Kötéltánc

2013.12.29. 18:58

Alfred Hitchcock első, nietzschei momentumokban jócskán dúskáló színes (technicolor eljárással készült) filmje hatásos és kifejező parabolája annak, hogy bizonyos, ingoványos talajon álló nézetek félreinterpretálása milyen katasztrófákat szülhet a társadalomban. Hithcock a Kötéllel mikroszinten modellezte mindazt, ami néhány esztendővel a film forgatását megelőzően nyílt és brutális kataklizmához vezetett: a Hitler-rezsim Nietzsche Übermensch-gondolatának elferdítésével (is) megpróbálta legitimálni az igazolhatatlant: más emberi életek szándékos, aljas célzatú és önkényes elvételét.

Az emberölés kapcsán felmerülő morális dilemmák, az erkölcsi (és jogi) normákban foglalt tiltó rendelkezés áthágásának témája persze gazdag művészeti ábrázolást tudhat maga mögött, elég itt csak a legeklatánsabb példára, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij klasszikusára, a Bűn és bűnhődésre gondolnunk. Raszkolnyikov vívódásainak több száz oldalra rúgó bemutatásánál persze jóval élvezhetőbb a híres rendező alig egy és egynegyed órás alkotása, amely a fentebb említett problematika bemutatásának nem különben illusztris darabja.

A film érdekessége, hogy a cselekmény végig egy garzonház sokadik emeletének (talán tetőterének, ez nem derül ki egyértelműen a történetből) légterében játszódik, a google street view hatású vágóképek éppen csak ideiglenes hatállyal, a stáblista bemutatásának erejéig illusztrálják az alkotást.

Az elbeszélés különösebb invokáció és felesleges frázisok nélkül, in medias res jelleggel kezdődik: azt mutatja be, amint két diák, a robusztus akaratú Brandon Shaw (John Dall) és a labilis idegzetű Philip Morgan (Farley Granger) egy kötéllel megfojtja hallgatótársát, David Kentleyt (Dick Hogan). Brandon ezzel azt akarja demonstrálni, hogy az összes detektívregény és Columbo-epizód konklúziója ellenére a tökéletes bűntény igenis elkövethető. Miután a holttestet a ládába rejtették, a görcsös bizonyítási kényszerrel rendelkező fiú ötletére még az este folyamán nagyszabású fogadást adnak, melyre meginvitálják az elhunyt szüleit, menyasszonyát, az egyetem eminens diák pozíciójában tündöklő ügyeletes stréberét, de még egykori professzorukat, Rupert Cadellt (James Stewart) is. Bejárónőjük legnagyobb megrökönyödésére ráadásul nem is az ebédlőben szervíroztatják fel a party kötelező tartalmi kellékeként funkcionáló pástétomot: Brandon akként rendelkezik, hogy a tetemet rejtő láda tetején szolgálják fel az élelmet.

A vendégek sorra meg is érkeznek és még mielőtt gyanússá válna, hogy a lajstromon szintén szereplő David miért is nem képviselteti magát a jeles eseményen, képet kaphatunk Rupert ars poetijácáról: a nemzet napszámosa szerint ugyanis a társadalom "felsőbbrendű" és "alsóbbrendű" egyedekre tagozódik és az "emberfeletti emberek" (v. ö. Nietzsche) jogot formálhatnak arra, mi több, privilégiumuk, hogy diszponáljanak az "alsóbbrendűek" élete felett. Eme nézeteket a két fiú már az egyetemi katedrán szónokolva is hallhatta a férfitól, mi több, szavainak félremagyarázása (Rupert a szellemi intellektusra gondolt elsősorban) nagyban inspirálta is Brandont a gaztett elkövetésében. Ekként az ötlet-és házigazda fülei számára ez az okfejtés valóságos muzsikaként hat, azonban Philip idegei az este előrehaladtával mindinkább kezdik felmondani a szolgálatot. Rupert az árulkodó jelek alapján lassan, de biztosan gyanút fog és úgy dönt, hogy kezdő laikusként iziben igyekszik is Sherlock Holmes babérjaira törni. Ezzel egy briliánsan ábrázolt macska-egér harc veszi kezdetét, amelyet elsősorban Philip csapdába szorítására fókuszálva kíván az amatőr nyomozó megnyerni.

A zsúr egyre feszültebb hangulatúvá válik, amit csak fokoz az a momentum, hogy a teríték leszedésével a komorna majdnem fel is nyitja a ládát. A professzor távozóban véletlenül David kalapját ölti magára, azonban a házvezetőnő felvetésére, miszerint összekeverte a tökfedőket, meglátja David nevének monogramját a süveg belsejében. Ez szolgáltatja a végső lökést ahhoz, hogy a gyanú magas foka immáron teljes bizonyossággá avanzsálódjon és egy közepesen bénán előadott trükkel (a kulcstartó lakásban felejtése) vissza is tér az elkövetők lakásába, hogy végleg leleplezze őket.

Ekkor hangzik el az a monológ, amelyre már utaltam a leadben: a szörnyű bűntett elkövetése folytán a professzor revideálja korábbi álláspontját és az ENSZ emberi jogi konvencióival harmóniában minden ember jogokban való egyenlősége mellett foglal állást. Persze mondanivalója korántsem egy cicerói magaslatokat súroló retorikai bravúr, de hozzájárul a feszes thriller egyetlen lehetséges outputot jelentő befejezéséhez...

Értékelés: 10/8