Mi a nemzetkisebbség?

„Kisebbség“, „nemzetiség“, „nemzetkisebbség” egyet jelentenek. Nyugaton inkább a „nemzetiség“ kifejezést használják, az osztrák nemzetmeghatározásban a „kisebbséget“ ismerik. Legkifejezőbb talán a kettő összekapcsolása, ezért mi ezt használjuk. A nemzetkisebbség jelent egy azonos fajú, kultúrájú, lelkiségű közösséget, amely politikai önállóság híján, más uralkodó közösséggel alkothat egy államot vagy politikai közösséget. A nemzetkisebbség összetevői a közös nyelven, valláson, fajiságon kívül a közös jellembeli, szellemi, erkölcsi megegyezések, de leginkább az illető közösséghez való tartozásnak öntudata és szabad gyakorlata. Nemzetkisebbség és nemzet tehát nem a nemzet fogalmában térnek el egymástól, mert mindkettő egyformán részesül benne, hanem abban, hogy az egyik uralkodó, a másik nem. Uralkodás alatt nemcsak számbeli fölényt értünk, sőt ez hiányozhat is, hanem az állami, politikai, gazdasági élet belső irányítását, az egész közösség hivatalos képviseletét más közösségekkel szemben. Ezt gyakorolhatja számbelileg alacsonyabb közösség is, mert éppen az ragadta magához az irányítást, de mégis uralkodónak kell nevezni

Amíg az államok jogi, kulturális, megközelítőleg nyelvi, gazdasági egységen alapultak, addig - tehát kb. a XVIII. századig az állami közösség nemzeti tagoltsága - kisebbségre és uralkodó nemzetre a polgárok jóléte és lelki egyességérzetének szempontjából alig volt számbajöhető körülmény. A francia forradalom után azonban - három évszázadra a vallási kisebbségek nemzetközi védelembe vétele után - létrejöttek egyes nemzetközi szerződések az idegen uralom alatt élő, vagy oda jutott kisebbségek érdekében. Az első szerződések nagyon humánusak voltak. 1609-ben a finnek területi autonómiát kaptak, 1815-ben a bécsi akta a lengyelek önállóságáról gondoskodott. Az 1878-i berlini elv szerint már csak „tiszteletben kell tartani” a kisebbségben levő polgárok jogait. Mióta pedig a jogi és történelmi állam helyébe a faji vagy nyelvi egységet állító nemzeti állam eszméje lépett, az egységes állammal szemben a nemzetkisebbségek jogai is erősebb hangsúlyozást kaptak, és egy új elv született meg, az ún. nemzetiségi elv, vagy a népek önrendelkezési elve, amelynek lényege az, hogy a magukat nemzetileg külön egységekül érző embercsoportokat külön állami léthez való jog illeti meg, függetlenül attól, hogy mióta élnek más álam kötelékében, és miért kerültek oda. Ez az elv a lényege Wilson proklamációjának is, melyet a világháború befejezésekor tett közzé. Ennek értelmében a népcsoportoknak veleszületett joga dönteni arról, hogy milyen politikai életet akarnak élni, és melyik államhoz akarnak csatlakozni. Különösen közelfekvő ennek az elvnek az alkalmazása olyan esetben, amikor egynyelvű, egyfajú népközösség nagyobb csoportokban él az anyaállam területén kívül a környező országokban. Nagyon csalogató az a megokolás, mely kimondja, hogy ezeknek az anyaállamokhoz való csatlakozása természeti követelmény, mert nagyobb belső egységet alkotnak, és nagyobb hatalmat más államokkal szemben. Ezt hirdeti a tulajdonképpeni nemzetiségi elv. Ennek értelmében az egynyelvű, egyfajú népet az államkötelék illeti meg, tekintet nélkül történelmi, földrajzi körülményekre.

Hogyan felel a keresztény etika ezekre a kérdésekre? Hogyan és mivel teremt rendet az egy államköteléken belül élő nemzetkisebbség és uralkodó nemzet között?

Nagyvonalúan összefoglalva a jogokat, és érveket kiegyenlítve a közjónak általános szempontja szerint.

A közjót tartja szem előtt, amikor elítéli a népek korlátlan önrendelkezési elveit. A közjó követeli azt, hogy az államrend erős, biztos alapokon nyugodjék. Ezt az állam célja határozza meg. Az egyén ugyanis azért csatlakozik a közösséghez, hogy nagyobb javakban részesüljön, hogy jogait védje meg a közösség, nyújtson segítséget anyagi, szellemi életéhez és a külső ellenség ellen. Ki mondja azonban azt, hogy biztos az az államrend, melyben hol az egyik, hol a másik népcsoport válik ki és kezd önálló életet, hol az államterület közepén, hol a szélén vannak ilyen mozgolódások? És ha új állam alakul esetleg a régi közepén, bizonyosan nem lesz jóindulattal a szomszéd közösséggel, mert éppen azért vált el tőle, eltekintve attól, hogy gazdaságilag, erkölcsileg mennyire megrázkódtatja az államot egy közösség esetleges kiválása, különösen, ha földrajzilag és hadászatilag fontos helyet képvisel. A közjó elvére támaszkodva így tagadja meg a keresztény etika a népek korlátlan önrendelkezési jogát.

Ugyanezt az elvet tartja szem előtt akkor, amikor a szorosan vett nemzetiségi elv fölött ítélkezik. Valamilyen anyanemzethez politikailag is hozzátartozni, belső, vitális kapcsolatban élni kétségkívül jó, kívánatos és érthető, mert erre az egyesülésre az ember természete szerint vágyódik. Azonban nem egyedüli és legfőbb jó. A legfőbb az álamközösség általános java (prosperitas publica, bonum commune), mely magában foglalja a jogvédelmet, segítséget a gazdasági, kereskedelmi életben, a szellemi kincsekben való részesedést, földrajzi egységet a szomszéd népekkel szemben, stb. Mindebben a nemzetiségnek, mint ilyennek nem nagy jelentősége van. Ezért az államközösség általános java köti a nemzetkisebbséget az uralkodó nemzethez.

Ez a keresztény etika felfogása és negatív felelete a népek és nemzetek jogait túlzottan kihangsúlyozó elméletekre. Leszögezi tehát azt, hogy a két közösség egymásra utaltságát a közjó követeli.

A nemzetkisebbség és uralkodó nemzet egymáshoz való viszonyát pozitíve szintén a közjó és az igazságosság elvével világítja meg.

