Én a magam részéről, legalábbis magam tudatában, valamikor 14-15 éves koromban estem át ezen a találkozón. Ha jól emlékszem, az 1920-as nemzetgyűlési választásokra készülődtek akkor a vesztett világháború és a félresikerült forradalmak után. Az apámmal együtt mentem el a kamasz kíváncsiságával és lelkesedésével egy választási népgyűlésre. Az itt elhangzott beszédek és közbekiáltások részint arra irányultak, hogy az utakat, az iskolákat, a vashidat és még egy csomó más különféle dolgot csinálja meg az állam. A beszédek és közbekiáltások másik része pedig arra irányult, hogy az állam ne szedjen annyi adót, ne követeljen annyi mindenféle dolgot a szegény embertől. Ez az első egy kissé zavaros államélmény azóta sem hagyott nyugodni. Sokat gondolkodtam, sokat töprengtem azon, hogy kicsoda, micsoda az állam, amelytől az emberek egyfelől azt követelik, hogy csináljon hidat, de ne kérjen hozzá pénzt, tartson katonát, de ne kérjen embert. Ne csináljon olyan dolgokat, ami az embereknek, vagy azok egy részének nem tetszik. Viszont csináljon meg mindent, ami az embereknek, vagy azok egy másik részének tetszik. 

Először azt hittem, hogy az állam csodálatos és mindenható valami, az emberektől, a falvaktól, a városoktól elvonatkoztatva, külön élő dolog, amelynek kétségkívül rejtélyes forrásokból eredő ereje van, mert íme, egyébként józannak, értelmesnek és becsületesnek ismert felnőtt emberek egyszerre követelik tőle, hogy adjon, és ugyanakkor azt is, hogy ezért ne vegyen semmit cserébe. Addig ugyanis azt láttam, hogy az emberek, hacsak a lelkiismeretük szavára hallgatva valakivel jót nem akartak tenni, akkor mindenért, amit másoktól kaptak, megfizettek, illetve hogyha másoknak adtak, akkor azt saját maguk fizettették meg. Mivel pedig úgy tudtam és tudom ma is, hogy az az egyén, aki ellenszolgáltatás nélkül ad valakinek olyat, ami annak előnyére válik, azt jó embernek hívják, valami olyasfélére gondoltam, hogy az állam egy igen erős és nagyon jó valami lehet, mert különben nem támasztanának vele szemben ilyen követelményeket.

Azóta eltelt húszegynéhány esztendő, de az államélményem úgyszólván semmit nem vesztett hatóerejéből, és ha néha-néha látszólag más irányban is érdekeltek dolgok, ezek lényegileg egyre: az állam kérdéseinek a megismerésére irányultak.

Az első naiv szemléletem egyre jobban és jobban alakult át, sajnos azonban, az emberek jórésze ma is, legalábbis akkor, amikor az állam ügye kerül szóba, többé-kevésbé ugyanazon a véleményen van, mint azok, akik 1920 tájékán az állam megismerésére vezető kutatási és gondolatsort bennem elindították.

2. A közösség és alkotó elemei

Mi is tehát az állam? Erre a kérdésre egy igen általánosan szövegezett tétellel válaszolhatunk. Az emberi közösségek egyike. Ha tehát az állammal tisztába akarunk jönni, akkor először az emberi közösségek kérdését kell tisztáznunk. Nem kétséges ugyanis, hogy az állam az egyénekből létrejött közösségi alakulat, amely nem az egyénektől függetlenül, hanem azokban, illetve azokon keresztül jelenik meg. Hogy miként és mily módon, az későbbi megismerésre vár.,

Az ember természeténél fogva társas lény, a klasszikus meghatározás szerint zoón politikon. Ez annyit jelent, hogy képességeinek és erőinek teljes kifejtésére csak más egyénekkel való együttélésben, közösségben való élésben képes. Egyedül nem. Ebben pedig az a lényeges, hogy az egyed egyedek és az őket körülvevő, de belőlük álló közösségek között széttéphetetlen kapcsolatok vannak. Ezek közül a legfontosabb mindkettő egymásrautaltsága.

Az egyén és a közösség egymásrautaltságának okozója az az egyszerű és szimpla természeti tény, hogy az ember koraszülöttként jön a világra. Vagyis születése pillanatától, akár fejletlen, akár túlfejlett közösségről is legyen szó, rendszerint több-kevesebb, általában 10-12 évnél nem hosszabb időnek kell eltelnie, amíg saját magáról, első- és másod-, vagy akárhányadik rendű létszükségleteiről gondoskodni képes.

Az egyén és a közösség egymásrautaltságának a célja pedig mindkettő fennmaradásának, testi és lelki tökéletesedésének, boldogulásának, az Istenben megtestesülő örök jó, szép és igaz megközelítésének a biztosítása.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy mi a közösség, helyesebben melyek azok az adottságok, illetve feltételek, amelyek együttes fennforgása esetében közösségről beszélni szoktunk. Tévedés ne essék, csak az emberi közösségekről van szó.

Ezek a feltételek:

1. terület,
2. népesség,
3. közösségalakító erő,
4. a munkamegosztáson keresztül jelentkező szervezettség.

A terület ebben az értelmezésben nemcsak a térnek azt a részét jelenti, amelyen a közösség ténylegesen helyet foglal, hanem azoknak a természeti tényezőknek az összességét is, amelyek a rajta élő közösség egyedi és közösségi szükségleteinek a kielégítéséhez szükséges. Ez annyit jelent, hogy önálló és független közösségről csak abban az esetben lehet beszélni, ha az illető közösség a saját maga által elfoglalt területen, ha nem is minden, de a legelemibb közvetlen létfenntartáshoz szükséges javakat vagy teljes egészükben, vagy pedig más közösségek által igényelt cserejavak alakjában birtokolja, és azokat felhasználásra alkalmas alakra is képes hozni. Minden ellenkező esetben a közösség az önállóan élő közösség jellemzésére nem tarthat igényt, mert léte ha nem is minden tekintetben, de lényegileg attól vagy azoktól a közösségektől függ, amelyek a szóban forgó közösség létfenntartásához szükséges javakkal rendelkeznek.

