A hűség az alkotmányhoz általános állampolgári kötelesség. Ez ugyan így kifejezetten megállapítva törvényeinkben nincsen, de következik az állampolgársági törvény azon rendelkezéséből, amely szerint a honosított esküt, illetőleg fogadalmat köteles tenni arra, hogy »a magyar korona országai alkotmányához hű lesz« (1879. évi L. tc. 13., 14. és 16. §.); csak természetes, hogy a született állampolgárokat éppúgy, sőt jobban terheli az alkotmányhoz való hűség kötelezettsége. Sőt a törvény a magyar alkotmány tiszteletben tartására a külföldieket is kötelezi, mikor az alkotmány elleni támadást állampolgárságra tekintet nélkül bűncselekménnyé nyilvánítja (1878:V. te. 127. és 173. §.).

Az alkotmányhoz való hűség természetesen fokozott mértékben terheli a magyar állam szerveit, nevezetesen a királyt (1917:111. tc.), a kormányzót (1920:1. tc. 18. §.), a minisztereket (1848:111. tc. 32. §.), az országgyűlés tagjait (1925:XXVI. tc. 180. §., 1926:XXII. te. 28. §.), a honvédség tagjait (1921:XXIX. tc. 6. §.), a bírákat és köztisztviselőket, de azonfelül más közfunkcionáriusokat is, így a közjegyzőket (1874:XXXV. tc. 12. §.), az ügyvédeket (1874:XXXIV. tc. 6. §.), stb.

Az alkotmányhoz való hűség fontosságát mi sem mutatja jobban, minthogy ezt a hűséget esküvel (kivételesen fogadalommal) is meg szokták Ígérni. Az államfői, katonai, bírói, tisztviselői és állampolgári eskünek általában lényeges, legfőbb vagy egyetlen tartalma az alkotmányhoz való hűség ígérete. De a hűség kötelezettsége nem az eskün alapul, az eskü nem létesíti, hanem csak megerősíti; a hűség kötelezettsége tehát eskü nélkül is megvan. A hűség kötelezettsége - amint láttuk - terheli azokat az állampolgárokat is, akik állampolgári esküt nem tettek; terheli természetesen az országgyűlés tagjait is, akik jelenlegi jogszabályaink szerint szintén nem tesznek esküt, [1] akiknél azonban az alkotmány elleni támadásnak még összeférhetetlenségi következménye is van (1925:XXVI. tc. 180. §., 1926:XXII. tc. 28. §.).

Hogyan lehet azonban az alkotmányhűség kötelességét megsérteni, azaz mi az alkotmányhűség pontos tartalma? Erre nézve a kötelességet megállapító jogszabályok nagy része, illetőleg a legtöbb esküszöveg nem tartalmaz közelebbi meghatározást. Még leginkább igazíthatnak bennünket útba azok a jogszabályok, amelyek az alkotmányhűség megsértésének következményeit, az úgynevezett szankciókat állapítják meg. E jogszabályokból kivehetőleg az alkotmányhűség jogilag két fő kötelezettséget fejez ki. Az egyik az érvényes alkotmánnyal szemben, a másik az alkotmánymódosításra vonatkozólag állapítja meg helyzetünket; tehát az egyik statikai, a másik dinamikai szempontból fejezi ki az alkotmányhoz való viszonyunkat.

Mi a kötelesség a meglévő alkotmánnyal szemben? Elismerése annak, hogy az érvényes alkotmány; az alkotmány tisztelete, engedelmeskedés ezzel az alkotmánnyal szemben; azaz magatartásunknak hozzá való alkalmazása; végrehajtása és végrehajtatása az alkotmány rendelkezéseinek. Sérti e kötelezettséget az alkotmány érvényének kétségbevonása, érvényesülésének megakadályozása, az alkotmány becsmérlése, az iránta való engedetlenség, rendelkezéseinek megszegése. Megsértheti az alkotmányt az államfő, a kormány és a hatóságok, amikor az alkotmány szabályait nem hajtják végre, vagy kijátsszák; de megsértheti az országgyűlés is, minthogy az érvényes alkotmánynak az is alá van vetve. Az államfővel és az országgyűléssel szemben a felelősséget a jogszabályok értelmében nem lehet érvényesíteni, de a kormánnyal és a hatóságok tagjaival szemben igen, mégpedig vád alá helyezés formájában (1848:111. tc. 32. §.), illetőleg fegyelmi úton. A büntetőtörvénykönyv 173. §-a szerint kell büntetni azt a személyt, aki az alkotmány kötelező erejét megtámadja, vagy aki az alkotmány intézményei ellen lázít. [2]