Először is elfogadja azt, hogy nemzetkisebbség épp úgy, mint az uralkodó nemzet természetes formáció, keletkezése az ember természetében gyökerezik. Közösségbe tömörülni nagyobb javakért közelfekvő, és az emberi természettel nagyon összefér. Nemzeti közösségbe tömörülni, melyet a közös szellem, lelkiség, sors, származás, földrajzi helyzet tart össze, szintén összefügg a természettel, sőt szükségszerű következménye az ember szellemi adottságának. Az állatok értelem híján csak ösztönösen tömörülnek, az ember értelme világánál öntudatosan alkot szellemi, erkölcsi közösséget, nemzetet. Tekintettel tehát arra, hogy a nemzet egy természetes alakulás, erkölcsi közösség, szükségképpen ennek megfelelő erkölcsi természetjog illeti meg. Ennek a jognak az alanya a nemzetközösség, tekintet nélkül arra, hogy a kisebb vagy nagyobb számban él-e, hogy önálló politikai életet él-e, vagy mint kisebbség, más államban keresi boldogulását.

Röviden jegyezzük meg: Isten gondolata az a nemzettel, hogy amint különböző egyéneknek különböző hivatást és életutat jelölt meg, úgy a közösséget is más és más hivatással ruházta fel. Ennek megfelelően más természetet adott egyiknek és másiknak. Mint nagy virágoskert virágágyai, vagy a prizmában megtört fénysugarak, olyan az Isten elgondolása a nemzeti közösséggel Ugyanazon az általános emberi természeten (animal rationale) nemcsak egyéni, de közösségi viszonylatban is másképp törik meg az emberi élet. Más szellem, érték van, képviselve mindegyikben. Cél, hogy egyik a másikat kiegészítse, egyik a másiktól tanuljon. A magyar tüzes lendületet egészítse ki a német szívósság, a latin világoslátás, a szláv érzelmi beállítottság, stb.

Mivel tehát a nemzet természetes alakulat, és az Isten tervében is különböző nemzet különböző hivatást tölt be, akkor számolni kell azzal, hogy jog illeti meg. A jog alanyát már említettük. A tartalma - ismét tekintet nélkül a kisebbségre - az, hogy mindazt, ami a nemzetiségével szoros kapcsolatban van - nyelv, szokások, kultúra, hagyományok, erkölcsi, jellemsajátságok - megőrizheti, sőt köteles azokat kitermelni, hogy az általános kultúrát megtermékenyítse, és a hivatásának megfelelően új színt képviseljen benne. Ezt szögezi le XII. Pius az 1941-i karácsonyi beszédében: „Az erkölcsi elvekre épített új rendben nincs helye a kisebbségek elnyomásának, sem kulturális és nyelvi sajátosságaik nyílt vagy csalárd elnyomásának, sem gazdasági tehetségük megakadályozásának, sem pedig természetes szaporodásuk korlátozásának vagy megszüntetésének. Minél következetesebben tiszteli egy állam megfelelő szerve a kisebbségek jogait, annál biztosabban és hatásosabban követelheti a többi polgárokéval közös polgári kötelességek teljesítését.“ A kapott nemzeti talentumok kamatoztatásában egyenlő fél tehát az államközösségben a nemzetkisebbség és az uralkodó nemzet, egyféleképpen illeti meg őket a jog és kötelesség nemzeti kincseikhez és azok kitermeléséhez. Annál is inkább, mert a nemzetkisebbség nem azért csatlakozik a közösséghez, hogy egyéni kincseit elveszítse, hanem, hogy azokat biztosítsa, és könnyebben felszínre hozza. Az uralkodó nemzetnek is ezt kell várnia az államhatalomtól: a közjónak olyan értelemben vett biztosítását, hogy meglegyenek a szükséges anyagi, szellemi lehetőségek az állam tagjainak tisztességes, a kultúrszínvonalnak megfelelő megélhetéséhez, és ugyanakkor lehetőség arra is, hogy a nemzetközösségben elrejtett talentumokat felszínre hozza, és más közösségnek felkínálja. De tekintettel arra, hogy abban az esetben, amikor egy államkötelékben az uralkodó nemzeten kívül még egy vagy több nemzetkisebbség is helyet kapott, és így több - lélekben, szellemben, erkölcsben, jellemben, öntudatban, szokásban, stb. - különböző közösség van egymás mellett, az egyes közösségek nemzetiségének megőrzésére és érvényesítésére egy általános norma kell, hogy ahhoz igazodva a közösségi élet ne legyen terhes, hanem békés és gyümölcsöt hozó. Ez a norma, amelyhez az uralkodó nemzetnek és a nemzetkisebbségnek igazodnia kell: a közjó, az egész közösségnek a java. Ezt a közjót közelebbről az igazságosság suum cuique-je alapozza meg. Az államnak meg kell adnia a kisebbségnek a nemzetiséghez tartozó jogokat (nyelv, iskolás szokások), de ugyanakkor a nemzetkisebbségnek is a többi polgárokéhoz egyenlően részt kell venniük a közös terhekben: magukévá kell tenniük az egész közösség céljait, és mindent meg kell tenniük az egész közösség javáért. XII. Pius fent idézett utolsó mondata szerint ez a közösségi javak előmozdításában való részvétel a normája annak, hogy az uralkodó nemzetnek milyen lojálisan kell a nemzetkisebbség törekvéseit, céljait figyelembe venni. Azonban az uralkodó nemzet előtt is a közjónak kell lebegnie, és nem szabad esetleg hiperlojaltással vagy elhamarkodottsággal túlzó különválást biztosítani a nemzetkisebbségeknek. Mindent összefoglalva tehát, a nemzetkisebbség és az uralkodó nemzet viszonyát az igazságosság irányítása mellett a közjó határozza meg.

Nemzetkisebbségi kérdés és népiség

Még egy egészen rövid pillantást kell vetnünk arra az összefüggésre, amely a nemzetkisebbségi kérdés és a népiség között van.

