Ennek a különbségnek feltárása már csak azért is szükséges, mert enélkül nem ismerhetjük fel az időszerű keresztény rendiségnek mint társadalomszervezeti elvnek a szociális jelentőségét. Ahhoz, hogy ezt felismerhessük, látnunk kell azoknak a ható rúgóknak a működését, amelyek kiváltották a keresztény szellemű társadalmi reform történeti szükségét.

A társadalmak szerkezetének átalakulásáról kell szólnunk mindenekelőtt. A két ipari forradalom, a világgazdaság kialakulása, a nagyipar gazdasági életformája azok a mozzanatok, amelyek gyökeresen átalakították a társadalmak szerkezetét, sűrítették a tömegek együttélését, százezres embertömegeket halmoztak fel aránylag kevés embersűrüsödési csomóponton. Városba tódulás, a szerves élet kereteinek elnéptelenedése, gyökértelen, a létbizonytalanság szüntelen kockázatának kitett proletariátus, a produktív és inproduktív rétegek és a különböző korcsoportokhoz tartozó társadalmi csoportok eddig hagyományosan kialakult arányának a felbomlása - mind egy-egy kísérő jelensége a nagy átalakulásnak. Térben közelebb jutott ember az emberhez, sőt ember embertársát szorítja ki öröklött társadalmi helyzetéből. De amennyire csökkent a fizikai térköz, emberközi viszonylatban, annyira távolodtak egymástól a társadalom tagjai, mert felismerték éppen e veszedelmesnek bizonyuló közelség folytán azt az ordító aránytalanságot és igazságtalanságot, amely embersors és embersors között mutatkozik. Igaz, ezzel a folyamattal egyidejűleg emelkedett a tömegek megélhetésének a színvonala. De távolról sem olyan mértékben, mint az igények, az anyagi életkövetelmények száma és mértéke. A hiányérzetek mesterséges fokozása, a tömegek igényeinek nagyra fejlesztése külön iparrá vált. A reklám, az eladó szervezetek, az értékesítést fokozó, a piacot tágító intézmények mindent elkövettek, hogy felcsigázzák, hogy szenvedéllyé fokozzák a tömegek anyagi hiányérzeteit. A vagyon és a jövedelem aránytalansága, a túldimenzionált, mértéktelenné váló anyagi igények kielégítésének lehetetlenülésével elviselhetetlenné tette a tömegek számára azt a társadalmi aránytalanságot és igazságtalanságot, amelyet a sűrű együttlét következtében nap-nap után elszenvedni voltak kénytelenek.

Az állam új feladatokat ismert el magáénak. Eszméje átalakult a társadalmi fejlődés sodrása következtében. Idővel azonban éppen a sok feladatvállalás következtében annyira fokozódott a közteher, hogy az állam az elé az alternatíva elé került: vagy lebontani az elviselhetetlenül nagy közhatalmi berendezést, a bontó erők felszabadulásának kockáztatásával, vagy a szociális szükséglet mértékéhez képest kiépíteni az állam feladatkörét, vállalva az emelkedő közteher összes társadalmi és gazdasági következményét. Ezen a ponton áll a ma állama. A kultúrértékek védelmében nem ürítheti ki a társadalmat védő berendezéseit. Jól tudja, hogy az utóbbi esetben kirobbanna az az elkeseredés, amelynek tápot nyújt a társadalmi igazságtalanság és aránytalanság. Ezért az állam őrt áll, vállalván ennek minden terhét és kockázatát. Az állam azonban jól tudja, hogy a jelenlegi feladatainak teljesítésével járó közteher fedezetét képtelen évtizedeken át előteremteni, mert az állami feladatok elsokasodásával járó közteher megakadályozza a tőkeképződést, ami a nemzeti jövedelem csökkenéséhez, tehát a jövedelem-eloszlás körüli társadalmi küzdelem kiéleződéséhez vezet. A kapitalisztikus berendezésű társadalom állama tehát érzi, hogy a tények logikája ellene érvényesül. Mind világosabbá válik a felismerés, hogy az államnak ki kell törni ebből az alternatívából, mert ezen az úton haladva az állam előbb-utóbb képtelen lesz eszméjének megfelelő magatartást tanúsítani, megszűnik a közjó tényezőjeként szerepelni.

