Ekként „menekült meg” A per is, amely véleményem szerint a szervezeti túlhatalom kérdéseinek vizsgálatára, ekként pedig a globális kapitalizmus korunkban érvényesülő tendenciáinak feltérképezésére is kiválóan alkalmas munka. Emellett Kafka a „jog és irodalom” kutatások egyik alfája és ómegája is, ahogy Simon Attila fogalmazott: a nyolcvanas és kilencvenes évek egyik legfontosabb vitája is a Kafka-interpretációkból indult ki. [1]

Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták. Háziasszonyának, Grubachnénak a szakácsnője, aki nyolc óra tájt naponta behozta a reggelijét, ezúttal nem jött.” [2]

Ezekkel a már-már kultikusnak tekinthető sorokkal kezdődik Kafka monumentális alkotása, A per.

„A per című Franz Kafka regény első mondatára szokás úgy hivatkozni, mint példaszerű tételmondatra (…), mint olyan felütésszerű kezdésre, amely rámutat a későbbi lényegbevágó motívumokra, s amely így mintegy a mű esszenciáját adva meg referenciális origónak tekinthető; azon első mondatot valóban lehet úgy olvasni, mint ami a bűn és igazság értelmezésének önkényes folyamatára (…) utal.” [3]

Kafka közismerten a bürokrácia, a “dokumentummá silányított “ember, a “beírtak engem mindenféle könyvbe” jelenségének hiteles krónikása, [4] aki groteszk, paradox módon, szürreális elemekkel tarkított műveiben reális képet igyekszik festeni a társadalomban tapasztalható elidegenedés folyamatáról.[5] Az ő interpretálásában a (modern) társadalom egy cél nélkül lebegő entitás, egy talaját vesztett, abszurd és felfoghatatlan világ értelmetlen halandzsát produkáló tolmácsa, amelynek végeláthatatlan bürokratikus processzusai az emberi  lét minden mozzanatát áthatják. Valahogy úgy, ahogyan Max Weber beszélt az alapvetően pozitív jellemzőkkel rendelkező bürokrácia lehetséges elfajzásáról:

A bürokrácia egy élettelen gép: megmerevedett szellem. (…) Ez a gép (…) munkálkodik ma azon, hogy felépítse a jövő szolgaságának házát, ahova az emberek egykor talán tehetetlenül fejet hajtva kényszerülnek majd belépni, mint az óegyiptomi állam fellahjai, ha ügyeik intézésében szemükben a végső és egyetlen érték kizárólag a technikailag jó, azaz a racionális hivatalnoki igazgatás és gondoskodás marad.” [6]

Mert miről is szólnak nagy vonalakban a művész alkotásai? Ugyanarról a rideg és elidegenedett világról, amelyről Gogol, Kosztolányi Dezső és József Attila bizonyos művei is: a bürokrácia labirintusában eltévedt, “kartoték-adattá” és dokumentummá silányított emberről, aki nem találja az Ariadné-fonalat, miként Josef K. sem, aki Dávidként próbálna szembeszállni a “Szervezet” Góliátjaival, ám ő maga még parittyával sem rendelkezik az egyenlőtlen küzdelemben. A per ekként az egzisztenciális bizonytalanságot és az egyén instabil társadalmi pozícióját kívánja sugallni. A világ, amelyben K-nak vegetálnia kell, groteszk, abszurd és misztikus komponensekkel átszőtt. Szinte inverze a mindennapi tudatunk által érzékelt, általunk racionálisként tételezett világnak – mondhatnánk, bár nem ritkán érezzük úgy magunk is, hogy teljességgel ki vagyunk szolgáltatva az Univerzum törvényeinek.

