Ügy hiszem, hogy soha szavakkal jobban vissza nem éltek, mint a nép, nemzet és nemzetiség kifejezésekkel. Önkényesen alakították e kifejezések tartalmát. Mielőtt tehát a felvetett kérdésre választ adhatnánk, tisztáznunk kell a fogalmakat, hogy azok megtisztuljanak a napi politika sallangjaitól és megmutathassák az igazság útját.

A magyar állam a különféle népek békés együttélésére egész[en] a múlt századig a legtágabb keretekben biztosított lehetőséget. Első királyunk hagyta utódainak programul azt a figyelmeztetést, hogy bánjanak jól az idegenekkel, mert az egynyelvű ország gyönge és törékeny. [1] Az állam hivatalos nyelve és a kultúra is a latin volt. Galeotti írja Mátyás király idejében, hogy amíg más nemzetek latinul és saját nyelvükön írnak, a magyarok csak latinul. [2] Az osztrák Gustermann 1816-ban német nyelven közzétett magyar közjogában rosszindulatúlag egyenest úgy állítja be, hogy Magyarországot épp oly joggal lehetne Tót-, Kun- vagy Németországnak nevezni, hisz[en] a magyarok (ti. a Magyar nevű törzsből származók) a honfoglalóknak csak nyolcadát tették, és a magyarok Magyarország és Erdély lakosságának az ő idejében is csak negyedét képezik. [3]

Ebben a korszakban a nemzet, nép és ország kifejezés között nem volt különbség. A lakosság tagjai csak jogállás szempontjából tértek el egymástól, a nemzetiségi különbséghez jogi következmények nem fűződtek; a Szent Korona-tan olyan politikai keretet adott, amely a dunavölgyi népek békés együttélését századokra biztosította. Werbőczy Hármaskönyvében magyarázza a nép és köznép, populus és plebs közti különbséget; az előbbi tágabb értelemben az egész nemzet, szűkebb értelemben csak a nemesek, a köznép pedig a nem-nemesek összessége. Rosenmann Magyarország közjoga című, 1791-ben írt munkájában tárgyalja, hogy az ország lakosai vagy bennszülöttek vagy idegenek, utóbbiak megint vagy megkapták a magyar polgárjogot (indigenátust), vagy nem; úgy a bennszülöttek, mint az indigenák háromféle nemzetiségűek: magyarok, németek és szlávok. Király és nemesség egy politikai testet alkot: «Regni Hungariae corpus politicum» [4]; itt tehát már megjelenik a «politikai» kifejezés, mint a nemzet minden tagját összetartó fogalom.

A magyar nyelv, és ezzel a magyar nemzetiségűek kiváltságos helyzetének biztosítására 1791-től kezdve tesz lépéseket a törvényhozás. Először a magyar nyelv iskolai tanítása, majd a latinnal párhuzamos elfogadása, a Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudós Társaság felállítása, végül a magyar nyelvnek a közoktatás, a közigazgatás, bíráskodás és törvényhozás kizárólagos hivatalos nyelvévé tétele ennek a küzdelemnek főbb állomásai. Az 1791., 1792., 1805., 1827., 1830., 1836., 1840. és 1844. években alkotott törvények az eddig nyelvileg közömbös államot nyelvi szempontból fokozatosan magyar nemzeti állammá alakították át. De a magyarság nemzeti feléledésével egyidőben természetesen megindult nemzetiségeink öntudatra ébredése is és az ellentétet a magyar nyelv jogainak biztosítása mind erősebben szította.

