Ezt mutatja az is, hogy a Széchenyi István Egyetem Állam-és Jogtudományi Doktori Iskola égisze alatt szervezett, A jogtudomány sajátossága megnevezés alatt lebonyolított doktorandusz konferencia plenáris ülésén a résztvevők markáns véleményüknek adtak hangot az alkotmányjog előtti kihívásokat vizsgálva. A vitát moderáló Smuk Péter a disputa kezdetén több aktuális kérdést is feltett. Az alkotmányjog előtti egyik kihívás eszerint az, hogy miként is viszonyuljon a szakma a “fülkeforradalmat” követő alkotmányozáshoz, az ennek produktumaként megszületett új magyar Alaptörvényhez. Itt nem is elsősorban az érzelmi viszonyulás kérdéséről van szó, sokkal inkább arról, hogy az Alaptörvény vajon hosszabb időre határozza-e meg alapvető viszonyainkat, azaz érdemes-e “kalkulálni vele”, és a didaktikai szempontokat szem előtt tartva egy kommentár-szerű tankönyvi szöveget tárni a hallgatók elé. A 2014. évi választások nyomán a kérdés legalább egy kormányzati ciklusra eldőlt, a győri Alkotmányjogi és Politikatudományi Tanszék munkatársai tollából pedig meg is született a 3 kötetre rúgó alkotmányjogi tankönyv-sorozat.

Az alkotmányjogászi kollektíva szempontjából  legalább ennyire releváns kérdés az is, hogy miként viszonyuljanak a hatályos politikai rendszerhez, mit mondjanak a “kétharmados szuverénnel” szemben támasztott határokról és korlátokról, az Alkotmánybíróság hatásköréről, a politikai kultúra állapotáról, a fékek és ellensúlyok rendszeréről, illetve a külső entitások (EU, USA) magyar alkotmányozással kapcsolatban megfogalmazott álláspontjáról. A probléma kapcsán leszögezhetjük, hogy nincs új a Nap alatt, hiszen a tudományos közösség és a politikum közötti reláció mikéntje mára már évszázados polémiák tárgyát képezi. (Ez nagyjából akként foglalható össze, hogy a tudomány mint hivatás képviselőinek a weberi értelemben vett értéksemlegességre kell-e törekedniük, és szerepük – Schmoller szavaival élve – arra korlátozódik-e, hogy a görög kórus mintájára, a színpad szélén állva kísérik megjegyzéseikkel a szereplőket, “a kor legmagasabb eszményei szerint értékelve tetteiket”, [2] avagy valamely értékkötelezett állásfoglalás mellett teszik-e le a garast.)  Az erre szolgáltatott válasznál ismét bebizonyosodott, hogy lehetetlen a teljes mértékben értéksemleges pozíció felvétele: az Országgyűlés személyi döntéseinek hatását, a normatív szabályozási környezetet, valamint az AB ítélkezési színvonalát elemezve világos törésvonal alakult ki az Alaptörvény “barátai” és ellenzői között.

Végül nem kerülhető meg annak a problémának a vizsgálata sem, hogy milyen szinten is áll jelenleg az alkotmányjogász szakma. A politikai viták és döntések hatása érezhetően rányomja a bélyegét a szakmai disputára is, ezért a szakma felelőssége fokozott abban a tekintetben, hogy a szakmai kollektíván belül egyáltalán létezzen valamilyen szintű kooperáció és diskurzus. Az persze megint csak kérdéses, hogy az (alkotmány)jogászoknak érdemes-e valamilyen közszereplést vállalniuk, tovább erősítve a “csokornyakkendős úriemberek a képernyőn” képzetét. (Erre megint csak az államelmélet-államtan történetéből hozható fel egy illusztris példa: ti. az 1848/49-ben összeülő frankfurti alkotmányozó nemzetgyűlést sokan csak a “professzorok parlamentjeként” emlegették, amiért annak 812 képviselőjéből 49 egyben aktív egyetemi tanárként is funkcionált.) [3] A közéleti szerepvállalások kapcsán kialakult helyzet azonban talán mégsem tekinthető “toxikusnak”, így a diskurzus a legtöbb esetben mentes marad az aktív politikai szerepvállalás “ódiumától”.