Josef képtelen felébredni abból a lidérces álomból, amelybe a kaotikus és kazuisztikus szabályokat gyártó államgépezet kergette őt. K. úr az arctalan hatalomnak, az orwelli “Nagy Testvér” kénye-kedvének kiszolgáltatott, állandó felügyelet és kontroll alatt tartott individuum. Olyan atmoszféra bontakozik ki Kafka írásaiban, amelyben az abnormális szinte észrevétlenül avanzsálódik normálissá. Rónay László szerint ebben a légkörben a klasszikus polgári életideál dekadenciája jelenik meg és az ember létében egyre inkább a jog veszi át a kohéziós szerepet. [7]

(…) Olyan, a korábbi Szent helyére “eljogiasított” bálványokat helyező világ ez, amelyről még maga a híres jogpozitivista jogbölcselő, Hans Kelsen is azt hangsúlyozta, hogy a Hegel által oly alaposan elemzett polgári társadalom dinamikája, amely a hosszú évszázadok múltán az alkotmányosság – jogbiztonság – közbiztonság triásza által uralt „kelepcébe” szorította az államhatalom működését, szinte csak egyetlen szempontból bizonyult sikeres játékosnak.

A demokratikus ideológia terjedése sikerrel kendőzte el és tette elviselhetővé a hatalomnak való alávetettség realitását: az állam a leghidegebb szörnyeteg minden szörnyeteg közül. Hideg még a hazugsága is, és szájából a hazugság kígyózik elő: »Én, az állam vagyok a nép.«” [8]

A Kafka által írt mű lapjain tehát ebben a tülbürokratizált közegben követhetjük nyomon a főhős kálváriáját, a nagy Pert, amelynek kilátástalan, bürokratikus processzusai lassan hálóként kezdik befonni a csinovnyik életének minden mozzanatát. K-val szemben bűnvádi eljárás indul, amelyben minden jel szerint előbb várható ítélet, mint vádindítvány; még azt sem tudják tudtára, hogy mi is a “vád titokzatos tárgya”. Szinte valószínűsíthető, hogy semmilyen bűnt nem követett el (hacsak az nem tekinthető véteknek, hogy banki tisztviselőként maga is része ennek a hatalmas és mindent behálózó szervezetnek), mégis bűnösnek nyilváníttatik egy értelmetlen processzus lezárultával. Ellenkező verdiktet egyébként nehezen is tudnánk elképzelni…

Ebben az abszurd közegben szinte „törvényszerűen” érvényesül számos, a mai jogfelfogásunk szempontjából abszurd jelenség. A teljesség igénye nélkül: a bírák törvénykönyvek helyett Káma Szútra-szerű ponyvákból ítélkeznek; a tárgyalóteremben nem utasítják rendre a törvényszéki szolga hitvesével szeretkező joghallgatót; a jognak asztalánál senki sem egyenlő; a jogbiztonság és a törvényesség formális elveit nap mint nap vágják sutba. Így talán nem is olyan meglepő, hogy ismeretlenek az olyan alapvető eljárásjogi fogalmak, mint az ártatlanság vélelme, a tisztességes eljáráshoz való jog, a fegyverek egyenlőségének elve vagy éppen a szabályszerű idézés. „Megszokott” ekként az is, hogy a piszkos lakások helyiségeiben kialakított „tárgyalótermekben” senki sem képviseli a törvényes vádat, a bírók pedig mechanikusan ismételgetik zavaros fejtegetéseiket a vádlott bűnösségéről.

Zatonszkij mutatott rá, hogy A perben szerepeltetett bíróság annyiban nem tekinthető hivatalos fórumnak, hogy irodái különböző padlásokon helyezkednek el. Ennek ellenére is „szükségszerűnek” kell elfogadnunk, hogy a bíróság szervezete omnipotens, mindenható: minden ház minden padlásán, tehát térben kiterjedten is jelen van. [9] Az irodák és hivatalnokok minószi labirintusában egy végtelen és felfoghatatlan hierarchia léte bontakozik ki; a „gyanús terek” expanziójának lehetünk tanúi a regény cselekményének előrehaladtával. [10] A Per Orson Welles által rendezett filmes adaptációjában (1962) egyébként ezek az egymástól el sem szeparált, ugyanakkor geometriai szabályszerűségek szerint elhelyezkedő „irodahelyiségek” érzékletesen szimbolizálják az individuum kiszolgáltatottságát a Hatalommal szemben.

