Mit jelent az első axióma? A hatalom és tiszta kéz viszonyát mondja ki. De mit jelent az, hogy tiszta kéz? Mindenekelőtt olyasvalamit, amit közvetlenül és biztosan mindenki tud, és ami fölött az emberek gondokozásában eltérés nincs.

Az ember gyakran elcsodálkozik, főképpen hivatalos helyen, törvényhozásban, bíróságoknál, közigazgatásban, hogy vannak tények, amelyek a falakon kívül realitásokként szerepelnek, a falakon belül egyszerre minden átmenet nélkül megszűnnek realitások lenni. Gyakori eset ez sajtóperekben. A hírlapi cikk írója számára a realitás más, mint a bíróság számára, amely ítél a cikk tényállításai fölött. Sőt ennél több. A bíró elhagyja a bírói széket, leszáll az emelvényről, cigarettával kínálja meg a hírlapírót és abban a pillanatban már realitásba lépett. A szociológusok jól ismerik e két egymástól teljesen különböző valóság-világot. Tudják, hogy amikor egy állítás az utcán, a klubban, egymás között, dohányfüst mellett elhangzik, annak jellege, tartalma, formai jelentősége egészen más. A bíró lelép az emelvényről, és ezt az állítást elismerheti, sőt elismeri, él vele, és ugyanazon a nézeten van. Az emelvényen pedig elítéli azt, aki ezt a nézetet kimondja.

Tegyük fel, hogy egy hivatali funkcionárius szabálytalan tettéről van szó. A hírlap azt írja, hogy e funkcionárius tisztessége kétes. A bíró ezzel éppen olyan tisztában van, mint bárki más. Minek az alapján? Közvetlen, intuitív, társadalmi belső, rendkívül érzékeny tudomás alapján, ami az illető funkcionáriusnak nem tetteiből, hanem közvetlenül egész magatartásából tűnik ki. De abban a percben, mikor mint bíró ítél afölött, aki a funkcionárius tisztességét kétségbevonta, bár közvetlen tudomása van arról, hogy a hírlapíró ugyanazt mondja, amit ő is tud, egyszerre úgy tesz, mintha nem tudna róla, és mint bíró erről nem is tud, és nem is tudhat. Nem azért, mert nincsen az iratokban, hanem azért, mert az ilyesmi soha semmiféle iratban nincsen, és nem is lehet. A közvetlen társadalmi realitás szférájából egyszerre imaginárius és irreális, úgynevezett hivatalos szférába lép át. És e hivatalos szférában a közvetlen tudomásnak nincsen érvénye. A bíró másnap, mikor a funkcionárius kerül eléje, esetleg azt is elítéli, de azt sem közvetlen tudomás alapján, hanem csakis és kizárólag oly tények befolyása alatt, amelyeket számára a hivatalos szféra nyújt. És itt ismét hangsúlyozni kell: nem az írásbeli bizonyíték, nem a tanúvallomások, nem a helyzet kétségtelensége dönt. Ami dönt, az egyedül és kizárólag az, hogy a hivatalos szférában micsoda hogyan jelentkezik, és mi a súlya.
Ez a szó, hogy: „tisztakezű”, nem hivatalos, hanem a közvetlen tudás szférájából való. Nem olyan szó, amit igazolni, bizonyítani kell, amire adatot kell szolgáltatnia. Mindenki közvetlenül tudja, hogy mit jelent. A szó jelentését a hivatalos előtt kifejteni teljes lehetetlenség volna, mert ha valakire vonatkozna, becsületbe gázoló éle lenne, ha pedig csak általánosságban hangzana el, nem volna más, mint üres szólam. A közvetlen tudás számára azonban rendkívül gazdag, sokoldalú, az egész személyiséget megmozdító valami. Nem annyit jelent, hogy nincsenek hátsó gondolatai, nem nyúl ahhoz, ami nem az övé, nincsenek kétértelmű kijelentései, nem készít senkinek csapdát, nem fogad el gyanús pénzeket, senkit sem akar megcsalni, nem gyakorol senkivel szemben sem nyílt, sem burkolt erőszakot, nem gyanakvó, nem rosszhiszemű. Mindennél sokkal közvetlenebbet, világosabbat, egyszerűbbet, de ugyanakkor megfoghatatlanabbat jelent.