Smuk Péter a felvezetés zárásaként felhívta rá a figyelmet, hogy a közelmúltban idegen nyelven is megindult az Alaptörvény “kommentálásának” folyamata: a Tóth Gábor Attila által szerkesztett tanulmánykötet (Consitution for a Disunited Nation. On Hungary’s 2011 Fundamental Law. CEU University Press, Budapest – New York, 2012) inkább elemző jellegű tanulmányokat vonultat fel, míg a Schanda Balázs – Csink Lóránt – Varga Zs. András nevével fémjelzett kommentár (The Basic Law of Hungary. A First Commentary. Clarus Press Ltd. – National Institute of Public Administration, Dublin, 2012) inkább egy leíró jellegű és Alaptörvény-kompatibilisebb értelmezés keretéül szolgál.

Ezen felvezető expozét követően az utóbb citált kötet egyik szerkesztője, Schanda Balázs tartott előadást az alkotmányjog előtt álló kihívások természetéről. Elsőként azt a kérdést vizsgálta, hogy mit is gondol az alkotmányjog helyzetéről, illetve az alkotmányjogász közösségről általában véve. Már annak az egzakt meghatározása is nehézségekbe ütközik, hogy kiket is tekintsünk alkotmányjogászoknak. Csak az alkotmánybírókat, mint az Alaptörvény autentikus értelmezésének reprezentánsait? Vagy inkább az alkotmányjog oktatásában érdekelteket? Az erre szolgáltatott válasz mindkét esetben csak részben helyeslő; sokkal helyesebb, ha egy “kiterjesztő értelmezéssel” az alkotmányjogi kérdések analizálásába bevonjuk az államelméleti, alkotmánytörténeti, nemzetközi jogi, európai jogi, illetve közigazgatási jogi diszciplínák művelőit is. Az alkotmányjog tehát nem csak az érintett tanszékeken oktatók “szent Grálja” és privilégiuma, sokkal inkább “mindenki gyermeke”, kisebb mértékben talán az állampolgároké is.

Schanda kiemelte, hogy a közös pontokat keresve néhány kérdésben talán nem lehetetlen a konszenzuális álláspont kialakítása. Abban talán mindenki egyetért, hogy az oktatás során – a Weber által megfogalmazottak dacára – bizonyos értékeket közvetítünk a felnövekvő új generáció tagjai felé: ilyen értékeknek bizonyul például a parlamentáris kormányforma, a jogállamiság princípiuma, a hatalmi ágak elválasztása és a közjogtörténeti hagyományok figyelembe vétele. Ezen értékek tehát az alkotmányjogász szakma művelőinek széles köre által legitimáltak és elismertek. (Ám eme standardok mellett mozogva a jogi oktatásnak is figyelemmel kell lennie arra, hogy ne alakuljon ki a Schmitt által emlegetett “értékek zsarnoksága” szituáció, teszem hozzá halkan. Ez azt jelenti, hogy a konkurens paradigmák ismertetésére is sor kerülhet az oktatás során, legfeljebb a megfelelő kritikai szemlélet kamatoztatása mellett. P. A.). [4]

Az oktatás és a “tudomány mint hivatás” művelése során  fontos szempontnak bizonyul az érintett oktatók, jogtudósok közötti dialógus és kooperáció fokozása, a “közös nyelv” és fogalmi keretek legalább közelítő jellegű kimunkálása, az 1989-ben kialakított fundamentumok megőrzésének kísérlete. Egymás ignorálása helyett ezért az egymás érveinek megértésére, adott esetben kritikus hivatkozására van szükség. Az izoláció semmiképpen sem lehet jó megoldás, amint a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen dolgozókkal is a partneri viszony kialakítására és fenntartására érdemes törekedni.