K. az univerzális szintre emelt igazságtalanság elleni küzdelem prófétájaként próbál meg érvelni a bíróság előtti megjelenéskor:

(…) ami velem történt, csupán egy eset, s nem is nagyon fontos, mert én nem tartom súlyosnak, de jelzi, milyen eljárás folyik sokak ellen. Értük állok itt helyt, nem magamért.” [11]

A  „Szervezet”, a bíróság mindent és mindenkit ural: mindenki szem a láncban – persze nem kell mindent igaznak tartanunk, csak szükségszerűnek, ezzel avatván világrenddé a hazugságot. [12] Ahogy Josef K. fogalmaz improvizált védőbeszédében a „vizsgálati meghallgatás” alkalmával: a bíróság minden megnyilatkozása és aktusa mögött egy nagy szervezet rejlik , de ez a szervezet nem azonos az igazságszolgáltatás független hatalmi ágával, sokkal inkább az egész társadalmat pókhálóként befonó és anonimitásba burkolózó csoportosulásról van szó, amely ártatlan embereket tartóztat le és indít ellenük esztelen eljárásokat. [13] A Bíróság egy misztikus, már-már természetfeletti entitás rangjára emelkedik és ezt a hatást csak fokozzák az ügyvéd, illetve Titorelli, a festő elbeszélései.

A törvényszék rangsora és ranglétrája végtelen, s minden fokát még a beavatottak sem ismerik. A bírósági eljárás pedig általában alsó fokán is titkos, a kisebb hivatalnokok ezért sosem tudják minden részletében figyelemmel kísérni azoknak az ügyeknek a későbbi menetét, amelyeken dolgoznak, a bírósági ügy tehát úgy bukkan fel látókörükben, hogy gyakran azt sem tudják, honnét ered, s úgy folyik tovább, hogy nem tudják meg, merre tart. Ezek a hivatalnokok tehát nem okulhatnak a per egyes szakaszainak, a végső döntésnek és indoklásának tanulmányozásából. A pernek csupán azzal a részével foglalkozhatnak, amelyet a törvény elhatárol számukra, s a továbbiakról, vagyis saját munkájuk eredményeiről többnyire még a védelemnél is kevesebbet tudnak, mert az rendszerint mégis kapcsolatban marad a vádlottal csaknem a per befejezéséig.” [14]

Ehhez a groteszk jogrendszer-beli állapothoz pedig szemrebbenés nélkül asszisztálnak az ügyvédek mellett eme fura világ hölgyei is: „a nőknek van hatalmuk” [15] – replikázik K. a pap szószékről elhangzott kritikájára, miszerint  túl sokszor kereste a szebbik nem képviselőinek segítségét.  Burstner kisasszonyt még Josef akarta bevezetni a szerelem nevű stúdium rejtelmeibe, de Leni, az ügyvéd ápolónője illetve a törvényszéki szolga cserfes felesége számára már K. jelent vonzó alternatívát:

a vádlottak a legszebbek. (…) Persze, a szépek közt különösen szépek is akadnak. De szépnek mind szép.” [16]

Pók Lajos mutatott rá, hogy Kafka nőalakjai (köztük a fentebb is említett figurák, akiket a már említett filmes adaptációban olyan attraktív színésznők személyesítenek meg, mint Romy Schneider és Jeanne Moreau) a nyugtalanság, a szenny és az önzés képzetét keltik. [17] Olvasatunkban ezek a nőalakok a Szervezet segéderőit és asszisztenciáját jelentik, [18] miként a globalizáció gépezete sem működhetne a helyi végrehajtók támogató segédkezése nélkül (persze ebben az esetben férfi és női figurák egyaránt asszisztálhatnak a globalizációs folyamat minél erőteljesebb gerjesztéséhez, amint azt Margaret Thatcher és Ronald Reagan esete is mutatja). Milton Friedman és Friedrich August Hayek monetarista tanai, – amelyek a piaci fundamentalizmus előfutáraiként az államnak a gazdaság terrénumából való kivonulását hangsúlyozták – ugyanis porba hullottak volna, ha Thatcher és Reagan nem részesítette volna őket kormányzati, tehát állami patronálásban. [19]

