<?xml version="1.0"?>
<?xml-stylesheet type="text/xsl" href="/style/rss.xsl"?>
<rss version="2.0"><channel><title><![CDATA[Vitriol - Államelméleti archívum és virtuális kultúrkör]]></title><description><![CDATA[Államelmélettel és közéleti kérdésekkel foglalkozó (főként 1945 előtti államtudományi forrásokat közlő), konzervatív, patrióta és  természetvédő értékrend mentén szerveződő portál. ]]></description><link>//gportal.hu</link><image><url>//gportal.hu/portal/vitriol/image/1731006064.jpg</url><title><![CDATA[Vitriol - Államelméleti archívum és virtuális kultúrkör]]></title><link>//gportal.hu</link></image><item><title><![CDATA[Veres Péter: Szocializmus - nacionalizmus (1939) - Részletek]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6946755</link><pubDate>2026-06-25 08:51:48</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Néhány szó az olvasóhoz

	Amikor az emberiség a világmozgató erők sodrába kerül, s az ellentétek a nemzetek, osztályok és világnézeti csoportok között úgy kiéleződnek, mint ma, mindig akadnak jóakaratú, avagy egyszerűen csak gyáva emberek, akik az ellentéteket egyeztetni szeretnék. Hálátlan feladat, és a legtöbbször hiábavaló erőlködés, mert hiszen az ellentétek a valóságban keletkeznek, és jó szándékkal nem szüntethetők meg.&nbsp;
]]></description><encoded><![CDATA[
	Én azonban nem azért utasítom vissza a közvetítő vagy ítélőbíró szerepét, mert ez hálátlan feladat; nem is álszerénységből, mintha nem érezném hivatottnak magamat erre a szerepre, hanem azért, mert meg vagyok győződve arról, hogy az igazság nem a középen van, mint a fáradt emberek hiszik, hanem túl mindkettőn a szintézisben, amely nem két ellentét kiegyezése 50%-ra, hanem az ellentétpár egyikének megsemmisülése és feloldódása a másikban, ami által egy harmadik keletkezik, amelyben az előbbiek is benne vannak, de már más alakban és más sorrendben. Világosan szólva azt keresem itt, s azt próbálom bizonyítani, hogy a szocializmus és a nacionalizmus nem ellentétek mint eszmék, mert a történelmi valóság szülte mind a kettőt, csak sorrendi zűrzavar van körülöttük. És azt keresem, hogyha ez így van, akkor nem is kell megsemmisíteniük egymást, ellenben igazi megvalósításuk előfeltétele az, hogy azok az osztályok vagy bármilyen társadalmi csoportok, amelyek ezeket az eszméket kisajátították, maguk semmisüljenek meg, és oldódjanak fel egy magasabb egységben, a kollektív, osztálynélküli társadalomban, amikor aztán majd az eszmék körüli sorrendi zűrzavar és az eszmék meghamisítása is magától megszűnik.&nbsp;&nbsp;

	Balmazújváros, 1939. február

	*

	I. rész

	Szocializmus

	Nem vitás ma már, hogy a kapitalizmus, a tőkés termelés gazdasági, politikai és társadalmi rendszere a hanyatlás útjára került. Benne vagyunk a végső felbomlásban, és az új világrend kialakulásával járó küzdelem közepében. Ezért nem látunk ki belőle, ezért tulajdonítunk átmeneti politikai, vagy múló gazdasági sikereknek, akadályozó vagy gyorsító áramlatoknak döntő jelentőséget.&nbsp;

	Hogy aztán ez a folyamat 10-20, 50 vagy 100 év alatt futja-e be a pályáját, az eldönthetetlen, s különben is mindegy: az évek, az évtizedek és az emberöltők a haladó ember tájékozódását szolgálják, a történelem évszázadok alatt érleli a dolgokat, és ugrásszerűen változik.

	*

	Számtalanszor megírták és elmondták már, hogy mi a szocializmus, hogyan szülte meg a társadalmi fejlődés ezt a világeszmét, milyen szerepe volt a megszületésében a gazdasági erőknek, a technikai fejlődésnek és a munkamegosztásnak. Ma már látjuk, hogy még azok is szocializmust hirdetnek, akik nem akarnak szocializmust. Ezért van annyi sokféle szocializmus. Ezért van a &#8222;marxista&#8221;, nemzetközi szocializmus mellett &#8222;keresztény&#8221; szocializmus, amely szintén nemzetközi, s &#8222;nemzeti&#8221; szocializmus, amely ugyancsak - nemzetközi.

	A szocializmus megvalósításának tárgyi feltételei a technikai fejlődéssel, a versenykapitalizmus bukásával és a társadalom osztálytagozódásával nagyjából megvannak az egész földön. Az emberiség a legtöbb országban dolgozó, küszködő nagy többségre és irányító, uralkodó, élvező kisebbségre oszlott. A középrétegek folyton morzsolódnak, de ahol és amennyiben még megvannak, ott is lefelé hajlik az útjuk, s nem az ő érdekeik a döntők sem a termelésben, sem a közösség kormányzásában. A középrétegeket, úgy a kisiparos- és kiskerekedő, mint a kisparaszti, sőt a szellemi munkásrétegeket is védelmezni kell a monopolkapitalizmus felmorzsoló ereje ellen. Amelyik népréteget azonban már nem a saját ereje és dinamikája tart fenn és lendít előre, hanem a külső politikai vagy emberbaráti beavatkozás, annak a néprétegnek az útja lefelé vezet, még akkor is, ha ez a folyamat évszázadokig tart, s közben sok-sok megállást mutat.

	Éppen ezért a szocializmus megvalósításának külső tárgyi, tehát gazdasági és politikai feltételeivel a továbbiakban nem foglalkozom. Ezt elintézett kérdésnek veszem. Igaz, hogy vannak szocialista gondolkodók és vezetők, akik azt állítják, hogy a szocializmus megvalósításának tárgyi feltételei sincsenek még meg, de ezekkel nem vitatkozom. Ezek már nem a szocializmust segítik, hanem a kapitalizmust mentik. Hogy miért, ez jórészt egyéni lélektani kérdés: gyávák vagy kicsinyek e nagy feladathoz, s önigazolásul hirdetik, hogy még nem érkezett el az idő. A tömegek izgalma, belső nyugtalansága és ingadozása a tekintélyelvi és demokratikus kollektivizmus mozgalmai között az ellenkezőjét bizonyítják. A szocializmus megvalósításának a tárgyi feltételei igenis megvannak, az ebből eredő érzelmi feltételek, a tömegizgalom, a messianisztikus vágy és reménység a nagy változás után szintén megvan, válságok és háborúk alkalmával kirobbanó, egyéb időben nyugalmi állapotban, de a szocializmus felépítéséhez szükséges kollektív világnézet még nem tudatosul eléggé.

	A szocializmus érzelmi alapja a közösségi (kollektivista) világnézet

	A szocializmus tehát ma már világeszme - világnézet -, amely minden közösségben, minden nemzeten és fajon belül megjelenik a megfelelő történelmi fejlődési fokon. Igaz, hogy nagyon sok szocialista azt hiszi, hogy a szocializmus nemcsak világnézet, hanem tudomány is, ami csak addig igaz, hogy tényleg tudományos alapra épült. Azonban ennek a mozgalomban kevesebb a jelentősége, mint hiszik, mert a tömegek ezeket a tudományos tételeket sem teljesen megérteni, sem elbírálni nem tudják. És pedig nemcsak a szellemi képességeik gyarlósága, vagy a műveltségük hiányossága miatt, hanem azért, mert a többi világnézetek is tudományos alapra épültek, s komoly érvekkel küzdenek a tudományos szocialista tételek ellen. A liberál-individualista világnézet például egyenesen természettudományi törvényekre hivatkozik. (&#8222;Mindenki harca mindenki ellen&#8221;, &#8222;természetes kiválasztás&#8221;, &#8222;az erősebbek és alkalmasabbak megmaradása&#8221;, stb., stb.) Sőt a metafizikai (vallásos) világnézet meg egyenesen túlvezet minden tudományon, mert hiszen minden tudomány elégtelenségén túl a Mindenség felé, földöntúli összefüggések felé vezeti a kereső értelmet és a &#8222;boldogságot&#8221; áhítozó emberi szívet.

	Ebből, úgy látszik, az következne, hogy minden világnézet egyenlő értékű, mert mindenki csak a maga módján üdvözülhet. Az egyik embert a metafizikai, a másikat a természettudományi, a harmadikat a társadalomtudományi igazságok elégítik ki, tehát nem lehet rajtuk segíteni.

	Nem így van, e kérdést nem egyéni, hanem társadalmi szempontból kell nézni. Már az, hogy a legősibb, szinte az emberi gondolkodás kezdeteibe visszavezető metafizikai világnézet, az ember földöntúli kapcsolatainak keresése és misztikus átélése nem elégítette ki az emberiséget, és megszületett a liberál-individualista világnézet, azt bizonyítja, hogy ez a felszabadulás szükségképpeni volt. A liberál-individualista világnézet az embert lelkileg is felszabadította a földöntúli felelősség alól, hogy teljesebb erővel és szabadabban szállhasson szembe a természet erőivel. A felszabadulás igénye a hűbériségben gazdaságilag is lekötött, s a metafizikai függőséggel túlterhelt ember lázadásából született, s nagyjából a kapitalizmus korszakában meg is valósult. Megvalósult annyiban, hogy meglazult, sőt feloldódott a metafizikai függőség, hiszen a természeti függőség a metafizikai függőség tárgyi alapja, a technikai fejlődéssel szintén lazult. Ugyanekkor azonban a nagy tömegekre új függőség, a társadalmi függőség nehezedett, amely addig is megvolt, de nem volt döntő élménye az embernek, mert csak a föld teljes meghódítása, a tulajdonjog teljes bevezetése, a szabad vándorlás megakadályozása, az emberiség rohamos szaporodása és a tőkés termelés sajátos dinamikája teremtették meg a mai formájában. De ugyanaz a kialakult társadalmi függőség megteremtette a kollektivista világnézetet is. Ez nem merev megtagadása a metafizikai és individualista világnézeteknek, hanem túlhaladás rajtuk. A valóság parancsa szerint ezek a sorrendben hátrébb kerülnek, mert hiszen minden világnézet hívei a társadalmi törvényszerűségek uralma alatt állnak. De míg az öntudatos kollektivisták tudatosan vállalják a társas emberi élet szükségszerűségét, addig a többi világnézet hívei zavarban vannak a metafizikai függés, egyéniségük kiélése és a közösségi fegyelem értéksorrendje körül. Cselekedni társadan cselekednek, élni társasan élnek, de mindezt kényszernek érzik, és szabadulni szeretnének. Egyik az egyén korlátlan szabadsága felé, ez a vagyonhajhászó centrifugális önzés és a hatalmi karrierizmus, a másik Isten és a túlvilág felé menekül és vágyakozik. Nagy tömegükben, persze, bennmaradnak a legszigorúbb társadalmi függésben, és hit- és léleknélküli kényszermunkásokká válnak.&nbsp;

	(Feltűnő lehet, hogy én itt csak három világnézetről beszélek, holott a köztudatban nagyon sok van. Nem is beszélek arról, hogy a metafizikai világnézet az egyes vallások szerint hány árnyalatra oszlik - szabad akarat, predesztináció -, de számon tartanak természettudományi, sőt külön matematikai és biológiai világnézeteket. Azután itt vannak a bölcseleti világnézetek, az idealizmus és materializmus, legújabban pedig a faji világnézet is. Ez azonban helytelen. Valójában csak ez a három igazi világnézet, mert csak ezek terjednek ki minden emberre, és tömegmozgalmi hátterük is csak ezeknek van. Ezek minden ember ősélményét fejezik ki. Metafizikai élményei, a földi életen túlvezető gondolatai és érzései mindenkinek vannak, a legtudatlanabb és legszegényebb embernek is. &#8222;Én&#8221;-je is mindenkinek van, s ez az &#8222;Én&#8221; szabadságra, önmaga érvényesítésére vágyik, végül pedig a közösségnek is minden ember tagja, ebből ki sem léphet, hiszen az ember társas lény. Igaz, hogy például fajtája is mindenkinek van, s így a faji világnézet is egyetemesnek látszhatik, azonban a faj is közösség, tehát alapjaiban a faji kollektivizmus nem külön világnézet, hanem a kollektivista világnézetnek egy árnyalata. A többi világnézetek pedig csak részigazságok túlhangsúlyozásából, a sorrendi zűrzavarból és a szocio-centrikus látás hiányából erednek. Tudományos tételeik mind elférnek a három világnézetben, mert nem döntő jelentőségűek a társadalom életében. Például idealizmus-materializmus alig több, mint puszta képzelgés, mert mindenki idealista is, meg materialista is, hiszen nem lehet más: az idealista is a materialista világ törvényei szerint él, viszont a materialista is idealista módon cselekszik, ha akaratát szembefordítja a világgal. Márpedig ezt muszáj, mert erre kényszeríti az élet.)&nbsp;

	(...)&nbsp;

	Kétféle kollektivizmus: parancsuralmi vagy demokratikus

	A kétféle kollektivizmus érzékeltetésére, könnyebb megértésére és megkülönböztetésére két kollektív típust mutatok be a társas állatok világából. Tudom ugyan, hogy az analógiák veszedelmesek, mert félrevezető dolgok, hiszen minden természeti kategóriának, tehát minden állatfajnak is saját sorrendi értékelése van az ösztöneibe berögződve, amely reá épp úgy elsősorban érvényes, mint az emberfajra az, amit az előbbi fejezetekben elsoroltam - mégis a tipizálás megkönnyíti az eligazodást a bonyolult emberi dolgokban.

	Az egyik példa: a darvak kívülről nézve önkéntes együttműködésben élő faj. Társulásaikban, közös életükben csak saját ösztöneiknek engedelmeskednek. Annyira, hogy közöttük épp úgy megvalósult a demokrácia, mint a vezéri elv, amelyek legbenső lényegükben szintén nem ellentétek. A vadludak, seregélyek és más ilyen fajok hordaszerűségével, ad hoc összeverődött közösségeivel szemben a darvak mintha már a tudatos együttműködés, a kormányzott - és jól kormányzott - közösség színképét adnák a kívülről szemlélőnek. (Belső problémáikat csak ők maguk érzik, kívülről ide nagyon nehéz behatolni. Amit az ember kívülről mechanizmusnak, ösztöngépezetnek lát, az belülről nyilván organizmus, fejlődő, változó szervezet.)&nbsp;&nbsp;

	Ezzel szemben a farkasok közösségei valóságos ad hoc alakulatok: az éhség és a hideg verte össze őket. Erkölcsük, diszciplínájuk nincs, még csak az ún. &#8222;betyárbecsület&#8221; sincs meg bennük, ami pedig sok állatfajban megvan. Az elesettet, a gyöngét még maguk közül is könyörtelenül felfalják, vagy sorsára hagyják. Egyedül a testi erő az egyetlen értékmérő közöttük. S persze ennek az érvényesítése körül a véletlen szerencse vagy szerencsétlenség a kiválasztó rendszer. A tiszta anarchia. Nem azért gyűlnek össze, mert a közös életformát egyáltalán nem nélkülözhetik, hanem csak a szenvedés, s a közös vágy a zsákmány után hajtja őket össze. Csak a zsákmányolás lélektana szerint gyűlnek, helyesebben sodródnak össze.

	Nos, az emberiségben, amely - amint már kifejtettem - nem csupán a természet ellen, hanem egymás nemzeti, vagy ezen belül osztálycsoportjai ellen is állandó harcban áll, mindegyik fajta kollektivizmus az ősmúltba vezet vissza. A természet elleni küzdelmekben, a föld meghódítása, a vizek szabályozása, erdők és vadállatok irtása és az időjárás körüli harcokban inkább a demokratikus kollektivizmus elvei érvényesültek, az emberi közösségek közötti harcokban, rablókalandokban és imperialista háborúkban viszont a parancsuralmi kollektivizmus volt az uralkodó elv. De mivel az emberiség szinte elejétől máig mind a két harcot folytatja, úgy tiszta formában egyik sem érvényesülhetett soha, azért is van olyan sok zűrzavar az emberi társulás törvényeinek a megismerése és alkalmazása körül.

	Valljuk meg csak őszintén, az emberiség eddigi történetében mégis inkább az agresszívebb parancsuralmi elvek érvényesültek, bár a haladásban a demokratikus kollektivizmus elvei voltak a döntők. (Munkamódszerek, szellemi kultúra, humanisztikus elvek, vallási közösségek.) Szigorú fegyelem, a bátorság mellé könyörtelen és következetes kegyetlenség volt szükséges ahhoz, hogy a legyőzött ellenséget, a másik nemzetet vagy osztályt kordában tartsák. Nemcsak azért, mert a legyőzött közösség sohasem nyugodott bele véglegesen a megaláztatásba, hanem azért is, mert a győztes közösség tagjai is a centrifugális egyéni önzés (lásd: zsákmányelosztás a régi háborúkban) gondolatkörében éltek, s így nem a mérséklet és a belátás, hanem csak a szigorú erőhierarchia fegyelmezhette őket. Máskülönben megették volna egymást is, aminthogy nagyon sok uralkodó közösség, osztályok úgy, mint nemzetek, az ilyen farkasmódszerű marakodásba pusztultak bele.&nbsp;&nbsp;

	Természetesen ezek a parancsuralmi kollektivisták a demokratikus hajlandóságú embereket is szolgálatukba kényszerítették, s ez még jobban bonyolította a társadalmi színképet. Nem mintha az emberiség alapjában két külön típusra, demokratára és parancsuralmira oszlana, hiszen minden emberben megvan úgy a szociális, mint az antiszociális hajlam, csakhogy a vezető kisebbségben ez felszínre jön, és érvényesül a közösség külső és belső küzdelmeiben, ellenben a nagy tömegben benne marad, s csak esetről esetre, külső hatások sodrában jut felülre úgy a szociális, mint az antiszociális hajlam. Ezért vannak aztán szociális alaplelkületű emberek az antiszociális tendenciájú mozgalmakban is, ugyancsak erőszakos emberek még a kifejezetten emberbaráti vallásos mozgalmakban is találhatók. A társadalmi csoportok, az osztályok és nemzetek harca magával sodorja az egyént, s nem azt cselekszi, amit a szíve vagy a lelke óhajt, még csak nem is mindig azt, amit az érdekei diktálnak, hanem azt, amire az éppen működő történelmi erők kényszerítik. Aki gyorsan érvényesülni akar mint vezető, vagy aki mint tömegember nyomorúságos sorsából gyorsan szabadulni akar, az oda megy, ahol a gyors sikert, a gyors változást sejti. Így bukdácsol a szegény tömeg csalódásból csalódásba. Amint mondtam, nagyjából ez az agresszív, parancsuralmi típus volt ezideig a nemzetek és a világ ura, s a demokratikus kollektivisták, akik az öntudatos és szebb emberi életre vágytak, nem tehettek egyebet, mint individuális síkon saját társadalomellenes ösztöneiket, centrifugális önzésüket igyekeztek legyőzni. Így ők teremtették meg az igazi vallásosságot is, amelyben a lélek felszabadulhatott a külső erők nyomása alól (adjátok meg a császárnak, ami a császáré...), és Istenhez menekült,&nbsp;&#8222;aki egyedül igazságos&#8221;.

	Ez magyarázza meg a földmíveléssel foglalkozó népek és osztályok vallásosságát is. A természettől való függés még csak egyszerű panteizmust, egyenes vagy szimbolisztikus természetimádást váltott ki, ez a pogányok hite és babonája. A társadalmi erőszak elől való menekülés azonban már az antropomorf istenfogalomhoz, az Atya, Istenanya, Megváltó, Szentlélek, Gondviselés személyes fogalmához vezetett, mert a társadalmi életből teljességgel hiányzó jóság nélkül boldogtalan volt az ember a földön.&nbsp;&nbsp;

	Hogy a Jó-Rossz, helyesebben kollektív és antikollektív erők küzdelme nem idegbeteg misztikus teológusok agyréme, hanem komoly társadalmi és történelmi realitás, azt nagyszerűen bizonyítja, hogy a Rossz mindig kénytelen volt utánozni a Jó arcát, stílusát, modorát, elveit és jelszavait: így született meg az egyetemes képmutatás. De hogy a demokratikus kollektív irány és igény az igazi fejlődés útvonalába esik, a megmaradás törvényét szolgálja, a másik pedig csak reakció, arra éppen döntő bizonyíték, hogy ennek a képmutatásnak meg kellett születnie, mert hiszen egyes kivételektől, a hencegő gonoszság beteges eseteitől eltekintve, a Rossz mindig is Jónak szeretne látszani, s nyilván lenni is, de ösztönei rabságábóé önerejéből nem tud szabadulni, azért kényszeríti rá másokra is és önmagára is a parancsuralmi diszciplínát, hogy igazolja elvileg is a saját gyarlóságát.&nbsp;

	*

	Más síkon a kétféle kollektív irány szintén jellemző megkülönböztetése, hogy a demokratikus kollektivisták hisznek az emberben, a parancsuralmiak nem. (Parancsuralmi alatt nem csupán a ma divatos diktatórikus uralmat, hanem a történelmileg ismert összes egyeduralmi formákat értem.) S itt nem az a fontos, hogy propaganda-szempontból mit hirdetnek, hogy esetleg milyen lelkes optimista szólamokat hangoztatnak, hanem az, hogy mit cselekednek. A demokrata kollektivista számára az ember öncél, tehát a szabadságát, boldogulását, kiélési lehetőségeit biztosítani kell, nemcsak egyeseknek, hanem az egésznek. A parancsuralmiak számára viszont az ember csak eszköz, csak&nbsp;&#8222;emberanyag&#8221;, akár mint katona, akár mint munkás. Ebből az következik, hogy gátlások nélkül fel lehet használni őket bármiféle emberi vagy képzeletbeli isteni vagy faji célra, csak erő és akarat kell hozzá. &#8222;Az erőseké a világ, bátraké a szerencse.&#8221; &#8222;Az erősnek mindent szabad, amit meg bír csinálni.&#8221; Legbenső alapelvük: &#8222;parancsolni jó, engedelmeskedni rossz&#8221;. A demokratikus kollektivisták szerint viszont parancsolni legfeljebb muszáj, vezetni és engedelmeskedni egyformán rossz is, jó is, de mindegyik esetben szükségszerű, tehát elkerülhetetlen. A demokratikus kollektivisták hisznek abban, hogy az emberiség a maga egészében sem, de kisebb nemzeti közösségeiben sem összeverődött farkascsorda, hanem olyan közösség, amely úgy a társadalomszervezésben, mint önmaga antiszociális tulajdonságainak a leküzdésében mindig-mindig magasabbra jut a végtelen felé vezető úton úgy, ahogy az előbbi fejezetekben már megrajzoltam. A parancsuralmiak nem hisznek ebben. Csak önmaguk erejében, akaratukban és hivatottságukban hisznek. Vagy pedig már nem is hisznek semmiben, de egyesek uralmi és kényelmi szempontokból, mások zavaros ösztönviláguk elől való menekülésképpen irracionális erőkre: Isten, faj, ősök szellem, stb. viszik át a saját uralmi vágyaikat és akaratukat. Hogy pedig miért lesz az egyik vezető ember parancsuralmi, a mások demokrata kollektivista, sokszor osztályhelyzete és osztályérdekei ellenére is, arra abban van a magyarázat, hogy aki hisz az emberben általában, hisz az igazi kollektivizmus szükségszerűségében és végső győzelmében, és hisz önmagában is, hogy nemcsak értelmi, hanem erkölcsi és jellembeli képességeivel is megtalálja a neki megfelelő pozíciót: az demokrata kollektivista lesz. (Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy &#8222;demokratikus&#8221; alatt nem polgári demokráciát, hanem a társas együttélés elemi ősformáját értem.) Az ilyen ember bízik abban, hogy a fenti tulajdonságaival meg tudja szerezni a saját közösségében, nemzetében vagy osztályában azt a szeretetet és bizalmat, ami az ő érvényesüléséhez szükséges. Hogy hatalomra jut-e, az más kérdés: a történelmi helyzettől függ, de hogy becsületet szerezhet, ha másoknál nem, az elnyomottaknál, az bizonyos.

	Aki azonban kiegyensúlyozatlan lélek, az nem bízik abban, hogy szellemi és erkölcsi tulajdonságaival olyan hatást tud kelteni a tömegekben, hogy elérheti a gyors sikert, a hatalmat, a becsvágyának megfelelő helyet. Az ilyen ember parancsuralmi lesz, mert nem hajlandó elfogadni a közösség döntését a saját értékéről. Igaz, hogy tömegvonzása az ilyen embernek is van. Az egyik vezető a szeretet és bizalom útján való uralkodásra, a másik a félelemgerjesztés útján való uralkodásra alkalmas. Mivel azonban minden tömegemberben vannak ilyen antiszociális ösztönök, s minden antiszociális törtetőben ezek uralkodnak, a bátor és gátlás nélküli vezérnek óriási tömegvonzása lehet. Nemcsak félni, hanem tisztelni, sőt imádni fogják mindazok, akik hasonló lelkiségűek, mert utat nyitott nekik, felszabadította, igazolta, szinte tiszteletreméltóvá tette a bennük rejtőző és elfojthatatlan társadalomellenes Sátánt. Félni, tisztelni és imádni fogják egészen a bukásig, akkor pedig megátkozzák, és az új csillag felé fordulnak.&nbsp;

	De már ez az egész - szeretet-félelem - képlet is azt bizonyítja, hogy az emberi szenvedélyek, az uralomvágy, a csalás, a képmutatás, hazugság és erőszak mind a nagy tömegek, az egész közösség problémái körül forognak, s a Rossz minden formában bujkál, és leplezi alacsonyabbrendűségét. Mindenki a &#8222;közjót&#8221; hangoztatja, még az is, aki csupán magára gondol, mert a társadalom mélyében él és érik a legbensőségesebb és legmagasabb igény egy olyan új világrend után, amelyben &#8222;újra testvér lesz az ember&#8221;.

	*

	Végezetül: a parancsuralmi kollektivisták tehát tulajdonképpen szintén individualisták, de olyanok, akik csak a maguk számára akarják a teljes szabadságot, a tömegek számára pedig a teljes fegyelmet és engedelmességet.

	(...)&nbsp;

	A szocializmus egyetemessége&nbsp;

	Amint az eddigiekből láthattuk, a szocializmus lényege a szociocentrikus gondolkodás. Hogy a világegyetem milyen törvények szerint létezik, él és forog, az lehet nagyon fontos kérdés, de mert kívül esik az emberi akarat és az emberi cselekvőképesség határán, mind-mind hátrább kerül. A világegyetem törvényeivel szemben az ember úgyis tehetetlen, azokhoz egyszerűen alkalmazkodnia kell, ellenben a saját dolgainak, társas életének a szabályozásában felhasználhatja őket. A társasan élő ember öncélú, más nem is lehet, s bár ő maga kicsi pont a világegyetemben, mégis az ő számára ez a világegyetem körülötte forog, s amit a kis erejével bír, azt lefoglalja magának belőle. Ugyanezt teszi egyébként minden állatfaj, csak más-más módon, az alkalmazkodás más-más lehetőségeivel.&nbsp;&nbsp;

	Ez a szociocentrikus látás természetesen nem egyes gondolkodók fejében született meg. Ők csak rendszerbe foglalták, értelmezték, tudatosították, mert a társadalmasultság mai fokán ez már szükségszerű volt. Egyfelől az egész világon érvényesülő, szétágazó munkamegosztás, másfelől a nemzeti határokon átterjedő társadalomszerkezeti formák - osztályok - kialakulása követelték az elméleti tisztázást. Mert amikor a világközlekedés megvalósult, azonnal szembetűnt, amit magányos tudósok, próféták, írók addig is tudtak: hogy az emberiség, dacára a széttagoltságnak, a nemzeti, gazdasági, kulturális fejlettség különbözőségének, mennyire azonos társadalomszerkezeti tagozódásban él, s hogy ez a tagozódás a kapitalizmus terjeszkedésével mennyire kevesebb formai változatot mutat, s mennyire egységes ritmust vesz fel az egész világon. Ekkor született meg a romantikus messianisztikus szocializmus, most már nem mint egyes gondolkodók utópiája, hanem mint tömegmozgalom és világeszme is.&nbsp;&nbsp;

	Az emberek, különösen a dolgozó és gondolkozó emberek meglátták, hogy hiába vannak a nemzetek közt határok, mégis e határokon belül a munka és az ember értékelése nagyjából ugyanaz. Az egyik ország királyság, a másik császárság, a harmadik köztársaság, de mindegyikben felül vannak a gazdagok és alul vannak a szegények. Az egyik nép Krisztus, a másik Buddha, a harmadik Mohamed, a negyedik Konfucse [Konfuciusz] útján keresi az élet értelmét és az örök igazságot, de ez nem változtat azon, hogy éppúgy koldusokra, napszámosokra, kulikra, hamálokra, munkásokra, őstermelő parasztokra és városokban lakó polgárokra, s mindezek felett urakra, papokra, hivatalnokokra oszlik. S hogy ezek a rétegek többé-kevésbé azonos viszonyban állnak egymással az egész világon. Egyesek közömbösek, mások gyűlöletesek előttük, csak éppen rokonszenves nem igen van. A társadalmi gépezet egymás ellen fordítja őket.&nbsp;

	De a gondolkozó emberek már azt is látták, hogy ez nem mai dolog. Miért voltak már a legősibb közösségekben papok, katonák, hivatalnokok, munkások, kereskedők, bankárok? Miért voltak már az ősi Babilonban utcalányok, Föníciában nemzetközi kereskedők? Miért voltak az ó-görög államokban adósok és hitelezők, uzsora és adósbörtön? Miért nem tudták Buddha, Konfucse, Krisztus és Mohamed fanatikus és tisztalelkű hívei megakadályozni, hogy gazdagokra és szegényekre, urakra és szolgákra oszoljon az emberiség? Miért nem tudta a legmélyebb vallásosság, az Istennel való misztikus közösség sem eltéríteni útjából a gazdasági fejlődést, holott pedig a szentek, próféták és az igazi hívők sohasem akarták az emberek megoszlását?

	Avagy miért nem állott útjába a társadalomszerkezeti fejlődésnek a nemzet, a faj, a vérség? Amint látjuk, épp úgy nem állott meg a faji határoknál, mint a vallási határoknál. A termelés, a munkamegosztás, az osztálytagozódás minden nemzetben érvényesült, legfeljebb időbeli különbségek és stílusbeli árnyalatok vannak, amik egyrészt a faj vérmérsékletével, másrészt a természeti viszonyok különbözőségével függnek össze.

	Vajon ki hiszi, hogy a legkövetkezetesebb fajtestvéri eszme, a hitlerizmus majd megakadályozza a további tagozódást, vagy megszünteti a mai széttagozottságot? Ki hiszi, hogy a fajtestvéri érzés erősebb lesz, mint az ősi egyéni önzés, ami minden cselekvés rugója? Ezt, amit transzformálni, más irányba vezetni csak úgy lehet, ahogy az előbbiekben megrajzoltam.&nbsp;

	Ezt nyilván így tudják és így akarják az okosabb hitleristák is. Igen, de akkor hát világos, hogy ez nem csupán egyes fajokra, hanem az egész emberiségre, annak minden fajtájára érvényes törvény, vagyis a társadalomtudományi törvények a sorrendben az elsők, nem a biológiai - faji - adottságok. Hiszen minden faj jövője ezektől a társas sorrendi törvényektől függ, s minden faj sorsa, jövője, még a legpasszívabbaké is összefügg az összemberiség jövőjével.&nbsp;

	Hogy aztán egyes nemzeti közösségek hogyan illeszkednek ebbe bele, hogyan érvényesíthetik önmagukra a társas együttélés sorrendi törvényeit, s hogyan rendezhetik viszonyaikat a többi nemzeti közösséggel úgy, hogy az egyetemes emberiség fejlődési vonalán maradva a saját fajtájuk külön megmaradását és boldogulását el ne hanyagolják, sőt közvetlen feladatuknak ezt tartsák - arra majd a következő fejezetekben kísérlem meg a választ.

	II. rész&nbsp;

	Nacionalizmus

	A nemzet mint közösség

	(...)

	Nemesi, polgári vagy népi nacionalizmus

	(...)

	A szocializmus és a nacionalizmus egysége

	Összegezve tehát: a fajta szeretete, mint a megmaradás alapfeltétele, tárgyi síkon a fajta életrendjének az átalakításán és az ösztönök felszabadításán, szellemi síkon pedig a fajta ismeretén, testi-lelki valóságának, biológiai ideáltípusának és esztétikai ízlésvonalának a teljes átélésén alapszik. Így egyfelől az emberek ösztönein, másfelől a tudatán keresztül eljutunk a fajta megmaradásának az egyetemes, tömegeket is átható vágyáig, ami ma, sajnos, nincsen meg, részint az osztályellentétekből fakadó nyomorúság és tudatlanság miatt, részint ezeknek a kérdéseknek a tisztázatlansága miatt. Én hiszem, hogy ha ezt a faji-közösségi érzést, felelősséget felébresztjük és tudatosítjuk, ez az érzés áthatja majd az egész magyarságot, és megfelelő történelmi pillanatban nem mint gátló, hanem mint feszítő erő hat egy jobb társadalom megteremtésénél. Addig pedig visszatart bennünket úgy az idegen fajták szolgálatától, mint a gyermekes turánkodástól, avagy a faji gőgtől. A kollektív világnézetből önként következik, hogy amilyen jogos a saját fajtánkhoz való ragaszkodásunk és a saját fajtánk jövőjéért való aggodalmunk, olyan jogos a többi népé is. A szocializmus, az a valódi szocializmus, ami ma már kialakulóban van, nem hajszolja az egyes fajták megsemmisítésének hiábavaló ábrándját, mert felesleges, és lehetetlen is. A fajták és nemzetek természeti és történeti képződmények, a szocializmus pedig egységes tartalom: kollektivizmus, különböző formákban: faji, nemzeti közösségekben.&nbsp;

	Ez nem nemzeti vagy nemzetközi eszmekör kérdése, hanem a valóság parancsa. Ahhoz, hogy a szocializmus az egész világon uralomra jusson és kiteljesüljön, minden nemzetnek el kell fogadnia. De minden nemzet csak belülről, saját gazdasági, társadalmi, termelési és földrajzi adottságaiból eredően, más-más vérmérséklettel, más-más kulturális színezettel valósíthatja meg. Nincs itt egyébről szó, mint arról az egyszerű igazságról, ami egyébként minden egyénre, de egyáltalán minden élőre vonatkozik:&nbsp;&#8222;mindenki csak a saját módján üdvözülhet&#8221;. Mindenki csak a saját testével élhet, a saját szemével nézhet, és a saját lelkével érezhet. Vagyis a legmagasabb kollektivista szemlélet és a legigazabb individualista szabadság és felelősség a nemzetek viszonyára épp úgy érvényes, mint az egyénekére.

	Végszó

	Nem kifejezetten felfedező, tudományos igénnyel írtam és állítottam össze ezt a könyvet. Nem vagyok tudós, író vagyok, és a szándékom inkább értelmező. Érzem a zűrzavart, fajtám és osztályom, sőt világnézeti közösségem körében, és úgy láttam, némi világosságot tudok teremteni a sorrend körül. Annyit, legalább csak annyit, amennyi a cselekvéshez szükséges. Célom az volt, hogy mindazok, akik ennek szükségét érzik, eligazodást találjanak szocialista hitük és nemzeti közösségi érzésük között, s így épp oly nyugodt lelkiismerettel lehessenek magyar nacionalisták, mint&nbsp;&#8222;nemzetközi&#8221; szocialisták. Célom az volt, hogy megvilágítsam: az, amit a szocialisták elutasítanak, az az imperializmus és a sovinizmus. Ugyanaz államközi viszonylatban, mint a társadalomellenes önzés, a hörcsög-kapzsiság és farkas-erőszak az egyéni viszonylatokban. Nem igaz, hogy lehetetlenség az imperializmust megszüntetni. Néhány kicsi név, a skandinávok, finnek már bebizonyították, hogy lehetséges imperialista versengés nélkül is fejlett nemzeti életet élni. Az imperializmus és sovinizmus pedig így is, úgy is belebukik önmaga ellentmondásaiba, mint ahogy hiába halmozza egy-egy erős egyéniség a vagyont, utódjai elkényelmesednek, és elpazarolják nemcsak a vagyont, hanem az életüket is.

	*

	Másik célom volt, hogy a nemzetek öncélúságát, s így a mi magyar fajtánk öncélúságát megvilágítsam. Hogy megértessem: mellékes, milyen összeolvadások és beszivárgások útján, de vagyunk: magyar nemzet, s ennek alapja, magyar faj van. Tizenkét millió magyar él a földön. Nem sok, ha a százmilliós népekhez mérjük magunkat, de sok, ha a két-hárommilliós, vagy ha a két-háromszázezres népekhez mérjük. Ez különben mindegy: vagyunk és maradunk! Igazában még csak ezután forrunk össze egyetlen nemzetté, ha úgy szervezzük meg a magyar közösséget, hogy a dinamizmusa állandó, látható, a közösségi öntudat pedig folyton éber és perspektivikus legyen.&nbsp;

	Mert ha azt kérdezi tőlünk a nemzetek feletti kozmopolita - ha van ilyen? -, hogy mi hasznunk belőle egyenként, nekünk, dolgozó embereknek, hogy nem olvadunk be a germán vagy szláv népközösségekbe, hiszen munkából élünk ott is, itt is, mi megfordíthatjuk a kérdést: hát a germán vagy szláv dolgozóknak mi hasznuk volna belőle, ha mi is közéjük olvadnánk?&nbsp;&nbsp;

	Semmi, se ott, se itt, se nekünk, se nekik. Ha nincsenek imperialista hátsó gondolataink, ha nem akarunk más népek nyakán és zsírján élni, akkor magától értetődővé válik, hogy minden nép megőrizheti a saját fajiságát és az erre épült nemzeti közösséget, saját kultúráját, az idők végtelenségében az emberi sors beteljesüléséig.&nbsp;

	Nem egyszerű és észszerű dolog-e hát, ha megmaradunk a saját fajiságunkban, a saját nemzeti kultúránkban, és a saját&nbsp;&#8222;stílusunk&#8221; szerint éljük az életünket, és vívjuk a harcunkat a természet ellen a nemzetek közösségében.

	Végezetül, szeretnék felidézni egy képet, ami minden szónál többet mond.

	Sokféle nemzetből, s hozzá akkor ellenséges nemzetből álló munkások, székelyek, románok, alföldi magyarok dolgoztunk együtt egy nagy uradalomban. Mint minden ilyen munkahelyen, a vasárnap délután volt a szépség, az öröm, a felszabadulás ideje. Tánc, dal, ének váltotta egymást a legkülönbözőbb hangszerekkel. S mindegyik fajta legügyesebb fiai-leányai bemutatták, mit tudnak. Nézzétek, mi így szoktuk, mi így csináljuk, ez a mi kultúránk, ez a mi stílusunk! És nem gyűlölködve, hanem érdeklődéssel és egy kis versenyző becsvággyal néztük egymás kultúráját. A végén pedig összekeveredett a társaság, és magyar zene, román zene, székely nóta váltotta egymást.&nbsp;

	És gondoljunk a zenére, a legnemzetközibb, s egyben legnemzetibb művészetre. Minden népnek szép a zenéje, s minden nép szerei a másik nép zenéjét. Miért van hát mégis minden népnek saját zenéje, amely azonban végső alapjaiban, téren és időn keresztül egymásba kapcsolódik, és egymásba foly?&nbsp;

	Azért, mert az ember minden fajtájában a természet szülöttje, de mert a természet térben és időben végtelen változatban él, így az ember is végtelen változatot mutat rajta vérben, színben, lélekben és magatartásban. S ahogyan a természet minden változata más és más, és alapjában mégis ugyanaz, ahogyan minden ember húsból és vérből van, és mégis más-más egyéniség, ugyanúgy minden nemzet ugyanaz: emberekből álló közösség, mégis más és más. Miért akarna eggyé lenni? Mire volna ez jó? Még ha lehetséges volna is, de amint láttuk, nem is lehetséges. Beteg álom volt ez, ragadozó ösztöneink lidércnyomása alatt született. Szerencsére fölébredtünk. Ma már tudjuk, hogy a megvalósult nacionalizmus: a megvalósult szocializmus.

	*

	Végigolvasva ezt a könyvet, minden kereső, minden igazságra törekvő ember joggal vetheti föl a kérdést: Ha ez az igazság, ha a nacionalizmus csakugyan csak a szocializmusban valósulhat meg, akkor hogy lehet, hogy mégsem értik meg, és nem fogadják el ezt az emberek?

	A szegényekről, a dolgozó munkásokról és parasztokról ne beszéljünk. Azok elfogadják, ha az értelmükkel el tudják érni, sőt elfogadják ösztönösen is, mert a dolgozók elmerülve a természet elleni küzdelembe, nem is gondolnak a más nemzetek elleni harcra, ha&nbsp; sors és az uszítás egymás ellen nem fordítja őket.

	A birtokonbelüliekkel, s nemcsak a vagyon és hatalom igazi uraival, hanem a közönséges, törekvő kispolgárokkal is máshogy áll a helyzet. Azok a kispolgárok, akár szabadok, akár hivatalnokok, akik igazi polgárok vagy urak szeretnének lenni, sőt még azok a munkások is, akik kispolgárok szeretnének lenni, átveszik a birtokonbelüliek életszemléletét és világszemléletét. Így aztán mindnyájukban uralomra jut az osztályösztön és a karrierösztön. Ez az ösztön fölötte áll a nagyon is bizonytalan értelemnek, és természetesen már eleve elutasítja azt a tudományt és igazságot, amelyben úgy érzi, osztályhelyzetére, előmenetelére, s ehhez kapcsolódó lelkiismereti biztonságára veszélyek rejlenek. Az ész - úgy érzik - itt tévútra vezethetné őket, az osztályösztön és a karrierösztön azonban olyan, mint az állatok szimatja, logika nélkül is működik.

	Ezért van aztán, hogy a társadalomtudományt úgy a gazdag polgárság, mint a törekvő kispolgárság elutasítja magától, nem is érdeklik a társas együttélés törvényszerűségei, ellenben, nagyon jellemzően annál jobban érdeklik a természettudományi haladás eredményei. Érthető: az előbbiek zavarnák a biztos mozgását, ezek elősegítik nemcsak a világban való egyéni boldogulását, hanem a kényelmét és az élvezeteit is. Míg viszont ugyanilyen jellemzően a társadalomtudomány meg csak az alkotó értelmiségiek színe-javát és a munkásságot érdekli.&nbsp;

	Aki ezt nem hiszi, vizsgálja meg saját lelkét elsősorban, hogy miért nem hiszi. Vesse össze tudását és véleményét a cselekedeteivel és azok indokolásával, tegye ugyanazt osztálytársai cselekedeteivel és véleményeivel - s ha van bátorsága, önmagával és a végső igazsággal - ismerd meg tenmagadat! - szembenézni, akkor megtalálta az igazságot.&nbsp;

	Egyébként a vitát nem szavak, nem könyvek, hanem maga a történelem dönti el, amely - hiszem - minden visszaesés és hullámzás ellenére mégiscsak ebben az irányban halad.

	*

	Magyar Élet kiadása, Budapest, 1943 [II. kiadás], 5-15., 28-36., 86-90., 240-241.&nbsp;
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Chris Augusta: A karteziánus univerzum és a common sense alkonya]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6946686</link><pubDate>2026-06-23 13:32:08</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	&#8222;Beláttam, hogy szükséges volt (&#8230;) mindent gyökerestül felforgatni &#8211; állítja René Descartes az 1641-ben megjelent Elmélkedések az első filozófiáról (Meditationes de Prima Philosophia) című művében &#8211;, s az első alapoktól kiindulva újrakezdeni mindent.&#8221; Descartes végső soron saját elméjének bizonyosságát erősíti meg a természet és saját teste mulandó, bizonytalan jelenségeivel szemben. Gondolkodó elméjében megbízik, érzékszervi tapasztalataiban azonban kételkedik. Kétségbe vonhatjuk gondolataink tartalmát, ám magát a gondolkodás tényét nem vonhatjuk kétségbe. Cogito, ergo sum &#8211; &#8222;Gondolkodom, tehát vagyok.&#8221;
]]></description><encoded><![CDATA[
	Descartes híressé vált tétele az elmúlt fél évezred nyugati gondolkodástörténetének egyik legforradalmibb megfogalmazása. Miként a hasonló jelentőségű kijelentések többsége, e megállapítás sem elszigetelt felismerésként született meg, hanem olyan átfogó történeti folyamatokat tükrözött, amelyek már korábban is kibontakozóban voltak.

	Descartes a társadalmi, politikai és filozófiai átalakulások rendkívül intenzív időszakában élt. Európát mély vallási konfliktusok terhelték, miközben a vallás transzcendens tekintélyét két irányból is kihívás érte. Egyrészt az egyének egyre inkább megerősítették azt az igényüket és képességüket, hogy közvetlen, a papi közvetítéstől független kapcsolatot alakítsanak ki Istennel; másrészt a kibontakozó modern természettudomány megkérdőjelezte az egyház által adott magyarázatokat a világegyetem fizikai természetére vonatkozóan. Descartes gondolkodása egyfajta megoldást, vagy legalábbis előrevezető utat kínált korának meghatározó konfliktusaira nézve.

	Descartes a valóságot belső és külső dimenziókra osztotta. Az egyéni tudat belső, szellemi világa megőrizhette kiváltságos státuszát és méltóságát, míg a külső, anyagi világ a tudományos vizsgálódás és az ész birodalmává vált. A gondolkodó az immateriális emberi elmét élesen elválasztotta a materiális univerzumtól. &#8222;Ez Descartes nagyszerű és döntő jelentőségű felfedezése&#8221; &#8211; érvel José Ortega y Gasset spanyol filozófus Mi a filozófia? (&#191;Qué es filosofía?) című művében. E felfedezés pedig &#8222;(&#8230;) a kínai nagy falhoz hasonlóan, két nagy részre osztja a filozófia történetét: az egyik oldalon állnak az ókoriak és a középkor emberei, a másikon pedig a teljes modernitás.&#8221;

	Descartes műveinek olvasása mintegy előzetes betekintést nyújt a modern világ későbbi kibontakozásába. Felismerései hozzájárultak a felvilágosodás szellemi alapjainak megteremtéséhez, ösztönözték a nagy demokratikus mozgalmak kialakulását, és legitimálták a tudomány szabad, tekintélyektől független kutatását. Az alany és tárgy közötti megkülönböztetés gyakorlatilag meghatározza a modern kor világképét, valamint mindazt, amit fejlődésként vagy haladásként értelmezünk. Descartes olyan útra állította az emberiséget, amelynek során szubjektív lényekké váltunk egy objektiválható, megismerhető univerzumban.

	A karteziánus projekt

	A felvilágosodás programja egyúttal a karteziánus projekt megvalósulása is. Amit &#8222;haladásnak&#8221; nevezünk, az az egyéni felszabadulás ígéretét hordozza magában, amely a természet egyre mélyebb megismerése és fokozódó ellenőrzése révén valósulhat meg. &#8222;Az ember szabadnak születik &#8211; írta Jean-Jacques Rousseau 1762-ben &#8211;, és mégis mindenütt láncokat visel.&#8221; A karteziánus projekt célja e láncok fokozatos és módszeres lebontása.

	Descartes radikális kételye nyomán a tiszta gondolkodó elme tárul fel az emberi létezés egyetlen kétségbevonhatatlan bizonyosságaként. Az emberi tudaton túl egy alapvetően bizonytalan és kétértelmű világ helyezkedik el, amely látszólag csak a racionalitás szigorú alkalmazása, valamint az idővel kialakuló tudományos módszertanok révén ismerhető meg. Korának számos más filozófusához hasonlóan Descartes is úgy vélte, hogy a valóság lényegét tekintve egyfajta gépezetként értelmezhető: olyan objektumként, amelynek megismerése annak részekre bontásán keresztül válik lehetővé. E szemlélet nyomán a valóságot módszeresen elemeire bontják, majd olyan egységekké alakítják át, amelyeket a modern gondolkodás tényeknek vagy információknak nevez.

	

	
	
		
			
				
					
						
							
								Az egyén felszabadítása és a természet meghódítása ugyanannak a történeti-szellemi projektnek a két összefüggő aspektusát alkotja. A tudomány a valóságot információvá alakítja át, amelyet az emberi értelem és eszmék képesek kezelni, rendszerezni és manipulálni. Hajlamosak vagyunk a modern tudomány megszületését a modern világ legmeghatározóbb sajátosságának tekinteni, ám a tudományos tények önmagukban nem hordoznak jelentést, ha nem értjük meg kapcsolatukat az emberi tudat fokozatosan kibontakozó tekintélyével és központi szerepével. &#8222;A világ az én képzetem&#8221; &#8211; e mondattal kezdődik Arthur Schopenhauer 1818-ban megjelent A világ mint akarat és képzet (Die Welt als Wille und Vorstellung) című műve. E kijelentés a karteziánus projekt egészének emblematikus összefoglalásaként értelmezhető. Eszméket alkotó lényekként képessé válunk arra, hogy az objektivált valóságot az elképzeléseink szerint alakítsuk át. Az ipari forradalom lendületére támaszkodva a karteziánus projekt egyre inkább politikai jelleget öltött, és ezzel kezdetét vette az ideológiák kora. A világ immár a mi eszméink megvalósításának terepévé, a mi képzetünnké válik.
						
					
				
			
		
	
	

	
		
		
			
				
					
						
							
								
									Az &#8222;ideológia&#8221; kifejezést 1796-ban, a francia forradalom csúcspontján alkották meg Franciaországban. A fogalom azt az elképzelést tükrözi, hogy az emberi értelem képes meghatározni és tudatosan alakítani a társadalmi rendet. A különböző ideológiák olyan egymással versengő eszmerendszerek, amelyek eltérő válaszokat szolgáltatnal arra a kérdésre, hogy miként kell irányítani és felhasználni az objektiváló, valamint gazdagságot teremtő társadalmi-gazdasági erőket. Általánosságban elmondható, hogy a &#8222;jobboldalinak&#8221; nevezett ideológiák e folyamatok szabad kibontakozását és működését hangsúlyozzák, míg a &#8222;baloldalinak&#8221; nevezett irányzatok nagyobb mértékű társadalmi és politikai ellenőrzést kívánnak gyakorolni felettük.
							
						
					
				
			
		
		


	A XIX. század folyamán a bal- és jobboldali ideológiák egyre inkább konfliktusba kerültek egymással, ám a gazdagságot és technológiai fejlődést előidéző erőket többnyire a fennálló politikai rendszerek hasznosították, amelyek ezek révén megerősítették és kiterjesztették birodalmaik határát. Ugyanakkor éppen eme erők fokozatosan aláásták saját civilizációs alapjaikat is. A XX. század elejére a világ jelentős része egy olyan konfliktusban találta magát, amelyet a kortársak &#8222;a minden háborút lezáró háborúnak&#8221; neveztek. A nagy monarchiák összeomlottak, és a nemzetközi rend káoszba süllyedt. A romok közül totalizáló ideológiák emelkedtek ki: olyan radikális kísérletek, amelyek a valóság teljes átalakítására törekedtek egyetlen uralkodó, tiszta, sőt utópisztikus eszme jegyében.