Merre hát, ha az etatizmus a társadalmi erőket felemészti, ha az állam-leviathan önmagát falja föl, ha ebben az irányban nincsen megoldás? Talán a liberalizmus irányában? Ez a praestabilita harmónia csődje, a természetes gazdasági egyensúly ábrándjának szétfoszlása, a nyomába lépett hatalmaskodás, önkény és gazdasági anarchia felé mutat.

Az államnak látnia kell saját problémáját, szociális feladatát és a szörnyű alternatívát. Az államnak tapasztalnia kell, hogy nem mehet sem az etatizmus, az államtotalitás, sem a gazdasági liberalizmus fantomja felé. Az államnak éreznie kell, hogy új összhangot kell teremtenie a teljesen átalakult társadalom, gazdálkodás és a saját életformái között. Éreznie kell, hogy miként a szabad kereseti gazdálkodás korszaka kialakította a neki megfelelő politikai formát, a politikai liberalizmust, a jelen társadalmi szükségletévé vált az irányított gazdálkodásnak megfelelő új államvezetési forma, ami a nemzetgazdaságnak, s ezzel a társadalomnak a hiányzó természetes egyensúly helyett megadja, ha mindjárt mesterségesen is, szükséges egyensúlyát.

Új államiságot igényel tehát a társadalom és a gazdálkodás egyaránt. Ennek az új állami formának a keresésénél ugyan miből indulhatunk ki, ha nem abból az emberi természetből, amely minden központi társadalmi hatalomnak természetes alapja?

Mert vajon mi egyéb lehet az államiság természetes alapja, ha nem az emberi természet? Westermarck a pigmeusok társadalmaitól a civilizáció magasabb fokozatain élő népekig megfigyelte az emberközi kapcsolatok alakulását, és nem találkozott még oly primitív közösséggel sem, amelynek életét ne rendezte volna egy valaminő formában megnyilatkozó központi társadalmi hatalom. Ugyan melyik az a társadalmi tény, amely kortól, időtől, délköröktől, kultúrformától, civilizációs jelenségektől, természeti adottságoktól függetlenül mindenütt jelen van, ahol emberközi társas viszonyok változatossága ad színt és jelentőséget a létnek? A társadalmak közös együtthatója a minden embersokaságban megnyilatkozó emberi természet. Ez az, ami közös minden embersokaságban, hívják ezt akár családnak, törzsnek, akár népnek, nemzetnek. Ha tehát minden közösségben érvényesül a központi társadalmi hatalom, ez nem lehet egyéb, mint a minden közös társadalmi alapnak, az emberi természetnek szükségképpen végbemenő kiteljesedése. A teremtett ember természetéből következő államiság eszméje tehát az ember érvényesítése az utóbbi lét jogának és méltósága megbecsülésének intézményes biztosításával. Az állam célját tehát alapeszméjéből folyólag akkor éri el, ha megteremti a közjónak azt az állapotát, amelyben minden ember létjoga és méltósága maradéktalanul érvényesül. A szociális államnak ez a keresztény társadalombölcseletből szükségképpen következő eszméje egyszersmind az emberérvényesítés optimuma. Ez minden állampolitika legmagasabbrendű célja, ez a keresztény szellemű társadalompolitika alapeszméje.

Kétségtelenül hiba lenne ennek valóra válását kizárólag a társadalompolitikai törekvések sikerétől várni. Minden társadalompolitika ugyanis az adott közösségi viszonyok keretében hat, ha tehát egy történeti társadalom adottságai megakadályozzák az olyan mértékű és ütemű társadalmi fejlődést, amely egyértelmű lenne az emberérvényesítés optimumának elérésével, nem elégséges megállni az önmagukban véve gyakorta kevésbbé tiszteletreméltó társadalmi adottságok előtt, hanem azokon erőt véve, azokkal megküzdve kell az ember útját egyengetni. Így, ha a kapitalizmusban a tőke rentabilitásának elve az a tabu, amelyhez nyúlni a vállalkozás anathemájának kockáztatása nélkül nem lehet, akkor szociális reformmal kell megváltoztatni azokat az adottságokat, amelyeknek csupán következménye a befektetett tőkék ama rentabilitása, amely a kapitalisztikus szociálpolitika elismert határa. Minden szociális reform azonban abban is különbözik a hétköznapok önmagukban fontos szociálpolitikai Kleinarbeitjétől, hogy valóra váltásához még egy emberöltő sem elegendő. Új arányokba igazítani a társadalmi és gazdasági erőket, új gazdasági értékrendszert adni a népnek, emberibb konvenciókat kialakítani az emberi együttlét tágabb kereteiben, olyan közösségi munka, amely még oly következetességgel és energiával csak évtizedek tervszerű kiaknázásával és a társadalmi reform céljának állandó követésével valósulhat meg.

