KépMás

2013.02.27. 21:37

"Belevetette magát egy székbe és gondolkozni kezdett. Egyszerre átvillant az agyán, mit mondott Basil Hallward műtermében azon a napon, mikor arcképe elkészült. Igen, világosan emlékezett. Azt az őrült kívánságát közölte, hogy ő maga maradjon fiatal, és a kép vénüljön meg, hogy tulajdon szépségét ne érje semmi szeplő, és a festmény arca viselje szenvedélyeinek és bűneinek terhét, hogy az írott képébe égjenek belé a szenvedés és gondolat barázdái, ő pedig őrizze meg gyengéd és kedves virágát annak a fiatalságnak, melyre éppen akkor ocsúdott. Csak nem teljesült a kívánsága? Ilyesmi lehetetlen. Elgondolni is szörnyűségesnek látszik. És mégis előtte van a kép, és száján valami kegyetlenség látszik." (Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe - Fordította: Kosztolányi Dezső)

Oscar Wilde fent említett, a nárcizmus vesszőfutásáról szóló műve a születését (1890) követő több évtizedes pályafutása során a szélesebb publikum előtt is ismertté vált (abban pedig, hogy napjainkban sem került a senki földjének terrénumába, nagy szerepe van annak, hogy 1970-ben, majd 2009-ben újfent a filmvászonra adaptálták ezt az örök klasszikust).

A tabudöntögető regény a saját korában igazi botránykőnek számított, pedig nem tett mást, mint bemutatta a kor playboyjainak számító dandyk léha erkölcsű életét (Wilde maga is előszeretettel vetette bele magát az ezen életstílus által diktált ritmusba). Éppen ezért aktuális ma is a mű üzenete, hiszen az erkölcsi "béklyóitól" megfosztott és önnön vesztébe rohanó, dekadenciára hajlamos nyugati világ értékrendje finoman szólva sem kompatibilis a magasabb értékmérők által támasztott morális standardekkel.

Dorian Gray (Hurd Hatfield) az örök fiatalság igényének bűvkörében él: életének egyetlen télosza, célja, hogy halála napjáig őrizze a gyermeki ártatlanság tova illanó varázsát. Ezen ars poeticához bőszen asszisztál egy Henry Wotton nevezetű lord (George Sanders) is, aki az esztétikai adottságok véges voltáról tart kiselőadást hiú ismerősének, végleg felkavarván Dorian lelkének háborgó örvényeit. Az "elixír" végül egy képzőművészeti alkotás formájában érkezik meg: Basil Howard (Lowell Gillmore) szerint annyira inspiráló a fiatalember ártatlan ábrázata, hogy azt az utókor számára is meg kell örökíteni.

Készít is róla egy portrét, ezt követően pedig Dorian deklarálja abbéli kívánságát, hogy a korláttalan természet vadvirága lehessen és lelkének a kicsapongó életvitel hatására bekövetkező minden torzulása a festményen jelenjék meg. Óhaja ezen fausti motívumokat hordozó pillanatban teljesül, így ő a külvilág szemében - első blikkre - évtizedek múltán is a romlatlanság és az örök ifjonti hév hordozójának látszatát keltheti. Hedonista életmódját a róla készült mázolmány sínyli meg, de nem tudja megállni, hogy ezt a szörnyű titkot meg ne ossza a piktorral, akit a bizalmas minősítésű tény közlése után hamarjában likvidál is a másvilágra. Morális hanyatlása ekkor szinte véglegessé és helyrehozhatatlanná válik, de az egykori "patrónus", Henry lánya (Donna Reed) iránt fellobbannó érzelmei végül meghőkölésre késztetik a szabadosság lejtőjén. Gladyst ugyan nem rántja magával, de a festmény megsemmisítésére tett kísérlettél végleg megpecsételi saját önsorsrontó életét. Az ars longa, vita brevis ősi bölcsessége ismét diadalt arat. "Amint beléptek, látták, hogy a falon ott függ gazdájuk gyönyörű arcképe, úgy, ahogy legutóbb látták, ragyogó fiatalságának és szépségének minden pompájában. A padlón egy halott feküdt, estélyi ruhában, késsel szívében. Fonnyadt volt, ráncos, az arca förtelmes. Csak amikor gyűrűit is megnézték, akkor ismertek rá, ki az."

Wilde a viktoriánus Anglia felszínessége elé kívánt görbe tükröt állítani, de parabolája (példázata) napjainkban is példaértékű üzenetet hordoz: a tömegmédiumok által kreált mesterséges idolok, a bronzbőrű Adonisok és darázsderekú Aphroditék piedesztálra emelése a társadalom tagjainak többségében csak önértékelési hibákat, görcsös megfelelési kényszert és identitás-deficitet eredményez: a szépség fasizmusa által diktált embertelen tempó mindenkit maga alá temet. Mennyi áldozat és tragédia szükségeltetik még ahhoz, hogy felismerjük a manipulációt?!

Értékelés: 10/9