Ezzel a képességgel általában csak a világtájak, a földrészek rendelkeznek. A csekély kivételek közé tartozik az európai földnek az a része, amely a köztudatban mint Kárpát-Dunamedence ismeretes, és amely teljesen egyenlő Nagy-Magyarország területével. Ez a terület ugyanis változatos természeti és gazdaságföldrajzi adottságaival, földjének termőerejével és bányakincseivel, a technika mai állása és megfelelő szervezés mellett mintegy 20-25 millió lélek fejlett egyéni és közösségi életfeltételéről tud gondoskodni. 

A népesség jelenti mindazoknak az emberegyedeknek az összességét, akik a fentebb adottságként ismertetett területen önálló életében elismert és elkülönült közösséget alkotnak. A kérdés érdekessége ott van, hogy az önálló és független közösségi életre képes emberi egyedek összessége kisebb-nagyobb, egymástól elkülöníthető, de önálló vagy magasabb fokú életre képtelen, közösségi alakulatokból áll, amelyeket elkülöníthetőségüknél és a vonatkozó szókincs szűk terjedelménél fogva szintén közösségeknek nevezünk. Ezek közül az önálló állami élettel rendelkező közösség tagjait jelentő faji, illetve nemzeti közösséggel kívánok röviden foglalkozni.

A faj elsősorban testi képződmény, amellyel bizonyos lelki adottságok járnak együtt. Ez utóbbiak kisebb részben mint okok, nagyobb részben mint következmények. Ugyanis egy bizonyos hibahatáron belül azonos, illetve hasonló testi és lelki tulajdonságokkal rendelkező csoportokat tudunk megkülönböztetni. Nem kell fajbiológusnak lenni ahhoz, hogy az emberek legnagyobb részéről meg tudjuk állapítani azt, hogy a testi és lelki tulajdonságokkal rendelkező ismert embercsoportok melyikébe, vagyis melyik fajhoz tartoznak. A faj azonban, bár az egyes közösségek milyenségében szerepet játszik, egyes különleges kivételektől eltekintve az európai, illetve Spengler szavaival élve a fausti kultúrközösségen belül beállított nagyarányú vérkeveredés miatt a közösséget alkotó népesség meghatározásában komolyabb szerepet nem játszik. Erre elegendő legyen csak példaként azt felhozni, hogy a németség északi fajú része semmiféle gátlást nem érez az ugyancsak északi fajú angolokkal való háborúskodás közben, ahogyan a keletibalti fajú oroszok nagyrészének sem voltak gátlásai az ugyancsak keletibalti fajú lengyelek elleni harc során.

A nemzet viszont elsősorban spirituális, vagyis lelki képződmény, amellyel a nemzettagok közötti vérkeveredés folytán természetszerűleg a történelmi kialakulás folyamán testi adottságok is járnak együtt. A lelki eredetű alkatelemek a közös nyelv, a közös magatartás, a közös kultúra, összetartozás stb. Habár ma még ingadozóan, de még mindig a legerősebb összetartó erőt a nemzeti öntudat jelenti. Nem jelentette mindig, s a jövőben sem jelenti mindig. Nem jelentette a vallásháborúk idején, amikor azonos fajú és azonos nemzethez tartozó egyének harcoltak egymással azért, mert a másik másképpen akarta imádni ugyanazt az Istent. Nem jelenti majd abban a kialakulóban lévő új vallásháborúban sem, amelynek folyamán az emberek azért harcolnak majd egymással, hogy elismerik-e az Isten létét és vele együtt az anyagi és szellemi valóságot, vagy helyette odaállítják akár a világmindenséget, mint kizárólag anyagi, vagy csak szellemi valóságot, vagy akár az állam, akár a faj, akár a közösségbálványt. A jelen háborúban kisebb, az elmúlt háborúban nagyobb részben, részint még a nemzeti különbségek miatt, másrészben pedig gazdasági okok, illetve termelési módszerek miatt harcoltak és harcolnak. Közbevetőleg a termelési módszerek miatti harcra meg kell jegyeznem: történelmi adottság az, hogy a jelenlegi háború sok minden egyéb mellett az őstermelők és a szintetikusan termelők háborúja is.  [...]

A lényeg azonban az, hogy eddig az emberek mindig kerestek hol ilyen és hol olyan okot az egymás elleni harcra, és mindaddig amíg egyértelműen, egyénileg és közösségileg el nem jutnak az egymás megbecsülésének és szeretetének az állapotáig, fakadjon ez a megbecsülés és szeretet bármiből, ez, az én szerény egyéni véleményem szerint, ugyan csak az Isten szeretetéből fakadhat, mindig harcolni fognak egymással.        

Visszatérve a nemzet kérdéséhez, ez az a közelebbi, vagy távolabbi értelemben vett szomszédság, amelynek tagjai egy nyelvet beszélnek. Nem nyelvtanilag, hanem értelmileg. Ezt úgy is kifejezhetnők, hogy egyként jár az eszük. Ez ugyan a nemzeten alul és a nemzeten felül is több-kevesebb vonatkozásban együtt jár, akár egy vidék, akár egy politikai párt egységes gondolkodására, akár pedig a nagy kultúrközösségekre gondoljunk. A nemzeten belül azonban az előbbivel szemben egészként, az utóbbival szemben pedig elkülöníthető részként jelentkezik.

A terület és a népesség anyagi értelemben is reális valóság. Ezért ezek tekintetében aránylag sem ezen a konferencián, sem általában elvileg nem sok a vita. Az emberi és közösségi önzésből kifolyólag, gyakorlatilag annál több. Ezzel szemben a közzösségkialakító erő már anyagi valóságként nem érzékelhető, mert szellemi valóság. Ennélfogva e felfogások ezen a téren igen-igen eltérők. Itt mindig a filozófia, vagyis a világra és az értékekre vonatkozó egységes és tervszerű állásfoglalás, vagyis ma divatosabb szóval élve, a világnézet határozza meg azt, hogy mit tartok annak a döntő erőnek, amely a közösségek kialakulásában a legnagyobb szerepet játssza. A magam részéről ezt az erőt akként tudnám megfogalmazni, hogy a közösséget kialakító erő lényegileg az emberbe, mint közösséget alkotó egyedbe egyéni fennmaradásának és tökéletesedésének biztosítása érdekében természeténél fogva beoltott erő. Ennek az ösztöne, vagy ha tetszik belátása, vagy kényszere készteti az egyént arra, hogy a közösségi formát fenntartsa. Szándékosan mondom azt. hogy fenntartsa, mert az ember gyakorlatilag már beleszületik egy közösségbe.