A népiség fellépéséhez meg kell jegyeznünk azt, hogy szinte szükségszerűséggel lépett fel már nem egyszer a népek történetében. Amikor nagy háborúk, megpróbáltatások, nemzeti szerencsétlenségek, vagy még több esetben uralkodó osztályok szellemi és erkölcsi lesüllyedése érik a nemzetet, ha van benne néhány látószemű és őszinte ember, aki a javát akarja, akkor feltétlenül áthelyezi az egész közösség gondolkozásmódját és érdeklődését a nagy népközösségre, hogy bizalmat és megújulást keressen nála. Most is tehát, amikor a fenti feltételek - katasztrófák és kulturális süllyedés - szinte a legnagyobb mértékben érik a közösséget, az egész nemzet figyelme az elfelejtett nép lelkisége felé irányul, onnan akar meríteni új színt a dalhoz, új ritmust a tánchoz, új szimbólumot a beszédhez, új stílust az építéshez, stb., új kultúrát onnan akar meríteni, vagy a régit, ezzel akarja felújítani. Ez az egészséges népiség mozgalma, amely tehát azon az elven épül fel, hogy az igazságosság nevében és szellemi értékeinek tudatában a nép részt kér magának a nemzeti közösség életének az irányításában, azáltal, hogy felajánlja azokat a primitív, kezdetleges állapotban levő értékeket, melyeket a Teremtőtől kapott, az egész közösségnek és a többi nemzeteknek. Az egészséges és helyes értelemben vett népiség tehát nem puszta reakciója az arisztokratizmusnak, nem is lázadó féktelenek akarnokoskodása, nem is pusztán szociális mozgalom, hanem egy új szellemi áramlat erős fuvallata, mely szédületes energiákat, elhasználatlan formákat hoz magával, hogy abból mintegy nyersanyagból egy-egy új, sajátos lelki kép, vagy ragyogó színfolt jelenjen meg a Teremtő pasztelljén, mint a különös szellemi tartalommal és hivatással felruházott népek lelki fényképe, mindenkinek hasznára és gyönyörűségére. Hogy van a mostani népiségben sok lázító akkord, az nem a népiség fogalmából következik, hanem egyszerűen abból, hogy évszázadok jogos nyögése és fájdalma tör most fel, és hogy ezt is emberek irányítják. A keresztes hadjárattal kapcsolatban is volt számos visszaélés, nem egy botrányba fult és rablóhadjárat lett, de mégsem tagadja senki, hogy mögötte a középkor lovagi eszménye van, mely a kereszténységnek egyik legnagyobb büszkesége. Az egészséges népiség tehát feltétlenül helyet kér ma nemcsak a kulturális, szellemi, erkölcsi megújulásban, hanem a nemzetkisebbségi kérdés megoldásában is. A helyes értelemben vett népiség ugyanis teljesen a természetjog, az igazságosság és közjó szolgálata alapján áll. Vallja azt, hogy minden nemzetnek - melynek egyik legszámottevőbb csoportja a nép (alsóbb néposztályok) - a nemzeti, lelki arcát a nép őrzi. Ehhez a lelki formához minden nemzetnek egyformánjoga van, ezt kitermelni, felszínre hozni, a köznek és az egész világnak átadni egyformán kötelessége. A szenvedélytől mentes népiség tehát nem akar semmit elvenni a másiktól, nem önző, hanem adni akar mindenkinek. Nem akarja ráerőszakolni másokra a saját formáit, hanem felajánlja, hogy kiegészítse a másik hiányait. Olyan közösségben tehát, mely több nemzeti közösségből tevődik össze, áldást és lelki gyarapodást, közjót jelent az egészséges, szenvedélytől mentes népiség.

Mi a nemzet?

Mielőtt a természetjog érvényesülését és rendező szerepét bemutatnánk a magyar nemzeteszmében, ki kell térnünk annak meghatározására, elemeinek vizsgálására, és mindenekelőtt magának a nemzetnek megfogalmazására.

A kérdést empirikus és filozofikus úton vizsgálhatjuk. Az előbbi felel arra a kérdésre, hogy kik tartják magukat a mindennapi életben nemzetnek, az utóbbi pedig méltón a filozófia hivatásához megjelöli azt az utolsó normát, melynél fogva valamely közösség jogosan nemzetnek mondja magát. Mi az utóbbit vizsgáljuk, mert inkább az tartozik tárgyunkhoz, és csak a filozófia által felismert norma fejezi ki a nemzet lényegét, mely minden történeti nemzetben közös, mely azokat éppen nemzetté teszi, és minden más közösségtől megkülönbözteti.

A nemzet filozófiai meghatározásában közel visz bennünket az igazsághoz, ha megkülönböztetünk a nemzet létrehozását előkészítő tényezőket, és magát a létrehozást okozó tényezőt, amely a nemzet sajátszerű lényegét meghatározza. Aki ezt a különbségtételt nem teszi meg, nem jut el a nemzet igazi meghatározásához. Ez az oka minden félrértésnek és azoknak a zavaros fogalmaknak, melyek ma mindenfelé elterjedtek.

A nemzetet előkészítő tényezők közül nem mindegyik egyformán fontos, de mindegyik felcserélhető, esetleges, nem adja önmagában a nemzet lényegét. Ha csak futtában tekintünk végig rajtuk, vannak, akik a nemzetet faji, biológiai közösséggé szorítják. De faji közösségről beszélni is kár. Amikor a nemzetek kialakultak, a fajok már felbonthatatlanul össze vannak keveredve, és ez a keveredés megállíthatatlanul folyik tovább. A mai intézményes kísérletek, amelyek a keveredés meggátolására irányulnak, csak múló próbálkozások, és nem általánosak. A keveredés ellenére alakultak ki tehát a nemzetek, mert a nemzet az a szellemi, lelki koordináta-rendszer, mely a természet biológiai adottságain keresztül is rendet vág.

Ami a közös nyelvet illeti, már könnyebben juthat szóhoz, mint a nemzet kialakításának tényezője. A nyelv elengedhetetlenül szükséges a közösségi élethez, azonban nem szükséges az egynyelvűség, s teljesen esetleges, hogy melyik válik nemzeti nyelvvé. A többnyelvű magyarság példája ismeretes. Ismeretes az is, hogy éppen abban a korban érlelődött a nagy keresztény közösség felbomlása, amikor tulajdonképpen a használt nyelv nem a nemzeti nyelv volt, hanem a latin. A nyelv nemzeti jellege a történelem példája szerint csak később alakult ki a nemzet létrejötte után.

Még általánosabb az a felfogás, amely a nemzet kialakulásának fő tényezőjét a népi etnikumban látja. Pedig a nép és nemzet közti különbség nyilvánvaló. A nép is közösség, melyet sajátos szellemiség tart össze: az etnikum. De, ha pontosan meg akarjuk mondani, hogy mi az etnikum, zavarba jövünk. Részletező leírásokhoz kell folyamodnunk, melyből kialakul valami sajátszerű lelki alkat képe, de nem tudjuk azt egyetlen központi eszmében kifejezni. Ha megvizsgáljuk az etnikum kialakulását, azt látjuk, hogy sajátos jellege öntudatlanul alakult ki, lassan, fokozatosan, számtalan összekerült elem hatása alatt. Nem előre kitűzött elv alakította ki, öntudatlanul keletkezett. Mindenesetre nem kell azt gondolni, hogy a népi közösség csak egy ködszerű szellemiség, amely semmit nem tud magáról. Ilyen népeket még az őserdő magányában sem találunk, mert a legprimitívebb népnek is van valami közösségi tudata, s már az is, hogy nép nevet ad magának, emellett bizonyít. Ebből tehát az következik, hogy a népet nem lehet a nemzettől mereven kettéválasztani. Azt azonban éppen a mai etnográfusok is alátámasztják, hogy a népiség önmagában véve tudattalannak tetsző állapot, melynek sajátosságai önkéntelenül valósulnak meg, nincs bennük sok etikai erőfeszítés a közösség ápolására. Jellemző Ortutay Gyula megfigyelése a mostani helyzetről: „Magam is több ízben igyekeztem bebizonyítani, hogy például a parasztság nemzettudata mennyire homályos, bár igen sok esetben szép és mélyreható szimbólumokban jelenik meg. S az is tagadhatatlanul igaz, hogy mégoly primitív közösségnek is van önmagukról tudatuk, valami összefogó tradíciójuk. A parasztság elsősorban nem nemzeti, hanem társadalmi létéről gondolkozik. De ettől függetlenül a nemzet csak a maga anyagában és a maga eszközeivel, tehát népiségében, a nyelv, kultúra, közös sorstudat segítségével emelkedhetik föl a maga méltóságára.“ (Athenaeum, 1939, 387.)

