Kékbajusz

2013.07.16. 20:20

Ha Charlie Chaplin nevét említik, mindannyian egy csetlő-botló, hosszú, fekete frakkot viselő, kefebajuszú, sétapálcás, keménykalapos csavargóra asszociálunk. Chaplin valóban ezekkel a stiláris jegyekkel vonult be a filmtörténetbe és vált igazi mítosszá. Ezt a mítoszt azonban éppen ő maga rombolta le 1947-ben debütált és egy új korszak kezdetét jelentő filmjében, amikor is örökre leszámolt a fent említett esendő karakterrel.

Orson Welles még 1941-ben figyelt fel a francia kriminiológia-történet egyik "emblematikus figurájára", bizonyos Henri-Desire Landrura, a sorozatgyilkosra, aki az 1910-es években nem kevesebb, mint tíz asszonyt tett el láb alól. Landru, a bürokrata, a mintapolgár, a szerető férj és apa később, a tárgyalásán sem tanúsított tevékeny megbánást és azzal érvelt, hogy csak ekként tudta fenntartani a példás polgári életvitel illúzióját. A bíróság végül marasztaló ítéletet hozott és a verdikt alapján, 1922 februárjában ki is végezték. A gyilkos később "Kékszakáll" néven híresült el.

Welles Chaplint szemelte ki a film főszereplőjének, de a "kisember" közölte, hogy ő nem hajlandó más által rendezett filmekben szerepelni. Végül 5000 dollárért megvásárolta a forgatókönyvet Wellestől, azzal a kitétellel, hogy a filmben ötletgazdaként Wellest kellett feltüntetni.

A cselekményt végül az 1930-as évek Párizsába helyezték. Monsieur Verdoux, a banktisztviselő a nagy gazdasági világválság áldozata: a Wall Street-i krízist követően és az ebből fakadó leértékelés miatt majdnem teljes financiális kiszolgáltatottságba került. Így már korántsem tudta biztosítani nyomorék felesége és gyermeke számára a tisztes megélhetést, ezért egy furcsa módját választotta a kompenzálásnak: tehetős hölgyeket csábított el és csalt lépre, hogy aztán kíméletlenül likvidálja őket. Osztályrésze végül a halálos ítélet lesz, de ennek végrehajtását megelőzően még egy olyan gaget és fricskát láthatunk Chaplintől, amit talán Heath Ledger játszott meg újra (amikor a Batman-trilógia második részében a rendőrségi elfogását követően, spontán módon tapsolni kezdett a rácsok mögött). A kivégzés hajnalán cigarettával és rummal kínálják Verdoux-t, a következetes absztinenst, aki gépi mozdulattal visszautasítja azt, majd mégis meggondolja magát: "még soha nem ittam rumot" - és megízleli a matrózok italát. Ezzel jelenik meg arcán a halál kérlelhetetlen tudata. Hagyja, hogy a társadalom végrehajtsa az ítéletben foglaltakat. Beletörődik sorsába.

Lázadása egyben a megbomlott társadalmi konvenciók és az erkölcsiség mázába bújtatott tökéletes immoralitás elleni fellépés is. Igazi groteszk paradoxonnal állunk szemben: a magát törvényen kívül helyező és a jogtalanság talajára tévedő, egyébként makulátlan eleganciájú tisztviselő súlyos bűntettei valódi vádiratot jelentenek az értékválságba süllyedt amerikai társadalommal szemben. André Bazin filmkritikus éles meglátása szerint Chaplin képes olyan bravúrosan eljátszani "társadalmi sikert, hogy a Társadalom - mikor rájön erre - önmagát ítéli el azáltal, hogy guillotine alá küldi. Valóban: milyen nem helyénvaló szentimentalizmus, milyen következetlen erkölcsök nevében ijed meg ez a Társadalom hirtelen olyan apróságoktól, amelyek csak alig térnek el a Társadalom maga hirdette alapvétől: »az üzlet az üzlet.« Az egyébként törvényes feleségek eltűnése semmit sem változtat a tények logikáján." Ezt az észrevételt később Chaplin is alátámasztotta, amikor egy interjú alkalmával megejtett "coming outjában" világossá tette, hogy szarkasztikus összehasonlítást tegyen a privát és a közösségi gyilkolás között. „Ami a tömeges gyilkosságot illeti nem bátorítja-e ezt a világ? Nem arról van szó, hogy pusztító fegyvereket készítenek pusztán abból a célból, hogy tömegeket gyilkoljanak le velük? Ha egy embert gyilkolsz gazember vagy (…) ha milliókat, akkor hős. A számok szentesítik a gyilkolást, drága barátom.” Keserű bizonyítéka ez annak, amit a szovjet diktátor, Sztálin állított, miszerint egy ember halála tragédia, száz ember halála statisztika.

A film a premiert követően azonban a támadások kereszttüzébe került. Az amerikai sajtó konzervatív orgánumai valóságos hadjáratot indítottak Chaplin ellen a feleséggyilkos figura rokonszenvet keltő ábrázolása miatt. A közönség nagy része kiábrándult a filmből, mert a rezignálttá vált Verdoux kivégzésébe a kisember karakterével való végleges leszámolást olvasták bele. A film bemutatását követő sajtókonferencián az újságírók nem a filmmel kapcsolatban interjúvolták a rendező-színészt, hanem politikai nézeteiről, hazaszeretetéről, adóügyeiről és arról kérdezték, hogy miért is nem vette fel az amerikai állampolgárságot. A fanatikus politikai bírálatokat aztán konkrét tettek is követték: valóságos sztrájkokat szervezték a moziknál, ahol a filmet vetítették, sőt, arra kényszerítették az United Artistsot, hogy időlegesen vonják vissza a filmet a filmszínházakból.

Charles Chaplin viszont később akként írta le a Monsieur Verdouxot, mint a legokosabb és legbriliánsabb filmjét az életében. Bazinnak visszaadva a szót: "Semmilyen ügyészi vádbeszéd nem tudná megakadályozni, hogy ne tekintsük rokonszenvesnek; de akármilyen könnyű is Verdoux-nak a Társadalom ellen fordítania bennünket, soha, egyetlen pillanatra sem vagyunk az ő oldalán. Azokban azonban, akiket meggyilkol, mindig őt magát sajnáljuk."

Értékelés: 10/8