Bankosok és tőkések, valamint orrukon túl nem látó politikusok és közgazdászok csak a tartozik és követel rovat egyensúlyára meresztik riadt tekintetüket s nem értik, hogy amikor számvetéseikben minden pontos és hiánytalan, a népek sorsa s a munka üteme soha nem tapasztalt lázállapotot mutat s a pénzhiány és pénzbőség veszedelmei ősi gazdasági axiómákon felnőtt lelküket érthetetlen paradoxonokkal riasztják. Minden rendben volna a könyvben és íme semmi sincs rendben az életben. A közgazdasági elméletek mechanikus kényszerrel érvényesülnek, s a milliók lelke, a családok élete, valamint a népek nemzetközi viszonylata soha oly katasztrófákkal terhes nem volt mint ma, mikor a gazdasági civilizáció oly szédítő magaslatra emelkedett, amelynek lehetőségéről elődeinknek még csak sejtelmük sem volt.

Az emberek mindenből, de főleg aranyból, isteneket formáltak maguknak s azokat körültáncolták, mint a zsidók vándorlásukban az aranyborjút, mialatt vezérük a szent hegyen jár a lélek és élet törvényeit földre hozni. (...) Az aranyból, ebből a képzelt értékmérőből, bálvány lett, melynek igézete alól egyesek és társadalmak nem tudnak szabadulni. Az Isten akarata pedig, minden emberi törekvés állócsillaga, feledésbe ment vagy pedig ünnepi áhítat halvány emlékeként él csak egyesek keblében. Már pedig a dolgok eredetüket büntetlenül meg nem tagadhatják s az ember sem szakadhat el földi élete során attól a forrástól s attól az alkotó erőtől, melytől létét és boldogulása minden eszközét nyerte. Ez az alkotó hatalom az embert azzal a szóval hítta a világra: „Töltsétek be a földet és hajtsátok azt birodalmatok alá és uralkodjatok mindeneken.”) Isten gondolata tehát, hogy a föld nemcsak szépségeivel lelkünk gyönyörködtetésére, hanem javaival is életünk és méltóságunk biztosítására mindnyájunké.

S az aranyborjú imádói (...)a föld terményét nem engedik minden arra rászoruló élet szükségleteire fordíttatni, hanem minden erkölcsi tekintet fölött álló bálvánnyá alakítván át a vagyont, az eszközből célt formálnak s ezzel tulajdonképp a teremtő Isten akarata ellen törnek, földi vonatkozásban pedig embertestvéreik életét áldozzák föl egy moloch oltárán, melynek csak stílszerű szimbóluma az élettelen, hideg arany.

Nem véletlen műve, hogy a bankkönyvek főlapjáról eltűnt Isten neve, sem az, hogy a gazdasági kiskirályok félve kerülik az istenháza tájékát s legföljebb csak divatos külsőségként ápolják a vallásos hagyományokat. Isten mindenütt jelentkező számonkérésének tudata s az etikai tekinteteknek a konjunkturális szempontok feletti érvényessége sokkal nagyobb gátlás és sokkal feszélyezőbb üzletrontás, mintsem hogy azt a wertheimszekrények oligarchái elviselni hajlandók lennének. De szóról-szóra ugyanígy jár el az a szocialista mozgalom, mely a munkásérdeket kizárólag pénzben kifejezett munkabér formájában látja és propagálja s ezzel annak etikai tartalmát elsikkasztja és a világtörténelem legnagyobb problémáját kufárlélekkel kompromittálja. A tőkés, ki lelkét a bank páncélszekrényében tartja s az agitátor, ki a proletár tömeget nem Isten adta ember méltóságának igénylésével kívánja fölemelni, hanem a szám és pénz mechanikájával szolgasorban tartani, egykép rombolói Isten boldogító világtervének s terjesztői a világ-nyomornak. S mindaddig, míg ezek a földi hatalmasságok, melyek kezükben tartják milliók boldogságának és nyomorúságának kulcsát, el nem ismerik, hogy nem ők a világ urai, hanem fölöttük is van egy úr, kinek mindannyian számolni tartoznak, egyensúly és igazság csak hiú ábránd, melyet bármikor szappanbuborékként elpattanthat egy milliárdos acélkirály vagy önhitt párttitkár érdeke vagy szeszélye.