A Schanda által vizsgált másik terrénum az Alaptörvényhez való viszonyulásra és az Alaptörvény oktatásban betöltött szerepére fókuszált. Az előadó egyetértően citálta XVI. Benedek pápa Názáreti Jézusról írott könyvét, amelyben a Szentatya kifejtette, hogy az olvasótól csak annyi szimpátiát kér, ami minden megértés feltétele. A “bizalmi elv”, a megelőlegezett bizalom fontos az Alaptörvényhez való viszonyunk kialakítása során is. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az Alaptörvény az első olyan kartális alkotmány, amelyet egy szabadon választott Országgyűlés fogadott el. A politikai dokumentum mivolta ellenére ezért a hatályos alkotmányhoz a már említett “megelőlegezett szimpátiával” érdemes fordulnunk. A 2010-es választások nyomán megalakult konzervatív kabinet egyfajta “22-es csapdája” helyzetbe került, mert ha nem élt volna a kétharmados felhatalmazás adta alkotmányozási lehetőséggel, azt is meg kellett volna magyaráznia (legalább a saját választóközösségének), míg az Alaptörvény elfogadását követően is kiterjedt magyarázkodásra szorult.

Kétségtelen, hogy az alkotmányozás folyamatából kirekesztette magát az ellenzékbe szorult baloldal, így a politikai erőtér megosztottá vált (formálisan ezt az AB hatásköreinek csökkentésére hivatkozva tették meg, de Schanda szerint ez csak egy mondvacsinált ürügy volt, mert a korábbi kormányzó párt semmiképpen sem akart legitimációt nyújtani a készülő Alaptörvényhez). Schanda úgy látta, hogy az Alaptörvény legitimitását csak az idő múlása erősítheti meg; köztudott, hogy az 1958-ban elfogadott de Gaulle-i alkotmány elfogadottságát is az “idő vasfoga” támogatta meg. Amint egy doktorjelöltnek is pontot kell tennie egyszer a doktori értekezése végére, úgy az alkotmányozónak is el kell engednie egy idő után az alkotmányt, hogy az “önálló életre kelhessen”, az AB tagjai értelmezhessék, és a tudományos, valamint a hétköznapi élet is kialakíthassa róla a maga álláspontját.  A főbb gócpontok (Nemzeti Hitvallás, az Alaptörvény emberképe, az önálló szabályozó szervek helye a hatalmi ágak koordináta-rendszerében, a Költségvetési Tanács vétójoga, az AB feladat-és hatásköre etc.) kapcsán ez már meg is történt, és ez a jövőben is élénk viták tárgyát képezheti.

Akárhogy is viszonyulunk a hatályos alkotmányunkhoz, egy dolog biztosnak tűnik: a jogászság nem lehet a békétlenség vámszedője, így óhatatlanul is egyfajta Defensor Pacis, a béke védelmezője jogállását kell magukra ölteniük, szem előtt tartva természetesen a szakmával járó felelősség szempontjait is.  Schanda ezért az óvatos optimizmus álláspontjára helyezkedett az alkotmányjog szerepét illetően.

A plenáris ülés által vizsgált másik nagy szegmens az alkotmányjog nemzetközi vetületéé volt: a globalizáció és az interdependencia korában ugyanis megkerülhetetlen a tágabb horizont felé történő nyitás. Ezt Schanda az előadás során csak mintegy érintőlegesen vetette fel, és azt a soron következő előadó, Tóth Gábor Attila töltötte meg tartalommal. Tóth előadása meglehetősen impresszívnek bizonyult, és ahogy később Stumpf István meg is jegyezte, a politikai felhangokat sem mellőzte: az Alaptörvény elfogadási módja és tartalma ugyanis szerinte távol esett a klasszikus demokratikus és legitimációs elvektől, az alkotmány gyakori módosítása és a kialakult alkotmányos gyakorlat pedig még inkább romló tendenciát mutat. Az Alaptörvény elfogadása meglátása szerint törést hozott az alkotmányjogi szakmában is: az alkotmányjog terepe az Alaptörvény “apologétáinak” és “destruktőreinek” játszóházává degradálódott.  A közös gondolkodás és kooperáció ezzel együtt nyilván megkerülhetetlen.

Az európai kontextusba helyezést Tóth Immanuel Kant híres munkájának felemlítésével kezdte meg. Amint az ismert, Kant egy olyan holland fogadó kapcsán írta meg egyik értekezését, amely az “örök békéhez” volt címezve, és egy temető szerepelt a cégérében. [5] Lehet, hogy a sokáig érvényesülő szakadatlan európai testvérharc korában valóban csak a temető örök magányában lelhetett örök békére az ember, ám Kant egy olyan lehetséges állapotot is leírt, amelyben a népek közötti rend imperatívuszai az együttműködés koordinált keretek közé szorítása, az egyéni autonómia érvényesülése és az emberi méltóság eszméje. Ezt az ideáltipikus állapotot a második világháború kataklizmája nyomán sikerül kimunkálni, amikor is az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, az európai emberi jogi egyezmény és más dokumentumok a kanti alapokra helyezték emberképüket és jogfelfogásukat.