És itt jelentkezik a másik fontos szó: a hatalom. „Macht ist böse – a hatalom gonosz”, mondja Jakob Burckhardt. Mit ért ezalatt? Elsősorban nem azt, hogy éppen igenis hátsó gondolatai vannak, kétértelmű kijelentései, csapdát készít, megveszteget és megvesztegethető, gyanakvó és rosszhiszemű. Ennél többet, sőt egészen mást. A lényeget az nem érinti, hogy az ember morálisan állítja be a kérdést, azt mondja: a tisztakezű a modálisan jó, a hatalom morálisan rossz. A legnagyobb tévedés volna ezen a helyen a morális szempontot alkalmazni. Ezzel az ember beleesne azoknak a múlt  századbeli szociológusoknak a hibájába, akik a helyzetet a „politika és morál” ellenlétével próbálták tisztázni.

Miről van tehát szó? Több fáraó sírfeliratán olvasható a következő: „A harci kocsik kerekét kivétettem és ekékre tétettem, a kardokból sarlókat és kaszákat készíttettem, a hadizászlókból gyermekruhákat csináltattam.” Vagy amikor Periklész haldoklott, azt mondta: „nyugodtan lépek át Hadész kapuján, mert miattam egyetlen athéni polgár sem ontotta könnyeit”. Ezen a ponton a dolgok alól olyasmi villan ki, ami a hatalomról és tisztakezűségről valami egészen lényegeset mond el. A fáraók és Periklész igazolják magukat: ők megtették azt, amit rájuk bíztak. A Periklész-féle magatartás ellenkezője lenne, akiről halottaságyán azt mondanák: „az egész országban nincsen senki, aki miatta nem ontotta volna könnyeit”. És ez az a hatalom, amely alatt az egész nép szenved, és amely miatt egy egész ország könnyezik. Nem morálisan rossz. Ennél sokkalta több. Mint ahogy a tisztakezűség nem morális jóság, a hatalom sem erkölcsi gonoszság.

Egy lépésről közelebb véve a dolgot: Voltaire írja „Mohamed”-ről szóló tragédiájában: „szabad-e minden vakmerő csalónak az emberiség számára új szolgaságot hozni? Van-e joga csalni, még ha lángésszel csal is?” Minden ilyen vakmerő azt mondja: „Ha engem követsz, hős leszel”. Mire azt vágják Mohamed szemébe: „Dis plulot des brigands – mondd inkább, hogy haramia”. Ebből a beállításból most már végérvényesen kitűnik, hogy a hatalomban van valami rettenetes, ami pusztít, megaláz, ami az emberiség számára új szolgaságot hoz. A fáraók és Periklész önigazolása is innen érthető. Amit mondani akarnak: nem hozunk új szolgaságot. Nem nevelünk haramiákat – kezünk tiszta maradt, s miattunk egyetlen könny sem hullott. A hatalom természetében van valami, ami szolgaságot hoz, könnyeket fakaszt, és azt a kezet, amely nevében cselekszik, tisztátalanná teszi.

Így tárul fel a Bergengruen-féle axióma igazi jelentése: aki kezének tisztaságát meg akarja őrizni, annak hatalom nélkül kell maradnia; aki pedig elnyeri a hatalmat, annak keze nem maradhat tiszta. Miért? Mert „die Welt ist so beschaffen – ez a világ természete, ez a dolgok tulajdonsága”. A tisztakezűség mindig hatalom nélkül van, minél tisztább kezű, annál inkább, aki pedig elnyeri a hatalmat, annak keze nem maradhat tiszta, és minél hatalmasabb, annál kevésbé.