Visszahelyezni Krisztust a népek fölött öröklött uralmába, de mindenek előtt újból beiktatni Őt saját lelkünk trónjára, ez az idő követelménye, ez a lelkiség elmellőzése miatt elfajult gazdasági válság leszerelésének első feltétele. Minden töprengés és kuruzslás hiábavaló lesz, míg a dogmát, hogy Krisztus úr mindenütt, a kunyhóban és palotában, a templomban és műhelyben, az iskolában és bankban, s hogy Őbenne kell egymásra találni a szegénynek és gazdagnak, gyengének és erősnek, úrnak és szolgának, el nem fogadja mindenki. Amíg ennek az igazságnak nem hódol a világ, addig lehet termelés, de nem lesz igazságos elosztás, elképzelhető gyarapodás, de nem lesz ki diktáljon méltányosságot, fölhalmozódhatnak félelmes tömegekben, a föld kincsei, de csak mint az önboldogítás eszközei, melyek miatt aki bírja retteg s aki nélkülözi kétségbeesik. Áldásnak forrása ember kezében Isten ajándéka csak Isten gondolata szerint lehet, s azért amint a gazdasági válság legfőbb oka Isten örök igazságainak lekicsinylése, úgy orvossága is csak Isten jogának újabb kodifikációja.

Szívlelje meg mindenki az atyai intelmeket s eszméljen rá, hogy a keresztény társadalom elvesztette a jogot e büszke jelzőt használni, ha megfeledkezik — a mammon imádóinak s a szegénység haszonélvezőinek példájára — azokról az erkölcsi szempontokról, melyek tiltják, hogy embertársunkban csak gépet vagy üzleti eszközt lássunk, hanem parancsolólag követelik, hogy a keresztény erkölcsnek necsak szava legyen ajkunkon, hanem segítő készsége éljen lelkünkben. A keresztény civilizáció elveszti minden tekintélyét s Európa kiváltságos helyzetéből és vezetőszerepéből ki fog esni s teméntelen kincse birtokában, lelki öröksége elpazarlása címén, világcsúfja lesz, ha a tömegnyomort vallásos fölemelkedésben s az evangéliumnak nemcsak prédikálásával, hanem segítő ereje bebizonyításával nem tudja megszüntetni.

„Az ember munkára születik, mondja az írás, mint a madár röpülésre.” S ha ennek a született jognak gyakorlására pillanatnyi gazdasági berendezkedésünk nem nyújt lehetőséget, akkor ennek a rendnek gyökereiben van valami hiba, s ezt a hibát kiküszöbölni nem nyomorgó tömegek forradalmának, sem érdekein túlemelkedni nem tudó tőke korlátoltságának dolga, hanem a megtagadott s visszaállítandó isteni törvények feladata.

A nagy válság tulajdonképpeni oka a vagyon és magántulajdon fogalmának és törvényes korlátainak Isten szándékától eltávolodott, kereszténytelen felfogása. (...)A világban az Istent központnak és minden javak adójának valló természetfölötti életszemlélet azt hiszi és azt imádkozza, hogy földi javaink Istentől reánk bízott letétemények, melyekkel élhetünk, de nem úgy, hogy (...) embertestvéreink jogos igényeire tekintettel ne legyünk s azok megélhetési követelményei elől ember alkotta paragrafusra sztoikus fölénnyel hivatkozva elzárkózzunk.

A földet Isten minden ember megélhetésének biztosítékául adta s azért a magántulajdon, bármennyire szent és Isten akaratában gyökerező, nem lehet oly korlátlan úr, hogy miatta embermilliók halálra ítéltessenek. A vagyonnak tehát kötelessége az egész Nemzet s az egész emberiség megélhetése föltételeit nyújtani s ha ezt sértetlen szabadsága birtokában automatikusan meg nem valósítja, annak a szervezett hatalomnak, mely Isten nevében és szent megbízásából viseli a kardot és szolgáltat igazságot, intézményesen kell a megélhetés lehetőségét minden társadalmi osztály számára biztosítani. Ennek az elemi igazságnak érvényesülését úgy látszik lehetetlenné teszi az a kapitalisztikus rend, mely nem azért rossz, mivel az embert haladásra és továbbépítésre serkenti, hanem azért mivel mai megjelenési formájában az ember legfőbb törekvésének céljául nem az Isten akaratát, hanem a tőke önérdekét teszi. Minden hamis istenimádás katasztrófára visz, s az aranyborjúnak a sinai hegy lábánál bemutatott pogány áldozatok nemcsak ott vezettek felfordulásra, hanem a vagyonnak mint öncélnak — plutokrata és proletár vonatkozásban egyaránt — fölállítása az Isten által akart emberi rendnek, tehát boldogulásnak és megértésnek is, felbontása s ezt tűrni nem szabad.

