Gépszava

2013.12.17. 21:03

Ha a modernitás filmvásznon bemutatott kritikáját vizsgáljuk, valószínűleg mindenki Chaplin paródiájára, a Modern Timesra fog asszociálni, az elvontabbak talán Wegener Gólemére, a Metropolisra, avagy a Szárnyas fejvadászra. A hétköznapok világától nagymértékben elrugaszkodottak azonban minden bizonnyal Jacques Tati nevét is emlegetni kezdenék: a francia rendező munkássága ugyanis önmagában egy monumentális pamflet a posztmodern, technicizált világról és annak apologétáiról.

A francia rendező-színész általa életre galvanizált csetlő-botló figurát, a jelentőségében Chaplin csavargójához és Buster Keaton naiv álmodozóihoz hasonlítható Monsieur Hulotot sokan titulálták a luddita mozgalom modern kori kivetülésének, pedig Tati célja egyáltalán nem a destruktív rombolás, sokkal inkább a cizellált kritika szolgáltatója volt.

Az első blikkre csípőficamos, kalapos, pipás kisember eltévelyedett egérként araszol a high-tech világ elefántjai között. Egy letűnt világ tradicionális értékeinek hordozóiként próbálja meg interpretálni az információs társadalom rohamos kommunikációs és technológiai fejlődésének vívmányait, de próbálkozásai rendre kudarcot vallanak, hiszen a klasszikus polgári mentalitást sutba vágó, személytelen atmoszféra számára már nem sok babért terem - ez az "utolsó mohikán" mégis egy avítt világ kolosszusaként magasodik valósággal a gigászi irodaházak fölé.

A kissé talán dementált Hulot úr küldetése a Playtime-ban egy levél kézbesítése, a postási munkakör azonban cseppet sem konform furcsa karakterével - ahogy Párizs hipermodern épített környezete sem. A felhőkarcolók paramétereivel vetekedő nagy irodaházak, a perpetuum mobileként funkcionáló mozgólépcsők és a kiskosztümös hölgyek cipősarkainak kopogása - egy modern, túlbürokratizált világ díszletei, amelyből csak a főszereplő lóg ki. A filmben Párizs klasszikus szimbólumai (az Eiffel-torony, illetve a Diadalív) csak a monstrum építmények forgóajtóin és az üzletek kirakatain tükröződve köszönnek vissza. A posztmodern jelképei győztek a klasszikus korok embere felett - a Charles de Gaulle repülőtér várójában Hulot úr legalább annyira elveszett, mint Tom Hanks a Terminálban, a geometriai pontossággal megtervezett irodai boxok között kóvályogva pedig legalább annyira tűnik kilátástalannak a helyzete, mint az Anthony Perkins által megformált Josef K-nak A perben. Ügyei intézése során megismeri a bürokrácia minden diszfunkcionalitását, a poroszos tempót diktáló munkamorált és az individuum fogaskerekek közötti felmorzsolódását.

Hulot úr bóklászása és mókás kalandjai a két órára rúgó cselekmény majd' felét viszik el, méghozzá a szerencsésebb felét. A történet második részében ugyanis a modern bárban céltalanul szórakozó francia kispolgárok gasztronómiai allűrjeit, illetve a Fred Astaire-t kenterbe éppen nem verő tánckultúráját szemlélhetjük premier plánban - a jelenet monotonitása és mesterkélt elnyújtása sokat von le az egyénként hasznos filmalkotásból. Minden jó, ha jó a vége alapon azonban a megbolydult méhraj tagjai a fináléban visszatérnek a hagyományos kricsnik világába, hogy ott aztán egymást hátba veregetve hirdessék: nem alkonyult még be a hagyományos interakcióknak.

Tati a pozitív végkifejlet mellett plasztikusan mutatta be a kommunikációs mozgástér beszűkülését, a "kommunikatív cselekvés" mintáinak feladását, de a fejlődés oltárán feláldozott személyiség jelensége mellett sem megy el szó nélkül. Ahogy ő maga fogalmazott: "Talán még humorérzékemnél is erősebb megfigyelő tehetségemnek köszönhetően szeretném az individuum túlélését hangsúlyozni egy olyan környezetben, amely egyre inkább elértéktelenedik." (Nicholaus Schröder: Klasszikusok. 50 híres filmrendező. Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2004, 90. p.) Michael Schwarze szerint Tati egy letűnt világ konzervatív ikonja volt, "olyan valaki, aki a régi lehanyatlása ellen kézzel-lábbal tiltakozott, s egy szomorú bohóchoz hasonlóan csikarta ki komikus poénjait az élet vigasztalanságából." (U. o.) Akár konzervatív, akár szabadelvű pozícióból fejtette is ki kritikáját, vele és Kosztolányival együtt hisszük, hogy az emberi egyéniség nem irtható ki, hiszen "ilyen az ember - egyedüli példány."

Értékelés: 10/7