Hét év múlva lesz száz esztendeje, hogy e napon a felkelő őszi nap sugara vad haraggal vetett tekintetet a véres piacra. Haynau a császári szolgálatból a honvédségbe lépett 13 tábornokot e napon végeztette ki azon való felháborodásában, hogy a magyar sereg Világosnál nem őelőtte, hanem az oroszok előtt tette le a fegyvert. Az aradi vérfürdőül azért választotta e napot, hogy egyben megtorolja Latour gróf bécsi hadügyminiszter halálát, akit egy évvel előtte ezen a napon húzott lámpavasra a bécsi forradalom. Nagy része volt ebben a forradalomban a bécsi egyetemi ifjúságnak is, amely megakadályozta, hogy Latour gránátosai Pozsony ellen ne vonuljanak. A vérszopó Haynau maga írta, hogy „Száz esztendeig nem lesz többé Magyarországon forradalom, erről fejemmel kezeskedem."

Az osztrák kamarilla szemében a rebellis magyarok forradalmának elrettentő megbosszulásáról volt szó. Pedig miért fogott 1848-ban fegyvert a magyarság? Államának függetlenségéért, hazájának szabadságáért. Nem egyszerű forradalom volt ez, amely az alkotmány megváltoztatását kívánta, hanem a szó legnemesebb értelmében vett szabadságharc, amely a régi alkotmány helyreállítását célozta. A magyarság egész történelme szakadatlan hősi küzdelem volt kifelé és befelé egyaránt. Kiféle harcolt önvédelemből és magasabb európai hivatásának tudatában, mint a keresztyénség védőbástyája. Befelé pedig idegen szellemű uralkodóival és kormányaikkal ősi életformájáért, történelmi alkotmányáért. „Ha elvész az alkotmány, elpusztul a nemzet" - ez volt a .rendi kor magyarjának hitvallása. Nincs szabadságszeretőbb népe a világnak a magyarnál. Ha itthon nem küzdhetett érte, akkor harcolt Garibaldi seregében, vagy a lengyel szabadságért, sőt ott látjuk vitézeit az angolok ellen vívott amerikai szabadságharcban is.

A szabadság és a nemzeti önkormányzat olyan eszményei a magyarnak, amelyeiket a keleti pusztákról még mint sztyeppei lovas-nomád nép hozott magával, s most megint harcol érettük. A közösségi gondolat Magyarországon nem új találmány, hanem ezeréves hagyomány. A vérszerződés legendás pontjai már átokkal fenyegetik azt, aki a közös szerzeményből, a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből valakit kizárna. Történelmi alkotmányunkon évszázadokon keresztül végigvonul ez a közösségi gondolat. Nem volt közjogiasabb nemzete a világnak a magyarnál. Maga az ország földje is a Szent Koronának volt a tulajdona. Hogyan érthettek volna meg a nyugati patrimoniális királyság világában élő idegen uralkodók egy olyan közjogi eszmékben gondolkodó nemzetet, amely a Szent Korona tanát termelte ki magából? Azt az létformát, amelyről egyik nagy jogászunk mondta, hogy a "Szent Korona eszméje nem egyéb, mint sajátosan stiizált nemzeti önfennhatóság." Világok választották el egymástól ezt a két felfogást: a közösségi magyar és a magánjogias nyugati felfogást. Innen van, hogy elmélet s gyakorlat, jog és valóság, törvény és végrehajtás az évszázados Habsburg-uralom alatt alig fedték egymást. A történelmi alkotmány ellenben annyira összeforrott a nemzet érzésével és gondolkozásával, hogy valósággal értelmi forrásává vált a hazaszeretetnek. A szétdaraboltságok idejében világító fáklya volt az, amely az elszakított területeket egybetartotta, Az idegenek beolvasztó, bekebelező törekvéseivel szemben pedig az alkotmány volt az a bástya, amelynek ércfalán minden jogtalan törekvés összetört.

Az a történelmi alkotmány, amelyért az aradi 13 életét áldozta, és amelyért [18]48 ifjúságának vére hullott, ma is egyik legdrágább kincse a nemzetnek. E hősi küzdelem lángoló példa legyen a mai magyar ifjúság számára, hogy hazája függetlenségét és a kor viszonyaihoz mindig alkalmazkodó alkotmányát, századokon át megszentelt, de az ősi szellemben egyre mgújuló életformáit, bárhonnan jövő kísérlettel szemben vére ontásával is megvédje.