A közösség megismerésére irányuló vita másik nagy gyújtópontja a munkamegosztásban jelentkező szervezettség, ennek oka és célja körül rejlik. Maga a munkamegosztás szüksége közösségi tény. Egy meghatározott közösség a munkamegosztásban szerveződik azzá, ami. Olyan közösség, melyből az állandó, vagy a pillanatnyi helyzet diktálta munkamegosztás hiányzik, egyszerűen nincs. A munkamegosztás viszont négy síkon jelentkezik.

1. A területi munkamegosztással, amely még egy faluközösség határain belül is jelentkezik, mert a terület természeti adottságai mások és mások.

2. A népesség, vagyis az egyes emberegyedek szellemi és fizikai képességein alapuló munkamegosztással, ha másképpen nem, hát a nemek közötti természetes munkamegosztással.

3. A közösség kialakító erőn alapuló munkamegosztással, ami annyit jelent, hogy minden közösségben vannak vezetők és vezetettek, minden közösségben van, aki parancsol, és van, aki engedelmeskedik, mert a közösség egyetemes érdeke csak egy lehet, és egységesen cselekedni egyes gépies munkáktól eltekintve csak egységes irányítás és összhangbiztosítás alapján lehet. 

4. Végül, bár ez ellentmondásként vagy szószaporításként hat, de mégis különálló tény, magán a szervezettségen alapuló munkamegosztás.

A területi és népességi munkamegosztást természeti, illetve nemzetbiológiai adottságok határozzák megh. A közösség kialakító erőn alapuló munkamegosztás magának a vezetésnek és irányításnak, továbbá a vezetők kiválasztásának a ténye, míg a szervezettségen alapuló munkamegosztás azon alapul, hogy az egyes közösségekben ezek fejlettségével egyenes arányban különülnek el azok a tevékenységi körök, amelyek éppen annak a fejlett közösségekben jelentkező egyéni és közösségi élet fenntartásához és fennmaradásához szükségesek. A munkamegosztásnak ezt a nemét általában gazdasági munkamegosztás néven ismerjük, és a közösség eme szempontok szerinti tagozódását hivatási vagy foglalkozási, vagy ha tetszik, szakmai tagozódásnak. Félreértések végett azonban meg kell jegyezni, hogy hivatás és foglalkozás nem egyértelmű fogalmak, bár a köznyelvben nem egyszer így veszik, és ez okozza például azt a félreértést, ami a hivatásrendek körül van, és ezen a konferencián is felmerült. 

3. A közösség szerves és szervezett megnyilvánulásai

A fenti adottságok által meghatározott közösségnek két fő megnyilvánulási felülete van. Az öntudatlan és az öntudatos. Más szóval élve a közösségi élet szerves és szervezett megnyilvánulásai. A megkülönböztetés értelmét egy hasonlattal tudnám megvilágítani. Kérem különösen a hozzászólókat, hogy a hasonlatot ne értsék félre, mert mint minden hasonlat, úgy ez is sántít, de azért mégis betölti azt a szerepet, amit a hasonlatoktól várunk, vagyis ha nem is magyarázzuk meg a tételt, mégis a megértés útjára mutatnak rá.

Abban a sejtközösségben, ami az egyes emberegyedeket jelenti, nevezzék őket bárkinek, a megnyilvánuló életfolyamatok kettősek: az illető személyiség akaratától függő, illetve az akarattól független életmegnyilvánulások. Ha én akár mély álmomnál, akár ájultságomnál, akár pedig bármilyen más oknál fogva eszem használatától és akaratom gyakorlásától meg vagyok fosztva, az általam jelentett sejtközösség az értelemtől és az akarattól függetlenül mégis működik, mégpedig összhangban működik. Ha természetes az öntudatlan állapot, akkor a dolgok rendje szerint, ha pedig ez természetellenes, pl. az ájulás vagy a pillanatnyi rosszullét esetében, akkor a működő sejtközösség minden sejtegyedének tevékenysége arra irányul, hogy a természetellenes állapotot megszüntesse, és újból a rendes állapotot állítsa helyre. A rendes állapot pedig az ember esetében az értelem használatának és az akarat gyakorlásának az állapota.

Átvive ezt a hasonlatot az emberi közösségre, a kialakult, vagy kialakított közösségi tudattól és akarattól független tevékenységi felület szerves, míg az attól függő a szervezett. A vita jelenlegi során a szervest társadalomnak nevezték, a szervezettet pedig, ha erről egyáltalában szó volt, államnak.

Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy nincs külön társadalom és külön állam, hanem mind a kettő ugyanannak az egy közösségnek a két különböző irányú megnyilvánulása. Ami annyit jelent, hogy a közösségi élet jelenségeit nem lehet kizárólagosan csaj a társadalmi, úgyszintén csak az állami síkon szemlélni, hanem a kettőt együtt kell tekinteni, s ezenkívül figyelembe kell venni az egyént is.