Az alkotmány azonban nemcsak nyugalmi helyzetében szorul védelemre, hanem a maga alakulásában, változásaiban is. Az alkotmányt nem szabad megmerevedett jogintézménynek tekinteni, az is él, fejlődik együtt az állammal. Igen fontos azonban, hogy az alakulás természetes, zökkenésmentes legyen. Az alkotmányhűségbe ütköznék az alkotmánynak erőszakos, oktrojált, puccsszerű vagy forradalmi megváltoztatása, félretétele, felcserélése. Az 1878:V. tc. 127. §-a szerint a felségsértés bűntettét teszi az a cselekmény, amely az alkotmány erőszakos megváltoztatására irányul; (az 1921:III. törvénycikk bünteti az állam törvényes rendjének erőszakos felforgatására vagy megsemmisítésére, valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló cselekményeket és felhívásokat; végre az 1926:XXVI. tc. 180. §-a és az 1926:XXII. tc. 28. §-a szerint összeférhetetlen helyzetbe jut és tagsági jogát elveszti az országgyűlésnek az a tagja, aki a törvények megváltoztatására nem törvényes eszközökkel törekedett.

Az idézett jogszabályok szerint tehát nincs akadálya annak, hogy az alkotmányt a törvényes szervek törvényes módon módosítsák; ilyirányú mozgalmat bárkinek szabad kezdeményezni. Minden alkotmány rendelkezést tartalmaz a tekintetben, hogy szabályait milyen szervek és milyen módon módosíthatják: gyakran erre a törvényhozás rendes útjától eltérő eljárás van előírva (alkotmányozás). A mi alkotmányunk formai értelemben alaptörvényeket nem ismer, így az alkotmányt is a törvényhozás rendes útján lehet megváltoztatni. Egyszerű és könnyű tehát az út az alkotmány módosítására; ez kétszeresen kötelességgé teszi a törvényes eljárás betartását.

Körülöttünk, közelebbi és távolabbi államokban korunkban többnyire lázasan keresnek új államrendszereket és valósággal tombol az alkotmányozás. Meg lehet azonban állapítani, hogy az új alkotmányok majdnem sohasem jönnek az előző alkotmányok által megállapított formák között létre. Általában országgyűlési tárgyalás nélkül, diktatórikus alapon készülnek és lépnek életbe ezek az alkotmányok. Legfeljebb odáig mennek el az államok, hogy a már kész alkotmányszöveget utólagos népszavazás alá bocsátják, de hogy az ilyen népszavazás mennyire komolytalan, az közismert; a népszavazás legfeljebb az államfő vagy a kormány iránti bizalmat fejezheti ki, de általa a nemzet az alkotmány tartalmára semmi befolyást nem tud gyakorolni. A hirtelen összetákolt új alkotmányokra azután sietnek az esküt letétetni; úgy látszik feledik, hogy ami nem alkotmányos úton és esküszegéssel keletkezik, az a nemzet igazi alkotmánya nem lehet, s így azt megint csak erőszak fogja félretolni.

Alkotmánymódosításoknál a törvényes út betartását nevezzük alaki jogfolytonosságnak. A jogfolytonosság ilyen értelemben azt jelenti, hogy az alkotmányreformot az alkotmányos formák között határozzák el, és így az alkotmányos élet fejlődésében nem áll be szakadás. Nem a régi alkotmány megszüntetésével és annak romjain, új alapokon .indul új fejlődés, hanem a régi alkotmány betartásával és tovább fejlesztésével.