*

A szellem nem akar megtévesztést, hátsó utakat, kényszert, vagyis nem akar könnyet fakasztani. Voltaire szavával: nem akar szolgaságot. Éppen mindennek ellenkezőjét akarja. Tudjuk, hogy egyetlen kor sem volt oly produktív tervek alkotásában, amelyek az emberiség javát volnának hivatva szolgálni, mint a mai. Azoknak a szellemi alkotásoknak és törekvéseknek száma, amelyek ma mind egy könnytelenebb, kevésbé szolgaságra kényszerítő életrend megvalósítását akarják, egyszerűen felsorolhatatlan. De ugyanakkor még alig volt kor, amikor a tényleges hatalom annyi könnyet fakasztott, s oly megalázó szolgaságot teremtett volna. Azt mondhatná valaki, hogy: íme a platóni konfliktus modern változatban. Platón is elgondolta államát, de amikor Dionysios tyrannos állam élére állította, nem tudott csinálni mást, mint hogy vagy megmaradt a szellem mellett. s akkor az állam felborulni készült, vagy rendet tartott, s akkor államelméletét félre kellett állítania. De ma a helyzet lényegében nem hasonlít a piatani kor helyzetéhez. Ma a szellem nem a kivételben, az egyes zseniális emberben, hanem az egész emberiségben közvetlenül él, közvetlenül hat, és semminemű hatalmat, amely szolgaságot hoz és könnyet fakaszt, még ha időlegesen engedelmeskedik is neki kényszerből, akceptálni nem hajlandó. Platón korában a szellem bukása teljes volt, mert az egyes emberből indult ki, s ezért nem bírhatott azzal a feladattal, amelyet végre akart hajtani. Ma a helyzet egészen más. A szellem ma még csak készül, igazában hozzá sem fogott. A helyzet ma az, hogy egyelőre ironikusan nézi a nem tisztakezű hatalom kétségbeesett erőfeszítését és távol tartja magát.

Mi hát a megoldás? A megoldás még elég messze van. Most csak egyetlen lépést lehet tenni. Ez a lépés a második axiómához vezet, amely Laotsze-tól való, és a következőképpen hangzik: „Hogy a nép oly nehezen vezethető, azért van, mert az uralkodók túl sokat tesznek”. Íme, Laotsze azt mondja: a jó hatalom az, amelyik keveset cselekszik, minél kevesebbet; a legjobb az, amelyik nem cselekszik semmit. Melyik az a hatalom, amelyik nem cselekszik semmit? A szellemi hatalom. De jobb, hogyha ezt az egymástól teljesen különböző két valóságot az ember azonnal elválasztja. Nevezzük hatalomnak azt, amit a tisztakezűség feladása nélkül nem lehet elérni; a másikat, a Laotsze-félét, a szellemit pedig nevezzük uralomnak.á

Mindenki tudja, hogy a hatalom hallatlan költséggel, rendkívüli erőfeszítéssel és nagy apparátussal miképpen tartja fenn magát. Mennyit kell tennie, milyen sokat kell fáradnia, hogy kell magát biztosítania, Laotsze szavával: milyen sokat kell tennie, hogy végre is nem érjen el semmi lényegeset, mert a népet nem tudja vezetni. És mindenki tudja, hogy az uralomnak minderre szüksége nincsen: nem kell sem költség, sem apparátus, szervezet, vagy intézkedés. Az uralom természetében van valami közvetlen. Szférája mindenki számára közvetlenül érthető realitás. A hatalom szférája ezzel szemben ama bizonyos falakon belüli imagináriusan hivatalos. A hatalom és uralom úgy viszonylik egymáshoz, mint a járásbírósági, vagy törvényszéki tárgyalás és Salamon király, Harun al Rasid, vagy Mátyás király ítélete. A bíróság ítélete falakon belüli, elvont, hivatalos, hatalmi ítélet. Az előbbi az, ami a könnyeket fakasztja, és mindig könnyeket fakaszt, mert ez a természete. A hatalom sohasem véglegesen megnyugtató, nem tiszta, világos és átlátszó. Az uralom ezzel szemben világos is, tiszta is, átlátszó is, mondjuk, ez a periklészi, amely nem fakaszt könnyeket. A hatalomban mindig van valami démonikusan romboló; az uralom ezzel szemben fölényes, megérinthetetlen és magas. Ez a természetük abból következik, hogy a hatalom szellemtelen, az uralom pedig szellemi. Ezért kell, hogy a hatalom cselekedjék, ezért van szüksége arra, hogy nagy szervezeteket építsen, szüntelenül dolgozzon, kössön, mozogjon, üldözzön, szolgaságot hozzon; de bármennyit épít, dolgozik, mozog, üres marad és terméketlen. Ezért démonikus és rombol és ezért mondja Burckhardt, hogy: Macht ist böse. De ugyanezért az uralomnak nincsen szüksége sem szervezetre, sem költségre, sem munkára; van valamije, ami sokkal több mindennemű erőfeszítésnél: a szellem. A szellem több, mint a cselekvés.