Kállai R. Gábor meglátása szerint a „kafkológusok” mindig akkor kezdték analizálni az író műveit, amikor válság alakult ki a társadalmi szférákban. Így a Kafka-olvasatok elterjedésének első igazi korszaka a fasizmus, illetve nemzetiszocializmus térnyerése volt: az 1930-as évektől kezdve az autoriter egyéniségek, illetve a brutális és iparszerű diktatúra kafkai előképét sulykolták. Később, az 1960-as években, az alternatív mozgalmak mondanivalójának dominánsabbá válásával az elidegenedés, az elmagányosodás és az értelmes élet hiánya lettek a Kafka-elemzők kedvelt toposzai. [20] Érdekes kontraszt, hogy Robin West a liberális szerződési jog intézményének radikális kritikájára használta fel Kafka munkáit. West a Kafka-írások lidércnyomásos és abszurd atmoszférájának ismertetését arra használta fel, hogy „lerántsa a leplet” a liberális kötelmi jog mögött rejlő torz és tarthatatlan emberképről. [21] Hasonlóan Thomas Mannhoz, aki a Buddenbrokk-ház című regényében egy tőkés família sorsán keresztül gyakorol alapvető társadalomkritikát a kapitalista attitűd visszásságai vonatkozásában. [22]

Úgy véljük, hogy az információs társadalom és a globalizáció „hívószavaival” jellemezhető jelenlegi világrendszerben számos anomália létezik ahhoz, hogy Kafka írásait újra felfedezzük. Ez akkor is így van, ha

a globalizáció alatt a kritikusai és gyakran az apologétái által is értett jelenség-együttes leírása (liberalizáció, dereguláció, privatizáció, az állam szerepének visszaszorulása – visszaszorítása, a piaci szereplők kíméletlen, csak a profitra fókuszáló magatartása, a reálgazdaságtól elszakadó, önálló életre kelt pénzügyi szféra tevékenysége), a globalizáció fogalma a leggyakrabban nem egyszerűen téves, hanem értelmezési zavarok forrása.” [23]

A globalizáció népszerű toposzai közül csak az egyik a Birodalom entitásának megragadása és elemzése, ám meggyőződésünk szerint ez az aspektus kiválóan alkalmas arra, hogy érzékeltessük a Szervezetben rejlő hatalmi potenciál valós kiterjedtségét.

A Szervezet olyasmi, mint Hardt és Negri Birodalma (Empire), a “világ csendőre”: egyszerre mindenütt jelen van, ennek ellenére mégsem tudjuk lokalizálni. Kafka alkotása is ezért időszerű és aktuális: a Szervezet örökkön jelen van, legfeljebb nem feltétlenül vesszük észre, és a szereplők változnak. Az 1930-as évek Führer-Prinzip uralta, “ezer évesnek” titulált birodalmára épp oly érvényes volt a kafkai szituáció, mint a bolsevik Szovjetunió kirakatpereket konstruáló megtorló gépezetére; vagy éppen napjaink globalizált kapitalizmusára, ahol is a transznacionális vállalatok, a fogyasztói társadalom piedesztálra emelt regulátorai vagy éppen a kereskedelmi médiumok és bulvárlapok teljesítik be a Schiller által említett világtörténelmi ítélőszék [24] kíméletlen verdiktjét. (…)

A gazdasági alrendszer elmúlt évtizedekben megfigyelhető nagyarányú expanziójának folyamatát Magyarországon a legdirektebben Pokol Béla elemezte. Szerinte a pénz-, illetve piaci szerveződés hatóköre – a politikai, illetve közigazgatási szféra rovására – két irányban is drasztikusan megnövekedett. Egyrészt a pénz feletti kontrollt korábban megvalósító központi jegybankok helyett, illetve felett globális pénzpiaci mechanizmusok épültek ki (a londoni City, illetve az amerikai pénzügyi és banki körök dominanciája mellett). A pénzhatalom globalizálódása mellett másrészt megfigyelhető a pénzen, illetve piacon alapuló tevékenység-szerveződés radikális mértékű kiterjedése a termelés szférájáról a társadalom további alrendszereire: így a piac, valamint az azt közvetítő pénz fogja megszervezni az egyes kulturális szférákat, de áthatja a sajtó, a könyv, a politika, az oktatás, a sport, sőt, még a katonai szolgáltatások piacát is. Mindez a polgári demokrácia ható-és jogkörének szűküléséhez, ezzel párhuzamosan pedig a banki-és pénzhatalom terrénumának és befolyásának drasztikus kitágulásához vezetett. [25] A gazdaság – nem ritkán segítségül hívva a jog eszközeit – az erkölcsi szféra rovására terjeszkedik már hosszú ideje.