A magyar alkotmányos életet általában az alaki jogfolytonosság betartása jellemzi. Az alkotmány reformját mindig a törvényes formák betartásával hajtottuk végre. Még az 1790. és 1848. évi nagy eszmeáramlatok is, amelyek másutt alapjaiban rázták meg az államot, nálunk alkotmányos úton érvényesültek, az alkotmányfejlődésnek csak állomásait jelentették. Ha pedig külső események a jogfolytonosságot erőszakosan megszakították, mindig igyekeztünk visszatérni a régi alkotmányos alapra; a válságból való kibontakozás útját sohasem új alkotmányban, hanem az alkotmányhoz való visszatérésben és a megfelelő reformban kerestük. Így történt ez 1867-ben, és így a világháború befejezése után. Felfogásunk szerint alkotmányunk érvényét meg sem szüntetheti erőszak, vagy más törvénytelen eljárás, ezért érvénytelen kísérlet hazánknak diktatórikus úton, vagy akár csak népszavazással is más alkotmányt adni; [3] ha ilyen kísérlet meg is történnék, előbb-utóbb érvényesülne az alaki jogfolytonosságra törekvés.

Az alkotmányhűség tehát jogi szempontból kettőt kíván: betartani az érvényben lévő alkotmányt, és annak megváltoztatására csak törvényes úton törekedni. Mindenkinek a jelenlegi alkotmány alapján kell állani mindaddig, míg a módosítás alkotmányos úton meg nem történt. Aki e kötelességet megszegi, azt el kell érnie az állam sújtó kezének. Erkölcsi, hazafias szempontból azonban az alkotmányhűség ennél többet jelent. Nemcsak betartani kell az alkotmányt, de ragaszkodni is ősi alkotmányos intézményeinkhez; a módosításnál nemcsak megtartani a törvényes útat, de vigyázni, hogy a módosítás összhangban legyen az eddigi fejlődéssel. Nem elég az alaki jogfolytonosság, hanem kell anyagi is, azaz a reformoknak mindig a meglévő intézményekben kell gyökerezniük, alkotmányfejlődésünk irányával számolniok.

Az alaki jogfolytonosság nem elég; hisz a törvényes út formái betartása mellett esetleg idegen rendszereket is át lehet ültetni, érdemben teljesen hátat lehet fordítani [a] múltunknak. Az alaki jogfolytonosságnak csak úgy van komoly értéke, ha nemcsak formaság, amelyet könnyen lehet félre lökni; hanem, ha a jogi korlátozás erkölcsi elvet takar, az alkotmányhoz való ragaszkodás és a szerves fejlődés elvét, a rombolás helyett a továbbépítés szellemét. Ez az alkotmányhűség legmélyebb értelme.

Az anyagi jogfolytonosság elve nincs törvénybe foglalva, annak érvényesülése nincs szankcióval biztosítva; mégis kétségtelenül ott él a magyar államiság alaptörvényei között. Hivatkozik reá például az 1920:1. törvénycikk javaslatának miniszteri indokolása is, amely szerint a nemzetgyűlés feladata nem új alkotmány kidolgozása, hanem a törvényhozás időközi tennivalóinak ellátása mellett csak a beállott alkotmányválság megszüntetése, és az alkotmánynak az elkerülhetetlen módosításokkal való felélesztése. Az alkotmányhoz való ragaszkodást mi sem mutatja jobban, mint a ragaszkodás és a visszatérés régi intézményekhez. Megtartottuk a királysági államformát akkor, amikor az államok nagyrészt a köztársasági államformára tértek át, s a királyi hatalom gyakorlása nálunk is akadályokba ütközött; a jelenlegi államfő jogi helyzetének megállapításánál Hunyadi János kormányzóságát vettük alapul; az 1848-ban megszűnt követküldési intézményt 1926-ban a felsőház szervezetének megállapításánál felhasználtuk; nemrég alkottunk törvényt, amely a felsőház ősi egyenrangúságát részben visszaálllítja; állandóan foglalkoztatja a politikai és a tudományos irodalmat a nádori intézmény felújításának módja stb. Látjuk tehát, hogy ideiglenesen nem hatályosuló intézmények és rendszerek is a nemzeti közvéleményben tovább élnek, s keresik érvényesülésüket.