	

	
	
		
			
				
					
						
							
								A nagy totalitárius ideológiák végül Ortega terminológiájával élve &#8222;hamis hajnalnak&#8221; bizonyultak. Nem a megígért felszabadulást hozták el, hanem pusztítást, nyomort és tömeges halált. A XX. század közepére e rendszerek széles körben elveszítették hitelességüket. Mindazonáltal kevesen kérdőjelezték meg magának a haladás eszméjének alapvető logikáját. E katasztrófákat nem szükségszerűen a karteziánus projekt elkerülhetetlen következményeinek tekintették; sokkal inkább úgy vélték, hogy azok e program félreértelmezéséből vagy torzulásából fakadtak. Jóllehet e rendszerek példátlan szenvedést idéztek elő, mégis a felszabadulás és a jólét ígéretével léptek fel. A jövő útját ezért sokan nem a projekt alapjainak újragondolásában, hanem annak tökéletesítésében látták. Több és jobb eszmére volt szükség: több információra, fejlettebb technológiákra, nagyobb jólétre, szélesebb körű szabadságra, és mindenekelőtt még több haladásra.
						
					
				
			
		
	
	

	A haladás eszméje arra az ígéretre épül, hogy az anyagi jólét és az egyéni szabadság előnyösebb a hagyományok által meghatározott, korlátozottabb világnál. A XX. század második felében a karteziánus projekt tovább folytatta a hagyományos tekintélyformák és tudásrendszerek háttérbe szorítását. A felelősségek és kötelezettségek hangsúlyozása helyett az egyének egyre bővülő és sokasodó &#8222;jogok&#8221; birtokosaivá válnak.

	
		
		
			
				
					
						
							
								
									Mindazonáltal számos hagyományos rendszer és konvenció nem tűnt el teljesen; inkább elveszítették korábbi normatív erejüket, relativizálódtak, és végső soron maguk is az egyéni jogok nyelvezetére fordítódtak le. A vallás &#8222;a vallási tapasztalatok sokféleségévé&#8221; vált, míg a művészet &#8211; amelyet korábban az emberi képzelet valóságmegismerő képességeként értelmeztek &#8211; az esztétika vagy az önkifejezés elkülönített szférájába szorult vissza. A karteziánus univerzumban a kulturális hagyományok &#8211; azok az örökségek, amelyekért az emberek egykor harcoltak és akár életüket is áldozták &#8211; nagyrészt elveszítették politikai és egzisztenciális jelentőségüket. Megfosztva attól az előítéletességtől és szűklátókörűségtől, amelyet a modern gondolkodás gyakran a hagyományokhoz társít, immár úgy viszonyulhatunk a kultúrához, mint szórakozási formák és szubjektív preferenciák sokaságához, amelyeket szabadon elfogadhatunk, élvezhetünk és ünnepelhetünk.
							
						
					
				
			
		
		


	A XX. század végére a karteziánus univerzum még inkább karteziánussá vált. Minél sikeresebben alakította át a tudomány, a racionalitás és a bürokratikus intézményrendszer a valóságot objektiválható, mérhető és kezelhető tényezők összességévé, annál inkább szabad és autonóm szubjektumokként tapasztaltuk önmagunkat. Úgy tűnt, hogy a karteziánus projekt elérte történeti csúcspontját. A gazdasági jólétet előállító intézmények és a jólét elosztását, illetve szabályozását végző intézmények érdekei egyre inkább összefonódtak; a vállalat és az állam működése harmonizálódott; a hagyományosan jobboldalinak és baloldalinak tekintett ideológiai irányzatok számos vonatkozásban közeledtek egymáshoz. Minden egyén méltóságát és integritását elismerték, és széles körben elfogadottá vált az a meggyőződés, hogy mindenkit megillet a haladás eredményeiből való részesedés joga. Úgy tűnt, hogy a világ végérvényesen elfogadta a karteziánus projekt alapfeltevését: azt, hogy mindannyian szubjektív lények vagyunk egy objektiválható és racionálisan alakítható valóságban. A karteziánus projekt szükségszerűségét és igazságosságát ünnepelve Francis Fukuyama A történelem vége (The End of History) tézisét hirdette meg.

	A történelem azonban nem ért véget.

	Az információs arisztokrácia

	Descartes olyan radikális szkepszist szabadított fel, amely mára a modern világ egyik meghatározó sajátosságává vált. E szkepszis azonban kevésbé a szilárd alapokat tárta fel; sokkal inkább minden korábbi alapot lebontott. Minden konvenció, hagyomány és hierarchia a kérlelhetetlen kétely tárgyává vált. Descartes még bizonyos volt abban, hogy az emberi értelem képes megismerni Istent; ma ugyanilyen bizonyossággal állítjuk, hogy ilyen tudás nem áll rendelkezésünkre. A tiszta bizonyosság könyörtelen keresése végül a teljes bizonytalanság egy formájába torkollik. A karteziánus kétely olyan, mint egy sav, amely fokozatosan felold minden kialakult formát és struktúrát. Lehetséges, hogy elveszítettük a jelentés biztos tájékozódási pontjait, ám cserébe jelentős hatalomra tettünk szert. E hatalom azonban nem egyenlően oszlik meg: egyesek lényegesen nagyobb mértékben rendelkeznek vele, mint mások.

	A felszabadítás és a jólét nevében a karteziánus projekt folyamatosan megkérdőjelezi és lebontja a tekintély hagyományos formáit, valamint a hatalom örökölt hierarchiáit, csakhogy azokat végül a történelemben korábban nem tapasztalt léptékben hozza létre újra. Joel Kotkin ezt a kibontakozó rendszert az &#8222;újfeudalizmus&#8221; (neo-feudalism) egyik formájaként írja le: olyan kiterjedt, globális hierarchikus rendként, amelyet nem csupán a nagyvállalkozók irányítanak, hanem egyfajta &#8222;klerikus réteg&#8221; (clerisy) is, amely az információ előállítása és ellenőrzése felett gyakorol hatalmat. A valóság információvá alakítása egy olyan menedzseri osztály megerősödésének kedvez, amely szakértőkből, bürokratákból és technokratákból áll. E réteg egyfajta információs arisztokráciát alkot. Az objektiválás intézményesült szakembereinek e kiterjedt osztálya a karteziánus projekt késői szakaszainak szükségszerű következményeként jelenik meg. Tagjai azt ígérik, hogy biztonságosabbá, igazságosabbá és prosperálóbbá teszik a világot mindannyiunk számára, akik szubjektív lényekként élünk ebben az objektiválható valóságban. Az, amit ma &#8222;oktatásnak&#8221; &#8211; különösen &#8222;felsőoktatásnak&#8221; &#8211; nevezünk, e nézőpont szerint egyre inkább olyan minősítési és legitimációs folyamattá válik, amely az egyéneket bevezeti az elit rétegek karteziánus világképébe, és alkalmassá teszi őket az azok intézményeiben való részvételre. Új uraink számára a világ mindenekelőtt egy eszme, amelyet saját elképzeléseik szerint formálhatnak át.

	Jonathan Rauch nemrég megjelent The Constitution of Knowledge (A tudás alkománya) című műve sok tekintetben az információs arisztokrácia uralmának apologetikájaként olvasható. Rauch e réteget &#8222;a valóságon alapuló közösségnek&#8221; (reality-based community) nevezi. E közösség olyan &#8222;elitkonszenzust&#8221; alkotó &#8222;szakemberekből és intézményekből&#8221; áll, mint a tudósok, egyetemi oktatók és kutatók, újságírók, jogászok, a hírszerző szolgálatok munkatársai, tényellenőrök (fact-checkers), dezinformációs szakértők, valamint a Wikipédia szerkesztői és más hasonló szereplők. Rauch érvelése szerint e csoport a tények megállapításának megfelelő módszereihez való következetes ragaszkodás révén egyfajta önkorrekcióra és önigazolásra képes tudástermelő mechanizmusként működik. A szerző szerint azonban sokan továbbra is olyan közösségekben élnek, amelyeket &#8222;az előítéleteket megerősítő közösségeknek&#8221; (bias-confirming communities) nevez. Ebből következően &#8211; érvelése szerint &#8211; indokolt elismernünk annak az új, szekuláris papságnak a tekintélyét, amely meghatározza és felügyeli, hogy mi minősül legitim tudásnak és valóságos ismeretnek.

	A mondás szerint annak, akinek csak kalapács van a kezében, minden szögnek tűnik. Az objektiváló tudat számára a világ egésze információként jelenik meg. A karteziánus univerzum egyik nagy paradoxona éppen az, hogy miközben a világ objektummá válik, még mi magunk, a felszabadított egyének is objektumokká alakulunk. Descartes híres példája szerint, amikor kitekintett az ablakán az alatta nyüzsgő utcára, nem embertársakat látott, hanem csupán &#8222;automatákat&#8221;. Descartes örököseiként az információs arisztokrácia jóindulatú menedzserei és irányítói is úgy tekintenek a társadalom többi tagjára, mint információhalmazokra: előre meghatározott kategóriák összességére, amelyeket saját érdekükben kezelni, szabályozni és irányítani kell. A digitális valóság felemelkedésével pedig az egész univerzum a lehető legkönnyebben kezelhető formává alakult át: adattá. Ahogy az egyének alkalmazkodnak ehhez a digitalizált valósághoz, számos új jog és jogosultság birtokosává válhatnak, ugyanakkor egyre inkább állandó megfigyelés, felügyelet, cenzúra és a &#8222;félretájékoztatással&#8221; szembeni védelem tárgyaivá is lesznek.

	
		
		
			
				
					
						
							
								
									Információs arisztokráciánk egyik meghatározó jellemzője a saját korlátainak tudatát nélkülöző vakság. Miközben a valóság egyes részleteit és töredékeit rendkívüli pontossággal képes érzékelni, a teljes egészet nem látja. A karteziánus tápláléklánc csúcsán elhelyezkedve e modern elit képviselői saját jóindulatuk és erkölcsi küldetéstudatuk állandó napfényében sütkéreznek, miközben egyre inkább elszakadnak beavatkozásaik és folyamatos társadalomformáló kísérleteik következményeitől. Intézményi és szellemi felépítésükből fakadóan képtelenek megérteni &#8211; nemhogy tiszteletben tartani &#8211; azokat, akik a karteziánus tápláléklánc alsóbb szintjein helyezkednek el: azokat, akik a legközvetlenebbül viselik egy információvá alakított világ terheit, és akik továbbra is a hagyományos tudásformákra, közösségi kötelékekre és személyes kapcsolatokra támaszkodnak. Ők azok, akiket az elit diskurzus gyakran &#8222;az előítéleteiket megerősítő közösségekként&#8221; (bias-confirming communities) ír le. Az információs arisztokrácia megfeledkezett a kormányzás egyik legalapvetőbb követelményéről: a kormányzottak bizalmának fenntartásáról. Ha pedig a nép elégedetlenkedik és lázadni kezd, a válasz gyakran nem az önvizsgálat vagy a párbeszéd, hanem a technokrata meggyőződés újabb megerősítése. &#8222;Lázong a nép? Akkor kapjon tényeket.&#8221;
							
						
					
				
			
		
		


	A karteziánus projekt kétségtelenül példátlan mértékű anyagi jólétet hoz létre, ugyanakkor ezzel párhuzamosan aláássa a jelentés és az értelem hagyományos forrásait. Miközben a karteziánus program a világot fokozatosan információvá redukálja, működése során folyamatosan termel egy mérgező mellékterméket is: az elidegenedést.

	Az elidegenedés irodalmi megjelenítéseinek egyik legismertebb alakja Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij &#8222;Feljegyzések az egérlyukból&#8221; (Notes from Underground) című művének hőse, az úgynevezett &#8222;Földalatti ember&#8221; (Underground Man). E figura mindazok nevében szólal meg, akik ellenérzéssel viseltetnek az iránt, hogy a haladás objektiváló erői fokozatosan megfosztják őket emberségük teljességétől. A Földalatti ember figyelmeztetése mindazokhoz szól, akik a valóságot teljes egészében objektiválni és ellenőrizni kívánják, és üzenete napjainkban is visszhangra talál:

	
		&#8222;Halmozzátok el az embert minden földi áldással, merítsétek boldogságba úgy, hogy a felszínen ne látszódjék más, csak a gyönyör buboréka; biztosítsatok számára olyan anyagi jólétet, hogy ne legyen egyéb dolga, mint aludni, kalácsot enni és gondoskodni a faj fennmaradásáról &#8211; és még ekkor is, puszta hálátlanságból, puszta rosszindulatból valami kellemetlen tréfát űzne veletek az ember.&#8221;


	A Földalatti ember világosan felismeri a karteziánus projekt végső következményeit: a szenvedés felszámolása egyben az ember felszámolását is jelenti. Elbeszélését ezért egy szinte prófétai hangvételű megállapítással zárja:

	
		&#8222;Már az is teher számunkra, hogy emberek vagyunk &#8211; valódi testtel és vérrel rendelkező emberek; szégyelljük ezt, és igyekszünk megszabadulni tőle. Mintha holtan születtünk volna, s immár nemzedékek óta nem élő apáktól származnánk, és ez egyre inkább kedvünkre van. Kezdjük megszeretni ezt az állapotot. Hamarosan majd kitaláljuk, miként születhetnénk meg pusztán egy eszméből.&#8221;


	A Földalatti ember maradandó és kiemelkedő jelentősége nem abban rejlik, hogy rámutat a karteziánus projekt kudarcaira; éppen ellenkezőleg, magát a karteziánus projekt sikerét utasítja el.

	Res Cogitans

	Második értekezésében Descartes önmagát res cogitans-ként, vagyis &#8222;gondolkodó dologként&#8221; határozza meg. Minden más a res extensa, a &#8222;kiterjedt dolog&#8221; kategóriájába tartozik: a teljes anyagi univerzum. Úgy tűnik, hogy e megkülönböztetés az évszázadok során csak tovább erősödött. Minél sikeresebben objektiváljuk a valóságot, annál inkább szubjektív lényekként tapasztaljuk önmagunkat. Magától értetődőnek vesszük, hogy az emberi eszmék alakítják a valóságot, és hogy minden egyes individuum felszabadítható mint &#8222;gondolkodó dolog&#8221;. Elménk egy dolog, a természet valami más &#8211; sőt, még saját testünk is valami másként jelenik meg előttünk.

	Descartes a gondolkodó elmét Isten elméjének logikus következményeként értelmezte. Ám &#8222;Isten halála&#8221; után e &#8222;gondolkodó dolgot&#8221; immár úgy tekintjük, mint amely &#8211; a természet minden más jelenségéhez hasonlóan &#8211; az anyagi erők véletlenszerű kölcsönhatásaiból emelkedett ki. Miután a tudomány sikeresen információvá alakította a természetet és az emberi testet, objektiváló törekvéseit napjaink egyik utolsó nagy határterülete felé fordította: magának az emberi elmének a vizsgálata felé. A tudomány immár ezt az úgynevezett &#8222;gondolkodó dolgot&#8221; is szigorú elemzés alá kívánja vonni. A cél az, hogy a szubjektív tapasztalatból objektív információt nyerjen ki, és az emberi tudat működését ugyanúgy feltárja, ahogyan korábban a természet vagy a test működését vizsgálta. Az idegtudósok ezt a kihívást a &#8222;tudat nehéz problémájának&#8221; (the hard problem of consciousness) nevezik.

	Felfegyverkezve kifinomult, gyakran rendkívül elvont elméletekkel és példátlan pontosságú technológiai eszközökkel, a tudomány az emberi elme feltáratlan tartományait kutatja. Időről időre érkeznek hírek a &#8222;tudat önmagában vett&#8221; természetének állítólagos nyomairól: egy-egy ígéretes neuroképalkotó eredményről, figyelemre méltó agyhullám-korrelációról, vagy más, sejtető jellegű megfigyelésről. Ám mindeddig nem sikerült olyan meggyőző bizonyítékot felmutatni, amely végérvényesen megoldaná a problémát. Talán jobb elméletekre, még pontosabb mérésekre vagy több kutatási forrásra lenne szükség? Felmerül azonban a kérdés: vajon létezik-e az a pont, ahol magának a kutatási programnak az életképességét kellene megkérdőjeleznünk? Nem lehetséges, hogy e ponton a tudományos módszertanok határaival szembesülünk? Nem arról van-e szó, hogy a dualista karteziánus univerzum saját logikájának következményei által kerül válságba? Nem egy olyan kígyót látunk-e, amely saját farkába harap? Ebben az összefüggésben a tudat kérdése különös jelentőségre tesz szert. Vajon a tudat önmagában a tudomány &#8222;Szent Grálja&#8221;: a végső rejtély, amelynek megfejtése új korszakot nyithat a megismerés történetében? Vagy inkább a tudomány &#8222;Nagylába&#8221; (Bigfoot): egy olyan jelenség, amelynek létezését sokan feltételezik, nyomait időről időre látni vélik, ám amely mindeddig elkerülte a meggyőző empirikus bizonyítást?

	A világ önmagában egységes egész; mi magunk osztjuk fel nyelvünk és fogalmaink segítségével. Az idő múlásával azonban hajlamosak vagyunk arra, hogy az eredetileg költői vagy értelmező jellegű konstrukciókat valóságosnak, sőt elemi igazságoknak tekintsük. Alfred North Whitehead e jelenséget &#8222;a rosszul elhelyezett konkretizálás tévedésének&#8221; (fallacy of misplaced concreteness) nevezte. A &#8222;gondolkodó dolog&#8221; fogalma a kartéziánus univerzum sajátos terméke. Ám miként létezhetne egy elme, amely elszakad attól a valóságtól, amelyen túl önmagán kívül semmihez sem kapcsolódik? Másképpen fogalmazva: hogyan létezhetne elme test nélkül, érzéki tapasztalat nélkül? Milyen tartalommal rendelkezhetne egyáltalán? És miként fejlődhetett volna ki a tudat önmagában egy eredendően tudat nélküli univerzumból? Hogyan emelkedhetett volna ki a res cogitans a res extensa világából? Nem lehetséges-e, hogy a &#8222;gondolkodó dolog&#8221; fogalma &#8211; sőt maga a szubjektum és objektum közötti megkülönböztetés is &#8211; csupán egy újabb példája annak, amit Whitehead a rosszul elhelyezett konkretizálás tévedésének nevezett? Vagyis nem elképzelhető-e, hogy ezek a kategóriák valójában egy meghatározott történelmi korban élő emberi tudat által létrehozott fogalmi konstrukciók, amelyeket később a valóság alapvető szerkezeteként kezdtünk értelmezni?

	Descartes saját elméjét a világegyetem egyetlen bizonyos igazságaként határozta meg. E felfogás szerint a valóság a res cogitans-ból, a gondolkodó szubsztanciából bontakozik ki; a világ pedig az elme objektumává válik. Több évszázadon át egy olyan &#8222;filozófia&#8221; irányította gondolkodásunkat, amelyet José Ortega y Gasset a következőképpen jellemez:

	
		&#8222; (&#8230;) a filozófia az árral és magával az élettel szemben halad fölfelé (&#8230;), s a visszájára fordított világgá válik, a beavatottak nagyszerű, természetellenes tanításává, titkos bölcsességgé, ezoterikus hitté. A gondolkodás magába nyelte a világot: a dolgok eszmékké alakultak.&#8221;


	Egyetlen korábbi civilizáció sem tulajdonított ekkora tekintélyt az emberi elmének. A modern kor beköszöntéig egyetlen társadalom sem feltételezte, hogy a valóság lényegileg emberi eszmék által meghatározott volna. A korábbi civilizációk mind kifelé orientáltak voltak: önmagukat olyan erőkhöz való viszonyuk alapján értelmezték és határozták meg, amelyek rajtuk kívül álltak. Identitásukat és világértelmezésüket transzcendens, kozmikus, vallási vagy hagyományos rendekhez való kapcsolódásuk alapozta meg, nem pedig az autonóm emberi tudat önmagára irányuló reflexiója. Ortega így folytatja:&nbsp;

	

	
	
		
			
				
					
						
							
								
									&#8222;&#8230; az ókori világ a létezésnek csupán egyetlen módját ismerte: azt, amely önmagát kifelé tárja fel, megnyílik, megmutatkozik, és a külső világ felé irányul. Ebből következően a létező feltárulását (vagyis az igazságot) olyan fogalmakkal jelölte, mint a &#8216;felfedezés&#8217;, a &#8216;megnyilatkozás&#8217; vagy a &#8216;leleplezés&#8217;.&#8221;
							
							
								Történeti szempontból az emberek a gondolkodást többnyire nem önmagában létező dologként tapasztalták meg, hanem folyamatként: olyan élményként, amelynek során önmagukon kívül álló erőkkel kerülnek kapcsolatba. Maga az emberi nyelv is az érzéki tapasztalatból ered, pontosabban azokból a közös tapasztalatokból, amelyeket egy adott emberi közösség tagjai hosszú időn keresztül együtt élve szereznek. A közös tapasztalat, amelyet az emberi képzelet történetekké, képekké, szokásokká, szimbólumokká és intézményekké alakít át, történelmileg minden társadalmi szerveződés alapját képezte. A karteziánus projekt ezzel szemben szükségszerűen háttérbe szorítja azokat a folyamatokat, amelyek révén az emberek évezredeken át meghatározták, hogy mi számít tudásnak, valamint azt is, hogyan viszonyuljanak egymáshoz és a rajtuk túlmutató világhoz.
						
					
				
			
		
	
	

	Kétségtelen, hogy a premodern társadalmak sem voltak mentesek attól, amit Whitehead a &#8222;rosszul elhelyezett konkretizálás tévedésének&#8221; nevezett. Számukra azonban nem létezett a testetlen információ önálló világa, és nem létezett az elszigetelt &#8222;gondolkodó dolog&#8221; fogalma sem. A kutatók régóta rámutatnak arra, hogy az ókori irodalomban viszonylag csekély szerepet kap az önreflexív öntudat modern értelemben vett formája. Azok számára ugyanis, akiknek élete &#8211; sőt puszta fennmaradása is &#8211; az önmagukon kívül álló, eleven erőkkel való folyamatos kapcsolatban és kölcsönhatásban zajlott, az önmagukra irányuló tudatosság olyan luxusnak számított, amelyet csak ritkán engedhettek meg maguknak. A görögök a hybris (hübrisz) fogalmával jelölték azt a magatartást, amely nem ismeri el a nála nagyobb hatalmak tekintélyét és korlátjait.&nbsp;

	Úgy tűnik, hogy Descartes gondolkodását a bizonyosság iránti mély igény motiválta, és állítása szerint e bizonyosságot nem a világban, hanem saját gondolkodó énjében találta meg. Ortega e felismerés következményeit mérlegelve a következő kérdéseket teszi fel:

	
		&#8222;E tudati valóság ily különös felfedezése vajon nem jelenti-e azt, hogy hátat fordítunk az életnek? Nem olyan magatartás-e ez, amely teljes mértékben ellentétes azzal, ami számunkra a létezés során természetes? Nem az-e a természetes, hogy kifelé élünk, a bennünket körülvevő világ felé fordulva, annak valóságában bízva? [...] Descartes elvágja azokat a kötelékeket, amelyek összekapcsolnak és egybeolvasztanak bennünket a világgal &#8211; a testekkel, más emberekkel; minden egyes elmét különálló, zárt tartománnyá tesz.&#8221;


	Karteziánus elménk egyre teljesebb mértékben alkalmazkodik a karteziánus univerzumhoz. Soha korábban nem tapasztalt mértékben váltunk olyan szubjektív lényekké, akiket egy objektivált valóság vesz körül. A szubjektum és objektum közötti megosztottság, amely évszázadokon át fokozatosan mélyült, lassanként feloldja a hagyományos tudásformákat, és végső soron egy olyan világot hoz létre, amelyet egyrészt az önmagukba zárkózó individuumok, másrészt a szakértők uralnak. Miközben az információ adattá alakul, a modern média tovább tágítja tudatunk határait olyan világok felé, amelyekről véleményeket alkothatunk, ám amelyekről közvetlen tapasztalattal nem rendelkezünk. Egyre természetesebbnek érezzük azt a valóságot, amelyben mindenki bőségesen ontja a véleményeket, miközben egyre kevesebben testesítik meg a bölcsességet.

	Napjainkban a karteziánus projekt mintha végső kibontakozásához érkezne: megszámlálhatatlanul sok felszabadított, ugyanakkor egymástól elszakított &#8222;én&#8221; lebeg egy végtelennek tűnő univerzumban, amelyet adatok milliárdjai alkotnak. Minden egyes izolált &#8222;én&#8221; jogosultnak érzi magát arra, hogy saját személyes valóságát alakítsa ki, miközben a természetet és a társadalmat azok formálják és igazgatják, akik &#8211; vagy amelyek &#8211; az adatok felett rendelkeznek és azok áramlását ellenőrzik. A felszabadított &#8222;gondolkodó dolog&#8221; számára az egyéni identitás többé nem a valóságban való részvétel során bontakozik ki. Nem azáltal válunk azzá, akik vagyunk, hogy bekapcsolódunk egy rajtunk túlmutató rendbe, hanem azáltal, hogy megválasztjuk, kik kívánunk lenni. E felfogásban még saját testünk is alakítható nyersanyaggá válik. &#8222;Én a saját eszmém vagyok&#8221; &#8211; ez lehetne e szemlélet hallgatólagos alapelve. Az ókori gondolkodóktól kezdve egészen Aquinói Szent Tamás tanításáig a &#8222;lélek&#8221; fogalma töltötte be azt a közvetítő szerepet, amely összekapcsolta az emberi elmét a testtel, a testet pedig a világegyetem egészével. A lélek biztosította az ember egységét és beágyazottságát a lét rendjébe. A mai, megosztott karteziánus univerzumban azonban már nem a lélek fogalma áll a középpontban. Helyét egy másik fogalom vette át: az identitás.

	Descartes-t rendszerint a felvilágosodás egyik legjelentősebb előfutáraként, valamint az ész és a tudomány kiemelkedő képviselőjeként tartják számon. Munkásságának végső jelentősége azonban nem pusztán abban áll, hogy radikálisan elválasztotta az elmét a testtől, a szubjektumot az objektumtól, hanem abban is, hogy leértékelte az ember azon képességét, amely révén érzéki tapasztalatait megéli, értelmezi és jelentéssel ruházza fel. Descartes kételye végső soron magának a tapasztalatnak a kétségbe vonásává válik. Társadalmi lényekként csak annyiban vagyunk képesek koherensen együttműködni, amennyiben a valóságról alkotott közös elképzeléseink egy közösen megélt valóságtapasztalatban gyökereznek. Az emberi közösségek működésének alapja nem pusztán a tények felhalmozása, hanem a jelentésalkotás folyamata. Nem egyszerűen tényekből élünk, hanem abból a képességünkből, hogy a tapasztalatot értelmes összefüggésekbe rendezzük. S azok az emberek, akiket megfosztanak a jelentés megtapasztalásának lehetőségétől, gyakran kiszámíthatatlan és romboló magatartásformák felé fordulnak.&nbsp;

	Úgy tűnik, hogy jelenleg egyszerre tapasztaljuk meg a karteziánus projekt beteljesülését és fokozatos önellentmondásba fordulását. Fejlődése nem valamiféle átfogó egység vagy végső szintézis felé vezet, hanem társadalmi és pszichológiai széttöredezéshez; nem a valóság egyre pontosabb megismeréséhez, hanem olyan gondolkodásmódok kialakulásához, amelyek egyre inkább elszakadnak a közvetlen, józan észre épülő tapasztalattól. Korunk emberei a világtörténelem legműveltebb, legképzettebb és legnagyobb mennyiségű információval rendelkező nemzedékei közé tartoznak. Mégis egyre gyakrabban merül fel az a benyomás, hogy mindeközben egyre kevésbé vagyunk képesek különbséget tenni az értelmes és az értelmetlen, a jelentéssel bíró és a jelentés nélküli állítások között.

	A civilizáció tébolya

	Descartes olvasása közben lenyűgöz gondolkodásának kristálytiszta és kérlelhetetlen logikája, ugyanakkor zavarba ejt érzéki tapasztalatainkkal szembeni szinte korlátlan szkepticizmusa. Felmerül bennem a kérdés: miként fogadná Descartes gondolatait valaki, akinek a világról szerzett tudása szükségszerűen a józan észre és a közvetlen tapasztalatra épül? Hogyan reagálna például egy filozófiai érdeklődésű földműves, halász vagy akár egy újdonsült édesanya a Meditációk következő részletére?

	
		&#8222;Azt fogom gondolni, hogy az ég, a levegő, a föld, a színek, az alakok, a hangok és minden külső dolog csupán álmaim káprázatai és csalóka megtévesztései. [...] Úgy tekintek majd magamra, mint akinek nincsenek kezei, nincsenek szemei, nincs teste, nincs vére és nincsenek érzékei, jóllehet tévesen azt hiszem, hogy mindezekkel rendelkezem.&#8221;


	Miféle ember az, aki önmagát &#8222;gondolkodó dologként&#8221; írja le? Kik azok, akik otthonosan mozognak az eszmék olyan világában, amelynek nincs szükségszerű kapcsolata a tapasztalati valósággal? George Orwell népszerű módon rámutatott arra, hogy a modern értelmiségiek gyakran hajlamosak olyan abszurditások elfogadására, amelyek nyilvánvalóan ellentmondanak a józan észnek. S valóban, a múlt század számos totalitárius kegyetlenségét olyan emberek követték el, akiknek fejében olyan eszmék éltek, amelyek alig vagy egyáltalán nem álltak kapcsolatban a tényleges valósággal. Orwellhez hasonlóan Iain McGilchrist pszichiáter és filozófus is megkérdőjelezi a modern kor absztrakciók iránti vonzalmát, valamint a közvetlen tapasztalat és a józan ész háttérbe szorítását. The Master and His Emissary (A mester és küldöttje) című művében kifejezetten foglalkozik Descartes &#8222;filozófiai vállalkozásának&#8221; és az elmebetegségek egy gyakori klinikai formájának kapcsolatával:

	
		&#8222;Az affektív bevonódás hiánya a skizofrénia egyik meghatározó ismertetőjegyének tekinthető. Az az érzés, hogy a világ pusztán reprezentáció, rendkívül gyakori jelenség; részét képezi annak a képtelenségnek, hogy az egyén megbízzon saját érzékszervi tapasztalataiban. Ezt tovább erősíti a nem-bevonódás nyomán fellépő valószerűtlenség érzése &#8211; mintha semmi sem volna az, aminek látszik. Az érzéki tapasztalat magától értetődő jellegének elfogadására való képtelenség a jelentés kiüresedéséhez vezet. Jellemző módon egyszerre jelenik meg a mindenhatóság és a tehetetlenség érzése: az egyén úgy érzi, hogy ő minden, ami létezik, ugyanakkor semmi sem. Ez pedig ismét abból fakad, hogy megszűnik a kapcsolat, a köztes viszonyulás a létezőkkel, illetve a közös emberi tapasztalat világával.&#8221;


	René Descartes két részre osztotta a világot. A felvilágosodás arra ösztönzött bennünket, hogy hátralépjünk a valóságtól, és szemlélőként figyeljük azt. E szemléletnek köszönhetően páratlan anyagi jólétre és technológiai fejlődésre tettünk szert. Ám az évszázadok során oly hosszú ideje állunk távolságot tartva a világtól, hogy talán már azt is elfelejtettük, mit jelent kapcsolódni hozzá. Elfelejtettük, mit jelent az, hogy a közös érzéki tapasztalat és a józan ész által összekapcsolódva és irányítva éljünk. Miközben a karteziánus hasadás egyre tovább tágul, felmerül a kérdés: vajon továbbra is a végtelen haladás ígéretét testesíti meg, vagy inkább egy sajátos civilizációs őrület körvonalai kezdenek kirajzolódni benne?

	Pongrácz Alex fordítása

	*

	In VoegelinView, 2026. június 23.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Németh László: Az értelmiség önérzete (1942)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6946002</link><pubDate>2026-06-02 11:22:15</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Németh László a szegedi egyetemi ifjúság meghívására az alábbi előadást tartotta Szegeden.

	*

	Arra kértem meg az est rendezőit, hogy miután március géniusza előtt a parádés áldozatot bemutattuk, néhány testvéri szót intézhessek azokhoz, akik ebbe az auditórium maximumba összegyűltek. Az egyetemi hallgatóknak szól ez a vallomás, akik azért pusztítják ebben a városban a követ és kenyeret, hogy egykor tanárok, orvosok, gyógyszerészek - azaz értelmiségi emberek legyenek.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Újabban gyakran olvasom magamról, hogy én is népi író vagyok. Ez azt hiszem amolyan szemhunyással a mellemre tűzött medália, amelyet illik megköszönni - komolyan azonban nem vehetem. Én volnék a legboldogabb, ha könyveimben egykor a nép is találna valamit, már csak azért is, mert akkor bizonyára másképp lenne nép, mint ma. A valóság az: hogy a műveltebb ifjúság olvas. S ebben nincs is semmi meglepő. Apám tanár volt, a folyton tanuló diákok fajtájából, s más formában én is az maradtam. Amit elmondok, egy ilyen diák-tanár vallomása az értelmiségi ember fájdalmairól és büszkeségéről.

	Az ifjúságot mi arra tanítottuk hogy értelmiség legyen, s ne középosztály. Mi a kettő közt a különbség? A középosztály fölött van egy fölső, és alatta egy alsó osztály; az értelmiségi ember azt tudja, hogy van munkásság, parasztság, s ők hárman a nemzet. A középosztályi embernek hivatala és fikszuma van: az értelmiségnek munkája és hivatása. A középosztályinak az, hogy vannak nála nyomorultabbak, tekintély büszkeség; az értelmiségnek: lelkiismeretfurdalás és felelősség.

	Ki tagadhatná, hogy tanításunk az értelmiségről épp a legmagyarabb ifjúságban nem veszett kárba. Vannak már sok százan, akik középosztályi helyükön is értelmiségűek [sic!] iparkodnak lenni, s igaz szolidaritással keresik a másik két osztály kezét. Elhagyottságukat, gyógyíthatatlan értelmiségi sorsukat ebben a kézfogásban fogják megérteni. A tulajdon nyájukat magukra haragítják, a másikba legföljebb beledolgozhatják, belehazudhatják magukat; otthon benn soha sem lesznek.

	Nemrég egy paraszt és egy munkás író volt nálam. A munkás író akkor szaladt nekem az egyik újságban, s utólag elvekkel próbálta bírálatát igazolni. Ezt mondta: Én, s aki mellettem ül, összegezünk valamit. Sok ezer paraszt kopott el az alföldi szíken; sok ezer munkás a kolozsvári külvárosokban, amíg a névtelenek hekatombája fölött mint egy a sok helyett megjelentünk mi. De mit összegezel te? Hol van az az embercsoport, amelynek a nevében te beszélsz. Tömeged nincs, de van szavad a tömegek ellen. Minőségről beszélsz, csak - hogy a mennyiségnek - fölébe kerülhes...

	Én ezt feleltem: Nekem valóban nincsenek tömegeim. Igaz az is, hogy mindig csak a magam nevében beszélek. Az én osztályomat ugyanis nem összegezni kell, azt elvégzik vígjáték írói, hanem felbontani. - A legjobbak épp azt várják, hogy kivezessék őket belőle. A minőség pedig nem azt jelenti, hogy ellenségei vagyunk a mennyiségnek: hanem, hogy mi értelmiségűek [sic!] két lelkiismeretű emberek vagyunk. Nincs semmi féltenivalóm a nép igazságától. Attól, hogy nyomor van a földön, tán jobban szenvedek, mint ti. Ha igazság tétetik: csak az egyik lelkiismeretemen könnyítettek. A másikat akkor sem adhatom föl - sőt csak hangosabb lesz bennem. S ez a lelkiismeret az, amit ti sose fogtok megérteni. Mert ti teljesen meg vagytok elégedve, ha hívek vagytok azokhoz, akik mögöttetek vannak. Mi mögöttünk azonban az emberiség nagy tapasztalatai, az örök ideálok vannak, s azoknak tartozunk hűséggel. Értelmiségi embernek én nem is azt nevezem, aki valamiféle diplomát szerzett, hanem akinek az, hogy Szókratész méregpoharat ivott, és Mozart a szegények sírjába került, olyan parancsoló esemény, mint nektek, amit a külvárosok utcáiban saját szemetekkel láttok. S mi a ti győzelmeteket is úgy kívánjuk, hogy az tartós legyen, az emberiség eszményeivel megszentelt. Ezért maradunk szinte törvényszerűen alul: a rosszhiszemű hízelgőkkel szemben; nem csak a nép kegyében, de a ti szemetekben is.

	

	Mindez megint eszembe jut, midőn Veres Péter rólam tartott előadásának a szövegét olvasom. Rossz szokás, hogy az írókat egymás bámulására szorítják, s a meggyfától (mint a székesfővárosi népművelési bizottsága is) azt kívánják, hogy a barackfát méltassa. Veres Péter azonban eleget tett a felszólításnak, s énnekem semmi személyi okom sincs, hogy megbecsülő munkáját kifogásoljam. Inkább fajtám, az értelmiségi ember nevében érzek valami szomorúságot. Ekkora hát a szakadék; ilyen nehezen ér át rajta a jóakarat is. Ha Veres Pétert magam elé képzelem: ő olyan tisztán áll előttem, mint egy szépen nőtt fa, melynek látom a talaját, gyökerét, ágait, s élvezem gyümölcsét. S ezzel mindnyájan így vagyunk. Azon lehet vitatkozni, hogy túlbecsüljük-e vagy sem; azon, hogy fa voltában jól látjuk: alig. Veres Péter arcképéből ez hiányzik. Nem az arckép készítéséhez nincs érzéke, vagy énhozzám hajlama - akkor elő sem hoznám -, az értelmiségi ember lelkébe nem tud belehelyezkedni.

	Mi az én írói múltom ellen az ő három fő kifogása? Hogy minőségszocializmust, kert-Magyarországot, és harmadik oldalt prédikáltam. Amíg tömegszocializmus nincs, hagyjuk a minőséget. Kertet akarok Magyarországból, holott termelni sem tudunk. A világban két oldal van: [a] harmadiknak a döntő órában föltétlenül belé kell olvadnia a másodikba. Nem veszi észre, hogy itt nem három furcsa gondolatot kifogásol - hanem egy másfajta gondolkodásmódot: az értelmiségi emberét. Az értelmiségi ember a legégetőbb teendőket is mindig valami örökkel, a legjobbal, a legideálisabbal akarja összekapcsolni, korrigálni. Szocializmus kell; - erre megy [a] termelés, [a] technikai világ. De ha mi még csak ezután csináljuk meg, csináljuk úgy, hogy abba Európa háromezeréves géniusza, a vállalkozó kedv se essék áldozatul a keleti kultúrák végzetének: a bürokráciának. Kezdetben volt a föld, falvaival; azután jött a város gyáraival. Az új forma: a kert, s a földet egyenletesebben beborító elekrifikált minőség kultúra. Ez részben tény, részben ideál. S ha Magyarország máris be van oltva Kecskemétekkel, s nekünk egy új országot kell építenünk, m[i]ért ne csináljuk (szellemben és gazdaságban) a kert-ideál szerint. Ugyanígy a harmadik oldal. Én találtam itt tizenöt éve: egy aszimiláns ellenforradalmi jobboldalt, s egy zsidó érdekvédő baloldalt. A gyakorlati ész, lehet, azt latolta, vajon melyiknek van több esélye, - melyik érhet el többet a maga fajtájának. Az értelmiségi ember azonban azt mondta: az ideális egy harmadik, magyar oldal volna a magyar mélységekért - és meghirdette. És nem ijed meg attól sem, hogy teljesen magára marad. Mert hisz ő egymaga is tud oldal lenni; sőt az is, mindaddig amíg a másik két oldal közül az egyik be nem bizonyítja, hogy az övével azonos. Mostanában, igaz keveset beszélek minderről. Veres Péter azonban még korán dicsér meg, hogy fölhagyok különcségeimmel. Ma nem a javaslás, hanem az átvészelés korát éljük, s én is az átvészelésnek próbálok gondolataimmal kohéziót adni. Ezért beszélek: kisebbségi heroizmusról, mélymagyarságról. A téveszmék azonban sajnos e téli háncs alatt is ott vannak: mint alvó rügyben a tavasz. S nem is gyógyulom el, amíg mindazt ki nem irtják belőlem, amit Európáról és magyarságról tudok.

	Szemrehányásnak, antikritikának ne értsék, amit mondok. Pályájuk szomorúságát vetítettem maguk elé; - föltéve, hogy azok lesznek, aminek lenniük kell. S azt se higyjék, hogy csak az írók, szellemi vezetők kóstolják meg ezt a keserűséget. Teli lesz vele a szíve és a szája mindenkinek, aki igazán értelmi ember. Ágyúval lőtt kertemben, a Cseresnyésben: én ezt írtam meg. Az értelmiség jóakarata azon a többleten bukik meg, amivel az ideálishoz ragaszkodik. A nép visszautasítását ott egy Pór Péter nevű kubikus vágja a hős szemébe. Nos, az Alföldön van nekem egy barátom, aki a maga módján csinált már egy Cseresnyést, eredményesebbet, mint az enyém. Érdeklődöm a múltkor egy odavaló volt paraszt képviselőről, akivel öt percet beszéltem, s azonnal megszerettem. Csodálkozik, hogy nem ismerem, ő azt hitte, hogy Pór Péterben őt írtam meg. Amikor be próbálták őt vonni maguk közé, pontosan így utasította vissza őket.

	Hogy lehet elviselni ezt a magányt, ezt az elhagyottságot? Csak úgy, hogy ha épp ebből az elhagyottságból értjük meg az értelmiségi ember helyét és feladatát a világban. Egyszóval: erényként hordjuk a szorultságot. Értelmiségi embernek lenni mindig ez volt, és ez lesz: segítetlenül segíteni, és megértetlenül megérteni. S ez nem is olyan borzasztó; egyszerűen: szellemi. Az értelmiségi ember egyszerre anyja mindenkinek és mostohafia. Gyámolít, gondoskodik, őrködik, hogy gyermeke úgy nőjön föl, ahogy föl kell nőnie. De tartsa természetesnek, hogy mégis úgy bánnak vele, mint aki nem tartozik a családhoz. A középkor jól értette ezt, mikor Jézus szelíd arcára gondolva szerzetesrendekbe vonta az értelmiséget. Osztályok mindig lesznek - amit kiversz az ajtón, bejön az ablakon. - Az igazi értelmiségi ember azonban mindig osztálytalan, még ha osztályban él is. Ez a fájdalma, s ez a büszkesége.

	Úgy tudom, hogy itt egy magyarságismereti szeminárium estjén beszélek. Magyarságismeret: ez ma annyi, mint népszeretet. Én azt próbáltam megmagyarázni, hogy szeressék a népet. Merüljenek bele, legyenek velük, ha rosszul megy neki - és ez a valószínű -, és ne legyenek nagyon fölháborodva, ha jódolgában fölfalja magukat. A világ rendje ez; fontos csak az, hogy mindig legyenek: akikben a kétféle lelkiismeret egy lánggal ég, s a csillagok kapcsolatot tartanak fönn a földön vívódókkal.

	*

	In Magyar Út, 11. évf., 13. szám, (1942), 3.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Veres Péter: Európa? (1941)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6946001</link><pubDate>2026-06-02 10:06:32</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	A &#187;turanitisz&#171; körül lefolyt viták egy régi kétségemet élesztették újra. Én magam is sokszor elszajkóztam írótársaim után, hogy így európai, úgy európai. Hogy így magyar vagyok, s amúgy európai stb., stb.: ismerjük már ezeket a kisebbrendűségi érzésből származó hencegő szólamokat.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Azt nem bolygatom, hogy akik itt nagyon hangsúlyozták az európaiságot, azok jórészt idegen származásúak, különösen német eredetűek voltak, s talán nem érezték egészen itthon magukat. Hagyjuk ezt a kérdést, úgyis megoldhatatlan.

	De azt, hogy mit értünk hát Európa alatt, úgy érzem, nagyon ideje már egyszer megkérdezni. Van-e már olyan tudós, író vagy gondolkozó, aki megfogható, világos választ adott volna arra a kérdésre, hogy micsoda hát Európa, mit takar ez a sűrített, s mégis homályos fogalom? S hogy miben különbözik ez az Európa-fogalom az ugyanígy sűrített, s mégis homályos Ázsia-fogalomtól?

	Nemrégiben a Magyar Csillagban Szentkuthy Miklós, a Mítosz mítosza című írásában a német irodalmár-gondolkodók romantikus görög szemléletéről olvasta rá, hogy kevés köze van a valóságos görög élethez, hogy nem egyéb ez, mint a mesterkélt diszciplínától megcsömörlött német romantikusok lelkendezése semmitmondó fogalom-fantomok körül.

	Igen, valóban ideje volna már, hogy a külföldi eredetű, s nekünk, kicsi és fiatal magyar népnek kábítószerként ható történelem-romantikával és tájromantikával szemben óvatosabbak legyünk.

	Nemrégiben olvastam én is a részletes görög történet néhány kötetét, közte a Periklész nagy korszakáról szóló részt. Bizony-bizony én ebből csak a pocsék korinthoszi polgárság és romlott arisztokrácia tükörképét láttam. S ezek a hősök nem is mind mitikus hősök, hanem egy kissé nagyon is balkáni, vagy még ennél is rosszabb levantei barbárok. Bizony-bizony kevés itt a Szókratész, és sok az Alkibiadész. S írók közt is kevés a bátor Arisztophanész, és sok a nyomorult, gyáva tényáruló. Néhány becsületes polgár, néhány kiváló katona, s néhány tiszta író, művész és gondolkodó: ennyi az egész görögség. A többi? Phokisiak és lokrisiak verekedése valami vitás legelődarabon, vagy ami egyre megy: pénzes polgárok hadakozása a forgalmas kikötők, vagy kövér és sovány papok marakodásai a szenthelyek jövedelmein.

	Alul embernek sem számító, de dolgozó és termelő helóták, parasztok és munkások, felül szenny, üzletes politika, hazaárulásig fajult egyéni hiúság. Korrupt politikusok, korlátolt és zsarnok kiskirályok, többször hazaárulók hadvezérek - hát mi itt a megbámulnivaló? A művek? Hát igen: korhadó fa szép virágai. Szépségük és illatuk évezredekre átszállt és hat, s még ma is megreszketünk tőle a mától megcsömörlött szép és igaz lelkek. De hol a nép, a híres-neves görög nép?

	Igaz, a mitológiájuk kívülről elragadóan szép. De belülről ez is nagyon reális babona. Szép babona, de más népek babonái is szépek, ha nincsenek is ilyen szövevényeik. Szép a germánoké is, és kedves a finnugoroké is.

	Mert bizony belülről minden reális. Ami pedig reális, az egyszerre piszkos is, tiszta is. A görögöknél is szép és tiszta volt a képzelet, de csúnya és piszkosan üzletes volt a valóság egykori élet.

	De térjünk vissza Európához!

	Én nem állítok fel semmiféle elméletet, mert tegyük fel, hogy úgyse értek hozzá. Inkább csak kérdéseket teszek fel. Nem azért, hogy választ várjak rá, hanem azért, hogy segítsem a hozzám hasonló gyermeteg és rövidlátó magyarokat a kételkedésben és az öntudatosabb magyar szemlélet kialakításában.

	Micsoda ez az Európa, mint kultúrkép? Miben különbözik Ázsiától, vagy a világ többi részétől? Igaz volna, hogy Európa szellemisége inkább gyakorlati, Ázsiáé inkább szellemi, erkölcsi, általában metafizikai? De hiszen Ázsia is gyakorlati volt a maga idejében. Van-e gyakorlatibb szellemiség, mint a kínai? S van-e nagyobb ellentét erkölcsi elvek és valóságos élet között, mint éppen Kínában? Hát vajon az indiai szellemiség nem a hindu kasztrendszer gyakorlati céljait szolgálja-e?

	És micsoda ez az Európa, mint gazdasági képlet? Kapitalizmus? Technikai civilizáció? De hiszen ez egyik sem csak európai. A technikai fejlődés Ázsiából indult, s már oda van visszatérőben, mert a nyersanyagok visszahúzzák. (Lásd Oroszország, Japán és Kína megindulását ezen az úton.) A kapitalizmus meg már Amerikában virágzik, Európában az utolsókat rúgja. Ez a jelleg nem állandó, csak átfutó jelenség.

	De mi hát az állandó? Mi a jellegadó európai? A politikai forma? De melyik ezek közül az igazi európai? Az egyeduralmi, monarchikus, diktatórikus, vagy a köztársasági, demokratikus, föderalisztikus? Mert térben és időben mindegyik megtalálható, és térben és időben mindegyik változik, ugyanazon népnél is.

	Melyik közös régi életforma az igazi európai? Ha már a szlávokat kizárjuk is, a latinok lazább, vagy a germánok tömörebb közösségszervezete-e az igazi európai? S nincsenek-e Ázsiában is hasonló különbségek az egyes népek között? India és Japán közösségi formája mennyire hasonló, mennyire ázsiai?

	Hát akkor talán a kereszténység az európai jellegadó tényező? Ez sem lehet, mert kimarad belőle a görög-római műveltség. Némely európai gondolkozók szerint a kereszténység, mint sötét ázsiai jövevény már megrontotta a tiszta és világos görög-római és gall-kelta Európát.

	És egyáltalán mi különbség jelentett itt a kereszténység - mondjuk Ázsiával szemben? Kevesebb volt talán a háború, az egyének közötti és a közösségek közti hadakozás, mint a buddhista Dél- és Kelet-Ázsiában, mint a mohamedán Nyugat-Ázsiában, vagy akár a pogány Észak-Ázsiában?

	Ez nem igaz. Európa nem szelídült többet a népvándorlás, az utolsó barbár beözönlés óta, mint akár Ázsia.

	De talán a társas érintkezés fejlődött? Az erőszakot ma már udvarias formák és jól fogalmazott szerződések mögé rejtik.

	Ez sem igaz. Már az ázsiai Attila udvarában nyugodtan éltek a Priszkoszok, és a kínai udvariasságot az európai meg sem közelíti. És szerződésszegés akkor sem volt több, mint ma.

	De ha nem is mint gyakorlat, de legalább, mint elv, itt született és itt virágzott a humanizmus. Ha nem is jó ez az Európa, de tudja, mi a jó, és szeretne jót tenni.

	Ez sem igaz. A konfucsei [sic!] humanizmus fejlettebb és magasabbrendű, természetesen ennyivel képmutatóbb és hazugabb is, mint az európai. Magas és nemes eszmények alatt, romlott tömegélet: ebben Európa is elől jár, de meg sem közelíti Ázsiát.

	Hát talán a jog adná az európai jelleget? A jól szervezett, és mindig fejlődő szabályozása emberek és közösségek viszonyának: ez volna a legigazibb európai jelleg? Úgy látszik, mintha ez volna a legigazabb. De gondoljunk csak India bonyolult, és mégis szinte magától működő jogrendszerére. Az európai még a kezdetén van, de abban már megegyezik az ázsiai joggal, hogy mindig van, amíg szükség nincs rá. Mikor szükség lenne rá, felváltja az erőszak.

	Talán a művészet volna az európaiság jellege? Erről beszélni se lehet. Minden népnek van művészete, s az örök értékekben Ázsia se marad le.