Ugyanis ha értékelni akarjuk az egyént és a közösséget, akkor az egyén feltétlenül magasabb rendű kategória, mert az egyénnek van halhatatlan lelke, míg a közösségnek nincs. Kétségtelen ugyan az, hogy a közösség a többi egyénekkel való együttlét biztosítója, amiből következik, hogy az egyén[ek]nek a saját legjobban felfogott érdekükben kell úgy viselkedniök, hogy abból sem a közösségre, sem pedig az egyénre kár ne származzék. Az individualista liberalizmus tévedése ott volt, hogy az egyén elsőbbségét elismerte ugyan, de ebből az egyénre semmi kötelezőt nem vont le. A nemzeti vagy a nemzetközi kollektivizmus, vagy másképpen a fasizmus vagy a bolsevizmus tévedése ott van, hogy a közösséget feltétlenül magasabb rendűnek tartja, mint az egyént. Az igazság nem a harmadik, hanem az egyetlen úté: a keresztény szolidarizmusé, amely az adjátok meg elvénél, továbbá a szociális igazságosságnál és a felebaráti szeretetnél fogva az egyén egyéni üdvösségét ezek megtartásától teszi függővé. Azoknak, akik számára ez idegenül hangzik vagy üresen kong, azért, mert saját maguk nem tudják tartalommal megtölteni, azt felelem, hogy ez nálunk nem frázis, nem korcsmacégér, hanem átélt tartalom. Akik pedig azt mondják, hogy ezzel egyének vagy azok csoportosulásai visszaéltek, a válaszom az, hogy ez lehetséges éppen úgy, amint lehetséges az is, hogy a fasizmussal vagy a bolsevizmussal is visszaélnek. A kérdés megoldása ez esetben nem az egyedül helyes világnézeti alapról való letérés, hanem a visszaélők kinyomozása, felelőssé tétele és maguknak a visszaéléseknek a lehető megszüntetése.

A hasonlatunkból azonban még más következtetést is levonhatunk. A legújabb, tehát nem a száz évvel ezelőtti természettudományos felfogás szerint a sejtközösségbe nemcsak a működés kettős, a már említett tudattól független, illetve függő működéssel, hanem maga a sejtközösség is kettős felépítésű. Ez a felépítés független a működés kettősségétől. A kettős felépítés nemcsak a test és lélek kettősségében jelentkezik, hanem a testen belül abban, hogy a testek sejtegyede és a sejtegyedek által a szerveződés következményeként kitermelt sejtek közötti állomány alkotja. Az életet maguk a sejtek képviselik, amiért is ezekre csak az élet törvényszerűségei érvényesek, míg a sejtek közötti állományra, amely nem élő, csak annak a terméke, a szorosan vett anyagi világ törvényszerűségei érvényesek. Ez a sejtközösség természete szempontjából annyit jelent, hogy ha annak felépítését és a működését meg akarom érteni, akkor mind az élettudományi, mind pedig az anyagi-világi módszereket és törvényszerűségeket egyaránt figyelembe kell vennem. Átvetítve most már a sejtegyedek és a szerveződést egyáltalán lehetővé tevő sejtek közötti állomány kérdését az emberi közösségekre, azt látjuk, hogy az emberi közösségeken belül szintén jelentkezik ez a megkülönböztetés, közelebbről az ember testi és lelki (szellemerkölcsi) állomány[á]ban. Ebbe az emberegyedek éppen úgy beleszületnek és kihalnak a személyiség által meghatározott sejtközösségen belül. Erre a kérdésre előadásában Erdei Ferenc is utalt, amikor, ha jól emlékszem, társadalmi kötőanyagról beszélt, bár ennek jelentőségét egyáltalában nem domborította ki olyan mértékben, mint amilyen mértében ez figyelembe veendő. Különösen nem domborította ki ennek az állománynak anyagi és szellemi kettősségét. Erre példa anyagi tekintetben a vasút, szellemi tekintetben az erkölcsi szabály. Közbevetőleg, nehogy a lélek szón megütközzék valaki, aki a maga materialista filozófiájában ilyet nem ismer, vagy pedig azt kizárólag az anyag képződményének tartja, vagy pedig az anyagtól független megjelenését nem ismeri el, megjegyzem, hogy ezt egyáltalában nem "világnézeti alapon", hanem modern természettudományi alapon használom. [...]

A közösség szerves és szervezett tevékenységének viszonyában az élő személyek alkotásai ugyan nem kizárólagosan, de rendszerint akár anyagiak, akár szellemiek legyenek, a szervezett tevékenység vonalán helyezkednek el. Ebből az következik, hogy az mindig hajlamos a megmerevedésre. Ez az egyénnél azzal következik be, hogy véredényei elmeszesednek, a közösségnél pedig azzal, hogy egyes ilyen megnyilvánulásai kiöregednek és a közösségi célokra használhatatlanná válnak. Kivételt képeznek itt az örökérvényű, isteni eredetű szellemi dolgok. 

Az élet azonban a merevséget, a megállást nem bírja el. Vagy előre, vagy hátra, de változnia kell. Ebből viszont az következik, hogy a szerves és a szervezett viszonyában eltérések állnak be. A szervezett vagy lemarad vagy túlméretezetté válik. Ez a szakadék pedig az összhangot, következésképpen a közösség egészséges felépítését és működését akadályozza, vagy lehetetlenné teszi. Ennek következménye vagy a közösség betegsége vagy pedig a halála. Sem az emberi test, sem az emberi közösség nem halhatatlan. Ez csak Istennek, az ő angyalainak és az emberi léleknek van fenntartva.

Ha a szerves és szervezett tevékenység összhangban vannak, vagyis fedik egymást, akkor ún. közösségi, társadalmi békéről beszélünk, ellenesetben közösségi (társadalmi) válságról. Ez a válság mindaddig tart, amíg a szerves és szervezett megnyilvánulások újból nem fedik egymást, vagy pedig a közösség abban az egyediségében, amelyben megnyilvánul, fel nem bomlik. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a közösséget alkotó emberegyedek mindegyikének ugyanekkor meg kell halnia. Ahogyan az én halálom esetében sem szűnik meg minden sejtemnek az önálló egyedi élete, legalábbis abban a pillanatban nem, amikor az orvostudomány ezt a halált konstatálja. A szerves és szervezett elválása esetében az újbóli összhangot kétféleképpen lehet biztosítani. Vagy a szervezett működést irányítók észlelik a leszakadást és igyekszenek a szakadékot áthidalni, vagy pedig a közösség életereje függetlenül a szervezett tevékenységet irányítóktól, saját módosulásaival vagy ha tetszik, új szervezeti elemek beiktatásával, esetleg az irányítók személyi lecserélésével eszközli az áthidalást.

Maga a leszakadás megtörténhetik általánosan, történhetik azonban a közösséget jelentő négy adottság bármelyikén önállóan is.