A demokratikus nyugat-európai országok államéletében ekkor természetessé vált a parlamentáris berendezkedés elfogadása, az általános választójog bevezetése-kiterjesztése, a pártok kompetitív logikára való rászorítása, az alapjogok elismerése és intézményi garanciáinak kimunkálása, illetve az alkotmánybíráskodás kialakítása.

A francia és német történelmi ellentétek felszámolásával új alapokra lehetett helyezni az európai nemzetek együttműködését is; Schmitt konfliktusokra koncentráló elméletével szemben ezért sokkal inkább a pacifikált környezettel plauzibilis Rudolf Smend-i integrációelmélet könyvelhetett el magának komoly sikereket. Az 1950-es évektől formálódó, egyre mélyebbé váló integrációs gondolat aztán a szocialista társadalomalakítási kísérlet 1989-1991 közötti látványos összeomlását, a “történelem végét” követően még nagyobb felhajtóerőt kapott: a demokratizáció harmadik hulláma [6] még nagyobb területeket hajtott a liberális jogállamiság értékeinek fennhatósága alá.

A jog fejlődése, evolúciója Tóth olvasatában egy olyan irányt vett, amelynek során előbb visszaszorították, majd eltörölték a halálbüntetés alkalmazását; deklarálták a vallásszabadságot, a szekularizációt, az állam vallási és világnézeti semlegességét, és a vallási pluralizmus érvényesülését; végül az azonos nemű párok alkotmányjogi státuszát (az utóbbit pedig olyan filmek készítésével is “dramatizálták”, mint például a Kódjátszma). A “fejlődés” csúcsaként végül a mélyen vallásos ír társadalom népszavazáson törvényesítette a melegházasságot. Ezeket a változásokat egy ideig a magyar jogfejlődés is követte és leképezte: az AB megsemmisítette a halálbüntetést lehetővé tevő büntetőjogi passzusokat, elfogadta és kifejtette a világnézeti pluralizmus elveit, és nem minősítette alkotmányellenesnek az azonos neműek számára lehetővé tett regisztrált élettársi kapcsolatot.

Az Alaptörvény elfogadásával azonban a magyar alkotmány-és jogfejlődés más utat vett – Tóth interpretációjában egyértelműen negatív fordulatot -; az Alaptörvény a keresztény világnézet és értékek, valamint a magyar történeti örökség hangsúlyozásával felrúgta a világnézeti semlegességet, a férfi és nő számára biztosítja a házasságkötést, és expressis verbis nem mondja ki a halálbüntetés tilalmát. Teszi ezt egy olyan európai kontextusban, ahol a brüsszeli technokrácia bénítja az EU intézményeinek hatékonyságába vetett hitet, ahol nem alakult ki egy “We the people” identitással jellemezhető európai démosz, és ahol a társadalmi, gazdasági, politikai és legújabban a migrációs krízis talán alapjaiban kezdi ki a liberális demokrácia értékeit, és teszi lehetővé – a populizmus térnyerésével párhuzamosan – a rendkívüli jogrend kiszélesítését, a “jogok csorbítását” és a közpénzügyi szabályozás reformja címszó alatt az állami beavatkozás mértékeinek növelését. Világosan látszik, hogy az alkotmányos rendszerek közössége nem egy permanens és folyton fokozódó válság paramétereire volt kalibrálva; az európai közösség ebben a közegben képtelen kanti eszközökkel reagálni a turbulens helyzetre.

A válságra Tóth szerint három válaszlehetőség kínálkozik: a demokratikus deficit kiküszöbölése és az európai föderáció megteremtése; a “vissza a nemzetállamokhoz” alternatívája, amely a nemzeti hagyományok mentén erősítené meg a demokratikus intézményrendszert (ezzel a gondolattal jelenleg Nagy-Britannia igyekszik “incselkedni”); végül az “autokratikus ajánlat”, amely az európai idea destrukciójával jár, és amit az előadó meggyőződése szerint jelenleg hazánk is képvisel.