Az alkotmányhoz való hűség az anyagi jogfolytonosság szempontjából természetesen nem az alkotmány betűihez vagy egyes részeihez való merev ragaszkodást jelenti, hanem az alkotmány szelleméhez, az alkotmányban századokon át felhalmozott értékekhez. Ragaszkodást jelent például a királysági államformához, az alkotmányos kormányzathoz, az országgyűlési intézményhez, a kétkamarás rendszerhez, az önkormányzathoz, az állampolgári szabadságjogokhoz, a nemzetiségek jogainak elismeréséhez, a független bíráskodáshoz, az alaki jogfolytonossághoz, alkotmányunk biztosítékaihoz. Ezek az intézmények több-kevesebb folytonossággal végigkísérték alkotmányfejlődésünket, s így az azokról való lemondás múltunk megtagadása lenne.

Történelmünk folytonos küzdelem az alkotmányosság fenntartásáért. Nem csoda, ha ennek következtében a nemzetben fokozott mértékben fejlődött ki a ragaszkodás ahhoz az alkotmányhoz, amely részére függetlenséget, önállóságot, szabadságot, a magyar életforma megtartását jelentette. Annál csodálatosabb, hogy az utóbbi években a nemzeti társadalom töredékében megingott a ragaszkodás a magyar alkotmányhoz. A háború utáni megpróbáltatások közé tartozik, hogy az alkotmányos gondolkodásról híres magyar nemzetben alkotmányellenes irányzat is lábra tudott kapni, a hagyományokhoz valé ragaszkodást importált eszmék hirdetése zavarja. Ezt a lelki válságot csak erős meghasonlás idézhette elő; az elkeseredés lázában a századokig járt utat némelyek tévesnek vélték felismerni, s idegen ideálok zsoldjába szegődtek.

Utóbbi időkben bizonyos körökben lehetett hallani azt az érvelést, hogy az alkotmány csak formaság, amelyet - ha a nemzet érdeke úgy kívánja - félre szabad és kell tolni, és más alkotmánnyal, más rendszerrel pótolni. Ez a tetszetősnek látszó érvelés talán megállhatja a helyét oly államokban, amelyekben az alkotmány csak kölcsönzött keret, tudományos elgondolás eredménye, tehát mesterséges akotás, amelyekben tehát az alkotmány nincs hozzánőve a nemzeti lélekhez. A magyar alkotmány azonban nem olyan ruha, amelyet könnyen lehetne váltani, ez az alkotmány nemzeti egyéniségünk megtestesülése. Ha helyesen mondja a költő, hogy »Szívet cseréljen az, aki hazát cserél«, nemzetünknek nemcsak szívét, de jellemet is kellene cserélnie ahhoz, hogy újonnan készített alkotmány keretei közé illeszkedjék. Mert ehhez a nemzethez ez az alkotmány, ez az életforma tartozik hozzá éppúgy, mint a magyar nyelv és a magyar nemzeti kultúra sok más megnyilatkozása.

Ki tudná megmondani, hogy Franciaországban az ancien régime, a gyorsan változó forradalmi alkotmányok, Napóleon állama, az egymást váltó királysági és köztársasági alkotmányok közül melyik volt az igazi francia alkotmány? Ki tudná megmondani, hogy a német nemzethez a császári, a weimari vagy a mai tekintélyi állam alkotmánya illik-e inkább. Az azonban kétségtelen, hogy a magyar alkotmány épúgy egy nemzet sajátja, mint az angol vagy amerikai alkotmány. A mi alkotmányunk nemcsak a magyar állam alkotmánya, de jellegében magyar alkotmány.

Nekünk éreznünk kell, hogy a magyar alkotmány nemcsak a mi nemzedékünké, hanem azt évszázadok alkották, és újabb évszázadok öröksége. A mi alkotmányunk természetes fejlemény, amelyben egymást követő nemzedékek nemzeti közmeggyőződése jut kifejezésre. Ez a mi nemzeti kultúránk legnagyobb szabású alkotása, amely a nemzeti lélekből nőtt, és nemzeti egyéniségünket tükrözi, amely nemzeti életünk legszebb kivirágzása.