	Mi hát akkor az európaiság, mint valami megfogható szellemi, erkölcsi, vagy akár csak anyagi kategória? Milyennek kellene nekünk, szegény, árva magyaroknak lenni, hogy jó európaiaknak érezzük magunkat, és az európaiak is annak tekintsenek bennünket?

	Erre adjatok választ, &#187;európai&#171; írók és gondolkozók!

	De megálljunk! Hátha én csak egy nehéz felfogású barbár vagyok, s csak egyszerű fogalmi képletekben tudok gondolkozni, és nincs érzékem a szintézishez?

	

	Mert Európa szintézis!

	Latinság, germánság, diktatúra, demokrácia, monarchia, köztársaság, görög derű és germán komorság, szelíd keresztény humanizmus és világhódító viking-lelkület: ez mind együtt Európa. Vagyis az ellentéteknek és azonosságoknak az a bonyolult kölcsönhatása, a belülről feszítő ellentétes erők kifelé áramlása, amit mai nyelven &#8222;dinamizmusnak&#8221;&nbsp;neveznek: ez volna Európa. A szellemnek, anyagnak, hitnek, akaratnak ez a sokágú szövevénye, ami ezt a félszigetet pár ezer év óta a föld feletti hatalom csúcsára emelte - ez adná az európai jelleget.

	Kezdődött ez a dinamizmus a görög szigeteken, kifejlődött Rómában, folytatódott Nagy Károllyal, újraszületett a reneszánszban, kivirágzott Napóleonban, és a csúcsra érkezett a kapitalizmusban és a demokráciában.

	Igen, igen, de mit csinál most? Egyesek szerint betölti hivatását, és az északi faj vezérlete alatt a világ ura lesz, meghódítja és megszervezi a Földet, és tovább megy a Kozmosz felé, mások szerint pedig Európa öngyilkos lett.

	De melyik Európa hát az igazi? A diktatórikus-technikus, vagy a demokratikus és szintén technikus, és szintén északi?... Kis népek vigyázzatok: idegen bűvöletben éltek!

	*

	Zűrzavar ez felebarátaim, így is és mindenképpen. Azon kívül pedig nem egészen igaz itt semmi sem. Az egész európaiság nagyon is európai blöff.

	Mert a dinamizmus, a szellemi és anyagi erők együttható szintézise nem sajátosan európai jelenség. Máshol is volt már. Például Nyugat-Ázsiában a szumír, káld, asszír, méd, perzsa dinamizmus nem volt jelentékenyebb az akkori világ arányaihoz mérve, mint a mai nyugat-európai hódító erő. Kelet-Ázsiában a kínai, Dél-Ázsiában az indiai, Észak-Afrikában az ősegyiptomi erőközpontok mind-mind óriások voltak a maguk korában. Még Közép-Ázsia pusztáin is virágzott már néhányszor az attilai, dzsingiszkáni és tamurláni [Timur Lenkl-i] dinamizmus.

	És az sem igaz, hogy ezek csak politikai erőközpontok voltak. Mert ez sohasem lehetséges viszonylagos gazdasági fejlettség nélkül. Hogy egy-egy nép a többi fölé emelkedjen, ahhoz az kell, hogy legyen tartaléka, tudjon gyűjteni, tudjon több és jobb fegyvert és árut gyártani. A politikai dinamizmus, az imperializmus mögött mindig anyagi és szellemi erőtöbblet van.

	Ebben ma Európa az első, az tagadhatatlan. De vajon nem becsüljük-e túl Európa pár ezer esztendejét? Nem vagyunk-e vakok és elfogultak a saját emberi képességeink iránt, ha már mi is európainak számítjuk magunkat? Tudom, hogy nagy dolog a repülőgép és a rádió, meg a német hadszervezet, de Ninive és Babilon, meg a kínai csatornarendszer is az volt a maga korában.

	Hiszen a valóságban úgy látszik, mintha ez a dinamizmus átköltözőben volna. Amerika és Kelet-Ázsia (Japán, Kína) már mutatja, hogy mi lehet belőle, és Észak-Ázsia (Oroszország) és Dél-Ázsia (India) is mozgolódik.

	Mi hát akkor Európa? Mit szégyelljünk, és mit vállaljunk belőle? A világon minden szép és minden csúnya, minden jó és minden rossz mindenütt feltalálható. Az erővonalak mindig más-más irányba futnak, a sűrítési pontok térben és időben változnak, mi hát az állandó európai jelleg, mihez kössük magunkat mi árva és bámész magyarok? No, mondjátok meg barátaim, tudós és okos európai magyarok?

	Ha pedig nem tudjátok megmondani, akkor ne is maszlagoljuk egymást, felebarátaim.

	Mert igenis csak azt tudom mondani, s hiszem, hogy az értelmesebb parasztok és munkások is csak ezt értik meg, és nem a tájromantikát, meg a történelem-romantikát, hogy nincs Európa és nincs Ázsia, hogy minden határ múló és erőszakolt emberi csinálmány. Csak a föld van, mint megfogható valóság, s rajta emberi fajok, nemzetek tagozódva, amelyeknek egyike fel, a másika le. Az egyik most dinamikus, a másik volt is, most ájultan teng-leng, a harmadik pedig lesz, mert még csak most születik, vagy már növekedik. Egyelőre pislog, bámészkodik, és óvatosan tájékozódik. Közben el-elesik, betöri az orrát, vagy megégeti a kezét. Szeretném hinni, hogy mi, magyarok, s egész keleti rokonságunk még ezek közé tartozik.

	És azt tudom, hogy amelyik nép most ájultan fekszik, az is lehet még dinamikus, s amelyik nem fér a bőrében, az is lehet még &#8222;beteg ember&#8221;. Az embernél minden lehetséges, az embertől minden kitelik.

	És ha már itt vagyunk a rokonoknál, hát miért is szégyellnénk, hogy a mi rokonaink csak afféle rikán fürdő, nagykucsmás prémvadászok és ló-szagú pusztai nomádok. Engem már csak a magyar szellemi életben a legridegebb és legsivárabb lelkű irodalmárnak tartanának a nyugatias skatulyaszakértők, és mégis nem szégyellem bevallani, hogy valahányszor e távoli szegényes rokonok képét meglátom, mindig meghatódom, s amikor a nekem oly ismerős dalaikat meghallom, mindig felujjongok. Rideg vagyok, szigorú vagyok, egyetlen rögeszmém a valóság, s még ezt a rokoni érzést is irtsam ki magamból?

	Nem teszem bíz én. Inkább legyünk csak ezeknek a félvad pusztaiaknak a mesebeli nagybácsijai, mint a nyugati, idegen népeknek az ajtajában bámészkodó árva-gyerekek.

	Hiszen ez úgyis mindegy. Mert Európa nem ád semmit, és Ázsia sem ád semmit, ha mi magunk nem küzdünk a húsz körmünkkel érte. De ha jól esik tudni, hogy vannak rokonaink, ha szegények és tudatlanok is, hát miért fosszuk meg magunkat még ettől az érzéstől is?

	Mondom, nem hiszek Európában, nem hiszek Ázsiában, mint valami misztikus anyagi vagy szellemi valóságban. Csak azt tudom, hogy vagyunk mi magyarok, és vannak valami rokonaink is, és ezt jólesik tudni.

	És azt tudom, hogy egy kicsike józan életbölcsesség többet ér, mint százannyi tudomány, műveltség és képzelgés, de ez a kicsike bölcsesség egyformán hiányzik Európában is, Ázsiában is. És azt tudom, hogy e bölcsesség belőlünk se hiányzik jobban, mint más népekből. Sőt&#8230; de ne dicsekedjünk!

	És azt tudom, hogy ez idő szint mindenütt vannak gazdagok és szegények, urak és szolgák, s hogy az úr hibájáért mindenütt a cselédet pofozzák vagy szidják meg. És azt tudom, hogy ehhez képest minden elméleti és minden irodalmi romantika bagatel csiricsáré, tücsökciripelés a holdfényben, semmi más.

	*

	In Magyar Élet, 6. évf., 12. szám (1941), 1-3.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Jesse Russell: Az igazságos háború elméletének valódi gyökerei]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6945973</link><pubDate>2026-06-01 10:01:57</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	&nbsp;

	&#8222;Ha vezető vagy,

	aki előírást ád sokaknak,

	minden módon törekedj kiválóságra,

	és hogy a tervezeteid hibátlanok legyenek.

	Nagy a Maat; nagyszerű és szilárd,

	rendíthetetlen Ozirisz isten ideje óta.&#8221;

	(Ptahhotep Intelmei. Wessetzky Vilmos fordítása)
]]></description><encoded><![CDATA[
	Leo Strauss az 1967-ben megjelent Jeruzsálem és Athén: Bevezető megjegyzések című esszéje híressé vált kijelentésében a következőképpen fogalmazott: &#8222;A nyugati ember azáltal vált azzá, ami, és azzá is marad, ami, hogy a bibliai hit és a görög gondolkodás találkozott egymással.&#8221; E szavak hatásának erejét, valamint az amerikai konzervatív gondolkodás későbbi alakulására gyakorolt befolyását nehéz túlbecsülni. Nem lenne túlzás Strausst a XX. századi klasszikus keresztény nevelési és oktatási reneszánsz egyik szellemi atyjaként jellemezni. Ugyanakkor Strauss állítása a XXI. században mind a radikális baloldal, mind a radikális jobboldal részéről éles bírálatok tárgyává vált. A baloldali történettudomány jelentős része (akárcsak a populáris médiatermékek sokasága) arra törekedett, hogy bizonyítsa: mindaz, ami a Nyugatban értékes &#8211; vagy legalábbis annak nagy része &#8211;, Ázsiából, Afrikából vagy az Újvilág őslakos népeitől származik. Az egyre hangosabb radikális jobboldali irányzatok ezzel szemben a Nyugat (jórészt pogány) germán, kelta vagy &#8222;indoeurópai&#8221; gyökereit hangsúlyozzák. Egy olyan &#8222;posztigazság&#8221; világában, ahol a retorikai hatás gyakran erősebbnek és eredményesebbnek bizonyul az igazságértéknél, és ahol a társadalom jelentős része elveszítette bizalmát az akadémiai tudományosság iránt, nehéz értelmezni a Strauss Athént és Jeruzsálemet ünneplő tézisének megdöntésére irányuló kísérletek többségét. Miközben a radikális jobboldal jelentős befolyást gyakorol a közösségi médiára, a nyugati akadémiai világ nagy része továbbra is a baloldal szellemi hegemóniája alatt áll, amely a Trump-korszak kezdete óta felgyorsította a nyugati történelem revizionista újraértelmezésének folyamatát.

	Új művében, Az igazságos háború eredetei: katonai etika és kultúra az ókori Közel-Keleten (Origins of the Just War: Military Ethics and Culture in the Ancient Near East) című kötetben Rory Cox, az&nbsp;University of St Andrews történésze arra tesz kísérletet, hogy az igazságos háború elméletének mélyebb gyökereit az ókori Közel-Kelet világában tárja fel. Cox professzor munkája egy szélesebb körű tudományos törekvés részének tekinthető, amely ugyan már a XX. században megkezdődött, ám különösen a 2020-as évektől kezdve vált hangsúlyossá. E kutatási irányzatok középpontjában az a törekvés áll, hogy megkérdőjelezzék az európai, illetve tágabb értelemben a nyugati felsőbbrendűség hagyományos narratíváját. Ennek keretében egyes kutatók arra törekednek, hogy bizonyos eszmék és technológiák eredetét afrikai, amerikai őslakos vagy ázsiai forrásokhoz kapcsolják, illetve azt bizonyítsák, hogy ezek az eszmék és technológiák legalább részben nem európai származású személyekhez, vagy a Nyugaton élő nem európai közösségek mozgalmaihoz köthetők. E tudományos törekvések jobboldali bírálói rámutatnak arra, hogy ezen állítások közül számos nem kellően megalapozott, sőt olykor kifejezetten fantasztikusnak tekinthető kísérlet a nyugati történelem hagyományos értelmezésének aláásására. Baloldali támogatói ezzel szemben amellett érvelnek, hogy e kutatások jelentős erkölcsi súllyal bírnak, különösen a nyugati gyarmatosítás által állítólagosan okozott károk és történelmi sérelmek fényében.

	Új munkájában&nbsp;Cox arra tesz kísérletet, hogy az igazságos háború elméletének gyökereit az egyiptomi, a hettita és az izraelita népek gondolkodásában tárja fel. Természetesen még a nyugati igazságos háború-elmélet hagyományos fejlődéstörténetének konzervatív hívei is egyetértenének abban, hogy a Biblia jelentős hatást gyakorolt a nyugati igazságos háború-gondolkodásra. Az egyiptomi és hettita források szerepe azonban első pillantásra jóval kevésbé tűnhet egyértelműnek. Cox szerint mindhárom kultúra kialakította az&nbsp;ius ad bellum (a háború megindításának joga) és az ius in bello (a háborúban tanúsítandó helyes magatartás) közötti megkülönböztetést. A szerző ugyanakkor fontos megjegyzést tesz: a háborúval kapcsolatos normatív elképzelések valószínűleg egyidősek magával a háborúval, és számos kultúra igazságos háborúra vonatkozó felfogása egyszerűen azért hozzáférhetetlen számunkra, mert e társadalmak még nem rendelkeztek írásbeliséggel. Mindazonáltal e kultúrák nézeteire bizonyos mértékig következtethetünk a fennmaradt tárgyi emlékekből és ikonográfiai ábrázolásokból. Amennyiben Cox munkája a közel-keleti háborús felfogások, valamint a háború tapasztalatának alapos és részletgazdag feltárását nyújtja, annyiban műve kifejezetten élvezetes és értékes olvasmány.

	Cox azonban egy további, némileg vitatott érvet is megfogalmaz: álláspontja szerint az igazságos háború elméletének eredetét végső soron a Közel-Kelet szellemi hagyományaiban kell keresni. Véleménye szerint az igazságos háború-kutatás hajlamos figyelmen kívül hagyni az ókori Görögországot megelőző gondolkodási hagyományokat, sőt egyes kutatók vizsgálódásukat nem is terjesztik ki a kereszténység megjelenését megelőző korszakokra. Bár e megállapítással nem minden kutató értene egyet, Cox úgy véli, hogy az általa &#8222;eurocentrizmusnak&#8221;, illetve &#8222;keresztényközpontúnak&#8221; (Christian-centric) nevezett szemlélet akadályozza a tudományos közösséget abban, hogy az igazságos háború elméletének megfelelőit más civilizációk és kulturális hagyományok körében is feltárja. Rámutat arra, hogy az igazságos háborúra vonatkozó elképzelések megtalálhatók a kínai szellemi tradíciókban is, így például a konfucianizmus, a taoizmus és a legalizmus gondolkodásában, valamint az indiai védikus hagyomány nagy eposzaiban, például a Mahábhárata-ban és a Rámájana-ban. Mindazonáltal Cox amellett érvel, hogy e kulturális hagyományok nem gyakoroltak közvetlen hatást a nyugati igazságos háború-elmélet korai kialakulására. Éppen ezért vizsgálódásának középpontjába a Közel-Kelet civilizációit állítja, amelyek szerinte közvetlenebb kapcsolatban álltak a nyugati politikai és erkölcsi gondolkodás fejlődésével.

	Az egyiptomi gondolkodásról szóló fejezetét Cox azzal a megállapítással kezdi, hogy a Nyugat hagyományosan orientalista szemüvegen keresztül tekintett Egyiptomra, mint a titokzatosság, a mágia és a monumentális építmények földjére. Rámutat arra, hogy a Nyugat Egyiptomról alkotott képének jelentős része a Kr. u. III. században élt egyiptomi pap, Manethón Aegyptiaca című művéből származik. Érdekesség, hogy éppen ez a mű szolgált alapul annak a hosszú történeti hagyománynak, amely az egyiptomi történelmet dinasztiák szerint tagolja. Az egyiptomiak önmagukat hagyományosan a &#8222;Fekete Föld&#8221; népének tekintették; ez az elnevezés a Nílus által táplált, termékeny fekete talajra utalt. Cox árnyaltabb képet rajzol Egyiptomról: nem pusztán a piramisok és a rejtélyek országaként mutatja be, hanem olyan regionális nagyhatalomként és geopolitikai szereplőként, amely aktívan alakította környezete viszonyait. Egyiptom gazdasága jelentős mértékben függött a faanyag- és rézellátástól, ezért kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokat épített ki Kréta, Libanon és Ciprus térségével. Emellett déli irányban, Núbia felé is terjeszkedett, ahonnan aranyat, elefántcsontot és rabszolgákat szerzett be. Az erőforrások megszerzésére irányuló ilyen törekvések azonban gyakran fegyveres konfliktusokhoz és háborúkhoz vezettek.

	Az egyiptomi gondolkodás alapját a Ma&#8217;at fogalma képezte, amely a helyes rendet, az igazságosságot és a törvényességet jelentette. Az egyiptomi király egyúttal isteni lénynek is számított, és &#8211; amint Cox rámutat &#8211; uralkodói hatalmának isteni dimenziója szorosan összefonódott katonai tevékenységével. Az istenek a fáraót a hadjáratok során is kísérték, így a fáraó háborúi definíció szerint igazságosnak minősültek. Ezen túlmenően a fáraó a világot fenyegető káosz ellen is harcot vívott. Az Egyiptom és ellenségei közötti küzdelem ezért a jó és a rossz, valamint a rend és a káosz közötti kozmikus összecsapásként jelent meg. Hasonló elképzelések figyelhetők meg a hettita és az izraelita gondolkodásban is. A hettiták úgy vélték, hogy minden legitim hatalom végső soron az istenektől származik. Cox ugyanakkor érdekes módon azt állítja, hogy a hettita felfogásban bizonyos fokú bizonytalanság mutatkozott azzal kapcsolatban, hogy egy adott konfliktusban az istenek valójában melyik felet támogatják. Az izraeliták esetében ezzel szemben Jahve volt a rend végső forrása és az a hatalom, amely Izrael oldalán harcolt. Az izraelita nép sikere Jahve jóindulatától és támogatásától függött. Ugyanakkor &#8211; amint azt a Biblia olvasói jól tudják &#8211; az izraeliták időről időre Jahve büntetését is elszenvedték, amikor eltértek az isteni törvényektől, vagy megszegték a szövetség előírásait.

	1981-ben megjelent Szimulákrumok és szimuláció (Simulacra and Simulation) című művében Jean Baudrillard megalkotta a hiperrealitás elméletét. E koncepció lényege, hogy az elektronikus korszakban a szimulációk valóságosabbá válnak, mint a ténylegesen megélt, &#8222;hús-vér&#8221; emberi tapasztalatok. Az 1991-es Perzsa-öböl-háború idején Baudrillard e hiperrealitás-elméletet alkalmazta a konfliktus értelmezésére egy esszésorozatban, amely később The Gulf War Did Not Take Place címmel jelent meg kötetben. E munkájában arra mutatott rá, hogy a háború látványos, médiában közvetített képe állítólag nem esett egybe számos katona tényleges harctéri tapasztalatával. 2026. február 28-án megkezdődött az Operation Epic Fury nevű hadművelet. Ez a háború nagymértékben hiperreális konfliktusnak tekinthető, mivel az interneten mesterséges intelligencia által létrehozott erőszakábrázolások sokasága terjedt el. A konfliktus tovább mélyítette a konzervatív táboron belüli megosztottságot azok között, akik támogatják a háborút, illetve azok között, akik ellenzik azt. Emellett a háború szembeállította Donald Trump elnököt és XIV. Leó pápa pápát, aki elítélte a konfliktust. Napjainkban talán minden korábbinál nagyobb a bizonytalanság az igazságos háború kérdését illetően. Az Az igazságos háború eredetei &nbsp;című művében Rory Cox &#8211; jóllehet több olyan állítást is megfogalmaz, amelyekkel egyes tudósok és konzervatív gondolkodók vitatkoznának &#8211; lenyűgöző és árnyalt képet nyújt a közel-keleti háborúkról és a közel-keleti politikai-erkölcsi gondolkodás világáról.

	Pongrácz Alex fordítása

	*

	In Voegelin View, 2026. május 31.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Lukács Gáspár: A föld &#8222;pogánysága&#8221; (1942)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6945868</link><pubDate>2026-05-29 09:28:50</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Korunk nagy felfedezése a föld. Természetes következménye ez kultúránk annyit emlegetett válságának: a századvég pozitivista világszemléletében hitelüket vesztették a régi eszmények, a háborúk és az azokat környező politikai válságok megrendítették az állam alapjait, gazdasági téren a kapitalizmus és a szocializmus harcából mindkét fél egyformán megtépázva került ki, s a küzdelemnek végeredményben egész gazdasági rendszerünk hitele adta meg az árát, a modern technika gépkultusza eltemetéssel fenyegette magát az alkotót, az embert. Az általános bizonytalanságban, a kétes kimenetelű küzdelemben egy látszott csak szilárdnak, sőt rendíthetetlennek, a föld, és aki harcol vele és érte, a rögember, a paraszt. Feléjük fordult tehát az általános figyelem, beléjük kapaszkodnak, és sokan tőlük várják - az ő őserejüktől, elhasználatlan energiáiktól - a megmentést is.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Nem először van ez így a történelem folyamán. Így volt mindig, ha az ember túlságosan magasra kapaszkodott akár az ész, akár a civilizáció létráján: ha érezte, hogy a levegőben lóg, mindig visszakívánkozott a földre. A rousseau-i &#8222;retournons á la nature&#8221; ma újra jelszó, de most más a hangulati velejárója. Akkor csak a természet színeivel akarták megfesteni az ész hidegen csillogó alkotását, most pedig hitet és biztonságérzetet keresnek benne. Akkor maguk előtt hordozták az eszmét, büszkén és lendületesen, ma visszatérnek hozzá, alázatosan és bűnbánóan. Akkor csak megújulást kerestek a természetben, ma segítségért fordulnak hozzá.

	Az irodalmi szeizmográf lapján pedig azonnal megjelenik a parasztregény vonala, s a föld eszméje az egyre hevesebb történelmi lökések nyomán egyre határozottabb rajzokat ír az irodalom síkjára. A regény mai burjánzásában jóleső komoly foltot jelentenek ezek a regények, s komolyságukkal, irodalmi értékükkel és világnézeti érdekességükkel méltán tartanak számot érdeklődésünkre. A nagy parasztregények kezdetben csak figyelmünket akarják felhívni az elhasználatlan tőkére, de azután egyre inkább olyan igényekkel lépnek fel, mintha mondanivalójuknak életünk leglényegéhez lenne köze: életformálók akarnak lenni, világnézetünket akarják befolyásolni, sőt meghatározni. Az ember világnézetének legfőbb formálója, s ezen keresztül tetteinek, egész erkölcsi magatartásának irányítója, vagyis a legfőbb életalakító erő azonban eddig a vallás volt. S hogy az marad valamilyen formában ezután is, arra maguk a parasztlegények adnak bizonyságot: nemcsak valamennyien állást foglalnak a vallással kapcsolatban, hanem ha állásfoglalásuk negatív lenne, rögtön meg is próbálkoznak helyébe valami új, földszagú vallással, vagy legalábbis valami ködös földmítosszal, paraszt-mitológiával, mely azonban minél ködösebb, minél érzelmibb színezetű, annál igényesebb, és annál hevesebben követeli a kizárólagosság jogát. Mert ma mi sem könnyebb, s - úgy látszik - nincs divatosabb dolog, mint felcsapni vallásalapítónak. Beteges tünete ez talán a ma dúló világnézeti harcoknak, melyeknek alapját azonban nem az erők szembenállása, hanem a fejetlenség, vagyis a gyengeség határozza meg. Nemcsak vallásos szekták, hanem politikai pártok, sőt egyes megkábult vagy elvetélt egyéniségek is lépten-nyomon mutogatnak fricskát a történelemnek és a józan észnek. Félő azonban, hogy ha ez az új &#8222;földvallás" öncélú akar lenni, nem keresi az összhangot és a közös szintézist a pozitív vallással, az egész új vállalkozás minden józanul gondolkozó ember szemében kétes értékű lesz, hiszen kinek volna kedve letérni egy kétezer éves kitaposott útról távoli ködvárak felé vezető gyanús talajú ösvények kedvéért? Különösen ha meggondoljuk (amit minden világosfejű ateistának is el kell ismernie), hogy a kulturális válság fentebb említett mozzanatai (véletlenül-e, vagy valami mélyebb összefüggés folytán) valamennyien szembenálltak a pozitív vallással, sőt sokszor tudatosan annak romlására törtek. Vajon ha tovább is megmarad vagy éppen véglegesnek bizonyul a föld szembenállása, nem kell-e attól tartanunk, hogy az új vállalkozás is csak egy lesz azok közül, melyek eddig csak csalódást és kiábrándulást hoztak, melyektől pedig már éppen eléggé megcsömörlöttünk? Hiszen éppen ez a csömör modern életünk egyik feltűnő jellemvonása.

	

	Vajon a föld élménye szembenáll-e a vallással alapjában véve, vagy az ellentétek áthidalhatók, s ha a parasztregényeket nézzük, úgy látszik, erre határozott igennel kell válaszolnunk. Sőt ha időrendben tekintjük őket, a helyzet egyre rosszabbnak tűnik fel.

	A parasztregények apja, a lengyel Reymontnak pontosan a belső válság tetőpontján, a századfordulóban (1906) megjelent regénye, a Parasztok, a föld enciklopédiája, a paraszteposz, mely hideg tárgyilagossággal felölel és megmutat mindent, ami a parasztság élete szempontjából lényegesnek látszik. Ebből a regényből az tűnik ki, hogy a vallás szerepe kevéssé fontos a parasztság életében. Létük veleje a föld, a templom, és a pap csak életük külső tartozéka, megszokás, bizonyos külső szertartásforma, amilyennel életük tele van, de nem folyik ereikben. A templom felé csak a szenvedés és a szegénység visz, a vallás csak a szenvedők és a szegények számára életszükséglet. De a parasztélet két legfontosabb mozgatója, a föld és a vér, távol áll tőle, sőt szembefordul vele. Ám - ha jól megnézzük - egyik sem tiszta, pozitív vonatkozásban. A vér nem az örök cél: a gyermek, a folytatás felé zúdul ilyenkor, hanem a vak, céltalan szenvedély felé, pedig nem ez a rendeltetése. A föld sem akkor áll a vallás útjába, amikor hivatását teljesíti, mikor az emberi munkát kenyérré nemesíti, mikor ömlik belőle az áldás, hanem ha kapzsisággá, telhetetlenséggé csomósodik fel az emberben. S ha ilyenkor kitör az indulat, és lesújt valakire a parasztököl, lendülete nem a földből fakad, hanem a kapzsiságból vagy a szociális igazságtalanságból. Reymont nem fejti ki ezt a kérdést ilyen világosan, de az események logikája öntudatlanul is ilyen következmények felé sodorja, még akkor is, ha pozitív gondolkozó létére nem akar tudomást venni róla. Éles és természetes logikája nem engedi meg, hogy kitérjen a végső következmények elől.

	Ha Reymont regénye a föld eposza, Hamsun: A föld áldása című regénye (1924) a föld himnusza. Az ő felfogása itt is szoros kapcsolatban van azzal a gondolattal, illetve életérzéssel, amire egész életműve épül: saját élete és a századforduló hányattatásai között rádöbbent arra, hogy az ember mindenféle cifra ronggyal aggatta tele remekbe formált testét-lelkét. Hogy a föld vagy az Isten formálta-e remekbe, az őt egyelőre nem érdekli: a remekmű esztelen megrontása, a tiszta életértékek bomlott tékozlása érdekli csupán. Le kell vetni és el kell dobni a cafrangokat, melyekkel a kultúra, a társadalom, a civilizáció, az önmagán túlnőni akaró emberi ész teleaggatott bennünket, s hasonlóvá kell válnunk a földhöz, hogy megint egyszerűek, tiszták és termékenyek legyünk, hogy áldást teremtünk és boldogságot. Sajátságos, mennyire megegyezik ez a felfogás alapjában véve a vallás felfogásával, ugyanakkor, amikor pedig Hamsun határozottan a semmibe-vevés álláspontján áll a vallással szemben. Nyilvánvaló, hogy valami végzetes tévedésről van szó: Hamsun tételt tévesztett, s azt gondolta, hogy a vallás is egy megjelenési formája a kultúrának, melytől pedig minden mozzanatában annyira irtózott. Holott a vallás megelőzi a kultúrát, és teremti azt; a baj ott kezdődik, mikor a kultúra elszakad tőle, s aztán nem tud megállni a maga lábán. Hamsun nem született gondolkodónak (irtózott a filozófusoktól), de érzületének természetes keresztény voltára mutat művében a megáldott föld tiszta képzete: &#8222;Olyan volt az egész, mintha a mesebeli kastélyt látnád magad előtt. A puszta hegyoldal meg volt művelve, és nem lehetett többé ráismerni. Áldás pihent rajta, élet ébredt fel a hosszú álomból, emberek éltek ott, gyermekek játszottak a házak körül.&#8221;

	Világos, hogy Hamsun művébe a belső ellentmondást, a logikai következetlenségeket az erős érzelmi meghatározottság engedte belecsúszni. Hiszen Reymont öntudatlanul sem tudott kitérni ez elől a logika elől, éppen józanságánál és tárgyilagosságánál fogva. A föld logikájától tehát nincs mit félnünk, mert az örök, és így következetes: félnünk egyedül az ember logikájától kell, mert azt a pillanat meghatározta érzelmi állásfoglalás erősen befolyásolhatja, s Hamsunnál már - láttuk - erősen befolyásolta is. Sajnos, a további út egészen erre vezet. A francia Giono regényeiben a tiszta líra ujjongásával és veszedelmes rövidlátásával borul rá a talaját vesztett ember az újra megtalált rögre. Csoda-e, ha a nem remélt kapaszkodóban oltárt lát, mely előtt - úgy érzi - egy immanens istenség előtt le kell borulnia? Ezek már pogány regények. Az ember eggyé válik a természettel, s a pogány életöröm és életakarat egy közös tőről fakad a földből az ember vérébe és a fák életnedveibe. Ez a természetlátás - valljuk meg először is - nem eredeti. Egyik novellájában, a Pán-ban (egy regényciklus előjátékának szánta) úgy keverednek össze emberek és állatok, egy megállíthatatlan bacchanáliában, mint a korai görög mitológiában a faunok és nimfák világa az ember életével. De hol van innen azután az a tiszta erkölcsi embereszmény, mely a görög tragédiák katarzisából világít felénk szinte már krisztusi fénnyel? Épp ellenkezőleg: a Zeng a világ című híres regényében még erről a pontról is inkább visszafelé megy, és a halász meg a favágó, a vízi és erdei ember úgy szerez magának asszonyt, mint hajdan az ősember: rabolja erővel és csalárdsággal, s a rablás nyomában könyörtelen tervszerűséggel, a bosszú jogánál, sőt törvényénél fogva felgyújtott majorságok füstölögnek, s gazdátlanná vált bikák bőgnek az istállók üszkei körül. Az emberek egymásra vadásznak, beszakítják egymás fejét, s egymás hasába lőnek. Akiben az ősi ösztönök elevenebbek, az győz. Akinek több a kapcsolata a földdel, az az erősebb. A természet vad erői elszabadultak, és orgiákat ülnek a Törvényen, valami ősi törvénytelenség állapotában. Nem nehéz meglátni e felfogás belső logikájának tarthatatlanságát, de ugyanakkor azt sem, hogy végeredményben messze kerültünk a földtől, és messze magunk mögött hagytuk megint magát a parasztot, pedig épp azért mentünk vissza hozzá, mert beláttuk, hogy neki, az ő józan, nyugodt tempójának van igaza. Az egész jelenségnek alapjában véve talán nem is sok köze van a földhöz: egy megbomlott társadalmi osztály partszakadásáról van szó. A XX. század fojtó szobalevegőjén elsatnyult és fulladozó ember szabadult itt ki végre a szabad levegőre, féktelenül és gáttalanul. Nem a primitív földember, a paraszt regénye ez, hanem a megrontott, saját civilizációjától megfertőzött polgáré. A napfény kissé megártott neki.

	Az amerikai Steinbeck&nbsp;Mohos szikla című regényében (1941) a lírai káosz mintha elrendeződnék, s az új rend végképp összeállna - a pogányság felé. Egész rendszeres, szinte szervesen átgondolt mitológiát kapunk. A telepes életének (a tiszta emberi életnek) egyetlen értelme a föld, melynek ő maga is szerves része. A kapcsolat biztosítéka az ősök teste, mely mindig visszatér a földbe, a sírok, melyek új virágzásra, új élet termésére bírják a földet. A telepes honfoglalását az ősök szelleme teszi logikus folytatássá, s az új haza őrzője a tölgyfa, melybe a telepes apjának szelleme költözött.

	A többi regények mind egy bizonyos többé-kevésbé lírai állásfoglalás eredményei voltak: itt lép fel a föld a pozitív vallásadás igényével. Az aszály a sötét hatalmak, a végzet feltámadása a tiszta élet ellen, s legyőzése feneketlen hitet, kitartást, áldozatot követel. A telepes ottmarad az aszály sújtotta földön. Fenyőerdő tisztásán &#8222;mohos sziklából&#8221; forrás fakad: oltár, melyen a telepes átvágja ereit, feláldozza magát a földért a földnek. És megered az áhított eső. &#8222;Érezte a csapó esőt, hallotta suhogását, hallotta, amint csapkodja a földet.&#8221; Látta, hogy testének dombjai megbarnulnak a nedvességtől. &#8222;Én vagyok a föld és én vagyok az eső. Kisvártatva kinő belőlem a fű.&#8221; - Steinbeck pogány magatartására előző nagy regénye (Érik a gyümölcs) adja meg a magyarázatot, Amerika a munka országa volt. S a munka szentségét sehol a világon nem csúfolta meg úgy a gép, az embert a bank, az egyént a közület, mint ott. A föld és az ember vérszerződésbe lépett hát a gép és a tröszt ellen. Ez a vérszerződés a vallása is.

	És a magyar parasztregény? Nekünk talán mindenkinél előbb lehet szavunk a földről, hisz nemcsak izzadság, hanem vér is folyt érte és benne, hiszen a magyar paraszt nemcsak társadalmi osztály, hanem történelmi alakulat, s tömegével és hagyományaival mindenkor a nemzet valódi gerince volt. Nos, magyar parasztregény nincs, bármily hihetetlenül hangzik is. Mert Szabó Dezső Elsodort faluja inkább az elsodort magyar középosztály regénye, mint a falué, s ami igazán él benne a parasztságból, az talán csak a falusi temető. Móricz Zsigmond regénye pedig romantikus túlzásaival ma már kissé üresnek tetszik. Turi Dani éppúgy úri recept szerint készült, mint akár Göndör Sándor, csak ez az úri lélek csúszott kissé lejjebb időközben. Magyar parasztregény tehát nincs, bár egyszer talán lehet még. De van magyar paraszt, s az egész biztosan lesz is. Hátha az eligazít? Talán jobban, de mindenesetre biztosabban, mint az irodalom. Mert ő mégiscsak maga az élő élet, s ha szükség van rá, lead ugyan magából valamit az irodalomnak, de őt magát nem ingatja meg az irodalom, hisz az évezredek sem ingatták meg.

	Azt szokták mondani erről a magyar parasztról is, akárcsak Reymont a magáéról, hogy a vallás nem okoz neki sok főfájást. Azt mondják róla, csak a földdel törődik, konkrét dolgokkal foglalkozik, és kemény fejét nem üti át a metafizika. Lehet, hogy a templomjárás nem kenyere, s a vasárnapi templomot csak azért nem mulasztja el (mert tény, hogy sose mulasztja el), mivel hozzátartozik életéhez, mint valami élő szertartás, mint ahogy őriz századokon keresztül egy lakodalmi szokást vagy mozdulatot, mellyel az ekeszarvat megfogja, vagy lovait megindítja. Lehet, mondom, hogy a magyar paraszt józan, és a röghöz hasonló fejét nehéz átitatni vallásos érzülettel, s lehet, hogy a plébános úrnak meggyűlik velük a baja, mert nem egyeznek, kapzsik és haragtartók, és mindennek az oka mindig a föld, a föld. S mégis azt mondjuk, hogy ha mindez így volna is, a magyar paraszt egyetlen örök és biztos kapcsolatát a vallással mégis éppen a föld élménye adja, s ez az egyetlen mozzanat, mely természettől szikkadt koponyájába még a metafizikát is képes belopni. Mert a kapzsiságot, a földéhséget, az anyagiasságot a keserves hétköznapok verejtéke itatta belé. Ezek azonban mind nem lényegesek, csak &#8222;másodlagos fejlemények&#8221;, melyeken segít majd egyszer a nevelés és a szociális igazságtevés. De amit a földtől tanult, szűzen és minden ferdítéstől menten, és amit onnan szív magába örökké, az a legtisztább vallásos élmény, ami emberben valaha megfogant: a kenyér misztériuma, melynél nagyobb csodát csak egyszer hordozott a föld, mikor a kenyér Istennel kötött szövetséget. Ez a paraszt legmélyebb, egyetlen és alapjában vallásos élménye.

	Ennek az élménynek számtalan szertartása van a paraszt életében, melyek valami mélyükön húzódó szállal mind összefüggnek egymással. Így teszi a paraszt a kereszt jelét a kenyérre, mielőtt megszegi. Ő nem dobálódzott még soha kenyérgalacsinnal, legduhajabb kedvében se, mikor káromkodik, mert a szó szó, de a kenyérben az Isten műve válik számára érzékelhetővé. Fölveszi a földről az elhullott kenyérdarabkát, megcsókolja, és úgy teszi vissza az asztalra. Emlékezzünk a szántogató legény csöndes fütyörészésére munka közben; így alakulhatott ki a sajátos magyar énektípus, a parlando. A zeneértők, ha a lelket is értenék, sokszor azt írnák a kotta fölé parlando helyett: andante religioso. A vetés alapjában vallásos élmény. Levett kalappal vet a parasztember, és az égre néz, mielőtt megindul. (A vetés legszebb leírását éppen egy Giono-regényben olvastam. Érdekes, hogy a magvető ott is &#8222;fölfelé néz&#8221;, csak éppen az író nem tudja nekünk megmondani, miért.) A vetésre Istentől várja az esőt, és minden szemforgatás nélkül &#8222;áldásnak&#8221; nevezi a termést, egyszerű magától értetődéssel, mint ahogy kenyér a kenyér. Gyermekkorom egyik legmélyebb emléke, mikor édesapám elvitt magával &#8222;búzát nézni&#8221;. Fogta a kezemet, és csöndes hangon beszélgettünk útközben. Aztán megállt a földünk mellett, a búzatábla szélén. Nem szólt semmit, csak nézte az aranysárga látomást. Aztán levette a kalapját, és tovább nézett. Keresztet talán nem vetett, lehet, hogy Isten nevét sem mondta hangosan, csak hallgatott és nézett. Én éreztem, hogy nem szabad most szólni, és nem mertem fölnézni az arcára sem. Nem volt ebben a mozdulatban semmi panteizmus, személyes Istent keresett a lélek, és megteremtette volna magában a föld erejéből, hit nem tudta volna olyan biztosan maga fölött, mint a rögöt a lába alatt. Mert magában érezte a kettő szoros összefüggését.

	Ez a vallásos élmény az egyetlen, a legmélyebb és legtisztább élmény, amit a magyar paraszt a földtől kap: a föld titka, az évezredek titka, az ő elemi élménye. A többi emberek dolga: vallásfelekezetek, világnézeti harcok, szokások, korok és országok, divatok dolga. Bár ezekkel is inkább csak mi gyökértelenek küszködünk olyan sokat, a parasztnak nincs vele annyi dolga, mint mi gondoljuk. És mivel a parasztember mindenütt a világon egyforma, a &#8222;földből formált Ádám&#8221;, kézenfekvő, hogy a magyar parasztnak ez az ősélménye és ebből folyó mozdulatai, magatartása és azok értelmezése, mindenütt a világon ugyanaz. Országok, tájak, politikai irányok, vallások befolyásolhatják, de meg nem változtatják, az irodalom pedig csak tiszta lélekkel férhet közelébe. Nem a föld pogány tehát, hanem az ember, aki hozzá közeledik. S pogány is marad, amíg csak így romantikus kedvteléssel röpköd a föld körül. De ha egyszer reálisan rátapad a földre, és megérzi igazi lényegét, majd őt is megtéríti a föld.

	A Sturm und Drang-korszakot pedig át kell vészelnünk itt is, a parasztszemléletben, mint akárhol másutt. A vízbefúló hadd ölelje csak megmentett élete forró hálájával a megtalált partot. De aztán itt lesz az ideje egyszer, hogy a rajongás után rányissuk szemünket a valóságra. Nem is lehet az, hogy a legtisztább, legegyszerűbb, legősibb emberi élmények ellentétben álljanak egymással. Egészen bizonyos, hogy ugyanarra a kérdésre a dolgok legtitkosabb, legősibb összefüggésénél fogva egyszerre minden, ami az emberben egyszerű, tiszta élmény vagy csak igennel vagy csak nemmel válaszolhat. A földmámor elszáll, de a paraszt nem szökik el, itt marad továbbra is előttünk. Itt áll előttünk Szókratész nyugodt mozdulatával az isteni színjáték nagy nézőterén, és nyugodt mosollyal nézi a színpadon róla szóló komédiát: lám, nézzétek meg, olyan vagyok-e? (Vagy oda se néz, nem vesz az egészről tudomást, más dolga van.) Mert irodalmi áramlatok jönnek és mennek, irodalmi divatok hivalkodnak ma, és értéktelen rongyokká lesznek holnap. De akárhogy van is, mindig csak az írástudók felfogását tükrözik, az ő vágyaikat látják bele a tárgyakba, az ő céljaikat hordozzák, az ő betegségüket fertőzik tovább. A paraszt veti tovább az életet, tempósan és nyugodtan, magabízó erővel, és a magvetés nyugodt, ősi mozdulatával a holnap biztos reményében, az aratás várakozásával.

	Levett kalappal és nyugodt alázattal, áldást kérő lélekkel.

	*

	In Magyar Kultúra, 29. évf., 10. szám (1942), 152-155.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Kovrig Béla: A szellemi éghajlat (1944)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6945694</link><pubDate>2026-05-22 09:52:30</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Minden emberi társulás a szellem műve. Ahol emberek tartósan együtt élnek, közösségeket, társaságokat, lazább kötelékeket, vagy feszesen szervezett csoportokat alkotnak, ott szellem tömörül, szellem állítja párhuzamba a szándékokat, vagy közakarat-egységekbe sűríti az erre hajlamos, vagy érdekből egybe fonódó egyéni törekvéseket. Így a legszélesebb - nem szétfolyó, hanem felismerhető formában megnyilatkozó - tartós emberi együttélés, maga a társadalom is szellemi egység, mely a bennük nyüzsgő sűrűbb (például családok) vagy lazább (például foglalkozási csoportok) kötelékek kölcsönös viszonyaiban és a bennük szerepet játszó emberek társas kapcsolataiban nyilatkozik meg.&nbsp;
]]></description><encoded><![CDATA[
	Mert a társadalom nem dolog, nem anyagszerű, nem kézzelfogható valami, nem húsból-vérből, emberi testekből való, hanem a tartós, állandó együttélés következtében szellemileg egy sűrűsödő embersokaság tagjai között áradó lelki-szellemi kölcsönhatásoknak egyetlen - a történelemben mély medret vájó - széles szellemi folyamatba olvadása. Ha a társadalom az emberek sokaságában felismerhető jellegzetesen szellemi egység, hogyne alakítaná, tömörítené, vagy hasogatná azt a kor eszméinek - az emberi együttélést formáló - minden eleven erejű, sebes sodrású roppant áramlása.

	Az élet nagy feladatát kiváltó, a szabad akarat választását serkentő &#8222;körülmények és lehetőségek&#8220; sorában az egyik &#8222;körülmény&#8220; [az, hogy] milyen szellemi klimatikus viszonyok között hömpölyög tovább a magyar társadalom, mint hatalmas szellemi életfolyam a háború után. Milyen eszmék, égitestek vonzzák, taszítják, duzzasztják, apasztják, milyen gondolatok csillagképei tükröződnek felszínén, honnan fújó szelek sodornak föléje sűrű fellegeket (újabb bonyodalmak sötétlő jelképeit), mi lesz csapadékuk, égi harmat-e vagy újabb véreső? Milyen világnézet, vagy ideológiai igézete alá kerül a háború után a magyar társadalom? Csupa kérdőjel.

	Szabad-e a társadalom jövőjét akkor tervezni, amikor ennyire lényeges &#8222;körülmény&#8220;, a jövő &#8222;korszelleme&#8220; ismeretlen? Hiszen a korszellem hatása kettős: a társadalom viselkedését, követelményeit alakítja minden reá ható politika irányában, és ugyanakkor elhatalmasodik mindazokon, akik az emberi együttélésre úgy, ahogy hatnak, miért is a vezetők csak a korszellemnek megfelelő (korrespondáló), tehát korszerű politikai eszközöket alkalmazhatnak társadalmunk életében. Hiába, az emberek nem ugorhatnak ki századukból, abból a korból, melybe születtek.

	Milyen lesz századunk hátralevő részében korunknak a magyar társadalomra ható szelleme? Kíséreljük meg szembenézni a nagy ismeretlennel.

	Amióta a reneszánsz embere elfordult a természetfeletti örökkévalóságot sejtető égbolt végtelen távlataitól, és lelke megittasult e világ minden színpompás földi szépségétől, a felszabadult ösztönök féktelen dúlásának izgató színjátékától, az öncélú hatalom teljes birtoklásának és kifejtésének démoni gerjedelmétől - új eszmék fényjelei villantak fel az emberekben, új vágyak hatalmasodtak el keblükben, új feszültségek támadtak énükben és közösségeikben. A minden érdeklődésével a földi jelenségek felé forduló ember sok mindent észrevett a természet összefüggéseiben, környezetében és önmagában, ami rejtve maradt előtte azokban a korokban, amikor lenyűgözte őt a személyes Istennel való kapcsolatának uralkodó élménye. Balgán úgy vélte, hogy okozati kapcsolat volt az istenélményben való korábbi elmerülés és a földi világban, a külső természetben nagyfokú járatlansága között. Az ember ismét reájött a tudás fája gyümölcsének ízére, a természet, a földi világ egyik-másik jelensége mögé való betekintés, addig leplezett összefüggések felismerésének újszerű örömére. És az örökké játékos ember (homo ludens, Huizinga) eszeveszett kedvét lelte a természettel való játékában, a kísérletezésben. Eredményeitől elbódult és leomlott önmaga, a látó, a tudós, a felismerő tulajdon nagysága előtt. Ugyan miért korlátozza féktelen szellemi törekvéseit a fizikai világ jelenségeinek, vagy az állati, legjobb esetben az emberi szervezetek megismerésére, az utóbbiak gyógyítására, amikor sokkal több baj származik abból, hogy az emberek nem férhetnek meg egymással, és a népek is talán többször élnek háborús, mint békés viszonyban? Itt van a természet annyi titkát felfedő és erőit az emberek szolgálatába állító tiszta értelem. Csak minden &#8222;előítélettől&#8220;, &#8222;hagyományos, elfogult gondolkodásmódtól&#8220; mente[se]n, tehát egy teremtőnek tulajdonított jogoktól, ebből származtatott kötelezettségektől, az ember természetéről, rendeltetéséről szóló és egyéb ehhez hasonló vallási &#8222;hiedelmek&#8220; alól felszabadulva, &#8222;szabadon kell gondolkozni&#8220;, és akkor az ember felismeri a társadalomban uralkodó törvényszerűségeket, és éppen úgy felülkerekedhet a társadalmi nehézségeken, mint ahogyan szolgálatába állíthatta a természet erőit A társadalom - e &#8222;szabadgondolkozók&#8220; szerint - a természet egy része, tehát reá ugyanazok a törvényszerűségek érvényesek, melyeknek a természetben való működését a tudomány feltárta.

	A reneszánsztól&nbsp;a XVIII. századbeli &#8222;felvilágosodásig&#8220; egyenes vonalú az Istennel szemben lázadó európai tudományos gondolkodás alakulása, a szellemi élet fokozatos elvilágiasodása (laicizálódása), egyházi megkötések, hitbeli meggyőződések és élmények, korábban ismert hagyományok alól való &#8222;felszabadulás&#8220;. A XVII. században egymást követő társadalomtudományi felfedezések nyomán addig példátlan gőg uralkodott el a szellemi életen. A kísérletező, kritikus hajlamú értelem mindenhatóságába vetett hit a &#8222;szabadgondolkodóknál&#8220; rosszul pótolta a hiányzó vallási élményeket. Meggyőződéssé érlelődött, hogy a természet minden titkának megfejtésére alkalmas &#8222;felvilágosodott&#8220; ész előbb-utóbb kiagyalja, felfedezi a tökéletes emberi együttélés módját, melynek természetesen nélkülözhetetlen feltétele, hogy a társadalomban a tiszta ész és ennek minden követelménye a valláserkölcsi, hagyományos természetű &#8222;észszerűtlen&#8220; megkötésektől menten érvényesüljön.

	És az ember elkezdett &#8222;szabadon gondolkozni&#8220;. Rendszerint kiindult valamiből, amit eleve alapvető jelentőségű teljes értéknek tartott, és erre észszerűen, következetesen felépített egy eszmerendszert, melyben nem volt semmi ellen[t]mondás, semmi kétértelműség, logikus, teljes egész volt, és minden részlete szükségképpen következett abból, amiből elgondolója egész rendszerét levezette, tehát a kiindulás alaptételéből. Az értelem feltevésére, mint alaptételre épített, tehát merőben az ész önkényes eljárásán alapuló, logikailag különben hibátlanul összefüggő - zárt eszmerendszer. Alapja az értelmi megismerés vélt mindenhatóságának hőse, az ész, a ráció. Az értelem - minden észszerűtlennek tartott befolyástól, így vallástól, hagyománytól, ösztöntől, vágytól, érzelmi ellágyulástól mentes - eljárásának módja pedig a racionalizmus. Ennek szellemi termékei az úgynevezett racionalista eszmék és eszmerendszerek.

	Lássunk nehény &#8222;racionalista eszmét&#8220;. Ha mindenki szabadon azt cselekedheti, amit önérdekében cselekedni kíván, ezzel egyszersmind a köz javát szolgálja, mert mindenki teljes szabadsága esetében tökéletes társadalmi összhang áll elő. Vagy: ha a földjáradékot az állam szocializálja, megszűnik minden társadalmi igazságtalanság alapoka. Ismét egy: a kamat eltörlésével megszűnik a &#8222;kamatrabszolgaság&#8220;, ami a dolgozók bére megrövidítésének, s az időnként visszatérő - súlyos munkanélküliséget kiváltó - gazdasági válságoknak közös oka. Igen jellemző racionalista eszme: az általános, titkos, arányos választójog gyakorlásával megválasztott törvényhozás szükségképpen a választók összességében, a nép érdekét szolgálja, tehát működése feltétlenül javítja a nép helyzetét, megélhetését, művelődési viszonyait.

	

	Számtalan ilyen racionalista eszmét sorakoztathatnánk fel. Mi jellemzi a társadalom gyógyítására szánt racionalista gyógyjavallatok készítőinek eljárását?

	(1) Határtalan derűlátás, annak biztos feltételezése, hogy ha elgondolásuk megvalósul, az élet lényegesen szebbé válik.