(…) az állam egyre inkább kénytelen a gazdaságot szolgálni, a pénzhatalom már nincs az államhatalomnak alárendelve, mint Kant idejében. (…) Másrészt a neoliberális ideológia mellékszálának számító, szintén gazdasági indíttatású antinacionalizmus erodálja az állami szuverenitást, a gazdasági növekedés káros mellékhatásai pedig egyes államok tényleges megsemmisítésével fenyegetnek.” [26]

Pokol téziseit támasztják alá Ulrich Beck kutatásai is. Szerinte korunk uralkodó eszmerendszere

a világpiac mindenhatóságának, a neoliberalizmusnak az ideológiája. Ez egy (…) ökonomista gondolkodásmód, amely a globalizáció sokoldalúságát egyetlen területre, a gazdasági dimenzióra szűkíti le (…) és a globalizáció többi, ökológiai, kulturális, politikai és társadalmi dimenzióját már (…) csak mint a világpiacnak alárendelt jelenséget kezeli.” [27]

(…) Hardt és Negri már említett munkájukban amellett érvelnek, hogy

a globális piac és termelés áramköre mellett kialakult egy globális rend, az irányítás új logikája és struktúrája – a szuverenitás új formája. A Birodalom az a politikai tényező, mely szabályozza ezen globális csereforgalmat, ő az a szuverén hatalom, amely kormányozza a világot. (…) A szuverenitás új formát öltött egy sor nemzeti és nemzetek feletti szervezet képében, melyeket kizárólag az irányítás és az ellenőrzés logikája egyesít. (…) A Birodalom irányítóhatalma korlátlan, (…) a társadalmi rend valamennyi regiszterén játszik, a szociális világ mélységei felé terjeszkedik. Uralmának tárgya a társadalmi élet a maga teljességében.” [28]

A birodalmi hálózat épp olyan hatalmi monopóliummal rendelkezik, mint az 1648-as vesztfáliai békét követően a nemzetállam. A nemzetközi rendszer végül világrendszerré transzformálódik. Negri szavaival: a jogi funkciók érvényesülése és hatékonysága továbbra is az autoritás forrásához van kötve, ám az már messze a nemzetállam határain túlra koncentrálódik: a birodalmi szuverenitás égisze alatt érvényesül. [29]

A szerzőpáros ugyan kategorikusan cáfolja, hogy az Amerikai Egyesült Államokat írta volna le a Birodalom fogalmával, mégis van pár adat, ami meggyőzően bizonyítja az USA egyetlen szuperhatalmi státuszát. Katonai szempontból ugyanis az USA az egyetlen globális szuperhatalom. Katonai költségvetése 2004-ben a világ 191 állama katonai kiadásainak 45%-át tette ki; az USA folytatott a XXI. század kezdeti szakaszában jelentős katonai akciókat (Afganisztán, Irak), illetve ő rendelkezik a világ legfejlettebb hadseregével – amellett, hogy 46 országban vannak katonai támaszpontjai. [30] Gazdaságilag persze ennél árnyaltabb a kép, így többközpontú hatalmi struktúráról beszélhetünk (USA, Kína, Japán, Oroszország, Németország, az arab államok, és így tovább), mégis elmondható, hogy az USA által preferált gazdasági elképzelések (neoliberalizmus, neoklasszikus közgazdaságtan, washingtoni konszenzus, szabadkereskedelem, privatizáció, dereguláció, illetve a piacra való támaszkodás a kormányzattal szemben) nagy jelentőségre tettek szert, és szinte hegemón pozícióba kerültek. A Reich által szuperkapitalizmusra keresztelt jelenség ekként a politikára is átterjedt és „foglyul ejtette a demokráciát.” [31]