Ezeknek a - szerintünk - előkészítő tényezőknek a megvilágítása után menjünk közelebb a nemzet valódi meghatározásához. 

Ismételten rámutattunk arra, hogy a nemzetnek nyelvi és faji alaphoz kötött felfogását, ami ma annyira divatos, nem lehet tudományosan vitatni, mivel ez a nemzeti különbséget előidéző egyik tényezőnek előretolása csupán azért, mert a vérrokonság, leszármazás tudata a kritikátlan nagy tömegben a nemzeti összetartozást, öntudatot ébreszt, és izzásban tartja. Ez a nemzeti létnek az ösztönösen gondolkodó emberek számára való leegyszerűsítése, mert így könnyebben érzékelhető a nemzeti különállás szükségessége és természetessége. Az emberi közösségnek ezen a biológiai alapon való osztályozása az ember méltóságának is ellentmond, és a közösségnek ilyen értelemben vett kialakulásáról a történelem sem tanúskodik.

Azonban nem tagadja azt, hogy a faj, nyelv majdnem öntudatlan népiség természetes alapjai a nemzetnek, mely egy öntudatos szellemi közösséget jelent. A nemzet ezek szerint egy dinamikus tendencia, amely a nemzeti közösségi szellembe ágyazódva, átfogja az élet mindennemű megnyilvánulását, közös „élettérben“, közös múltból, sorsközösségben közös hivatást vállal, közös célokra törekszik, a földi életben egységes egészként kíván érvényesülni. Mindebben maradéktalanul szellemi jellegű maradhat, és mégis sajátszerű egyénisége maradhat más nemzettudatokkal szemben: a tiszta szellemi életben is lehet, és van is individuáció. A nemzetnek ez a szellemi tartalma természetesen állandót. A nemzeti létnek a „természeti“ alapjai úgy viszonylanak a nemzeti életközösség tudatához, mint az arisztotelészi metafizikában a létlehetőséget nyújtó anyag és a megvalósulást adó forma: a kettő együtt adja a konkrét, teljes valóságot,a lényegében szellemi közösséget, a nemzetiséget. A nemzetről alkotott fogalmat pedig nemzeteszmének nevezzük.

A magyar nemzeteszme elemei

A magyarságnak önmagáról alkotott véleményét, amely megmondja, hogy minek tartja magát, ha végignéz önmagán, nevezzük a magyarság nemzeteszméjének. A magyar nemzeteszmének az elemei a következők:

a) a nomád birodalmi gondolat;

b) a „Civitas Dei“ gondolata;

c) Szent István alkotmánya.

A nomád birodalmi gondolat elvezet bennünket a magyarság őstörténetébe, abba a keleti kultúrkörbe, melynek értékeit és szellemi kincseit most hozza felszínre a történelemtudomány. Óriási néptömegeket zárt ez magába, akik Krisztus előtti és Krisztus körüli évszázadokban a mai Észak-Kína, Ázsia, Európa határán éltek. Életmódjuk a pásztorkodás volt, és a vadászat. Végtelen sztyeppében legeltették nyájaikat. Amikor az együttélés szükségessé tette, öntudatosabb közösségbe tömörültek, élükre választottak egy családfőt vagy nemzetségfőt. Ennek az öntudatos közösségnek a létrehozó oka vagy egy várható ellenséges támadás, vagy nagyobb méretű harci vállalkozás volt, vagy egy merész vállalkozó, akit megihletett a birodalomalkotás gondolata, és egyesíti a népcsaládot uralma alá. Ennek a birodalomnak két lényeges vonása van. Az egyik a fejedelem nagy tisztelete, kit égi származásúnak véltek, a másik a sajátos politikai szervezkedés, hogy sokfajú, színű és szokású nép élt együtt ebben a birodalomban. A birodalom vezetője soha nem gondolt arra, hogy egy törzsbe olvassza a sokszínű népet, nemcsak azért, mert a harcok sorozata nem engedte meg ezt, hanem, mert tudta, hogy hiábavaló volna minden próbálkozása. Az uralom egyetlen módja az volt, hogy a sokfajú, sok szokású nép fölé helyezkedjen el, őket pedig népiségükben és szokásaikban meghagyta. Mindenesetre volt valami közös összekötő kapocs is a különböző közösségek között. Elsősorban a karizmás fejedelem személye, ki összefogta őket. Ez abból is látszott, hogyha a fejedelem karizmáját elvesztette, amit abból ítéltek meg, hogy elfordul tőle a hadiszerencse, megszűnt az uralkodó hatalma is, és a törzsek szétoszlottak, hogy alkalomadtán újra összefogja őket valaki. De összekötő kapocs volt még az uralkodó néptörzsnek - melyből kikerült a fejedelem is - a szelleme, magatartása. Priszkosz rétor például úgy jelöli meg Attila hun birodalmát, hogy ott sokfajú és erkölcsű népek laknak, kik „íjat feszítenek“. E szimbolikus kifejezéssel akarja kifejezni azt a közös magatartást, mely a faji és népi különbözőséget bevonta: a harcos nomád lovas lelkületét.