	(2) Kiindulnak valamiből, amibe - bár az földi jelenség, és így nem lehet vallási meggyőződés tárgya - erősen hisznek, bár tételük igazsága vitatható (például hogy a magánosokat megillető földjáradék oka minden társadalmi igazságtalanságnak).

	(3) Értelmük szilárdan rögzített, mozdíthatatlan, merev fényszóró, szemléletük, látásuk fénycsóvája állandóan mozdulatlan. Ezért a racionalisták mindig mereven, és csak egyfelé néznek, miért is az életnek csak egyetlen vonalban, csak szellemük mozdulatlan fénysávjában látható összefüggéseit veszik észre, és ezért figyelmen kívül hagyják a fénysávon kívül eső, szellemüktől meg nem világított ama számtalan egyéb társadalmi együtthatót, melyek viszont esetleg a tőlük észrevett tényezőknél sokkal nagyobb hatással befolyásolják a társadalmi jelenségeket. (Hogy az említett népképviseleti példánál maradjunk, a racionalista nem veszi figyelembe, hogy milyen erkölcsi, szellemi, gazdasági életkörnyezetben élnek a választók, és milyen erkölcsi, szellemi, gazdasági erők, külső és belső hatalmi igények működnek a törvényhozásban.)

	(4) A racionalista tervkovács elképesztő szellemi gőggel megveti az emberi ösztönöket, vágyakat, hagyományokat, irracionális (észokokkal meg nem magyarázható) életjelenségeket, és ezért idegen számára minden, következésképpen gyűlöletes, ami nem az észszerűségnek, hanem az életben, a történelemben ható egyéb tényező közös hatása, ami sokarcú, sokszínű, sohasem észszerű, bizony mindig észszerűtlen életnek - emberi és népi életnek, nemzeti történelemnek - annak megnyilatkozása, ami szervesen kialakul, nő és előre kiszámíthatatlan szellemben, szóváltozatokban, formákban fejlődik tovább, vagy szétfeslik, elenyészik.

	Aki emberek, népek, nemzetek viselkedésében csak az észszerűséget tételezi fel társadalmakban, történelmükben csak az emberi értelem működését véli, az szellemi színvak, mert az életnek csak egyik elemét látja, miért is idegen, felfoghatatlan számára az élet teljessége. Ismernünk kell ezeknek a sokszor jóhiszemű, gyakran jószándékú, időnként a népgyógyítás igényével feltűnő szellemi kuruzslókat, ismernünk kell gondolkodásmódjuk, elfogultságuk, korlátoltságuk természetét, mert különben elfogadjuk - kritikátlan ember előtt észszerűnek, tetszetősnek látszó - szellemi főzetjeiket, amitől mi is színvakokká, egyoldalúvá, korlátolttá, az élet nagy, igazi, bonyolult, csodálatos összefüggéseinek felfogására alkalmatlanná válhatunk.

	Az élet - embereké, népeké, nemzeteké - csodálatosan összetett jelensége a teremtésnek: működik benne értelem is, erkölcsi eszmék is, de feszülnek benne eszményektől gerjesztett, ösztönöktől hajtott vágyak is, roppant indulatok, perzselő szenvedélyek, maguk az elmúlt századok, mint ősi hagyományok. Aki mindebből csak az értelem munkáját látja, és a jövendőben is csak ennek művét tételezi fel - ne beszéljen az életről, hiszen attól annyira idegen. Ezért papirosszagúak, élettelenek, idegenek a racionalisták gyógyjavallatai. Ezért idegenkedik tőlük mindenki, akinek egészséges az ösztöne.

	Korunk embere a szellemi éghajlat nagy változásának a tanúja és részese. A természettudományokban: századunk előrehaladásával az anyagelvűségtől teljes eltolódás, az egyoldalú okság elve tekintélyének megrendülése, minden jelenségben anyagtalan tény, hatás feltételezése tapasztalható. A társadalomtudonyokban: minden szellemi hatás szellemi kapcsolat, folyamat. Íme a XX. század embere elé táruló anyagiatlan, szellemi, spirituális világkép. De még nem halt meg egészen a múlt, és nem született meg a jövő a maga teljességében. Egyik tekintetünkkel látjuk a leáldozó, másikkal pedig a felkelő napot. A feltáruló új távlatok felé tekintő ember ismét eszményeket keres és lát a világ külső jelenségei mögött, szervességet érez önmaga és nemzete összefüggésében, rendre, arányra, egyensúlyra vágyik lélekben, szellemben, mert érzi, hogy az igazi - nem mondvacsinált - örök értékek rendje tiszteletének bensőnkben, szellemünkben való helyreállítása nélkül nem lehet rend az emberi együttélésben.

	Az egyensúlynak, az aránynak, a zárt formáknak igénye a középkor kultúrformái felé mutat, és Bergyajev egy új középkor hivogatásával szólaltatja meg az új világkép felé forduló ember életérzését. A szellemnek sok helyütt száműzése, a közösségek belső szétesése, az általános egyensúlybomlás és aránytalanság idején a lelki ínséget szenvedő, kielégületlen szellemű igazak nem egyszer nosztalgiás érzülettel rokonszenveznek a tőlük idealizált középkorral, amikor az emberiség természetfeletti céljába vetett hit alakította és egységesítette a társadalom szellemét. Akkor bezzeg nem lehetett világnézeti válság, hiszen az egyetlen keresztény hit világnézetté szélesült, minthogy a világnézet alapeszméi a vallás igazságai voltak. Márpedig a hitbeli eszmék oly mélységesen átjárják az emberi tudat világát, hogy általa hatalmas erővel kormányozzák az életet (Dilthey). A tiszta éhség magaslatára emelkedő emberek előtt a kultúra égboltjára felrajzolódó új világkép ilyen irányú tájékozódásra is késztet, amikor a külvilág háborús zaja arra figyelmeztet, hogy az anyagelvűség korának ivadékai a racionalizmus jegyében kifejtett minden erőt, technikát, szervezettséget a legkülönbözőbb válfajó anyagelvűség élet- és uralmi formáinak fenntartására összpontosítják. A hanyatló racionalizmus képviselői is jól tudják, hogy a szellemi állásfoglalástól minden függ, az élet legapróbb rezdülésének elintézési módja, ezért nincsen elkeseredettebb küzdelem a világnézeti háborúnál. &#8222;Minden háború végsőképpen vallási háború&#8220; -&nbsp; úgymond Manning bíboros. A most dúló háború is az, a polgári és a marxi materializmus, minden anyagelvűség erejének végső kifejtése. Az utolsó nagy ciklon a szellemi éghajlat teljes átalakulása előtt.

	Éppen úgy, miként egykoron a IV. században Európa akkori világnézeti válsága idején, amikor egy Szent Ágoston vívódott korának - a saját szellemében is dúló - világnézeti válságával, és az eretnek tanok megismerésén át vergődve lebírta a szellem válságát, mert felismerte a kereszténység igazságait -&nbsp; most is csak a közelmúlt, a status quo látszólagos biztonságáról és külső kényelméről lemondó erkölcsi bátorsággal felemelkedő emberek terjeszthetik az új világkép gondolatelemeit, akik nemcsak hirdetik, hanem valóban élik az általuk képviselt igazságokat. Ilyen emberek cselekvő, tetterős segítsége nélkül homokba fut minden valóban emberséges és igazán magyar társadalmi reform. Ha pedig vannak és lesznek elegendő számban ilyen kiforrott személyiségek, akkor a legkisebb feladat számukra a már lejárt, idejétmúlt racionalizmus alaptalanságának, sivárságának leleplezése, a már csak a szellemi élet pincelakóinak világító csonkig ért gyertyája fáradt fényének kioltása. A háború szellemi túlfeszültségében kialakul minden racionalizmus ellenmérge, és elpusztítja azokat a szellemi kórokozókat, melyek merev görcsbe dermesztették az emberi lelkeket, szellemeket. A szellem, a lélek felszabadul, és racionalista eszmerendszerek helyett ismét az örök értékek felé fordul. Érezzük a szellemi éghajlat változását. Számolunk társadalomformáló erejével.

	*

	In Nemzeti Ujság [Újság], 26. évf., 103. szám (1944. május 7.), 3-4.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Féja Géza: Íme: Hungária (1933)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6945670</link><pubDate>2026-05-21 09:26:12</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	E cikksorozat vallomásnak és intésnek készül. Vallomás, mert örök dolgokról akar hitet tenni, egy nép örök élményeiről, melyeket ki kell emelnünk egy bomlott kor hínárjából. És intés a mulandóságba temetkezett embernek az örök dolgok felé. A nemzetek, s az emberiség válságai mindig egyetemesek és nagy hiány, ha a külső diagnózis megállapítása és pontos, részletes analízise mellett megfeledkezünk arról, ami bévül történik. Magyarország kulturális élete, s egész belső élete éppen olyan kórokkal, bűnökkel, s hiányokkal küzd, akár a mezőgazdasága. Hozzá kell végre nyúlnunk, és rá kell mutatnunk a tiszta értékekre, azokra a nyomokra, melyek új életút felé vezetnek. Sorjában hozzá fogok nyúlni nagy problémáinkhoz, s azt hiszem, nem marad magányos az én hívőségem.
]]></description><encoded><![CDATA[
	I. A magyar urbanizmus

	Újabban igen aktuális téma lett. Viták, cikkek, állásfoglalások hangzanak és hangoskodnak körülötte. Vajon népi, vagy polgári gyökerű kultúra a magyar? A civilizáció egyetemes terjedése el fogja mosni a falu belső kultúráját is? Az igazi kulturális súlypont a város marad, s a falusi tömegek nem nőnek igazi kultúrközösséggé, vagy pedig, ha igen, akkor a saját belső világuk elmosódása, föláldozása árán? Napról-napra fölbukkannak ezek a kérdések, s feleletet várnak.

	Persze a vitázók, jó honi szokás szerint, inkább érzületük fegyvereivel harcolnak. A polgári érzületűek modern, ügyes fegyverekkel, s így azután gyakran megesik, hogy a népi érzületűek hirtelen megtorpannak e modern, hatásos fegyverek előtt. Holott e kérdés vizsgálatánál egészen mélyen be kell nyúlnunk a magyar társadalom életébe és lelkiségébe, különben jelszavak, fogások és szofisztikus dialektika áldozatai leszünk.

	A rendi Magyarországnak (nagy méreteket tekintve) volt egy nemzeti, s egy népi kultúrája. A nemzeti kultúra egy ideig (s bizonyos mértékben mindvégig) elsősorban nagy klasszikus élményekből táplálkozott. Volt azután egy felvilágosodott-forradalmi-jakobinus, s egy nacionalista-reformáló hajtása is, de mindkettő fejlődésében megakadt. A népi kultúra pedig alig bírta föltépni a maga mélységének partjait, s jó ideig csakis mint nyelv bírt kiáradni. A lassan-lassan feléje áradó érdeklődés pedig szintén alig bírta eleinte e mély réteg felszínét áttörni. S nem lett volna ez baj, ha a népkultúra fejletlen, felszínes, egyoldalú, vagy fejlődésében megrekedt kultúra lenne, s vele szemben a magyar alkotó például egy fejlett, s bizonyos történelmi élettel rendelkező városi polgári kultúrára támaszkodhatott volna. A városi kultúra azonban nálunk egészen az újabb időkig merőben német volt, és sohasem terjedt az illető város német lakosságának keretein túl, így tehát a magyar alkotó a mély népi kultúrával való szerves, sőt, tudatos kapcsolat híján állandóan egy nagy hiányérzéssel küzdött. Ezért van tele a magyar kultúra területe annyi meghasonlott arccal. A géniusz tragikus vonását sohasem szabad csupán egyéni okokban keresni, mert az egyéniségen messze túlnyomuló okai is vannak mindenkor!

	De térjünk az újabb évtizedekhez. 1867 óta hirtelen kialakult nálunk egy középosztály, mely talán Európa legheterogénebb elemeiből alakult, s legszéttöredezettebb lelkű középosztálya. Ez a középosztály adta a város uralkodó színét, bár a századforduló óta egyre kifejezettebb szerepe volt a föltörekvő zsidóságnak is. A magyar középosztálynak volt egy dzsentri-rétege, mely, gazdasági romlásával kapcsolatban, úgy kényszerült oda, s hol titokban, hol nyíltan, de megvetette ezt a középosztályt. Volt egy szürke hivatalnok rétege, mely a vezető dzsentrivel szemben erősen háttérbe szorult, s e háttérbe szorítottság lassanként teljesen szervilis ösztönöket termelt ki benne. Volt egy szabad foglalkozást űző, jobbmódú rétege, mely inkább a dzsentri felé törekedett. Volt egy zsidó rétege, mely a progresszív eszmék gyors megértésével és fölszivásával az egész középosztály fölé akart kerülni. S végül: a kereskedő és iparos réteg, melyet a középosztály &#8222;nem vett be&#8220;, melyet nem számított önmagához, s melyet inkább a &#8222;polgár&#8220;, a &#8222;polgári&#8220; szóval jelölt meg. Vizsgáljuk most már meg, hogy milyen volt ennek a heterogén elemekből álló osztálykomplexumnak a kultúrája.

	Ugyancsak hiába keressük benne a régi köznemesség klasszikus kultúrájának az egységét. És hiába keressük a reformkorszaknak, s a vele kapcsolatos és utána kilombosodott nagy irodalmi megújhodásnak a kultúrlevegőjét. E középosztályt nem szerves szükségszerű és egészséges társadalmi funkciók teremtették, tehát a lelkivilágában is van valami ideiglenes, valami átmeneti és egy szomorú, nagy gyökértelenség. Ha egészen a mélyébe tekintünk csupán egy korszak hangulatottalálunk benne, a[z 18]67- től a millenniumig tartó, s némileg azon is túlnyúló korszak görögtüzes nacionalizmusát, s hamis talmi politikai, társadalmi és esztétikai bálványait, s mindennek megfelelően: egy szűk, s félig vak, félig mutatványos és nagyon álszenteskedő emberi etikát. Ha ma beléje tekintünk, igen sok esetben még mindig csak erre a korszakhangulatra tapintunk. Az idő változott, a történelem nagyot lépett, az emberi lélek mindenfelé megrázkódott, új törvényt, új vigasztalást keres, de Hungária bizonyos berkeiben még minden csendes. S olyan lelki kórképek tárulnak szegény, kereső szemeink elé, melynek harminc-negyven-ötven éve is rettenetesek voltak már.

	Nem bántották ezt a réteget a szociológia kérdései, a történelmi realizmus problémája, s még a fejlődő irodalom is süket fülekre talált nála. Úgy érezték, hogy egyéni és osztálysorsukat biztos sínekre helyezték, s ez valami borzasztó &#8222;nyugalmat&#8220; adott nekik. Ilyen lehetett a római tisztviselők &#8222;nyugalma&#8220; Krisztussal szemben. E nyugalom apró kis érdekek áttörhetetlen csonthéja volt, a lélek megdermedése, tehát ellenséges érzület minden nagy kulturális, lelki megnyilatkozással szemben. Az egészséges egyéniség mindig fölszabadul, hogy szabadon és kibontott, egészségesen kifejlesztett énjével nagy, szent törvényekbe nyugodjék. De náluk az egyéniség csúnya - kis kaloda - törvényekbe született, s beléjük zsírosodott, egyéni és osztály-kényelemmé alakította át a kalodát. &#8222;Keresztények&#8220; voltak, kiknek fogalmuk sem volt Krisztus végtelen útjairól. Ők egy helyben álltak, s &#8222;ítéltek&#8220; a világról. &#8222;Magyar nemzeti&#8220; gondolatot képviseltek, és fogalmuk sem volt, hogy a magyar lélek micsoda ősképeket, ősélményeket őrizett meg a mélyrétegekben, sőt, megvetették e mélyrétegeket.

	A kisstílű élvező típusa honosodott meg nálunk, mely a lélek nagy élményéhségét, s ezzel megigazulási vágyát is kiejtette a kezéből, s a langyos, mindennapi élvezgetés híve lett. E középosztály bizonyos mértékben privilégiumos osztály lett, a köznemesség utódja, de polcairól leszorultak a klasszikusok, leszorult a XIX. század nagy magyar géniusza is, a XX. századét pedig már a kapuból visszakergették, s bevonult az operett, a nagyvárosi sanzon, a szirupos szórakoztató regény, a minden kultúrszínvonalat nélkülöző képeslap, Zerkovitz és társai, s elvileg: a hivatalos irodalmi társaságok, s tényezők hamis és retrográd nézetei, művészi téren: Koca-festők, s gyáripari szobrászszörnyek förtelmei. Az igazi lelki, szellemi kultúrának még a lehetőségét is eltemette egyelőre ez a szörnyű áradás, mely, ha a Nílus Afrika ajándéka, hát ez: Hungária átka. Urbánus Kultúrának nevezhetjük-e? Ugye inkább balkáni kultúrának, s jöhetett-e e kulturális balkánizmus után más, mint politikai balkánizmus?

	Meg kell vizsgálnunk a honi zsidóság szerepét is, mégpedig minden üvöltő antiszemitizmus nélkül, s tiszta, tárgyilagos és humánus szemekkel. S ha az egyik síkon a bátor, s az igazságért végsőkig menő kritika álláspontját képviseljük, e téren is el kell mondanunk mindazt, ami fáj, távolról sem azért, mert javítani akarunk. A zsidóságot, mely jóformán kizárólag a polgárságban, s a középosztályban helyezkedett el, s ő csakis fölfelé emelkedett (az arisztokrácia felől), kulturális szempontból két rétegbe sorozhatjuk. Az egyik alacsonyabb színvonalú, s megelégedett az urbánus-balkáni kultúrával, sőt igyekezett azt fejleszteni, s terjeszteni. A másik, a nagyobb igényű kultúrközösséget teremtett a fejlődő magyar kultúra számára, de érzületileg bizonyos mértékben mindig szemben állott vele, s a népi gyökerű erős faji vonásokkkal színezett polgári kultúrát akart teremteni; azt hitte, hogy ez lesz az egész magyar kultúra holnapja. Tévedett, s én szeretem legkevésbé e tévedését a szemére hányni, hiszen a magyar vezető rétegek más érveléssel, s más színezetű érzületekből kifolyólag ugyanilyen hibába estek, ti. ők is hamis képet alkottak a magyar teremtő lélekről. A lényeg az, hogy ilyen óriási tévedésektől terhes légkörben nem alakulhat ki egészséges kultúraközösség. S ha lett volna magyar tudat, mely folyton új mezőket hódít, s mely az Isten lovain jár a fejlődés örök útján, mint Ady Endre hitte, de amely ugyanakkor mindig visszaérez a gyökerekig is, akkor ez a magyar tudat a maga tiszta szuggesztív és nagy humánus erejével a zsidóság kulturális érzékenységének is bizonyára más irányt adott volna.

	Magyar tudat azonban nem volt, s még ma is csak első szülőmozdulatait végzi, azért vagyunk tele az egyéniség kis torzképeivel, a kis torszülöttek sokaságával, a szellemi házalók, s a Reineke Fuchsok tömegével. S hazugságokra és deformációkra, tévhitekre és hamis dialektikára nem lehet építeni. Megpróbáltuk, s összedőlt minden, szegények, üreslelkűek lettünk. Tele vagyunk a hitetlenek seregében, kiknek már az apák sekélyes, joviális, pocakos derűje sem maradt meg, akiknél a munka, a gondolat, a tett már nem a hit piros, pünkösdi hőségéből lép ki, hanem a megszokás unalmából, a cinizmus sötétségéből, vagy pedig a beteg, deformált egyéniség fekélyes viszketegségéből. S nézzük a magyar városok kultúréletét: alig dobog. Alszanak, máról-holnapra húzzák az életüket, semmi nagy emberi kezdeményezés, semmiféle csillagnak induló heroizmus nem történik bennük. Mea culpa, hogy én ilyenkor mindig fényes szemű, drága parasztjaimra gondolok.

	A magyarságnak immár elkerülhetetlenül szüksége van egy nagy szintézisre, s az alkotók egyezségén keresztül az értékek egyezségére. S e szintézis: építés! Építés: biztos alapra, örök törvények, az ember megszenvedett nagy igazságainak a rendje szerint. Milyen szerepe lesz ebben az építésben a magyar népnek? Milyen szerepe lesz népkultúránknak? Erről legközelebb írok.

	S végezetül a magyar urbanizmus szóvivőinek egy kis alázatot ajánlok. Az alkotók, s az építők alázatát kívánom nekik. Nézzék meg ezt az &#8222;urbánus kultúrát&#8220;, s támadjon fel bennük a kritikai ösztön. S akkor látva fogják látni, hogy bizony nagy megtisztulásra, és nagy megtermékenyülésre szorul. S igazi értékeinek szerves, örök kapcsolatokra van szüksége azzal a néppel s azzal a népkultúrával, melyről eddig gőgösen tudomást sem vettek.

	II. A népi medence

	Egy kitűnő fiatal író, kivel alkalmam volt, nyilvánosan is a polgári, s a népi gyökerű kultúra lényéről és jövőjéről vitázni, így sóhajt fel legutóbbi tanulmányában: &#8222;A boulevardt, ezt a sokszor lapos, sokszor híg, mégis vonzó környezetet, ma a vörös, és barna extázis egyformán halállal fenyegeti.&#8221; Nos, azok közé tartozom, akik minden erejükkel távol szeretnék tartani Hungáriától úgy a vörös, mint pedig a barna, s egyéb exportkosztümökben díszelgő extázist. De nem akarjuk távol tartani, mert nem lehet elfojtani, semminemű múlt századbeli címkét viselő &#8222;híg&#8221; itallal: magát az extázist. Sokan persze csak azokat a módokat, többnyire esztelen, csúnya, sőt rettenetes módokat látják, ahogyan ma az extázis itt és ott kitör, de nem vesznek tudomást arról, hogy mindezeken túl az emberiség igenis új életformák felé készülődik. S ezt a készülődést, a folyton magasabb kőpontok felé futó extázist hiába próbáljuk a múlt század szellemével, életformáival és életbölcsességével visszafojtani.

	A tömegek mindenfelé megmozdulnak, vagy mozdulni készülnek, tehát a szellem gárdájának kötelességei egyre fokozódnak. A múlt század második fele bizonyos nagy kényelmet biztosított a szellemnek, s e kényelem közepette igen-igen sokan túlságosan elpuhultak. Ám vége már ezeknek a lágy és lágyabb időknek. S azok, kik a múlt század többé vagy kevésbé elkésett letéteményesei, ijedten konstatálják mindezt. Akik viszont törés, ijedelem, s belső összeomlás nélkül szabad, fiatal homlokkal értek az új napokba, bátran leszállanak a mélybe, bátran bevágják evezőjüket a hullámokba, és vállalják a fejlődő, a tisztuló ember új lépéseit. Beteg és bűnös az a szellem, mely ma elzárkózik, ma, mikor a tömegek segítségét, irányító kezét és harcos géniuszát várják. Ma, amikor örök dolgokat kell megmenteni, amikor a szellemnek végtelen nagy munkát kell végeznie, végtelen áldozatot kell hoznia, hogy ne barna és ne vörös, hanem a megtisztuló, az újabb magasságok felé emelkedő ember extázisának napjai derüljenek a földre.

	Kétségtelen dolog az, és a jövő kultúrhistóriája meg fogja majd állapítani, hogy a polgári kultúra látóköre a XX. század első felében megdermedt. Egy bizonyos zárt kultúrközösségen túl nem bírt új vidékeket hódítani, addig differenciálódott, míg valóban szét is differenciálódott. Márpedig a mai idők nagy tömegmozdulásai nem csupán kenyérkérdések, hanem egy magasabb rendű életszínvonal vágyai is, s ha még nem ilyenek, a szellem gárdájának kell elsősorban azon dolgoznia, hogy ilyenné tegye őket. Mikor e tömegek jogos szociális kívánságait kielégítjük, egyúttal kultúrközösséggé kell érlelnünk őket, tehát szintézist kell alkotnunk a népkultúra, s a magasrendű emberi és nemzeti kultúra között. Erre a nagy feladatra pedig a polgári kultúra nem alkalmas, mivel, mint már említettük, ahelyett, hogy folyton egyetemesebbé nyílna, egyre jobban osztályüggyé szűkül.

	Történelmi példák mutatják, hogy a tömegek rettenetesek tudnak lenni, ha magukra hagyják őket. S arra is épen elég szomorú jel mutat, hogy mi lesz egyes osztályok, rétegek és intézmények életével, ha elvágják a nagy közösséggel összekötő ereket. Különösen ma, mikor az izolált egyének, sőt az izoláltan álló csoportok, rétegek és intézmények fölött is ott kong a halálharang! Amikor a közösség új életrendet keres! Nagyot vétkeznénk, ha ezek a tények nem fordítanák meg életünk irányát, és a saját halálos ítéletünket írnánk alá.

	

	A magyar jövő kiépítésének, minden mai pokol dacára, van egy óriási előnye. S ez az előny: elsőrangú és egyetemes igényű néplelke, népkultúrája. Sajnos, jó ideig, nem is vettünk tudomást róla, s még ma is alig aknáztuk ki, holott légvár és múlandó építmény minden, amit nem az ő örök erőiből elindulva építünk. A magyar néplélek, különben is, olyan fejlődési fokra jutott ma, hogy lehetetlenség továbbra is életformát kényszeríteni reá felülről. De még mindig megnyerhető nagy és tiszta emberi gondolatok számára, ha szervesen az ő talajából, az ő lényéből nőttek ezek. Tehát a magyar helyzet, a magyar jövő nem menthetetlen, csupán a cinikusok, az epikureusok, s az elegáns csevegők helyett igazi apostolok kellenek,kik Isten egyetlen szavát sem adják fel, de a tömegek egyetlenegy jogát sem hajlandók éppen úgy megtagadni. A múlt századbeli egyéniség örömest az izoláltság kényelmébe menekült, de az új alkotó egyéniségnek egyre jobban fel kell áldoznia &#8222;élete múlandó felét&#8221;, cselekvően és teremtően bele kell múlnia az örök dolgokba.

	Egy zárt, önmaga körül keringő magyar szellemi élet sápadozik itten, s halódik a saját vérszegénységétől. S egy zsúfolt, értékeket őriző, áradni kívánó népi medence kér, tervez, panaszkodik: egyelőre ez Magyarország kórképe. Jó lenne az élet minden területén végigtekintenünk, és a legkomolyabb megfontolás tárgyává tenni, hogy vajon használt-e a magyar életnek, s elsősorban a szellemi életnek az a körülmény, hogy a népi medencével csak úgy-ahogy függött össze. Azt hiszem távolra sem töredezett volna szét szellemi életünk ennyire, s nem volnának ilyen szakadékok, amilyenek sajnos vannak, s amelyek maradék erőnket folyton a gyújtópont egész tömege felé vetítik, s így természetesen a belső egység gondolatából ködkép lesz.

	S e kérdéssel kapcsolatban egy előkelő helyről jött ellenvéleménnyel kell először is megbirkóznunk, mégpedig Móricz Zsigmondéval. Móricz géniuszáról igazán nem lehet azt állítanunk, hogy nem népi gyöker,&nbsp; s ösztönös tehetségével a magyar életnek előtte nem is sejtett mélységeit tárta fel. És fölötte érdekes, hogy még benne sem bírt ösztöneivel egyenrangú magyar tudat alakulni, mert egyik legújabb cikkében azt hangoztatja, hogy a népkultúra múlandó valami, pusztulófélben van, s teljesen el fogja nyomni a falu felé áradó nagyvárosi civilizáció, életforma, stb. (Én nem merem minderre azt mondani, hogy kultúra!) Nem akarok most foglalkozni azzal, hogy e cikkben Móricz Zsigmond élete termésének egy része, s nem a kevésbé értékes része felett is ítéletet mondott, s hogy ez az ítélet mennyire felületes és igaztalan. Azt sem akarom tagadni, hogy a technika és a civilizáció folytonos terjedése bizonyos mértékben uniformizál. A nép kultúrája más lesz egy szociálisabb, civilizáltabb életrendben, mint amilyen volt izolált, magára maradt korszakában. De azok a sajátságos teremtőösztönök, az a sajátságos lélekalkat, mely kultúra-teremtő erő, készség és parancs volt benne, ezzel nem vész el, hanem legfeljebb más eszközök segítségével fog megnyilvánulni. S viszont azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ha a nép ma nem énekli népdalait például, annál jobban kap rajta a legjobb magyar értelmiség, s ha a nép belefáradt némileg, hogy tovább építse a maga megvetett, lenézett és sohasem támogatott kultúráját, annál mohóbban és annál elmélyedőbben kap e kultúra után az igazi magyar szellemiség. Tehát e kultúrértékek, ahelyett, hogy elpusztulnának, egyre mélyebb erővel áradnak be az egyetemes magyar kultúrába. Ha a székely nép nem csinál balladát, ír Tamási Áron és Nyirő József, ha a szegedi népi vallásos ponyva-irodalom termése megszakadt, ez a népi hit, mely szülte, reinkarnálódva előre tört a késő Juhász Gyula verseiben, s ihleti a kitűnő Buday Györgyöt. Átalakuló, újuló időben élünk, és nagyon biztos a hitem: az igazak ép testtel, s érintetlen lélekkel fognak utat törni maguknak a lángokon. De sokan megijednek az átalakulás tisztító tüzétől, s ijedelmük balítéletekhez vezeti őket.

	A szellem embere ma is alkotó ember elsősorban, de e sajátságos kor éppen olyan kötelességévé teszi az értékek gyűjtését is, mert a nagy rázkódások idején mindig menteni is kell. És senkinek sem ajánlhatok jobbat, mint hogy térjen hazafelé, induljon a nagy népi medence felé, nehogy túlságosan elkápráztassák a mindennapi, s a mindennapokkal együtt múló &#8222;csodák&#8221;. Ne csak a múló időt lássuk, hanem az örök időt is! A magyar katolicizmus merüljön vissza a legmélyebb népi talajig, menjen vissza amaz ősi élménytartalomhoz, melyben e faj, e nép először találkozott Krisztussal, s melyben kialakult az ő keresztény mitológiája. S igyekezzék ebből építeni, a milliók lelkével, a milliók fohászkodásával megindulni!

	A Duna-medence nagy népi versenyében biztosan lemaradunk, s balkánizmusba sülyedünk, ha ezeket az értékeket, ezt a népi lényeget, mely az élet, s a szellem sajátságos emberi ízét adja, kiejtjük kezeinkből. A népi extázis időnként fölcsap, s századok arcát határozza meg egy-egy ilyen kitörés. S, hogy milyen erők, milyen szándékok csapnak fel benne, az nagyon függ attól is, hogy a szellem milyen csapatokat, milyen arcokat küldött a nép felé. Ismételem: nem elegendő egy felülről irányított jószándék, egészen a mélybe kell mennünk, sorsközösséget kell vállalnunk a mély rétegekkel, s belőlük kell teremtve és megtisztulva újra felemelkednünk, mert csakis így mutathatunk utat a nagy közönségnek, csakis így bírjuk egyéniségünket, s alkotóerőnket a jövendő vérkeringésébe kapcsolni.

	E harcomban van immár némi igazolásom is. Néhány esztendeje jóformán egymagam állottam e gondolat mellett, s legfeljebb gúnyos, szkeptikus nyilak értek miatta. Az idő azonban erre fordította rúdját, ez immár tagadhatatlan. Másrészt pedig minél több fáradtságot, kétkedést, önizolálást, fejlődésbeli megmerevedést és XX. századbeli szentimentális, vagy céda haláltáncot láttam felülről, annál nagyobb hitet tapasztaltam alulról is. Van emberi kinyilatkoztatás is, vannak ihletek, melyek az emberi lélekmaximumát vetítik fel, s ma elsősorban a magyar nép legjobbjaiban, egy-egy gyönyörű paraszti szándékban, egy-egy paraszti művészben, egy nagyszerű paraszti himnusz-költőben találtam megezt az ihletet. Akikben még él a teremtésnek Istentől adott melege, azok szintén rá fognak találni erre az útra.

	S higgyétek el: ez az út vezet a teremtés békéje és nyugalma felé!

	III. A népi katolicizmus

	A magyar élet sorsfordulóinak, örökké nehéz tovább-gördüléseinek mindig az irodalom volt az előhírnöke, s ma is az. Érthető tehát, hogy a népi katolicizmust egyik nagyszerű irodalmi vetületén keresztül fogom tárgyalni. Alig néhány hete adta ki az Erdélyi Szépmíves Céh Nyirő József új könyvét &#8222;Kopjafák&#8220; címen, s úgy vagyunk vele, hogy egy külön könyvet kellene írnunk róla, mely zsúfolt óriási értékeit a sorvadó magyar tudat eltömött, s összeszáradt hajszálereibe csörgedeztetné. Rám olyan megrázó hatást tesz mindig, hogy csak részletekben bírom elolvasni, pedig folyton visszatérek hozzá, akár a &#8222;Bánk bánhoz.&#8220; Amint a &#8222;Bánk bán&#8220; a dráma keretein túl balladává tisztul és emelkedik, úgy Nyirő József könyve a novellafüzér keretein túl folyton népi önvallomássá mélyül. Az alkotó művész egyre inkább a kollektívum hangjait hangszereli benne, azokat a nagyszerű hangokat, s vallomásokat, melyeket eléggé bátorul meg sem hallottunk eddig, beteg gőgünkben, s eredendő belső gyöngeségünkben. Nemcsak föltörekvő társadalmi rétegek vannak, hanem föltörekvő élménytömegek, föltörekvő szellemiség is van. S az új Erdély irodalmának az a legnagyobb jelentősége, hogy fölszabadította ezt az élménytömeget, ezt a népi szellemet, hangot, és méltó formát adott neki. S ekkor láttuk, hogy ez a nép mennyire bévül viseli az Istent. Hogy népi katolicizmusról, népi Isten-élményről beszélhetünk, mely nélkül sem az élet, sem a kultúra tovább virágzása nem lehetséges. Lássuk tehát Nyirő József népi világát.

	A táj

	Hozzászoktunk már sajnos ahhoz, hogy a regények, s a novelláskönyvek lapjain ónott, hevenyészve festett kulisszák ásítoznak a szemünk előtt. Ám itt más képek fogadnak bennünket; valóban egy táj jelenik meg előttünk a teremtés győzhetetlen színeiben, s érezned kell, hogy Isten folytonosan teremti a világot, s örök dolga van az emberrel. Paradicsomi táj ez, mert a fénybe derülő és sötétségbe hulló, az örök nyugtalansággal birkózó emberrel szemben megőrizte a teremtés ősi ártatlanságát. Itt &#8222;tele lesz minden virággal és a duzzadó fák édes nedvet csurgatnak a madarak hátára.&#8220; &#8222;A füvek zöld és arany habja&#8220; ragyog az állatok száján. S ez a tiszta, nagy természetmámor egyre jobban szent ferenci életáhítattá szépül: &#8222;A hegyek egymáshoz hajlanak, mintha megcsókolnák egymást.&#8220; &#8222;A puszta őrszikla is úgy látszik a tetején felnyúló emberalakú szirtdarabbal, mintha egy fehérharisnyás székely legényke verset mondana az Istennek ...&#8220; A fák az égig nőnek, és &#8222;ezer tavasztól ezer tavaszig&#8220; megtudják, hogy &#8222;ki az Isten.&#8220; A haldokló székely utolsó erőfeszítésével szánt a földjén, s &#8222;a füvecskék szerették volna segíteni, hogy utolérje, de mi az: virággal ütni a haldokló ember hátát! A madárkák is észrevették, hogy baj van, s ha jól emlékszem, egy korán ébredt pillangó is megverdeste a tehenek testét, de nem bírtak előrehaladni.&#8220; Úgy beszél a természet dolgairól, mintha gyermekei vagy testvérei lennének: &#8222;A friss fű még kábult volt, és alig állott gyenge lábain.&#8220; Endesék kislánya meghal, ott fekszik a búza-ravatalon, s nekik tovább kell aratniuk. &#8222;Szótlanul vették tehát a sarlót, és aratni kezdettek. Minden mozdulásnál egy-egy szem kipergett, mintha a kenyér is gyermeküket siratná. Az is lehet, hogy Isten sírt a kalász által áldott búzakönnyeket.&#8220; Valami súlyos, komoly, túlságos emberi ihlet meglelkesíti a világot, és Isten felé emeli. Népi mozdulat él, egy néma, nagy népáhítat tudattá zúdulása. S vajon ki látta eddig ezt a magyar népet? Ki hozott eddig hírt róla? A magyar irodalomnak úgy a romantikus, mint pedig a naturalisztikus és realisztikus epikájából kimaradt a népi alkotóerő, a népi teremtő ihlet világa. S az utóbbi időben, részben ennek hatásaként hajlandók voltunk egész népszemléletünket egy szűk realista-naturalista kalodába kényszeríteni. Holott a lekicsinyelt néplélekben tisztábban és igazabban kivilágosodott az Isten, mint a &#8222;felsőbb&#8220; rétegekben, melyek nálunk sokszor szomorú vallási formalizmusba és mechanizmusba süllyedtek.

	Új néphősök

	A pásztor hírt kap, hogy választottja beteg, mindenáron pénzt akar szerezni, megerőlteti magát, és lassan elvérzik a tüdeje, pedig élni szeretne nagyon. Már &#8222;sokszor le kell roskadnia, mintha a fű kötötte volna el a lábát.&#8220; A somlyói búcsúra készül, hogy meggyógyuljon, de üres kézzel nem mehet.&#8221; Szerencsére ezt is kitalálja: &#8222;Jézuskának odaadom a sejömostoromat. Fiúgyermek, hát hogyne örvendene neki - mosolygott kedvesen.&#8220; Kinek nem jutna eszébe ennél a jelenetnél a szegedi népi betlehemes ének:

	Jézus ágyán nincsen paplan,
	Jaj de fázik az ártatlan.
	Hogy is lehetne bundája -
	Eveszött a báránkája...
	Aluggy, aluggy drága.

	Máriának pedig kifaragja a kis Jézust: &#8222;a két orcája két szép piros alma volt, a két szeme két fekete gyöngy.&#8220; Útnak indul: &#8222;A fák mélyében orozkodó baljós aggodalmak eltűntek, és a róka is kedvesen állott ki barlangja szájába. A madárkák szárnyukkal búcsút intettek, s a fenyves halkan sírt fölötte.&#8220; De útközben éri a végső nagy vérzés. S a legény rákötözi magát választottja üszőjére, melyet magányos szerelmében egészen magához édesített, s a megvadult csorda hazáig rohan. Nyirő már írt egyszer a havasi halálról, mikor a pásztor beteg kislánya magára marad, meghal, s a nagy fehér gulya remegő ösztönökkel összefut, és áll a halott felett. De mennyire elmélyült ez a vízió, Golgota lett belőle, a népi szenvedés Golgotája.

	A székely Kolozsvárra viszi nagybeteg feleségét a híres tanárhoz, aki nem tud már segíteni rajta, az asszony meghalt, s nincs pénze hazaszállítani. A székely hosszú töprengés után felöltözteti, s beülteti a vasúti fülke sarkába mintha élne, úgy viszi haza, hiszen utolsó kívánsága volt, hogy a honi, kis temetőben nyugodjon. Az utasokon átfut valami, és nem tiltakozik senki, a kalauzt is megkapja ez az érzés, és szemet húny a dolog felett.

	&#8222;A férfi - pedig - nem bírja tovább. Csendesen sírni kezd. A szerelem, boldogság, élet, álom jut eszébe, az együtt töltött idők, a tervek, erők, lélek, minden, amit ez a kihűlt asszony jelentett neki. Érezte, hogy valami csodálatosat cselekszik, és életét adta volna érte.&#8220; Ki nem érzi, hogy percről-percre hogyan közeledik felénk itt az Isten, anélkül, hogy a nevét is kimondanánk. Belső színváltozás, egy hallatlan belső &#8222;kiegyenesedés&#8220; történik, s az ember igazán Isten rokona lesz.

	Az áldott asszonyt munka közben éri a szülés. Az előbb még a réten dolgozott, ahol &#8222;a teremtés lehellete omlott a magasból,&#8220; most pedig a fájdalom borzasztó víziókba szédíti: &#8222;Tekergő vörös kígyók hullottak az égből, a patak tengerré szélesedett, amelynek közepén egy asszony a hajával koporsót mosott.&#8220; Lassan magához tér, megpillantja a csecsemőjét, kinek hideg már a teste, s meg akarná keresztelni, de nincsen szenteltvize. Ott a patak, de annak a vizét előbb meg kellene szentelni. &#8222;Érezte, hogy joga van hozzá, csak azt nem tudta, hogyan kell megszentelni a patakot.&#8220; Törte a fejét, s emlékezni kezdett, hogy a pap sót használ a szentelésnél. Előkereste a sót, a patakba szórta, és &#8222;együgyű szavakkal&#8220; rákiáltott: &#8222;Te patak, én téged megszentellek a só szent nevével.&#8220; Majd beleveti a kenyeret is, hiszen &#8222;szentebb, drágább ezen a földön semmi sincs.&#8220; S tovább mondja: &#8222;Patak, én téged megszentellek az áldott kenyérrel, Urunk szent testével!&#8220; És &#8222;vetett a habokba sokféle virágot, szép és jó füveket, falombot, anyaföldet, szórt bele a tűz síró parazsából, és mindannyiszor imádkozta hozzá az igéket: &#8222;Te patak, én téged megszentellek!&#8220; Azok, akik úgy vélik, hogy már igen messzire jutottak, riadva kérdezhetik, hogy hová is szakadtak ettől a nagyszerű népi világtól, ahol a tragédiában minden szépségét, minden isteni örökségét kibontja az ember.

	A földmíves magyar megszépülése és felemelkedése

	Endes Klári halálos beteg, s a szomszédasszony piros kendőt javasol a hajára. A szegény nincstelen egy heti ingyen aratásért kap kendőt a boltostól. Sarlóval arat éhesen, lázasan, utóbb már térden állva. A sarló kifordul ujjai közül, s akkor szájával tépi a gabonát, arcán sárga sárrá lesz a búza pora, s a verejték. Nem bírja már az éhséget, kalászokat szed, összemorzsolja két tenyere közt, elfújja a pelyvát, és megeszi a búzaszemeket. &#8222;Még mosolygott is hozzá.&#8220; (Ismeritek-e ezt a &#8222;mosolyt&#8220;, az idvezülés határánál?!) Az asszony kihozza a földre a haldokló leánykát, magas gabonaágyat raknak, utolsó rongyaikat ráteszik párnának, s letakarják a piros kendővel. Ott halt meg a kislány a búzaföldön, &#8222;a pipacsok égtek, mint a halottnak gyújtott gyertyák.&#8220; Mikor ez a novella megjelent, azonnal egy tanulmánnyal üdvözöltem, mint az örök magyar balladaúj stációját, s mint a földműves magyar csodálatosan megszépült, megtisztult arcát. Mert ma ez a ballada: a fejlődő, tovább rohanó ember tiszta kinyilatkoztatása. A földről pedig ezt mondja egy helyen Nyirő József: &#8222;Mit tesz az, hogy erőtlen, kopár, gyenge a föld! Szegény az is, mint ő (ti. a földmíves magyar), hiszen testvére és közös a sorsuk. Az is minden erejét, egész életét odaadja a kenyérnek, mint jómaga. Álommal és szeretettel hinti be, mintha mag helyett csókot vetne el.&#8220; Nos, a magyarság a történelem folyamán lényegében két nagy életformában élte életét: katona volt, vagy paraszt, vitéz volt, vagy pedig a röghöz kötötték. S ez a röghöz kötött magyar megcsinálta a maga belső kultúráját, mely most kezd felszabadulni, most kezd vallani az életforma szépségéről és mélységéről. S Nyirő József e nagy felszabadítók közé tartozik!

	A vízió Istenig ér

	Már ismertettem Nyirő József táját, s láthatta az olvasó, hogy ezen a tájon minden megnőtt, minden magasra ér. S a víziók szelíden Istent érintik mindig, ami a legszebb vallomás Nyirő géniuszának eredendő kereszténységéről. &#8222;Nem volna semmi különös abban sem, ha két fehér angyal térgyepelne láthatólag a föld két végén, és úgy tartaná kezeiben a barázdát, mint fekete pántlikát, vagy az élet keskeny fekete hídját, amelyen Csinód Mihály négygyermekes szegényember halad két rossz tehenével.&#8220; Nem üres díszítő munka ez, hanem ihlet, mely kiterjeszti a föld és az ember határait, mely hódít, s teremt.

	A vén kántor haldokolva bújdosik az erdőben, hogy szegény családját ne terhelje a temetési költség, s halála előtt egy isteni jutalmat kap: a Táborhegy transzfigurációjának színeiben láthatja a világot. Keresztény kultúra ez a szó legigazabb értelmében: a magyarság krisztusi életének spontán megnyilatkozása!

	S a szociális Magyarország!

	A szociális magyar sors egész borzalmával itt él ebben a könyvben. De nem szociológiai elméletek példatárát kapjuk, melyet annyira megutálhattunk az utóbbi időben. Sokat támadták valaha ama jámbor történeteket, melyekből igen észrevehetőleg lógott ki a lóláb, az erkölcsi tanulság. Nos, ennek éppen a megfelelőjét kapjuk ma szélsőbalról, s anélkül, hogy különösebb ítéletet mondanánk felettük, meg kell jegyeznünk, hogy művészetnek, embert formáló, s teremtő harcnak ez mennyire -mennyire kevés. Hívatlan szócsövek és csonka szellemek járnak a szegény kereső tömegek élén - érthető tehát, hogy annyira jólesik Nyirő József könyve, mely teljesség:a magyar nép nagy belső kivirágzása, követelő szava, egész faji, s emberi arca, kifestő világképe. Olyan könyv, mely egy sajátságos kultúraemberi létjogosultságát hirdeti a Duna-medence nyugtalan testében.

	Oh tanárok!

	Egy erdélyi archeológiai szemlében, nyilván egy tanár tollából, naiv megbotránkozást olvastam Nyirő könyvéről. Az fáj kritikusának, hogy ez a szegény föld &#8222;keserű levében&#8220; forog, és nem rózsavízben. S mint rendesen, körülbelül a kötet leggyöngébb darabjában látja a jóra vezető utat, s elítéli &#8222;pesszimizmusát.&#8220; A fogalomzavarok és korai begyöpesedések világában ugyan minek magyarázzuk, hogy a tragikus látás egyáltalában nem szükségszerűleg pesszimista látás. Példáért nem is kell messzire menni: ott a könyv XIV. darabja, ahol az öreg kúria őrültje, ki gyermekének halálakor borult el, karácsonyi extázisában világgá kiáltja, hogy: &#8222;Hiszek, hiszek te benned gyermek!&#8220; Kit nem érint meg ilyenkor a tragédián túli mezők leheletes öröme? A kritikus ezúttal is óriásit tévedett, Nyirő könyve több mint optimizmus, mert több mint hangulat, hiszen a magyar nép teremtő, s világformáló erejének a tényeit,a belső megvalósulásait hozza, adja. Ama könyvek közé tartozik, ama ritka magyar könyvek közé, melyekben egy eredeti kultúrának nagyszerű kivirágzása történik.

	Az &#8222;irodalmi érték&#8220;

	&#8222;Ítészeink&#8220; persze inkább nem nyúlnak hozzá, holott a legősibb, legteljesebb magyar formának, a balladának új kristályrendszerével találkozhatnának. A megrekedt magyar próza a ballada színeibe öltözik itten, a ballada keresett szabadabb, szélesebb, egyetemesebb formát itt a prózában. Ezt sem látják meg - amint az egész könyv felett elsuhannak, akár a múlt esztendőben Kós Károly csodálatos &#8222;Kalotaszegje&#8220; felett. Rettentő szellemi élet ez, mely a kispolgáriasság, s az igaz filozopterség határainál vesztegel, s legfeljebb kóklerek álforradalmiságának hódol, de éppen a szellem ama csodálatos, csöndes, de világot mozdító művét nem látja, mely olyan, mint a búzaszem győzelme a rög felett.

	Csak egyetlen kérdésünk lehet: mikor jön már a Tisztító?

	*

	In Korunk Szava, 3. évf., 12. szám (1933), 197-198.,&nbsp; 13-14. szám, 212-213., 17. szám, 283-284.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Pethő Sándor: Cézarizmus vagy alkotmányosság? (1935)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6945630</link><pubDate>2026-05-19 09:40:10</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	A Korunk Szava&nbsp;nagy örömmel közli e tanulmányt, mely a Társadalomtudományi Társaságban fölolvasva, már több mint egy évvel ezelőtt tisztázta a gyanús parancsuralmi importeszméket és ábrándokat.
]]></description><encoded><![CDATA[
	I.

	A világnézeti liberalizmus a maga makulátlan elméleti integritásában haldoklik, testvérével, a szabad gondolattal és a Ratio mindenhatóságának hitével együtt. A politikai liberalizmusnak alkonya szintén világszerte észlelt tünemény, s elfakult a fénye ikercsillagának, a parlamenti rendszernek is. A társadalmi és politikai egyenlőség skematizáló elméletét, amely az emberi méltóság szociális és politikai köztulajdona volt, tudományos bizonyítékok cáfolják vagy gyöngítik, hogy új szisztémát építsenek az értékek rangfokozatának tégláiból, annak a megismerésnek eredményeiből, hogy az elmék és a jellemek közös nevezőre hozatala és egyenlő értékszemlélete olyan agyrém, amely a demokrácia legnagyobb szellemi és erkölcsi eltévelyedése volt. A gazdasági liberalizmus szabadverseny-anarchiája olyan aránytalanságot és igazságtalanságot teremtett a javak termelésében és elosztásában, hogy nincs többé olyan moralista vagy olyan ökonómus, aki felelősséget merne vállalni következményeinek torz kinövéseiért és veszedelmeiért. A liberális nemzeti eszmény, amely az államfelség személytelen hatalmába olvasztotta a politikai életnek oly különböző és annyira ellentétes sejtműködéseit, mindinkább háttérbe szorulni látszik a faji gondolat felhorgadásai előtt. Állam, nemzet és faj, amelyeknek fogalmi köre a gyakorlati politikában a liberális nemzedékek szemgolyójában elmosódott, vagy összegabalyodott, ma éles és szabatos körvonalakban írják le külön tartalmuk és célgondolatuk pályáját. A liberalizmus, mint világnézeti, mint gazdasági és társadalmi állócsillag, letűnőben van horizontunk tetőpontjáról, s mintegy kiégett, magányos esti csillag pislákolja reánk sápadó fényét szemhatárunk pereméről. Személyi és testületi diktatúrák tüzes koronája tündöklik körülöttünk az égboltnak ama pontjain, ahol nemrég még az alkotmányos és demokratikus szabadság örökkétartónak látszó csillagképeiben gyönyörködtünk. A vallási közöny, az eleven és tevékeny hitélet hiánya, a metafizikai lét sejtelemvilágának dölyfös, szuverén lefitymálása ma elmaradottabb, barbárabb, durvább sötétségnek és vakságnak tűnik fel, mint ahogy Voltaire-ék idejében néztek a középkori boszorkányégetésekre, s a rejtelmes tudományok fekete mágiáira. A trónfosztott liberális istenségek helyét az emberek lelkiismeretében és szellemében lassanként elfoglalja a szociális felelősség és igazságkeresés eszménye, és az új, vallásos spiritualizmus, a korszellemnek hittel és transzcendens epedéssel való telítettsége,amely akkor is religia után szomjúhozik, ha az istentagadás és sátánizmus kátéját szerkeszti meg magának, mint a muszka szovjet antikrisztusi világában.

