Ugyan hivatalosan ezt az Európai Uniónak nevezett konglomerátum egyetlen konstruktőre sem fogja elismerni, de az EU jogrendje már a kezdetektől fogva jól demonstrálható és releváns mértékben beavatkozik a nemzetközi szervezetet alkotó tagállamok belső viszonyaiba - és e szupranacionális dimenzió az integráció mind nagyobb expanziója  folytán egyre csak markánsabbá vált. Ráadásul hiába szokás az EU-hoz történő csatlakozás kapcsán a szuverenitás önkorlátozását kommunikálni - mert az ugyan kétségtelen tény, hogy egyetlen tagállamot sem szuronyokkal kényszerítettek integrációra, az viszont már egy másik tény, hogy a csatlakozási szerződés aláírásának, illetve ratifikálásnak aktusa nyomán az EU jogrendje kényszerítő jelleggel települ rá a nemzetállami entitásokra.

Az Európai Közösségek Bírósága ezt már a Costa vs. Enel ügyben is leszögezte, amikor quasi axiómaként nyilatkoztatta ki, hogy "az alapító szerződésekből eredő jog független jogforrás, azt különleges és eredeti természete miatt nem írhatják felül a tagállami jog semmiféle rendelkezései anélkül, hogy ne fosztanák meg azt közösségi jogi természetétől (...)" Úgy vélem, hogy az ördög ezúttal - ha nem is a részletekben - de a mondat első felében rejlik. Annál is inkább, mivel ugyanezen fórum a közösségi jog szupremáciáját (közvetlen alkalmazandóságát, illetve a nemzeti jogrendek feletti primátusát) az ún. Van Gend en Loos eset kapcsán már minden köntörfalazás nélkül rögzítette.

A centralizált Európai Unió afrodiziákummal felhígított, rózsaszín köddel terhelt vágyálmából mára egyre többen ébrednek fel, és szerencsére nem csak a politikai paletta jobb szélén. A német szociáldemokrata nagyágyú, Klaus von Dohnányi szerint például "ha mindent központosítunk, az bénító hatású, az egyes nemzetállamok törvényhozó és végrehajtó hatalmai pedig "mégiscsak jobban tudják, mi az érdekük, mint egy központosított struktúra Brüsszelben". (Stumpf András: Megismerni Orbán Viktort, in Heti Válasz, XII. évfolyam, 41. szám, 2012. oktüber11., pp. 12-15.)  Ole Waever úgy látja, hogy az európai integrációról folyó diskurzus tulajdonképpen a nemzetrezon kérdése: "Az, hogy az európai integráció tovább folytatódhat-e, annak függvénye,hogy a nemzetek képesek-e biztosítani fennmaradásukat. Bármely nemzet csak akkor engedi az integrációt, ha biztos abban, hogy nemzeti identitását nem fenyegeti veszély (...) Ha a nemzet úgy érzi, hogy csak egy szuverén és független állammal szorosan összefonódva képes fennmaradni (...), akkor meg fogja akadályozni a további integrálódást." (Waever, Ole: Identity, integration, and security: solving the sovereignty puzzle in EU studies, in Journal of International Affairs, 48 (2), 1995, 16. p.) A méltán híres Ralf Dahrendorf magát szkeptikus európaiként aposztrofálta egy publikációjában, az EU "szemére vetve", hogy szervezetrendszere demokratikus deficittel küszködik: az Európai Parlamentet leszámítva egyetlen intézményének képviselőit sem közvetlenül a polgárok választják, ez pedig az elszámoltathatóságra is ráveti a fényét. (Az EP esetében is csak 1979 óta beszélhetünk közvetlenül a választópolgároktól származó legitimációról).  A sort napestig lehetne folytatni; ebbe illeszkedik bele Klaus fentebb említett könyve és annak Matolcsy által történő interpretációja is.

A nemzetgazdasági tárca élén álló miniszter szerint ugyanis két ellentétes álláspont járja be kísértetként a vén Európát: az egyik föderációért kiált és az EU gépezetét teljesen centralizálva a maradék tagállami hatásköröket is egy brüsszeli centrumba kulminálná. A másik ezzel szemben az  "egység a sokféleségben" hegeli elvét preferálva a nemzetállamok sokszínűségét megőrizve ültetné közös asztalhoz Európa népeit. Az első, azaz a szuperállami megoldás nyomán a nemzetállamok elhalnának - persze nem akként, ahogy azt anno Marx, Engels vagy Lenin vizionálták, de a nemzetállam ebben az esetben de facto mégis arra az engelsi sorsa jutna, hogy múzeumi vitrinben mutogatnák a látogatóknak a rokka és a bronzbalta mellett.

A másik elképzelés szerint "Európa megőrzi a különbségeket a kultúrában, nyelvben, szokásokban, szabályokban, ahogy a pénz, az adózás, a költségvetés és az állam terén is, de halad az egységes belső piac felé, kiteljesítve ezzel az emberek, a tőke és az információk szabad áramlását." Ez persze ellentétes lenne az alapító atya, Jean Monnet 1952-ben kelt ideájával, hiszen szerinte az  európai nemzeteket egy szuperállam felé kell vezetni úgy, hogy Európa népei ne is értsék, mi történik. Klaus szerint az Európai Uniót ma nyugodt szívvel nevezhetnénk az Európai Posztdemokratius Köztársaságok Uniójának, hiszen a tagállami hatásköröket eminens gyorsasággal és precízióval vonták el az egyes tagállamoktól az Európai Unió intézményei javára. Ez lehetne az európai nemzetállamok vesztfáliai béke (1648) óta ismert szisztémájának vége, ahol szuverenitásuk és szabadságuk sarcolása történik.

Matolcsy ezzel szemben egy másik utat javasol: "Jobb gazdag és boldog európainak lenni, mint szegénynek és boldogtalannak: ezért kell győznünk a szabadságharcban" Egyelőre azonban csak a szabadságsarc terén értünk el "eredményeket"... Ahhoz, hogy át tudjuk állítani a váltókat, minden bizonnyal le kell vetkőznünk a Klaustrofóbiát - azaz érdemes megfontolni a cseh államfő által írottakat.

Illusztráció: Valóra válik Traszümakhosz hellén gondolkodó álma: a sok gyenge (az Európai Unió tagállamai) legyőzi a kevés erőset (jelképe José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke)

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.