4. A hordától a cselekvés államáig

Az egész emberiség az általam használt értelmezésben nem egyetlen, hanem több elkülöníthető közösség összessége. Ezek az egyes közösségek egymással több-kevesebb kapcsolatban vannak. A kapcsolatok lehetnek egészen szorosak, vagy lehetnek teljesen lazák, sőt lehetnek gyakorlatilag úgyszólván teljesen az észrevehetetlenségig elenyészők. A bennünket legközelebbről érintő magyar közösség és mondjuk a földgömbnek valamelyik a földrajztudomány előtt még ismeretlen pontján élő emberek közössége között vajmi kevés a kapcsolat. Még az ún. kultúrközösségek egyes tagjai is elsősorban csak egymással érintkeznek, és más kultúrközösségek tagjaival csak lazább kapcsolatban állnak. A szomszédság nemcsak az egyes emberek és családok között jelent összekötő kapcsot, hanem nemzeti közösségek között is. Ez tény, ti. a közösségek különbözősége nemcsak abból a szempontból jelentős, hogy az egyes közösségek között milyen szorosak vagy lazák a kapcsolatok, hanem abból is, ahogyan az emberek is csak az emberi méltóság, a személyiség, az én világnézetem kifejezésével élve: az egy Atyának vagyunk a gyermekei vonatkozásában egyenlők, egyébként nem, és éppúgy a közösségek sem egyenlők. Az emberek között is van lángész és van ostoba, van óriás és van törpe, ugyanígy a közösségek között is vannak olyanok, amelyek fejlődni tudnak, és vannak olyanok, amelyek erre képtelenek. Történeti és néprajzi tapasztalataink, legalábbis a mai tényállásban, ezt igazolják. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy alapjában véve az ő tagjaikban is meglévő halhatatlan lélek révén a fejlődés lehetősége nincs meg. Megvan, csak éppen beállítottságuk olyan, hogy mint közösség a fejlődés egy bizonyos fokán túl nem tudnak jutni. Vagyis az adottságaik hiányoznak hozzá (elsősorban a természeti és faji adottságokra gondolok), vagy pedig a szervezett és a szerves megnyilvánulások egymás közötti viszonyában olyan helyzetek állanak elő, hogy azok ugyan elszakadtak egymástól, és csak öntudatlan vagy alig öntudatos életre adnak lehetőséget, de annyi életerő nincs már bennük, vagy még nincs bennük, hogy a szakadékot elhárítva az újabb fejlődés útjára lépjenek.

Így az emberi közösségek során az egyes jelenlegi közösségek fejlettségi foka szerint, akár pedig az egyes közösségek egyéni fejlődésének az időbeli útján különböző fokozatok állapíthatók meg a hordától egészen a már kialakuló cselekvés államáig. Ezek közül a fokozatok közül az idő rövidsége miatt csak a fehér fajon belül, és itt is a legutoljára létrejöttekkel foglalkozunk.   

A keresztény középkor Isten kegyelméből való királyságát először az abszolút királyság váltotta fel, ha erkölcsileg nem is mindenben, de szervezetileg Machiavelli alapján. Ez a felvilágosodással, a tiszta emberi eszméjének az elterjedésével, az ún. felvilágosodott abszolutizmussá alakult át. Közben a XVII. század folyamán először Angliában indult meg Hobbes-szal, illetve Locke-val a politikai folyamat, amely Angliában már ekkor a parlamentarizmushoz vezetett, amit az európai kontinens, kezdve Franciaországgal, a XVIII. és a XIX, század folyamán vezetett be. Az angol "dicsőséges forradalomtól" több mint száz esztendő telt el, míg az részint eszmében, részint gyakorlatban átkerült a kontinensre, az ún. kontinentális parlamentarizmus alakjában. Ebből a szellemi folyamatból különösen két nevet kell megjegyeznünk: Montesquieu-ét és Rousseau-ét. Mindketten a szabadság fogalmából indultak ki, és azt keresték, hogy miképp lehet szervezetileg biztosítani egy államon belül a szabadságot.

Montesquieu ezt akként vélte megoldhatónak, hogy az állami élet funkcióit, vagyis amelyeken keresztül az államhatalom érvényesül, egymástól el kell választani és egyensúlyban kell tartani. Ez az államhatalmak egymástól elválasztásának és egyensúlyának híres tétele. 

Az államhatalmi ágak szerinte a következők: a közösségi és egyéni magatartást szabályozó törvényhozás, a törvények végrehajtása és végül a bíráskodás. Ezeket szerinte egymástól el kell választani, és gondoskodni kell arról, hogy ezek egyensúlyban maradjanak. A hangsúly tehát az elválasztáson és az egyensúlyon van. Rousseau felfogása ettől lényegileg abban tér el, hogy nála az elválasztás nem teljes, mert a főhatalom a népképviseleti alapon összeülő törvényhozó testület kezében van, és ez gondoskodik a végrehajtás gyakorlásáról is.