Ahogy Bíró Gáspár fogalmazott: a XXI. század elejére kialakult egy olyan konstrukció, amelyben egy „vitathatatlan” eszmei alapokon álló (igazságosság, szabadság, demokrácia), és az univerzalitás igényével fellépő Amerikai Egyesült Államok geostratégiailag is az egyetlen, mely globális hatókörrel rendelkezik, így képes az egyetemességet gyakorolni. Az USA nagyon is tudatában van primátusának a technológiák terén, illetve a katonai potenciáljával is tisztában van. Az információs technológiák területén gyakorolt fölényét a mai napig igyekszik megőrizni – olyannyira, hogy azt sikerült komoly garanciákkal körbebástyáznia a védjegy-és szabadalmi, illetve szerzői jogi szabályozás nemzetköziesítésével. [32] Az alapvető emberi jogok és szabadság univerzalitásának propagálásával ráadásul politikai értelemben is sikerült magának egy bizonyos szintű legitimációt biztosítania – azonban nem téveszthetjük szem elől, hogy a világ többi kultúrája számára ez a fajta mentalitás esetlegesen a gyarmatosítás időszakának történéseit idézheti fel. [33]

A fentebbi, korlátlanként tételezett piaci, illetve politikai hatalmat egészíti ki Campos szerint az „agyonjogiasítás” (juridical saturation) Amerikai Egyesült Államokban kifejlesztett gyakorlata, amely a világunkban tapasztalható, nagyfokú deregulációs hullám dacára paradox módon éppen kiterjeszteni igyekszik a jog társadalomra gyakorolt hatókörét. Ahogy fogalmaz: ez az agyonjogiasító kultúra már nem is ismer olyan társadalmi relációt, amely ne lenne alávetve az állami szervek lehetséges felügyeletének, szabályozásának. [34] Ahogy A per nagybácsija is azt szajkózza K-Josefnek, hogy ügyvédhez kell fordulnia, ez a szemlélet is azt propagálja, hogy forduljunk a joghoz, mintegy elixírként kezelve azt. [35] A jogászok ugyanis a bölcsek kövének birtokosai, a szerzett tudásuk „amulettje” lenyűgöző erőkkel rendelkező óriásokká avanzsálja őket. (…) Olyan ez a szituáció, mint amikor Kafka hőse mind nagyobb hatásfokkal van kiszolgáltatva a jogrendnek

és mind világosabb számára, hogy azt, bármilyen ismeretekkel rendelkezzék is, sosem ismerheti meg, nem láthatja át. Nem igazodik el a paragrafusok útvesztőiben, hiszen szinte napról napra születnek új törvények. Így aztán egyre rémültebben és egyre tétovábban próbálja magát kiismerni közöttük. Ám mind jobban úgy érzi, hogy élete teljesen felsőbb, irracionális hatalmak kénye-kedvétől függ.” [36]

A párhuzam nyilvánvaló, a jelenség pedig mindannyiunk előtt ismert – a gyakori jogszabály-változtatások, a jogszabály-infláció és a jogrendszer terrénumában eszközölt gyakori átfogó módosítások, illetve a kazuisztika szinte biztosan nem válnak a jogbiztonság dicsőségére.

A per vége épp olyan homályos értelmű, mint a kezdete – érezzük, hogy a végkifejlet ellenkezik mindannyiunk természetes jogérzékével, de a kafkainál adekvátabb befejezést nem is találhatnánk. A tanulmány szerzője amellett próbált érvelni, hogy egy irodalmi alkotásból is levonhatók, illetve alkalmazhatók a mindenkori társadalmi berendezkedésre nézve bizonyos következtetések. Ez a konkrét esetben azt jelentette, hogy A perben megjelenő szervezeti túlhatalom problémája sikerrel alkalmazható az információs társadalom korszakára is. Azzal, hogy egy irodalmi munkában feldolgozott problémakört azonosítani tudunk egy jelenkorban is zajló folyamattal, persze egyáltalán nem vágtuk át a gordiuszi csomót. A jelenlegi világrendszerben megfigyelhető negatívumokat, illetve negatív előjelű tendenciákat nyilvánvalóan elemezni kell, majd a diagnózis megállapítását követően próbálhatunk meg elméleti síkon valamiféle terápiás javaslattal előrukkolni.