Mi ezt az alkotmányt nemcsak a magyar nép részére alkottuk. Széchenyi egy századdal ezelőtt írta a Hunniában, hogy a magyarság az ő szabadszerkezetű alkotmányával és szabad intézményeivel kellemesebb otthont ad a nem magyar lakosság számára, mint amilyet bármely uralom jelentene; ennek következtében »csak mi képezhetjük Magyarországnak azt a középítő pontját«, amely körül a nemzetiségek seregelhetnek. Soha ez a kijelentés nem volt inkább időszerű, mint ma; ha nem akarunk az integritásról lemondani, nem szabad lazítani azokat a kapcsokat, amelyek a Szent Korona népeit és országait annyi időn keresztül államegységbe tudták összekötni. Tudatában kell lennünk annak, hogy túlzó nacionalizmus, a fajiság és népiség kultusza, a tekintélyi kormányzat rendszere, a változó politikai irányvezetés nem gyakorolhat vonzóerőt a határokon túl, hanem egyedül az alkotmányos szabadság és a széleskörű önkormányzat rendszere. A Szent Korona-tan szellemének kell továbbélni a Duna-völgyében, és e szellemnek csak mi lehetünk a zászlóvivői.

Az alkotmányellenes felfogás terjedését a magyar értelmiség körében részben talán elősegítette az a történeti iskola is, amely az egész magyar alkotmányfejlődés különleges jellegét hamis alkotmánytörténeti szemléletnek minősítette. Olyanok is vannak, akik szerint viszont a különleges magyar alkotmányfejlődés 1848-ig megvolt, de akkor megszakadt. [4] Csak természetes, hogy ha közmeggyőződéssé lesz, hogy jelenlegi alkotmányunk nem különleges magyar jellegű, hanem époly importáru, mint a legtöbb kontinentális alkotmány, akkor a hozzá való ragaszkodás erkölcsi ereje elvész, s maguktól táródnak fel a kapuk újabb importeszmék elé.

Az kétségtelen, hogy alkotmányunk fejlődésének tárgyilagos története még nincs megírva. A közjogászok és politikusok gyakran nézik a mai kor szemüvegén a letűnt idők eszményeit, mai dogmákat vetítenek vissza a múltba, és sokszor kellő bírálat nélkül használnak fel adatokat. Az is kétségtelen, hogy a magyar jogélet sem volt, és nem lehetett ment idegen behatásoktól, s még közelebbi kivizsgálásra vár a kölcsönhatások pontos megállapítása. Viszont az is bizonyos, hogy a magyar föld zárt egysége, a magyar faj elszigeteltsége, jogászias szelleme, konzervativizmusa sok eltérést érthetővé tesz. [5] E földön alakultak különleges jogintézmények, és az átvett intézmények is különleges fejlődésnek indultak; ezeket a belső erőket a jogtörténetnek épúgy ki kell mutatnia, mint a külső hatásokat.

Nem lehet itt terünk arra, hogy részletek vizsgálatába bocsátkozzunk, [6] csak azt a kérdést vetjük fel, hogy ha nem volt különleges magyar alkotmány, mit védtünk annyi küzdelemmel és áldozatokkal évszázadokon át. Talán bizony a csehektől vagy lengyelektől kölcsönöztünk alkotmányt, hogy legyen mit védeni a németek, majd osztrákok ellen. Kultúránkra a legnagyobb hatást kétségtelenül a németek gyakorolták; miért van az mégis, hogy a részükről majdnem minden államban érvényesülő erőszakos behatások ellenére meg tudtuk őrizni jogintézményeink különállását. Aki ezt a gigászi küzdelmet a külön magyar jogért nem tudja méltányolni, aki nem látja Werbőczy Hármaskönyvének óriási nemzeti jelentőségét a szétdarabolás korszakában, aki nem méltányolja a »megyei alkotmány« történeti hivatását nemzeti értékeink védelmében: csak az vonhatja kétségbe jogfejlődésünk nemzeti jellegét. [7]

Már a XVII. és XVIII. században több kézikönyv jelent meg a magyar alkotmányról, és ezek között számos éppen német író tollából és részben német nyelven; még a külföldi tudósok is felismerték a magyar jogrendszer különlegességét, azért külön tanulmány tárgyává tették, s meg is kísérelték azt meghamisítani. A XIX. században rendszeres irodalmi harc indul, amely a német és magyar álláspont éles ellentétét mutatja. Közkézen forognak e korban gyűjtemények a magyar alaptörvényekről; még ha igaz is lenne, hogy e törvények egy része eredetileg csak program volt, de a program életté közmeggyőződéssé, a fejlődés alapjává lett. Corpus Iurisunk gyönyörű jogi épület, amelyet évszázadok építettek téglát téglára rakva; nélkülözheti-e az ilyen évszázados munka a nemzeti géniusz irányítását, lehet-e ennek az alkotmányfejlődésnek különleges jellegét józanul megtagadni?