	

	A liberalizmus nagy kiegyenlítő és közömbösítő világnézetén tehát az új korszellem három ponton is rést ütött. Először, amikor visszaállította a léleknek a végtelenségig feszülő vágyképeit régi jogaiba, másodszor, amikor a korlátlan versenyszabadság kilengéseit és romboló túlzásait ellensúlyozni iparkodik a társadalmi felelősségérzet felgerjesztésével és ébren tartásával, harmadszor, amikor a mechanisztikus egyenlőségi tan diadalittas demagógiájával szemben érvényesíteni akarja az emberi és az egyéni értékkategóriák alkalmazásának gondolatát. Magának a liberalizmusnak legbecsesebb és legállandóbb értékű politikai alkotása, a nemzeti fogalom szinte kopásnak indult a faji epuráció eszméjével való súrlódásai következtében. Ítéljék bár esztelenségnek, vagy modern babonának, divathóbortnak, vagy a faji gondolat szertelen bálványozásának, nem vitás többé, hogy a nemzeti és faji eszme nem egybevágó, illetve nem egymással a kölcsönös megtermékenyítés és erőhalmozás viszonyában álló fogalmak többé, mint valamikor a szabadelvű nacionalizmus korszakában. De nemcsak a faji eszmének, a vérségi misztérium hitének maró sava az, amely kikezdte és szétporlasztotta a liberális nacionalizmus nagy történelmi öntvényét, hanem azoknak a lelkiforma különbségeknek választóvize is folytonosan oldja azt a históriai képződményt, amelynek primér forrásai a vallási és a felekezeti kőzetekből fakadnak, s amelyeken egészen a barokk kor végéig érezhető és ízlelhető volt a talaj színe, amelyből eredtek.

	Minden jel szerint egy új rendiség, egy új barokk, egy új hierarchikus rendszer világraszületése előtt állunk. Talán nem egészen pontosan fejeztük ki magunkat. Az a körülmény, hogy az új autokratív és hierarchiai rendszer alkotórészei között túlnyomó a szociális és népi adalék, hogy a társadalmi egyensúly sokhelyütt illegitim és diktatórikus formában alakul ki, hogy a politikai uralom jogforrása sokkal inkább a plebiscitum és a pronunciamento, semmint a történeti és hagyományi erőkhöz való visszatérés gondolatából sarjadzik ennek hatalma, hogy a laikus állameszme mindenütt keresi és ki is fejezi konkordátumokban az egyházzal való viszonyát, hogy a forradalmi megrázkódtatások és hullámzások személyi uralmakban tetéződnek, mintha inkább egy új empire hajnalhasadására engednének következtetni.

	Mindenesetre e korszellem fogantatási zavarainak lényeges vonása az a jelenség, hogy a származás és a vagyon nemességének barokk hagyományával szemben azt az elvet hangsúlyozza, hogy minden közlegény hátizsákjában viselheti a marsallbotot, hogy - mint az Első Konzul mondta 1803-ban - la carri&#232;re ouvert aux talents. Ez az új, még kialakulatlan korszellem abban is különbözik a régitől, hogy lelkiismerete szociálisabb - mint említettük -, nem ismeri a származás és a vagyon kiváltság-biztosító szerepét, hogy a megújhodott spirituális erőkkel együtt főrangra emeli a faji gondolatot, majdnem egyenlő hatalmú világrendformáló tényezővé avatván azt a régi barokk vallási elemeinek extatikus konstrukcióival.

	Hogy ez az új korszellem hatni fog reánk, hogy létünknek és helyzetünknek európai formái érezni fogják vonzásának erejét, hogy nem szundikálhatunk súlyos bűnhődés következményei nélkül régi beidegzettségeink és elavasodott hagyományaink kényelmes vánkosain, az egy cseppet se lehet kétes és vitás, annak ellenére, hogy a liberalizmus korhadó oszlopait nálunk olyan hatalmas abroncsok tartják össze, és olyan erők cementjével foltozzák szakadatlanul, mint a magyar zsidóság anyagi és szellemi befolyása. Az új dolgoknak finom mérge - hogy Paul Claudelt idézzük - nálunk is, bennünk is hatni fog amaz ellenszerek és árkánumok bőséges beadagolása ellenére is, amelyben részünk van ama közlekedő csövek végtelen finomsága és sokasága által, amit a magyar zsidóság szellemi princípiuma képvisel.

	Egy ponton azonban feltétlenül gátat kell húznunk a régi liberalizmust felbomlasztó korszellem beáramlásai ellen. Ez pedig a magyarság nemzeti nagylétének és állami gondolatának alapvető immanens törvénye, az tudniillik, hogy szolgailag nem másolhatjuk egyszerűen ennek a fejlődésnek és ennek a mozgalomnak völkisch és fajvédő eszmeképződéseit. A völkisch gondolat lélektelen követése tehát gyökeres szakítás lenne a történelmi Magyarország hagyományaival és kötelezettségeivel, amelyek azt jelentik, és azt írják elő a magyar fejlődés törvényéül, irányelvéül, illetve létünk biztosítéka gyanánt, hogy volt nemzetiségeinket nem zárhatjuk ki a magyar fajvédő és népi régiókra korlátozódó mozgalomból, hanem ezután is keresnünk kell és megtalálnunk a velük való politikai együttműködésnek és életközösségnek lehetőségeit és formáit.

	Ezért járna nagy veszélyekkel minálunk, ha a völkisch ideológiát szőröstől-bőröstől nemzeti viseletünkké avatnák azokkal az elmaradhatatlan és átmeneti politikai tartozékokkal együtt,&nbsp; amelyek az államformára is visszahatnának, és amelyek átdöfnék a magyar államélet idegdúcát, a Szent Korona eszméjét. Ezért nálunk a személyes, vagy a testületi diktatúra, valamint az eszmei tengelye körül csoportosuló és kristályosodó völkisch mozgalom nemcsak gyökértelen és fölösleges, de határozottan veszélyes is. Olyan tiszavirág életű politikai kísérlet, amire a magyar nemzet esetleg történelmi gondolatával fizetne rá. Az olasz, a német, a lengyel, a török, vagy a jugoszláv diktatúrák mit sem kockáztatnak - nem is volt mit kockáztatniuk -, de ha a korszellem bizonyos tünetei minket is hasonló tények elkövetésére és hasonló megoldásokra csábítanának, akkor alkotmányunkat múzeumba kellene helyeznünk, mint egy forgalmi érték nélkül való, fiktív kegyeleti relikviát. Ez még nem is lenne főbenjáró hiba, ha következményei nem vezetnének arra, hogy múzeumba kellene tennünk fajtánk és nemzetünk nagyobb dicsőségét és jövendőjét biztosító zálogait is.

	II.

	Nézzük meg közelebbről azokat az államokat, ahol az új empire, azaz a népies és katonás jellegű diktatúrák sasai már kibontották hatalmas szárnyaikat. Olaszország és Németország régi nemzetek, de új államok, amelyek alig egy félévszázados múltra tekinthetnek vissza. Miközben az itáliai és a germán törzsek az egyetemes római birodalom lelki és testi ivadékságának magzatát hordták szívük alatt, több mint egy fél évezreden keresztül, s miközben a pápai és a császári impérium jogarának megszerzésére kimerítették hatalmi erőforrásaikat: a saját néprajzi határaikra szorítkozó nemzeti állam megszervezésének eszméje homályban maradt, s az egyetemes uralomra törő határtalan ábrándok szétpattantak a partikularizmus és a provincializmus szikláin. Amikor Olaszország népének sikerült italizálnia a pápaságot, és a germánoknak a római szent birodalom egyetemes uralmi elvét, azalatt századokkal maradtak mögötte a franciák és az angolok nemzeti államot és alkotmányt szervező munkájának és a nyugati népek nagyhatalmi kifejlődésének. Mikor az olasz és a német egység 1870-ben elkészült, Depretis, Crispi és Bismarck csinált karta-alkotmányok modern jelmezébe bújtatták új államaikat, noha a vaskancellár robusztus gyakorlati szelleme esett legkevésbé áldozatául a liberális alkotmánygyártások silány élvezeteinek és a pruszifikáló célzatokkal szemben fenntartotta és az egész vonalon tiszteletben tartotta a történelmi és a törzsi önkormányzat rendszerét, a Bundesstaat és a Reichstag keretei között.

	Az olasz és a német alkotmányos és parlamentáris utánzatok a mechanizmus elvi és szerkezeti tökélye dacára nagyon kietlen életet éltek. Az angol és a francia rendszer sietős lemásolásának igyekezetében úgy jártak, mint II. József császár laxenburgi tölgyei, amelyeket tövestől hordtak el a Wienerwaldból, hatalmas terebélyű fejlettségükben, hogy a türelmetlen kalapos királynak ne kelljen megvárnia a csemeték normális növését. Bismarck parlamentarizmusa valamivel jobban döcögött, de ez csak onnan volt, mert a kancellár kiküszöbölte a parlamentarizmusból a miniszteri felelősséget, és mert a kultúrharc után kénytelen-kelletlen a kék-fekete blokkal kormányzott, olyan pártszövetséggel, amelyben az egyik fél, a Windhorst-féle centrum vallási, törzsi és politikai szempontból úgyszólván tagadta Bismarck művét. Se Olaszországban, se a német birodalomban nem volt szerves fejlődésű és organikus életű alkotmányosság. Egyikben sem szabták az alkotmányt a nemzeti géniuszra, s az új rendszer egyikben se táplálkozott történelmi gyökérzetből. Amikor ezek a nemzetek megfelelő szociális, gazdasági és politikai életformákat kerestek a bennük vajúdó korszellem megtestesüléséhez, kitűnt, hogy Mussolini és Hitler mit se érhetnek el, és semmire se használhatják a karta-tákolmányok rozoga maradványait. Az új bort tehát új tömlőkbe kellett fejteniük. Ily módon jutott hatalomra a népies diktatúra, az új empire, félretolván a legitimitásnak és az alkotmányosságnak azokat a szerény, csenevész formáit, amelyekben egy fél évszázadig éltek és mozogtak.

	A különbség Mussolini és Hitler rendszere között azonban kézenfekvő. Mussolini a maga rendszerébe maradéktalanul beépítette nemcsak az antik római tradíció és reneszánsz condottieré szellemét, hanem a Risorgimento nagy elveit és hagyományait is, a piemonti örökséget. Savoya csillagával együtt, miután a lateráni egyezményben véget vetett annak az emésztő kultúrharcnak is, amely annyira megbénította az olasz nemzet tetterejét a pápasággal valóviszonylat visszahatásaiképpen. Ezzel szemben a hitlerizmus minden tradíciót legázol, legyen benne bár életerős csíra, vagy száradt már puszta csökevénnyé: a harmadik birodalom mit se ment át se a római szent birodalomból, se a germán törzsek történelmi partikularizmusából, se a dinasztikus elvből. Az egyetlen irányító elv, a faji gondolat, amelynek nevében nemcsak a német történelmi képződményeket rombolta le, de erőteljes rohamokkal iparkodik gleichschaltolni a keresztény felekezeteket is egy mitikus faji babonának lenyűgöző erejével, a nordikus race-ok felsőbbségének tantételével, s a Führerre átruházott annak a korlátlan bizalomnak szinte vallásos extázisával, amely megteremtette a Führer elméjében a vezetőgondolat tévedhetetlenségét és abszolút kétségtelenségét.

	A török empire, azaz az új autoritatív hatalom Musztafa Kemal személyében és rendszerében, a régi ottomán császárság romjain és omladékain építette ki a maga demokratikus és despotikus uralmát, amely kísérteties hasonmása Nagy Péter fél-ázsiai, féleurópai kormányzati zagyvalékénak. Kemal a török fajt megszabadította az iszlámmal való szellemi azonosulás politikai kötelezettségeinek terhétől, ami alatt a hamidianus birodalom összeroskadt, és ami úgyse volt tovább tartható, mire a keresztény rajahok nemzeti öntudatra ébredeztek, és politikai önállóság után áhítoztak. A szultáni és a padisahi koncepció hagyományos kereteibe nem fért be ez az új szellem a nyers és nyaktörő reformoknak ez a sokasága, amelynek megvalósítása a vér és a vas eszközeivel a török fajtisztaság fenntartásának nélkülözhetetlen és halaszthatatlan feltétele volt. Hogy a török nemzet megmaradhasson, nemcsak szakítania kellett a szeráj politikával, de tömörítenie kellett szétzilált és idegen célokra elfecsérelt erőit, s a vallást helyettesítenie kellett a faji eszmének pótló és összekötő hatalmával, az új nemzeti és állami konstrukcióval. Kemalnak úgy kellett eljárnia, mint valamikor a Hohenzollern-császárságnak, amely, hogy tömörítse és összesűrítse a germán törzseknek partikularizmusban szétporlott politikai hatalmát, fel kellett, hogy adja a római dominium karoling, frank, sváb és habsburgi eszmekörét. Kemal népi és faji hatalmi gondolata kizárta a kalifaságot és a mohamedán hagyományok és kötelezettségek délibáb kergetéseit. A legitimitás helyreállítása csak kockáztatta volna reformjainak eredményét, következőleg az ő katonai presztízsével megsokszorozódott faji és népi elv foglalta el a szultáni jogfolytonosság trónját. Kemal forradalma és empire-rendszere összeférhetetlen volt a régi ottomán császárság átmentésének kísérleteivel. A parlamentarizmus pedig sokkal talajtalanabb virág volt, semhogy érdemes lett volna Midhad és Enver tünékeny vállalkozásait folytatni, fejleszteni, és velük együtt elbukni.

	Majdnem hasonló megismerésre jutunk akkor, ha a lengyel diktatúra szemléletébe és mérleghitelesítésébe bocsátkozunk. A lengyelek alkotmánya inkább volt &#8222;a régi köztársaság királyságában&#8221; consuetudo, azaz szokásjog, semmint ius scriptum, azaz írott jog. A lengyelek zivataros története és konföderációkkal szétmarcangolt alkotmányossága nem felelt meg a feltámadt nemzeti és állami élet modern szükségleteinek és az új korszellem igényeinek. A konföderációkban szétzilálódott lengyel állam nem lehetett volna tartós képződmény a német birodalom és az orosz tanácsköztársaság masszív malomkövei között. Az alkotmányos állami létnek három nemzedéken át való szüneteltetése különben is megfosztotta minden eleven erejétől a kétes értékű lengyel jogfolytonosságot, ha ugyan ilyen erők egyáltalán csíráztak is benne valaha. Pilsudszkinak formailag leplezett diktatúrája a faji és nemzeti bűnök természetes és egészséges ellenhatásából keletkezett, s nagyban s egészben véve nem más, mint a választott királyság egyik-másik erősebb kezű képviselőjének személyéhez kötött hatalmi autoritása, az, amit Báthory István, a legnagyobb lengyel uralkodók egyike, úgy fejezett ki egy alkalommal a nagy vajdáknak, a palatinusoknak, a püspököknek és a sztarosztáknak gyülekezete előtt: ego sum rex, sed non pictus, neque fictus - király vagyok, nem pedig festett báb, akit királlyá tőn Isten s Lengyelország -, hogy némi változattal Gyulai Pálversét idézzük.

	A megcsonkított Magyarország lelki és politikai attitűdje nem hasonlítható ezeknek az új empire-oknak egyikéhez sem. A magyar alkotmány és a szentistváni királyság vonala megszakíthatatlan, eszmei tartalma és jogi állománya sértetlen. Elődeink minden nagy szociális, gazdasági, politikai és közművelődési fejlődést, vagy átalakulást az alkotmányos élet ruganyos keretei és szabályai között hajtottak végre. Maga a legnagyobbszerű és leggyökeresebb, tartalma szerint bátran forradalminak mondható negyvennyolcas reformalkotás a jogfolytonosságnak szigorú ismérvei és határai között jöttek létre. Magának a Szent Koronának gondolata teljesen közjogi jellegű, és kollektív jelentőségű. Az ország nem a király, hanem a Szent Korona tulajdona, amelynek 1848-tól fogva nemcsak a rendiség részlete, hanem aj obbágysággal és a polgársággal kibővített egyetemes nemzet, amelyhez azok a rétegek is tartoznak, amelyek az alkotmányos és politikai fejlődésre semmiféle közvetlen befolyást nem gyakoroltak. A magyar alkotmányosság és a Szent Korona eszméje sohasem ismerte a faji és nemzeti különbségeket, és a negyvennyolcas törvényhozás óta az osztálykülönbségeket sem. A proletár- és a földműves szegény épp oly integránsrésze a magyar alkotmány kollektív közjogi szervezetének, mint akár a mágnás, akár a plutokrata, akár a hivatalnok, akár a polgár. Nem kell széttörnünk ezt a drága jáspistált, hogy tartalmából mindenki étkezhessen.

	A gyémántot csak saját porával lehet tisztítani. Nem lehet elképzelni valami távolabbi különbséget és végzetesebb ellentétet, mint aminő uralkodik a magyar állameszme és a hitlerség által kinyilatkoztatott és kormányelvvé emelt faji gondolat között. Lehet, hogy a német birodalom valójában csak most találta meg a maga igazi életformáját, amikor politikai crédójává emelte a faji gondolatot, hiszen a németség etnográfiai térfogata minden időkben nagyobb volt, mint állami területe. Teljesen más az eset Magyarországon és a magyar állameszménél: nálunk az állam volt nagyobb, mint a faj. Aki tehát a völkisch és raceista eszmét akarja a magyar politikai élet tengelyévé avatni, az eleve köteles lemondani a magyar állameszmének történelmi határairól, lemondani a volt nemzetiségeinkkel való kooperáció gondolatáról, s lemondani a magyarság nagy szerepéről és hivatásáról a Duna-medencében. Igaz - mondja Nietzsche -, minden cselekvéshez felejtés kell, hiszen aki előre akar menni, annak nem szabad vállán cipelnie a múltnak egyre nagyobbodó terheit. Nálunk azonban a felejtés egyúttal a magyarság nagy történelmi rendeltetésének leszerelése és felejtése is lenne. A történetet nem lehet befolyásolni se pro, se kontra. Jól tudja, mi a dolga. Megvan benne a csalhatatlan és végleges ítélet iránt való rejtelmes és engesztelhetetlen érzék. Az sincs éppen kizárva, hogy civilizációnkban valóban a beteljesülés felé halad Spenglernek jóslata az Untergang des Abendlandesban, mint ahogy láttuk, elenyészni, bölcsőjétől a sírig kísérni egy nagy civilizációt a római birodalomban. Ki tudja - úgymond Goethe -, okosabb lesz-e az emberiség, de hogy jobb lenne és boldogabb, azt aligha hisszük. Bármint legyen is, nagyobb és védettebb nemzetek kísérletezhetnek, mint ahogy kísérleteznek is különböző életformákkal. Mi bizonyos tekintetben éppen régi alkotmányunk végtelenül ruganyos és elasztikus keretei között nézhetjük ezt a vad zajlást,amelyből minden egészséges és hasznos fejlődési erőt beépíthetünk az alkotmány normái szerint új életünk rendszerébe.

	Nincs olyan társadalmi és politikai radikalizmus,amely meg ne találhatná a maga törvényes otthonát a magyar alkotmány hajlékában. Nincs olyan népi,vagy faji eszme sem, amelynek el kellene homályosodnia, vagy szét kellene olvadnia a Szent Korona sugárzásában. Nekünk tehát nem kell követnünk sem az olaszoknak, sem a németeknek, sem a törököknek, sem a lengyeleknek példáját, amikor azok régi, félmúlt életformájuk politikai képleteit valamiféle új empire-eszmével és rendszerrel helyettesítették és pótolták.

	*

	In Korunk Szava, 5. évf., 11-12. szám (1935), 187-188., 13. szám, 217-218.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Szekfű Gyula: A népi elv két arca (1939)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6945629</link><pubDate>2026-05-19 08:20:30</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Bajza József emlékének

	Mikor a manapság annyira divatos népi elvnek értelmét a magyarság létérdekeinek szemszögéből próbáljuk megvizsgálni, indulóban kegyelettel kell megállnunk annak a Bajza Józsefnek emléke előtt, aki egyéni életében és közéleti munkásságában egyaránt utat mutatott a népi elv magyar értelmű megvalósítására. Most egy éve, hogy váratlanul eltávozott közülünk, olyan feltűnés nélküli, senkit zavarni nem akaró, régi értelmű &#8222;úri" szerénységgel, ahogyan egész életében járt közöttünk, senkit sem bántva, mindig kedves mosollyal finom arcán, melyet valóban &#8222;edzettek százados kohók&#8221;, de törékeny testében legyűrhetetlen, semmi külső hatás, propaganda előtt meg nem hajló magyar érzéssel és akarattal.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Mint az igazi magyar élet úttörői manapság, ő is magányos ember volt, megvetette a fórumot és annak sürgölődését annyira, hogy még csak érdemesnek sem tartotta egy szóval is magyarázni egyes saját, szinte szimbolikus erejű cselekedeteit. Ilyen volt az, amikor nagymúltú nemesi nevét irodalmi munkásságában polgári nevekkel cserélte fel, olyan korban, midőn egy különös korszellem középosztályunk családi hagyományait szinte végleg megfojtotta álnemes, magyarkodásukban is kétségbeejtően idegen nevek tömegének felburjánzásával. A magyar nemesnek csöndes tüntetése volt ez Bajza József részéről a magyarkodó, de még új nevükben is idegennek maradt asszimiláltakkal szemben, de egyúttal útmutatás is a néphez való közeledésre, a népi elv belső megvalósítására.

	De Bajza József munkásságának nagy része a magyar népi elv nemzetközi megvalósításának szolgálatában telt el. Mint tudjuk, a kiegyezés korszaka a francia nemzetállam mintájára magyar nemzetállamot akart megvalósítani, s amíg ennek szolgálatában inkább sikertelen, mint céltudatos, inkább gyermekes, mint erélyes eszközöket vett a nem-magyar népekkel szemben igénybe, addig kifelé végleg megfeledkezett a régi magyar hagyományokról, a Szent Korona tényleges vonzóerejének felhasználásáról. Ujjainkon elszámlálhatjuk azt a néhány embert, aki a nemzetállam koncepcióján túllátva annak határain túl is próbálta a magyar hatást, mint a béke és művelődés biztosítékát növelni. Ilyen volt Kállay Benjámin, az ő hatása alatt Andrássy Gyula, a külügyminiszter, akinek a régi magyar hagyományt követő balkáni politikáját nem tudjuk csak politikából, vagy belső meggyőződésből támogatta-e Tisza Kálmán; ilyen volt egyes elméleti vonatkozásokban az ifjabb Andrássy Gyula, s egész tudományos működésében, céltudatos kitartással Thallóczy Lajos. Mint e névsorból is látható, az eleinte még nemzetközi tényeket is létrehozó magyar tradíció később már könyvek lapjaira szorult vissza, melyeket alig forgatott valaki, s a tényleges magyar politika a hagyományokkal ellentétben akaratlanul is hozzájárult a szomszéd, déli népek elidegenedéséhez, lett légyen a politika vezetője a kormánypárt embere, Khuen-Héderváry Károly bán, vagy a koalíció minisztere, Kossuth Ferenc. Történeti érzékünk e végzetes elhanyatlásakor szinte csodának kellett történnie, hogy a tősgyökeres magyar, a délszlávokkal semmi kapcsolatban nem levő Bajza József irodalomtörténeti tanulmányait elhagyva, a horvát kérdés felé fordult, s a magyar-horvát kiegyezés szolgálatába állította őseitől örökölt politikai tehetségét, a filológiában élesedett kritikáját és a magyar klasszikusokon kiművelt stílusát. Mentora a fiatal magyarbarát tudós, Sufflay Milán volt, maga is ősi horvát nemesség sarja, utóbb a horvát szabadság mártírja. Mindkettőjük elgondolása szerint a horvát-magyar egységet a két nemzet önakaratából, mindkettő népiségének tökéletes respektálásával kell megalkotni, s ennek szolgálatában írt, dolgozott, beszélt Bajza József a világháború óta húsz esztendőn át. Nemcsak tudós munkákban leplezte le a kiegyezéskori magyar-horvát politika hibáit, s mutatta ki viszont a magyar-horvát együttélés, közös műveltség és egymásra utaltság százados voltát, hanem a horvát-szerb küzdelem, a jugoszláv belső történet minden új fordulatát is kritikával és magyarázattal kísérte, mely utóbbiak nagy része az ő klasszikusan kifejező, finom formulázásaival éveken át a Magyar Szemle hasábjain jelent meg. Nem az ő hibája, hogy a magyar hivatalos politika, az ő trianoni megkötöttségében, nem követte útmutatásait, s ha igen, nem az ő szellemében. A sikertelenség nem zavarta őt, oly mélyen hitt a magyarság vonzóerejében, a horvát nép nyugati, latin és katolikus elhivatottságában, s nem utolsó sorban a Szent Korona, s annak hordozója, a koronás magyar király népeket Budapest felé centralizáló hatalmában. Legitimista meggyőződése, mely épp oly önzetlen volt, mint egész élete, s melynek szolgálatában áldozatokat is hozott, végképp egy sorba állította őt a délszláv-magyar együttélés nagy magyar harcosaival, Nádasdy Tamás nádorral, az Erdődyekkel, Kállay Benjáminnal, Thallóczy Lajossal, akik mint királyhű emberek szentül hittek a Szent Korona vonzóerejében. Azzal a különbséggel, hogy Bajza József változott korban, új emberek között szinte egyedül maradt hitével, hogy kitartott mellette, méghozzá zavar és kapkodás nélkül, biztos, de nyugodt, elegáns mosollyal és lelki harmóniával. Ez mind azt mutatja, hogy a magyar történet legnemesebb fájából volt faragva. Mindnyájunknak tisztesség és boldogság volt közel élni hozzá.

	*

	A népi elv egyik, belső arca nem sok magyarázatot igényel, mert itt inkább a terminológia eltéréseiről van szó. Amit ma idegenből fordított népközösség, magyar sorsközösség, néptárs és egyéb kifejezésekkel követelnek, az a századforduló óta minden oly jobb magyarnak állandó gondolata volt, aki nem kötötte be magát valamely pártszervezetbe, s így a napi változásoktól függetlenül követelhette az alulmaradt népi osztályok felemelkedését és az ő segítségükkel új &#8222;népi&#8221; műveltséget és politikai berendezést. Érthető, ha párt- és osztálykeretekbe zárt emberek nem tudtak maguknak gyökeresen új szemléletet kialakítani, s így még a legjobbak is megelégedtek a[z 18]90-es évek parasztmozgalmaira válaszul toldozás-foldozással, tüneti kezeléssel. Pedig ha ezt a több helyütt véres alföldi mementót tudomásul vette volna társadalmunk, s komolyan hozzáfogott volna az agrármunkásvédelemhez és a nagybirtok elaprózásához, a világháború és tragikus vége egészen más, biztosítottabb helyzetben talált volna bennünket. De nehéz lévén a gazdagnak a lemondás, az új népi eszmék birtok- és vagyontalan, osztályukból magas műveltségük folytán kinőtt emberek agyában fogamzottak meg, egyszerre több helyen, egymástól függetlenül. Szinte egy időben indult el Kodály és Bartók a kis magyar falvakba a népi műveltség felkutatására, s ugyanakkor törtek fel Prohászka Ottokár első felháborodásai a magyar nép szegénységén és elhagyatottságán. Írók, tudósok, költők, csupa befolyástalan, szegény ember, egyenként jöttek rá a nagy reform szükségére, míg végre először kiáltotta a világba sírva és repesve, átkozódva, fenyegetve és kétségbeesve, vagy realista részletezéssel Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső. Hangjuk egyelőre nem jutott el ugyan a hatalmasokhoz, de hozzájuk hasonló osztálytalan fiatalok lassanként kidolgozták maguknak a reform részleteit, nem egyszer maguk is e munka közben ismervén meg a magyar föld népének tényleges helyzetét, melyen segíteni akartak. Utolsó hullámát e mozgalomnak, a falukutatást végre most Teleki Pál gróf belátása fogadta be az állami keretekbe, addig azokon kívüli, forradalmi mozgalomnak számított.

	

	Nem hiába emeltem ki, hogy ez a népi mozgalom osztálytalan, helyesebben osztályok fölötti emberek munkája volt, akik kinőve abból a rétegből, melyben születtek, az egész magyarságot egységként tekintették. Az egész irány végcélja is ehhez képest nem a mai, mereven elkülönült osztályok fenntartása, hanem minden magyarnak egyetlen nagy nemzeti, népi, faji (a kifejezések itt is divat szerint változnak) egységben összefoglalása. A reform tehát nem lesz teljessé bármely vagy bárhány törvényjavaslat elfogadásával -&nbsp; a végső kifejlet csak a magyar társadalom teljes átalakítása lehet olyképpen, hogy nagybirtok, nagytőke és bürokrácia, e három mai nagyhatalom működése tényleg és formában a magyar nép érdekei, nagy létérdekei és mindennapos szükségleteihez fog alkalmazkodni. Sok mindennek meg kell tehát változnia: urak és szegények, munkaadók és munkások, hivatalnokok és alattvalók viszonyának még a külsőségekben, a megszólításokban is mássá kell lennie; földreform, a nagy- és középbirtok, a nagytőke mélyebb bekapcsolása a népi életbe; a városi és falusi szegénység életmódjának emberivé tétele, ipari és agrárproletárság helyzetének javítása; a szellemi életben a magyar kultúra és tudomány fokozottabb megbecsülése, és másrészt összeolvasztása a még egészen fel sem fedezett népi kultúrával: mindezek logikus követelései a ma már szinte négyévtizedes, gyökeresen magyar népi mozgalomnak.

	Az egész fejlődést csak így sebtében is áttekintve, elég erősnek és mindenképp alkalmasnak látszik, hogy kimunkálja a magyar nemzettest új népi átalakulását, amint ez tőlünk nyugatra a német és olasz népben szemünk láttára folyik. Belső érvényesülés dolgában a népi elv ezek szerint már eléggé ki van dolgozva, annyira, hogy eszmei és teoretikus vonatkozásban akár befejezett dolognak tekinthetjük, s immár a napi politikának nem igen lehetne más feladata, mint a gyökeres magyar népi elveket, függetlenül idegen példáktól és elméletektől, társadalmunk és gazdaságunk átalakításánál megvalósítani. Hogy mégis mindez mennyi vajúdással jár, és hogy ma sem láthatjuk tisztán a reform megvalósulásának módját és formáját, ez már a napi politikára tartozik, mellyel itt, e hasábokon nem szokás foglalkozni.

	*

	Elméletileg hasonló a helyzet a népi elv külső, nemzetközi vonatkozásaiban. Itt ugyanazt a jelenséget találjuk, mint a népi elv belső vonatkozásaiban: egy aránylag vékony szellemi réteg már korán elszakítja magát a kiegyezési korszak franciás nemzetállam koncepciójától, s ehelyett minden külső hatás nélkül, egyes egyedül a múlt tapasztalatain okulva és a jelen szükségleteit realisztikusan felismerve, a trianoni magyar állam nemzetközi vonatkozásaiban magáévá tette a népi elv alapján minden idegen népiség teljes tiszteletét. Ez annál kevésbé volt nehéz e történelmi műveltségű kis csoport számára, mert hiszen a modern népi elv népközi viszonylatban alig mond mást, mint amit a magyarság állami életében nyolcszáz esztendőn át megvalósított, egész addig, míg a XIX. század el nem tért tőle, az úgynevezett szentistváni állameszmét és berendezést. A hagyományos történeti magyar és a modern népi elv ez[en] kösszekapcsolását elméletileg épp e folyóirat hasábjain végezte el Ottlik László, emlékezetes tanulmányaiban, [1] gyakorlatilag pedig Bajza József kísérlette meg alkalmazását a magyar-horvát kérdésre. Amikor tehát a magyar szellemiség e válogatott képviselői a Trianonban szétszakadozott régi, egész Magyarország helyreállítását követelték, azt már nem a nemzetállam igényével tették, nem a nem-magyar népek asszimilációja reményében, s nem a kiegyezési korszak ábrándját hajszolva, hogy az állami határokat egyszersmind magyar népi és nyelvi határokká is bővítsék. Eszményük nem a &#8222;magyarosítás&#8221; volt, hanem az itt élő összes népek egyéniségének teljes tiszteletén alapuló új berendezés, amint ezt Ottlik László kifejezte: &#8222;A helyes megoldás szerintünk az, hogy vissza kell térni a régi magyar civilizáció, a Pax Hungarica két alapeszméjéhez: az egyik a tér primátusának eszméje, amely arra utal, hogy az egy geoökonómiai térhez tartozó népek sorsközösségének elemi tényéből kell kiindulni, abból, hogy ezek a népek szükségképp összetartoznak, mert egymásra vannak utalva ; a másik az összetartozó népek egyenlő szabadságának eszméje, az ősi magyar jogeszme: una eademque libertas.&#8221; [2] Ugyanebben az ősi magyar és egyúttal modern népi szellemben emelte fel szavát gróf Bethlen István a hazai német kisebbség kulturális igényei érdekében, nem tartóztatva magát azon magyar középosztály szigorú megleckéztetésétől, mely a kiegyezési korszak nemzetállam-ábrándjához ragaszkodva sem a modern népi követelések, sem a történeti, szentistváni állameszme iránt egyelőre semmi megértést nem tanúsított. [3] A népi elv modern tisztelete annyira áthatotta Bethlen Istvánt, hogy ennek hatása azon a rajzon is meglátszik, melyet Szent István államberendezéséről nyújt: szerinte &#8222;Szent István magyar államot alapított, de nem úgy, hogy az itt élő vagy általa idetelepített nem-magyar népeket és néptöredékeket egyúttal erőszakkal megmagyarosítani törekedett volna, sőt ezek mindegyikének, jelentőségének megfelelő, egész a nemzeti autonómiáig terjedő privilégiumokat adott, meghagyta nekik szokásaikkal együtt sajátos kultúrájukat, nyelvüket, sőt közjogi különállásukat, és így illesztette be őket a birodalom egységébe.&#8221; A különféle történetpolitikai, földrajzi, gazdasági és kulturális erők tehát &#8222;elszakíthatatlan kapcsokat és érdekközösségeket teremtettek és tartanak fenn&#8221; az itt élő népek között Szent István szellemében, és így szinte szimbolikus jelentősége van annak, hogy Bethlen István éppen Szent István napján vonta le az egész elméleti elgondolás és történeti tapasztalat egyesített logikai követelményét: az ilyképpen egymásra utalt népek együttélésének formája &#8222;modern szóval élve a föderalisztikus összefogás&#8221;. [4]

	Hogy mindez szélesebb körökben elterjedhetett, s ma már szinte hivatalos kormányzati elvvé változott, azt csak Csehszlovákia katasztrófája, s utána az elszakított területek visszacsatolásának váratlan kilátása tette lehetővé. A legújabb magyar közfelfogás,végiggondolván Magyarországnak Ruszinszkóhoz és Szlovákiához való viszonyát, magáévá tette a szentistváni és népi elv szintézisét: ragaszkodik a Kárpátok medencéjét kitöltő, dunai magyar államterület egységéhez, de ezt nem a magyar nyelvhatár, sem a centralista magyar uralom kiterjesztésével, hanem oly formában akarja elérni, melyet a magyarság és szomszéd népei, évezredes történetének társai közös akarattal hoznának létre, s amely tehát minden valószínűség szerint a Bethlen Istvántól felvetett föderalizmus vagy annak hasonlója lenne. A magyar közvélemény e legújabb fordulata tehát világosan bizonyítja, hogy területi elképzelésünkben végképp megszabadultunk a nemzetállami asszimiláció és más népek feletti uralom kiméráitól.

	Ottlik László egy legújabb tanulmányában arról szól, hogy az új magyar, illetőleg ősi magyar felfogás és a Harmadik Birodalomtól hangoztatott népi elv közt nincs eltérés, és így e kettő tulajdonképpen egymással nagyobb nehézség nélkül összeegyeztethető. [5] Kitűnő jogbölcsészünknek és a politikai tudomány művelőjének elméletleg teljesen igaza lehet, s amire itt mégis rá kell mutatnunk, azt az ő történeti gyakorlati érzéke is helyeselni fogja. Az elmélet egészen más valami lesz, amikor gyakorlati megvalósításra kerül, s a szellemiség egészen új formákban jelentkezik, ha légiességéből az állami és nemzetközi politikában szilárd testté alakul. 1934-ben a német népi elv még csak történeti, földrajzi és geopolitikai könyvek lapjain érintkezett a politikával, de aki ezeket a könyveket végigolvasta, annak nem kellett nagy képzelőerő, hogy előre lássa: ez az elv a német állami politikát épp úgy befolyásolni fogja, akárcsak a francia politikát a nagy forradalom óta a nemzetállam elve. E sorok írója ki is fejezte akkor véleményét: &#8222;Annyi bizonyos, hogy a német felemelkedésnek nagy instrumentuma lehet a mai fogalmazású&nbsp;&#187;népiség&#171; és a &#187;Volkstum&#171; e tekintetben méltán állítható a francia forradalom &#187;nation&#171;-ja mellé: mindkettő tökéletesen megépített hatalmi mechanizmus az illető nép számára. A német alkotás még alig lépett munkába, de bizonyos, hogy ha meglesz a lehetősége a másik német hatalmi instrumentummal, a &#187;Reich&#171; ideájával együttműködni, aligha fog hatékonyságban a francia &#187;nation&#171; mögött maradni&#8221;. [6]&nbsp;

	Azóta, rövid négy esztendő alatt megtörtént a változás: a könyvek lapjairól, a szellem világából kilépett a népi elv a politika és nemzetközi élet tereire, s egyik hatékony tényezőjévé vált az új Kelet- és Közép-Európa kialakulásának. Az osztrákok és a szudétanémetek a népi elv alapján egyesülhettek azzal a Harmadik Birodalommal, melynek őse, a régi német-római birodalom szintén föléjük boltozódott inkább csak névleges hatalmával, de hagyománytól és közös eredettől annál inkább megtámogatva. Miként a történet szellemét ismerve, előrelátható volt: a német népi elv, egy világbirodalom katonai, gazdasági és propagandisztikus erejével maga mögött, nem elégedhetett meg azzal, hogy saját néptöredékeinek igazságot szolgáltasson, eszmei tartalma széles körben óhajt aktiválódni, és más népek viszonyaiba is rendezőleg benyúlni, amint a francia nemzet fogalmát is elvitték annak idején a forradalom és Napóleon seregei, meg a francia szellem hódító ereje az Adriai-tengerig, a Duna és a Spree partjáig és messze be Kelet-Európába. De amit még egész tisztaságában meg lehetett valósítani a majdnem egészen homogén nemzetiségű Franciaországban, ahol az idegen nemzetiségű népcsoportok már szinte kétszáz esztendőn át erős állami központosításnak és fölényes szellemi asszimilációnak voltak alávetve, annak már igen nagy akadályai támadtak a szomszédos és távolabbi népeknél. Innen érthető, hogy a francia köztársaság és az első császárság csak külsőleg, s akkor is mindenkor a saját hasznára, tehát éppen nem önzetlenül valósította meg a neki alávetett népek nemzetté alakulását, holott azok igazi nemzetté válása még azután is évtizedeket, néhol félszázadnál is több időt vett igénybe, mikor már rég megszabadultak a tényleges francia befolyástól.

	A német népi elv mint népek és nemzetek közti rendező elv csak most kezdte meg hódító útját, de abban a pillanatban, mikor mint történeti erő kilép a valóságos életbe, neki is számot kell vetnie azokkal a régi történeti tényezőkkel, melyeknek ellenállását egészen és mindörökre már csak azért sem fogja legyőzhetni, mert végleges és állandó diadalra, a múlt teljes megsemmisítésére, és attól független új életek felkeltésére senki sem számíthat a történeti életben. A mai nap történéseit és cselekedeteit persze ki-ki a saját szempontjai szerint ítéli meg, és a mi egész kommentárunk a mai dolgokhoz - mert nem egyebet akarunk írni - természetesen a magyar szempontokat törekszik kiemelni. S a mi nézetünk szerint az utóbbi hónapok eseményei éppen elég adatot szolgáltattak arra nézve, hogy például Ruszinszkó népi akaratát illetőleg a cseh véleményzést alaptalannak tartsuk, és hogy éppen a népi elv érdekében kívánhassuk a rutén nép akaratának szabad, befolyásolatlan megnyilvánulását...

	Ha a mai és tegnapi eseményeket történeti távlatból próbáljuk megtekinteni, lehetetlenség fel nem ismerni, mint tolódik el a népi elv, történeti alkalmaztatásának kényszere alatt, a francia nemzetállam fogalma felé. Ez utóbbinak az egyéneket államba összefoglaló kritériuma a nyelvi egység volt; ugyanezt keresi a népi elvis, amikor az egyes népek között, magasabb rendező elvként, határokat jelöl ki. Ezzel aztán önmaga számára tette lehetetlenné, hogy egész számokkal dolgozzon, és ne kelljen törteket hátrahagynia, aminők az egész XIX. és XX. században Európa békéjének állandó veszélyeztetői voltak. A tegnap és ma ugyanazt bizonyította be, amit egy ezredév: Kelet- és Közép-Európában, elsősorban a Duna völgyében nem lehetséges nyelvi alapon elválasztani egymástól a lakosokat, sem akkor, amikor a nyelvi alapot a francia nemzetállam-fogalom, sem mikor a német népi elv próbálja kipuhatolni, és azután a térképen megvonni. Innen van az, hogy végső fokon Csehszlovákia új elrendezését a népi elv, egyes határterületek levágásával, meghagyta abban az állapotban, amint a nemzeti elvet alkalmazó párizsi békék berendezték. De az európai politika síkjára áthelyezett népi elv még a határterületeken sem fog könnyen érvényesülni, ahol pedig aránylag kisebb ellenállásra számíthatna; bizonyítja ezt a politikaltag mély bölcseségű lemondás Elzász és Trento németjeiről, mely csak a népi elv félretételével jöhetett létre, vagy pedig a magyar-szerb, magyar-román határ további, kevésbé bölcs állandósága, holott a határmagyarokra, ha a népi elvteoretikus tisztaságában akarna vagy tudna érvényesülni, közelfekvő lehetne a változás.

	*

	A népi elv tehát épp oly kevéssé általános gyógyszer, mint a nemzetállami elv sem bizonyult annak: még ott sem tud egészében újat és egészségeset alkotni, ahol akarják alkalmazni; hogy pedig hol akarják és fogják alkalmazni, az most is csak attól függ,mint amitől az emberi történetben minden cselekedet: érdeke-e alkalmazása annak, akinek erre hatalma vagy lehetősége volna. Amint Wilson és a Népszövetség nem tudták és nem is akarták megváltoztatni az államrezon ősi parancsát, úgy a népi elv sem lesz erre képes, sőt ellenkezőleg, önmagát lesz kénytelen az államrezonnak alávetni. Ami az emberek közt az élet parancsa: élni kell, és mindent megtenni az élet meghosszabbítására, folytatására, ugyanez az államok és népek életében az államrezon. S uralmának sem kormányformák, sem vitágnézetek nem állhatnak útjába: az államrezon vezette az itáliai reneszánsz városállamokat, a nagy katolikus abszolút monarchiákat, Nagy Frigyes Poroszországát, a mindenkori Angliát, Napóleon és a köztársaságok Franciaországát csakúgy, mint II. Vilmos és az orosz cár birodalmát. Semmi okunk feltételezni, hogy a népi elv elfelejtethetné a saját érdeküket, az ő eredeti, autochton rációjukat azon államokkal, melyek ajkukra vették és végrehajtását ígérik, s egészen gyermekes felfogás volna azt hinni, hogy népek és államok cselekedeteit más népek érdeke vagy elméletek vezethetik, nem pedig mindenkoron az illető nép államrezonja. A magyar középosztály azon rétegei, melyek ily hiedelmekben álmodoznak, már eddig is kaptak néhány ébresztő fejbekólintást, hogy megtanulják, mi is az az államrezon.

	Ha pedig így áll a dolog - amint a történet levegőjében, mely elméleteket és propagandákat egyképpen átlátszóvá tesz, nem is állhat másképpen -, akkor valóban nagy hűtlenség lenne magyarságunkhoz, ha a mi saját államrezonunkról megfeledkeznénk, és az ősi magyar érdek folytonosságát megszakítva, lemondanánk a szentistváni állameszméről, mely szerencsés egyesülése a történeti és mai modern kívánalmaknak. Semmi okunk sincs miatta szégyenkezni, hiszen ez ma és jövőbeli végrehajtásában épp úgy ellenkezik a csődbe jutott XIX. századi nemzetállami elvvel, mint akár elvben a német népi eszme. S hogy első rohamra nem sikerül oly mértékben érvényesítenünk, mint szeretnénk, ez nem lehet ok arra, hogy ősi hagyományunktól elváljunk épp most, mikor annak tiszta és korszerű fogalmazást tudtunk adni. Amint a trianoni két évtized sötétsége után egyszerre jött némi világosság: a történettel bíró népek tudnak várni, és azt is tudják, hogy az érdekeikkel itt-ott ellenkező elméletek idővel vagy hozzájuk igazodnak, vagy feledésbe merülnek. Az a nép, mely megmarad a történet levegőjében, azaz hű önmagához, végül megéri a beteljesülést.

	*

	[1] Új Hungária felé. Magyar Szemle IV. 1., Új Hungária és Keleti Svájc, VII. 113., Pax Hungarica, XXII. 229.&nbsp;

	[2] Magyar Szemle XXII. 297.&nbsp;

	[3] Bethlen István gróf: Magyarország kisebbségi politikája. Magyar Szemle, 1933. XVIII. 103.

	[4] Ugyanez, Szent István napján, Pesti Napló, 1937. augusztus 20.

	[5] Pester Lloyd, 1938. december 4.&nbsp;

	[6] &#8222;Népiség, nemzet és állam" című cikkem, Magyar Szemle, XXII., 6. és 8.

	*

	In Magyar Szemle, 35. kötet, 1. szám (1939), 5-12.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Nyikolaj Bergyajev: Az új középkor (1924) - Részletek]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6945379</link><pubDate>2026-05-15 09:18:14</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	A történelemnek, miként a természetnek is, része a ritmus, a korszakok és időszakok ritmikus váltakozása, a kultúratípusok, az apály és dagály, a felemelkedés és hanyatlás típusának váltakozása. Beszélnek organikus és kritikus korszakokról, éjjeli és nappali, szakrális és szekuláris korszakokról. Arra ítéltettünk, hogy a korszakváltások történelmi idejében éljünk. Az újkori történelem (amely a régi megszokás folytán még mindig&nbsp;&#8222;újnak&#8221; nevezi magát) elaggott és lepusztult régi világa véget ér és széthullik, illetve egy még ismeretlen, új világ születik.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Figyelemre méltó viszont, hogy a régi világnak ezt a végét, és az újnak a születését egyesek&nbsp;&#8222;forradalomként&#8221; képzelik el, mások viszont &#8222;reakciósként&#8221;. A &#8222;forradalmiság&#8221; és &#8222;reakciósság&#8221; manapság már olyannyira összekuszálódott, hogy ezen kifejezések használatából kiveszett minden világosság. Korszakunkat feltételesen az újkori történelem végeként és az új középkor kezdeteként jelölöm meg. Nem jósolom meg, hogy a történelem szükségszerűen milyen utat jár be, pusztán csak a társadalom és a kultúra új típusának ideális vonásait és tendenciáit kívánom a kérdéses módon felvázolni. [1] Gondolataimat gyakran félreértelmezik, és helytelen következtetéseket vonnak le belőlük. Ezt azzal magyarázom, hogy gondolkodásmódomat az újkori történelem egyetlen irányzatára akarják vonatkoztatni, miközben gondolatom lényege abban rejlik, hogy az újkor minden gondolkodás-béli kategóriája, minden irányzata véget ér, és egy másik világ, az új középkor&nbsp; világának gondolkodása veszi kezdetét. Az újkori történelem szellemi princípiumai idejétmúlttá váltak, szellemi erői kiapadtak. Az újkor racionális napja véget ért, a Napja lenyugszik, beköszönt az alkony, közeledünk az éjszakához. A már megélt nappal egyetlen kategóriája sem alkalmas arra, hogy eligazodjunk esti történelmi óránk eseményei és jelenségei között. Minden jel szerint kiléptünk a nappali történelmi korszakból, és beléptünk az éjszakai korszakba. A legkifinomultabb egyének érzékelik ezt. [2] Ez rossz, komor, vagy pesszimista? Már magának a kérdésnek effajta feltevése is teljesen helytelen, mélyen történelemellenes, és túlságosan racionalisztikus. A hamis leplek lehullanak, és felszínre bukkan a jó meg a rossz. Az éjszaka nem kevésbé jó, mint a nappal, nem kevésbé isteni; éjszaka fénylenek a csillagok, éjszaka megmutatkozik az, amit a nappal nem ismer. Az éjszaka ősibb, elemibb, mint a nappal. Jakob Böhme alaptanja (Ungrund) csak éjszaka mutatkozik meg.&nbsp; A nappal fátylat borít rá. Tyutcsev, az éjszakai elem nagy költője felfedte nekünk a nappal és az éjszaka viszonyának titkát.&nbsp;

	[...] A nappal hajlamos a hazugságra, a nap rendje képes kimeríteni, a nap energiája képes lemerülni, a nap leple képes szertefoszlani. A felszínen élő ember arra vágyódhat, hogy kapcsolódjon a lét ősalapjához, ősforrásaihoz. Maga az a folyamat, ahogy a mélységbe, a mederbe szállunk alá, mindenekelőtt a nappali fény kihunyása és a sötétségbe merülés benyomását kell, hogy keltse. A történelmi test régi szimbolikája megroppan, és az emberiség olyan új szimbolikát keres, amelynek a szellemi mélységben zajló történést kell kifejeznie.