Ez azonban a maga tiszta alapjában Rousseau szerint is csak olyan kisebb helyen lehetséges, különösen legideálisabb alakjában, ahol a közösség minden tagja közvetlen jelenlétével részt vehet a törvényhozás munkájában, mint pl. Svájc egyes kantonjaiban, vagy nálunk az Aranybulla után 1608-ig, az akkori politikai nemzet, vagyis a nemesség esetében. Nagyobb területű és lélekszámú államokban azonban ez csak a nép által választott képviselők vagy követek útján lehetséges, akik nem egy kerületet képviselnek, habár kerületenként is választják őket, hanem az egész népet, mert megválasztásuk időszaka alatt a kerületük a választást nem vonhatja vissza, és őket utasítással sem láthatja el. A magyar nemesi alsó tábla követekből állott, akiket a küldők, a választók utasításokkal láthattak el, és vissza is hívhattak. Ugyancsak kis területen és kisebb lélekszám esetében valósítható meg az az elképzelés is, és ezt Rousseau szintén elismeri, hogy a törvények végrehajtása közvetlenül a törvényhozó testület által történjék. Ez részint a törvényhozó testület állandó tanácskozásait tenné szükségessé, részint az ügyek intézését nagymértékben elhúzná, tekintettel annak hosszadalmasabb vitáira, részint pedig az egyes helyi kérdések elintézése ezt meg is nehezítené, amiért ez is oda módosul, hogy elegendő csak az, hogy a törvényhozó testület bizalmát kell bírni a végrehajtó hatalom gyakorlóinak. Ezt úgy oldották meg, hogy a törvényhozó testület többségi pártja vezető egyéniségei kezébe tették le a végrehajtó hatalmat, akik ezután egymás között munkamegosztással élve, magát a végrehajtó hatalmat is felparcellázták. Ez a felparcellázás a minisztériumokban jegecesedik ki. A miniszterek közötti összhang és az ún. összkormány képviselője: a miniszterelnök, aki azonban a többi minisztertársának nem főnöke, hanem csak az első az egyenlők között. Ez egyes államokban az abszolút királyság után akként valósult meg, hogy a király önkéntes, vagy a feltörekvő erők által kikényszerített elhatározásából alkotmányt adott népének. Vagyis az állam alkotmányos királysággá alakult át. Ez esetben papiroson a "király uralkodik, de nem kormányoz" elv érvényesült az uralkodót személy szerint megtartó alkotmányos királyságokban vagy császárságokban. Lényegileg ehhez hasonló a helyzet ott is, ahol az államfői tisztet is időnként választott, tehát időnként cserére kerülő köztársasági elnökök töltik be. Az alkotmányos királyságokban a törvényhozó testület és a király párharca alakult ki, amely korszakonként és államonként változóan hol az egyik, hol a másik időleges győzelmével végződött. A köztársaságokban az Észak-amerikai Egyesült Államokat kivéve a hatalom mindig a törvényhozó testület kezében volt.

Ezt az állami berendezkedést "jogállamnak" nevezzük. Annak nevezzük azért, mert az állam, közelebbről a végrehajtó hatalom célját a jog eszméjének megvalósításában látta. Ez a rendszer azonban nem vált be. Igaz ugyan, hogy sok helyen csak cégérnek tartották és így visszaéltek vele, más helyeken, mint pl. Franciaországban viszont komolyan vették, és mégsem vált be. Be nem válásának történeti és szervezeti okai vannak. A végrehajtó hatalom ugyanis nemcsak a törvényt hajtja végre, hanem ezenkívül jelenti magát az államot, mint cselekvést. A törvény csak szándék, vagy ha tetszik, célkitűzés, ami valósággá csak a végrehajtással válik. Az állampolgárok tömegeit, mint általában a legtöbb egyént nem a jogszabály, hanem az eredmény érdekli. Nem az kell neki, hogy törvény legyen a telepítésről és házhelyekről vagy a szabadságról, hanem [az], hogy az államhatalom őt, ha nincs se földje, se házhelye, segítse hozzá a föld és a házhely megszerzéséhez, és biztosítsa számára a szabadságot. Tehát nem a törvényben bent lévő jogszabály, hanem maga a gyakorlati eredmény. Az angolszász államokban kezdettől fogva ez volt a felfogás, és ezért a legutóbbi időkig ezekben az államokban úgynevezett közigazgatási jog, vagyis az a jogrendszer, amely a végrehajtó hatalom szerepét szabályozza, nem volt. Ezt az amerikaiak úgy fejezték ki, hogy ők nem szeretnek európai közigazgatási jogászokkal beszélni, mert ha megkérdik őket, hogy van-e az ő álamukban analfabéta, azt a választ adják, hogy kérem, nálunk ekkor és ekkor iktatták törvénybe a kötelező népoktatást. Az európai közfelfogás azonban - és így vele a magyar is - erősen a jogállam felé hajlott. Ez önnönmagában még nem lett volna hiba, a hiba ott volt, hogy a jogállam eszméje egyre inkább szemponttá vált, sőt kizárólagos szemponttá, vagyis dogmatizálódott. Ennek következménye az lett, hogy ez az eszme mint egyedek közötti állomány megmerevedett és elszakadt az élettől. Közben azonban fordult egyet a világ. Amikor a parlamentáris kabinetrendszer kialakult, akkor még az ipari forradalom előtt voltunk. Európa és mi is. A parlamentáris kabinetrendszer termőtalaja Anglia volt, és onnan vette át a vázolt úton az európai kontinens. Magát a rendszert átvette ugyan, de nem vette át vele az eleven erőt, amivel Angliában rendelkezett. Vagyis a változott viszonyokhoz való alkalmazkodás képességét. Az az általános jelenség, hogy az epigon, az átvevő, ha nem a példából okulva, a saját intézményeiből fejleszti ki azt, amire szükség van, hanem csak másol, akkor élettelent alkot, itt is érvényesül.

Így állott elő az a helyzet, hogy míg a parlamentáris kabinetrendszer Angliában lépést tudott tartani a fejlődéssel, a kontinentális államok, a kisebb méretekkel rendelkező északi államok és az egészen más felépítésű Svájc kivételével erre képtelenek voltak. Megjegyzendő, hogy a lépéstartás Angliában sem sikerült a dolgok teljes egészében.

5. A cselekvés állama

Az ipari forradalom következtében megszaporodott és nagymértékben differenciálódott népesség, amelyben eddig soha nem tapasztalt méretek fejlődtek ki, egyre nagyobb és nagyobb feladatokat rótt az államra. S mivel az államszerkezet egyre nehézkesebb módon tudott feladatainak eleget tenni, az első világháborút követő európai forradalom során vagy véresen, vagy vér nélkül, világnézeti azonossággal vagy anélkül, egyre több állam vonta le a konzekvenciákat.

Ezek közül időrendben első volt Oroszország, a második Olaszország, a harmadik Németország, hogy csak a nagyobbakat említsem. Mi volt ebben az átalakulásban az állam szervezete és működése szempontjából a leglényegesebb momentum? Ismétlem, nem világnézeti, hanem szervezeti megoldásokról van szó, amelyek szervezetileg teljesen egyformák, bármilyen világnézet is legyen mögöttük.

Ezt a lényeget Magyary Zoltán nyomán, aki ezt a kérdést mindenütt a helyszínen tanulmányozta: az Észak-amerikai Egyesült Államokban éppúgy mint a Szovjetunióban, a következőkben foglalhatom össze. 