*

Az emberibb létre beállított szociális reformmal szemben a legsúlyosabb követelmény nem is gazdasági természetű: az ember reformja. Mert ismerjük be: amíg egyéni és csoportönzés a közösségre irányuló cselekvések legfőbb rúgója, amíg az egyre fejlődő, felcsigázott anyagi szükségletek minél teljesebb kielégítése az emberek túlnyomó többségének jól-rosszul leplezett életcélja, addig nem igazíthatja közösségi munkára az embereket egy olyan jóindulatú világnézet, amelyben feloldódnak az apró, de kegyetlen önzések és kifinomulnak a még zabolátlan emberi vágyak. Minden szociális reform sikerének előfeltétele az ember reformja. Éppen ezért nincsen nagyobb horderejű reform a megváltás tényénél, a kereszténységnél, de még nem érkezett el az időknek az a teljessége, amikor is az emberek a megváltott emberhez méltó életet lennének hajlandók élni. Az ember reformjának célja más tehát nem lehet a megváltás tényének maradéktalan és önkéntes érvényesítésénél az emberek mindennapi magatartásában. Az ember reformjához és az anyagi közjó állapotának kialakításával egyértelmű szociális reformhoz tehát legalább egy emberöltő következetes, töretlenül egy irányban ható munkája szükséges. Ez a feladat nem keveseké, nem csupán a kormányhatalomé, ez mindnyájunké, mert az ember reformját mindenkinek önmagán kell elkezdenie. Mindenki azzal igazolja szociális reformszándékainak őszinteségét és politikájának tisztaságát, ha keresztény szellemben megreformálja önmagát, és ezzel a pozitív tettel máris értékes cselekedettel járul a szociális reform nagy művéhez. Az egyéni „reform" minden jelentősége dacára azonban az irányítás és az elsőbbség az államé. Szociális reform csak akkor lehetséges, ha az állam szüntelenül a nagy társadalmi, gazdasági átalakulás célját szem előtt tartva, ennek útját álló társadalmi hatalmakat megtörve, az embervédelem nagy eszméjétől sarkalva a karitász szent tüzétől izzó lelkülettel munkálja a közjót.

Ugyan minő állami életforma viselheti el ennek a történeti feladatnak súlyát és kockázatát? Milyen államiság van annyira tömör, küzdőképes, hogy évtizedeken át szüntelenül csak vállaljon, csak kockáztasson egy idegen világ közepette egy újabb, emberibb társadalom kialakítása érdekében? Talán a totális állam ereje és összpontosuló tömörsége az, amely képesíti e társadalom központi hatalmát ilyen mértékű feladatra? Ugyan? Elbürokratizált, az etatizmus megkötöttségeitől tehetetlen gazdálkodás, a totális állam szükségképpen ilyen megnyilatkozású gazdaságpolitikája hogyan tudná megteremteni azt a közjót, amelyen keresztül vezet az út a magasabbrendű, az általános közjó állapotába? A totális állam sérti a társadalmi kisegítő tevékenység elvét, elvonja a családtól, a rendektől, az Egyháztól a természetüknek megfelelő hatásköröket, megbénítja a társadalmi öntevékenységet, fölemészti a társadalomnak erőit, aminek következménye a társadalmi értékek megszűnése, a közösség erőforrásainak kiapadása, közéleti marazmus, s egy elefantizmusban szenvedő állam.

