Hegel történetfilozófiája [1] végigtekint az emberiség múltján az ókor keleti kultúrájától a francia forradalomig. Részletes tanulmányai és mélyenjáró fejtegetései azt mutatják ki, hogy az emberi szellem világa éppen úgy, mint a külső természet rendezett egész. Korok és népek küzdelmei, sorsok változása, háborúk és győzelmek nem a véletlenen fordulnak meg, mindennek, ami a történelem folyamán megtörtént, szükségszerűleg meg is kellett történnie a mindenkori jelen létrehozásához. Minden egyes korszak egy-egy lépcsőfok az utána következő felépítéséhez, s a további fejlődéshez. A történelemnek korszakról korszakra történő változása állandó előrehaladást és tökéletesedést jelent. Hegel nem jelentéktelen eseményekben keresi a gondviselés megnyilvánulását, hanem a részleges történelmi folyamatokat a legszorosabb kapcsolatba hozza az egyetemessel, s kimutatja, hogy a világtörténelem folyamán hogyan jut diadalra a végső elv: az abszolút eszme.

Az általános művelődés fejlődésének kezdetén tétlenül szemlélődő emberből tevékeny munkálkodó válik, s öntudatának ébredése kiemeli őt a puszta természeti létből, hogy történelmi feladatának betöltésére alkalmassá tegye. Hegel a történelem lényegét az állami és vallási közösségek fejlődésében keresi. A világtörténelem végső célja a szabadság megvalósulása ezekben az emberi közösségekben. Az ember nem törekedhetik személyes célokra, sorsa összekapcsolódik a történelemmel, s egyéni érdekeit a közösség szolgálatában fel kell áldoznia. Ebben a felfogásban a hatalomra törő individuum sem egyéni céljait szolgálja, hanem a fennálló államrend megdöntésével az emberi közösség érdekeit akarja előmozdítani.

Az Ember Tragédiájának Ádámja is egy eszméért küzd, s ha célját nem is éri el, maga a küzdelem az emberiség fejlődését szolgálja:

 mindegy, bármi hitvány
Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,
Emelt, és így nagy és szent eszme volt.
Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság
Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
Előrevitte az embernemet. (XIII. szín)

Az emberi műveltség kezdetét, az öntudat szülőhelyét Madách is a távoli keletben látja, ide kívánkozik vissza Ádám, amikor az űrben tett út után a kihűlt földre lép:

Oda vezess, hol pálmafák virulnak,
A napnak, illatoknak szép honába,
Holott az ember lelke, erejének
Öntudatára fejlődött egészen. (XIV. szín)

Hegel felfogásában az ember célja a szabadság megvalósítása, s a szabadság az államban éri el tetőpontját. Az ideális állam önkénytől mentes, önmagában észszerű, szükséges valósága az erkölcsi eszmének. Az államban jut érvényre a nép közös akarata, és ez a legfelsőbb jogot gyakorolja az egyesekkel szemben; az egyes emberek legfőbb kötelessége, hogy az állam tagjai legyenek, s annak szolgálatára teljesen átadják magukat.

Az ember tragédiája is a szabadság fokozatos kivívását jeleníti meg. Egyiptomban csak egy ember szabad, a boldogtalan despota, s a milliók egy miatt szenvednek. Ádám, mint fáraó, érzi az igazságtalanságot, s olyan államba kívánkozik, ahol jogot szerezhet a millióknak.

Fülembe cseng még: milljók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem,
Szabad államban - másutt nem lehet.
Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál. (IV. szín)

Az athéni színben a tudatosodó szabadság Miltiadész önzetlenségében szolgálja a közt, s a római jelenet Péter apostola a hitvalló keresztény testvériségét hirdeti.