*

A problémák bonyolultságának tetőfokán vagyunk. Keresztül-kasul egymásba nyúlnak: egymást keresztezik, egymáson átvilágítanak, és egymást feszültségben tartják: hatalom és uralom, tisztakezűség és beszennyezettség, falakon kívüliség- és belüliség, hivatalos és közvetlen realitás, démonikus rombolás és termékeny teremtés. Ebben a helyzetben a szellem magatartása abszolút passzív, sőt abszolút passzív kell, hogy legyen. Miért? Mert csak így őrizheti meg azt, ami számára a legfontosabb: tisztakezűségét. Abban a pillanatban, amikor aktívvá lesz, erről leköszön. A szellemnek passzívnak kell lenni, mert mihelyt csak valamit is tesz, máris túl sokat tesz, s ezzel a nép fölött való vezetést elveszti. Mert a népet látszólag a hatalom vezeti; jobban mondva a hatalom teszi a népet szolgává, az intézkedik fölötte, az fakasztja könnyeit. A valóságos vezető azonban nem a hatalom, hanem a szellem, a nemcselekvő, a passzív. Ez az, amely tudja, hogy a hatalom tehet, amit akar, igaza nincs. Igaza csak a szellemnek van. A szellem helyzete ma tragikus. Mi ez a tragédia? Az, hogy kénytelen látni a hatalom démonikus rombolását, de ugyanakkor kénytelen passzív lenni, és passzívnak maradni. Passzív azért, mert aki cselekszik, az elveszti az uralmat a nép fölött, és passzív azért, mert aki elnyeri a hatalmat, annak a keze nem maradhat tiszta. A szellemnek ez a passzivitása kényszer is meg nem is. Részint a körülmények hatása, részint önként vállalat magatartás: ez benne a fensőbbség, a biztosság, a maga tudatának igaza és az előkelőség. Ez az, ami benne a lényeges: a türelem, az állhatatosság, az önmegtagadás és a tudás. Vár. Tudja, hogy ez így, ahogy van, rossz. De nem tehet mást, mint hogy vár. Ez benne a heroikus. A szellem magatartása ma elsősorban ez. Ahová az ember néz, mindenütt távol van, mindenütt kívül áll. Hősies, mert a démonikus hatalommal szemben megmarad a maga abszolút lényegében: passzivitásában, nemcselekvésében, distanciájában, és néz. Kénytelen nézni. Kénytelen arra, hogy ne tegyen mást, csak nézzen, mert mihelyt megmozdul, azonnal vesztett. Ez a ma szellemiségében a tragikus-heroikus: látni és nem cselekedni, tudni és mozdulatlannak maradni.

De a szellem tragikus helyzete ma nem itt válik teljessé, hanem ennél sokkalta megrázóbb és mélyebb és megoldhatatlanabb. Aki, mondja Ruysbroek, sokat tud, és nem él aszerint, elveszett. A szellem sokat tud; mindent tud. Látja, hogy mi a különbség az uralom és hatalom között, a reális és hivatalos között, a démonikus és termékeny között, a szolgaság és szabadság között, a könnyek és a nyugalom között. Látja és tudta, és nem tehet, és nem tesz egy lépést sem, mert rögtön elveszti kezének tisztaságát, és elveszti befolyását a népre. De ugyanakkor látja, és tudja ennek ellenkezőjét, azt, hogy aki sokat tud, és nem él aszerint, elveszett. S így kétszeresen veszett el. Vagy feladja fensőbbségét, s akkor saját lényegének magját adja fel; vagy passzív marad, nem él aszerint, amit tud, s akkor elveszett. Nem él aszerint, vagy ami ugyanaz: nem viszi keresztül önmagát, nem teremt magának teret, nem készít a harci kocsik kerekeiből ekét, s a hadizászlókból gyermekruhát. Nem cselekszik, nem cselekedhet, mert akkor vége van; de akkor is vége van, ha nem cselekszik. Két útja van, s mind a kettő oda viszi, hogy el kell vesznie.