A parlamentáris demokrácia sem az az állami forma, amely megfelel a szociális reform céljának és eszközeinek. Velejárója a parlamenti váltógazdálkodás, a pártok küzdelme. Ha kormányzati terrortól menten érvényesül, két erő igazítja a politikai erőviszonyokat: a tőke és a demagógia. Mert ahol párt van, ott nélkülözhetetlen a választási küzdelmeket előkészítő, azokat organizált formában rendszeresen megvalósító pártszervezet. Ahol párt és pártszervezet van, ott nélkülözhetetlen az ennek céljait szolgáló pártsajtó. Pártszervezet és pártsajtó pedig nincsen akár pártkasszában egybesűrűsödő, akár a vállalkozás által közvetett formákban adott tőke nélkül. Tárgyilagos államvezetés mellett a parlamentáris demokrácia pártjai a pártsajtó, pártszervezet tőkeigényei folytán előbb-utóbb a nagytőke eszközeivé válnak. Ha akadnak tömegmozgalmak, amelyek a tömegelkeseredés és tömegindulat erejére támaszkodva ideig-óráig a nagytőkétől menten tudják kifejteni politikai akaratukat, hatalomra csak akkor tehetnek szert, ha minél jobban felkorbácsolják az indulatokat, s minél féktelenebbül szítják a politikai gyűlölködést.

Így tehát a nagytőke üzleti szempontjai és a demagógia taktikája irányítja a parlamentáris demokráciák közéletét, mindaddig, amíg az államhatalom az üzleti érdekektől és a tömegszenvedélyektől széttagolt társadalom szétesésétől tartva, kormányzati erőhatalmi eszközökkel nem igyekszik féket vetni az üzlet s a demagógia garázdálkodásának. A kormányzati hatalom erőszakos beavatkozása a parlamentáris demokrácia közéletébe eleinte talán a közjó érdekében áll, de az erőszak, különösen, ha azt tartósan alkalmazzák, gyakorta öncélúvá válik, és megfeledkezik a közjó szempontjából szükséges mérték tiszteletben tartásáról. Így nagytőke és demagógia mellett a kormányzati terror válik a közélet harmadik tényezőjévé. Ugyan melyik nagytőke lenne hajlandó a társadalmi igazságosság valóra váltását jelentő szociális reform politikáját évtizedeken keresztül önzetlenül finanszírozni? Ugyan milyen irányú demagógia segíti elő az emberi lélek keresztény szellemű átalakulását? Ugyan lehet-e a terror méltó eszköze a szociális reform nagy emberi céljának? Nem szennyezi-e be az alkalmazott eszközök ocsmánysága a még oly szent célokat? Nem, a parlamentáris demokrácia igazán nem az az állami életforma, amelytől a nagy szociális reform valóra váltását remélhetjük. Ami kell, az tartósan egyirányú, tekintélyelvű, szerves társadalmi létből erőt merítő olyan hatalmi berendezés, amely nem atomizált, szervetlen, hanem formába, kötésbe hozott szerves társadalomra épít. A szociális reformhoz méltó, ennek munkálására alkalmas állam nem a társadalomtól különálló életvalóság, hanem benne gyökerezik a társadalomban, és abban a mértékben válik egyre alkalmasabbá a szociális reform nagy feladatának keresztülvitelére, minél inkább közös formába hozza önmagát az általa megmunkált társadalommal. Ezért kell az ilyen államnak megtalálnia a közvetlen kapcsolatot önmaga és a természetes közösségek, családok, rendek között. Éppen ezért az állam azzal képesíti magát a társadalmi reform feladatára, ha elősegíti az emberi természetből következő természetes életközösségek fejlődését és elsokasodását. Ennek szolgálatában az államnak meg kell szüntetnie az emberek között fennálló, a természetes összefüggéseket zavaró mechanikus kapcsolatokat, osztályképződményeket, s elő kell segítenie a családok sokasodását, megizmosodását és az erkölcsi jelentőségű foglalkozások hivatásközösségeinek társadalmi öntevékenységét.

Ehhez hasonló irányú társadalmi reform külsőségeivel találkozunk a fasizmusban és a hitlerizmusban egyaránt. A fasizmus társadalomszervezésének alappillérei a testületek, a cél a korporativ állam kiépítése, az egyéneket az államhoz közvetítő testületeknek közbeiktatásával az egyéneknek az államhoz kapcsolása. E testületek vonják egyetlen életközösségbe az államot és a nemzet tagjait, hogy megvalósuljon az állam és az egyének azonossága, melynek révén válik az állam szabadsága minden állampolgár tulajdon szabadságává. A fasizmus rendisége az egyéneknek és az egész közgazdálkodásnak az állam felé irányítása, az egyéneknek az államba tagosítása. A fasizmusnak ez az elképzelése totális rendiség, mert az egyes foglalkozások testületei nem csupán gazdasági, hanem általános állampolitikai, kulturális és szociális hivatást töltenek be.

