Wellesi bárdok

2013.09.02. 07:55

Orson Welles utolsó hollywodi rendezése, A gonosz érintése (Touch of Evil, 1958) egyben a legszebb film noir hagyományokhoz való visszatérést jelentette: A shanghaji asszony címû klasszikus után Welles még egy lehetõséget kapott, hogy géniusza révén a "sötét széria" repertoárját gyarapítsa. Köztudott, hogy a noir alkotások mindig a "minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve" életérzést sugalló "idillikus" társadalom kulisszái mögé kalauzolják a közönséget, így rántva le a leplet a rózsaszín ködképekrõl. A McCarthy szenátor uralta atmoszférában és a Hayes-kódex cenzúrára éhes passzusait érvényesítõ logika korában valódi lázadást jelentett, ha valaki a pszeudo-erkölcsiség mögé hatolva mert komoly társadalomkritikát kifejteni. Ahogy Rusznyák Csaba fogalmazott: "valamiféle ellenkulturális csodának tekinthetõ már az is, hogy egy alvilági alakokkal, sötétséggel, bûnnel, szexuális innuendóval és erõszakkal teli mûfaj virágozni tudott akkor, amikor mindezek a jellemzõk tiltottak voltak."

Márpedig a wellesi mû - a rendezõtõl egyébként szokatlan módon - valóságtól hemzsegett ezen toposzoktól: André Bazin meglátása szerint a végletekig sikerült ugyanis feszíteni a film noir húrját, korábban nem tapasztalható mértékû, már-már perverzióba hajló szexuális szadizmust szabadítva el ezzel a filmvásznon, Nem csak a klasszikus noir alkotások feletti lélekharang megkongatása ez: egy hazug és képmutató világ feletti könyörtelen verdikt; egy végsõ és kétségbeesett segélykiáltás; valami olyasmi, amit Ady akként írt le, hogy "Bús és kopott volt az öreg Úr,/Paskolta, verte a ködöt,/Rórátéra harangozott."

A film a "jó-zsaru-rossz zsaru" tematikájára is felfûzhetõ: egy öreg, terebélyesre hízott, cinikus, kiégett és az "ismerjük, mint a rossz pénzt" mottójával jellemezhetõ felügyelõ, Quinlan (Orson Welles) és "szeplõtelen fogantatású", mexikói származású fiatal riválisa, Ramon Miguel Vargas (Charlton Heston) morális küzdelmét ábrázolja. Quinlan minden gyanúsított bûnösségérõl meg van gyõzõdve, fajgyûlölõ eszméket vall és az alkoholizmustól elszakadva már egyedül csak az olcsó cukorka mindennapi abszolválásában - na meg a koholt bizonyítékok alapján eljárás alá vont terheltek elítélésében leli örömét. Vargas persze elsõ blikkre ennek tökéletes kontrasztja: az "audiatur et altera pars" (hallgattassék meg a másik fél is) jogelvére pátosszal gondoló, a demokratikus jogállamisággal konform büntetõjog feltétlen híve, akinek még jelent valamit az a fogalom, hogy az "ártatlanság vélelme".

Bazin azonban rávilágít arra, hogy ez csak az elsõ benyomás hatalma: "de ez - az elsõ látásra - manicheizmus a visszájára fordul, mihelyt némileg több figyelmet szentelünk a forgatókönyvnek és a szereplõknek. Quinlan valójában nem rossz hírû detektív. Nem húz hasznot a nyomozásaiból. Meg van gyõzõdve azoknak az embereknek a bûnösségérõl, akiket hamis bizonyítékok alapján elítéltek. Nélküle tehát a bûnözõket ártatlannak tartanák. Az emberi jogokkal, mexikói kollégája okosságával és becsületes logikájával õ a »megérzést« állítja szembe, ami számára biztossá teszi feltevéseinek pontosságát. Ha bizonyítékokat is gyárt egyáltalán, azok csak arra kellenek, hogy villamosszékbe ültethesse a »bûnösöket«. A monstrum szörnyeteg Quinlan vajon szörnyeteg-e erkölcsileg is?"

Nos, erre a kérdésre maga Welles szolgáltatott válasszal. Az õ morális ítéletei ugyanis saját bevallása szerint minden kétes értelmezést nélkülöznek: õ Quinlan - és általában az általa megformált vagy bemutatott ügyeletes "rosszfiú" karakterek - morális megvetése mellett foglalt állást. Ám ezt is sajátosan tette: a ráció alapján megvetette õket, de "emberi értékeik" iránt mégis csodálatot érzett. Mert mindannyiunknak van sötét oldala és még a legrosszabbaknak is vannak "angyali" vonásaik: ez az emberi természet örök csodája és antagonisztikus jellemvonása. „A rossz mindenhol jelen van. Nem tudsz elõle elmenekülni, se megküzdeni vele. Alkudozni kell, együtt élni és tárgyalni vele...” – fogalmazott A shanghaji asszony femme fatale karakterû hõsnõje... Vagy ahogy Bikácsy Gergely mondotta: "A Welles által életre keltett aljaember sikerei szaporodtán valóban elfeledi minden régi gaztettét, de kínozza is a feledékenység. Az Orson-hõs a gonoszság amnéziájának tragikomikus betege. Oidipusz dagadtlábú volt: Welles nemcsak termetével óriás, neki a lelke (»egója«) is bûnösen feldagadt. De csak a kíváncsiságtól."

Értékelés: 10/9