Egy pillantás a mai hatalmi megoldásokra meggyőz arról, hogy a helyzet milyen komoly. A félmúlt népképviseleti rendszerének tehetetlenségéről fölösleges beszélni. Ez ma már csak ott áll fenn, ahol még nem jelentkezett alkalmas személyiség, aki azt hatályon kívül helyezze. Úgy látszott, hogy a népképviselet az államiság kérdéseit megoldja, de kitűnt róla, hogy nem uralom, csak hatalom, sőt kiderült róla, hogy sikertelen hatalmi megoldás. Miért? Mert a szellem benne majdnem semmi, s az idők folyamán még ezt a keveset is eltékozolta. Semmire sem illik annyira Voltaire megállapítása, mint a demokráciára, hogy hősiességgel jött, s még az előbbinél is nagyobb szolgaságot hozott.

A népképviseleti hatalmi megoldás bukása után lehetőség nyílott: az egyik, visszatérni a királysághoz, a másik a diktatúra. Mindkettő abszolút megoldás, kizárólagos, nyílt, egyenes, ellentétben a demokrata liberalizmus leplezettségeivel, burkolt formáival, elrejtőzött tendenciáival. Mert a demokráciában mindig úgy tűnt, még ha nem is volt úgy, hogy be nem vallott elvek és háttérben álló személyek kormányoztak. A királyság és a diktatúra ezzel szemben nyílt helyzetet teremtett. A parancsoló személy látható. De kitűnt, hogy a királyság nem valósítható meg, mert ennek komoly igénye ma az emberiségből hiányzik. Nincs feltétele, mert ami kívánatossá teszi, csupán nosztalgia, nem pedig tényleges történeti szükségszerűség. A diktatórikus kormányzatról kitűnt, hogy mihelyt a kormányzást elkezdi, a szellem belőle elvész. Sehol sem érvényes Bergengruen axiómája oly határozottan, mint itt, hogy: aki elnyeri a hatalmat, annak a keze nem maradhat tiszta. Ez minden diktatúra és minden diktátor tragédiája. Szándékai mélyek, igazak, komolyak és egyenesek lehetnek, de ezekből úgyszólván semmit beváltani nem tud. Uralom akar lenni, de csak hatalom marad, reális akar lenni, ezzel szemben mindig hivatalossá válik. Szabadságot akar hozni, de amit hoz, tulajdonképpen csak új szolgaság.

A szellem ezzel a helyzettel tisztában van. De vagy kilép, s akkor feladja önmagát, vagy nem lép ki, s akkor összeütközésbe kerül önmagával. Mindkét megoldás rossz: ha kezébe veszi a kormányzást, rossz, mert fel kell adnia lényegét; ha nem veszi, rossz, mert sokat tud, de nem él aszerint s ezért elveszett.

   *

Ezzel az állásponttal szemben van olyan vélemény, amit körülbelül Rathenau fejezett ki a legértelmesebben, amikor azt mondta: „A fejlődés csak kis léptékben haladhat előre… nem azért, mert a hatalomból a jóakarat hiányzik, hanem mert attól fél, hogy a nagyobb lépés következtében az egész kormányzati gépezet a szolgálatot felmondaná, és teljesen megsemmisülne”. Így foglalható össze annak a magatartásnak a véleménye, amit mérsékeltnek, más szóval középnek hívnak, s amely szeret arra hivatkozni, hogy reális és optimista.

Nem szokták észrevenni, hogy ez az álláspont hol hibás. Kezdjük el a legkirívóbb ponton. A mérsékelt közép abban a hiszemben van, hogy: aki elnyeri a hatalmat,annak keze ugyan tényleg nem maradhat tiszta, de ez nem baj. Másodszor: igaz ugyan, hogy a hatalom túl sokat cselekszik, de hát csak nem maradhat tétlen. Végül pedig, s ez a rathenaui álláspont lényege és Ruysbroek fordítottja: valóban, aki sokat tud és nem és aszerint, az elveszett, – de hát ha ez olyan nagyon nehéz: próbáljunk megélni annyit, amennyit lehet.

A közvetítő, engedményeket tevő, túl nagy lépésektől megrettenő magatartást, amelyben van ugyan jóindulat, de amelyből a szellem ereje és határozottsága hiányzik, közelebbről kell szemügyre venni.

