M for Vendetta

2014.01.08. 19:34

Az 1931-ben rendezett M - Egy város keresi a gyilkost című alkotás Fritz Lang első hangosfilmje volt, amely ehhez mérten még nem igazán vonultatott fel véget nem érő szóvirágokat és monológokat. A "showt" itt nagyjából a Grieg Peer Gyntjében szereplő motívum (A hegyi király csarnokában) főszereplő általi fütyülése viszi el - Hitchcock summázta akként lakonikusan a cselekményt, hogy az egy ember fütyüléséről szól. Ennél azonban természetesen jóval több mondanivalóval bír: egy szociológiai relevanciájú lélektani drámával állunk szemben, amely kritikus szemmel mutatja be a weimarizálódásként elhíresült jelenség zsákutcájába tévedt német társadalom anomáliáit és anómiás tüneteit.

A szociológia egyik "apostolaként" tisztelt Durkheim szerint az anomikus, azaz az adott társadalom többsége által elismert társadalmi normáktól, illetve standardektől eltérő viselkedés tanúsításakor az egyén képtelen féken tartani vágyait és figyelmen kívül hagyja a normában foglalt előírás követését. Az ilyen egyén leválik a társadalom "köldökzsinórjáról" és a makroszintű elvárások már egyáltalán nem hatnak rá. Durkheim nyomán a szociológia a társadalomban érvényesülő normák megsértését devianciaként, az anómiát pedig törvényen kívüli állapotként tételezi. Ide sorolható a bűnözés mellett az alkoholizmus, a kábítószer-fogyasztás, illetve az öngyilkosság is.

Fritz Lang a Német Birodalom egén viharfelhőként tornyosuló antidemokratikus elmozdulásokat, vagy rendszer-szintű működési zavarokat mindig is éles szemmel figyelte meg és ezeket hatásos módon adaptálta a filmvászonra. A Metropolis ekként felfogható a kapitalista termelési módból következő társadalmi egyenlőtlenségeket bemutató lenyomatként, az ún. zsarnok-filmek (Doktor Mabuse, a játékos, Dr. Mabuse végrendelete) pedig a populista érvekkel manipuláló önjelölt népvezér(ek) agitációjával szembeni állásfoglalásként. Feltétlenül ebbe a sorba illeszkedik az M is, amely egy kóros elmeállapotú pedofil gyermekgyilkos, Hans Beckert (Peter Lorre) kálváriáját beszéli el. A film azonban ezen túl ívelő mondanivalóval is rendelkezik: az igazságszolgáltatás, mint monopolizált állami tevékenység alvilág felőli elvitatásának problémáját feszegeti, ami megint csak egy evidens utalás a Weimari Köztársaság kaotikus állapotaira: ismert körülmény, hogy a harmincas évek hajnalára a berlini utcák gyakorlatilag a nemzetiszocialista, illetve kommunista szabadcsapatok garázda cselekményeinek és összecsapásainak állandó helyszínévé váltak. A nyilvánvaló politikai utalásokra tekintettel először állítólag meg akarták akadályozni a forgatást és Lang számtalan névtelen fenyegető levelet is kapott. Langnak gyakorlatilag tennie kellett egy arra vonatkozó nyilatkozatot, hogy egy düsseldorfi sorozatgyilkos galád cselekményeiről szándékozik filmet forgatni, így végül sikerült leszerelni a politikai gáncsoskodásokat.

A cselekmény nagyjából két szálon fut: a nyolc áldozatot követelő szociopata története mellett a nyomozati cselekmények előrehaladtát követhetjük nyomon (ez utóbbi a monotonabb vetület). Az M döbbenetes korkép és kórkép az egyre furcsább tüneteket produkáló német társadalomról: ne felejtsük el, hogy a pár évtizeddel ezelőtt élő németek döntő hányada az NSDAP-ra adott voksával talán önkéntelenül is asszisztált a nemzetiszocializmusnak nevezett gyűlöletkeltő eszme diadalmaskodásához. Lang gyűlölte ezt az atmoszférát (nem véletlen, hogy Goebbels ajánlata ellenére a koronadirektor szerepe helyett inkább az önkéntes emigrációt választotta) és ezen érzések plasztikusan meg is jelennek az általa rendezett alkotásokban. Ennyiben bátran tekinthető ez az opus is a film noir egyik előzményének, amely az amerikai társadalom műidilli állapotáról rántja le a leplet.

Beckertben semmi pozitívumot sem tudunk felfedezni: az a nyálas és negédes módszer, ahogy igyekszik magához édesgetni leendő áldozatait, gyomorforgató és szánalmas. A gyilkosságokat persze nem vette fel a kamera: Lang ugyanis zseniális montázsok útján ábrázolta azokat, ilyen például a bokorból kiguruló és a kiszolgáltatottságot szimbolizáló gumilabda vagy a gyilkostól ajándékba kapott luftballon villanypóznán való fennakadása. Beckert veszte végül a már említett dallam vissza-visszatérő fütyülése lesz: a vak koldus, akitől az áldozati csalétket vásárolta, felismeri a dallamot, így osztályrésze a menekülés lesz. Az egész város a gyilkos nyomába ered, a rend őrei ellepik az utcákat, így az alvilág figurái is azon fáradoznak, hogy kézre kerítsék Beckertet. Relatíve könnyű azonosítani, hiszen a nyomába eredő férfi hátba veri őt, így egy krétával rajzolt "M" betűt süt stigmaként annak kabátjára.

A hajszában a maffia bizonyul gyorsabbnak: egy elhagyatott pincébe vonszolják a gyilkost, hogy ott "statáriális bírósággá" alakulva vegyenek elégtételt a gyermekgyilkosságok révén az alvilágot is rossz hírbe hozó elkövetőn. A sarokba szorított bűnöző kétségbeesetten próbálja bizonyítani "ártatlanságát", azaz a felelősségre vonás alól mentesítő kóros elmeállapot meglétét: "Nem tehetek róla! Nem tudok uralkodni a bennem lévő szörnyeteg felett! Éget, mardos és folyton beszél hozzám! (...) Maguknak fogalmuk sincs, milyen az én bőrömben lenni!" Mielőtt végrehajtanák verdiktjüket, a rendőrség rajtaüt a szedett-vedett "bíróságon". A jogrend végül helyreáll: egy hatáskörrel rendelkező állami szerv folytatja le a tárgyalást és hoz ítéletet. Lang M-jében tehét a törvényesség elve győzedelmeskedik a káosz és az önbíráskodás felett - a történelem tragikuma, hogy a valóságban az irracionalitás kerekedett felül Németországban.

Értékelés: 10/9