A keresztény jogfelfogás kizárja a vagyon és magántulajdon shylocki abszolút függetlenségének gondolatát. XI. Pius pápa Quadragesimo anno körlevelében a tulajdonjog ünnepélyes elismerése dacára nyomatékosan hangsúlyozza, hogy annak nemcsak magán- hanem közjellege, az egyén boldogulása mellett az egész emberiség igényeit szem előtt tartó természete van. Ε pápai szó szentesítése annak az ősi keresztény felfogásnak, hogy a vagyon nem öncél, hanem hozzá kötelességek fűződnek. Nem kívánok arra az elméleti vitára kitérni, mely a theologusok táborát kettéosztja azon kérdés körül, szorosan jogi vagy szeretetbeli kötelessége-e a vagyonnak máson segíteni, mert a lényeg, hogy kötelesség terheli; s mint az egyháznak most már ünnepélyes pápai dokumentumban is leszögezett felfogását kell mindenki emlékezetébe idézni, hogy a birtoklás jogcímét túlhajtó önzés individuális kapitalista részről s a földi szempontokat egyedül hajszoló hedonizmus szocialista és kommunista részről a társadalmi együttlétet veszélyezteti, azért igazságosan csak α tulajdon vallásos, altruista felfogása mellett lehet az egyén és az egész emberiség boldogságát szolgálni. (...)

Hogy New Yorkban vagy Londonban vagy akár Budapesten néhány hazardőr összeesküvést szőhessen a mit sem sejtő társadalom kifosztására s vakmerő kockázattal, melynek esélyei csak rájuk nézve kedvezők, családokat, intézményeket és széles társadalmi rétegeket romlásba döntsenek, s hogy ennek a közönséges zsebelésnek a civilizált államok védelmet és jogsegélyt nyújtanak, az a magántulajdon szent elvének oly arculcsapása, melynek ha büntetlen folytatását a kapitalista rend nemcsak tűri, hanem követeli, önmaga halálos ítéletét írta alá. (...)

Nem, a világveszedelmet s a társadalmi és gazdasági összeomlást nem félrendszabályok, a dolgok felszínén mozgó kuruzsló kísérletek fogják elhárítani, hanem csak lelki átalakulás. Emelkedett tiszta életfelfogás az egyéni, családi és országos viszonylatokban, az önérdeket legyőző s ellentéteket áthidaló méltányosság, Isten törvényeinek nemcsak tudata, hanem odaadó áldozattal gyakorlata fogja a világot megmenteni. Az emberiségnek, kicsinyeknek és nagyoknak egyaránt, rá kell eszmélni, hogy egy Úr van, kinek parancsszava a templomban s az életben egyaránt örök érvényű. Ha Őrá hallgatunk, élni fogunk. Ha túltesszük magunkat rajta s nem engedjük, hogy az Ő országa hozzánk jöjjön, nemcsak Őt, de a földi országot is elveszítjük.

A Krisztus Király fölséges alakja emelkedik föl a láthatáron a viharok közt vergődő emberiség szemei előtt. Amikor szelíden ragyogott fölöttünk az Ő napja, nem akartunk Róla s az Ő mindenütt érvényes jogáról tudomást venni, hanem átengedtük magunkat a földi dolgok káprázatának s ezért most lakolunk.

Eszméljünk föl legalább most a látogatás napján s fogjuk meg azt a mentő kezet, mely int a viharnak s az elcsendesedik, nyúl az elmerülő tanítvány után s az megmenekül, és e komoly órában szól hozzánk is helytartója ajka által s szivünk szent sugalmain keresztül — ha meghalljuk szavát és megszívleljük, egy tévelygő és tékozló kor igézete alól szintén megmenekülhetünk és újult élet reményét fogjuk hordozni. (...)

Forrás: Glattfelder Gyula: A világgazdaság lelki okai - Juhász Nyomda, Szeged, 1931 - mtadaportal.extra.hu

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.