Az elkorcsosult föld újra kezd születni.
S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek,
Míg a bősz tigris keblöket kitépi,
Új eszmét hoznak, a testvériséget,
És az egyénnek felszabadulását,
Melyek meg fogják rázni a világot. (VI. szín)

Kepler az egyéni szabadság elvét a szellem és tudás által képviseli:

Kétséges rang-e hát szellem, tudás?
Homályos származás-e a sugár,
Amely az égből homlokomra szállt?
Hol van nemesség más ezen kívül? (VIII. szín)

A történelem Hegelnél tökéletesedést jelent, s a világban előforduló bűn és tévedés a szellem által nyer engesztelést. Kepler is az emberi nem tökéletesedését hirdeti.

Az eszmék erősbek
A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti
Erőszak, az örökre élni fog.
S fejlődni látom szent eszméimet,
Tisztúlva mindig, méltóságosan,
Míg, lassan bár, betöltik a világot. (X. szín)

Nyomasztó álomképei után azonban kétségek fogják el Ádámot és aggódva kérdezi az Úrtól:

Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
S a körből, melyben jár, nem bír kitörni? (XV. szín)

Hegel filozófiájában a természeti élet állandó közbenforgás, a szellemi világban azonban a fejlődés törvénye érvényesül, s e fejlődés az ember folytonos küzdelmei árán megy végbe. Madách az élet célját ebben a küzdésben látja:

A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga. (XIII. szín)

Madách Az ember tragédiájában olyan eszméket szólaltatott meg a költő nyelvén, melyeket egykorú bölcsészeti prózánk még csak kezdetleges nyelven hirdetett. Műve nem a hegeli filozófia dramatizálása, de világnézetén, a történelmi események összefoglalásában Hegel felfogása mély nyomot hagyott. Mindketten az ember végcélját keresik, s a történelem lényegét a szellem tökéletesedésében találják meg. [2] 

A tökéletességre törekvő öntudat előtt a lét legsúlyosabb problémái merülnek fel: mi az ember, s mivé lesz a történelmi korok változása folyamán? A tudomány nem tudja megoldani a földi lét problémáját, a filozófus gondolatvilágában csak színtelen elméletek születnek. A költő képzelete feloldja a bizonytalanságok izgalmát, s költészetében a lét kérdéseire maga az élet ad feleletet. Ádám csalódásaiban megtörve sehol sem talál megnyugvást, nem elégíti ki a fáraó zsarnoki hatalma, Miltiadész népboldogító életáldozata, Sergioius kéjhajhászása. Tankréd alakjában az Eszme az emberi érdek önző eszközévé lesz, Kepler nem tudja megoldani az élet és a tudomány ellentétét, a francia forradalom árja, a londoni vásár zajos zűrzavara, a kommunista falanszter lelketlen tudománya, a kihűlő föld állati eszkimója elviselhetetlenné teszik számára az emberi létet. De a költő pesszimizmusa nem sújt le, a küzdelem nem töri meg az embert, minden csalódás után új célért lelkesedik.

Hegel történetfilozófiája értelmében a történelem minden látszólagos borzalmán keresztül is az isteni gondviselés nagyszerű terve valósul meg. Madách a hegeli történetfilozófia jegyében keresi a feleletet az élet kérdéseire, de szkeptikus gondolkodása már közeledik a századvég változott felfogásához, melyben a történelem nem egyenes vonalú előrehaladás, hanem állandó körforgás: az emberi fejlődés visszatér kiindulási pontjába, hogy azután a fejlődést újra kezdje. Ilyen értelemben túlmutat Hegelen. Az Ember Tragédiája a hegeli szabadság eszméjéből indul ki, Ádám a paradicsomról mond le, hogy a szabadságot kiérdemelje magának, de hosszú hiábavaló küzdelem után belenyugszik abba, hogy a szabadságot el nem érheti. Megérti, hogy életének célja nem a szűkhatárú lét, s az Eszme megvalósításáért vívott harcában életének soha meg nem szűnő küzdelme lelkesíti.

[1] Vorlesungen über die Geschichte der Philosophie,1837.

[2] V. ö.: Sas Andor: Madách és Hegel. Athenaeum, 1916. 3. füzet, 206-220. o. 

*

In Doskar Éva: Hegel magyar utókora. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda Könyvesboltja, Budapest, 1939, 76-80.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés