Igazából gyötrelem

2013.11.03. 19:01

"Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk."
(Ady Endre: Félig csókolt csók)

"A régi jó dolgokból nem maradt semmi" - panaszkodik permanens jelleggel a kenyere javát vélelmezhetően már elfogyasztó generáció - s ha a romantikus filmek elzüllésére gondolunk, nem is minden alap nélkül mondják ezt. Az unalomig ismerjük ugyanis a főként kereskedelmi médiumok és plaza-mozik által sugárzott és vetített, szirupos kliséket és üres frázisokat tartalmazó, feltétlenül happy endbe kulmináló "romantikus" zagyvaságokat - bezzeg régen!

Úgy gondolom, hogy a filmtörténetből legalább négy szentimentális opus emelkedik ki. Ezeket azért tekinthetjük egyfajta mérföldkőnek, mert hitem szerint az élet reális folyamatait közvetítik és tükrözik a nézők felé, azaz nem próbálnak egy rózsaszín ködbe mártott illúzióval traktálni minket, nézőket: mindenféle habarcstól és sódertől mentesen mutatják be a Nő és a Férfi közötti, állandóan újratermelődő konfliktusokkal terhes, antagonisztikus viszonyt. (Karinthy mondotta volt egy ízben, hogy férfi és nő nem érthetik meg egymást, mert mindegyik mást akar: a férfi a nőt, a nő pedig a férfit. Legfeljebb a nők ezt nem vallják be maguknak, teszem hozzá halkan.) Ebben az atmoszférában a szerelem tehát nem győzedelmeskedik tűzön-vízen át és még azért a néhány elmorzsolt könnycseppért is meg kell küzdeniük hőseinknek.

Eme, némiképp önkényesen kialakított "tetrarchia" összetevői a következőek: Elfújta a szél (1939), Casablanca (1942), A shanghaji asszony (1947), illetve kisebb kakukktojásként a Római vakáció (1953).

Az Elfújta a szél Margaret Mitchell azonos címet viselő, Pulitzer-díjas regényének filmes adaptációja - a "tanítvány", Victor Fleming rendező pedig sikerrel szárnyalta túl "mesterét", azaz inspirálóját: a filmet 10 Oscar-díjjal jutalmazták - sok filmtől eltérően megérdemelten. (Tizenhárom jelölésből sikerült tízet bezsebelni - s hogy még kiterjedtebb legyen a mítosz hatálya, 1977-ben az igencsak kritikus amerikai filmintézet a minden idők legjobb filmje titulust aggatta a monumentális alkotásra.)

A film az Amerikai Egyesült Államok mindez idáig egyetlen, saját területén zajló háborújába kalauzolja publikumát: az amerikai polgárháború kontextusába ágyazott a történet. Az eseményláncolatnak pedig annyira van egy sajátos és összefüggő íve, hogy a sok esetben irritálónak tűnő 238 perc eme film esetén teljesen indokoltnak tűnik - ebben talán a technicolor eljárás is szerepet játszott.

A történet főhőse, egy ír származású georgiai ültetvényes család szemrevaló lánya, Scarlett O'Hara (Vivien Leigh), aki elkényeztetett, kacérkodó, a carpe diem mentalitását követő fruskaként szocializálódott. Balszerencséjére azonban gyengéd érzelmeket kezdett táplálni a szomszéd ültetvényes fia, Ashley Wilkes (Leslie Howard) iránt, szerelme pedig mindvégig platóinak bizonyult. Scarlett a dráma végkifejletéig sem tudta teljesen elfogadni és feldolgozni, hogy a vágyai állandó szereplőjévé váló férfi nem őt, hanem Melanie Hamiltont (Olivia de Havilland) választotta. Hamar feltűnik a porondon a rodoszi háromszög utolsó figurája, a nagystílű, gazdagságot és Don Juan feelinget árasztó himpellér, Rhett Butler (Clark Gable) is.

Eközben a polgárháború pusztításai is kézzel foghatóvá válnak (teljesen másként illusztrálja Fleming alkotása ezt az értelmetlen kataklizmát, mint például az Anthony Perkins főszereplésével készült későbbi klasszikus, az 1956. évi Szemben az erőszakkal). Picasso Guernicájához hasonlítható ez a művészi ábrázolás (ne felejtsük el, a film bemutatóját megelőzően zárult le a spanyol polgárháború): a háború értelmetlensége és kaotikuma, Atlanta pusztulása megedzi a hebrencs, ám emocionális impresszióit tekintve továbbra is labilis asszonyt, akinek igazi vesszőparipájává válik a település iránt érzett elkötelezettség. Hiába lép azonban frigyre Rhettel és próbál új életet kezdeni, szíve folyton visszahúzná Ashleyhez. A gyermekáldás, sőt, kislányuk halála sem jelent sorsfordulót viharos kapcsolatukban: a kihűlés véglegesnek és helyrehozhatatlannak tűnik (irreverzibilis folyamatnak, mondanák a társadalomtudósok).

A film rendkívül hatásos, valósággal apellál arra, hogy felkorbácsolja érzelmeinket - erre a hatásra pedig majd hét és fél évtized múltán is sikerrel pályázhat. A főhősnő, Scarlett állítólag a feminista mozgalom bálványává is vált - a "szélesvásznak krinolinos héroszává", ahogy Kostyál Andrea fogalmazott. Záró jelenete valóságos iskolateremtő motívummá vált: az érzelmi lavírozásait szánó-bánó, Rhett előtt rimánkodó Scarlett emocionális kitörésére és kérdésére, miszerint mi lesz a lány sorsa, csak ennyit reagál: "Őszintén szólva, drágám, köpök rá." ("Frankly, my dear, I don't give a damn.") Nyolc esztendővel később ugyanez lesz a végkifejlete a már említett Shanghaji asszony című darabnak is, ahol Orson Welles egy elhagyatott vurstli koszos padlóján hagyja elvérezni a korszak ünnepelt díváját, Rita Hayworth-öt. Mert az élet valóban nem habostorta: vannak szituációk, élethelyzetek, amikor lépni kell - és az egyben a továbblépést jelenti...

"Sosem értette meg egyik férfit sem, akit szeretett, és ezért elvesztette mind a kettőt. Most már tudta, keservesen tudta, hogy ha valaha is megértette volna Ashleyt, sohasem szerette volna; ha valaha is megértette volna Rhettet, sohasem veszthette volna el. Kétségbeesetten kutatott emlékezetében, volt-e valaha is ember, akit csakugyan megértett." (Margaret Mitchell)

Értékelés: 10/9