	A történelem napja - mielőtt éjbe fordulna - hatalmas megrázkódtatásokkal és katasztrófákkal ér véget, nem távozik békésen. Az antik világ történelmi napjának alkonyát nagy megrázkódtatások és katasztrófák kísérték, a visszavonhatatlan halál érzetét nyújtva. Az új korszak kezdete a barbarizálódással járt együtt. Az antik civilizáció által formált történelmi kozmoszra kaotikus erők törtek rá. S mindig emlékeznünk kell arra, hogy a szörnyű háborúkat és forradalmakat, a kultúra válságát és az állam halálát nem pusztán az emberek gonosz akarata idézi elő, hanem a Gondviselés által elrendeltek. Olyan korszakban élünk, amely hasonlatos az antik világ halálához. Akkor egy, az újkori kultúránál, a XIX. századi civilizációjánál összemérhetetlenül magasabb kultúra hanyatlása ment végbe. Akkor még nem voltak képesek felfogni, hogy Platón - a hellén kultúra legnagyobb jelensége - a beköszöntő éjszakai kultúra felé fordult, már átlépte a hellén nappal határát. [...] A középkor az egyetemes történelem éjszakai korszakának nevezhető. S egyáltalán nem a &#8222;sötét középkor&#8221; értelmében, ahogy az újkorban, a felvilágosodás idején gondolták el, hanem a szónak a mélyebb és ontologikusabb értelmében. Új középkornak a korszakok ritmikus váltakozását, az újkori történelem racionalizmusától a középkori típusú irracionalizmushoz vagy racionalizmus-felettiséghez való átmenetet nevezem - még ha az újkori történelem felvilágosítói számára ez népbutításnak is hat. Ez engem kevéssé nyugtalanít. Úgy vélem, hogy maguk ezek a felvilágosítók a leginkább &#8222;maradiak&#8221;, hogy gondolkodásmódjuk teljesen &#8222;reakciós&#8221;, és teljességgel egy letűnt korhoz tartoznak. Abból a mély meggyőződésből indulok ki, hogy nincs visszatérés sem ahhoz - a világháborúig, a forradalomig és a földindulásig uralkodó - gondolkodásmódhoz, sem ahhoz az életmódhoz, mely nemcsak Oroszországot, hanem Európát és az egész világot is megrázta. A XIX. és XX. századi &#8222;haladó&#8221;, progresszív, sőt forradalmi egyének gondolkodásának össze bevett kategóriája és életformája reménytelenül elavult, és elvesztette mindenféle jelentőségét a jelen, és különösképpen a jövő számára. Minden terminust, minden szót, minden fogalmat valamiféle új, sokkal elmélyültebb, sokkal ontologikusabb értelemben kell használni. Hamarosan kínos, lehetetlen lesz olyan szavakat használni, amelyekhez a &#8222;progresszivitás&#8221; vagy a &#8222;reakciósság&#8221; régi minősítése kötődik. A szavak hamarosan elnyerik a maguk eredeti ontológiai értelmét. Hamarosan mindenkiben felvetődik a kérdés azzal kapcsolatban, hogy a &#8222;progresszió&#8221; &#8222;progresszív-e&#8221;, és nem gyakorta kellően komor &#8222;reakció&#8221;, a világ értelmére, az élet eredendő alapjaira irányuló reakció volt-e. Jussunk egyezségre a szavak használatát illetően, hogy elkerüljük a szavakkal kapcsolatos teljesen felesleges és meddő vitákat!

	*

	Az orosz emberek felettébb szeretik megvitatni azt a kérdést, hogy reakciós-e valami, vagy sem. Sőt úgy tűnik számukra, hogy ez minden kritika fő feladata. Ez az orosz gondolkodó intelligencia régtől való szokása. Lehetett abban reménykedni, hogy a forradalom lenevel erről az ostoba szokásról. De mégsem, nálunk mindmáig vég nélküli és üres vitákat folytatnak arról, hogy mi reakciós és mi nem, mintha a világon nem fordult volna minden a feje tetejére, mintha a régi, az intelligenciához kapcsolódó kritériumok bármiféle értelmet is megőriztek volna. Kíséreljétek csak meg a világtörténelem korszakaira vonatkoztatni a reakciósságra vagy a forradalmiságra, a jobboldaliságra vagy a baloldaliságra vonatkozó kritériumaitokat! Ilyenkor válik érthetővé e kritériumok nevetségessége, az ilyen kategóriákban történő gondolkodás minden szánalmas provincializmusa. Az antik világ bukásának és a kereszténység megjelenésének korszakában &#8222;reakciós&#8221; volt kiállni az antik felvilágosodás és az antik civilizáció elvei mellet, viszont a legnagyobb mértékben &#8222;progresszív&#8221;, sőt &#8222;forradalmi&#8221; volt kiállni azon szellemi értékek mellett, amelyek azután a középkori kultúrában győzedelmeskedtek. A teremtő előrelépés, az adott időszak szellemi forradalma a &#8222;sötét középkorhoz&#8221; vezetett. Nem az antik világ utolsó polgárai, írói és filozófusai, hanem az Egyházatyák és az Egyház tanítói voltak a valódi szellemi mozgás emberei. A reneszánsz korában, az újkor hajnalán az antikvitáshoz, az ókori kultúra elveihez való visszatérés előremutató, teremtő mozgalom volt. Joseph de Maistre, a XIX. század kezdetének romantikus mozgalma a francia forradalommal és a XVIII. századi felvilágosodással szembeni reakció volt, de ez teremtő, előremutató mozgalom volt, mely a későbbi századok egész gondolkodását megtermékenyítette. Mondhatnánk, hogy &#8222;reakciósnak&#8221; lenni a közelmúlthoz, ahhoz a gondolkodás- és életmódhoz való visszatérést jelent, amely a forradalom, a fordulat és a válság előtt uralkodott. [3] Így a francia forradalom után tökéletesen reakciós volt a XVIII. századnak a forradalmat előidéző szellemi és anyagi rendjéhez való visszatérés, viszont egyáltalán nem volt reakciós a középkori elvekhez, a bennük és a múltban rejlő örökhöz való visszatérés. A múltbéli túlságosan időlegeshez és romlandóhoz nem lehet visszatérni, de visszatérhetünk ahhoz, ami a múltban örök. A mi korunkban &#8222;reakciósnak&#8221; az azon újkori történelmi elvekhez való visszatérés tekintendő, amelyek a XIX. századi társadalomban váltak meghatározóvá, jelenleg azonban felbomlóban vannak. A&nbsp; felhívás az újkori történelem elvei melletti kitartásra ugyancsak a szó legmélyebb értelmében vett &#8222;reakció&#8221;, a teremtő fejlődés útjában álló akadály. Az újkori történelem világa a maga racionalisztikus felvilágosodásával, individualizmusával és humanizmusával, liberalizmusával és demokratizmusával, a maga csodálatos monarchiáival és imperialista politikájával, a maga csodás ipari-kapitalista gazdasági rendszerével, jelentős technikájával és külső vívmányaival, sikereivel, az élet zabolátlan és határtalan vágyával, a maga istentelenségével és lélektelenségével, az osztályok dühödt harcával és a szocializmussal, mint az újkori történelem egész menetének megkoronázásával egyetemben, maga is olyan régi világ, amely összeomlik, s amelynek már nem kellene visszatérnie. Szívesen énekeljük a forradalmi dal szavait: &#8222;Tagadjuk meg a régi világot&#8221;, miközben régi világon az újkori történelemnek ezen bukásra ítélt világát értjük.&nbsp;

	Amikor azt állítjuk, hogy bármely történelmi világ pusztulásra van ítélve, akkor természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy ebből a világból semmi sem marad fenn, hogy nincs benne semmi az örökkévalóság számára, hogy a puszta létezése abszolút értelmetlen lenne. Ez egyetlen történelmi korszakról sem mondható el. Nem véletlen, hogy lezajlott az újkor. Jelentős emberi erőfeszítések és az emberi szabadság komoly megpróbáltatása jellemezte. Nem kívánunk megfeledkezni Leonardóról és Michelangelóról, Shakespeare-ről, illetve Goethéről és az emberi szabadság minden más jelentős hírnökéről. A humanista öntételezés az emberi szellemi sorsok lényegi momentuma volt, és a benne megélt tapasztalat sem lesz hiábavaló; gazdagabbá teszi az embert. Az újkori történelem által kialakított humanista eretnekség nagy horderejű témát vetett fel, és ez magában hordozta önnön torzult történetét. Az új középkor részévé válik az újkor által megélt szabadság tapasztalata, és a lelkiismeret minden pozitív vívmánya, valamint a lélek erőteljes kifinomultsága. Az újkori történelmi tapasztalatok után lehetetlen a régi középkorhoz való visszatérés; csak egy új középkor lehetséges, miként a régi középkori tapasztalatot követően sem volt lehetséges a régi antik világhoz való visszatérés, csakis a reneszánsz volt lehetséges, ami a keresztény és pogány elvek egy nagyon bonyolult kölcsönhatását képezte. Nem pusztult el véglegesen sem az antik világ, sem a középkor világa, habár egyik és másik világ számára is beköszöntött leváltásának saját történelmi órája. Ugyanígy most is jelentős forradalmat él meg a történelmi világ - nem kommunista forradalmat, ami a lényegét tekintve &#8222;reakciós&#8221;, és ami pusztán a régi világ széthulló elemeinek a rothadása -, hanem a szellem forradalmát. Az új középkorra való felhívás korunkban a szellem forradalmára, egy újfajta gondolkodásra való felhívás is egyben. Az újkori történelem humanizmusa idejétmúlttá lett, és a kultúra, illetve a társadalmi élet minden szférájában a maga ellentétébe fordul át, az emberkép tagadásához vezet. [...] A humanista ideológia napjainkban már &#8222;elavult&#8221; és &#8222;reakciós&#8221; ideológia is egyben. Csak azok a humanizmusellenes következtetések tartják magukat korunk felszínén, és kötődnek annak menetéhez, amelyeket a kommunizmus vont le a humanizmusból. A feltárás és a leleplezés korszakában élünk. Feltárul és lelepleződik a humanizmus természete is, amely más időkben olyannyira makulátlannak és magasztosnak mutatkozott. Ha nincs Isten, akkor Ember sincs - ez az, amit korunk tapasztalatilag tár fel. Feltárul és lelepleződik a szocializmus, megmutatkoznak a végső határai; feltárul és lelepleződik, hogy nincs vallástalanság, vallási semlegesség, hogy az élő Isten vallásával csak az ördög vallása, hogy Krisztus vallásával csak az antikrisztus vallása áll szemben. Az a semleges humanista birodalom, amely a menny és a pokol között kívánt megépülni, széthullik, és láthatóvá válik a legfelső és a legalsó mélység. Az Istenemberrel szemben nem a semleges és közbülső birodalom embere áll szemben, hanem az emberisten, mely magát Isten helyébe emelte. Feltárulnak a lét és nemlét ellentétes pólusai.

	A vallás nem lehet az újkori történelem által is megkövetelt magánügy, nem lehet autonóm, amint a kultúra összes többi szférája sem. A vallás újra a leginkább általános, egyetemes, mindent meghatározó üggyé lesz. A kommunizmus ezt jelzi. Eltörli az újkor autonóm és szekuláris elveit, &#8222;szakrális&#8221; társadalmat, &#8222;szakrális&#8221; kultúrát követel, illetve az élet minden területének az ördög vallása, az antikrisztus vallása alá rendelését. Ez a kommunizmus nagy horderejű jelentősége. [...] A közbenső-semleges, szekuláris-humanista birodalom szétesése, mindenben a szélsőséges, ellentétes elveknek a feltárulása a vallástalan újkori időszak vége, és egy vallási korszak, az új középkor korszakának kezdete. Ez nem azt jelenti, hogy az új középkorban szükségszerűen mennyiségi alapon győz az igaz Isten vallása, Krisztus vallása, hanem azt jelenti, hogy e korszakban az egész élet, annak minden aspektusában, a vallási küzdelem a vallási polarizáció, a végső vallási elvek kinyilvánítása jegyében zajlik. Az Isten vallása és az ördög vallása, a krisztusi és az antikrisztusi elvek közötti kiélezett küzdelem korszaka már nem szekuláris, hanem a maga nemében vallási, szakrális korszak lesz, még ha mennyiségi alapon az ördög vallása és az antikrisztus szelleme győzedelmeskedne is. Ennélfogva az orosz kommunizmus a benne kibontakozó vallási drámával egyetemben már az új középkorhoz kötődik, nem pedig a régi újkori történelemhez. [...]&nbsp;

	*

	Az új középkorba való átmenet, miként egykoron a régi középkorba való átmenet is, együtt jár a régi társadalmak észrevétlen széthullásával, és az újak észrevétlen létrejöttével. A régi, szilárd, kialakult társadalmi és kulturális kozmoszt kaotikus és barbár erők döntik meg. De létezett-e valódi kozmosz az újkori történelemben? A XIX. század büszke volt a maga jogtudatára, alkotmányaira, tudományos módszerének és tudományos kultúrájának egységességére. Ámde az újkori történelem nem tudta megteremteni a teljes belső egységet. Az individualizmus, az atomizmus képezte az alapjait. Az egész újkori történelem folyamán egyre erősödött a társadalmak belső széthullása, az ember ember elleni, az osztályok osztályok elleni fellépése. Az ellentétes érdekekért folyó harc, a versengés, az egyes emberek mély magánya és elhagyatottsága jellemzi az újkori társadalmakat. E társadalmak szellemi és eszmei életére jellemzővé vált az egyre fokozódó anarchia, egy egységes központ, egy magasabb rendű cél elvesztése. Ezt a kulturális és társadalmi élet összes szférájának autonómiájaként, a társadalom szekularizációjaként értelmezték. Az újkori történelem a szabadságot individualizmusként, minden egyes ember és a kultúra minden egyes szférájának formális önrendelkezési jogaként fogták fel. Az újkori történelem folyamatát önmagában felszabadulásként értelmezték. De mitől való felszabadulásként, és mire irányuló felszabadulásként? A régi kényszerű teokráciáktól, a régi heteronóm gondolkodástól való felszabadulásként. A régi kényszerű teokráciák nem bizonyulhattak tartósnak, és a régi heteronóm gondolkodást is meg kellett haladni. A szellem szabadsága elidegeníthetetlen, és örök vívmány. Csakhogy minek a kedvéért, minek a nevében kellene elérni a felszabadulást? Ezzel nincs tisztában az újkor szelleme. Nem volt ennek birtokában, avagy nem volt tisztában a maga érdekével. Az ember érdekében, a humanizmus érdekében, a szabadság és a boldogság érdekében. De erre nincsen semmilyen válasz. Az ember nem szabadítható fel az emberi szabadság érdekében, maga az ember nem lehet az ember célja. Így a teljes ürességbe ütközünk. Az ember nélkülöz minden tartalmat, nincs hová felemelkednie. Az emberi szabadság teljesen formális és tartalmatlan szabadságnak bizonyul. Az individualizmus a maga lényege folytán negatív korrekció. A maga fejlődése folytán az ember számára semmilyen tartalmat sem tud megszilárdítani. Az individualizmus egyáltalán nem ontologikus, semmilyen létbeli alappal nem bír. Az individualizmus a legkevésbé sem erősíti a személyiséget, az emberképet. S az individualista korszakban egyáltalán nem virulnak ki a ragyogó egyéniségek, az erős személyiségek. A XIX. századi individualista civilizáció a maga demokráciájával, materializmusával, technikájával, közvéleményével, sajtójával, tőzsdéjével és parlamentjével a személyiség lesüllyedéséhez és bukásához, az individualitás elvirágzódásához, a nivellálódáshoz és az általános zűrzavarhoz járult hozzá. A személyiség a középkorban erősebb és ragyogóbb volt. A társadalom atomizálódását eredményező individualizmus elvezetett a szocializmushoz is, amely csak az atomisztikus széthullás visszája, az atomok mechanikus összekapcsolódása. A középkorra oly jellemző univerzalisztikus eszme korunkra megszűnik uralkodóvá lenni. Csakhogy az ember személyisége csakis az univerzumban, csakis a kozmoszban gyökerezhet, csakis ott lel ontológiai talajra, és onnan nyeri a magas legmagasabb rendű tartalmát. A személyiség csak abban az esetben létezik, ha létezik Isten és az isteni. Az individualizmus viszont elszakítja a személyiséget létbeli alapjától, és arra ítéli, hogy szelek marcangolják. Az individualizmus az újkori történelemben minden lehetőségét kihasználta, nincs már benne semmi energia, már képtelen méltósággal túlélni. Az individualizmus szellemének vége: az újkori történelem vége. S minden olyan kísérlet, amely az individualizmus belső, és nem külső meghaladására irányul, egyúttal már az újkori történelem határain való túllépést jelent. Ebben az értelemben Auguste Comte a maga szellemi típusa alapján középkori volt; még ha rendhagyó módon is, meg akarta haladni az individualista anarchiát. Napjainkra az individualizmus teljesen &#8222;reakciós&#8221; jelenséggé lett, habár továbbra is büszkén vallja magát a szabadság, a felvilágosodás és a progresszió védelmezőjének. De minden olyan&nbsp;képződmény, ami az individualizmus szellemi talaján keletkezik, az széthullik, és a lényegét tekintve &#8222;reakciós.&#8221;&nbsp;A liberalizmus, a demokrácia, a parlamentarizmus, az alkotmányosság, a jogi formalizmus, a humanista morál, a racionalista és az empirista filozófia - mindez az individualista szellem, a humanista öntételezés szülöttje, és ezek mind elavulnak, elveszítik a korábbi jelentőségüket. Mindez az újkori történelem lehunyó napja.

	Az alkonyat, a napnyugta órájában mindezek a formák elveszítik éles kontúrjaikat. Az ember szembesül az élet titkával, Istennel, belemerítkezik az egyetemes, kozmikus atmoszférába. Az individualizmus önmagába és oly formák közé zárta az embert, melyek révén az elszigetelte magát a többi embertől és a világtól. Ezek a zárak felpattannak, ezek a formák szertefoszlanak. Az ember kilép a közösségbe. Egy egyetemes, kollekivisztikus korszak köszönt be. Az ember többé már nem hisz abban, hogy képes megvédeni magát, ha közben elhatárolódik másoktól a racionalista gondolkodás, a humanista morál, a formális jog, a liberalizmus, a demokrácia és a parlament által. Mindezen formák csak az emberiségen belüli mély viszályt, a széthúzást, az egységes szellem hiányát jelzik. Mindezek a törvényes megosztottság formáinak tűnnek, olyan megegyezéseknek, melyek arról szólnak, hogy hagyjuk egymást békén, magányban, az igazság választásának igénye nélkül. A racionalizmus, a humanizmus, a jogi formalizmus, a liberalizmus, a demokratizmus - ezek mind olyan gondolkodás- és életmódok, amelyek azon a feltételezésen alapulnak, hogy az Igazság nem ismert, és lehet, hogy nem is létezik; ezek nem óhajtják megismerni az Igazságot. Az Igazság egyesülés, nem pedig elválasztás vagy körülhatárolás, és egyáltalán nem abban érdekelt, hogy ilyen kizárólagos módon tartsa fenn a tévelygés lehetőségét, a tagadásához és szidalmazásához való jogot, noha maga az Igazság lehet a szabadságra vonatkozó Igazság. De akkor mi más is a humanista demokrácia, ha nem mindenekelőtt a tévedéshez és a hazugsághoz való jog hirdetése, ha nem a politikai relativizmus és a szofisztika, ha nem az Igazság sorsát a többségi szavazat döntésére bízni? Mi a racionalista filozófia, ha nem az Igazságtól, a lét forrásától eltávolodott egyéni értelem öntételezése, ha nem azon gondolkodás jogának hangoztatása, amely nem az Igazságot akarja választani, és attól nyerni el a tudás erejét? Mi a parlament, ha nem a viszály törvényesítése, ha nem a &#8222;véleménynek&#8221; a &#8222;tudással&#8221; szembeni fölénye (...), ha nem az Igazságban rejlő élethez való megtérés képtelensége? Az Igazságot szabadon kell befogadni, nem pedig kényszerűen. Az Igazság nem tűri meg az önmagunkkal szembeni szolgai magatartást. Erre tanít bennünket a kereszténység. [...] Az ember nem élhet pusztán önmaga számára, és nem szolgálhatja pusztán önmagát. Ha nincs igaz Istene, akkor hamis isteneket teremt magának. A szabadságot nem Istentől akarta elnyerni, ehelyett hamis istenek, bálványok kegyetlen rabságába esett. Az újkor embere, a lezáruló újkori történelem embere szellemileg nem szabad, és nem a szabadság nevében hajtja végre felkeléseit és lázadásait, nem a szabadság nevében tagadja meg az Igazságot. Egy számára ismeretlen úr, egy emberfeletti és nem emberi erő hatalma alatt áll, amely uralja azt a társadalmat, mely nem kívánja megismerni az Igazságot, az Úr Igazságát. Csak a kommunizmusban mutatkozott meg ennek az úrnak a hatalma. De ez már túlmutat az újkori történelem keretein. Az újkori történelem formális szabadsága véget ér, el kell jutni a szabadság tartalmához, a tartalmas szabadsághoz.&nbsp;

	A XIX. század világszemléletének alapjai összeomlanak, ennélfogva összeomlik az ezen alapuló állam és kultúra is. Összeomlanak az egyként humanizmuson alapuló monarchikus és demokratikus államok mind. A válságot és a csődöt nem ez vagy az az államforma szenvedi el, hanem maga az állam. Erős, hosszú életű államok nem maradtak. Egyetlen állam sem tudja, hogy mi történik vele másnap. Egyetlen legitimizmusnak sincs többé hatalma az emberi lélek felett, legyen az a régi monarchia vagy a népuralom formális eszméjével rendelkező új demokrácia. A továbbiakban senki sem hisz már semmilyen jogi és politikai formának, senki egy garast sem adna semmiféle alkotmányért sem. Mindent a valódi erő dönt el. Igazat mond Lassalle az alkotmányról szóló remek beszédében. Ezt végül a világháború leplezte le, mely teljesen diszkreditálta a formális jog eszméjét. Az olasz fasizmus a kommunizmusnál nem kevésbé tanúskodik a régi államok válságáról és csődjéről. A fasizmusban a spontán társadalmi egyesületek a régi állam felváltásába kezdenek, és magukra vállalják a hatalom megszervezését. Az önkéntes fasiszta hadsereg a régi állami hadsereggel párhuzamosan, a fasiszta rendőrség pedig a régi állami rendőrséggel együtt létezik, és tényleges fölénybe kerül. Ez nem az újkori történelem elve, ez inkább a római birodalom végének és a középkor kezdetének elve. A fasizmus pedig, amely az egyedüli alkotó jelenség a modern Európa politikai életében, épp olyan mértékben új középkor, miként a kommunizmus is. A fasizmus mélyen ellentétes a formális legitimizmus elvével, nem akar tudomást venni róla, az élet- és hatalomakarás közvetlen megmutatkozása, a biológiai erőnek, nem pedig a jognak a megnyilvánulása. A hatalom törvényes elvének, a monarchiák és a demokráciák jogelvének a bukását, és az erő elvével, spontán társadalmi csoportok és egyesületek életenergiájával való helyettesítését feltételesen új középkornak nevezem. A fasizmus nem tudja, hogy minek az érdekében cselekszik, mégis a jogi formáktól már eljut magához az élethez. Épp ugyanígy vesztette el az emberi lélek feletti uralmát a racionalista filozófia, a gnoszeológiailag megalapozott megismerés legitimizmusa. [...] A filozófiai gondolkodásban ugyancsak megmutatkozik a fasizmus sajátos típusa. Ez egyelőre szintén nincsen tisztában a saját &#8222;érdekével&#8221;, de a formáról a tartalomra tér át, a megismerés törvényes jogaira vonatkozó kérdésről pedig magának az életnek és a létnek a megismerésére irányuló kérdésre. A befolyásos filozófia megszűnik akadémiai, iskolafilozófia lenni, miként a befolyásos politika is megszűnik parlamenti lenni. Mindezek ugyanannak a folyamatnak a tünetei, az arra irányuló törekvés, hogy az élethez kapcsolódjanak. A világ káoszon esik át, de arra törekszik, hogy létrehozzon egy szellemi kozmoszt, egy, a középkorihoz hasonló univerzumot. A hanyatlásnak meg kell előznie az új középkort. Nyomon kell követni a pusztuló és a keletkező elemeket. Der mindvégig emlékeznünk kell arra, hogy az emberiség előtt a rá jellemző szabadság folytán két út áll, hogy a jövő kettős. Megkísérlem felvázolni azt az utat, amelyet - mindig szem előtt tartva ezt a kettősséget - be kell járnia.

	*

	Az individualizmus, a társadalom atomizálódása, a féktelen életvágy, a népesség és a szükségletek határtalan növekedése, a hit válsága, a szellemi élet meggyengülése - ezek mind egy olyan ipari-kapitalista rendszer megteremtéséhez vezetnek, amely módosította az emberi élet jellegét, egész stílusát, elszakítva az emberi életet a természet ritmusától. A gép, a technika, az a hatalom, amelyet magával hoz, az a gyors mozgás, amelyet létrehoz, kimérákat és fantazmákat teremt, az emberi életet olyan fikciók felé tereli, amelyek a legreálisabb valóság benyomását keltik. Sok minden valóságos-e ontológiai tekintetben a tőzsdékben, a bankokban, a papírpénzben, azokban az óriási gyárakban, amelyek felesleges tárgyakat vagy az élet kioltására alkalmas eszközöket gyártanak, a külső pompában, a parlamenti képviselők és ügyvédek beszédeiben, az újságcikkekben, sok minden valóságos van-e kielégíthetetlen szükségletek fokozódásában?&nbsp; Mindenütt a korlátokat nem ismerő, romlott végtelen fejti ki a hatását. Az egész kapitalista gazdasági rendszer az ő elemésztő és elpusztító vágyának a gyermeke. Csak egy olyan társadalomban jelenhetett meg, amely véglegesen lemondott minden keresztény aszketizmusról, elfordult az égtől, és kizárólagosan a földi javaknak adta át magát. A kapitalizmust teljességgel lehetetlen szakrális gazdaságként elgondolni, az természetesen a gazdasági élet szekularizációjának eredménye. Ebben a rendszerben sérül az anyaginak a szellemihez viszonyított valódi hierarchikus alárendelődése. Történelmi korszakunk ökonomizmusa éppen az emberi társadalom valódi hierarchiájának a megsértése, a szellemi központ elvesztése. A gazdasági élet autonómiája oda vezetett, hogy az emberi társadalom egész életét eluralta. A mammonizmus meghatározó erejévé vált a századnak, amely leginkább hódol az aranyborjú előtt. Mindennél szörnyűbb azonban, hogy ennek a semmivel sem leplezett mammonizmusnak a mi századunk az igazság megismerésének, az illúzióktól való megszabadulásnak a nagy horderejű előjogát vindikálja. A gazdasági materializmus körvonalazta ezt a legtökéletesebben, az emberiség szellemi életét egészében illúziónak és ámításnak nyilvánítva. A szocializmus pusztán az ipari-kapitalista rendszernek a továbbfejlesztése, pusztán az általa lefektetett elvek végleges győzelme, és azok egyetemes elterjesztése. [...] Vitathatatlan ténnyel állunk szemben: a fejlődésére oly büszke újkori történelem idején az élet súlypontja a szellemi szféráról az anyagira, a belsőről a külső életre tevődött át, a társadalom egyre kevésbé volt vallásos. Nem az egyház, hanem a tőzsde vált az élet uralkodó és szabályozó erejévé. A széles tömegek már semmilyen szent szimbólumért nem kívánnak harcba szállni és meghalni. Az emberek már nem a hittételekről folytatott viták közepette élnek, nem lelkesednek úgy az isteni élet titkai iránt, ahogy a régi időkben. Szabadnak tartják magukat a szent tébolytól. Ez a kapitalista-szocialista korszakunk stílusa. Ennek a korszaknak azonban megannyi jel szerint közeleg a vége.&nbsp; (...) Hogy tovább élhessenek, a csődbe jutott népeknek lehet, hogy más útra kell lépniük: arra az útra, amely korlátozza az életvágy, a szükségletek és a népesség korlátlan növelését, az új aszketizmus útjára, vagyis meg kell tagadniuk az ipari-kapitalista rendszer alapjait. Ez természetesen nem az emberi leleményesség és a technika megtagadását jelenti, hanem a szerepének megváltoztatását, az emberi szellemnek történő alárendelését. Új módon kell a természethez, a mezőgazdasághoz, a mesterségekhez viszonyulni. A városnak a faluhoz kell közelednie. Gazdasági szövetségekbe és társaságokba kell szerveződni, a konkurencia elvét a kooperáció elvének kell felváltania. A magántulajdon elve fennmarad a maga örök alapjainak megfelelően, de korlátozzuk és átszellemítjük. Az újkori történelemben megszokott mesés magántulajdonok nem lesznek. Egyenlőség szintén nem lesz, de nem lesznek éhezők, és a nyomor következtében meghalók sem. Át kell térnünk az egyszerűsített elementáris anyagi kultúra és az összetettebb szellemi kultúra eszméjére. A kapitalizmus vége egyben az újkori történelem vége, és az új középkor kezdete. Az újkori történelem grandiózus vállalkozását fel kell számolni; ez még nem sikerült. De addig is megeshet, hogy a technikai civilizáció még tesz egy kísérletet a végső határokig, a fekete mágiáig tartó fejlődésre, épp úgy, ahogy a kommunizmus is.&nbsp;&nbsp;

	[...]

	*

	Az új középkor felülkerekedik az újkori történelem atomizálódásán. Ezt az atomizálódást vagy hazug módon, vagy igaz módon az Egyház, a szobornoszty fogja legyőzni. Az új középkor, miként a régi is, hierarchikus szerkezetű. Az újkori történelem minden téren elvetette a hierarchizmust. Az ember nem a világegyetem egy jellegtelen mechanizmusának atomja, hanem egy organikus hierarchia eleven tagja, organikus része a valódi közösségeknek. Magának a személyiségnek az eszméje összefügg a hiearchiával, az atomizálódás viszont megsemmisíti a személyiséget annak minőségi sajátosságai révén. Olyan korszakban élünk, amikor sehol sem kerülhető meg, hogy szabadon vissza ne térjünk a hierarchikus elvekhez. Kizárólag a hierarchikus elvek tanúskodnak a világegyetem kozmikus összhangjáról. Hiszen még az antiindividualista, antiliberális, antidemokratikus és antihumanista kommunizmus is a maga módján hierarchikus. Megtagadja az újkori történelem formális szabadságát és egyenlőségét, egyúttal kidolgozza a maga sátánokratikus hierarchiáját. Álegyházzá és álszobornoszttyá akar válni. A kommunizmussal már nem állítható szembe az újkori történelem hierarchiaellenes, humanista és liberális demokratikus eszméje, azzal szembe csak az eredeti, ontológiailag megalapozott szobornoszty állítható. Hiszen a régi, jobboldali, konzervatív, monarchikus eszmék, melyek néhány ország életében meghatározóak voltak a háborút és a forradalmat megelőzően, individualista eszmék voltak. Alapjukat az arisztokratikus humanizmus képezte, miként a baloldali és progresszivista eszmék alapját a demokratikus humanizmus. A humanista öntételezés képezte az alapját XIV. és XV. Lajos monarchiájának, miként Vilmos monarchiájának és az orosz birodalomnak is. Az arisztokratikus, humanista öntételezéssel szemben mindig a demokratikus, humanista öntételezés lázad, az abszolút emberi monarchiával szemben pedig az abszolút emberi demokrácia. A cárnak vagy a nemességnek nincs több joga a hatalomhoz, mint a népnek, mint a parasztoknak vagy a munkásoknak. Mert az emberiségnek általában véve sincs joga a hatalomhoz, minden hatalomvágy bűn. XIV. Lajos vagy I. Miklós hatalomvágya ugyanúgy bűn, mint Robespierré vagy Leniné. A hatalom kötelezettség, nem pedig jog, és a hatalom csak akkor jogos, amikor nem a maga nevében, nem a maguk nevében, hanem Isten és az igazság nevében valósul meg. Az újkor a hatalmat jogként állította elő, és abban volt érdekelt, hogy a jog a hatalmat behatárolja. Az új középkornak a hatalmat mint kötelezettséget kell megalkotnia. S a hatalomhoz való jogért folytatott küzdelemre épülő teljes politikai életet nem reális, fiktív, vámpír-életnek kell nyilvánítani. Nincs benne semmi ontologikus. A politika kilenctized-részt mindig hazugság, csalás, fikció. S a politikának csak az egytized része foglal magában reálisat - a világ létezése szempontjából szükséges hatalom, az Istentől származó hatalom megvalósítását. Egy olyan korszakba lépünk, amikor már elvesztettük a politikusokba vetett minden hitünket, amikor az élet politikai oldala már nem játszik akkora szerepet, amekkorát játszott az újkori történelemben, amikor át kell adnia a helyét&nbsp; sokkal reálisabb szellemi és gazdasági folyamatoknak. Az élet természetes hierarchiájának el kell nyernie az őt megillető jogokat, és a személyiségeknek nagyobb ontológiai súllyal, nagyobb tehetséggel és alkalmassággal kell betölteniük az őket megillető helyüket az életben. Szellemi arisztokrácia nélkül az élet nem teljesedhet ki. S léteznie kell egy olyan mozgalomnak, amely ellensúlyozza azt a szociális entrópiát, amely hatalmába kerítette a modern demokratikus társadalmakat. Az action directe elve, a személyiségek és csoportok spontaneitása megdönti a régi politikát. A közvetlen, elsődleges élet fölénybe kerül a másodlagos és a politikai élet által visszatükrözöttel szemben. A politikai pártok és vezetőik minden bizonnyal teljesen jelentőségüket vesztik, és az erős emberek nem a pártok révén fognak kiemelkedni. Végleg elhalnak azok a maguk fiktív, vámpír-életükkel a nép testén élősködő parlamentek, amelyek már képtelenek bármilyen organikus funkciót is betölteni. A tőzsdék és az újságok már nem fogják irányítani az életet. A társadalmi élet leegyszerűsödik, visszatér a létért folytatott küzdelem elemibb folyamataihoz. A társadalmi életnek kapcsolódnia kell az élet ősforrásaihoz, természetesebbnek, kevésbé művinek kell lennie. Az emberek valószínűleg nem a mindig is másodlagos, és az esetek többségében fiktív szempontok, hanem a gazdasági, az élethez közvetlenül kötődő, professzionális politikai szempontok, az alkotás és a munka szférái mentén fognak csoportosulni és egyesülni. A régi társadalmi rétegek és osztályok elhalnak, a helyükre pedig a szellemi és az anyagi tevékenységre épülő szakmai csoportok lépnek. A szakszervezetek, a szövetkezetek, a szakmai műhelyek természetesen nagy jövő előtt állnak. [4] S ez annak a jele, hogy visszatérünk az új alapokon álló középkorhoz. A politikai parlamenteket - az elfajult szócséplő gyűléseket - aktív professzionális parlamentek fogják felváltani, amelyek olyan valódi testületek képviseletén alapulnak majd, amelyek nem a politikai hatalomért fognak harcolni, hanem életbevágó kérdésekről, például a mezőgazdaság, a közoktatás, stb. lényegi kérdéseiről fognak dönteni, nem pedig a politikát fogják szolgálni. A jövő a szindikalista jellegű társadalomé, de természetesen nem a forradalmi szindikalizmus értelmében. Csak az a politika lehet sikeres, amelyben a meghatározó társadalmi radikalizmus összekapcsolódik a hatalom hierarchikus elveivel. S az anarchizmusnak is megvan a maga igazsága: erejéhez mérten ellenáll a politikai hatalomnak és az állam túlzott szerepének.

	Az új középkor a legnagyobb mértékig népi, mindazonáltal teljességgel nem-demokratikus kell, hogy legyen. Mostantól az államok sorsában nagy szerephez fognak jutni a dolgozó tömegek, a néprétegek. Minden jövőbeli politikának számolnia kell ezzel, és keresnie kell azokat a módokat, amelyek révén korlátozni tudja a tömegeknek a minőség kultúrája feletti hatalmát. Oroszországban a parasztság uralkodó szerepet fog játszani. [...] A néptömegek általában közömbösek a politika iránt, és soha nem tudnak érvényt szerezni hatalomra törő akaratuknak. Sokkal több okunk van azt feltételezni, hogy a parasztság és a munkások, akiknek a társadalmi súlya óhatatlanul megnövekszik, szakmai, korporatív képviseletre és önkormányzatra, a&nbsp;&#8222;szovjet&#8221; elvre fognak törekedni, de a szó valódi és reális értelmében, nem pedig abban a fiktív értelemben, amely révén a kommunista párt diktatúrája leplezi el magát a &#8222;szovjet&#8221; Oroszországban. Az államot és a társadalmat a végső széteséstől és összeomlástól a társadalmi szövetségek, a leginkább életszerű korporatív-szakszervezeti, egyrészt gazdasági, másrészt pedig szellemi szövetségek fogják megmenteni. Ezekből a szövetségekből áll össze majd az új középkor állama. A tömegek anyagi és szellemi igényeit, nem pedig a hatalomvágyukat kell kielégíteni. A hatalom sohasem tartozott, és nem is tartozhat a többséghez. Ez ellentétes a hatalom természetével. A hatalom hierarchikus természetű, és hierarchikus szerkezetű. Így lesz ez a jövőben is. A nép nem tudja önmagát kormányozni, vezetőkre van szüksége. A demokratikus köztársaságokban egyáltalán nem a nép irányít, hanem a politikai pártok vezetői, a bankárok, az újságírók, stb. elhanyagolható kisebbsége. Az ún. népszuverenitás csak egy pillanat a nép életében, csak a népi ösztön kiáradása. A társadalom és az állam megalakulása, a társadalmi kozmosz kialakulása mindig az egyenlőtlenség és a hierarchia kialakulásának, a vezető réteg kiválasztásának a folyamata. S teljességgel lehetséges, hogy a társadalom és az állam egysége az új középkorban monarchikus formában valósul meg. A néptömegek maguk is vágyhatnak egy monarchára, felismerik a vezetőjüket és a hősüket. Amennyiben még lehetségesek a monarchiák, akkor természetesen nem az újkori történelem régi monarchiái, hanem csakis az új típusúak, melyek közelebb állnak a középkori típushoz, s bennük a cezarizmus vonásai dominálnak. [...] A régi legitimizmus kimúlt, ez az újkori történelem részét képezte, és helyreállításának erőltetése egy ábránd erőltetése. Az új középkor monarchiái nem lesznek formális legitimista monarchiák. Bennük a társadalmi realizmus elve jut túlsúlyba a jogi formalizmussal szemben. A monarchiát nem társadalmi rétegek övezik majd, hanem hierarchikusan felépülő társadalmi és kulturális szakmák. De a hatalom szilárd lesz, gyakran diktatórikus. A népi ösztön egyes kiválasztott személyiségeket a hatalom szent attribútumaival ruház fel. Lehetetlen lesz a népet a monarchiára kényszeríteni, a nép valós életszerű módon, hitének megfelelően maga dönt majd a kormányzati formákról. De az ilyen típusú&nbsp;&#8222;népszuverenitás&#8221;, mely bizonyos értelemben mindig is létezett, nem jelent demokráciát. Mindenesetre a hatalom formáira vonatkozó kérdést problematikusnak és másodrendűnek kell tekinteni.

	A jövőbeli társadalmak természetesen munkatársadalmak lesznek. Alapjukat a szellemi és az anyagi munka elve képezi majd, de nem a szocialisták minőség nélküli munkája, hanem a minőségi munka. A keresztény eszme mindig is ilyen volt. Az újkori történelem privilegizált társadalmi rétegének túl sok szabad ideje és tétlensége megszűnik. Az arisztokrácia örökre fennmarad, de sokkal inkább átszellemített jelleget ölt majd, sokkal inkább pszichológiai, mintsem szociológiai kategóriává lesz. Az élet zordabbá és szegényebbé válik, az újkori történelem csillogása a továbbiakban megszűnik. Olyan idők köszöntenek be, amelyek az emberi szellem jelentős erőfeszítését, jelentős munkát várnak el. Ki kell dolgozni a világi élet szerzetességének sajátos változatát, a szerzetesrendek sajátos típusát. Felvetődik majd a munka vallási értelmére és vallási megszentelésére vonatkozó kérdés, amelyről az újkori történelem nem kívánt tudomást venni, mivel az embert és az osztályokat fel kívánta szabadítani a munka terhe alól. Magát a munkát mint alkotást kell felfogni. A kapitalizmus és a szocializmus gépesíti a munkavégzést, ennélfogva számukra a munka problémája nem is létezik. A szükségletek korlátozása és a társadalom összes osztályának fokozottabb munkaintenzitása jellemzi az új történelmi korszakot. Csak ily módon tud létezni az elszegényedett emberiség. Belsőleg pedig az élet súlypontját az életeszközökről, melyekkel az újkori történelem szereplői oly sokáig voltak teljességgel eltelve, át kell helyezni az életcélokra. Ez magához az élethez, annak belső tartalmához, nem pedig az élet külső, időben való kivetítéséhez való odafordulás. A&nbsp;&#8222;haladás&#8221; eszméjét el fogják vetni, mivel elleplezi az élet valódi céljait. A &#8222;haladás&#8221; az újkori történelemmel megszakad. Lesz maga az élet, lesz alkotás, lesz az Istenhez vagy az ördöghöz való odafordulás, de nem lesz &#8222;haladás&#8221; abban az értelemben, ahogyan a XIX. század megszállottja volt ennek az eszmének. Meg kell akadályozni, hogy az idő mozgása felgyorsuljon, ez ugyanis a nemlétbe taszít bennünket, és az örökkévalóság ízére kell ráéreznünk. De ezzel együtt hatni fog a fiktív civilizáció kiterjesztésére irányuló akarat is, hatni fog az antikrisztusi szellem is.&nbsp; &nbsp;

	[...] Az új középkor eljövetelére egyaránt jellemző a teozófiai tanok elterjedése, az okkult tudományok iránti ízlés, a mágia újjászületése. Maga a tudomány visszatér a maga mágikus gyökereihez, és hamarosan végérvényesen feltárul a technika mágikus jellege. A vallás és tudás újra érintkezésbe lépnek egymással, és megszületik a vallásos gnózis iránti igény. Újfent belépünk a csodálatos atmoszférájába, ami olyannyira idegen volt az újkori történelem számára, és ismét lehetségessé válik a fehér és a fekete mágia. Ismét lehetővé válnak az isteni világ titkaira vonatkozó szenvedélyes viták. Átlépünk a lelki korszakból a szellemi korszakba. A jövő kettős, és nem hiszünk egy örvendetes, fényes, vágyott világ szükségességében és kényszerében. A földi boldogság illúzióinak már semmilyen hatalma sincs felettünk. A gonosz érzékelésének elevenebbé és kiélezettebbé kell válnia az új középkorban. A gonosz ereje megnövekszik, új formákat ölt majd, és új szenvedéseket fog kelteni. De az ember számára megadatik a szellem szabadsága, az út megválasztásának szabadsága. A keresztényeknek az akaratukat egy keresztény közösség és keresztény kultúra megteremtésére kell irányítaniuk, mindenekelőtt Isten országát és igazságát kell kutatniuk. Sok múlik a szabadságunkon, az alkotó emberi erőfeszítéseken. Mivelhogy két út lehetséges. Az az előérzetem, hogy a gonosz ereje növekedni fog a jövőben, ám meg akartam határozni az eljövendő társadalom lehetséges pozitív vonásait. Már nemcsak azért vagyunk középkori emberek, mert ez a történelmi sors és fátum, hanem azért is, mert ezt akarjuk. Ti még mindig az újkori történelem emberei vagytok, mert nem akartok választani. Az éjszakát előre megsejtve, szellemileg fel kell vérteznünk magunkat a gonosszal szembeni küzdelemre, ki kell fejlesztenünk felismerésünk képességét, ki kell módolnunk egy új lovagságot.

	Fenn az égen csillag csillagot üldöz,
	az űrből figyel rejtelmes szemük.
	Röpít a bárka, s utunkon a tükrös
	nagy mélység lángol mindenütt. [5]

	Farkas Zoltán fordítása

	*

	[1] E tanulmány azoknak a gondolatoknak egyfajta programszerű megvilágításaként szolgálhat, melyeket A reneszánsz vége, valamint A történelem értelme, illetve Az egyenlőtlenség filozófiája című köteteimben fejtettem ki.&nbsp;

	[2] Világválságról, korszakváltásról beszél Spengler, Keyserling, Spann, Theodor Lessing, Guglielmo Ferrero, nálunk Robert Vipper, mindannyian egymástól nagyon eltérő világszemléletű egyének. A művész-írók közül a történelmi válságra a legérzékenyebb Andrej Belij.&nbsp; &nbsp;

	[3] Ezt a gondolatot csodálatosan fejti ki Ny. Sz. Trubeckoj herceg Az ajtóknál (Reakció? Forradalom?) című cikkében, az Eurázsiai évkönyv című kötetben.

	[4] Ebből a szempontból sok igazságot találhatunk R. Ju. Vipper A történelem fordulópontjai című kötetében, noha világszemléletének alapvetései számomra teljesen hamisnak tűnnek.

	[5] Fjodor Tyutcsev: Álmok. Szabó Lőrinc fordítása.&nbsp;
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[gróf Károlyi Imre: A liberális nagykapitalizmus csődje (1937)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6945127</link><pubDate>2026-05-05 15:39:00</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Részletek Károlyi Imre gróf Szentesen,

	1937. február 7. napján tartott előadásából

	*

	Miért érett meg bukásra a modern neokapitalizmus vizfejűre nőtt struktúrája? És miért akadály a liberális magángazdasági szabadság a bolsevizmus elleni védekezés legfontosabb részénél: a szegény sorsú népesség életszínvonalának emelésénél? A liberális kapitalizmus természetes hivatását akkor töltötte be megfelelő módon az emberiség gazdasági evolúciójában, mikor az ipar a kis- és kézműipari termelésből, a XVIII. század végétől a XX. század elejéig átalakult mechanizált gyáriparrá.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Amikor a gyári nagyipar, és vele együtt úgyszólván mindenféle nagyobb üzleti vállalkozás elkezdett még nagyobb dimenziókat ölteni, monstre alakulatokba, trösztökbe és kartellekbe tömörülni, és ezáltal a munkásmozgalmak halmozódását idézte elő, mikor ez a kartellizált gyári nagyipar hozzáfogott minden konkurencia lehengerléséhez, a szabadverseny teljes kikapcsolásához, a fogyasztó közönségnek a lehetőség határain való kiuzsorázásához, s emellett saját maga is állami beavatkozásokat provokált, amikor tehát a magánkapitalizmus a trustosítás és kartellalakítás révén maga is korlátozni kezdte működési szabadságát, megszűnt számára az az egészséges fejlődési légkör, amelyben naggyá fejlődött. Betöltötte hivatását az emberiség gazdasági fejlődésének processzusában, és megérett a még sokkal nagyobb állami intervencionizmusra, a termelési rend átalakítására!&nbsp;

	Aki a modern kapitalizmus ezelőtti krízisei és a mostani, még véget egyáltalán nem ért világválság között analógiát keres, és ebből akar következtetéseket levonni, az szerintem téves nyomon jár. Amint termelőképesség, technikai találmányok és apró kémiai vívmányok szaporodásával bizonyos határokon túlfejlődött, a termelés és fogyasztás közötti arány felbillenését eredményezte. A termelési rendszer elvesztette alkalmazkodó képességét, és belejutott egy circulus vitiosusba. Az előállítási költségeknek a technikai vívmányok révén való csökkentése elsősorban az emberi munkaerő megtakarítását eredményezte. Vagyis munkáselbocsátást. A magánkapitalizmus mohó nyereségvágyánál fogva mindig keresztül is vitte a munkáselbocsátásokat. Nem vette tekintetbe azt, hogy minden munkáselbocsátás egy fogyasztóval kevesebbet jelent. És ez a folyamat persze megint úgy nő, mint a lavina, olyan óriási pénzáldozatokkal járó kivételes, államhatósági intézkedéseket tesz szükségessé, amilyenekkel például ma is küszködik az Egyesült Államok kiváló és vasakaratú elnöke, Roosevelt Franklin, hiszen az Egyesült Államokban a nagyfokú javulás után még mindig tizenegymillió körül van a munkanélküliek létszáma.

	A közüzemek elleni argumentálás legfőbb tézise az, hogy kezelési módjuk, üzemvitelük a magánkapitalizmus által birtokolt vállalatok ügyvitelével szemben aránylag előnytelen. Ennek oka elsősorban a lassú, bürokratikus ellátási mód, a felelősségtől való oldózkodás, a csupán fix fizetéssel járó helytelen díjazási rendszer és az automatikus tisztviselői előmenetel. Másrészről pedig, hogy az állami és helyhatósági közüzemek ügykezelésébe beleszólnak az országgyűlési és városi képviselők, sokszor kellő hozzáértés és szakavatottság nélkül. Itt jobban érvényesül a protekcionizmus, a nepotizmus, sőt panamizmus is, mint a magánvállalkozásoknál. Nem lehet azonban azt állítani, hogy ezeken a bajokon segíteni nem lehetne! Azt sem állíthatjuk, hogy ezeknek a bajoknak okvetlenül így kell lenni, ezek szervesen és szükségképpen összefüggnek a közüzemi rendszerrel, vagy hogy a közüzemeket nem lehetne éppen olyan rentábilis kalkulációk alapján vezetni, mint a jól vezetett magánvállalatokat Az üzemek élén állókat éppen úgy lehetne külön is honorálni az eredményhez szabott jutalékos rendszer alapján, mint a magánvállalatoknál. Hogy a közüzem nem mindig és okvetlenül van rosszul vezetve, azt illusztrálja példának okáért a posta, amely úgyszólván mindenütt igen jó és rentábilis. De illusztrálják a vasúti üzemek is: az állami üzemben lévő német, osztrák, magyar vasutak legalább olyan jók, mint a túlnyomólag magántulajdonban lévő francia vasutak. Az olasz vasúti üzemvezetés összehasonlíthatatlanul jobb, amióta állami kezelésben van, mint mikor két magántársaságé, az Adriaticoé és Mediterranoé volt. Ezek az ellenvetések tehát objektív kritikát ki nem álló hazabeszélések.

	A nagybankok terén is, ha csak burkoltan és kezdődő stádiummal is, de megkezdődött egy bizonyos államosítási folyamat. Olyan részesedésvállalás, mint a német, olasz nagybankoknál, olyanforma szanálás és állami részvétel, mint az osztrák Kredit-Anstaltnál, olyan nagyszabású állami beavatkozások, mint például az olasz Ansaldo-műveknél, vagy a magyarországi Bacher-malomnál történtek, nem férnek össze a liberális gazdasági rendszer lényegével. A magánkapitalista rendszernek azon ellenszere, amelyet a termelés és fogyasztás, a kereslet és kínálat közötti egyensúly felborulásával szemben alkalmaz, hogy a termelést csökkenti, sőt odáig is vetemedik, hogy termelt javakat elpusztít, megsemmisít, hogy a kínálat tárgyát képező javakat a kínálatból kivonva az árak hanyatlását feltartóztatni igyekezzék, ez a módszer a gazdasági észszerűség arculcsapása, és homlokegyenest ellenkezik az emberiség érdekeivel.

	Ma a felhalmozott és elhelyezést kereső mobiltőke sem szolgálja az emberiség jól felfogott érdekét. Természeténél fogva elsősorban mindig oda gravitál, ahol magát [a] legnagyobb biztonságban érzi. Ezt pedig könnyen lehetővé teszi nemzetközi volta, továbbá a régi időkhöz képest hihetetlenül meggyorsult komunikációk (távíró, telefon, repülőgép). Ezek segítségével mindig oda siet, ahol a legbiztosabbnak látja jövőjét, nem pedig oda, ahol termelési szempontból legnagyobb szükség volna rá. De azért sem hat ma az elhelyezést kereső mobiltőke mindig termékenyítőleg, hanem gyakran inkább bénítólag, mert ahol vállalja is a kockázatot, ott mohóságától vezettetve e kockázatért olyan súlyos feltételeket köt ki magának, hogy azokat az ilyen nehezebb viszonyok között élő termelés, tehát közvetve a fogyasztás is, csak alig bírja el.

	Mennél inkább válnak az államok népállamokká, annál inkább kifejlődik az ellenmozgalom, amely a néppel összeforrott államhatalmakat a magánkapitalizmussal szemben az állami intervencionizmus beavatkozás és közüzemesítés felé szorítja.&nbsp;

	A Quadragesimo anno mondja: &#8222;Bár igaz, hogy a szegénység és proletársors nem okvetlenül azonos fogalmak, mégis a proletárok nagy tömege a túl gazdagok csekély számával szemben megcáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy a földi javak a mi korunkban, az indusztrializmus korában, amikor oly bőségesen termelnek értékeket, nincsenek helyesen elosztva, és nem megfelelőleg szolgálják a köz érdekét. Ha férfiasan és haladéktalanul nem vállaljuk a végrehajtást, ne áltassuk magunkat, hogy a közrend, az emberi társadalom békéje megvédhető lesz a felforgató hatalmakkal szemben.&#8221;

	Aki csak valamennyire tájékozva van az alföldi mezőgazdasági proletáriátus kereseti és életviszonyairól, be kell ismernie, hogy ennek a néprétegnek életszínvonala szégyenére válik egy magát a művelt államok közé sorolni akaró országnak... Ez okvetlenül a faj elkorcsosulására fog vezetni, ha lényeges javulásról hamar nem gondoskodunk.