Tóth pesszimista értékelése szerint a magyar álláspont a migrációs válság kapcsán is unikális, ám meglehetősen “atavisztikus”: ti. az állampolgársági jog széles tömegek előtti megnyitásával szemben inkább egy etnikai alapon szerveződő, “orosz típusú” nemzetépítést igyekszik kimunkálni. A szólásszabadság terén a “veszélyeztetett státuszú” kisebbségek védelme helyett a többségi pozíciókban lévők védelmének megerősítését tűzi ki célul, a népi részvétel körének kiszélesítését pedig az ún. nemzeti konzultációk rendszeresítésére igyekszik redukálni.

Verebélyi Imre az előadásokat követő hozzászólásában  hangsúlyozta, hogy az Alaptörvény kétségtelenül az első alkotmány, amit egy szabadon választott Országgyűlés alkotott; az is kétségtelen ugyanakkor, hogy az előkészítő fázis a szakmai és a társadalmi vita szinte minden elemét nélkülözte (pedig Arisztotelész szerint sem alakítható ki megfelelő tervezés nélkül egy tökéletes alkotmány) [7], és az elfogadásnál sem sikerült a széles körű, az ellenzéki véleményeket is bevonó konszenzust kialakítani (miközben az első szabadon választott Országgyűlés, és az Antall-kabinet éppen ennek a politikai kultúrának a kialakítására törekedett). A hatályos alkotmányt mindezzel együtt fenn kell tartani, és fejleszteni kell.

Stumpf Isván hozzászólásában a “politikai rendszer elleni vádiratnak” nevezte Tóth hozzászólását, és bírálta azt a felfogást, amely az európai alkotmányosság kezdeteit 1945 utánra, a magyart pedig 1989-re datálja. Az 1949. évi XX. törvény elfogadását megelőzően Magyarországon évszázadokon keresztül formálódtak a történeti alkotmány vívmányai, és az európai fejlődés sem az “alapjogi fundamentalizmus” térnyerésével kezdődött meg. Utóbbi kétségtelenül sikersztoriként könyvelhető el, mert az individuális jogvédelem soha nem látott méreteket öltött,  és óriási politikai-intézményi háttérbázison nyugszik (beleértve az alkotmánybíróságok ténykedését is).

Bizonyos fogalmak – mint például a politikai és jogi alkotmányosság dichotómiája – “non grata” jellegűvé váltak a diskurzusban, holott ez az interpretációs keret olyannyira létezik, hogy még a Politikatudományi Intézet is használja.

Kérdésként merül fel az is, hogy ha lépten-nyomon európai alkotmányosságról beszélnek, akkor miért is vétek a magyar alkotmányos identitásra hivatkozni?

Az Alaptörvény valóban radikálisan szakít az eddigi teóriákkal, és tartalmi értelemben komoly változásokat kényszerített ki ezekhez képest. Ha  a Tóth által említett értékeket tekintjük európai standardnak, akkor az alkotmányunk  valóban szembefordul az 1945 utáni európai “hagyományokkal”, de ez sem egyedülálló példa, hiszen itt a Lengyelországban zajló változásokra is célszerű utalni.

Az alkotmányjog 1989 után a legdinamikusabban fejlődő jogággá vált (elég itt csak a komparatisztika “fellendülésére” gondolni),  és mára már politológiai, szociológiai és államelméleti komponenseket kénytelen hasznosítani, aminek nyomán valóban elodázhatatlanná vált az interdiszciplináris gondolkodás. Az Alaptörvény hatályba lépésével keletkezett új helyzetre az alkotmányjog tudományának szintén reflektálnia kell, és a “pretoriátus-lojális” véleményeket éppúgy kamatoztatni kell a diskurzusban, mint a provokatív, esetenként destruktív érveléseket; tehát egyfajta modus vivendi kialakítására van szükség. A defekteket szerinte ki lehet javítani, és még a “sólyomista” hagyomány és az alaptörvényi dogmatika között sem húzódik “kínai fal”.