Mindenekelőtt kétségtelen, hogy a közép, a túl nagy lépéstől való félelem, az a bizonyos engedékenység, amely a szellemen kívüli erőkkel is hajlandó számolni, tulajdonképpen ajtót nyit éspedig – lefelé. Ez benne a jellegzetes, ez teszi középpé, mérsékeltté, engedékennyé. A szellem vakmerő, szigorú, kemény és autarchikus. A közép erről a magasságról leszáll, hajlandó számolni, alkudni, mérlegelni. Milyen az a világ, ami alatta megnyílik? Az a világ ez, amely mindig kevésbé szellemi. S azzal, hogy a mérsékletnek helyet ad, helyet ad egy folyamatnak, amelyet lefelé való tendenciának lehet hívni.

Nemcsak a hatalom és uralom kérdéseiben van ez így. Mihelyt az irodalom feladja a benne levő abszolútumot, elkezd engedni, leszáll, közeledik a ponyvához. Mihelyt a festő és szobrász hajlandó egyébbel is számolni, mint a festészet és szobrászat örök feladataival, ajtót nyit a giccsnek. Mihelyt a tudomány leköszön az abszolút igazságról, elveszti komolyságát. Beszélhetünk ponyvaművészetről, ponyvatudományról, de beszélhetünk ponyvatársadalmakról és ponyvaállamokról is. Ez nem a szellem világa, hanem éppen ellenkezőleg, a mindig kevesebb szellemé. Az író azért ad fel bizonyos magas követelményeket, hogy mindenki megértse, műve hozzáférhetőbb legyen, szélesebb területre érjen, és a tömeglétből váltson ki hatást. Ugyanez az érvelés ez, mint a hatalom kérdéseiben Rathenaué. Egyszerre a sokaság válik mértékadó tényezővé, nem pedig a helyes. Ott félnek attól, hogy a túl nagy lépés a rendet felborítja, itt félnek attól, hogy a túl tiszta forma, a túl éles gondolat, túl nemes nyelv és túl ,hangos magatartás érthetetlenné válik. A festészetben is félnek, a tudományban is félnek s így megnyílik a lehetőség az alkura, s a szellem mellett megjelent a ponyva és a giccs. A színigazgató fél attól, hogy a dráma túl mély és túl komoly, az államférfi fél attól, hogy a megoldás túl merész. Mindegyik tudja, hogy mi a helyes; de mérsékelt. Nem lehet, mondják, mindent egyszerre.

S az a helyzet, ami ilyen körülmények között támad, a következő: az engedékenység nem áll meg. Mindig többet kell engedni. Mindig több jut feladásra, és mindig fontosabb dolgok kerülnek alkura. Elponyvásodik az irodalom és művészet, átterjed a tudományra, és kikezdi a társadalmat és az államot, és elponyvásodik a vallás. A tárgyak is lehetnek ponyvatárgyak: van ponyvabútor, ruha, van ponyvaétel, van ponyvamorál, beszéd, társas érintkezés. Mindegyikre jellemző az a lazaság, az a lefelé való nyíltság és védtelenség, ami a mérséklet eredménye. Felad valamit ma, holnap többet kell feladnia, holnapután még többet. A ponyvaruha: a nemtelen anyagból készült, de cifra szövet; a ponyvabútort is ismeri mindenki, a vékony furnéros, olcsó, de megtévesztően szemrevaló tárgy. Mindenki tudja, hogy az, amit a nagyvárosokban „bóvli”-nak hívnak, az olcsó használati cikk, eredetileg csupa nemes és komoly dolog volt, szolid és biztos, tartós és megbízható, de a nemesség valahogyan elkezdett benne mérséklődni és addig mérséklődött, amíg eltűnt, s ma ízléstelen, és csaknem teljesen használhatatlan. Társadalmi osztályok is el tudnak ponyvásodni. Európában a XVIII. században így ponyvásodott el az arisztokrácia, a XIX. században a nemesség és a polgárság, a XX. században a munkásság, s most éppen már a parasztságon van a sor. Már oda is behatolt a drogéria- és cukorkakultúra, a hamis, olcsó, édeskés, kábító, értéktelen - a ponyvaság. Ételek is el tudnak ponyvásodni, hiszen ami az otthonok, az anyák és feleségek háztartásában oly nemes, az a házias étel mélyről éltető, tiszta és komoly valósága, s ehhez képest a vendéglő mindig hitványabb, s ma a város már elérkezett a kifőzések, a konzervek és tömegétkezők és büfék ételeihez. Emberi arcok, jellemek, szavak, sorsok is el tudnak így veszni, le tudnak merülni.