Ebben a birodalmi gondolatban lettek őseink is, mert szintén ehhez a keleti kultúrkörhöz tartoztak. A fejedelemnek isteni származását a magyar népmondák még most is őrzik, és a néphitben még most is szimbolikus a turulmadár, melynek segítségével született Álmos vezér. (Ennek a mondának történeti és néplélektani alapjait Ferdinandy Mihály történész tárgyalja: Mi, magyarok című könyvében.) Amikor pedig Álmos családja kihalt, a nép a karizmatikus hatalmat átruházta a Szent Koronára. Az ősi nomád érzület szívósan ragaszkodott tehát a hagyományokhoz, és ezért a fejedelem személye helyébe szimbolikus és misztikus személlyé a Szent Koronát teszi, amely alá a nemzet tagjai kivétel nélkül, faji, vallási, népiségi megkülönböztetés nélkül tartoznak. Mindig volt közös szellem, magatartás, hivatás, mely a sokszínű közösséget egybefűzte és nemzetté formálta, és melyet mindig a magyarság tűzött a hatalma alatt élő népek elé a történelem folyamán. Hol az domborodott ki, mint Szent István magyarságában, hogy itt a népek olvasztókemencéjében egy nagy magyar birodalmat kell életre hívni Attila hun birodalmának mintájára, hol az, hogy a magyarságnak kell a nyugatot védenie a török ellen, mint Mátyás, Hunyadi és Zrínyi magyarságában, vagy az, hogy a magyarság zászlaja alatt tartsanak össze, mint Rákóczi ruszinjai és a magyarság számottevő tömegei. Ez a közösségi szellem, melyet mindig a magyarság fogalmazott meg, végigvonul egész történelmünkön, és normája nemzeti hovatartozásunknak. Nemzeteszménknek ez a két vonása azonban, mint láttuk, a fejedelem összetartó ereje és a közösséget átfogó közös szellemiség, keleti örökségüek és ősi, pogány birodalmi gondolatot tartalmaz.

A magyar nemzeteszme második eleme a  „Civitas Dei“ gondolata

Amit őseink a birodalmi gondolatról, a fejedelem méltóságáról és a közösségi szellemről kigondoltak és magukkal hoztak, azt a keresztény Nyugathoz való csatlakozás által a természetfölöttiség sugárözönével vonták be. Amikor a magyarság abbahagyta a kalandozásokat és letelepedett, hogy békés, Nyugatba beleilleszkedett állami életet éljen, akkor már virágzott Európában a keresztény állameszme. A milánói ediktummal végleg elbukott a görög filozófiára alapított pogány világnézet, az elfelejtett tiszta, személyes Isten eszméje olyan óriási vonzással volt az emberiségre, különösen az Istenatyaság és szeretet parancsával tökéletesített formájában, hogy nemcsak egyéni vagy társadalmi, hanem mindkét élet síkon teljesen az ifjú kereszténység irányítására bízta magát. Így történt meg az, hogy az Egyház parancsai voltak tulajdonképpen az állam parancsai, és a keresztény állameszme szabta meg a nemzetek életének rendjét, és határozott meg minden politikai tevékenységet. Ez az állameszme Szent Ágoston „Civitas Dei“ elgondolásából forrásozott. A középkor nem ismert más államot, mint azt, melynek formája és tartalma egyaránt a keresztény gondolaton nyugodott. Szent Ágoston óta, leginkább az ő eszméi alapján kialakult az ideális király alakja, aki a kormányzást azzal a megbízással kapta a kezébe, hogy a bűnös „Civitas terrena“-ban élő alattvalóknak megmutassa az utat a „Civitas Dei“ felé. A keresztény fejedelem hatalmát Istentől kapta, amint nem is képzelhető el másként, hogy magasztos hivatásra Isten különös támogatása nélkül vállalkozhassék. Tévedés volna azt hinni, hogy az államfő korlátlan hatalmat élvezett. Isten helyettesének, a keresztény család fejének tudta magát, kinek az alattvalók gyermekei, nem szolgái voltak. A közösségi gondolatnak az alapja az a mély hit volt, amely a „Corpus Christi mysticum“ szimbólumban érzékelődött, ahol a Regnum és Sacerdotium közös munkában egyesült, ahol az egyes tagok, „membra“, az egyes államok és azok nemzeti egyházai voltak. Ennek a hitnek értelmében az Egyház egy élő organizmus, élő szervezet, melynek feje a pápa és az ideális császár, a tagok pedig az egyes államok. Ez a misztikus közösség akkor nemcsak békés rendet és nyugodt fejlődést adott, hanem egységes hitbeli, világnézeti katedrálissá építette ki az európai népek színesnek maradt lelkületét.

Szent István - megőrizve az ősi nomád birodalmi gondolatot - teljes egészében magáévá tette ezt a keresztény állameszmét. Elsősorban önmagában igyekezett kialakítani az ideális uralkodó eszményképét. A Legenda maior szerint az alamizsnálkodó Szent István „a szűkölködő“ Krisztust akarta az ő tagjaiban (a szegényekben) megvigasztalni. (Szekfű: Állam és nemzet, 14.) A király személye és az állam fogalma így át és át van itatva vallási képzetekkel, és az egészet, amelybe isteni és emberi feloldhatatlanul vegyült, újból magasba, transzcendentális síkba emeli a koronázás ténye. Így kapott az ősi felfogás szerint isteni származású király, mint Isten helyettese tisztább fogalmat és természetfölöti megvilágítást. De magáévá tette Szent István a „Corpus Christi mysticum“ elvét is. Az Intelmek szerint az Egyház Krisztus teste, más helyütt Krisztus a fej, az apostolok és a hívek Krisztus tagjai, és ennek a misztikus közösségnek tette a tagjává a magyar Egyházat, és vele az egész magyarságot is. A magyar nemzeteszmének ez a transzcendens lelkiségből fakadó vonása elvitathatatlan. Az ősi nomád birodalomra, mint dicsőséges kupola, úgy borul rá a keresztény nemzetek szolidaritásának ez a gondolata, amelytől származtatott királyi hatalommal párosult szolgálat és tesvériség jellege.

A magyar nemzeteszme harmadik eleme: A szentistváni alkotmány

Az ősi nomád birodalmi gondolatot és a középkor „Civitas Dei“ eszményét fogja össze a szentistváni alkotmány, mely tulajdonképpen nemzeteszménk harmadik elemét képezi.

Szekfű Gyula élesen tiltakozik azok ellen, akik a magyar alkotmány megfogalmazását Szent Istvántól el akarják vitatni, az Anonymustól említett vérszerződésben látják a magyar alkotmány megszületését, mely ezer esztendőn át lényeges vonásaiban változatlanul fennmaradt. (Állam és nemzet, 11.) Nem tagadja, hogy voltak kormányzási elvek, de „ami kormányzási elvei a magyarságnak pogány korából ismeretesek, azok közösek voltak azon népekkel, melyek részint vérkeveredésből, részint ugyanazon kultúra folytán a régi magyarság társnépeinek tarthatók: ezek az ázsiai síkságon vándorló és uralkodó, nomád és félnomád harcias törzsek“. Ezek azonban soha nem formálták a magyar államiságot. „Pogány magyar alkotmányunk a magyar nép testére szabva soha nem volt, első alkotmányunk éppen Szent Istvántól való“ (i. m., 12. o.). Ha ezt az alkotmányt meg akarjuk határozni, akkor össze kell foglalnunk Szent István törvényeit, intelmeit, intézkedéseit, melyekkel sajátos jogi, gazdasági, birtokpolitikai, stb. berendezést teremtett, és meghatározta a magyar nemzet és államcélját és létformáját.