*

A magyar nemzeti ébredésnek a nemzetiségekre való hatása nem kerülte el Széchenyi figyelmét, azért a harmincas évek második felében írott, de csak 1858-ban megjelent munkájában: a Hunniá-ban egyenest a nemzetiségekhez fordul, s azoktól kér megértést a magyarság törekvéseihez. Azzal érvel, hogy hazánk nem magyar népeinek megvan a törzsöke a határokon kívül, ott tehát őrködnek sorsuk felett; a magyarnak nincs rokona sehol a világon. A nemzetiségeknek «igazi hazájuk künn van», és így fennmaradásuk záloga bizonyos; a magyarság elleni támadással tehát nem létüket védelmezik, hanem meg akarnak semmisíteni egy nemzetet, amely csak ezen a földön virulhat. A magyarság szabadszerkezetű alkotmányával és szabad intézményeivel kellemesebb otthont ad a nem magyar lakosság számára, mint amilyet bármely más zászló jelentene. «Csak mi képezhetjük Magyarországnak azt a középítő pontját, amely körül» a nemzetiségek seregelhetnek; közös érdek tehát a kézfogás. Minden nemzetiség maradjon hű származásához és nyelvéhez, és a maga külön sajátságaiban szolgálja a közös hont. «Egyesüljetek tehát, Hunnia minden nemzetei, a magyar géniusz szárnyai alatt !» [5] Széchenyinek e megrendítő szózata a nemzetiségekhez egyúttal nagyszabású nemzetiségi program.

Széchenyi munkáiban különben a nép, nemzetiség és nemzet kifejezések ugyanazzal az értelemmel vegyesen vannak használva úgy a magyar, mint a többi népre. A magyarságot ismételten csak népnek nevezi, és egyik leghatalmasabb munkája címében «Kelet népének» mondja. Mint összefoglaló elnevezés inkább az ország, haza, hon, Hunnia stb. kifejezések szerepelnek. Ebben a korban a «nemzet» és «nemzetiség» szavak még nem nyertek elkülönített értelmet; erre talán legjellemzőbb, hogy Récsi Emilnek 1861-ben megjelent «Magyarország közjoga» című munkája «A nemzetiség» című szakaszban a magyar nyelv jogaira vonatkozó szabályokat ismerteti. [6]

Nem lehet csodálni, hogy ha a fogalmak teljesen világos elhatárolását és a kifejezések következetes használatát nem találjuk meg még egyik legnagyobb nemzetiségi politikusunk: Eötvös József báró írásaiban sem. Ő a nemzetiségi gondolatot a szabadság és egyenlőség mellett a kor vezéreszméi közé sorolja, és «A XIX. század uralkodó eszméi» című nagyszabású művének tengelyévé teszi. Eötvös szerint: «E szó: nemzet, hol az állam, hol a nyelv vagy faj közösségét jelenti; és a nemzetiség nevében majd előbb különvált néprészek eggyé olvasztása, majd idegen elemek kiküszöbölése vagy átidomítása, majd csak egyenjogúság, majd uralkodás követeltetik.» [7] Ennek a zűrzavarnak oka, hogy a nemzetiségi eszmét inkább mint érzelmet ismerjük, és külső megnyilvánulását az egyes népeknek abban a törekvésében látjuk, amellyel mindenikök ama helyzet elfoglalása után fárad, amelyre magát múltjánál, nagyságánál vagy más tulajdonságánál fogva jogosítottnak véli. A nemzeti érzelem alapja az a meggyőződés, hogy bizonyos nép szellemi vagy erkölcsi tekintetben másoknál magasabban áll, és ezeket a tulajdonságokat vagy a múltban tüntette ki, vagy hivatva van arra, hogy azokat a jövőben bebizonyítsa, tehát a néphez tartozni dicsőség.

Ha a nemzetiségi jogosultság alatt az egyén személyes szabadságának elismerését értik, akkor ez, Eötvös szerint, nem veszélyezteti az államok fennállását. De mást is értenek nemzetiségi jogosultság alatt, nevezetesen nem az egyén, de a nemzetiség jogait. Ebben az esetben azonban az eszme ellentétben áll a szabadság és egyenlőség fogalmával, minthogy a nemzetiség a nyelvbeli különbséget külön jogosultság forrása gyanánt tekinti. A nemzetiség külön jogosultsági igénye az állam mostani szervezete mellett nem is érvényesülhet; az államhatalom csak egy nemzetiség igényeit elégítheti ki. Minél nagyobb a szabadság, a többség annál kíméletlenebb lesz a kisebbségekkel szemben, és épp nemzeti törekvések idején hatalmát a kisebbségek elnyomására fogja felhasználni.

