Endre vette-e fel, arra ellentmondók adataink.

[4] A balkáni eretnekek ellen a pápa által 1237-ben meghirdetett keresztes hadjáratot a pápa által megbízott IV. Béla politikai okokból nem kezdte meg.

[5] Hóman - Szekfű: Magyar történet. I. kötet, 569. és 657; Joó Tibor: Magyar nacionalizmus, 333-336. lap.

[6] Idézve Joó Tibornál.

[7] Ferdinándy Mihály: Mi magyarok, 231. és 232. lap.

[8] Erdélyi László: Magyarország törvényei Szent Istvántól Mohácsig. 142. lap.

[9] A magyar nemzet természetszerű elhelyezkedése a világpolitikában. Budapesti Szemle, 1915. évf.

*

Egyed István előadása az V. Idegenforgalmi Közigazgatási Szaktanfolyamon. Az Idegenforgalmi Propaganda Munkaközösség kiadása, Budapest, 1944.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.