Change the Batteries

2013.12.26. 21:15

Az ezredforduló tájékán számos, alapvetően neoplatonistának titulálható filmalkotás feszegette azt a kérdést, hogy az univerzum - abban a formájában, ahogy észleljük -, valóságosnak tekinthető-e, vagy csak egy mesterségesen konstruált szféráról van-e szó. A széles körű ismertségre szert tevő Mátrix mellett ezt a témát boncolgatta a legszebb expresszionista hagyományokat kamatoztató Dark City, valamint a Josef Rusnak által jegyzett 13. emelet is, amely a film noirra emlékeztető megoldásokat ötvözte a "szimulált" valóságot lefestő platóni tradícióval (a. k. a. barlang-hasonlat), illetve a science fiction műfaji sajátosságai által kiparcellázott mezsgyének megfelelően erős "back in time" motívumot is alkalmaz.

Az alternatív realitás témáját vizsgáló, Daniel F. Galouye regényéből (A szimulátor, 1964) adaptált történet Descartes klasszikus idézetével intrózik (gondolkodom, tehát vagyok), majd egy titkos kísérlet felvillantásával veszi kezdetét. A szoftverek fejlesztésével foglalkozó Hannon Fuller (Armin Mueller-Stahl), a tapasztalt tudós és fiatal kollégája, Douglas Hall (Craig Bierko) feltalálnak egy olyan szerkezetet, amelynek segítségével a professzor számára oly kedves korszak (az 1930-as évek Los Angelese) virtuális világába vetülhet a tudatuk - a romantikus elvágyódás ekként néhány digitálisan átélt, mégis teljesen valóságosnak ható élmény erejéig valóságossá válhat. Fuller egy ilyen "utazásából" visszatérve átütő erejű hírt szeretne közölni fiatal kollégájával, ám még az este folyamán gyilkosság áldozatául esik.

Ezzel kezdetét veszi a nyomozás, azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy a szálak 1935-ig vezetnek vissza: a professzor és az általa szimulált, gyakorlatilag áramkörök komplexumának tekinthető mesterséges elem tudata ugyanis sikeresen gubancolódott össze. (A professzor saját környezetéből szelektálva "tervezte meg" a projekciókat, így az 1930-as évek derekán minden XX. század végi szereplőnek van egy korabeli alteregója is.) Az emberölés elkövetésével a nyomozó lassan, de biztosan Douglast kezdi gyanúsítani, ráadásul a Fuller által a mesterségesen tervezett múltban írt levél sem juthatott el hozzá, mint címzetthez, ezért nincs más hátra, a szerkezet segítségével be kell tagozódni ebbe a miliőbe. A korabeli Los Angeles lakói azonban mit sem sejtenek róla, hogy világuk nem természetes - azt pedig a Back to the Future trilógiából is tudhatjuk, hogy a különböző idősíkok közötti kalandozások nem minden veszély nélküliek, így a komplikáció gyakorlatilag borítékolható.

A portás, akinek gondjaira bízta a professzor a levelet, nincs tisztában vele, hogy a levéltitok megsértése nem csak etikátlan, de bűncselekményt is valósít meg vele, így a felbontott irományból megtudja, hogy az általunk érzékelt világ gyakorlatilag csak egy kitűnő grafikájú illúzió, egy virtuális világ, amelynek szálait valójában mások mozgatják. Persze mi tudjuk, hogy az üzenetet effektíve Douglasnek kellett volna elolvasnia, ám a portás sikerrel interpretálta az állításokat saját korára. A bunueli vonulatot erősítendő (álom az álomban) mindebből az következik, hogy az 1999-es, természetesnek tekintett valóság is csak szimulált - igazából 2024-ből működtetik.

A történet mindenesetre nincs annyira túlkomplikálva, mint a Wachowski-testvérek által rendezett Mátrix, még egy enyhén szentimentális romantikus fejleményt is belesuvickoltak, így a film egy emészthető, jól felépített cyberpunk alkotás (illúzióját kelti).

"Hasonlítsd mármost természetünket – abból a szempontból, hogy részesül-e nevelésben vagy sem – a következő helyzethez. Képzeld el, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen, melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van, gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, de fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűznek a fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén egy alacsony fal van építve. mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé egy emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják. (...) Képzeld el most, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk, s az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! Ugye természetszerűleg valahogy így történne a dolog: ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon, és nézzen fel a tűz felé; s ha mind e mozdulatok közben fájdalmat érezne, s a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta: mit gondolsz, mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát; s ha az úton elhaladó tárgyakra mutatva kényszerítené, hogy feleljen a kérdésére: mi az, nem gondolod-e, hogy zavarban volna, és azt hinné, hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki?" (Platón: Az Állam. Hetedik könyv. Részlet.)

Értékelés: 10/7