Tehát nemcsak közigazgatási, államszervezési elveket szögez le, hanem megjelöli a magyarság hivatását abban az új környezetben, melybe sodródott. A magyarság belső életének és külső, más nemzetekkel szemben tanúsítandó magatartásának az elveit foglalja tehát magába a szentistváni alkotmány. Minket csak az utóbbi érint, bár az előbbi területen is megtalálnánk Szent István elméjének villanásait, melyekkel a magyarság belső életét megszilárdította. Szent István elgondolása a magyarság hivatásáról magán viseli a régi nomád birodalmi gondolatot, s itt a Kárpátok medencéjében, akart egy soknyelvű, sokszokású országot alapítani, egy „Civitas Dei“-t, melyben az irányítást, a konkrét célkitűzést a magyarság végzi, a szellemiség vezető szerepét a magyarság viszi. Kitűnik ez a gondolata minden munkájából, de épp úgy megnyilatkozik az Intelmekben is. Miután ezekben megmagyarázza fiának, melyek a „királyi hit“, vagy a „királyi korona“ ékességei: első a keresztény vallás, második az egyház, harmadik a papság, negyedik a világi főemberek, vitézek és nemesek, az ötödik a türelem és igazságos ítélkezés, a hatodik a jövevény népek, kikről így emlékezik meg a hatodik fejezetben: „A külföldiek befogadásáról és vendégek tartásáról. A vendég és jövevény népekben oly nagy haszon vagyon, hogy a királyi méltóság érdem szerint nekik adhatja a hatodik helyet. 1. §. Hogyan gyarapodik a római birodalom kezdetben és magasztaltalak fel dicsőségesen a római királyok, ha nem, hogy különféle tartományokból sok jelesek és bölcsek sereglenek oda. 2. §. Mert amint különféle tartományok széléről jönnek vendégek, különféle szokásokat, fegyvert és tudományt hoznak magukkal, ami mind a kiirály udvarát ékesíti és teszi nagyságosabbá, és igen megrettenti az idegenek szivét. 3. §. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és törékeny. 4. §. Hagyom azért, fiam, hogy adj nekik táplálkozást, tisztességes tartást, hadd éljenek nálad örömestebb, hogysem másutt lakozzanak“. (Pfeiffer: Levelek Szent Imréhez. Pozsony.)

Szent István intelmeinek ezeket a sorait ma nagyon szélsőségesen magyarázzák. Azok, akik hozzászoktak a mai nemzetállam fogalmához „sült őrültségnek“ tartják, azok pedig, akik nem ismerik az egész szentistváni államkoncepciót, csak néhány mellékes paragrafust látnak ezekben a sorokban. Az előbbiek félnek attól, hogy Szent István valami kisebbségvédelmi szövetkezetet nyitott itt, mert nem értik meg a népek keresztény kormánypálca alatti egyesülésének eszméjét. A korszak nem ismert nemzetiségi problematikát, senkinek sem jutott eszébe azon tömni a fejét. Amikor tehát jó bánásmódot, „jóakaratú táplálást és tisztességes tartást“ kíván a vendégek számára jövendő utódától, ezzel nem kisebbségi jogokat és privilégiumokat akart leszögezni, hanem megvalósulása ez az elv a középkori keresztény gondolatnak, mely a szeretetet és jogot nagy kihangsúlyozással és előzékenységgel terjesztette ki az idegenekre és jövevényekre. Szent István tehát nem akart a mai értelemben vett nemzetiségi államot a Duna-medencében, idegenek befogadását a magyarság rovására hanem csak segítségüket, eszüket és fegyvereiket akarta igénybe venni a magyarság szellemi irányítása alatt kiépítendő és megerősítendő közép-európai magyar birodalom számára, mely sok népet, sok szokású, fajú és nyelvű közösséget magába fogad és irányít a „Civitas Dei“ felé. Ez a szentistváni alkotmány lényege, összeolvasztása és megfogalmazása az ösztönösen, hagyományszerűen élő ősi nomád birodalmi gondolatnak és a középkori keresztény hitegység eszméjének. Egy cél és útmegjelölés, a magyar hivatás megfogalmazása. Erről a gondolatról nem mondott le soha a magyarság, ha el is halványodott néha, de mindig akadt egy Széchenyi vagy Teleki, aki a homályból kimentette, és a nemzet szeme elé tűzte.

A magyar nemzeteszme és a természetjog

Mindezek után nem nehéz bemutatni azt, hogy milyen összefüggés van a természetjog rendező szerepe és a magyar nemzeteszme között, mert az előbbi szinte egybeesik az utóbbival: a magyar nemzeteszme teljes egészében a természetjog közösségrendező szerepét tartja szem előtt.

Elsősorban azért, mert az egyik lényeges eleme magának a természetjognak tágabb megfogalmazása, és bekapcsolódás a keresztény tannak közösségrendező szerepébe. A krisztusi tannak egyik legnagyobb vívmánya az emberi testvériség gondolata. Ez testvéri szeretettel és jogtisztelettel viseltetik minden ember iránt, tekintet nélkül korára, nemére, gazdasági helyzetére, fajára, nyelvére. Ez olyan vívmány a pogány világgal szemben, amit nem lehet kétségbevonni. Erről egyébként a kereszténység a gyakorlatban is számtalan példát tett. Ennek gyökere az a mély keresztény igazság, hogy minden ember egyformán Isten teremtménye, mindegyikért meghalt Krisztus, mindegyik tagja Krisztus misztikus testének, és gyermeke az Istennek. Ezt a keresztény testvériséget mindenhol hirdetik ugyan, és mindenkinek magáévá kell tennie, aki kereszténynek mondja magát, azonban egy alkotmányban sem kap olyan lényeges szerepet, mint a magyarban. Ez magyarázza meg történelmünket, hogy vérünket ontottuk Krisztus misztikus testének tagjáért, ez a kulcsa a mi nemzetkisebbségi politikánknak is, melyet röviden később felvázolunk.