A nemzetiségi határ nem felel meg az államhatároknak, sőt Európának nemzetiségek szerinti felosztása lehetetlen is, mert a különböző nyelvek tarka vegyülete mellett egyetlen államot sem lehetne jól kikerekíteni; de azonfelül a nemzeti egyéniség öntudata nemcsak a nyelvi azonosságon, de a múlt közös emlékein is alapul, s a nyelvi igény és történeti jog gyakran eltér. Az államnak feladatai megvalósítására egységre van szüksége; ameddig tehát az állam hatalma terjed, nem lehet szó a nemzetiségek külön jogosultságáról. A nemzetiségi igények kielégítésére az önkormányzat nyújt módot; a községeknek adott ez a jog, hogy nyelvkülönbségüket fenntarthassák, az államtól a nemzetiségi veszélyt elhárítja. Hogy az állam erősebb lenne, ha csupán egy népességből állana, és azt egészen magában foglalná, az Eötvös szerint kétséget nem szenved. De szintúgy bizonyos szerinte, hogy az ily viszonyok az államokat még inkább elidegenítenék egymástól, teljes elzárkózás és soha nem szűnő harc lenne, minthogy az erősebb államok közt alig lenne érintkezési pont.

Eötvös bámulatos bölcsességgel és előrelátással megírt nemzetiségi tanát sokan támadták; a magyarság akkori elnyomott helyzetére tekintettel szűknek tartották a nemzetiségi jogosultságnak általa elismert tartalmát. Eötvös tana a kritikusok szerint a népeket megsemmisülésbe viszi, lehetetlenné teszi államok keletkezését; felhívták a figyelmet arra, hogy nem minden nemzeti törekvés azonos, és hogy a tartományi önállóság a magyarságnak nem elég. [8] Eötvös elgondolása mégis alapja lett az első magyar nemzetiségi törvénynek.

A nemzetfogalom világos jogi meghatározása Deák Ferenc jogászi elméjének maradt fenntartva. Deák - aki már korábban síkra szállt a nemzetiségek érdekében - nem tartotta kielégítőnek a nemzetiségi törvényjavaslatnak Eötvös által készített szövegét, új szöveget készített, s ez került be az 1868:XLIV. törvénycikkbe. E törvénycikk bevezető szavai:

«Minthogy Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja; minthogy továbbá ezen egyenjogúság egyedül az országban divatozó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve, és csak annyiban eshetik külön szabályok alá, amennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat és közigazgatás gyakorlati lehetősége, s az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszik; a honpolgárok teljes egyenjogúsága minden egyéb viszonyokat illetőleg épségben maradván, a különféle nyelvek hivatalos használatára nézve a következő szabályok fognak zsinórmértékül szolgálni.»

Ugyancsak Deáknak lehet tulajdonítani az 1868:XXX. törvénycikk szerzőségét, amely törvénycikk 59. §-a Horvát-Szlavonországokat külön territóriummal bíró politikai nemzetnek ismeri el.

Az 1868:XXX. és XLIV. törvénycikkben a törvényhozás hivatalosan állást foglalt a «nemzet» kifejezés politikai értelmű meghatározása mellett. Hogy ezt a hivatalos nemzetfogalmat a nemzet kifejezésnek a különben elterjedt népi értelmezésével ne lehessen összetéveszteni, a közéletben általában szokássá vált a «politikai nemzet» kifejezés. Abban van igaza Conchá-nak, hogy ez a kifejezés pleonazmus, mert a politikai létre nem emelkedett nép nem nemzet, [9] minthogy azonban általános szokás a nemzet kifejezést más értelemben is használni (mikor például annak nyelvéről, irodalmáról, művészetéről stb. beszélünk), a politikai nemzet kifejezés félreértéseket mégis eloszlathat.

Concha különböztette meg legvilágosabban a nép, a nemzet és nemzetiség fogalmát. Szerinte a nép az embernek sajátos megjelenése benső kapcsokkal összefűzött egyéncsoportokban, mely sajátságoknak öntudatos vagy öntudatlan, erős vagy gyenge, az emberiségre értékes vagy értéktelen volta szerint marad a nép nép, vagy emelkedik nemzetté. Nép és nemzet ezek szerint folyó, mozgó jelenségei az emberiség életének. Népek lesznek nemzetek, nemzetek visszaesnek a népi sorba. Országló, nemzeti létre oly népeknek van joguk, amelyeknek országló ereje, ellenállhatatlan hatalma van. Nem a vérségi kapocs és nem a nyelvegység a lényeges a nemzeti létre; a lényeg az ember sajátossága, értékessége, öntudata és külső ereje. A nemzet egy az öntudattal, önirányzó erős akarattal, országlással, állammal. Ahol egy nép más népeket szellemi vezetése alá hozni bír, az oly összetételű államban az állam jellegét a vezető néptől nyeri.

*

Közismert hogy a világháború előtt Magyarországon a nemzetiségi politikára nézve két irányzat érvényesült. Amiképpen a hatvanhetes és negyvennyolcas kérdés tekintetében, továbbá az államosítás és autonómia viszonyára nem tudott határozott állásfoglalás kialakulni, úgy nem alakult ki egységes meggyőződés a nemzetiségi kérdés kezelésére sem. Eötvös és Deák mérsékelt irányzatával szemben csakhamar érvényesült egy imperialista irányzat is (Tisza Kálmán, Bánffy Dezső stb.). A helyzetet bonyolította, hogy a nemzet nagy része a nemzetiségi kérdést is az Ausztriához való viszony szempontjából nézte, és szerette volna, ha Ausztriával szembe egy nyelvében és szellemében egységes magyar nemzet lett volna állítható.

Nincs itt helyünk arra, hogy foglalkozzunk a háború előtti magyar nemzetiségi politika jelenségeivel és hibáival. [10] Mégis jellemzésül ideiktatjuk Tisza Istvánnak érdekes sorait:

«A 9-10 millió magyarnak először is úrrá kell lennie saját hazájában. Egyesítenie, politikailag irányítania, államéletébe beolvasztania kell e hazának majdnem oly számos nem magyarajkú polgárait, hogy mint egységes politikai nemzet irányító befolyást gyakorolhasson egy 40 millió lakossal bíró nagyhatalom politikájára.»

Tisza szerint nekünk kérlelhetetlen szigorral és következetességgel kell ragaszkodnunk a magyar állam nemzeti jellegéhez és a politikai magyar nemzet egységéhez; baráti kezet csak annak nyújthatunk, aki a magyar politikai nemzet tagjának érzi magát. De viszont ezekkel szemben el kell mennünk az engedékenység végső határáig; nem szabad rossz néven vennünk, ha ragaszkodnak nyelvükhöz, vallásukhoz és kultúrájukhoz, meg kell előttük nyitni az érvényesülés útját, hogy elnyomottaknak sohasem érezhessék magukat. Az igazi testvériség álláspontján kell velük szemben viselkednünk, gondolkodnunk és éreznünk. [11]

Amiképpen nem bocsátkozhatunk a háború előtti nemzetiségi politika részletesebb tárgyalásába, akképpen nem kívánunk foglalkozni azokkal sem, amelyek a háború után bírálják és jórészben gáncsolják a háború előtti határozatlanságot. Ennek a visszanéző bírálatnak ma már úgy sincs jelentősége. Az kétségtelen, hogy a követett nemzetiségi politika nem vált be; erősen kétséges azonban, hogy más irányzat érvényesülése jobb eredményeket tudott volna-e biztosítani. A múlttal ma már csak a tanulságok kedvéért érdemes foglalkozni, és ebből a szempontból szükségesnek látszik olyan nemzetiségi felfogásnak a kialakítása, amely a jövőben biztos útmutatást ad, és ennek a felfogásnak a kialakítására nem szabad csupán az ország jelenlegi megcsonkított helyzetét kiinduló pontul választani.

Az 1868. évi törvények szóhasználatát a magyar jog egy félévszázadig tartotta meg. 1918-ban a nemzetiség kifejezést hivatalosan is a nemzeti kisebbség kifejezés váltotta fel. Ez fordul már elő a 4044-1919. M. E. számú rendeletben, azután az 1920:I. tc. 6. §-ában, amely a nemzeti kisebbségek részére külön miniszteri állást szervez. Habár a Párizs-környéki békeszerződések inkább az állampolgárok között mutatkozó faji, nyelvi és vallási különbségekről beszélnek, és a kisebbségi jogok mértékére sem haladják meg a mi régi nemzetiségi jogszabályainkat (1921:XXXIII. tc. 54-60. cikkek), törvényhozásunk mégis indokoltnak tartotta a «nemzeti kisebbség» kifejezés elfogadását, és ezzel a nemzetiségeknek nemzeti rangra emelését. Amíg a nemzetiség kifejezés inkább a nyelvi különbségre utal, a nemzeti kisebbség elnevezés a nemzetfogalom kialakításánál számbaj jövő egyéb körülményekkel is számol. Az új terminológia természetesen még jobban összezavarta a fogalmakat.

A világháború után a nemzet kifejezésnek új értelmezése indul el hódító útjára. Amíg régebben a nemzet inkább politikai és jogi fogalom volt, és ilyen módon összetartotta az állam területén élő népeket nemzetiségükre tekintet nélkül, - a háború után német hatásra kifejlődik a nemzetnek a népiséggel azonosított fogalma. A nemzet e felfogás szerint az az embertömeg, amelyet a határokon túl is összetart a közös faj, a közös nyelv és irodalom. A közös haza fogalma tehát háttérbe szorul, a földrajzi határok elenyésznek, s a nemzet mint eszmei egység köti össze az egy fajhoz tartozókat, az egy nyelvet beszélőket. Amíg a régi nemzetfogalom a nemzetet területi, statikus alakjában fogja meg, az új fogalom eszmei, dinamikus egységgé teszi. A nemzet-fogalomnak ezt az átalakulását nagyon szépen ismerteti Ottlik László 1930-ban megjelent tanulmányában. [12]

A nemzet-fogalom tisztázása szempontjából érdemes még megemlíteni azt a vitát, amely 1934-ben Asztalos Miklós és Szekfűú Gyula között keletkezett. Asztalos szerint nálunk a nemzet-kifejezésnek francia felfogása hódított, amely felfogás a nemzetet az állammal kapcsolja össze. Az ellenkező felfogás a német, amely a nemzetet a népiséggel tartja egynek; ez a felfogás ott hódít, ahol a nemzetnek nincs meg a lehetősége az állami létre. Asztalos erősen hibáztatja a háború előtti nemzetiségi politikát, mert az elhanyagolta a magyarság megerősítését, és mit sem tett a nemzetiségek beolvasztására. [13] Szekfű Gyula «Népiség, nemzet és állam» című tanulmányában rámutat az Asztalos gondolatmenetébe csúszott ellentétre, mikor a népiségfogalom alapjára helyezkedve kifogásolja a háború előtti kisebbségi politikánkat. Szekfű szerint a népiség-fogalom elfogadásával lemondanánk múltunkról és jövőnkről, lemondanánk arról a magyar államról, amely békésen fogott össze a magyarral annyi más nemzetiséget; nekünk nem szabad német mintára a népre alapítani az államot, hanem folytatni kell Eötvös és Deák liberális politikáját. Helyesen mutatja ki Szekfű, hogy mindkét nemzetfogalom tulajdonképpen hatalmi mechanizmus az illető nép számára; a franciás nemzet-fogalom egyenest követeli a más népek beolvasztását, a német fogalom kizárja a nemzettestből az idegent, viszont bevonja az idegenben élő németeket. Utóbbi fogalom-meghatározás tehát teljesen a mai németség testére van szabva, de nekünk használhatatlan. [14]