Ezzel a folyamattal sokan foglalkoztak: hogyan üti fel a fejét az engedékenység, az alku, hogyan nyílik meg valami lefelé. Valamennyi szerző közül Nietzsche és Evola volt, aki ezt a világjelenséget a legkimerítőbben tárgyalta. Evola nagy könyvében, amelyet a „Modern világ lázadásá”- nak szentelt, ezt az átalakulást humanizálódásnak nevezte. E terminológiai értelmében a humánus az, amit most hatalomnak neveztünk, és ez minden ponton szemben áll az uralommal, amelynek természete nem humánus, hanem divinális. Ugyancsak Evola mutatott rá arra, hogy a demokrácia lényege éppen ez a humanizálódás, és hogy miképpen kellett a demokratikus életrendnek okvetlenül feloszlania. Az elponyvásodás, egészen nyugodtan mondható: az elfilléresedés az, ami a demokráciát jellemzi, s ami az emberi élet minden területére betör. Ez éppen a szellem ellenmozgása. Filléressé lett itt minden: étkezés, morál, berendezés, város, emberi jellem, vallás, művészet, szórakozás, ez a filléres társadalmak és filléres államok ideje. Ez a szellem teljes feladása. Mert aki a szellemet egy pontban feladja, minden pontban feladja. A szellem nem tűr meg mást magán kívül. Mihelyt valami egyéb is szóhoz jut, kivonul. Vagyis, ahogy Ruysbroek alapján mondható: mihelyt valaki a szellemtől elfordul, elveszett.

   *

Íme a válasz Rathenau tételére. A mérsékelt középnek ama védekezéséről, hogy a fejlődés csak kis léptekben haladhat, kitűnt, hogy ez a kezdődő elszellemtelenedés, sőt engedély a szellemtelen erőknek, hogy az életrend kérdéseiben szóhoz juthassanak. De ami ebben a legfontosabb, az körülbelül így fogalmazható meg: amit a Rathenau-féle mérsékelt közép célbavesz, az nem is a hatalom és uralom feszültségének kérdése, vagyis nem az emberi életrend abszolút, örök formáinak megteremtésére irányuló kísérlet, hanem mindössze ez a két szándék: eszme és jólét. A pacifizmus és jóléteszme összefügg. Mindkettő jellegzetesen a humánum megnyilatkozása, a XVIII. és XIX. század liberális demokráciájának gyermekei. Sem a pacifizmusban (rettegés a háborútól), sem a jóléteszmében (rettegés a szegénységtől) szellemről nincsen, és nem is volt szó. Ez az életrend külön tudományt konstruált magának, hogy magát megvalósítsa: a gazdaságtant. Ez a szegénységtől és háborútól való idioszinkratikus félelem tudománya. De ugyanakkor a gazdaságtan az önmagát feladó szellem klasszikus területe. Minden kérdés, ami ezen a helyen felmerül: gyakorlati. Mi a gyakorlat? Szabó Lajos azt mondja: a gyakorlat nem egyéb, mint depravált elmélet. A gyakorlat lesüllyedt szellem. Ezért mindaz, ami csak gyakorlati, szellemtelen, - szellemtelen a béke és jóléteszme, mert a hatalom-uralom kérdéseihez egyiknek sincsen semmi köze, sőt az életrend kérdéseit éppen a hatalom és uralom problematikájának teljes kikapcsolásával akarja megoldani. Nem látja, hogy a háborút és szegénységet csak egy valami hidalhatja át: a helyes életrend. Ez pedig nem gyakorlati, hanem szellemi kérdés. Rathenau gyakorlatnak fogja fel, s így jut ahhoz, amihez el kell jutnia: nem a szellemi, hanem a filléres életrendhez. Ha pedig az ember komolyan hozzáfog a lényeges életrendi kérdések megoldásához, a béke- és jóléteszme ügyeit teljesen félre kell tolnia. Újra exponálnia kell a hatalom-humanum és az uralom-divinum nagy feszültségét, és ebben valamilyen megoldást kell teremtenie.