Másodsorban megnyilvánul a természetjog rendező szerepe az ősi „alkotmányban“, melyre a fent említett keresztény közösségi világnézet ráépült. A természetjog rendező szerepének irányelvét abban állapítottuk meg a két közösség - jelen esetben az uralkodó nemzet és a nemzetkisebbség - között, hogy a két közösség adja meg egymásnak a jogát, ami természettől fogva megilleti, állandó tekintettel az egész közösség javára. Az ősi nomád birodalmi gondolatnak is ez az alapja, bár primitív elgondolásban és megfogalmazásban. Ebben a közösségi gondolatban tehát szóhoz sem jut más közösség erőszakos beolvasztása, sőt a fejedelem és a közösség arra büszke, hogy sokfajta, sokszokású, soknyelvű törzseket, nemzetséget von hatalma alá, melyeknek ő ad célt, megélhetést, életbiztosítást, stb. -  a nomád viszonyokhoz mért - közjót. Nemcsak azért nem gondolt beolvasztásra a fejedelem, mert az állandó hullámzás, melynek ezek a népek ki voltak téve, ezt nem engedte, vagy mert ezt senki sem tűrte volna, hanem benne élt halványan megfogalmazva az az isteni gondolat, hogy a különböző fajnak, nyelvnek, szokásoknak tiszteletben tartandó céljuk van. Ezeknek kifejlesztését, továbbadását családról családra, nemzedékről nemzedékre nemcsak akadályozni nem lehet, azok természetes jogának megsértése nélkül, hanem segíteni kell, mert azért csatlakoztak ők a közösséghez. A közjót ők ebben látták: közös védelem, közös hadi vállalkozás, közös fejedelem, de senki sem gondolt hagyományainak, szokásainak feladására. A közös jó érdekében, ami lehetett például egy legelő birtokbavétele, biztosítása, stb., az egyes közösségek teljesen alávetették magukat a fejedelem és általában az uralkodó nemzet irányításának, abból a primitív elgondolásból kiindulva, hogy ha közös vállalkozásról van szó, ott valakinek irányítania kell. Az uralkodó nemzetnek azonban csak katonai, közigazgatási, stb., tehát szorosan vett szervezési területen volt irányító szerepe, itt is az egyes közösségek kívánságának tiszteletben tartásával és a közjó mértéke szerint. Az egyéni értékek kiegészítése és fejlesztése volt mindig a fő szempont, ami minden közösségi társulásnak célja a természet rendje szerint is.

Képek a „Pax Hungarica“-ról

A magyarságnak a vele egy államszervezetben élő közösségi viszonya az említett szolidáris formában nem volt csak elmélet, hanem gyakorlat, amint azt egész történelmünk fényesen igazolja.

Őstörténelmünkbenaz egy „nagy családban” élő népek viszonya ismeretes. Ma már tudjuk, hogy a magyarok csak külsőlegesen, laza politikai, gazdasági szálakkal voltak alávetve bolgároknak, törököknek, szabiroknak, kazároknak, s hogy viszont hozzájuk is a türk népek az ősi szokás szerint csatlakoztak: a kabarok, székelyek, besenyők. Amennyiben a közjó nem követelte, a magyarok sem érintették az alávetettek belső életét, népi egyéniségét. Az új hazában ez a lojális bánásmód mélyebb megalapozást nyert a keresztény államforma meghonosítása folytán.

A középkorban Szent István elvei voltak az irányadók. A XII. század végén és a XIII. században szokássá válik, hogy az idegenek jogait privilégiumokkal védik, amelyek a zavartalan megélhetésre irányulnak: szabad ház- és földbirtokjogot, szabad kereskedést, a telephely közti válogatást biztosítják. A nagyobb tömegeket egy helyre telepítik: a szászokat Erdélybe, a kunokat, akiknek a Kárpátoktól fedett határokon nem volt pusztai életmódjuknak megfelelő hely, az Alföldre telepítik le. Az olaszok, németek közt sok volt az iparos, kereskedő - ezek városi privilégiumokat kaptak. A magyarság törekvése miindig az volt, hogy a nagyobb számban élő idegeneknek autonómiát adjon. Ez Szekfű felsorolásában a következőket foglalta magában: (1) a külön igazságszolgáltatás, függetlenül a vármegyéktől, (2) külön megyei, úri, főpapi, királyii hadaktól elválasztott katonáskodás, (3) saját területen önálló alsóbb közigazgatás, (4) többé-kevésbé külön adózásuk is volt, (5) bizonyos egyházi autómia. A magyarságtól tehát teljesen távol állott az idegenek erőszakos beolvasztása. Így történt meg az, hogy csak egy-két példát említsünk, a Liège-ből a XII. században bevándorolt franciák Heves megyében még a XV. században is saját nyelvükön beszéltek, pedig kétségtelenül kis idegen szigetet képeztek a magyarság tengerében. Hasonlóképpen megtartották anyanyelvüket a milánóiak. Még a rokon besenyőket sem akarták beolvasztani. Ezek magasabb önkormányzatát még akkor is meghagyták, amikor testvéreik a magyar határokon túl már rég eltűntek; a Fejér megyei besenyők még a XIV. században is saját „besenyő comes“-ük alatt élnek, tiszteletben tartja jogaikat Zsigmond 1435-ben is. Ugyanerre mutat különböző oláh önkormányzatoknak a XVII. századig bántatlan fennmaradása. Ugyanekkor már a kisebbségeknek valóságos üldözése folyik mindenfelé: északon a szláv parasztokat irtják a germán törzsek, a német-cseh, cseh-német együttélés is nehezen megy, a lengyelek levágják a német polgárok orrát, ha nem tudják a nehezebben kiejthető lengyel szavakat. Ezzel szemben áll a középkori magyarság Pax Hungarica-ja számtalan adattal alátámasztva, melyek, mind a magyar lovagiasság és testvériség dokumentumai, legszebb tanújelei annak, hogy nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is megvolt a nemzet kisebbségek jogainak tiszteletben tartása. Ezekből hoztunk fel néhány szemelvényt.

A magyarságnak a kisebbségekkel szemben tanúsított magatartása akkor hozta meg gyümölcsét, amikor egységes erővel kellett fellépnie a török ellen, és ennek megfelelően adott helyet a török kiűzése után a kipusztult lakosság pótlásának is idegen elemekkel. A lakatlanná vált területek betelepítését idegenek irányították, szemmel láthatólag a magyarság rovására. Úgy látszott, hogy az idegenek túlzó mértékben történt letelepedése volt a gyökere annak, hogy amikor nyugaton a nemzetállam fogalma kifejlődött, a magyarság is megzavarodott a nemzet fogalma körül. Már Diderot és d’Alambert Nagy Enciklopédiája úgy magyarázta a nemzetet, mint egy kormány alatt, ugyanazon állami határok közt élő emberek összességét. Ebből következett, hogy a nemzet és nyelv hatásköre addig terjedt, ameddig az államé. Ugyanazon államterületen, egységes kormányzás alatt tulajdonképpen egy nyelvnek van csak létjoga, ennek kizárólagosságát más nyelvek nem veszélyeztethetik. Kétségtelen, hogy erre a felfogásra a magyarság is ösztönösen felfigyelt, de vele együtt a közös államszervezetben lévő kisebbségek is. Amíg nálunk Bessenyei, Csokonai, Kazinczy lelkendeztek nyelvünk szépségein, úgy néhány évtized múlva a szlovákoknál is akad egy Kollár, aki hasonlóképpen a szlovák nyelv jogait követeli, és a román nyelvi nacionalizmus úttörői a saját nyelvük értékeire figyelmeztetik a szomszédokat.