A jogszabályok idézett helyei, valamint az ismertetett vélemények mutatják, hogy a nemzet kifejezés értelme az idők folyamán milyen változásokon ment át, és hogy ezt a kifejezést mennyire igyekeztek politikai programok szolgálatába állítani. Ahogy valamely nemzetnek alkalmi érdeke kívánta, úgy vonták meg a nemzetfogalom körét. Majd a területi elemet és a jogi kapcsolatot vették kiindulópontul, és azt vitatták, hogy egységes államterületen politikai közösségben élő népek egy nemzetet alkotnak; majd a vérségi és nyelvi kapocs szolgált kiindulópontul, és azt vitatták, hogy ezt a természetes összetartó erőt semmiféle területi beosztás és mesterséges határvonal nem tudja ellensúlyozni.

Természetesen nagyon nehéz e két fogalommeghatározás között igazságot tenni. Mind a kettő irányzatot követ, politikai programot jelent. Egyik sem indul ki a szónak magasabb politikai szempontból tárgyilagosan felfogott értelméből, hanem a helyzet követelményei szerint állapítja meg, és a változó követelmények szerint módosítja a fogalom tartalmát.

*

Nemzeti érdekeink szempontjából egyik fogalommeghatározás sem vezet kielégítő eredményre. Mi nem fogadhatjuk el a politikai határokat a nemzetfogalom kialakításánál irányadóul; egyrészt ezek a határok ránk nézve ezidőszerint rendkívül kedvezőtlenek, másrészt a nemzetfogalom politikai értelmű meghatározása csak az utódállamok egységesítő törekvéseit támasztaná alá. Mi hisszük és valljuk, hogy mesterséges határok a nemzetfogalom elhatározásánál nem lehetnek döntő jelentőségűek. De nem fogadhatjuk el a népnemzet fogalom meghatározást sem. Ez nemcsak azért veszélyes, mert a germán hatalmi törekvéseket erősíti a Duna völgyében, de lehetetlenné tenné nem magyar nyelvű területeknek hozzánk való visszacsatolását. Mi a nemzet meghatározásánál sohasem helyezkedtünk faji és nyelvi alapra, hiszen ez a mi nemzetiségi viszonyaink között lehetetlen is lett volna; a legnagyobb hiba lenne erre az alapra helyezkedni ma, amikor a területi integritás gondolatának kell uralkodnia a közéletünkön.

Az ismertetett két nemzetfogalomnak elfogadását azonban nemcsak azért kell mellőznünk, mert egyik sem felel meg nemzeti politikánk irányának; hanem sokkal inkább azért, mert mind a két nemzetfogalom tendenciózus, politikai célokat szolgáló, holott helyesen csak olyan nemzetfogalmat tehetünk magunkévá, amely magasabb elvi alapokon épül, amely nem módosul változó idők változó követelményei szerint, olyan nemzetfogalmat, amely a magyarság igényeinek minden időben, és minden körülmények között megfelel.

Mindig vallottuk és tanítottuk, hogy a nemzet meghatározását nem lehet sem pusztán a területi, sem pusztán a faji és nyelvi összetartozásra alapítani. Méltán vetődik fel akkor a gondolat, hogy mi teszi akkor a nemzetet? Természetesen a nemzet kialakításánál az állami határoknak, a faji és nyelvi kapcsolatoknak is van jelentőségük, de azonfelül jelentőségük van más olyan nehezen meghatározható körülményeknek is, amelyek a nemzetté alakulásnak jelentékeny tényezői. Évszázadokon keresztül folyó békés együttélés, földrajzi természetes egység, közös természetes határok, gazdasági egymásrautaltság, hasonló vérmérséklet, egyező szokások és törvények, azonos történelmi múlt és közös kultúra, és ezekkel együtt még sok más körülmény lehet alkalmas arra, hogy az emberek bizonyos csoportjában kifejlesszék az összetartozásnak azt a tudatos helyzetét, amely nemzetinek minősül. [15]