A szellem helyzete itt és ma kétféle lehet: vagy kritikus, vagy elszigetelt. Minden területen az. A művészetben a ponyva-művek uralmával szemben éppen olyan negatív és elutasító, mint a társadalmi mozgalmakban, vagy egyebütt. Abba, ami van, belépni nem akar, - abba, számára belépni lehetetlen. Az egyedüli reális kapcsolat azzal, ami körülveszi: a kifogás. Az egyetlen viselkedés, amit tanúsít: a bírálat. Innen a modern kor szellemiségének negatívuma. Ezért a nagy kritikai irodalom. Ezért a lázadás és korholás, ezért az egész nagy válság-irodalom. Ebben a bíráló hangban jut kifejezésre, hogy: a szellem nem enged. A másik megatartás: az elszigeteltség. Magára marad, értetlen, tehetetlen, mert nem tudja áthatni többé a világot. Nem fogadják el, sőt visszautasítják. Elszigetelődik egyrészt, mert ez számára kényszer, másrészt mert magasrendűsége nem tűr meg elvegyülést. - Ha a szellem arculatához konkrét vonásokat kell keresni, csak ez a kettő lehet: kritika és elszigeteltség, mindkettő az eseményektől, a kortól, társadalomtól, államtól, hatalomtól távol, distanciában, azokkal kapcsolatot nem tartva, önmagában és egyedül.

Mert amivel a szellem azonosítja magát, az az örök lét életrendje. Laotsze azt írja: „Az egész világ azt mondja, hogy az örök igaz lét életrendje ugyan nagyszerű, de a valóságra nem alkalmazható. De hiszen éppen az benne a nagyszerű, hogy úgy látszik, mintha a valóságra nem volna alkalmazható. Mert az alkalmazhatóság hovatovább kicsinyességre vezet.” Ez a szellem leglényegesebb jegye. Nem törődik alkalmazhatóságával. Kimondja, amit akar, gondol, sőt, amit követel. Mindaz, amit a szellem nem érint, megpróbálja ezt a kimondottat elhallgattatni, talán mellőzni, talán megfojtani, talán üldözni. De nem képes rá, mert ha úgy adódik, hogy viszonyba kell vele lépnie, s mindenképpen viszonyba kell vele lépnie, akkor csak azt tudja, hogy a szégyentől lesüti a szemét és hallgat. S úgy látszik, hogy ma bárhol is jelenik meg a szellem, mindaz, ami a korból való, előtte lesüti a szemét, és hallgat. A szellem ma nem a korban van, hanem a koron kívül áll. A korra néz, fensőbbségesen, kérlelhetetlenül és szigorúan. A kor szellemi arca? - A kornak nincsen szellemi arca. Ami éppen jellemző rá, hogy szellemileg teljesen negatív. A szellem belőle kivonult, kívülről nézi, idegenül, felülről, hűvösen, távolian, egy rettenetes tudás birtokában, amely azt mondja: minden, amit tesznek, hiábavaló, és nélkülem nem fogtok elérni semmit. Ezzel a pillantással néz, és ez az a pillantás, amit nem lehet nem érezni, és ami elől nem lehet elrejtőzni. Nézi a hatalmat, a társadalmat, a szokásokat, a művészeteket, a közéletet, magánéletet, s abból, amit lát, nem fogad el semmit. És ha azt mondják, hogy: a szellem ugyan nagyszerű, de a valóságra nem alkalmazható, azt válaszolja, amit Laotsze: éppen az a nagyszerű bennem, hogy úgy látszik, mintha nem volnék alkalmazható, mert az alkalmazhatóság hovatovább kicsinyességre vezet. És mindenki tudja, hogy igaza van. Több, mint alkalmazható: - a szellem őrzi az örök igaz lét életrendjét.

A szellem ma koron kívül áll és tragikus. Tragikus, mert tehetetlen, kényszűségből passzív, kizárt és mellőzött. De ennek alapján felmerül a kérdés a másik oldalról is, joggal: vajon a kor számára, amelyik kizárta, amelyik elrejtőzik előle, amelyik nem akar róla tudni, nem jelent-e ez a kizárás, elrejtőzés, még a szellemednél is mélyebb és sötétebb tragikumot.    

In Országépítés. Világnézettudományi szemle. 1. évfolyam, 1. szám (1939), 83-92.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.