Az igaz, hogy az 1848. évi törvények a magyar alkotmány lényeges reformját hozták, és hogy ez a reform rövid idő alatt készült el. De téves azt állítani, mintha e törvények tisztán külföldi törvények utánzásai lennének; nem feleltek volna meg alkotmányfejlődésünk irányának, és a nemzet nem lett volna tisztában jelentőségükkel.

Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy az 1848-as reformot a nemzet nem forradalmi úton, hanem törvényes szervei által valósította meg; tehát a nemzet hű maradt a jogfolytonosság eszméjéhez. A nemesség önként adta fel előjogait, és tette e jogok részesévé az egész magyar nemzetet.

Az 1848. évi törvények részben kétségtelenül nyugati mintára honosítottak meg intézményeket, például a miniszteri felelősség gondolatát is; azonban ezeknek az intézményeknek megvolt a gyökere Magyarországon (például a király tanácsosai felelősségére az 1498. és 1507. évi törvényekben), és csak a hosszas Habsburg-uralom nem engedte, hogy ezekből a gyökerekből az élet természetes rendjén fokozatosan fejlődjenek ki. 1848-ban hirtelen kellett pótolni három évszázad mulasztását, és folytatni a magyar jogfejlődést sok tekintetben ott, ahol az 1526-ban megszakadt.

De nem voltak a negyvennyolcas reformok idegenek a magyar nemzet gondolatvilágától azért sem, mert reájuk a nemzet 1790 óta állandóan előkészült, a reformgondolatok a nemzeti lélekbe fokozatosan bevésődtek; a magyar nemzet hatalmas titánjai évtizedeken át hirdették a reformokat, és inkább csak a történeti véletlennek volt a következménye, hogy azok után egy csapásra nyertek a törvényhozás tényezői részéről elfogadást.

Hogy a nemzet a reform jelentőségével tisztában volt, s még a miniszteri felelősség intézménye is tudatosan lett része a reformnak, azt bizonyítja a Deák által szerkesztett 1847. márciusi ellenzéki program, amely szerint a felelősségre a kormány törvénytelen eljárásai miatt van nélkülözhetetlen szükség. [8] Benn van a miniszteri felelősség Széchenyi 1847. évi júniusi ún. jogi programjában is. [9] Csak nem lehet azt állítani, hogy Deák és Széchenyi működését közjogi téren a minden áron újítani akarás jellemzi? Az 1848. évi törvények bevezető része helyesen mondja, hogy a reform a nemzet alkotmányos életének kifejtését jelenti, tehát az alkotmány továbbépítését.

Ami a politikai jogoknak kiterjesztését illeti, ebből a szempontból érdemes megemlíteni, hogy 1848-ig körülbelül kétszázezer volt a politikailag jogosultak, tehát a nemesek és honoráciorok száma; ezt a számot a jobbágyság felszabadítása és a választójog új szabályozása négyszeresére, azaz körülbelül nyolcszázezerre emelte fel; a jogkiterjesztés tehát nem volt olyan mérvű, mint amilyet a jobbágyfelszabadítással kapcsolatosan más országokban forradalmak vittek keresztül.

De mindentől eltekintve, a nemzet az 1848-as törvényekhez az elnyomás idejében is ragaszkodott, 1867-ben sikerült ezt az alapot a királlyal is elfogadtatni, és azóta ezek a törvények a magyar alkotmány lényeges részét teszik. Az új intézmények összeforrtak a régiekkel. Új korszak indult alkotmányfejlődésünkben, de nem keletkezett idegenszerű új alkotmány; - hisz csak egyebet ne mondjunk - változatlan maradt az államforma, a királyi intézmény és jogköre, a kétkamarás rendszer, a főrendiház szervezete és jogköre, a vármegyei intézmény, s a parlamentáris kormányzat rendszerét is inkább csak az 1867 utáni gyakorlat fejlesztette ki.