Mikor mi a háború előtt politikai nemzetről beszéltünk, habár ennek a politikai nemzetnek a kereteit akkor a magyar állam kiterjedése adta meg, sohasem gondoltunk arra, hogy csak területi összetartozandóságról, csak közös állampolgárságról lenne szó. Ennek a fogalomnak egy bensőbb erkölcsi tartalmat akartunk adni, és abban a meggyőződésben voltunk, hogy ebben a politikai nemzetben közös lelkiség él, amely lelkiséget nem a határok determinálnak, és amely nem szorítkozik az azonos fajúakra és anyanyelvűekre.

Úgy véljük, hogy bennünket a jövőben is csak ez a nemzetfogalom irányíthat. Ha tehát a politikai nemzet és népnemzet jelszavai között kell választanunk, a választás nem vezethet más eredményre, mint hogy mi ezeket a tendenciózus fogalommeghatározásokat elutasítjuk, és felépítjük ennek a fogalomnak azt az új igazi értelmét, amely az egységes nemzetegyéniségben domborodik ki. Lehet, hogy ez a meghatározás nehezen megmérhető, mégis az egyetlen, amely erkölcsi elemeken épül.

A Szent Korona tanának népeket összefogó és nemzetalakító jelentősége most - a szétdaraboltság korában - éli legerősebb próbáját; adja Isten, hogy Szent István koronájának a fénye ne halványodjék el a lelkeken, és az első király bölcs politikai elgondolása a Duna-völgyének örökös programja és sorsa maradjon.

*

[1] Intelmek, VI. fejezet 3. §; lásd: Gerőcz Kálmán: A szent korona tana Szent Istvánnak Szent Imréhez szóló Intelmeiben. 59. és 60. l.

[2] Sándorfy: Törvényalkotásunk hőskora. 282. l.

[3] Anton Wilhelm Gustermann: Ungarisches Staatsrecht. I. Band 190-191. l.

[4] Stephanus Rosenmann: Jus publicum Regni Hungáriae. 1791. 31. l.

[5] Fekete-Váradi: Széchenyi tanításai. 255-270. l.

[6] Récsi Emil: Magyarország közjoga, amint 1848-ig s 1848-ban fennállott. 432-437. l.

[7] 2. kiadás, I. kötet 53. lap. 1870.

[8] Kemény Gábor báró: A nemzetek fejlődéséről. 1856; és Mocsáry Lajos: Nemzetiség. 1858.

[9] Concha Győző: Politika. I. kötet, 2. kiadás, 1907. 72-74. l.

[10] L. szerző tanulmányát: A nemzetiségi kisebbségek kérdése. Magyar Kultúra, 1922. szeptember, 513-521. l.

[11] Tisza István: A helyzetről. Kiadja «Az Ujság» szerkesztősége. 22. lap; Nemzeti politika (gróf Tisza Istvánnak 1910 telén elmondott beszédei). 50. és 51. lapok.

[12] Ottlik László: Nemzet és nemzetiség. Lugoj, 1930. 30. lap.

[13] Asztalos Miklós: A nemzetiségek története Magyarországon. 1934.

[14] Szekfű Gyula: Népiség, nemzet és állam. Magyar Szemle, 1934. szeptember.

[15] Szerző így határozta meg a nemzet-fogalmat 1927-ben a Közjogi alapismeretek című mű első kiadásában (8. l.) és 1930-ban a Kisebbségi kérdés című tanulmányában. (11. l.)

*

In Katolikus Szemle, 52. évf., 6. szám (1938), 321-328.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.