Egyebekben pedig csak remélni lehet, hogy a „globális szabad verseny” égisze alatt kibontakozott piaci fundamentalizmus, és annak irracionalizmusba csapó neoliberális szentháromsága (liberalizáció, privatizáció, dereguláció) nem fog a kafkaihoz hasonló unhappy endet eredményezni.

*

[1] Simon Attila: Opponensi vélemény Nagy Tamás Jog és irodalom című PhD-értékezéséről. http://jesz.ajk.elte.hu/simon30.html (Letöltés: 2013. 11. 30.)

[2] Kafka, Franz: A per. Akkord Kiadó, Budapest, 1968, 9. p.

[3] Lengyel Zoltán: Az igazság félreértelmezései és a tanúság lehetősége Franz Kafka regényvilágában, in a Tiszatáj Diákmelléklete, 108. szám, 2005 október, 2.p.

[4] Kafka mondotta egy alkalommal beszélgetőpartnere, bizonyos Janouch felvetésére, miszerint a hivatalnokok nem ölnek embert, hogy talán mégis: „eleven, formálódni képes emberekből halott, változtathatatlan aktaszámot csinálnak.” Márpedig Kafka a prágai Munkás-Balesetbiztosító tisztviselőjeként igazán tudhatta, hogy mit jelentett az Osztrák-Magyar Monarchia közigazgatási szervezetrendszerének része lenni. Forrás: Janouch, Gustav: Beszélgetések Kafkával. Gondolat Kiadó, Budapest, 1972, 36. p.

[5] „Egy Kafka-könyv a maga szerény lehetőségei között (…) éppenséggel a diszharmónia, a megbillent egyensúly, a cserepekre tört teljesség, egyén és társadalmi valóság reménytelen szembenállásának ábrázolásával szembesíti az olvasót.” Forrás: Pók Lajos: Kafka világa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981, 10. p.

[6] Weber, Max: Állam, politika, tudomány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970, 403. p.

[7] Rónay László: A per, in Ötven nagyon fontos regény. Műismertetés és műelemzés. Lord Könyvkiadó, Budapest, 1994, 207. p.

[8] Idézi: Tattay Szilárd: Demokrácia és/vagy képviselet. A képviseleti demokrácia Hans Kelsen és Carl Schmitt elméletében, in Hans Kelsen jogtudománya. Tanulmányok Hans Kelsenről. Gondolat Kiadó – MTA Jogtudományi Intézet – ELTE Állam-és Jogtudományi Kara, 2007, 370. p.

[9] Zatonszkij, D. V.: Franz Kafka és a modernizmus problémái. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1967, 36. p.

[10] Deleuze, Gilles – Guattari, Félix: Kafka a kisebbségi irodalomért. Qadman Kiadó, Budapest, 2009, 25. p.

[11] Kafka (1968), 40. p. Egyébként Márai Sándor is egyetértett ezzel az olvasattal: „A vádlott ő maga, minden ember, s valamilyen eredendő bűnért ítélik el az idegen és komor törvényszék bírái.” Forrás: Fried István: Márai Sándor és Franz Kafka, in Tiszatáj, 2006 július, 74. p.

[12] Kafka (1968), 179. p.

[13] Kafka (1968), 43. p.

[14] Kafka (1968), 101. p.

[15] Kafka (1968), 172. p.

[16] Kafka (1968), 151. p.

[17] Pók (1981), 178. p.

[18] Deleuze és Guattari interpretációja szerint pedig a híres illyési mondattal harmonikus módon valójában szinte mindenki a bíróság alkalmazottja: a gyűlésre emlékeztető bírósági meghallgatás hallgatósága, a templomban prédikáló börtönkáplár, Titorelli, a festő, a kétes hírű fiatalasszonyok, de még a festő „műterme” körül lebzselő perverz kislányok is. Forrás: Deleuze – Guattari (2009), 99. p. Josef K. szerint pedig a Szervezet integráns figurái az őrök, a felügyelők, a vizsgálóbírók, talán még a csendőrök és a hóhérok is. A „vesszőzős” jelenet is arra enged következtetni, hogy a Szervezet mindenütt jelen van, még K. munkahelyén is.

[19] Bokor László: Egyesült Államok, in Veress József (szerk.): Gazdaságpolitika a globalizált világban. Typotex Kiadó, Budapest, 2009, pp. 316-323; Bokor László: Egyesült Királyság, in Veress (2009), pp. 326-331.

[20] Kállai R. Gábor: Kafkománia. Criticai Lapok Alapítvány, Budapest, 2004, 13. p.

[21] H. Szilágyi István: Jog és irodalom (habilitációs előadás), in Iustum Aequum Salutare, VI., 2010/1., 13. p.

[22] Ez a mentalitás lett aztán kritika tárgya a filmvásznon is, először Orson Welles jóvoltából, az Aranypolgár (1941), majd az Ambersonok tündöklése (1942) filmkockáin.

[23] Németh György: A gazdasági rend formamódosulásai. Tőke – munka – jövedelem, in Veress (2009), 157. p.

[24] Shanks, Andrew: Hegel and Religious Faith. Divided Brain, Atoning Spirit. T&T Clark International, London, 2011, 38. p.

[25] Pokol Béla: Globális uralmi rend. Kairosz Kiadó, Budapest, 2005, pp. 21-22.

[26] Deli Gergely: Az abszolúttól a fenntartható alkotmányig, in Szoboszlai-Kiss Katalin – Deli Gergely (Szerk.): Tanulmányok a 70 éves Bihari Mihály tiszteletére. Universitas-Győr Nonprofit Kft., Győr, 2013, pp. 91-92.

[27] Beck, Ulrich: Was ist Globalisierung? Edition Zweite Moderne, Suhrkamo, Frankfurt am Main,1997, 26. p.

[28] Hardt, Michael – Negri, Antonio: Empire. Harvard University Press, Cambridge, Massachussets, 2001. Preface, pp. XI-XV.

[29] Szilágyi Péter: A jogbölcselettel szembeni kihívások a harmadik évezred kezdetén – Magyarországról nézve, in Magyar Közigazgatás, LIV. évfolyam, 3.szám (2004 március), 146. p.

[30] Simai Mihály: A világgazdaság a XXI. század forgatagában. Új trendek és stratégiák. Akadémiai Kiadó, Budapest, 78. p.

[31] Reich, Robert B.: Szuperkapitalizmus. Az üzlet, a demokrácia és a mindennapi élet átalakulása. Gondolat Kiadó, Budapest, 2009, 252.p.

[32] Bíró Gáspár: Demokrácia és önrendelkezés a 21. század elején. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2003, pp. 84-93.

[33] Emellett az USA, mint „birodalom” tézisének komoly ellenzői is vannak. Immanuel Wallerstein szerint az USA 2001. szeptember 11-ével egy, az 1970-es években kezdődött hanyatlás döntő fázisához érkezett. „Azok a gazdasági, politikai és katonai tényezők, amelyek az USA hegemóniájához hozzájárultak, ugyanazok, amelyek elkerülhetetlenül elhozzák a jövendő hanyatlást. (…) Az igazi kérdés nem az, hogy az USA hegemóniája elpárolog-e, hanem hogy képes lesz-e egy szép búcsúra, minimális kárt okozva a világnak és önmagának.” Lásd: Wallerstein, Immanuel: The Eagle Has Crash Landed. Foreign Policy, Summer (Jul/Aug) 2002, pp. 60-68.

[34] Campos, Paul F.: Jurismania. The Madness of American Law. Oxford University Press, New York – Oxford, 1998, 34. p.

[35] Campos (1998), 5. p.

[36] Rónay (1994), 208. p.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.