Amíg a fasizmusban a rendek az embert totálisan ölelik fel, a hitlerizmusban a birodalmi rendek csak a parciális embert tömörítik, mert csak termelői mivoltában szervezik az egyént a hivatásközösségbe. Hitler birodalmi rendjei nem a gazdálkodást, hanem a gazdálkodókat, és csupán ebben a mivoltukban tömörítik az állam számára. A rend tehát éppúgy eszköze a hitlerizmusban az államnak, miként az utóbbi is csak eszköz az árja fajeszményt megtestesítő birodalom szolgálatában.

Ismét más a szerepe a középkori rendeknek, ezeknek az exkluzív hatalmi szervezeteknek, amelyeket különböző ordó illetett meg, és amelyek az államra gyakran veszélyes, vele konkuráló jogalkotó organizmusok voltak. A középkori rendiség értékes torzó, amelynek történeti értékű élettelen kőzetén mintha még mindig vibrálna a középkori univerzalizmus szellemének fénye, mely egykoron neki értéket és jelentőséget adott. A középkori rendiség azonban tulajdon századaiban is torzó volt, csonk, amely az általa megtestesült eszme fejlődőképes volta ellenére csonk maradt, mert ezzé kárhoztatta a céheknek az a csoportegoizmusa, amely a maga monopol helyzetének körülbástyázásához fűződő érdeket fölébe helyezte az egyetemesség szempontjának. - Itt van Othmar Spann rendisége is, melynek elgondolásában a közhatalom gyakorlásának alanyi tényezői alkotják a közösségi életet irányító államrendet, amely elnyeli az adóállamot, a közigazgatást, a gazdasági államot, az államrend tehát fölszívja a mai értelemben vett államot. Ez az államrend a rendek rendje, nem fölépítménye a többinek, hanem önmagában teljes és zárt hivatásközösség, amely a közfeladatok kizárólagos ellátásának monopóliumát élvezi. Ugyan miként kapcsolódhatik ez az államrend a társadalom többi rendjéhez, mi a biztosítéka annak, hogy az államrend tagjai arisztokratái lesznek-e a spanni társadalomnak, és nem oligarchiát jelentenek-e a többi társadalmi csoportok fölött?

A keresztény rendi állam csak annyiban mutat néhány rokonvonást a fasizmus és a hitlerizmus rendiségével, hogy mindháromban megtaláljuk annak a medievalizmusnak az elemeit, amely a középkor egyes társadalmi formáinak emlékét és hagyományait közvetíti a modern élet felé. A keresztény rendi állam gondolata azonban nem divatos politikai eszmékből ered, hanem a XIII. század eszmevilágától, Szent Tamás Summájából indul ki, hogy Ketteleren, XIII. León és az új thomizmuson keresztül hasson és termékenyítse meg a keresztény szellemű modern közgondolkodást. Ezt a szellemtörténeti pályát futotta meg a keresztény rendiség eszméje, hogy a Quadragesimo Annoban megkapja azt a formulázást, amely most a pápaság tekintélyének nyomatékával munkálja a civilizált világ politikai gondolkodását. „Az individualisztikus szellem kibontakozása folytán oda jutottunk" - úgymond XI. Pius pápa apostoli körlevele - „hogy az egykor virágzó és gazdagon tagolt . . . társadalmi élet annyira szétesett, úgyszólván teljesen elsorvadt, hogy végül csak az egyének és az állam maradtak, magának az államnak igen nagy kárára. Az állam elvesztvén szociális szervezetét, mindazokat a terheket magára vette, amelyeket azelőtt társadalmi alakulatok viseltek, s így a terhek és kötelességek iszonyú tömege zúdult reá, amelynek súlya alatt görnyedezik . . . Mindenkor változatlanul igaz maradt a társadalombölcselet kiválóan fontos alapelve, amelyet sem bolygatni, sem kétségbe vonni nem szabad, hogy amit az egyes ember önmaga a saját erejéből elvégezhet, nem szabad a társadalmi tevékenység körébe utalni, s hasonlóképpen, amit kisebb és alacsonyabb rangú közületek elintézhetnek, azt nagyobb és magasabb rendű közület jogosan nem vonhatja a maga hatáskörébe, mert nagy kárral jár a helyes rendnek teljes felborítása. Hiszen a társadalmi beavatkozásnak mindig az a természetes célkitűzése, hogy kisegíteni akarja a társadalmi test egyes tagjait, nem pedig tönkre tenni vagy felszívni. Az államhatalom tehát engedje át a kisebb közületeknek a csekélyebb fontosságú ügyeket, amelyek őt amúgy is csak elvonják a lényegesebb kötelességektől. Így szabadabb, erősebb és mozgékonyabb lesz azoknak az ügyeknek intézésében, amelyek kizárólag az ő illetékességéhez tartoznak."