A magyarság azonban ekkor is megtalálta a politikai géniuszát, Széchenyi István grófot, akii előre látta ennek a mozgalomnak a rossz eredményét. Emlékezetes 1842-i akadémiai bászédében új alapokra akarta helyezni a magyar nacionalizmus és kisebbségek viszonyát, amikor ostorozta az erőszakos magyarizálást, rámutatva arra, hogy a nemzetiség lélek, szellem, és ezt nem lehet külső állami eszközökkel megváltoztatni. A keresztény etika alapjaira helyezett elgondolása azonban a liberális felfogás áldozata lett: a magas erkölcsi követelményeknek akkor nem tudott senki sem megfelelni. Ez kétségtelenül mulasztás volt, mert az 1844-es törvényhozás nem vette tekintetbe Széchenyi óvintézkedéseit, és nem próbálta a nemzetállami elveknek a hazai viszonyokhoz való gyakorlati alkalmazását abban a szellemben, melyet Széchenyi tárt fel a közvélemény előtt. Menti a hibákat egyrészt az az általános forrongás, melyben ezen a területen akkor az egész Európa volt, és méginkább az, hogy idegen érdekek akartak hasznot húzni abból, hogy a törekvő magyarság kisebbségi küzdelmekben veszítse el erejét. Rá kell mutatnunk arra is, hogy az 1848-as törvényhozás a nemzetkisebbségekre is alkalmazta a jobbágyok felszabadítását, és így mutatta meg, hogy a nem magyar jobbágyok semmivel sem esnek távolabb tőle, mint saját népe. Szekfű is a bécsi kormány rovására írja a nemzetiségi viszályokat. „Nem lehetett kétség, hogy bármit ígérjenek is a pozsonyi államférfiak a nemzetiségeknek a magyar állam keretében, ez mind kevés lesz akkor, ha a bécsi kormány felelőtlenül megcsillogtatja előttük a saját szerb, horvát állam lehetőségét vagy a román uralom alá adott Erdély képét. Most sem szabad elfelejtenünk, hogy a bécsi kormány már a XVIII. század elejétől kezdve állandóan akadályozta a magyarok és nemzetiségeik békés együttélését, aminthogy bizonyos, hogy 1867-ig a bécsi kormányé a legnagyobb felelősség a nemzetiségi viszonyok elvadulásáért.“ (Állam és nemzet, 157.) A nemzetiségek is tudatában voltak ennek, de már a kérdést orvosolni nem lehetett, mert teljes egészében a tömegszenvedély és „az agitátorok“ kezébe került. Bukarestből, Prágából, Moszkvából, Belgrádból dróton rángatott publicisztika pedig, mely kihasználta a zavaros hangulatot, és állandóan a szétszakadást dobolta, olyan helyzetet teremtett, melyben a tisztánlátást, eligazodást mindkét fél számára lehetetlenné tette. Szekfű végigpillantva ezen az időszakon, megállapítja a magyarság mulasztásait is: „A nemzetiségek elszakítási, legjobb esetben föderalizáló törekvéseit lelki nyugalommal néztük, képtelenül a helyzet gyökeres megváltoztatására, vakon bízva erőnkben és védett helyzetünkben. Nem gondoltuk, hogy védett helyzetünk hamarosan megszünthetik, s ugyanakkor saját erőnk is hirtelen fog gyengülni. Rosszul számítottunk, és ezen nem segített, hogy nem bűnökért, csak mulasztásokért kellett rettenetes árat fizetnünk.“ (I. m., 177.)

Most, amikor Magyarország ismét nemzetkisebbségekkel megáldott állam lett, azzal a tudattal fog a szentistváni birodalom megalkotásához, hogy nem megrögzött bűnökért, hanem mulasztásokért felel, amelyeket jóvá lehet tenni, amint azt a legújabb idők magyar miniszterelnöke, gróf Teleki Pál a magyarságnak leszögezte.

A nemzetiségi kérdés megoldásának alaptételei

A magyarság fennmaradása függ attól, hogy rá tud-e helyezkedni arra a nyugodt elbánásmódra a nemzetkisebbségekkel, melyet a magyarság hagyományos nemzeteszméje, és ebben a természetjog követel. Ennek a jogrendszernek az elismerése és elismertetése az egyetlen, mely a harmonikus együttélést és a boldog jövőt biztosítja. Elsősorban a nemzet nevelőire hárul a feladat, hogy a fiatalságban és mindenkiben élessze a magyar nemzeteszme tudatát, és a vele járó kötelességeket. Ez a kérdés megoldásának első alapfeltétele.

A második pedig az, amit XI. Pius pápa mondott a karácsonyi beszédében, amikor rámutatott arra, hogy nemzetek között fennálló egyensúly és összhang az egyes államok társadalmi, anyagi és szellemi téren jelentkező belső egyensúlyától és belső értékétől függ. Nincs szilárd és megingathatatlan békefront ott kifelé, ahol nincs bizalmat gerjesztő békefront a belső vonalon.Ezt egyszerű és érthető nyelven úgy lehet a magyarságra alkalmazni, hogy minden szentistváni állameszme, a Duna-medence népeinek összefogása a magyarság irányítása mellett levegőverdesés marad, ha megállunk az üres szónál és szavaló hazafiasságnál, és nem helyezkedünk egyszer rá egészen komolyan a társadalmi élet kulturális, erkölcsi és szociális megújítására, éspedig olyan értelemben, ahogy azt a pápák szociális körlevelei és egyéb nyilatkozatai kifejtik. Ez a nemzetkisebbségi kérdés megoldásának második alaptétele.

A harmadik pedig az egészséges népiség gondolata. Ez a mozgalom, amely ma minden nemzetnél megértésre talál, nemcsak egy nemzetnek szociális és kulturális újjáéledését hozza magával, ha helyes mederbe terelik, azáltal, hogy az egész nemzetközösség figyelme az elfelejtett, romlatlan nép lelkisége felé irányul, hogy onnan merítsen új színt a dalhoz, új ritmust a tánchoz, stb., hanem egy olyan testvériség erős fuvallata lehet, ha szenvedélyektől megtisztítják, mely nemcsak eltűr maga mellett más kultúrájú népeket is, hanem adni akar mindenkinek, felajánlja másnak saját formáit, hogy minél több és ragyogóbb szín jelenjen meg a Teremtő pasztelljén a népek színes keverékéből. Ez a nemzetkisebbségi kérdés megoldásának harmadik alaptétele.

*

In Láthatár, 12. évf., 5. szám (1944), 100-106.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.