	*

	In Új Magyarság, 4. évf., 31. szám (1937. február 9.), 1.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Vasvári Lajos - Vizy András: A munkás és a társadalom (1942)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6944982</link><pubDate>2026-04-29 13:49:21</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Elhangzott az Országos Szociálpolitikai Intézet 1942. január 15. napján tartott munkásakadémiai fórumán.

	*

	Vizy András, az Országos 

	Szociálpolitikai Intézet belső munkatársa:

	Munkástestvérek! Válságos időket élünk. Vajúdó korszakba, új világ alakulásának korszakába születtünk bele. Változások jönnek, és ezek a változások minden jel szerint elsősorban társadalmi vonatkozásúak lesznek. Jóslásokba nem bocsátkozhatunk. Nem tudjuk előre megmondani, milyen lesz a jövő magyar társadalma, de azt tudjuk, hogy rajtunk is múlik, milyen lesz.&nbsp;
]]></description><encoded><![CDATA[
	Ha kialakítjuk, határozottan kiformáljuk magunkban az eszményi magyar társadalom képét, ha kidolgozzuk - elméletben - milyennek akarjuk mi a jövő magyar társadalmát, már ezzel is határozott lépést tettünk a jobb jövő felé. A mai est problémáját, a munkás és a társadalom kérdését ebből a meggondolásból kiindulva kell megvitatnunk. Tudatában kell lennünk annak, hogy a jövőt kell építenünk. Sokkal hasznosabb és célravezetőbb munkát végzünk így, mintha a múltat és a bizonyos fokig a múlt folytatását képező jelent becsméreljük.&nbsp;

	A társadalom lényegét egészen különféle szempontok szerint lehet megítélni. Az egyik a liberális szempont. Eszerint a társadalom egyének halmaza. A társadalom nagy rendező elve az egyéni szabadság. A liberalizmus szemléletének megfelelően az államnak és a közösség minden szervezett formájának tulajdonképpeni egyetlen feladata: az egyének számára a teljes cselekvési szabadság biztosítása. Az egyén azután a maga cselekvési szabadságával önműködően kialakítja azt a természetes rendet, amely a társadalom ideális megvalósulása, és amelyben mindenki megtalálja a maga boldogulását. Az egyének a maguk szabadságát gazdasági síkon a gazdasági szabadversenyben, a pártok egymás közti küzdelmében, egymással való vetélkedésében élik ki. - A másik nagy társadalomszemlélet a világszerte elterjedt marxi, vagy osztályharcos felfogás szemlélete. Eszerint a társadalom lényegében két csoportra oszlik: elnyomókra és elnyomottakra, kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra. A társadalmat a marxizmus szerint végzetszerű hasadás, belső ellentét és ebből fakadó kényszerű osztályharc jellemzik. - A harmadik társadalomszemléletet, a társadalom egyedül helyes szemléletét, természetes társadalomszemléletnek merném nevezni. Ez a harmadik társadalomfelfogás azt mondja, hogy a társadalom áll egyénekből, de áll ezenkívül csoportokból is. Ezek a csoportok lehetnek gazdasági szervezeti egységek, üzemek, tehát termelőcsoportok, lehetnek társadalmi egyesületek, lehetnek vallási csoportok, politikai csoportok, és így tovább. Tehát a társadalom sok kisebb egységből összetevődő nagy egész. Ennek az egésznek, a társadalomnak alapsejtje a család. A társadalmi csoportok állhatnak egymással szemben, egymás ellen harcot is folytathatnak, de a társadalmon belül folyó ez a harc nem szükségszerű. Az egyes társadalmi csoportok egészséges társadalomban egymás munkáját kiegészítik, egymást vállvetve erősítik, és nem egymás ellen folytatják a maguk külön-külön harcát, életküzdelmét, hanem egymásért és a nagy, összefogó egészért, a nemzetért. Nem bocsátkozom részletekbe, mert feladatomat csupán abban látom, hogy ma esti problémánk néhány kérdésére ráirányítsam a figyelmet. Hiszen ebben a kérdéskörben magának a munkásságnak kell kialakítania a maga meggyőződését, mert &#8222;a munkás és a társadalom&#8221; problémája a munkás életének alapvető problémája. Igaz, nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ez a kérdés mindnyájunk, az ipari munkát nem végzők életének is alapvető problémája, mert mindnyájan egyetlen nagy szervezeti egységben, egyetlen nagy nemzetállamban élünk. A munkáskérdés a helyes társadalomszemlélet tükrében nem osztálykérdés, hanem nemzeti kérdés.&nbsp;&nbsp;

	Úgy hiszem, a megvitatást kívánó alapkérdések a következők:

	1) Felbontható-e a társadalom két egymással örökösen, szükségszerűen harcban álló osztályra? Helyes-e a marxista álláspont, vagy sem? Nézetem szerint nem helyes. Kétségtelen, hogy vannak elnyomók és vannak elnyomottak, kétségtelen, hogy voltak, sőt nagyon valószínű, hogy lesznek is elnyomók, bármilyen társadalmi rendszer alakuljon is ki. Vannak olyan emberek, akik hajlamosak arra, hogy másokon hatalmaskodjanak. Ezek egyikének-másikának valamilyen formában a társadalom szerkezeti hiányossága mindig lehetőséget fog nyújtani antiszociális hajlamaik kiélésére. Lesznek olyan emberek, akik hatalmaskodni fognak, ha máson nem, saját gyermekükön. De hol van az a válaszfal, amely a társadalom feltételezett két szembenálló rétegét egymástól elválasztja? Hiszen vannak nagyon sokan, például munkavezetők, vagy csoportvezetők egy üzemben, akik alárendeltek és parancsolók is egy személyben. Ezek melyik csoportba tartoznak? Az elnyomók vagy az elnyomottak csoportjába? Hová sorolható a tisztviselő, aki engedelmeskedik, viszont hivatalból olyan a hatásköre, hogy parancsol is valakinek, vagy valakiknek? A tőkések az elnyomók, és a többiek az elnyomottak? Elnyomó tehát a néhány segéddel dolgozó önálló kisiparos, és a nagy gyárvállalat bérmunkából élő, de nagy jövedelmű cégvezetője?&nbsp; &nbsp;&nbsp;

	2) Melyik helyesebb: a gazdasági élet közösségi, kollektív alapon való szervezettsége, vagy az egyéni kezdeményezésen alapuló szervezetiség? Tudjuk, hogy nálunk is vannak közüzemek, és vannak egyéni haszoncélzattal működő gazdasági szervezetek, vállalatok. Úgyszólván szemmel látható, hogy mindkét gazdasági szervezeti formának vannak előnyei és hátrányai. Az egyéni kezdeményezés több vállalkozókedvet, több mozgékonyságot, több vállalatfejlesztési törekvést hord rendszerint magában, a közüzemek ezzel szemben több bürokratikus kötöttséggel gazdálkodnak, viszont jobban kizárják vagy kizárhatják az egyre nagyobb vállalati profitszerzésre irányuló törekvést. Tehát ez a kérdés is kényes, és egyszerűen el nem intézhető probléma.&nbsp;&nbsp;

	3) Van-e létjogosultsága, és ha igen, milyen formában a társadalom függőleges felépítésének? Ez a legnehezebb kérdés, erre kissé bővebben kitérek. Pécsett egy ankéton, ahol két hétig tárgyaltunk a magyar társadalom kérdéseiről, nekem jutott az a feladat, hogy a társadalom szervezési problémáiról előadjak. Ott megpróbáltam általánosan használt közkeletű fogalmakkal néven nevezni a mai magyar társadalomban sajnálatosan helytelen irányban kialakult rétegeződést. Az első réteget a&nbsp;&#8222;társaság&#8221; kifejezéssel jelöltem meg a szónak abban az értelmezésében, amelyben az zárt, csak önmagának élő embercsoportot jelent. Amint mondani szokták,&nbsp;&#8222;a társaságba bejutni nehéz&#8221;. A második réteg a &#8222;társadalom&#8221; - a társadalom szónak helytelen, de közkeletű értelmezése. Azok, akik &#8222;társadalmi életet&#8221; élnek. &#8222;Nem mindenki él társadalmi életet&#8221; - mert az jelentős költséggel jár. A társadalom tehát ebben az értelmezésben - gondoljunk különösen a kisváros &#8222;társadalmára&#8221; - a viszonylag gazdagok, a tehetősebbek rétege. A &#8222;társadalmi élet&#8221; rendesen házi összejövetelekben, egyesületi életben, műkedvelői előadásokban, táncmulatságokban, stb. merül ki. Az utóbbiak igen gyakran jótékony célúak. A harmadik réteg a &#8222;dolgozók&#8221;. Az ipari munkásság nagy részének értelmezésében tudatosan osztályfogalom. A munkásokat, iparosokat, parasztokat sorolják ide, szemben azokkal, akik - szerintük - nem &#8222;dolgozók&#8221;, mert csak uraskodnak. A negyedik réteg az ínségesek, a segélyre szorulók rétege. Ez a csoportosítás természetesen a valóságnak csupán egészen durva megközelítése. Az egyes megyék, városok, falvak rétegeződése külön tanulmány tárgya lehetne. [1]

	A társadalmi réteg és az osztály fogalma közti különbség az elkülönülés tudatosságának mértékében áll fenn. Nyilvánvaló, hogy nem minden nagyobb jövedelmű ember nézi le embertársait, és az is nyilvánvaló, hogy nem minden munkás tekint gyűlölettel a nagyobb jövedelműekre. Aki azonban tudatosan elkülönültnek, társadalmi helyzeténél fogva a vele nem egysorsú emberekkel szemben állónak tekinti magát, az osztálytudattal rendelkezik. Az osztályt az osztálytudat termeli és formálja ki. A társadalmi rétegek, ha tudatosak, könnyen osztályokká válhatnak. Az egységes, osztály nélküli társadalom elérése érdekében tehát mindenekelőtt az embereknek önmagukról, saját társadalmi helyzetükről alkotott helytelen fogalmait kell átértékelni.

	A &#8222;társaság&#8221; nem jelenthet különálló erőcsoportot. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy társaságát, barátait, közvetlen környezetét úgy válassza meg, ahogyan akarja. A társaságba tartozás ténye azonban nem jelenthet elhelyezkedési előnyöket. A protekciórendszer antiszociális, és a társadalmi összhangot, egységet bomlasztó jelenség.

	A &#8222;társadalom&#8221; gyűjtőfogalom. A társadalom helyesen értelmezett fogalmába mindenki beletartozik. A &#8222;társadalmi életet&#8221; hozzáférhetővé kell tenni mindenki számára. Gondolok itt elsősorban a munkaidőkérdés teljesebb rendezésére és a munkáspihenőügy szerves megoldására. Gyűjtőfogalom a &#8222;dolgozók&#8221; fogalma is. Minden munkaképes ember természetszerűen &#8222;dolgozó&#8221; a nemzeti társadalomban. Munkásoknak és szellemi dolgozóknak egyaránt erre a felismerésre kell minden vonatkozásban társadalmi magatartásukat alapozniuk. A negyedik réteget, az ínségesek, a segítségre szorulók rétegét, tagjainak a nemzeti társadalom cselekvő tagjai, a dolgozók sorába való felemelése által a lehetőséghez képest teljesen meg kell szüntetni.

	Van-e létjogosultsága mégis a társadalom rétegeződésének? Mielőtt a kérdésre felelnénk, vizsgáljuk meg, milyen szempontok alakíthatják ki a rétegeződést eredményező társadalmi értékelést. Melyek azok a legfontosabb szempontok, amelyek alapján emberek, vagy embercsoportok - joggal, vagy jogtalanul - magasabbra értékelhetik magukat a többieknél? Ezek:

	
		leszármazás, születés,&nbsp;
	
		vagyon, jövedelem,&nbsp;
	
		politikai értékelés, az uralkodó párthoz tartozás vagy nem tartozás,
	
		a közhivatali állás társadalmi értékelése,
	
		belső szellemi és erkölcsi értékek - becsület, tehetség, szorgalom - és az ezek segítségével elért eredmények alapján történő értékelés.&nbsp;


	A leszármazás szempontja határozta meg főként a társadalom hierarchikus rendjét a középkor társadalmi rendszerében, a rendiségben. Ez az értékelési szempont visszavonhatatlanul a múlté. A vagyon, jövedelem alapján történő társadalmi értékelés a liberális kapitalizmus rendszerére jellemző. Az uralkodó politikai párthoz tartozás ugyancsak jelenthet társadalmi magasabbrendűséget. Így például a kommunista párthoz tartozás a Szovjetunióban. A hivatali rangnak, általában a hivatali állásnak tulajdonított túlzott mértékű társadalmi értékelés káros következményeit láttuk nálunk, Magyarországon még a közelmúltban is a hivatali pályák elözönlésében és a szabad pályáktól való irtózásban. A belső szellemi és erkölcsi értékek és az ezek segítségével elért eredmények alapján történő értékelés elvével szemben - a becsület, tehetség és szorgalom alapján történő értékeléssel szemben - az előzőkkel ellentétben semmiféle megokolással komoly kifogást emelni nem lehet.

	Ezzel már meg is feleltünk arra a kérdésre, hogy van-e létjogosultsága a társadalmi rétegeződésnek. Van, mert van olyan társadalmi értékelési módszer, amelynek alapján az embereket igazságosan értékelni lehet. De a társadalom szerkezeti felépítése is megkívánja az emberek társadalmi értékelését, és ennek az értékelésnek kifejezésre juttatását. Minden emberekből álló alkotó közösség - műhely, gyár, állami és egyházi szervezet, egyesület, hivatal - szükségképpen vezetőkből és vezetettekből áll. A vezetők kiválasztódása, egyáltalán a vezető állás, a vezetői tekintély elismerése - társadalmi értékelés. A közösségi szervezeteknek vezetőkből és vezetettekből való felépítődése teljes joggal természeti törvénynek tekinthető. De még határozottabban természeti törvény a fejlődésre, növekedésre való törekvés minden élőlény életpályáját egyformán meghatározó szabálya. Minden élőlény - növény, állat, ember - növekedni, fejlődni akar. Az ember közösségi lény. Az ember közösségi fejlődése csak a társadalomban lehetséges. A társadalomnak tehát módot kell nyújtania az ember, mint közösségi lény fejlődésére, a közösségi értékelés útján történő társadalmi emelkedésre.

	A társadalmi rétegeződés tehát helyes, de feltétlenül helytelen - amint erre már rámutattunk - a merev, öncélú, elkülönülésre törekvő rétegeződés. A szelekció, a kiválasztás, az értékelés helyes, de feltétlenül helytelen a gőg, a mások lenézése, a mások leértékelése árán jelentkező önértékelés. Elsőrendű közösségi érdek a vezetők helyes kiválasztása, ez pedig egyedül a helyes értékelési módszer alkalmazása, a szellemi és erkölcsi értékek, a becsület, tehetség és szorgalom alapján történő értékelés útján történhetik.

	Vasvári Lajos géplakatos, országgyűlési képviselő:&nbsp;

	Igen tisztelt munkástársak!

	A magam részéről tovább szeretném göngyölíteni a Vizy András testvérünk által felvetett problémát. A mai fórumi vitán a társadalom és a munkás kérdését szeretnénk meghatározni, hogy közelebb jussunk - mi, magyar munkások - ezekben a zavaros időkben a tiszta és világos meglátáshoz. Enélkül a jelenlegi küzdelmet, amelyet a sors rákényszerített az emberiségre, folytatni nem lehet.

	Az első dolog, amiről beszélnünk kell, az, hogy vajon a munkásság, mint olyan, osztály-e a magyar társadalomban. Erről azért kell beszélnünk, mert mindig szemére hányják a magyar munkásságnak, hogy osztálynak nevezte magát. Pedig a magyar munkásság igenis társadalmi osztály a többi társadalmi osztályok között. Akkor lett társadalmi osztály, amikor megindult a nagymértékű iparosodás, és a kapitalizmus hazánkban is megvetette a lábát. Ezt az osztályjelleget nem lehet letagadni és elvitatni. A liberális kapitalista rendszer kényszerítette, provokálta ki a munkásságból azt, hogy mint osztály szervezkedjék. A munkásság sehol sem talált védelmet a tőke ellen, önmagában kellett tehát védelmet keresnie. Ezeket a történelmi tényeket nem lehet úgy beállítani, mintha a munkásság rosszindulatából eredtek volna. Ma már a munkásság látja, hogy a nemzeti társadalom keretein belül kell megvívnia a harcot a tőke sokszor igazságtalan kizsákmányolása ellen. Azokban az országokban, ahol a kísérletezések folynak a társadalmi osztályok megszüntetése érdekében, a munkásság lemondhatott az eddig használt fegyverekről, mert megkapta azokat a törvényes eszközöket, amelyekkel folytathatja a maga önvédelmi harcát, mert már szervesen beletartozik a nemzeti társadalom, a nemzeti egység keretébe. Nekünk, magyar munkásoknak meg kell mondanunk, hogy mi a nemzeti egységet hogyan képzeljük el. Mi azt szeretnénk, ha [a] Magyarországon élő minden emberben megvolna a magyar sorsközösség tudata, és ennek a tudatnak átérzése kapcsolná össze az egyes társadalmi osztályokat. A munkásságnak a maga önvédelmi harcát meg kell vívnia a tőkével a törvényes lehetőségek keretein belül. A törvényes keretek között megvolna a lehetőség rá, hogy a munkásság a minimálisra csökkentse azokat [a] súrlódási felületeket, amelyek jelentkeznek. Nem az állami bürokráciától várjuk, hogy ezekben a kérdésekben rendet teremtsen. A munkásság a maga sorsát a maga kezébe akarja venni. A munkásság kereste a kapcsolatot a magyar értelmiséggel abban az időben, amikor a kapitalizmus már nagy tért hódított az országban. Már 1870-ben felismerte a munkásság, hogy szervezkednie kell, és várta, hogy jöjjön az értelmiség, és adjon szellemi felvilágosítást és útbaigazítást neki. Akkor jelentkezett Mayer Jakab, az első intellektuel, aki ellátta azt a feladatot, amit a munkásság a maga fajtájától várt. 1870-ben, amikor az első antiszemita mozgalom megindult Magyarországon Istóczy Győző vezetésével, a munkásság mint egy ember állt Istóczy mögött. Húsz év kellett ahhoz, hogy a zsidóság felgöngyölítse a munkásság frontját. 1890-től kezdve végig az egész vonalon, a munkásbiztosítóktól kezdve az összes társadalmi, politikai és egyéb egyesületekben a zsidóság látta el a szellemi vezetést. Akik ezért szemrehányásokat tesznek a magyar munkásságnak, akik mindenért - az 1918-as összeomlásért is - a munkásságot állítják oda bűnbaknak, azok elfelejtkeznek arról, hogy amikor a munkásság 30-40 esztendőn keresztül vívta a maga önvédelmi harcát a kapitalizmus ellen, a magyar értelmiség megértetlenül állt ezekkel szemben. Levonva a konzekvenciákat a történelem tanulságaiból, a munkásság ma új utakon indul meg. Ma is szövetségeseket keres a magyar értelmiség színe-javából, sorsközösséget akar vállalni, és ezeknek a szellemi erőknek felhasználásával akarja az új nemzeti állam alapjait lerakni. A régi recept a munkásság számára rossznak bizonyult. A liberális kapitalizmus korában nem azok kerülnek vezető pozícióba, akik a legkiválóbbak, nem az erkölcsi elit, nem a szellemi arisztokrácia. Ezért a munkásság helyes szelekciót kíván végrehajtani, és keresi a helyes kiválasztás módszerét. Meggyőződésünk, hogy a jövő nemzeti és társadalmi életben nem lehetnek osztálykülönbségek, óriási vagyonbeli különbségek. Különbség csak egy szempontból lehet. Magyarság és nemzeti érzés szempontjából.

	Ha azt mondjuk, hogy a magyar munkásság sorsát a maga kezébe akarja venni, akkor ezt nem marxista elvek alapján képzeljük el. Nem akarnak a magyar munkások főispánok, sem járásbírósági ülnökök lenni, az ilyen dolgokon már túl vagyunk. Nem képzeljük azt, hogy a munkásság a hivatali pozíciókat éppen úgy be tudná tölteni, mint azok, akiknek ilyen irányú a képesítésük. A magyar munkásság a maga területén akarja megteremteni a maga számára a társadalmi emelkedés útját, a nemzeti egység keretein belül. Ehhez szükséges, hogy a magyar értelmiség, mint szövetséges, mint a sorsközösséget átérző fajtestvér egybeforrjon a munkássággal. A szakszervezetek vezető pozícióit a magunk számára követeljük. Nem akarunk többet, de kevesebbet sem fogadunk el ezen a téren.

	A magam részéről elmondottam, amit a magyar munkásság érdekében elmondandónak véltem. A jövő fejlődéséhez szükséges megindítást pedig abból a szellemi forrásból kívánjuk meríteni, amit a Professzor Úr a mi számunkra itt létesített.&nbsp;&nbsp;

	[...]&nbsp;

	Erődi-Harrach Béla egyetemi tanár, 

	az Országos Szociálpolitikai Intézet igazgatója:&nbsp;

	A bevezető előadás és Vasvári testvérünknek értékes és tartalmas előadása a kérdés lényegét kimerítették, úgyhogy az én szavaim inkább csak összefoglalják a munkás és a társadalom kérdését. A társadalomnak a munka társadalmává kell lennie, ahol a munka becsülete általánossá lesz, akkor nem lesz különbség szellemi és fizikai munkás, és szellemi és fizikai munka között. Akkor csak egy lesz: a munka és a munkának az értéke, amellyel a nemzet kultúrközösségét fenntartani és előrevinni lehet. Ezen az úton akartunk elindulni, amikor a fizikai munkás szellemi fejlődése érdekében harmincéves küzdelem után megalapítottuk ezt a Munkásakadémiát, amelyet nem kirakati tárgynak tekintünk. Ennek a mozgalomnak országos és nemzeti szervezetét akarjuk kiépíteni, mert a nemzet egységét csak ezen az úton érhetjük el. S ez az új megnyilatkozása a magyar élni akarásnak nem egyszerű, eddig gyakran tapasztalt felhevülés, hanem igenis tudatosan és eredményekben megjelenő törekvés arra, hogy a magyar értelmiség a magyar munkássággal összefogjon, és kezet kézbe téve építse ki az új magyar nemzeti egységet. Ennek a célnak érdekében nekünk sok küzdelmet kell vállalnunk, sok kényelemről kell lemondanunk, talán gúnyos megjegyzéseket elszenvednünk, ez azonban ne zavarja meg a mi hitünket, akaratunkat, elhatározásunkat. Én, a harminc éve ezen a vonalon küzdő ember, mondom, hogy sokkal rövidebb idő áll előttünk, mint ami mögöttünk van.

	Mindaz a sok értékes gondolat, amelyet az előadásokban és a hozzászólásokban hallottunk, abban foglalható össze, hogy a munka becsülete az, amit meg kell teremtenünk, kiépítenünk, és ebben a mi munkánknak nagy jelentősége, nagy feladata van. Kérem ehhez a hitet, az erőt és mindennek a törhetetlenségét, és akkor az a probléma, amely ma még legyőzhetetlen kérdésként jelenik meg, magától, észrevétlenül fog eltűnni, és meg fogjuk érni azt a változást, amelyre feltétlenül szükség van ahhoz, hogy a nemzet közösségében az új élet megjelenjék. Ennek egyik alapvető feltétele a munka becsülete, a munka szabadsága, amely akkor már nem lesz problémaszerű, hanem csak arról beszélhetünk, hogy hogyan tudnánk azt még teljesebbé tenni.&nbsp;&nbsp;

	*

	[1] A pécsi ankét előadásanyaga megjelent A magyar szociálpolitika I-II. címmel (Pécs, 1939).&nbsp;

	*

	Országos Szociálpolitikai Intézet - Athenaeum Rt., Budapest, 1942
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[David Engels: Keresztény patriotizmus? Van még helye a kereszténységnek a politikai vitákban?]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6944441</link><pubDate>2026-04-08 07:37:03</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Van-e még helye a kereszténységnek egy szekuláris és vallásilag semleges társadalom politikai diskurzusában? És ha igen, vajon nem zárja-e ki egymást a kereszténység - egyetemes küldetéséből fakadóan - és a patriotizmus - helyi, nemzeti vagy civilizációs preferenciáiból következően?
]]></description><encoded><![CDATA[
	E két ellenvetés mára közhellyé vált, és gyakorlatilag minden, e kérdéssel foglalkozó vitában nap mint nap elhangzik. Sajnálatos módon a keresztény patrióták által adott válaszok nem mindig bizonyulnak meggyőzőnek. Egyesek amellett érvelnek, hogy az egyház és az állam szétválasztása magának a kereszténységnek a &#8222;genetikai kódjához&#8221; tartozik, egészen a pápa és a császár közötti középkori konfliktusig visszavezethetően, s ezért a kereszténységet (az iszlámmal szemben) politikailag &#8222;ártalmatlannak&#8221; kellene tekinteni. Mások ezzel szemben egyfajta patriotikus kereszténységet dolgoznak ki, amelyben minden nemzet arra büszke, hogy a legközvetlenebb hozzáféréssel rendelkezik Istenhez - egy olyan kiváltsággal, amelyet állításuk szerint a történelem szavatol.

	Mindkét álláspont tévesnek tűnik számomra. Az első azért hibás, mert hallgatólagosan - olykor pedig kifejezetten - elfogadja azt a veszélyes elképzelést, miszerint a vallás &#8222;magánügy&#8221; - ez olyan felfogás, amely nagymértékben felelős társadalmunk elkereszténytelenedéséért. Ugyanis az egyéni lelki üdvösségre vonatkozó álláspontokon túl a vallás mindig magában foglal egy nagyon is konkrét és meghatározott víziót olyan tágabb kérdésekről, mint az élet, a család, a környezet, az állam vagy az emberi méltóság - ezek mind olyan területek, amelyek a természetüknél fogva politikai jellegűek. Azok, akik komolyan veszik a hitüket, szükségképpen hagyják, hogy az formálja mind meggyőződéseiket, mind pedig politikai cselekvésüket.

	Az, hogy a második álláspont - egy feltételezett helyi, nemzeti vagy civilizációs &#8222;kiváltság&#8221; gondolata - szintén téves, már abból is nyilvánvaló, hogy szinte valamennyi európai állam képes történelmi igazolást találni egy ilyen státusz számára: Franciaország mint az &#8222;Egyház legidősebb leánya&#8221;, Olaszország mint a Szentszék hazája, Lengyelország mint az &#8222;Egyház leghűségesebb leánya&#8221; és par excellence krisztusi mártírnemzet, Németország mint a &#8222;Szent Birodalom&#8221; eszméjének hordozója, Spanyolország mint a &#8222;hit védelmezője&#8221; - nem is beszélve a protestáns és ortodox nemzeti egyházakról, amelyeket gyakran különösen hangsúlyos teológiai önidealizálás jellemez.

	Ha e két álláspont egyike sem igazán meggyőző, akkor miként kellene értelmezni és igazolni a kereszténység és a patriotizmus közötti viszonyt?

	Ordo caritatis

	E kérdés középpontjában az a feszültség áll, amely az ember mint egyéni lélek eszméje - mindazzal együtt, amit ez a személyes felelősség tekintetében magában foglal - és az ember mint Isten teremtménye - mint összetett vonatkoztatási rendszerekbe ágyazott lény - eszméje között húzódik. E rendszerek eredhetnek közvetlen biológiai szükségletekből (mint például a család), vagy absztraktabb antropológiai realitásokból (mint például a tágabb társadalmi struktúrák kialakulása).

	Krisztus maga már tanítványainak adta a jól ismert útmutatást: &#8222;Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.&#8221; E kijelentés - jóllehet egyértelmű megvetést sugall a földi javakkal szemben, hiszen nem pusztán az adófizetésről van szó a római megszállók felé, hanem minden anyagi birtok csekély értékéről is az Apokalipszis közeli bekövetkezésének várakozása fényében - valójában a földi és a spirituális felelősség közötti határok alapvető kérdését veti fel. Krisztus világossá teszi, hogy Isten parancsolatai - ekként lelkünk üdvössége - végső soron abszolút elsőbbséget kell, hogy élvezzenek a földi intézményekkel szemben, függetlenül azok legitimitásától. E meggyőződés később igazolta a császárkultusz megtagadását a korai keresztények részéről, és kiváltotta az üldöztetések és a mártíromság hullámait, amelyek végül a &#8222;mártírok vérére épült Egyház&#8221; győzelmében csúcsosodtak ki.

	A lélek üdvösségének elsődlegessége azonban nem jelenti a földi kötelezettségek elutasítását - kivéve talán akkor, ha valaki a szegénységre, tisztaságra és engedelmességre tett fogadalmak révén mond le a földi kiváltságokról. Sokkal inkább arról van szó, hogy e kötelezettségek az ordo caritatis keretében, a teremtett világ konkrét rendjének megfelelően, hierarchikus módon rendeződnek. Ezt a rendet fejezi ki az 1Timóteus 5,8 is (&#8222;Ha pedig valaki az övéiről, főképpen a háza népéről nem gondoskodik, megtagadta a hitet, és rosszabb a hitetlennél&#8221;), valamint hasonlóképpen a Galata 6,10 (&#8222;Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, kiváltképpen pedig hitünk testvéreivel&#8221;).

	

	Ez a hierarchia a közelebbitől a távolabbi felé halad. Anélkül, hogy kizárná a távolabbi &#8222;felebarátok&#8221; iránti spontán szeretetet, mégis rangsorolja a szolidaritás formáit aszerint, hogy mennyiben járulnak hozzá a természetes társadalmi rend fenntartásához. Így a család és a hittestvérek mellett olyan fogalmak is logikusan e rendbe tartoznak, mint a &#8222;felebarát&#8221;, az &#8222;állampolgár&#8221; vagy a &#8222;honfitárs&#8221; - egy olyan rendbe, amely lényegében erősebb szolidaritást követel ott, ahol erősebb a közös identitás is. A regionális, nemzeti és civilizációs identitások beillesztése az ordo caritatis rendjébe ezért nem az evangélium eltorzítása, hanem mindig is része volt a hagyományos keresztény exegézisnek. Elég csak Aquinói Szent Tamásra gondolni, aki - Ciceróra támaszkodva - megfogalmazta azt a teológiai álláspontot, amely a hazafiság kérdésében mindmáig nagyrészt irányadónak tekinthető: &#8222;Az ember különböző módokon tartozik kötelezettségekkel mások iránt (&#8230;) mindenekelőtt szülei és hazája iránt, Isten után. Amiként a vallás tiszteletet ad Istennek, úgy a jámborság másodsorban tiszteletet ad a szülőknek és a hazának.&#8221; (Summa Theologiae II&#8211;II, q. 101, a. 2)

	Mindez természetesen nem jelent vak engedelmességet, nacionalista gőgöt vagy faji felsőbbrendűséget. Mindazonáltal még a II. Vatikáni Zsinat is kifejezetten kimondja, hogy a haza szeretete a keresztény kötelesség szerves része: &#8222;Az állampolgároknak nagylelkű és hűséges szeretetet kell tanúsítaniuk hazájuk iránt, szűklátókörűség nélkül, és az egész emberi család javát szem előtt tartva, amelyet a fajok, népek és nemzetek közötti számos kötelék egyesít.&#8221; (Gaudium et spes 75)

	A kozmopolita utópiák tévedései

	E nézőpontból kiindulva az az elképzelés, hogy a nemzeteket politikailag fel kellene oldani egy egységes emberiség javára - akár tömeges bevándorlás, a helyi hagyományok eróziója vagy egy általános &#8222;világkormány&#8221; létrehozása révén - aligha igazolható keresztény szempontból, ellentétben azzal az előítélettel, amelyet a médiában gyakran hangoztatnak, különösen a politikai baloldal részéről.

	Még a keresztény remény az egész emberiség végső egységére sem egy politikailag megvalósítandó, multikulturális és szekuláris ideális állapotra utal, hanem inkább a személyek közötti különbségek természetes elhalványulására Krisztus közös megismerésében - egy olyan folyamatra, amely elválaszthatatlan magának az Apokalipszisnek az eljövetelétől. Az ennek előidézésére irányuló mesterséges, kényszerítő és vallástalan kísérletek ezért szigorúan véve kifejezetten keresztényellenes vonásokat hordoznak.

	Valójában a személyek, nemek, családok és népek közötti különbségeket nem kellene alapvetően negatív jelenségként felfogni. Ellenkezőleg: ezek a különbségek a teremtéshez és az isteni tervhez tartoznak. Maga a kereszténység is megőrizte azt a szép ószövetségi hagyományt, amely szerint Isten nemcsak az egyéneknek, hanem a népeknek is őrangyalokat rendel (Dániel 10,20&#8211;11,1). Isten tehát a népeket teljes értékű erkölcsi és vallási cselekvőkként szemléli, akik képesek kollektív fejlődésre - jó vagy rossz irányban -, és akiknek sorsa minden hozzájuk tartozó egyén felelősségét érinti. Az ember így természetes módon egy állandó feszültségben találja magát a közösség iránti hűség és saját üdvössége iránti felelősség között - egy olyan feszültségben, amely vörös fonálként húzódik végig a Biblia teljes prófétai irodalmán.

	A remény kötelessége

	Milyen következtetések adódnak mindebből az aktív politikai szerepvállalás számára? Először is annak megerősítése - ha ez még egyáltalán szükséges -, hogy a világon semmiféle hatalom vagy retorika nem akadályozhat meg egy valóban keresztény politikust vagy közéleti szereplőt abban, hogy a kereszténységből fakadó meggyőződéseit közössége mindennapi életébe átültesse.

	Ez nem azt jelenti, hogy idegen hitet kellene másokra ráerőltetni, hanem sokkal inkább azt, hogy olyan döntéseket kell hozni, amelyek a keresztény értékeket társadalmi normákká teszik, és ezáltal fokozatosan újra megnyitják az utat az egyéni hit felé - egy olyan utat, amelyet a korábbi nemzedékek egyre inkább elzártak.

	E megközelítésnek a más vallásokhoz, különösen az iszlámhoz fűződő viszonyra is ki kell terjednie. Nehéz elkerülni azt a következtetést, hogy az iszlám a közeljövőben Nyugat-Európa egészében jelentős politikai erővé válik, és követelni fogja a közélet átalakítását a saját elvei szerint.

	Kétségtelenül lesznek olyan pontok, ahol a keresztény célkitűzésekkel egybeesés, illetve eltérés mutatkozik - olyan különbségek, amelyeket sem figyelmen kívül hagyni, sem eltúlozni nem szabad. Ami a transzcendencia, a család vagy az élet jelentőségének hangsúlyozását illeti, a keresztények és a muszlimok akár közelebb is állhatnak egymáshoz, mint az úgynevezett &#8222;woke&#8221; irányzat képviselőihez.

	Ugyanakkor a kereszténység és az iszlám teológiai és kulturális alapjai továbbra is alapvetően különböznek egymástól. A döntő kérdés ezért az lesz, hogy a kereszténység milyen mértékben hajlandó tovább gyengíteni saját, identitásalapú igényét arra, hogy - kiváltságos módon - formálja azt az európai civilizációt, amelyet nagyrészt maga hozott létre; vagy pedig végre bátorsággal és kitartással megvédi azt a meggyőződést, hogy az ideiglenes, helyi demográfiai konstellációk nem szolgálhatnak elegendő indokul a kereszténység azon igényének csökkentésére vagy felszámolására, hogy kultúránk végső szellemi és vallási alapját képviselje az iszlámmal szemben.

	Ha mindez konfliktushoz vezet nemcsak az iszlámmal, hanem a &#8222;woke&#8221; irányzat erőivel is, akkor e konfliktust bátorsággal kell vállalni - miközben minden egyes embernek meg kell különböztetnie, mi tartozik &#8222;a császárra&#8221;, és mi &#8222;Istenre&#8221;. Mindeközben emlékezni kell Krisztus szavaira (Máté 10,16), ahol arra inti tanítványait, hogy legyenek &#8222;okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok&#8221;.

	Pongrácz Alex fordítása

	*

	David's substack, 2026. április 6.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Egyed István: A család- és erkölcsvédelem jogi kívánalmai (1938)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6944407</link><pubDate>2026-04-07 08:09:11</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Nem lehet állítani, hogy a világháború előtt a magasabb műveltség mindig magasabb erkölcsi kultúrával járt volna együtt; sőt az akkor elterjedt liberális-radikális felfogás teret adott indokolatlan kilengéseknek, s az engedett szabadság sok szabadosságot tett lehetővé. Ez a korszak tehát nem kis mértékben előkészítette azt az erkölcsi válságot, amely a világháború után ránk szakadt.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Az emberiség nagy megrázkódásai: a háborúk és forradalmak ugyanis rendszerint lazábbá és durvábbá teszik az erkölcsöket. A nyugodt otthon felbomlása, a békés foglalkozás tartós elhagyása, az indulatok felszabadítása a társadalom tömegeiben többé-kevésbé félretolna azokat a fékeket, amelyek rendes időkben az emberi cselekvés zsinórmértékei: a gyengébb erkölcsi ellenállású egyénekben felülkerekednek az aljasabb indulatok, a nemtelen ösztönök, és csak nehezen, hosszabb idő munkájával lehet az emberi életet rendes medrébe visszaszorítani.

	A háborúk és forradalmak e visszás kísérő jelenségei természetesen még fokozott mértékben tűntek elő az utolsó világháború után, amely óriás területi kiterjedésével, a résztvevő nemzetek nagy számával, a háború hosszú tartamával, eszközeinek durvaságával minden mértéket meghaladott. Hatalmas erkölcsi válságba jutott az emberiség, s ebből a válságból nem tud kibontakozni, minthogy a béke előfeltételei sem álltak helyre. A fegyveres küzdelem befejezését a harc más terekre való átvitele követte; a nemzetek elzárkózottsága következtében a gazdasági válságok egész sora következett úgy, hogy a valódi béke mind a mai napig sem tudott helyreállni.

	Az egymást nyomon követő gazdasági válságok, a régi gazdasági javak rohamos elértéktelenedése, a kereseti és megélhetési lehetőségek erős megcsappanása, a munkanélküliség ijesztő emelkedése, a közszolgáltatások folyton fokozódó aránya általános elégedetlenséget váltott ki, és ebben az elégedetlenségben könnyen találtak visszhangra tetszetős jelszavakkal könnyelmű izgatók. Az irányát vesztett emberi lélek mohón szívta magába az új tanokat, amelyek megtagadnak minden régi értéket: vallást, erkölcsöt, hazát, családi tűzhelyet. A kommunizmus politikailag aránylag kisebb területen tudott tartósabban érvényesülni, de a kommunista erkölcs megtámadta az egész művelt emberiség nagy részének gondolkozását.

	A világháborút követő erkölcsi és gazdasági válság megrendítette társadalmi életünk minden alappillérét, ezek között első helyen a családot. A család ugyanis az az alapsejt, amelyre az emberiség egész fejlődése épül. A család hoz létre és nevel fel új nemzedékeket, az szabja meg azok erkölcsi irányát, az tart bennük fegyelmet. Ha nem jön létre vagy szétesik a család, megdől a társadalom és állam legfontosabb tartóoszlopa, romlásba kényszerül az emberiség.

	A család válságát főleg négy irányban kereshetjük.

	Elsősorban a családalapítások megfogyatkozásában. Ennek okai nagy részben gazdaságiak, de részben erkölcsiek is. Megnehezült a családalapítás, és kitolódott annak kora, de megcsökkent a családalapítási vágy is, az erkölcsök általános romlása és a szabad szerelem térhódítása következtében.

	A család válságát másodsorban a gyermekektől való félelem okozza. Ennek is vannak gazdasági okai, de még többször indokolatlan kényelem, fényűzési vágy, a házasság valódi céljának félreismerése. A gyermektelenség és egyke nemcsak értékes nemzedékektől fosztja meg a nemzetet, de a családi életet is valódi tartalmától.

	Harmadsorban a családi kötelékek meglazulása jön figyelembe. A nő kereső foglalkozása, a féktelen szórakozási vágy elhagyottá teszi a családi tűzhelyet, megfosztja a gyermekeket a családi otthontól.

	Végre a családi kötelékek felbomlását kell említeni. A könnyelmű házasságok és gyors válások korszakát éljük, s hogy ebből a rendszerből a házassági intézmény tekintélye megtépázva kerül ki, az kétségtelen. Az elváltan &#279;s különváltan élő szülők gyermekeinek kétségbeejtő helyzetére koronként éles fénycsóvát vet egy-egy bűnügy tárgyalása.

	A modern család e bajainak feltárásában és orvoslásában a társadalom minden rétegének, az államnak és a keresztény egyházaknak össze kell fogniuk. Jelen sorainkban a család- és erkölcsvédelem jogi eszközeiről kívánunk szólani.

	Kétségtelenül jogosult az a felfogás, hogy pusztán jogi eszközökkel erkölcsöt és családot megmenteni nem lehet, és hogy a családi gondolat felemeléséhez a közszellem gyökeres átalakítása és megfelelő gazdasági előfeltételek megteremtése kell. De a reformmunkának a jogi eszközeit sem szabad alábecsülni, és ezért szükséges megvizsgálni, hogy jogszabályaink nem akadályozzák-e, lehetővé teszik-e, illetőleg kellőképpen előmozdítják-e a család megmentését. Szükséges ezen a téren különösen, hogy a jog tételei összhangban legyenek erkölcsi felfogásunkkal, és támogassák a kitűzött cél elérését.

	

	Az is kétségtelen, hogy ez idő szerint is a legtöbb vonatkozásban kielégítő jogszabályaink vannak. A hiba sokszor inkább abban van, hogy a jogszabályok végrehajtása hagy fenn kívánni valót a hatóságok és a társadalom közönye következtében. Így például a szeméremsértő iratok, képek és falragaszok büntetésére (1929:VII. t.c. 2. §.), a fogamzást akadályozó szerek hirdetésének eltiltására (1914:XIV. tc. 24. §.), a káromkodás ellen (1878:V. tc. 190. §.), a vallásgyalázásra (1878:V. tc. 190-192. §§., 1879:XL. 51. §.), stb. vannak jogszabályok, de a közönség nem igen tud róluk, és nem tesz feljelentést, a hatóságok pedig hivatalból aránylag kevéssé terjesztik ki ezekre a cselekményekre figyelmüket. Talán célszerű lenne a [Magyar Családvédelmi] Szövetség keretében olyan erkölcsvédelmi iroda felállítása, amelynek működését az egyházak és társadalom megfelelő szervezetei támogatnák, s amely a rendőrséggel állandó érintkezésben lenne.

	Kétségtelen azonban, hogy több vonatkozásban a jogi szabályok nem teljesen kielégítőek, vagyis reformokra van szükség. Nem akarunk abba a hibába esni, hogy általánosságban lesújtó bírálattal illessük törvényeinket, kifogásoljuk a mai közszellemet, dörgedelmes beszédeket tartsunk a pornográfia, a mai sajtó és színház ellen, de nem jelöljük meg a haladás útját, nem részletezzük a javítás eszközeit. Konkrét javaslatokkal kell előállani a jogélet egész területén, azaz ki kell dolgozni a család- és erkölcsvédelem jogi programját. Ez lesz szakosztályunk egyik fő feladata!

	Nincs a jogéletnek olyan vonatkozása, amelyen ne lenne teendő. E helyen csak néhány szempontra hívom fel a figyelmet.

	A házasságok felbontása ma olyan méretűvé fejlődött, hogy bizonyos társadalmi körökben majdnem ritkaság az egyszeri házasság. Az állami törvények lehetővé teszik a könnyelmű válásokat, és ezt a lehetőséget komoly indok nélkül bőven használják ki azok, akik a házasság erkölcsi jelentőségét teljesen félreismerik. A házasság komolyságát előmozdítaná a házassági tilalmak megfelelő szabályozása és a házasság előtti tanácsadó intézetek oktató, ellenőrző és vizsgáló működése.

	Az eddiginél hathatósabb védelmet igényelnek az elváltan és különváltan élő szülők gyermekei, valamint a házasságon kívül született gyermekek. A szülők hatalmának korlátozása, a nők gyámságának lehetővé tétele, az örökbefogadások előmozdítása sok gyermeket menthet meg és biztosíthat. Az örökjog terén is lehetségesek olyan reformok, amelyek a többgyermekes család érdekeit a mainál jobban biztosítják. Ugyanezt a célt megfelelő (szociális irányú) bérfizetési rendszer kötelezővé tételével is elő kell mozdítani.

	A közszolgálati jogban megfelelő fizetésrendezés, a családi pótlék rendszerének következetes kiépítése, a férjes nők közszolgálatának korlátozása látszik kívánatosnak. A nagy család érdekeit a progresszív tandíjrendszer általánosítása, egyéb kedvezmények és előjogok biztosítása által kell szolgálni. A közszolgáltatások terén is a legmesszebbmenő figyelembevételt igényel a gyermekek száma.

	A közegészség és közerkölcsiség fokozottabb védelmére új szabályozást igényel a cseléd-, a dajka- és a bábakérdés. Kötelezővé kellene tenni a nemi betegségek és a terhességek bejelentését, korlátozni vagy esetleg teljesen eltiltani a magáncselédszerzést és a házasságközvetítést. Egészséges lakáspolitika, az ágyrajárás korlátozása és kevésbé feltűnő, de szigorúbb erkölcsrendészeti ellenőrzés, a közismert magzatelhajtóknak a dologkerülők mintájára való kezelése egészítené ki ezeket a rendelkezéseket.

	A büntetőjog terén elsősorban egyes bűncselekményeknek a mainál szigorúbb büntetése jöhet számba; ez az eset a házasságtörésnél, magzatelhajtásnál, kerítésnél, stb. Ugyanezeknél a bűncselekményeknél, de más visszaéléseknél is (Btk. 246. §.) indokoltnak látszanék kimondani a magánindítványi jog megszüntetését, vagy legalább korlátozását és a bűnvádi eljárás tartama alatt való kiegyezés lehetőségének az eltiltását. Ilyen természetű bűncselekményeknél a mellékbüntetések rendszerének következetesebb kiépítése is szükséges, így a magzatelhajtásoknál az orvos és bába eltiltása a foglalkozástól, számos bűncselekménynél (Btk. 250. és 289.) pedig a politikai jogok felfüggesztése.

	A büntetőjog által védett érdekkört igen sok esetben ki kellene terjeszteni. A büntető törvénykönyv ez idő szerint egyes bűncselekményeknél, például a megfertőzésnél, csak a 14. éven aluli tisztességes leányt védi (Btk. 286. §.); ezt a védelmet minden feltétel nélkül magasabb korhatárig kellene felemelni, és a fiúkra is kiterjeszteni. Hasonló reform indokolt az erőszakos nemi közösülésnél és a szemérem elleni erőszaknál (Btk. 232. és 233. §.). Az izgatás bűncselekményét (Btk. 272. §.) ki kellene terjeszteni a házasság intézményének, a népes gyermekáldásnak és a házastársi hűségnek kigúnyolására is.

	A magzatelhajtásnál szükségesnek látszik biztosítani, hogy a tettes könnyelműen adott orvosi vélemény alapján a felelősség alól ne szabadulhasson. Mentességet csak azonnali életveszélyben végrehajtott orvosi műtét, azonfelül pedig csak közkórházban vagy klinikán az arra kijelölt hatósági - és szakorvosok javaslata alapján végzett műtét élvezhessen. Szabályozást igényel a fogamzóképesség megszüntetésére irányuló műtétek kérdése is.

	Ezeken a kiegészítéseken felül néhány új bűncselekményt is meg kellene állapítani. Így büntetni kellene a házasságszédelgést, különösen, ha házas ember házassági ígérettel téveszt meg és csábít el kiskorú nőt. Bűncselekménnyé kellene továbbá nyilvánítani a tartási és felügyeleti kötelezettség indokolatlan megsértését, ha ebből a kiskorú egészségére, erkölcsére hátrányos következmény áll elő. A pornografikus iratok mellett hatályosabban korlátozni kellene a szennyirodalom terjesztését.

	Nagyon kívánatos lenne, hogy a családi élet kérdéseivel és az erkölcsvédelemmel vonatkozásban lévő bírósági ügyeknél az eljárás ne érjen véget a büntetés kiszabásával, vagy esetleg a felmentéssel, hanem a bíróság, illetőleg hatóság kiterjessze figyelmét - esetleg a Családvédelmi Szövetség pártfogónői szolgálata útján - a sértettre, továbbá az eljárásban érdekelt személyek kiskorú hozzátartozóira is. Nemcsak és ne annyira a jogeset formai elintézésén legyen a súly, de a hatóság vizsgálja ki az ügy erkölcsi vonatkozását, vegye figyelembe az érdekeltek testi és lelki alkatát, és igyekezzék az élet gyakorlati irányítására.

	Rendkívül fontos a közerkölcsiség érdekében a bűnügyi tárgyalások ismertetésének lehető korlátozása. Nem kell bővebben megindokolni, hogy egyes bírósági tárgyalások részletes közlése és szenzációs beállítása mennyire fertőzi a lelkeket, s mennyire késztet hasonló bűnök elkövetésére. El kell térni attól a törvényes elvtől, mely szerint a bírósági tárgyalások hív szellemben való ismertetése minden felelősség alól mentesít, és ki kell mondani, hogy a közerkölcsiséget veszélyeztető híradások akkor is büntetendők, ha valóságot tartalmaznak. A nyomozás és vizsgálat stádiumában a bűncselekményekről csak rövid és tárgyilagos tudósítást lehessen közölni, a bűntettes arcképét és a bűncselekményre vonatkozó felvételeket csak hatósági engedéllyel lehessen közzétenni. Korlátozni kell a családi élettel, női becsülettel kapcsolatos bírósági tárgyalások nyilvánosságát, és lehetővé kell tenni, hogy a bíróság a nyílt tárgyaláson történtek közzétételét is megtilthassa.

	Ezek látszanak a fokozottabb család- és erkölcsvédelem tekintetében a legsürgősebb jogi reformoknak, amelyek szükségességének népszerűsítését és megvalósításának kisürgetését a Magyar Családvédelemi Szövetség kimagasló feladatául tűzte ki.

	*

	In Nemzeti Családvédelem, I. évf., 8-9. szám (1938), 1-4.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Zrinyi József S. J.: A természetjog rendező szerepe a magyar nemzeteszmében (1944) - II. rész]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6944090</link><pubDate>2026-03-30 08:42:02</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Az igazságosság és közjó a nemzet és nemzetkisebbség viszonyában

	Sokkal nehezebb ugyanezt az elvet alkalmazni a nemzetkisebbség és az uralkodó nemzet viszonylatában. Azonban a keresztény etikának egy óriási előnye a nagyvonalúság és az összefoglaló erő. Amint a keresztény aszkétika a látszólag összeegyezhetetlen értékeket össze tudja kapcsolni: a komolyságot a derűvel, az önérzetet az alázatossággal, épp úgy a keresztény etika is össze tudja hangolni az ellentéteket: az egyén viszonyát a közösséggel és fordítva, az általános emberszeretetet és jogtiszteletet, a saját nemzethez és fajhoz való hűséges és áldozatos ragaszkodással. Az etikának erre az átható erejére támaszkodunk tehát akkor, amikora nemzetkisebbség és az uralkodó nemzet egymáshoz való viszonylatát vizsgáljuk. Előbb azonban az előbbi két fogalmat világítjuk meg.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Mi a nemzetkisebbség?