*

A keresztény rendiség, a Szentatya elgondolásában megjelenítve, az erőszak uralkodó társadalmi rendje helyébe a valódi és természetes társadalmi rendet kívánja megvalósítani. A keresztény szellemű rendi egységek a jól tagolt sokaságban elemei ennek a természetes társadalmi rendnek, amely el sem képzelhető a természetes közösségek sokasága és az őket egységbe kötő erős kötelék nélkül. A tagokat egy-egy hivatásközösség egységébe kötő erő megvan a közös termelő munkában és a közös szolgálatban, amelyet az azonos hivatásúak sokasága végez, s megvan a közjóban, amelyre az összes foglalkozási ágaknak - mindeniknek a saját tehetsége szerint - együttműködniük kell. „Annál erőteljesebb és hatékonyabb lesz az egység, minél odaadóbban igyekeznek az egyesek és a rendek a saját hivatásukat teljesíteni és benne minél kiválóbbat nyújtani."

Ezek a szerves egységek nem munkapiaci párthoz, hanem hivatáshoz tartozás szerint létrejött önkéntes társulások. Egyéniségük teljességében ölelik fel tagjaikat, és nem csupán gazdálkodó mivoltukban. Az ilyen módon jelentős részben a társadalmi öntevékenység eredményeként kialakult hivatásközösségek, testületek szerves és morális közösségek, amelyekben a megkötés és a szabadság elve szintetikusan érvényesül. Minden ilyen hivatásközösség kisegíti az egyéneket és a többi közösséget az ember kiteljesedésének nagy munkájában. Minden ilyen közösségnek megvan a maga hatásköre, az a feladat, ami az övé. Ha a kiegészítő tevékenység társadalombölcseleti elvének tiszteletében mindenki és minden közösség tiszteletben tartja azt a társadalmi hatáskört, ami az övé, a suum cuiquae elve, a társadalmi igazság gondolata, a társadalmi szervezet minden részében érvényesül. Mennyire különbözik az ember társadalmi életteljességét felölelő, a társadalmi öntevékenység folytán kialakuló, minden rend demokratikusan egyenlő jogállását elismerő keresztény rendiség a fasizmusnak állami, felülről autoritative megállapított, vagy a hitlerizmusnak pusztán gazdaságpolitikai eszközként használt, vagy Othmar Spannak papírosszagú rendjeitől? Mennyire elüt a keresztény rendiség gazdagon tagolt, sokrétű, színes társadalmi képe a totális államiság egyöntetű egyszínűségétől? Mennyire inkább élet, mennyire emberibb a formáknak ez a sokszínű gazdagsága, mennyire szürke és kietlen az államtotalitásnak lélekhervasztó, lapos racionalizmusa!

