A háború kutyái

2013.07.20. 23:53

"Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le kell szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell. Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége, és tisztelettel füttyentett." (Joseph Heller: A 22-es csapdája. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977, 63. p.)

Heller híres szatírája egy hatalmas monolitba zárt segélykiáltás, a háború abszurd eszközökkel és iróniába hajló humor révén történő elítélése. Más műfaji megoldások révén és más kontrasztokkal, de ugyanazt plántálja olvasójába, amit egykoron Babits is:

"(...)de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát (...)"

Clausewitz szlogenszerűvé vált mottója szerint a háború nem más, mint a politika folytatása egyéb eszközökkel. Nem is lehetne ez más, mert a háborús viszonyok mögött mindig nyers hatalmi érdekek rejlenek, ráadásul az érzelmi komponensektől teljesen elszakított ökonomista érvelés szerint a háború idején növekszik a fegyvergyártó cégek profitja és a gazdaság is növekvő pályára áll (mintha csak ez lenne egy társadalom állapotának és fejlettségének egyetlen "pozitív" mutatója, ahogy azt az USA nemzeti jövedelmének 100 milliárd dollárról 152 milliárd dollárra történő világháborús statisztikai adatával igyekeztek igazolni).

Heller szatírája tehát egyetlen, jól summázható tézisből áll: a háború a legnagyobb őrültség, amit az emberiség valaha is kifundált. A háború abszurd jelenségén belül minden résztörténés is abszurd. Művében sorra tárultak fel a hadat viselő amerikai társadalom ellentmondásai - ezek közül a legrelevánsabb pedig az, hogy Yossariannak (Alan Arkin) és a második világháború derekán az itáliai Pianosa szigetén állomásozó bombázóegység pilótáinak a legnagyobb ellensége nem a Wehrmacht, sokkal inkább a fanatikus Catchart ezredes (Martin Balsam), aki folyamatosan emeli a pilóták bevetésének számát, ezzel odázva el lehetséges hazatértüket. Az ezredes a háború elhúzódásától ugyanis karrierjének további felívelését várja. Yossarian átlát a parancsnokság rafinériáin, de a 22-es csapdájának ördögi köréből látszólag képtelen kitörni, így állandó konfrontációba keveredik feletteseivel.

A rendező, Mike Nichols bravúros szereposztású filmet rendezett, a rigorózus és szadista hajlamú Dreedle tábornokot például Orson Welles, míg a tábori lelkészt Anthony Perkins alakította. A film görbe tükröt állít egy olyan világnak, ahol az amerikai "hadügyminisztérium a világ egyik legnagyobb nevelője, s a világ egyik legnagyobb nevelőjévé kell válnia." (Clark M. Clifford volt hadügyminiszter a Nemzetbiztonsági Ipari Szövetség 1968. szeptember 26-i közgyűlésén. Idézi: Herbert I. Schiller: Tudatipar made in USA. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977, 77. p.)

Értékelés: 10/6