Kegyetlen játékok

2013.02.18. 20:44

A Szabó István rendezésében készült magyar-osztrák-német koprodukció révén elsõ ízben sikerült magyar vonatkozású filmnek bekasszíroznia a hírneves Oscar-díjat: 1982-ben a Mephisto a legjobb idegen nyelvû film kategóriájában nyerte el a szobrot. A film az egyéni autonómia és a karrier érdekében történõ önfeladás relációit boncolgatja, ezzel emelkedvén olyan magaslatokba, amelyre egyszer már felkapaszkodott az Aranypolgár vagy a Fellini-féle La Dolce Vita.

Nem véletlenül fogalmazott akként a The New York Daily News zsurnalisztája a film láttán, hogy "a Mephisto éppoly nagystílûen teátrális, mint fõszereplõje, az osztrák Klaus Maria Brandauer, akinek hihetetlenül dinamikus játéka a fáradhatatlan egoista Höfgen szerepében olyan káprázatos bûvészmutatvány, amely már önmagában is megéri a belépõjegy árát."

A film a Brandauer által alakított Hendrik Höfgen kálváriáját mutatja be, némileg 180 fokos fordulatot hajtván végre Goethe klasszikusának (Faust) tematikáján: Höfgen, a vidéki varieté-mûsorok bohém fellépõjébõl a nemzetiszocialista rezsim "koronaszínészévé" avanzsálódó mûvész Mephisto gúnyájába bújva hódítja meg a világot jelentõ deszkákat, ennek ára azonban a valódi Luciferekkel történõ lepaktálás. Karrierje érdekében sutba vágja korábbi elveit és a "kultúrbolsevizmus" emblematikus figurájából a hitleráj teátrumainak ünnepelt elõadómûvészévé alakul át. Ennek érdekében minden súrlódást vállal: megszakítja minden nemû kapcsolatát néger szeretõjével, a polgári-liberális értékeket valló feleségével és köztársaság-féltõ famíliájával, egykori "harcostársaival" és barátaival. Nyilvánosan vállalt közszereplései alkalmával a rendszer elvárásaival konform beszédekben élteti a "germán géniuszt" és az "árja faj kulturális szupremáciáját", mígnem ráeszmél, hogy a piedesztálra emelt celebritás képe csak illúziónak bizonyult: a totalitárius rezsim nem tolerálja a különvéleményeket és párhuzamos indokolásokat.

Höfgen akként gondolkodik, hogy õ csak elfogadta a közhatalom gyakorlói által kínált lehetõségeket talentumának egyszerûbb kibontakoztatása végett, hiszen Hamletet vagy Mephistót játszani minden politikai berendezkedés esetén a színjátszók elé támasztott, vállalható kihívás, sõt, kötelesség. A mûvészet szabadsága és önkifejezõ technikái ekként degradálódnak ebben a szorongatott szituációban a kollaboráció segédeszközeivé és a meghasonulás szimbólumaivá. Höfgen "csak" arra vágyik, amire az Aranypolgár Charles Foster Kane-je, illetve az Édes élet Marcello Rubinija: a közönség szeretetére - ennek elérése végett pedig legitimálható érvnek tartja a nemzetiszocialista kabinettel történõ megegyezést, szemben az emigrációval, amit a kor tudományos és mûvészeti életének megannyi figurája választott. Egy pontig talán el is hiszi, hogy ennek révén autentikus tényezõvé vált - egészen addig, amíg "mecénása", a generális nem szembesíti a valósággal: hol zsarnokság van, ott mindenki szem a láncban - de nem több ennél. A rezsim érdekében tett szerepvállalása hiábavalónak bizonyult: a reflektorlámpák fényével megvilágított, hunyorgó Höfgen a záró jelenetben az egykori kabarészínpadok ismeretlen komikusánál is jelentéktelenebb mellékszereplõvé fokozódik le.

Értékelés: 10/9