A magyar alkotmány kereteit Szent István királyunk páratlan bölcsesége rakta le a keresztény államgondolat átvételével, a királysági államforma bevezetésével, valamint a vármegyei beosztás megvalósításával. Ezeket a nyugatról átvett kereteket azonban a magyar nemzet alkotmányos érzéke és jogalkotó géniusza töltötte meg nemzeti tartalommal. Különleges alkotmányfejlődés indult meg a Duna- Tisza völgyében, és ezt a fejlődést nem tudta megakadályozni sem a hűbériség gondolatvilága, sem a Habsburgok abszolutisztikus törekvése, sem a modem eszmeáramlatok behatása.

A magyar alkotmány tiszteletében nem szabad közöttünk különbségnek lennie. Hisz ez az alkotmány köt össze múlt és jövő nemzedékeket; ez köt össze minden magyart a határokon innen és túl; ez köti össze a Szent Korona népeit szerves államegységbe. Az egységre és összhangra pedig soha nagyobb szükségünk nem volt, mint ma; tehát ne lazítsuk meg az összekötő kapcsokat, ne rontsuk le, hanem emeljük magasra a régi várait: a mi alkotmányunkat, amelynek sáncai között barátságos otthont lel mindenki.

Olyan időket élünk, amikor az alkotmányosság tisztelete nagyon sok országban megingott; a jog eszméje elhomályosult és a szabadságban való hit elveszett. Azonban az a nemzet, amely az alkotmányos szabadság zászlaját annyi ideig fennen lobogtató, amely annyi szabadsághőst adott, nem lehet hűtlen szent hagyományaihoz. Lehetnek-e a mai reformelgondolások meggyőzőbbek, mint őseink egyöntetű hite évszázadokon át; lehet-e magyarabb a mai nemzedék, mint minden elődje együttvéve? Nem, a magyarság jövője csak az alkotmányosság útján építhető, mert hűség az alkotmányhoz nálunk annyi, mint magyarnak lenni.

*

[1] 1848 előtt a vármegyék vettek esküt a követektől. Az eskü szövegét lásd Marczali Henrik: Az 1790/1-diiki országgyűlés. I. kötet, 163. lap.

[2] E sorok írójának figyelme már egyetemi tanulmányai alatt reá terelődött az alkotmány büntetőjogi védelmére. Ily tárgyú jogtudományi doktori értekezésének bevezető része "Az államellenes bűncselekmények rendszere" címmel megjelent az Ügyvédek Lapja 1913. június 14-i és 21-i számaiban. E tanulmány sürgeti az állambecsület büntetőjogi védelmét is, ami azután az 1921:111. törvénycikkben meg is valósult.

[3] A magyarországi nemzetiszocialista párt programjában tudvalevőleg döntő jelentőségű a népszavazás.

[4] Eckhart Ferenc: A magyar történetírás új útjai. Budapest, 1931. Kemenczy Gábor: Vissza az ősi alkotmányhoz. Budapest, 1936.

[5] Lásd [a] szerzőtől: Az alkotmány történelemírásának új útjai. Jogállam, 1931. évf. 233-238. lapok.

[6] A föld történelem- és jellemalapító hatására elsősorban Teleki Pál gróf hívta fel a figyelmet. Lásd még Kornis Gyula: A nemzetek politikai jelleme (Budapesti Szemle, 1933. március) és Bognár Cecil: A magyarság jellemrajza (Uo., 1935. július).

[7] A Pesti Napló egyik vezércikke szerint a magyar törvénykönyv »zaklatott és zord időkben minden fegyvere volt ez országnak, és ennek a nemzetnek, ahogyan Izrael szétszórt népe is egy könyvben, a Bibliáiban élt évezredekig. A magyar függetlenségért vívott harcokban ez a Törvénykönyv volt a mi ágyúparkunk és repülőrajunk. A halhatatlan betű védett és éltetett minket ...« (Egy régi ház születésnapjára, 1933. június 11.).

[8] Ferenczi: Deák élete. II. kötet, 40. lap

[9] Sándorfy: Törvényalkotásunk hőskora. 192. lap.

*

In Az Ország Útja. 2. évf., 4. szám (1938), 216-224.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.