Egy tárlat a zsarnokságról

2012.11.01. 01:11

Az 1939-es esztendő hajnalán furcsa kiállítást celebrált székesfővárosunkban Fényes Márton és csapata: a rendezők az expónál történő bábáskodás során a Plasztikon nevet adományozták monumentális álmuknak. A tárlat sikerrel elegyítette a korszak aktuális közjogi méltóságait, a történelmi személyiségeket, sőt, a hírhedt bűnelkövetőket is, így történhetett meg, hogy a tárlatra látogató tisztelt publikum egy légtérben szemlélhette meg Imrédy Béla magyar királyi miniszterelnököt, a spanyol polgárháborúban éppen csak felülkerekedett Franco tábornokot, Cleopátrát, Sztálint, az éppen összeomló csehszlovák állam kétes hírű elnökét, Eduard Beneą-t, de olyan cirkuszi "attrakciókkal" is találkozhattak, mint az "orrszarvú asszony", a "tányérajkú néger nő" vagy a "madárfejű gyermek". (Tóth Csilla: A szöveg mint tárgy. Vizualitás, narráció és társadalmi reprezentáció Márai Sándor Bolhapiac című kötetében,1934, 2009, in Forrás, 43. évf. 1. szám/2011, pp. 94-106.) Ez az esemény nyilvánvaló párhuzamba állítható az újkori panoptikumokkal, azaz a viaszfigurákat felvonultató múzeumokkal; ennek gyökerei pedig egészen a középkorig nyúlnak vissza, amikor is a viaszszobrok, illetve templomi fogadalmi figurák feladata a távol lévő vagy halott személyek helyettesítése volt.

Ebbe a tematikába illeszkedik Paul Leni német filmrendező expresszionista motívumokat felvonultató nagy ívű alkotása, a Das Wachsenfigurenkabinett (Panoptikum, 1924) is. Nóvuma, hogy a narrátor, az elbeszélő maga is a panoptikum szereplőjévé válik, ami a Hasfelmetsző Jack-jelenetnél kifejezetten manifesztálódik is. A poétát (Wilhelm Dieterle) azért foglalkoztatja a panoptikum tulajdonosa (John Gottowt), hogy különböző történeteket fabrikáljon az egyes viaszbábukhoz, ezzel csalogatván be a sátorba a közönséget; csakhogy az író és a tulajdonos lánya (Olga Belajeff) ennek révén maguk is a történet szereplőivé válnak.

A Panoptikum Kracauer szerint egy korszak lezárását jelentette: annak a periódusnak a végét, amelyben a német lélek babitsi módon húzódott vissza önnön elefántcsonttornyába. A forgatókönyv írója Henrik Galeen volt, aki a Nosferatu Orlok grófjának ábrázolásával már tapasztalatot gyűjtött a despotikus vonásokkal rendelkező zsarnoktípus ábrázolásában. Ezúttal három zsarnokot sikerült felvonultatnia.

A Caligarihoz hasonlóan a vásári nyüzsgetegben kezdődik a történet, ahol is a sötét bódéban sorra mutatja be a mutatványos a fentebb már említett költőnek a panoptikum "lakóit". Az írói leleményességnek köszönhetően nyomban kezdetét is veszi az első epizód, amelyben Harun-al Rasid (Emil Jannings), a bagdadi kalifa és autodidakta szoknyavadász kalandjainak lehetünk tanúi. Ez a történés egy valóságos közel-keleti burleszk formáját ölti, ahol a despotát a végletekig kikarikírozzák: Rasid ugyanis - amellett, hogy szenvedélyes sakkozó - minden nővel románcba kíván kezdeni, egy tollvonással rendeli el bárkinek a kivégzését, vagy öleli keblére a hivatásos hízelgőket. A kalifa szívesen csalná lépre a bagdadi pék feleségét is, az első elbeszélés azonban végül nem vesz tragikus fordulatot.

A második történet a XVI. századi Moszkvába repít minket, ahol IV. ("Rettegett") Iván (Conrad Veidt) országlása totálisan kiszolgáltatja alattvalóit a kegyetlen cár uralmának. Iván Rasidhoz képest professzionális nimfomán: nemi vágyait soha nem tudja lecsillapítani, kegyetlenkedései pedig az ébredéstől a lefekvésig kíséri végig mindennapjait. Iván ráadásul kitűnően képes kombinálni a testi és lelki tortúrákat: valamennyi áldozata elé egy homokórát helyez, hogy az utolsó szem lepergésének tudatával azok előre láthassák haláluk pillanatát. Egy konspiráció folytán végül a cár azt hiszi, hogy őt magát is megmérgezték, ráadásul egy "névre szóló" homokóra is előkerül; a cár ugyan nem hal meg, de elméje végleg elborul.

A harmadik képben Hasfelmetsző Jack (Werner Krauss) és a poéta, valamint a fiatal lány egy lidérces álomban helyeződnek közös platformra, ahol a hírhedt tömeggyilkos üldözőbe veszi a párt. Végül happy end-del zárul a sztori: a rímek mestere felébred és szárba szökken szerelmük a lánnyal.

A Panoptikum díszletei sokat kölcsönöztek a Caligari festményszerű képeiből, végletekig fokozva ezzel az irrealitás képzetét. Rasid és Iván a rendezői szándék szerint a ködös múlt jelenségei, a hasfelmetsző gyilkos azonban a jelen szövedékének manifesztációja is lehet - ez a rövid jelenet különben is a vásári forgatagban játszódik, ami azt sugallja, hogy a kaotikus rémlátomás akár valósággá is válhat...

Értékelés: 10/8