Az ipari forradalom következményeként az állami feladatok megoldása egyre több és több szakértelmet kíván, az államhatalmi ágak közül a végrehajtó hatalom szerepe hallatlan mértékben megnövekedett. Ez annyit jelent, hogy a feladatok megoldása egyre több és több szakértelmet kíván a végrehajtást eszközlő tisztviselőktől. Tehát kialakult egy szakképzett bürokrácia. Ez azonban méreteiben szintén megnövekedett. Nemcsak nálunk Magyarországon, hanem végig az egész világon. [...] Ez, ismétlem, nem magyar jelenség. Hiszen Berlin, London vagy New York városok bármelyikének több alkalmazottja van, mint Csonka-Magyarországnak volt, és Amerikában vannak vállalatok, amelyek félmillió, vagy még nagyobb létszámú alkalmazottal dolgoznak. 

Ez pedig annyit jelent, hogy az állam kinőtt azokból a keretekből, amelyeket számára a XVIII. és XIX. század államának, a jogállamnak kialakítása során megállapítottak.

Mi tehát az a szervezeti módosulás, amelyen az említett államok keresztül mentek, és amely egyben rámutat a parlamentáris kabinetrendszer szervezeti hibáira is? Semmi más, mint kialakítása annak a rendszernek, amely az Amerikai Egyesült Államokban már az államok első alkotmányát szövegező férfiak bölcsességéből, kezdettől fogva megvolt, és amit ők az erős végrehajtó hatalom rendszerének, strong executivnak mondanak. Ez lényegileg nem egyéb, mint a végrehajtó hatalomnak a törvényhozástól való függetlenítése, akár az egyetlen párt rendszerével, mint Oroszországban vagy Németországban, akár pedig azzal, hogy a végrehajtó hatalom birtokosa hivatalának tartama alatt független a parlamenttől, és nemcsak ő, hanem az egész végrehajtó hatalom független attól. Ami annyit is jelent, hogy a miniszterek nem egyenrangú társai, hanem alárendeltjei a végrehajtó hatalom legfőbb vezetőinek. Az Amerikai Egyesült Államok ezt úgy biztosították, hogy a végrehajtó hatalmat teljes egészében az Unió elnökére bízták, akinek a miniszterek nem kollégái, hanem alárendeltjei. Nem is hívják ott minisztereknek, hanem államtitkároknak. Ezek is tartanak időnként tanácskozást, mint nálunk a minisztertanács. Náluk azonban bármikor megtörténhetik, amint meg is történt, hogy egy alkalommal szavazásra került a sor, és az elhangzott vélemények közül az elnök véleményére esett egy szavazat, ti. az övé, és a vele szemben álló véleményre tíz, akkor az elnök így hirdette ki az eredményt: elhangzott egy igen és tíz nem, az igenek győztek.

Összefoglalva az utóbbi tételre vonatkozó fejtegetéseket, ezt úgy fejezhetném ki, hogy a végrehajtó hatalom a strong executiv rendszerében vezetőt, főnököt kap. A parlamentáris kabinetrendszer esetében ez a vezető és főnök nem egy személy, hanem egy testület. Hogy ennek a helyzetnek a fonákságára rámutassak, kénytelen vagyok megkérdezni, hogy ki volna hajlandó egy olyan autóba beleülni, amely 100 kilométeres sebességgel robog, de viszont a volánjánál tíz szakképzettség nélküli ember ül, akik a volán minden egyes rándításánál előbb megtanácskozzák a dolgot. Azt hiszem, hogy mindenki igyekezne erről az autóról menekülni. Ezért nem tudok csodálkozni azon, hogy egyes európai nemzetek, közöttük a legnagyobbak már le is ugrottak róla. 

A magyarázat ugyanis az, hogy kollektív felelősség nincs, csak egyéni felelősség. Ez annyit jelent, hogy nem lehet pl. felelősségre vonni egy bizottságot, amely titkos vagy nyílt szavazással, a többségi elv alapján dönt valamiről, mert a bizottsági vélemény vagy akarat kialakítása egészen másként történik, mint az egyéné. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a végrehajtás mechanizmusát irányító egyén egyúttal a közösségi vélemény kizárólagos kinyilvánítója, amivel szemben ellentmondás nincs. A közösség által követendő irányelvek meghatározása más mechanizmusnak a kérdése. Ez megvalósítható akár választás alapján összeülő parlamenttel, akár állandóan önmagát kiegészítő testülettel, akár időnkénti plebiszcitumokkal. Ez lényegileg mindegy. Lényeges, hogy a szabadság, amelyhez a gondolat kinyilvánításának a szabadsága hozzátartozik, az ember elidegeníthetetlen természetjoga, lényeges továbbá, hogy az emberi közösség végcélja az egyéni boldogulás. Így ezeket az egyénektől elvonni nem lehet.

A jogállami felfogás következménye lett még az, hogy [...] a végrehajtó hatalom alsó fokán lévő tisztségviselők mind nevelésükben, mind gyakorlati tapasztalataikban arra jöttek rá, hogy nekik mindent szabad a világon, csak jogszabályt nem szabad sérteni. Mivel pedig jogszabályt a legbiztosabban akkor nem sértek, ha nem csinálok semmit, következésképpen igyekeztek semmit sem csinálni, amit látszatintézkedésekkel, aktatologatással és más egyébbel értek el. Ezt Faguet, az első világháború előtt, maró gúnnyal, mint a parlamentáris kabinetrendszer eredményét, mint a "kontárság kultuszát" és a "felelősségtől való rettegés" állapotát jellemzi.

Az ipari forradalom következtében a közösség szerves és szervezett működése között a szakadék kiszélesedett. Ezen a jogállam [az] alapeszméjéhez híven, elsősorban jogszabályalkotással kívánt segíteni. Ennek az eredménye pedig egy olyan jogszabály, közelebbről közigazgatási jogszabály-túltengés lett, amit ma áttekinteni nem lehet. Szakmám a közigazgatás, tessék elhinni. Ha csak a legfontosabb törvényeket és rendeleteket veszem is csak figyelembe, márpedig a jogállamiság szerint mindent figyelembe kell venni, akkor is [a] normális könyvekbe, normális betűkkel leírt hatályos jogszabályok a könyvtárpolcon hosszú métereket foglalnak el, és ez a jogszabályanyag egyre változik, mert az élet újabb és újabb problémákat hoz elő, amiket meg kell oldani. A megoldáshoz persze a jogszabály önnönmagában nem elegendő, ahhoz cselekedet is kell.