Szigeti Péter ezzel szemben úgy látja, hogy 2010 után egy olyan domináns pártrendszer jött létre, amely nem kívánta magát alkotmányozó hatalomként sem megkötni, korlátozni. Az alkotmányozó hatalom minősített parlamenti többséghez történő telepítése szerinte szemmel látható visszaélésekhez vezetett, és azért is kerülhettünk “csávába”, mert feledésbe mentek Sieyes abbé gondolatai az eredeti alkotmányozó hatalomról.

Az Alaptörvény interpretációi körében Szigeti több változatot különböztet meg. Az első csoportba Sólyom László vagy Szoboszlai György véleménye illeszthető: szerintük a jogállamiság és a hatalommegosztás az eddig ismert formájában megszűnt. Vannak olyanok is, akik szerint nem tűnt el, csak “átalakult”: Stumpf István szerint a hatalommegosztás rendszerében hangsúlybeli eltolódások figyelhetők meg, és a szuverén (a parlament) igyekezett visszaszerezni a korábbiakban megtépázott méltóságát.  Végül létezik egy köztes álláspontra helyezkedő “tábor” is; Szigeti egyértelműen ebbe sorolta magát. Véleménye szerint ugyanis szövegszerűen és az intézményi kereteket tekintve jelentős a kontinuitás 1989 és 2011 alkotmányos konstrukciói között, ám a szellemiség és a joggyakorlat drasztikusan megváltozott a korábbiakhoz képest. Megtörtént a semleges ellenőrző szervek “birtokba vétele”, amelynek egyik nyilvánvaló manifesztuma az AB hatásköreinek csorbítása. A Nemzeti Hitvallás is az önkorlátozás hiányát példázza, hiszen a nemzeti-keresztény-konzervatív tábor értékrendjét emelték alkotmányos szintre, azaz a különös az általános rangjára emelkedett. Új helyzetet teremtett az is, hogy az Alkotmánybíróságot az alkotmányértelmezés során immáron a történeti alkotmány vívmányai is orientálják.

Az egyik fő kérdés Szigeti szerint az, hogy a szuverenitás és a jogállamiság eszményei egyáltalán összeegyeztethetők-e. A Schmitt-Neumann vitát hozta fel példaként, ahol Schmitt akként érvelt, hogy a kivételes állapotról döntő szuverént nem kötik korlátok, így a szuverenitás és a jogállamiság nem egyeztethető össze, míg Neumann szerint az abszolút szuverenitás eszményét fel kell adni, hiszen az emberi jogok és az AB ellensúlya igenis korlátozzák a szuverént. A szuverenitás és a jogállamiság eszerint összeegyeztethető, de csak egy alkotmányosan korlátozott hatalmú kormányzat esetén.

A vitát záró hozzászólások közül kettőt emelnék ki. Schanda Balázs szerint a jogállamiság “fejben dől el”, azaz egy kicsit weberi alapokon létezik: ha azt a képzetet társítjuk a jelenlegi jogrendszerhez, hogy az jogállami alapokon nyugszik, ha hiszünk abban, hogy a magyar állam jogállam, akkor az alkotmányossághoz társított eme képzetünk valóságot ölt. Smuk Péter Muppet Showra utaló záró szavai szerint pedig

nem az a kérdés, hogy megszűnt-e a jogállam, hanem hogy kit érdekel.

Cui prodest jogállam?

*

[1] Platón: Az állam, in Platón összes művei. Második kötet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, 424. p. (Ford.: Szabó Miklós)

[2] Schmoller, Gustav: Ueber Zweck und Ziele des Jahrbuchs vom Herausgeber, in Jahrbuch für Gesetzgebung, Verwaltung und Volkswirtschaft im Deutschen Reiche. Jahrg. 5. (1881), pp. 1-18. at 1. p.

[3] Lásd Takács Péter: Államtan. Az állam általános sajátosságai. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2011, 41. p.

[4] Schmitt, Carl: Die Tyrannei der Werte. Lutherisches Verlagshaus, Hamburg, 1979

[5] Kant, Immanuel: Zum ewigen Frieden. Ein philosophischer Entwurf. Frankfurt-Leipzig, 1796

[6] Huntington, Samuel P.: The Third Wave: Democratization in the Late Twentieth Century. University of Oklahoma Press, Norman, 1993

[7] Arisztotelész: Politika. Második kiadás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984, 1325b, 282. p.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.