Megint a totális állammal egybevetve domborítjuk ki a keresztény társadalmi lét formagazdagságának szépségeit. Nem azért élezzük ki a szembeállítást a totális állam ellen, mintha benne látnók a keresztény szellemnek és életnek legnagyobb, vagy talán egyedüli veszélyét. A mának időszerű politikai kérdéseiből, nemzetközi tényeiből következik, hogy minduntalan a totális államisággal szemben állva emeljük ki a keresztény politikai gondolkodás magasabbrendűségét és klasszikus stílusát. A totális államisággal folytatott szellemi küzdelemben azonban sokszor azt vesszük észre, hogy akaratlanul, sőt szándékaink ellenére közös fronton harcolunk olyanokkal, akiknek sem célja, sem szelleme nem lehet katolikus, nem lehet egyetemes, nem lehet szívünk szerint való. Nehogy a totális államisággal folytatott küzdelem során elhomályosuljon például az az irdatlan szellemi szakadék, amely a katolikus társadalombölcselet és a liberális felfogás között tátong, sohase feledkezzünk meg arról, hogy e kettő nem lehet intellektuális szövetséges, még akkor sem, ha egyidejűleg, de nem együtt foglalnak állást a totális államfelfogással szemben. Szinte feszélyező a liberalizmusnak az az elismerése, amelyben a totális államot bíráló katolikus gondolkodókat kéretlenül részesíti. Hangsúlyozzuk, amikor a totális államot támadjuk, nem reflektálunk a liberalizmus elismerésére és dicséretére. Nem feledjük ugyanis, hogy még nem is oly régen, a vaticanum idején, a szabadgondolkodás ellenzsinatot hirdetett a katolicizmus ellen. A tudományt játszották ki a hittel, az előítéletmentesnek mondott értelmet az egyházi tekintéllyel, az egyéni szabadság elvét az egyházi despotizmus rögeszméjével szemben. Az Egyháztól féltették a szabadságot, II nemico eterno! Az örök ellenség, úgymond a katolicizmusról a liberalizmus nagy államférfia, Crispi. Íme, az ellenség! - mutatott az Egyházra a liberális Gambetta. Az isteneszme minden gonosznak és despotizmusnak a forrása! Az Egyház minden szabadság kérlelhetetlen ellensége! Csak az isteni megsemmisítése árán boldogulhat az emberiség! Ezt hirdette az a szabadgondolkodás, a szkeptikus kritikus bölcseletnek azok a közéleti képviselői, akik liberalizmust hirdetve, a liberális politikát csinálva, a XIX. század egyházellenes törekvéseit igyekeztek győzelemre juttatni. Nem feledjük, hogy a liberalizmus volt az, amely a szkeptikus kritikus bölcseletből levonta a politikai következtetéseket. Csoda-e, hogy ezt a liberalizmus politikai gondolatformáiban megnyilatkozó szabadgondolkodást „legkártevőbb tévedésnek" minősítette a pápaság? Nem emlékezünk XVI. Gergely Mirari Vos (1832), IX. Pius Quanta Cura (1864), XIII. Leó Libertas (1888) enciklikáira? Azokra a pápai körlevelekre, amelyek történeti dokumentumai annak a szellemi védelmi harcnak, amelyet a pápaság a múlt századon keresztül harcolt az Egyház rovására érvényesülő liberalizmussal szemben?

Ennek a nagy küzdelemnek emlékeit felidézve, távolról sem akarjuk megtagadni a szabadságnak nagy gondolatát, hiszen az Egyház nemhogy tagadásba vette volna, hanem mindenkoron megerősítette és megszentelte a szabadság eszméit. A szabadság gondolatáról szólva XIII. Leó intelmét követjük, mondván: a szabadság eleme a világrendnek, tehát az erkölcsi törvény reá is érvényes. Ha pedig liberális oldalról most hálaérzettel fogadják a katolicizmus küzdelmét a lelkiismereti szabadságért, tűnődjenek el afelett, nem lenne-e időszerű újra egybehívni a szabadgondolkodók, a liberális intellektuálisok nemzetközi zsinatát, hogy elégtételt szolgáltassanak a katolicizmusnak azért a méltatlan bánásmódért, amelyben a XIX. század során az Egyházat részesítették, és ünnepélyesen megkövessék a pápaságot, mint az emberi szabadság legfőbb zálogát, azért az útszéli hangért és azokért a hazugságokért, amellyel egy évszázad során az ő részükről a mindenkori pápát elhalmozták.

Keresztény rendi állam kiépítését sürgetve, nem ultramontanizmust hirdetünk, nem múló politikai divat kétes értékű eszméinek vagyunk felületes szószólói, hanem olyan gondolatok érvényét, olyan társadalom fölépítését munkáljuk, amelynek elvei Szent Tamásban gyökereznek, amelynek alaprajzát XI. Pius körvonalazta, s amelynek valóra váltásától várjuk és reméljük azt az emberi életet, amely létjogot és méltóságot jelent minden embertársunknak. „A rendiség helyes felújítása szociálpolitikai célkitűzés" (Q. A.), hogy a tőkétől való függés helyett legyen a metafizikai függés szüntelen felismerése az első mozgás megteremtőjétől, a pénzérték diktatúrája helyett az abszolút értékrendszer uralma, presztízs, becsvágy és gőg helyett pedig mélységes, bűnbánó, de tetterős alázat a szenvedő embertárs iránt.

*

In Magyar Kultúra, 23. évf., 12. szám (1936), 363-366.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.