Lélek oratórium

2013.02.26. 00:11

Bizonyára nem sokan tudják elképzelni, hogyan lehetne kombináltan megjeleníteni Martin Heidegger lét/nem-lét téziseit, az 1960-as években már tapasztalható nyárspolgári immoralitás-kezdeményeket, Edgar Allan Poe gótikus motívumokkal tarkított történeteinek atmoszféráját és a szürrealizmus képviselőire jellemző abszurd komponenseket. Feltétlenül ezen kevesek körébe sorolandó azonban Herk Harvey filmrendező, aki a Lelkek karneváljában mindezen összetevők szintézisét teremtette meg, megspékelve mindezt némi Hitchcock-hatással.

Nem véletlenül, hiszen a tragikus autóbalesetet elszenvedő Mary Henry (Candace Hilligos) kálváriáját elbeszélő alkotás első negyed órája akár a Psycho középszerű remake-je is lehetne: a gépjármű folyóba zuhanását csodával határos módon túlélő lány gyorsan egy másik automobilba pattan és egy sötét, kietlen országúton tart egy motel felé, miközben fantáziájának kivetülő idolumai Francis Bacon elméletét megszégyenítő módon cikáznak alakja körül. A motelbe megérkezvén azonban nem Norman Bates fogadja, hanem egy szenzációs "recepciós": a tulajdonos jogállását magára öltő idős asszony mindennel ellátja a tudathasadásos jövevényt, mi szem-szájnak ingere.

A heideggeri párhuzam pedig nem véletlen: a film talán annak hű illusztrációja lehetne, hogy a lét miként megy át a nem-létbe, tehát a semmibe. Harvey azt a kérdést pedzegeti, hogy "miért van inkább létező és nem inkább semmi?" Ehhez persze elengedhetetlen attribútum a leginkább a Bettlejuice és Batman-féle Joker keresztezésére emlékeztető fantom időről időre tűnő feltűnése - nem különösebben pikantérikus, hogy ezen szellemalakot kizárólag Mary észleli. Ezek a hallucinációk pedig már a lány templomban vállalt orgonista-karrierjét is veszélyeztetik: a lidérces látomások hatására sátáni muzsikát kezd játszani, ami logikus módon találkozik az egyházi elöljáró antipátiájával. Ebben a jelenetben jómagam a hagyományos keresztény erkölcsök nyugati dekadenciában történő feloldódásának szimbólumát látom, ami a nyugat-európai polgárság világképében ekkoriban már jól kimutathatóan megjelent. A talaj fokozatosan csúszik ki hősnőnk alól, egyre kevésbé érzi a kapcsolatot az élőkkel, a holttá nyilvánított státusz mind jobban érik számára - ebben pedig a nagyvárosban plasztikusan tapasztalható társadalmi elidegenedés képi ábrázolását fedezhetjük fel.

Ehhez pedig már nem szükségeltetik a klasszikus rémfilmek díszlete sem: az ódon várkastélyokat és sötét katakombákat felváltja a klasszikus amerikai utcakép és az egykor szebb napokat is látott fürdőpavilon, amit az enyészet mellett a szellemek vettek birtokukba, akik Mary orgonajátéka által inspirálva "karneváli hangulatot idéző" halálkeringőbe kezdenek (effektíve Gene Moore mind nyugtalanítóbb muzsikája szolgáltatta mindehhez a talpalávalót.) Így válik főszereplőnk egy lassú, de annál biztosabb folyamatban a Halál rokonává.

Ezen képsorokat is csak a film szereplőinek betanult, néhol a kisiskolás színjátszókör hatását keltő dialógusok ronthatják le némiképp, főként a hősszerelmest alakító motel-szomszéd vonatkozásában. Mindezt azonban valóban feledtetik a szürreális látványt nyújtó kameramozgások, illetve világítási technikák. A film eredetileg fekete-fehérben készült, létezik azonban egy utószínezett verziója is.

Értékelés: 10/8