A cselekedethez pedig szakértelem és hozzáértés is kell. A szervezési cselekedethez szervezési szakértelem, a beteggyógyításhoz orvosi szakértelem, az útépítéshez mérnöki és szakmunkási szakértelem, és így tovább. Erre az államigazgatás ki is termelt egy már említett szakképzett tisztviselői kart. Igen ám, de ezeknek a legfelsőbb hivatalnoki főnökei olyanok, akik nem szakemberek. Őket tehát a szakember alárendeltek, ha akarják, akár az orruknál fogva vezetik, mert nekik fogalmuk sincs arról, hogy a konkrét intézkedés kapcsán, szakszempontból mit is kell tenni. [...] Még érdekesebb a helyzet a végrehajtó hatalom egészét illetően, mert ennek a főnöke pedig önnönmagában véve nem szakember, lévén ez a minisztertanács. [...] Azt nem is kell még egyszer ismételni, hogy pillanatok alatt komolyan dönteni csak egy ember tud. Egy ember viszont, különösen egy nagyobbacska állam esetében, mint pl. a jelenlegi Magyarország, képtelen az összes problémákat áttekinteni. Képtelen az összes adottságokat, amelyek egy-egy nagyobb elvi döntéshez szükségesek, figyelembe venni. A mai rendszerben ez hosszadalmas ankétezés, tanácskozás alapján történik, ami az intézkedéseket meglassítja. Ennek az áthidalására és az állandó áttekintés, a kérdések állandó szisztematikus feltárására, a szükséges megoldási tervezetek elkészítésére javasolja Magyary Zoltán a közigazgatási vezérkar felállítását. Ez egyszerűen annak a szükségességnek a felismerése, hogy a közigazgatás, az állam időközben nagyüzem lett. A nagyüzemek[kel] pedig együtt jár a vezetés körüli munkákban történő munkamegosztás. Amint a hadseregfőparancsnok, mint egy nagyüzem vezetője, ma meg sem tudna moccanni vezérkar nélkül, ugyanúgy nem lehet a mai méretekre megnőtt nagy szervezeteket vezérkar nélkül vezetni. Így alakultak ki részint tudományos felismerésből, részint szervezeti szükségszerűségből a már említett hatalmas amerikai vállalatoknál a vállalati vezérkarok, Roosevelt agytrösztje, az orosz Gosplan és a német Vierjahresplan. E két utóbbi elsősorban mint a nemzeti termelés irányításával kapcsolatos vezérkar, illetve vezérkarszerű intézménye. Maga a gondolat végső eredményében mindenütt nem más, mint a nagy szervezetekkel együtt járó szükségszerű szervezeti megoldás.

Olyan szervezeti megoldás, amely a katolikus egyházban 2000 éves szervezeti tapasztalatok alapján jegecesedett ki a pápa primátusában és [a] bíbornoki kollégiumban, mint a világegyház kormányzatának vezérkarában. Igaz ugyan, hogy ez utóbbi egyúttal a végrehajtó hatalom fejének az utánpótlását is biztosítja. Az utánpótlást az Egyesült Államokban közvetlenül a nép általi választással, a Szovjetunióban az állandósult politbüro mindenkori legbefolyásosabb egyedének a kiválasztódásával nyer biztosítást. Így érik el azt, hogy az állam iránya és célja, valamint a megfelelőbb közösségi élet kiépítésének a megvalósítása nem ötletszerűen, nem össze-vissza, hanem egységesen kidolgozott és az élettel állandóan számoló tervek alapján céltudatosan történik, ami a jogállamban, illetve a parlamentáris kabinetrendszerben nincs meg.

Befejezésül még le kívánom szögezni azt a tételt, hogy a jogállamiság, mint a jog tiszteletén keresztül az állampolgárok biztosítéka minden önkényeskedő ellen, kétségkívül nagy vívmány volt, amelynek előzményeiről, azt hiszem, senki nem akar lemondani. Én sem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy amint a jogállamiság megvalósításánál sok értékes fejlődési elemet beépítettünk a múltból az állami szervezetbe, ugyanígy a ma államának kiépítésekor a múltat ne vegyük figyelembe. Figyelembe kell venni, mert ez is hozzátartozik a közösségi élethez, ez is szempont, de nem az egyedüli. Hogy ez mennyire szempont, bizonyítja ezt az a körülmény, hogy az angolszászoknál ugyancsak az ipari forradalom hatása alatt a náluk elmaradt közigazgatásjogi kiépítés fekl indult meg a fejlődés iránya a már kiépített cselekvési, eredményességi irány mellett.

Nálunk ez utóbbi ma még csak irodalmi követelés, bár egyes nyomok arra mutatnak, hogy ennek megvalósulása nem sokáig maradhat el. Amint az általam felhozott példák igazolják, ez független demokráciától vagy diktatúrától, jobboldaliságtól vagy baloldaliságtól, mert ez egyszerűen nem más, mint értelemszerű szervezeti megoldás. Hangsúlyozom, szervezési megoldás. Ezt a szervezési megoldást nálunk is meg kell valósítani, alakuljon egyébként bármiképp is a magyar élet. Ez a lényegbeli tartozéka a méreteiben megnövekedett szervezetnek.

Az eredményesség szemmel tartása ezenkívül még annak az állandósulását jelenti, hogy az összes adottságok állandó figyelembevételével a szervezett tevékenység vezetői lépést tudnak tartani a szerves tevékenységgel, és így a kettő összhangját és békés fejlődését biztosítani képesek.

Maga a cél pedig, bármilyen program szerint is törekedjünk annak megvalósítására, azt hiszem, hogy egy, amint ezt már a közösség céljánál említettem, és ezt most más szavakkal így fejezhetném ki: megvalósítani Krisztus királyságát, az igazság és élet királyságát, a szentség és kegyelem királyságát, az igazságosság, szeretet és béke királyságát.

*

In Szárszó. Magyar Élet kiadás, 1943, 147-167.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.