De van egy másik nagy tanulsága is október hatodikának. Az aradi 13 közül hét lángoló magyar vértanúnak nem volt magyar neve; Kiss Ernő és Lázár Vilmos pedig örmény származású volt. A nemrég még az osztrák ármádiában szolgált tábornokok közül néhány nem is igen tudott magyarul. Van-e ennél ragyogóbb kifejzése a korunkban annyit hangoztatott és örökké aktuális szentistváni eszmének? Keresve is találhatnának-e jellegzetesebb szimbólumot, amely minden elméletnél hangosabban hirdeti, hogy magyarnak lenni nem más, mint magyarul érezni, hűségesnek lenni és vállalni a közös hazáért az önfeláldozó küzdelmet. Így értjük meg, ha a szabadságharc lánglelkű költője, a szláv származású Petőfi fennen hirdette: „Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én." Vagy mint Ady sóhajtotta: „S be szép ilyen végzetes néppel Ugyanaznak tudni magunkat."

Magyar Ifjak! Először szól e helyről Hozzátok Erdély szabad földjének hírnöke. A bérces, kis haza fővárosából jövök. Köszönöm, hogy a megnagyobbodott haza másik legrégibb egyetemére gondoltatok. Világvárosban a nemzetközi élet zajlójában, bármily világító művelődési tényező is az egyetem, elvész a forgalomban. Kolozsvárnak azonban mindene az egyeteme. Az diktálja szívverésének ütemét. Ez az erdélyi szellem egyik őrszeme.

Mi az az erdélyi szellem, amely új színt vegyít a magyarságba? Az erdélyi ember orcájára mély barázdákat vájt a 22 évi szenvedés. Megjelenésében van valami zordság. Beszéde halk, de kifejező, ment[es] az üres szóvirágoktóL Lelke alázatos, de magabízó. A szolgálat és az odaadás fő jellemzői. Bár belső lelki világa töretlen egyéniség, a közösségnek önként rendeli alá magát. Nemzeti érzése a századokon át rá leselkedő veszélyek miatt talán élesebb, fájóbb és öntudatosabb. Ez a lélek mentette meg Erdély magyarságát. És volt idő, amikor Erdély mentette meg az egész magyarságot. A három nemzet és a négy recepta religio hazája, amely keblére ölelte minden népcsoport és minden egyház tagját, ha hű fia volt a hazának. Erdély volt a legnemesebb patriotizmusnak a hazája. Ennek a ma még redős arcú Erdélynek az anyaország ifjúsága szívverésével való összedobbanását hirdetem e helyről, amikor a magyarság ismét élet-halál küzdelmet folytat, s amikor egyedül a nemzet egysége és fiainak hősiessége a győzelemnek a záloga.

De hadd hivatkozhassam itt még egy motívumra! Nyolc esztendőt töltöttem finnugor testvéreink közt, és a néprokonsági eszmének vagyok azóta nem lankadó harcosa. Mert a germán, román és szláv óceánban a magyar „testvértelen ága nemének". Ez a világtörténelem első háborúja, amelyben vállvetve együtt harcolunk észtek, finnek és magyarok. E három testvérnép évszázadokon át gyepűt alkotott Európa határán, és védte a keresztyén Nyugatot Kelettel szemben, amely Dzsingisz kán óta időnként rázúdította barbár hordáit. De közülünk nemrég a világ bámulatát mégis a kis Suomi keltette föl, mert történelmi feladatot vállalt, amikor a kultúra, a vallás és a haza védelmében egyúttal fegyverrel harcolt az ellen, nehogy a keleti métely Vladivosztoktól az Atlanti-óceánig terjeszkedhessék. A Kalevala népe megmutatta az egész világnak, hogy mire képes egy számban kicsiny, de lélekben nagy nemzet. Minden finn tartja azt az ősi magyar hitvallást, hogy feltámad az a nép, amely karddal a kezében esik el, de amely önként lemond szabadságáról, az örökre elpusztul.

Aligha érdemelte meg még jobban nemzet a világ rokonszenvét, mint a finnek az 1939-1940-es szovjetháborúban, vagy a magyarság az 1848-1849-es szabadságharcban. Mindketten az orosz túlerővel szemben buktunk el. E szabadságküzdelmekben azonban senki sem nyert annyit, mint a vesztes fél. Akkora erkölcsi tőkét szereztünk szabadságharcainkkal, hogy világrészek zengtek felőlünk hőskölteményeket, és ez lett feltámadásunknak az alapja. A kis Dávidok eme mérkőzésében kis nemzetek heroikus és magasztos erőfeszítése tudott az anyagi és számbeli túlsúly ellenében is eredményeket elérni. E sikernek az alapja pedig a hősiesség.

