|
Ön jön, Mr. Cameron!
2013.02.09. 14:54

Cikkünk címe nem titkoltan az Anthony Giddens könyvének (Ön jön, Mr. Brown!) gerincén olvasható szöveg analógiájára született. A harmadik út híres teoretikusa a szociáldemokrácia modern körülményekkel konform újradefiniálását sürgette, illetve ennek elméleti fundamentumait kísérelte meg lerakni. A New Labour illusztris gondolkodójaként a brit Munkáspárt újrafazonírozására tett kísérletet és Gordon Brown későbbi brit miniszterelnöknek címzett munkájában a balközép pólus jövőorientált politikájának kialakítására szuggerálta a politikust. Giddens centrális kérdésként kezelte, hogy miként nyerhet negyedszer is a Munkáspárt: Ezzel szemben mi sokkal inkább David Cameron hivatalban lévő brit miniszterelnök új Európa-politikáját találjuk érdemesnek az elemzésre, annál is inkább, mivel véleményünk szerint ezen ars poetica következetes alkalmazásával az EU a föderatív állam szükségtelen életre galvanizálásával szemben sokkal inkább a Nemzetek Európájának laza integrációja felé mozdulhat el.
Ami a tényeket illeti, David Cameron az elmúlt hetekben az európai regionalizáció újragondolása mellett voksoló beszédet tartott, kilátásba helyezve egy, az Európai Uniós tagságról a következő parlamenti ciklusban tartandó plebiszcitumot, azaz népszavazást.
Ez a lépés nem minden hagyomány nélküli a szigetországban, hiszen Harold Wilson munkáspárti kormányfő nagyjából egy esztendővel Nagy-Britannia uniós tagságának elnyerését követően az Európai Gazdasági Közösséggel kötött csatlakozási szerződés revideálását tűzte zászlajára, ennek égisze alatt pedig népszavazást íratott ki a kérdésről. Wilson ezzel a manőverrel persze rendkívül jó helyre pozicionálta országát, hiszen a kétségbe esett brüsszeliták óriási mezőgazdaság támogatásokat biztosítottak Anglia számára, az 1975 nyarán tartott referendumon pedig a szavazáson véleményt nyilvánító britek 67,2 százaléka a tagság mellett döntött. A britek Európai Unióhoz való relációja azonban ezt követően sem maradt mentes a viharoktól. A neoliberális fordulatot hirdető Margaret Thatcher nem csak saját állama leépítéséhez asszisztált bőszen a piaci fundamentalisták aknamunkájában, de egy Európai Uniós szuperállam gondolatára is nemet mondott. Az 1988. évi bruges-i beszédében a vaslady kemény kritikát fogalmazott meg Barroso stréber elődeivel szemben. Nagy-Britannia végül nem csatlakozott a schengeni egyezményhez és a monetáris unióból is kimaradt.
Cameron lelki szemei előtt a versenyképesség, rugalmasság, illetve demokratikus elkötelezettség némiképp elcsépelt szlogenjei által strukturált integráció képe lebeg, amely nélkülözi viszont a brüsszeli "sóhivatalok" felesleges szupremáciáját, nem korlátozza a tagállami autonómiát, illetve az egységes piac esetleges gazdasági előnyeinek garantálása mellett nem kényszeríti felesleges fiskális/monetáris paktumokba a nemzetállamokat. Cameron főként az igazságszolgáltatás, a szociális kérdések, a környezetvédelmi problémák, valamint a halászat terrénumában pozicionálná újra országa jelenlegi státuszát. Ezen programpontok tiszteletben tartása mellett ígéretet tett arra, hogy pártja a reményei szerint 2017-ben megrendezendő népszavazáson az uniós tagság mellett fog állást foglalni.
Az agresszív "integrátorok" körében persze azonnal kicsapta a biztosítékot a brit stratégiát vázoló beszéd. A francia külügyminiszter egyből zöld utat kívánt biztosítani a britek távozásának, kiemelvén, hogy a brit fél úgy viselkedik, mint "aki belépett egy fociklubba, ahol rögbit akar játszani." Az EP liberális frakcióvezetőjének véleménye szerint a brit kormányfő a tűzzel játszik (aminek fellobbanásával nyilván az EU-t is égési sérülések érnék, tegyük hozzá halkan), a soros elnöki pozíciót betöltő Írország miniszterelnöke, illetve Barroso pedig szükségesnek tartották, hogy azonnali hatállyal és kategorikusan elzárkózzanak bármi nemű szerződésmódosítástól. Angela Merkel, aki immáron gazdasági eszközökkel igyekszik folytatni a németek klasszikus hegemóniára törő politikáját, a kompromisszumok fontosságára és a diktátumoktól mentes közélet-alakítás praktikáira hívta fel a figyelmet, míg Washington diplomáciai nyomást igyekszik gyakorolni a brit partnerre.
A neoliberális dogma hívei talán nehezen fogják elismerni, de Európában már új fuvallatok kezdenek fújni. Ezek pedig szöges ellentétben állnak azzal az orkán erejű széllel, amit a nyakló nélkül véghezvitt liberalizációs, deregulációs és privatizációs műveletek keltettek kontinensünkön (is). Biztos, hogy nem könnyű leszokni arról az államellenes felfogásról és retorikáról, amit Hayek, Friedman és szerzőtársaik nyomán, az IMF, a Világbank, a WTO és más szabályozó hatalmak hathatós közreműködésével szívtak magukba az EU mellett elkötelezett döntéshozók, de végtére is talán nem lehetetlen belátni, hogy tévedni emberi dolog. A közvélemény-kutatások felmérései szerint egyébként a britek többsége nemet mondana a további tagságra,amivel - valljuk be - kiengednék a szellemet a palackból. Kísértet járná be újra Európát, ezúttal azonban az euro-szkepticizmus kísértete...
|