Hőssé nem a letipró fizikai erő, nem is a vakmerőség vagy a siker avat valakit, hanem egyedül az áldozatos lélek. Hős lehet a testileg gyönge is, a legyőzött is; de csak az lehet hős, akinek erős a lelke. Hős az, aki valamely közösségi eszméért hajlandó a legnagyobb áldozatot meghozni. Csak a hősök alkotnak nemzetet, s a nemzet nagyságának mértéke hőseinek megbecsülése.

Van-e még egy nemzet, amely a keleti barbárság ellen vívott háborúban hősibb áldozatot hozott, mint a miénk? A legelső magyar ember fia, kit a nemzet bizalma az államfő helyettesévé választott, kivonul a távoli harctérre - amit Mohács és a Rákócziak óta államfő nem tett, és kötelességet teljesítve, mint szárnyas Ikarusz fényes gépmadáron lezuhan, hogy felemelkedjék az örökkévalóságba. Mert ilyenek az apák, ilyenek a fiúk ...

A magyar ezer esztendő óta a hősök nemzete. Nem azért fordulunk hőseinkhez, hogy öntelten hízelegjünk magunknak dicsőségükben, hogy elmerüljünk imádatukban, hanem - mint Széchenyi mondotta  - nagyjainkból hasznot kell venni magunknak. Történelmünk tanítja, hogy legalkotóbb magyarjaink leginkább gyökereztek a hagyományokban.

Már Le Bon, a híres francia tömegpszichológus mondotta, hogy „Nem az élők, hanem a holtak azok, akik döntő szerepet játszanak egy nép életében, s ezek a nép erkölcsének és magatartása öntudatlan indítóokainak létrehozói." A nemzet ereje példaadó hőseinek szellemében él, és a holtak számosabbak, mint az élők ... Minél sugárzóbb az emlékükből felénk áradó szellem, és minél inkább ösztönöz bennünket példaadásuk cselekvésre, annál erősebb, szilárdabb és egységesebb maga a nemzet. Mert mi a nemzet? Nem egyéb, mint egy nagy egyesség, amely összeköti a nemzedékeket azoktól kezdve, akik az őshazából ide vándoroltak, egészen a jövő ködében elvesző nemzedékekig. A nemzedékek olyannak tekintik az átvállalt feladatot, mintha végtelen lenne, nemzedékek sorozatán át befejezhetetlen, amelynek csak egymástól különböző szakai vannak. Tizenkét millió magyarral kötünk naponként vérszerződést  - éljenek határainkon innen, vagy túl -; tizenkét millió magyarral döntjük el naponként népszavazással, hogy merre menjünk, hogyan őrizzük meg ezt az országot magunknak, és mindenekfölött magyarnak. Ennek a szakadatlan és személytelen plebiszcitumnak a hősök, a nagyok és a költők adnak formát, akikben a nemzet hivatása és rendeltetése tudatossá válik. A héroszok, a hősök a nemzet legbiztosabb világító fáklyái, fároszai, akik ösztönös magyarsággal mutatják a helyes utat.

Magyar Ifjúság, sohase hallgass idegen prófétákra, hanem csakis az örök magyar sorsközösség nagyjaira! Hisz Ti vagytok az örökké megújuló nemzet maga. Ti vagytok a múlt nagy hagyományainak letéteményesei és átmentői később születő századok számára.

Ismét harcol a magyar. Itt áll a viharban, mindenre készen, mint bástya a hegyfokon. Körülöttünk az egész világon a világtörténelem legnagyobb átalakulása lüktet.

Talán századokra kiható változás megy végbe napjainkban. Mint évszázadokon át, most is vállaljuk küldetésünket, az európai sorsközösséget, de a szívünkben és a lelkünkben maradjunk mindig és mindenek fölött rendületlenül magyarok! Az aradi 13 megszentelt emléke - ezeréves történelmünk örök magyar programja: szabad hazában szabad magyar.

Magyar Ifjúság!

Hallottad a szót: „rendületlenül”?

Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon! [1]

[1] Arany János: Rendületlenül (1860).

*

In Erdélyi Szemle, 27. évf., 11. szám (1942), 3-4.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.