	&#8222;Kisebbség&#8220;, &#8222;nemzetiség&#8220;, &#8222;nemzetkisebbség&#8221; egyet jelentenek. Nyugaton inkább a &#8222;nemzetiség&#8220; kifejezést használják, az osztrák nemzetmeghatározásban a &#8222;kisebbséget&#8220; ismerik. Legkifejezőbb talán a kettő összekapcsolása, ezért mi ezt használjuk. A nemzetkisebbség jelent egy azonos fajú, kultúrájú, lelkiségű közösséget, amely politikai önállóság híján, más uralkodó közösséggel alkothat egy államot vagy politikai közösséget. A nemzetkisebbség összetevői a közös nyelven, valláson, fajiságon kívül a közös jellembeli, szellemi, erkölcsi megegyezések, de leginkább az illető közösséghez való tartozásnak öntudata és szabad gyakorlata. Nemzetkisebbség és nemzet tehát nem a nemzet fogalmában térnek el egymástól, mert mindkettő egyformán részesül benne, hanem abban, hogy az egyik uralkodó, a másik nem. Uralkodás alatt nemcsak számbeli fölényt értünk, sőt ez hiányozhat is, hanem az állami, politikai, gazdasági élet belső irányítását, az egész közösség hivatalos képviseletét más közösségekkel szemben. Ezt gyakorolhatja számbelileg alacsonyabb közösség is, mert éppen az ragadta magához az irányítást, de mégis uralkodónak kell nevezni

	Amíg az államok jogi, kulturális, megközelítőleg nyelvi, gazdasági egységen alapultak, addig - tehát kb. a XVIII. századig az állami közösség nemzeti tagoltsága - kisebbségre és uralkodó nemzetre a polgárok jóléte és lelki egyességérzetének szempontjából alig volt számbajöhető körülmény. A francia forradalom után azonban - három évszázadra a vallási kisebbségek nemzetközi védelembe vétele után - létrejöttek egyes nemzetközi szerződések az idegen uralom alatt élő, vagy oda jutott kisebbségek érdekében. Az első szerződések nagyon humánusak voltak. 1609-ben a finnek területi autonómiát kaptak, 1815-ben a bécsi akta a lengyelek önállóságáról gondoskodott. Az 1878-i berlini elv szerint már csak &#8222;tiszteletben kell tartani&#8221; a kisebbségben levő polgárok jogait. Mióta pedig a jogi és történelmi állam helyébe a faji vagy nyelvi egységet állító nemzeti állam eszméje lépett, az egységes állammal szemben a nemzetkisebbségek jogai is erősebb hangsúlyozást kaptak, és egy új elv született meg, az ún. nemzetiségi elv, vagy a népek önrendelkezési elve, amelynek lényege az, hogy a magukat nemzetileg külön egységekül érző embercsoportokat külön állami léthez való jog illeti meg, függetlenül attól, hogy mióta élnek más álam kötelékében, és miért kerültek oda. Ez az elv a lényege Wilson proklamációjának is, melyet a világháború befejezésekor tett közzé. Ennek értelmében a népcsoportoknak veleszületett joga dönteni arról, hogy milyen politikai életet akarnak élni, és melyik államhoz akarnak csatlakozni. Különösen közelfekvő ennek az elvnek az alkalmazása olyan esetben, amikor egynyelvű, egyfajú népközösség nagyobb csoportokban él az anyaállam területén kívül a környező országokban. Nagyon csalogató az a megokolás, mely kimondja, hogy ezeknek az anyaállamokhoz való csatlakozása természeti követelmény, mert nagyobb belső egységet alkotnak, és nagyobb hatalmat más államokkal szemben. Ezt hirdeti a tulajdonképpeni nemzetiségi elv. Ennek értelmében az egynyelvű, egyfajú népet az államkötelék illeti meg, tekintet nélkül történelmi, földrajzi körülményekre.

	Hogyan felel a keresztény etika ezekre a kérdésekre? Hogyan és mivel teremt rendet az egy államköteléken belül élő nemzetkisebbség és uralkodó nemzet között?

	Nagyvonalúan összefoglalva a jogokat, és érveket kiegyenlítve a közjónak általános szempontja szerint.

	A közjót tartja szem előtt, amikor elítéli a népek korlátlan önrendelkezési elveit. A közjó követeli azt, hogy az államrend erős, biztos alapokon nyugodjék. Ezt az állam célja határozza meg. Az egyén ugyanis azért csatlakozik a közösséghez, hogy nagyobb javakban részesüljön, hogy jogait védje meg a közösség, nyújtson segítséget anyagi, szellemi életéhez és a külső ellenség ellen. Ki mondja azonban azt, hogy biztos az az államrend, melyben hol az egyik, hol a másik népcsoport válik ki és kezd önálló életet, hol az államterület közepén, hol a szélén vannak ilyen mozgolódások? És ha új állam alakul esetleg a régi közepén, bizonyosan nem lesz jóindulattal a szomszéd közösséggel, mert éppen azért vált el tőle, eltekintve attól, hogy gazdaságilag, erkölcsileg mennyire megrázkódtatja az államot egy közösség esetleges kiválása, különösen, ha földrajzilag és hadászatilag fontos helyet képvisel. A közjó elvére támaszkodva így tagadja meg a keresztény etika a népek korlátlan önrendelkezési jogát.

	Ugyanezt az elvet tartja szem előtt akkor, amikor a szorosan vett nemzetiségi elv fölött ítélkezik. Valamilyen anyanemzethez politikailag is hozzátartozni, belső, vitális kapcsolatban élni kétségkívül jó, kívánatos és érthető, mert erre az egyesülésre az ember természete szerint vágyódik. Azonban nem egyedüli és legfőbb jó. A legfőbb az álamközösség általános java (prosperitas publica, bonum commune), mely magában foglalja a jogvédelmet, segítséget a gazdasági, kereskedelmi életben, a szellemi kincsekben való részesedést, földrajzi egységet a szomszéd népekkel szemben, stb. Mindebben a nemzetiségnek, mint ilyennek nem nagy jelentősége van. Ezért az államközösség általános java köti a nemzetkisebbséget az uralkodó nemzethez.

	Ez a keresztény etika felfogása és negatív felelete a népek és nemzetek jogait túlzottan kihangsúlyozó elméletekre. Leszögezi tehát azt, hogy a két közösség egymásra utaltságát a közjó követeli.

	A nemzetkisebbség és uralkodó nemzet egymáshoz való viszonyát pozitíve szintén a közjó és az igazságosság elvével világítja meg.

	Először is elfogadja azt, hogy nemzetkisebbség épp úgy, mint az uralkodó nemzet természetes formáció, keletkezése az ember természetében gyökerezik. Közösségbe tömörülni nagyobb javakért közelfekvő, és az emberi természettel nagyon összefér. Nemzeti közösségbe tömörülni, melyet a közös szellem, lelkiség, sors, származás, földrajzi helyzet tart össze, szintén összefügg a természettel, sőt szükségszerű következménye az ember szellemi adottságának. Az állatok értelem híján csak ösztönösen tömörülnek, az ember értelme világánál öntudatosan alkot szellemi, erkölcsi közösséget, nemzetet. Tekintettel tehát arra, hogy a nemzet egy természetes alakulás, erkölcsi közösség, szükségképpen ennek megfelelő erkölcsi természetjog illeti meg. Ennek a jognak az alanya a nemzetközösség, tekintet nélkül arra, hogy a kisebb vagy nagyobb számban él-e, hogy önálló politikai életet él-e, vagy mint kisebbség, más államban keresi boldogulását.

	Röviden jegyezzük meg: Isten gondolata az a nemzettel, hogy amint különböző egyéneknek különböző hivatást és életutat jelölt meg, úgy a közösséget is más és más hivatással ruházta fel. Ennek megfelelően más természetet adott egyiknek és másiknak. Mint nagy virágoskert virágágyai, vagy a prizmában megtört fénysugarak, olyan az Isten elgondolása a nemzeti közösséggel Ugyanazon az általános emberi természeten (animal rationale) nemcsak egyéni, de közösségi viszonylatban is másképp törik meg az emberi élet. Más szellem, érték van, képviselve mindegyikben. Cél, hogy egyik a másikat kiegészítse, egyik a másiktól tanuljon. A magyar tüzes lendületet egészítse ki a német szívósság, a latin világoslátás, a szláv érzelmi beállítottság, stb.

	Mivel tehát a nemzet természetes alakulat, és az Isten tervében is különböző nemzet különböző hivatást tölt be, akkor számolni kell azzal, hogy jog illeti meg. A jog alanyát már említettük. A tartalma - ismét tekintet nélkül a kisebbségre - az, hogy mindazt, ami a nemzetiségével szoros kapcsolatban van - nyelv, szokások, kultúra, hagyományok, erkölcsi, jellemsajátságok - megőrizheti, sőt köteles azokat kitermelni, hogy az általános kultúrát megtermékenyítse, és a hivatásának megfelelően új színt képviseljen benne. Ezt szögezi le XII. Pius az 1941-i karácsonyi beszédében: &#8222;Az erkölcsi elvekre épített új rendben nincs helye a kisebbségek elnyomásának, sem kulturális és nyelvi sajátosságaik nyílt vagy csalárd elnyomásának, sem gazdasági tehetségük megakadályozásának, sem pedig természetes szaporodásuk korlátozásának vagy megszüntetésének. Minél következetesebben tiszteli egy állam megfelelő szerve a kisebbségek jogait, annál biztosabban és hatásosabban követelheti a többi polgárokéval közös polgári kötelességek teljesítését.&#8220; A kapott nemzeti talentumok kamatoztatásában egyenlő fél tehát az államközösségben a nemzetkisebbség és az uralkodó nemzet, egyféleképpen illeti meg őket a jog és kötelesség nemzeti kincseikhez és azok kitermeléséhez. Annál is inkább, mert a nemzetkisebbség nem azért csatlakozik a közösséghez, hogy egyéni kincseit elveszítse, hanem, hogy azokat biztosítsa, és könnyebben felszínre hozza. Az uralkodó nemzetnek is ezt kell várnia az államhatalomtól: a közjónak olyan értelemben vett biztosítását, hogy meglegyenek a szükséges anyagi, szellemi lehetőségek az állam tagjainak tisztességes, a kultúrszínvonalnak megfelelő megélhetéséhez, és ugyanakkor lehetőség arra is, hogy a nemzetközösségben elrejtett talentumokat felszínre hozza, és más közösségnek felkínálja. De tekintettel arra, hogy abban az esetben, amikor egy államkötelékben az uralkodó nemzeten kívül még egy vagy több nemzetkisebbség is helyet kapott, és így több - lélekben, szellemben, erkölcsben, jellemben, öntudatban, szokásban, stb. - különböző közösség van egymás mellett, az egyes közösségek nemzetiségének megőrzésére és érvényesítésére egy általános norma kell, hogy ahhoz igazodva a közösségi élet ne legyen terhes, hanem békés és gyümölcsöt hozó. Ez a norma, amelyhez az uralkodó nemzetnek és a nemzetkisebbségnek igazodnia kell: a közjó, az egész közösségnek a java. Ezt a közjót közelebbről az igazságosság suum cuique-je alapozza meg. Az államnak meg kell adnia a kisebbségnek a nemzetiséghez tartozó jogokat (nyelv, iskolás szokások), de ugyanakkor a nemzetkisebbségnek is a többi polgárokéhoz egyenlően részt kell venniük a közös terhekben: magukévá kell tenniük az egész közösség céljait, és mindent meg kell tenniük az egész közösség javáért. XII. Pius fent idézett utolsó mondata szerint ez a közösségi javak előmozdításában való részvétel a normája annak, hogy az uralkodó nemzetnek milyen lojálisan kell a nemzetkisebbség törekvéseit, céljait figyelembe venni. Azonban az uralkodó nemzet előtt is a közjónak kell lebegnie, és nem szabad esetleg hiperlojaltással vagy elhamarkodottsággal túlzó különválást biztosítani a nemzetkisebbségeknek. Mindent összefoglalva tehát, a nemzetkisebbség és az uralkodó nemzet viszonyát az igazságosság irányítása mellett a közjó határozza meg.

	Nemzetkisebbségi kérdés és népiség

	Még egy egészen rövid pillantást kell vetnünk arra az összefüggésre, amely a nemzetkisebbségi kérdés és a népiség között van.

	A népiség fellépéséhez meg kell jegyeznünk azt, hogy szinte szükségszerűséggel lépett fel már nem egyszer a népek történetében. Amikor nagy háborúk, megpróbáltatások, nemzeti szerencsétlenségek, vagy még több esetben uralkodó osztályok szellemi és erkölcsi lesüllyedése érik a nemzetet, ha van benne néhány látószemű és őszinte ember, aki a javát akarja, akkor feltétlenül áthelyezi az egész közösség gondolkozásmódját és érdeklődését a nagy népközösségre, hogy bizalmat és megújulást keressen nála. Most is tehát, amikor a fenti feltételek - katasztrófák és kulturális süllyedés - szinte a legnagyobb mértékben érik a közösséget, az egész nemzet figyelme az elfelejtett nép lelkisége felé irányul, onnan akar meríteni új színt a dalhoz, új ritmust a tánchoz, új szimbólumot a beszédhez, új stílust az építéshez, stb., új kultúrát onnan akar meríteni, vagy a régit, ezzel akarja felújítani. Ez az egészséges népiség mozgalma, amely tehát azon az elven épül fel, hogy az igazságosság nevében és szellemi értékeinek tudatában a nép részt kér magának a nemzeti közösség életének az irányításában, azáltal, hogy felajánlja azokat a primitív, kezdetleges állapotban levő értékeket, melyeket a Teremtőtől kapott, az egész közösségnek és a többi nemzeteknek. Az egészséges és helyes értelemben vett népiség tehát nem puszta reakciója az arisztokratizmusnak, nem is lázadó féktelenek akarnokoskodása, nem is pusztán szociális mozgalom, hanem egy új szellemi áramlat erős fuvallata, mely szédületes energiákat, elhasználatlan formákat hoz magával, hogy abból mintegy nyersanyagból egy-egy új, sajátos lelki kép, vagy ragyogó színfolt jelenjen meg a Teremtő pasztelljén, mint a különös szellemi tartalommal és hivatással felruházott népek lelki fényképe, mindenkinek hasznára és gyönyörűségére. Hogy van a mostani népiségben sok lázító akkord, az nem a népiség fogalmából következik, hanem egyszerűen abból, hogy évszázadok jogos nyögése és fájdalma tör most fel, és hogy ezt is emberek irányítják. A keresztes hadjárattal kapcsolatban is volt számos visszaélés, nem egy botrányba fult és rablóhadjárat lett, de mégsem tagadja senki, hogy mögötte a középkor lovagi eszménye van, mely a kereszténységnek egyik legnagyobb büszkesége. Az egészséges népiség tehát feltétlenül helyet kér ma nemcsak a kulturális, szellemi, erkölcsi megújulásban, hanem a nemzetkisebbségi kérdés megoldásában is. A helyes értelemben vett népiség ugyanis teljesen a természetjog, az igazságosság és közjó szolgálata alapján áll. Vallja azt, hogy minden nemzetnek - melynek egyik legszámottevőbb csoportja a nép (alsóbb néposztályok) - a nemzeti, lelki arcát a nép őrzi. Ehhez a lelki formához minden nemzetnek egyformánjoga van, ezt kitermelni, felszínre hozni, a köznek és az egész világnak átadni egyformán kötelessége. A szenvedélytől mentes népiség tehát nem akar semmit elvenni a másiktól, nem önző, hanem adni akar mindenkinek. Nem akarja ráerőszakolni másokra a saját formáit, hanem felajánlja, hogy kiegészítse a másik hiányait. Olyan közösségben tehát, mely több nemzeti közösségből tevődik össze, áldást és lelki gyarapodást, közjót jelent az egészséges, szenvedélytől mentes népiség.

	Mi a nemzet?

	Mielőtt a természetjog érvényesülését és rendező szerepét bemutatnánk a magyar nemzeteszmében, ki kell térnünk annak meghatározására, elemeinek vizsgálására, és mindenekelőtt magának a nemzetnek megfogalmazására.

	

	A kérdést empirikus és filozofikus úton vizsgálhatjuk. Az előbbi felel arra a kérdésre, hogy kik tartják magukat a mindennapi életben nemzetnek, az utóbbi pedig méltón a filozófia hivatásához megjelöli azt az utolsó normát, melynél fogva valamely közösség jogosan nemzetnek mondja magát. Mi az utóbbit vizsgáljuk, mert inkább az tartozik tárgyunkhoz, és csak a filozófia által felismert norma fejezi ki a nemzet lényegét, mely minden történeti nemzetben közös, mely azokat éppen nemzetté teszi, és minden más közösségtől megkülönbözteti.

	A nemzet filozófiai meghatározásában közel visz bennünket az igazsághoz, ha megkülönböztetünk a nemzet létrehozását előkészítő tényezőket, és magát a létrehozást okozó tényezőt, amely a nemzet sajátszerű lényegét meghatározza. Aki ezt a különbségtételt nem teszi meg, nem jut el a nemzet igazi meghatározásához. Ez az oka minden félrértésnek és azoknak a zavaros fogalmaknak, melyek ma mindenfelé elterjedtek.

	A nemzetet előkészítő tényezők közül nem mindegyik egyformán fontos, de mindegyik felcserélhető, esetleges, nem adja önmagában a nemzet lényegét. Ha csak futtában tekintünk végig rajtuk, vannak, akik a nemzetet faji, biológiai közösséggé szorítják. De faji közösségről beszélni is kár. Amikor a nemzetek kialakultak, a fajok már felbonthatatlanul össze vannak keveredve, és ez a keveredés megállíthatatlanul folyik tovább. A mai intézményes kísérletek, amelyek a keveredés meggátolására irányulnak, csak múló próbálkozások, és nem általánosak. A keveredés ellenére alakultak ki tehát a nemzetek, mert a nemzet az a szellemi, lelki koordináta-rendszer, mely a természet biológiai adottságain keresztül is rendet vág.

	Ami a közös nyelvet illeti, már könnyebben juthat szóhoz, mint a nemzet kialakításának tényezője. A nyelv elengedhetetlenül szükséges a közösségi élethez, azonban nem szükséges az egynyelvűség, s teljesen esetleges, hogy melyik válik nemzeti nyelvvé. A többnyelvű magyarság példája ismeretes. Ismeretes az is, hogy éppen abban a korban érlelődött a nagy keresztény közösség felbomlása, amikor tulajdonképpen a használt nyelv nem a nemzeti nyelv volt, hanem a latin. A nyelv nemzeti jellege a történelem példája szerint csak később alakult ki a nemzet létrejötte után.

	Még általánosabb az a felfogás, amely a nemzet kialakulásának fő tényezőjét a népi etnikumban látja. Pedig a nép és nemzet közti különbség nyilvánvaló. A nép is közösség, melyet sajátos szellemiség tart össze: az etnikum. De, ha pontosan meg akarjuk mondani, hogy mi az etnikum, zavarba jövünk. Részletező leírásokhoz kell folyamodnunk, melyből kialakul valami sajátszerű lelki alkat képe, de nem tudjuk azt egyetlen központi eszmében kifejezni. Ha megvizsgáljuk az etnikum kialakulását, azt látjuk, hogy sajátos jellege öntudatlanul alakult ki, lassan, fokozatosan, számtalan összekerült elem hatása alatt. Nem előre kitűzött elv alakította ki, öntudatlanul keletkezett. Mindenesetre nem kell azt gondolni, hogy a népi közösség csak egy ködszerű szellemiség, amely semmit nem tud magáról. Ilyen népeket még az őserdő magányában sem találunk, mert a legprimitívebb népnek is van valami közösségi tudata, s már az is, hogy nép nevet ad magának, emellett bizonyít. Ebből tehát az következik, hogy a népet nem lehet a nemzettől mereven kettéválasztani. Azt azonban éppen a mai etnográfusok is alátámasztják, hogy a népiség önmagában véve tudattalannak tetsző állapot, melynek sajátosságai önkéntelenül valósulnak meg, nincs bennük sok etikai erőfeszítés a közösség ápolására. Jellemző Ortutay Gyula megfigyelése a mostani helyzetről: &#8222;Magam is több ízben igyekeztem bebizonyítani, hogy például a parasztság nemzettudata mennyire homályos, bár igen sok esetben szép és mélyreható szimbólumokban jelenik meg. S az is tagadhatatlanul igaz, hogy mégoly primitív közösségnek is van önmagukról tudatuk, valami összefogó tradíciójuk. A parasztság elsősorban nem nemzeti, hanem társadalmi létéről gondolkozik. De ettől függetlenül a nemzet csak a maga anyagában és a maga eszközeivel, tehát népiségében, a nyelv, kultúra, közös sorstudat segítségével emelkedhetik föl a maga méltóságára.&#8220; (Athenaeum, 1939, 387.)

	Ezeknek a - szerintünk - előkészítő tényezőknek a megvilágítása után menjünk közelebb a nemzet valódi meghatározásához.&nbsp;

	Ismételten rámutattunk arra, hogy a nemzetnek nyelvi és faji alaphoz kötött felfogását, ami ma annyira divatos, nem lehet tudományosan vitatni, mivel ez a nemzeti különbséget előidéző egyik tényezőnek előretolása csupán azért, mert a vérrokonság, leszármazás tudata a kritikátlan nagy tömegben a nemzeti összetartozást, öntudatot ébreszt, és izzásban tartja. Ez a nemzeti létnek az ösztönösen gondolkodó emberek számára való leegyszerűsítése, mert így könnyebben érzékelhető a nemzeti különállás szükségessége és természetessége. Az emberi közösségnek ezen a biológiai alapon való osztályozása az ember méltóságának is ellentmond, és a közösségnek ilyen értelemben vett kialakulásáról a történelem sem tanúskodik.

	Azonban nem tagadja azt, hogy a faj, nyelv majdnem öntudatlan népiség természetes alapjai a nemzetnek, mely egy öntudatos szellemi közösséget jelent. A nemzet ezek szerint egy dinamikus tendencia, amely a nemzeti közösségi szellembe ágyazódva, átfogja az élet mindennemű megnyilvánulását, közös &#8222;élettérben&#8220;, közös múltból, sorsközösségben közös hivatást vállal, közös célokra törekszik, a földi életben egységes egészként kíván érvényesülni. Mindebben maradéktalanul szellemi jellegű maradhat, és mégis sajátszerű egyénisége maradhat más nemzettudatokkal szemben: a tiszta szellemi életben is lehet, és van is individuáció. A nemzetnek ez a szellemi tartalma természetesen állandót. A nemzeti létnek a &#8222;természeti&#8220; alapjai úgy viszonylanak a nemzeti életközösség tudatához, mint az arisztotelészi metafizikában a létlehetőséget nyújtó anyag és a megvalósulást adó forma: a kettő együtt adja a konkrét, teljes valóságot,a lényegében szellemi közösséget, a nemzetiséget. A nemzetről alkotott fogalmat pedig nemzeteszmének nevezzük.

	A magyar nemzeteszme elemei

	A magyarságnak önmagáról alkotott véleményét, amely megmondja, hogy minek tartja magát, ha végignéz önmagán, nevezzük a magyarság nemzeteszméjének. A magyar nemzeteszmének az elemei a következők:

	a) a nomád birodalmi gondolat; 

	b) a &#8222;Civitas Dei&#8220; gondolata; 

	c) Szent István alkotmánya.

	A nomád birodalmi gondolat&nbsp;elvezet bennünket a magyarság őstörténetébe, abba a keleti kultúrkörbe, melynek értékeit és szellemi kincseit most hozza felszínre a történelemtudomány. Óriási néptömegeket zárt ez magába, akik Krisztus előtti és Krisztus körüli évszázadokban a mai Észak-Kína, Ázsia, Európa határán éltek. Életmódjuk a pásztorkodás volt, és a vadászat. Végtelen sztyeppében legeltették nyájaikat. Amikor az együttélés szükségessé tette, öntudatosabb közösségbe tömörültek, élükre választottak egy családfőt vagy nemzetségfőt. Ennek az öntudatos közösségnek a létrehozó oka vagy egy várható ellenséges támadás, vagy nagyobb méretű harci vállalkozás volt, vagy egy merész vállalkozó, akit megihletett a birodalomalkotás gondolata, és egyesíti a népcsaládot uralma alá. Ennek a birodalomnak két lényeges vonása van. Az egyik a fejedelem nagy tisztelete, kit égi származásúnak véltek, a másik a sajátos politikai szervezkedés, hogy sokfajú, színű és szokású nép élt együtt ebben a birodalomban. A birodalom vezetője soha nem gondolt arra, hogy egy törzsbe olvassza a sokszínű népet, nemcsak azért, mert a harcok sorozata nem engedte meg ezt, hanem, mert tudta, hogy hiábavaló volna minden próbálkozása. Az uralom egyetlen módja az volt, hogy a sokfajú, sok szokású nép fölé helyezkedjen el, őket pedig népiségükben és szokásaikban meghagyta. Mindenesetre volt valami közös összekötő kapocs is a különböző közösségek között. Elsősorban a karizmás fejedelem személye, ki összefogta őket. Ez abból is látszott, hogyha a fejedelem karizmáját elvesztette, amit abból ítéltek meg, hogy elfordul tőle a hadiszerencse, megszűnt az uralkodó hatalma is, és a törzsek szétoszlottak, hogy alkalomadtán újra összefogja őket valaki. De összekötő kapocs volt még az uralkodó néptörzsnek - melyből kikerült a fejedelem is - a szelleme, magatartása. Priszkosz rétor például úgy jelöli meg Attila hun birodalmát, hogy ott sokfajú és erkölcsű népek laknak, kik &#8222;íjat feszítenek&#8220;. E szimbolikus kifejezéssel akarja kifejezni azt a közös magatartást, mely a faji és népi különbözőséget bevonta: a harcos nomád lovas lelkületét.

	Ebben a birodalmi gondolatban lettek őseink is, mert szintén ehhez a keleti kultúrkörhöz tartoztak. A fejedelemnek isteni származását a magyar népmondák még most is őrzik, és a néphitben még most is szimbolikus a turulmadár, melynek segítségével született Álmos vezér. (Ennek a mondának történeti és néplélektani alapjait Ferdinandy Mihály történész tárgyalja: Mi, magyarok című könyvében.) Amikor pedig Álmos családja kihalt, a nép a karizmatikus hatalmat átruházta a Szent Koronára. Az ősi nomád érzület szívósan ragaszkodott tehát a hagyományokhoz, és ezért a fejedelem személye helyébe szimbolikus és misztikus személlyé a Szent Koronát teszi, amely alá a nemzet tagjai kivétel nélkül, faji, vallási, népiségi megkülönböztetés nélkül tartoznak. Mindig volt közös szellem, magatartás, hivatás, mely a sokszínű közösséget egybefűzte és nemzetté formálta, és melyet mindig a magyarság tűzött a hatalma alatt élő népek elé a történelem folyamán. Hol az domborodott ki, mint Szent István magyarságában, hogy itt a népek olvasztókemencéjében egy nagy magyar birodalmat kell életre hívni Attila hun birodalmának mintájára, hol az, hogy a magyarságnak kell a nyugatot védenie a török ellen, mint Mátyás, Hunyadi és Zrínyi magyarságában, vagy az, hogy a magyarság zászlaja alatt tartsanak össze, mint Rákóczi ruszinjai és a magyarság számottevő tömegei. Ez a közösségi szellem, melyet mindig a magyarság fogalmazott meg, végigvonul egész történelmünkön, és normája nemzeti hovatartozásunknak. Nemzeteszménknek ez a két vonása azonban, mint láttuk, a fejedelem összetartó ereje és a közösséget átfogó közös szellemiség, keleti örökségüek és ősi, pogány birodalmi gondolatot tartalmaz.

	A magyar nemzeteszme második eleme a&nbsp; &#8222;Civitas Dei&#8220; gondolata

	Amit őseink a birodalmi gondolatról, a fejedelem méltóságáról és a közösségi szellemről kigondoltak és magukkal hoztak, azt a keresztény Nyugathoz való csatlakozás által a természetfölöttiség sugárözönével vonták be. Amikor a magyarság abbahagyta a kalandozásokat és letelepedett, hogy békés, Nyugatba beleilleszkedett állami életet éljen, akkor már virágzott Európában a keresztény állameszme. A milánói ediktummal végleg elbukott a görög filozófiára alapított pogány világnézet, az elfelejtett tiszta, személyes Isten eszméje olyan óriási vonzással volt az emberiségre, különösen az Istenatyaság és szeretet parancsával tökéletesített formájában, hogy nemcsak egyéni vagy társadalmi, hanem mindkét élet síkon teljesen az ifjú kereszténység irányítására bízta magát. Így történt meg az, hogy az Egyház parancsai voltak tulajdonképpen az állam parancsai, és a keresztény állameszme szabta meg a nemzetek életének rendjét, és határozott meg minden politikai tevékenységet. Ez az állameszme Szent Ágoston &#8222;Civitas Dei&#8220; elgondolásából forrásozott. A középkor nem ismert más államot, mint azt, melynek formája és tartalma egyaránt a keresztény gondolaton nyugodott. Szent Ágoston óta, leginkább az ő eszméi alapján kialakult az ideális király alakja, aki a kormányzást azzal a megbízással kapta a kezébe, hogy a bűnös &#8222;Civitas terrena&#8220;-ban élő alattvalóknak megmutassa az utat a &#8222;Civitas Dei&#8220; felé. A keresztény fejedelem hatalmát Istentől kapta, amint nem is képzelhető el másként, hogy magasztos hivatásra Isten különös támogatása nélkül vállalkozhassék. Tévedés volna azt hinni, hogy az államfő korlátlan hatalmat élvezett. Isten helyettesének, a keresztény család fejének tudta magát, kinek az alattvalók gyermekei, nem szolgái voltak. A közösségi gondolatnak az alapja az a mély hit volt, amely a &#8222;Corpus Christi mysticum&#8220; szimbólumban érzékelődött, ahol a Regnum és Sacerdotium közös munkában egyesült, ahol az egyes tagok, &#8222;membra&#8220;, az egyes államok és azok nemzeti egyházai voltak. Ennek a hitnek értelmében az Egyház egy élő organizmus, élő szervezet, melynek feje a pápa és az ideális császár, a tagok pedig az egyes államok. Ez a misztikus közösség akkor nemcsak békés rendet és nyugodt fejlődést adott, hanem egységes hitbeli, világnézeti katedrálissá építette ki az európai népek színesnek maradt lelkületét.

	Szent István - megőrizve az ősi nomád birodalmi gondolatot - teljes egészében magáévá tette ezt a keresztény állameszmét. Elsősorban önmagában igyekezett kialakítani az ideális uralkodó eszményképét. A Legenda maior szerint az alamizsnálkodó Szent István &#8222;a szűkölködő&#8220; Krisztust akarta az ő tagjaiban (a szegényekben) megvigasztalni. (Szekfű: Állam és nemzet, 14.) A király személye és az állam fogalma így át és át van itatva vallási képzetekkel, és az egészet, amelybe isteni és emberi feloldhatatlanul vegyült, újból magasba, transzcendentális síkba emeli a koronázás ténye. Így kapott az ősi felfogás szerint isteni származású király, mint Isten helyettese tisztább fogalmat és természetfölöti megvilágítást. De magáévá tette Szent István a &#8222;Corpus Christi mysticum&#8220; elvét is. Az Intelmek szerint az Egyház Krisztus teste, más helyütt Krisztus a fej, az apostolok és a hívek Krisztus tagjai, és ennek a misztikus közösségnek tette a tagjává a magyar Egyházat, és vele az egész magyarságot is. A magyar nemzeteszmének ez a transzcendens lelkiségből fakadó vonása elvitathatatlan. Az ősi nomád birodalomra, mint dicsőséges kupola, úgy borul rá a keresztény nemzetek szolidaritásának ez a gondolata, amelytől származtatott királyi hatalommal párosult szolgálat és tesvériség jellege.

	A magyar nemzeteszme harmadik eleme: A szentistváni alkotmány

	Az ősi nomád birodalmi gondolatot és a középkor &#8222;Civitas Dei&#8220; eszményét fogja össze a szentistváni alkotmány, mely tulajdonképpen nemzeteszménk harmadik elemét képezi.

	Szekfű Gyula élesen tiltakozik azok ellen, akik a magyar alkotmány megfogalmazását Szent Istvántól el akarják vitatni, az Anonymustól említett vérszerződésben látják a magyar alkotmány megszületését, mely ezer esztendőn át lényeges vonásaiban változatlanul fennmaradt. (Állam és nemzet, 11.) Nem tagadja, hogy voltak kormányzási elvek, de &#8222;ami kormányzási elvei a magyarságnak pogány korából ismeretesek, azok közösek voltak azon népekkel, melyek részint vérkeveredésből, részint ugyanazon kultúra folytán a régi magyarság társnépeinek tarthatók: ezek az ázsiai síkságon vándorló és uralkodó, nomád és félnomád harcias törzsek&#8220;. Ezek azonban soha nem formálták a magyar államiságot. &#8222;Pogány magyar alkotmányunk a magyar nép testére szabva soha nem volt, első alkotmányunk éppen Szent Istvántól való&#8220; (i. m., 12. o.). Ha ezt az alkotmányt meg akarjuk határozni, akkor össze kell foglalnunk Szent István törvényeit, intelmeit, intézkedéseit, melyekkel sajátos jogi, gazdasági, birtokpolitikai, stb. berendezést teremtett, és meghatározta a magyar nemzet és államcélját és létformáját.

	Tehát nemcsak közigazgatási, államszervezési elveket szögez le, hanem megjelöli a magyarság hivatását abban az új környezetben, melybe sodródott. A magyarság belső életének és külső, más nemzetekkel szemben tanúsítandó magatartásának az elveit foglalja tehát magába a szentistváni alkotmány. Minket csak az utóbbi érint, bár az előbbi területen is megtalálnánk Szent István elméjének villanásait, melyekkel a magyarság belső életét megszilárdította. Szent István elgondolása a magyarság hivatásáról magán viseli a régi nomád birodalmi gondolatot, s itt a Kárpátok medencéjében, akart egy soknyelvű, sokszokású országot alapítani, egy &#8222;Civitas Dei&#8220;-t, melyben az irányítást, a konkrét célkitűzést a magyarság végzi, a szellemiség vezető szerepét a magyarság viszi. Kitűnik ez a gondolata minden munkájából, de épp úgy megnyilatkozik az Intelmekben is. Miután ezekben megmagyarázza fiának, melyek a &#8222;királyi hit&#8220;, vagy a &#8222;királyi korona&#8220; ékességei: első a keresztény vallás, második az egyház, harmadik a papság, negyedik a világi főemberek, vitézek és nemesek, az ötödik a türelem és igazságos ítélkezés, a hatodik a jövevény népek, kikről így emlékezik meg a hatodik fejezetben: &#8222;A külföldiek befogadásáról és vendégek tartásáról. A vendég és jövevény népekben oly nagy haszon vagyon, hogy a királyi méltóság érdem szerint nekik adhatja a hatodik helyet. 1. §. Hogyan gyarapodik a római birodalom kezdetben és magasztaltalak fel dicsőségesen a római királyok, ha nem, hogy különféle tartományokból sok jelesek és bölcsek sereglenek oda. 2. §. Mert amint különféle tartományok széléről jönnek vendégek, különféle szokásokat, fegyvert és tudományt hoznak magukkal, ami mind a kiirály udvarát ékesíti és teszi nagyságosabbá, és igen megrettenti az idegenek szivét. 3. §. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és törékeny. 4. §. Hagyom azért, fiam, hogy adj nekik táplálkozást, tisztességes tartást, hadd éljenek nálad örömestebb, hogysem másutt lakozzanak&#8220;. (Pfeiffer: Levelek Szent Imréhez. Pozsony.)

	Szent István intelmeinek ezeket a sorait ma nagyon szélsőségesen magyarázzák. Azok, akik hozzászoktak a mai nemzetállam fogalmához &#8222;sült őrültségnek&#8220; tartják, azok pedig, akik nem ismerik az egész szentistváni államkoncepciót, csak néhány mellékes paragrafust látnak ezekben a sorokban. Az előbbiek félnek attól, hogy Szent István valami kisebbségvédelmi szövetkezetet nyitott itt, mert nem értik meg a népek keresztény kormánypálca alatti egyesülésének eszméjét. A korszak nem ismert nemzetiségi problematikát, senkinek sem jutott eszébe azon tömni a fejét. Amikor tehát jó bánásmódot, &#8222;jóakaratú táplálást és tisztességes tartást&#8220; kíván a vendégek számára jövendő utódától, ezzel nem kisebbségi jogokat és privilégiumokat akart leszögezni, hanem megvalósulása ez az elv a középkori keresztény gondolatnak, mely a szeretetet és jogot nagy kihangsúlyozással és előzékenységgel terjesztette ki az idegenekre és jövevényekre. Szent István tehát nem akart a mai értelemben vett nemzetiségi államot a Duna-medencében, idegenek befogadását a magyarság rovására hanem csak segítségüket, eszüket és fegyvereiket akarta igénybe venni a magyarság szellemi irányítása alatt kiépítendő és megerősítendő közép-európai magyar birodalom számára, mely sok népet, sok szokású, fajú és nyelvű közösséget magába fogad és irányít a &#8222;Civitas Dei&#8220; felé. Ez a szentistváni alkotmány lényege, összeolvasztása és megfogalmazása az ösztönösen, hagyományszerűen élő ősi nomád birodalmi gondolatnak és a középkori keresztény hitegység eszméjének. Egy cél és útmegjelölés, a magyar hivatás megfogalmazása. Erről a gondolatról nem mondott le soha a magyarság, ha el is halványodott néha, de mindig akadt egy Széchenyi vagy Teleki, aki a homályból kimentette, és a nemzet szeme elé tűzte.

	A magyar nemzeteszme és a természetjog

	Mindezek után nem nehéz bemutatni azt, hogy milyen összefüggés van a természetjog rendező szerepe és a magyar nemzeteszme között, mert az előbbi szinte egybeesik az utóbbival: a magyar nemzeteszme teljes egészében a természetjog közösségrendező szerepét tartja szem előtt.

	Elsősorban azért, mert az egyik lényeges eleme magának a természetjognak tágabb megfogalmazása, és bekapcsolódás a keresztény tannak közösségrendező szerepébe. A krisztusi tannak egyik legnagyobb vívmánya az emberi testvériség gondolata. Ez testvéri szeretettel és jogtisztelettel viseltetik minden ember iránt, tekintet nélkül korára, nemére, gazdasági helyzetére, fajára, nyelvére. Ez olyan vívmány a pogány világgal szemben, amit nem lehet kétségbevonni. Erről egyébként a kereszténység a gyakorlatban is számtalan példát tett. Ennek gyökere az a mély keresztény igazság, hogy minden ember egyformán Isten teremtménye, mindegyikért meghalt Krisztus, mindegyik tagja Krisztus misztikus testének, és gyermeke az Istennek. Ezt a keresztény testvériséget mindenhol hirdetik ugyan, és mindenkinek magáévá kell tennie, aki kereszténynek mondja magát, azonban egy alkotmányban sem kap olyan lényeges szerepet, mint a magyarban. Ez magyarázza meg történelmünket, hogy vérünket ontottuk Krisztus misztikus testének tagjáért, ez a kulcsa a mi nemzetkisebbségi politikánknak is, melyet röviden később felvázolunk.

	Másodsorban megnyilvánul a természetjog rendező szerepe az ősi &#8222;alkotmányban&#8220;, melyre a fent említett keresztény közösségi világnézet ráépült. A természetjog rendező szerepének irányelvét abban állapítottuk meg a két közösség - jelen esetben az uralkodó nemzet és a nemzetkisebbség - között, hogy a két közösség adja meg egymásnak a jogát, ami természettől fogva megilleti, állandó tekintettel az egész közösség javára. Az ősi nomád birodalmi gondolatnak is ez az alapja, bár primitív elgondolásban és megfogalmazásban. Ebben a közösségi gondolatban tehát szóhoz sem jut más közösség erőszakos beolvasztása, sőt a fejedelem és a közösség arra büszke, hogy sokfajta, sokszokású, soknyelvű törzseket, nemzetséget von hatalma alá, melyeknek ő ad célt, megélhetést, életbiztosítást, stb. -&nbsp; a nomád viszonyokhoz mért - közjót. Nemcsak azért nem gondolt beolvasztásra a fejedelem, mert az állandó hullámzás, melynek ezek a népek ki voltak téve, ezt nem engedte, vagy mert ezt senki sem tűrte volna, hanem benne élt halványan megfogalmazva az az isteni gondolat, hogy a különböző fajnak, nyelvnek, szokásoknak tiszteletben tartandó céljuk van. Ezeknek kifejlesztését, továbbadását családról családra, nemzedékről nemzedékre nemcsak akadályozni nem lehet, azok természetes jogának megsértése nélkül, hanem segíteni kell, mert azért csatlakoztak ők a közösséghez. A közjót ők ebben látták: közös védelem, közös hadi vállalkozás, közös fejedelem, de senki sem gondolt hagyományainak, szokásainak feladására. A közös jó érdekében, ami lehetett például egy legelő birtokbavétele, biztosítása, stb., az egyes közösségek teljesen alávetették magukat a fejedelem és általában az uralkodó nemzet irányításának, abból a primitív elgondolásból kiindulva, hogy ha közös vállalkozásról van szó, ott valakinek irányítania kell. Az uralkodó nemzetnek azonban csak katonai, közigazgatási, stb., tehát szorosan vett szervezési területen volt irányító szerepe, itt is az egyes közösségek kívánságának tiszteletben tartásával és a közjó mértéke szerint. Az egyéni értékek kiegészítése és fejlesztése volt mindig a fő szempont, ami minden közösségi társulásnak célja a természet rendje szerint is.

	Képek a &#8222;Pax Hungarica&#8220;-ról

	A magyarságnak a vele egy államszervezetben élő közösségi viszonya az említett szolidáris formában nem volt csak elmélet, hanem gyakorlat, amint azt egész történelmünk fényesen igazolja.

	Őstörténelmünkbenaz egy &#8222;nagy családban&#8221; élő népek viszonya ismeretes. Ma már tudjuk, hogy a magyarok csak külsőlegesen, laza politikai, gazdasági szálakkal voltak alávetve bolgároknak, törököknek, szabiroknak, kazároknak, s hogy viszont hozzájuk is a türk népek az ősi szokás szerint csatlakoztak: a kabarok, székelyek, besenyők. Amennyiben a közjó nem követelte, a magyarok sem érintették az alávetettek belső életét, népi egyéniségét. Az új hazában ez a lojális bánásmód mélyebb megalapozást nyert a keresztény államforma meghonosítása folytán.

	A középkorban Szent István elvei voltak az irányadók. A XII. század végén és a XIII. században szokássá válik, hogy az idegenek jogait privilégiumokkal védik, amelyek a zavartalan megélhetésre irányulnak: szabad ház- és földbirtokjogot, szabad kereskedést, a telephely közti válogatást biztosítják. A nagyobb tömegeket egy helyre telepítik: a szászokat Erdélybe, a kunokat, akiknek a Kárpátoktól fedett határokon nem volt pusztai életmódjuknak megfelelő hely, az Alföldre telepítik le. Az olaszok, németek közt sok volt az iparos, kereskedő - ezek városi privilégiumokat kaptak. A magyarság törekvése miindig az volt, hogy a nagyobb számban élő idegeneknek autonómiát adjon. Ez Szekfű felsorolásában a következőket foglalta magában: (1) a külön igazságszolgáltatás, függetlenül a vármegyéktől, (2) külön megyei, úri, főpapi, királyii hadaktól elválasztott katonáskodás, (3) saját területen önálló alsóbb közigazgatás, (4) többé-kevésbé külön adózásuk is volt, (5) bizonyos egyházi autómia. A magyarságtól tehát teljesen távol állott az idegenek erőszakos beolvasztása. Így történt meg az, hogy csak egy-két példát említsünk, a Li&#232;ge-ből a XII. században bevándorolt franciák Heves megyében még a XV. században is saját nyelvükön beszéltek, pedig kétségtelenül kis idegen szigetet képeztek a magyarság tengerében. Hasonlóképpen megtartották anyanyelvüket a milánóiak. Még a rokon besenyőket sem akarták beolvasztani. Ezek magasabb önkormányzatát még akkor is meghagyták, amikor testvéreik a magyar határokon túl már rég eltűntek; a Fejér megyei besenyők még a XIV. században is saját &#8222;besenyő comes&#8220;-ük alatt élnek, tiszteletben tartja jogaikat Zsigmond 1435-ben is. Ugyanerre mutat különböző oláh önkormányzatoknak a XVII. századig bántatlan fennmaradása. Ugyanekkor már a kisebbségeknek valóságos üldözése folyik mindenfelé: északon a szláv parasztokat irtják a germán törzsek, a német-cseh, cseh-német együttélés is nehezen megy, a lengyelek levágják a német polgárok orrát, ha nem tudják a nehezebben kiejthető lengyel szavakat. Ezzel szemben áll a középkori magyarság Pax Hungarica-ja számtalan adattal alátámasztva, melyek, mind a magyar lovagiasság és testvériség dokumentumai, legszebb tanújelei annak, hogy nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is megvolt a nemzet kisebbségek jogainak tiszteletben tartása. Ezekből hoztunk fel néhány szemelvényt.

	A magyarságnak a kisebbségekkel szemben tanúsított magatartása akkor hozta meg gyümölcsét, amikor egységes erővel kellett fellépnie a török ellen, és ennek megfelelően adott helyet a török kiűzése után a kipusztult lakosság pótlásának is idegen elemekkel. A lakatlanná vált területek betelepítését idegenek irányították, szemmel láthatólag a magyarság rovására. Úgy látszott, hogy az idegenek túlzó mértékben történt letelepedése volt a gyökere annak, hogy amikor nyugaton a nemzetállam fogalma kifejlődött, a magyarság is megzavarodott a nemzet fogalma körül. Már Diderot és d&#8217;Alambert Nagy Enciklopédiája úgy magyarázta a nemzetet, mint egy kormány alatt, ugyanazon állami határok közt élő emberek összességét. Ebből következett, hogy a nemzet és nyelv hatásköre addig terjedt, ameddig az államé. Ugyanazon államterületen, egységes kormányzás alatt tulajdonképpen egy nyelvnek van csak létjoga, ennek kizárólagosságát más nyelvek nem veszélyeztethetik. Kétségtelen, hogy erre a felfogásra a magyarság is ösztönösen felfigyelt, de vele együtt a közös államszervezetben lévő kisebbségek is. Amíg nálunk Bessenyei, Csokonai, Kazinczy lelkendeztek nyelvünk szépségein, úgy néhány évtized múlva a szlovákoknál is akad egy Kollár, aki hasonlóképpen a szlovák nyelv jogait követeli, és a román nyelvi nacionalizmus úttörői a saját nyelvük értékeire figyelmeztetik a szomszédokat.

	A magyarság azonban ekkor is megtalálta a politikai géniuszát, Széchenyi István grófot, akii előre látta ennek a mozgalomnak a rossz eredményét. Emlékezetes 1842-i akadémiai bászédében új alapokra akarta helyezni a magyar nacionalizmus és kisebbségek viszonyát, amikor ostorozta az erőszakos magyarizálást, rámutatva arra, hogy a nemzetiség lélek, szellem, és ezt nem lehet külső állami eszközökkel megváltoztatni. A keresztény etika alapjaira helyezett elgondolása azonban a liberális felfogás áldozata lett: a magas erkölcsi követelményeknek akkor nem tudott senki sem megfelelni. Ez kétségtelenül mulasztás volt, mert az 1844-es törvényhozás nem vette tekintetbe Széchenyi óvintézkedéseit, és nem próbálta a nemzetállami elveknek a hazai viszonyokhoz való gyakorlati alkalmazását abban a szellemben, melyet Széchenyi tárt fel a közvélemény előtt. Menti a hibákat egyrészt az az általános forrongás, melyben ezen a területen akkor az egész Európa volt, és méginkább az, hogy idegen érdekek akartak hasznot húzni abból, hogy a törekvő magyarság kisebbségi küzdelmekben veszítse el erejét. Rá kell mutatnunk arra is, hogy az 1848-as törvényhozás a nemzetkisebbségekre is alkalmazta a jobbágyok felszabadítását, és így mutatta meg, hogy a nem magyar jobbágyok semmivel sem esnek távolabb tőle, mint saját népe. Szekfű is a bécsi kormány rovására írja a nemzetiségi viszályokat. &#8222;Nem lehetett kétség, hogy bármit ígérjenek is a pozsonyi államférfiak a nemzetiségeknek a magyar állam keretében, ez mind kevés lesz akkor, ha a bécsi kormány felelőtlenül megcsillogtatja előttük a saját szerb, horvát állam lehetőségét vagy a román uralom alá adott Erdély képét. Most sem szabad elfelejtenünk, hogy a bécsi kormány már a XVIII. század elejétől kezdve állandóan akadályozta a magyarok és nemzetiségeik békés együttélését, aminthogy bizonyos, hogy 1867-ig a bécsi kormányé a legnagyobb felelősség a nemzetiségi viszonyok elvadulásáért.&#8220; (Állam és nemzet, 157.) A nemzetiségek is tudatában voltak ennek, de már a kérdést orvosolni nem lehetett, mert teljes egészében a tömegszenvedély és &#8222;az agitátorok&#8220; kezébe került. Bukarestből, Prágából, Moszkvából, Belgrádból dróton rángatott publicisztika pedig, mely kihasználta a zavaros hangulatot, és állandóan a szétszakadást dobolta, olyan helyzetet teremtett, melyben a tisztánlátást, eligazodást mindkét fél számára lehetetlenné tette. Szekfű végigpillantva ezen az időszakon, megállapítja a magyarság mulasztásait is: &#8222;A nemzetiségek elszakítási, legjobb esetben föderalizáló törekvéseit lelki nyugalommal néztük, képtelenül a helyzet gyökeres megváltoztatására, vakon bízva erőnkben és védett helyzetünkben. Nem gondoltuk, hogy védett helyzetünk hamarosan megszünthetik, s ugyanakkor saját erőnk is hirtelen fog gyengülni. Rosszul számítottunk, és ezen nem segített, hogy nem bűnökért, csak mulasztásokért kellett rettenetes árat fizetnünk.&#8220; (I. m., 177.)

	Most, amikor Magyarország ismét nemzetkisebbségekkel megáldott állam lett, azzal a tudattal fog a szentistváni birodalom megalkotásához, hogy nem megrögzött bűnökért, hanem mulasztásokért felel, amelyeket jóvá lehet tenni, amint azt a legújabb idők magyar miniszterelnöke, gróf Teleki Pál a magyarságnak leszögezte.

	A nemzetiségi kérdés megoldásának alaptételei

	A magyarság fennmaradása függ attól, hogy rá tud-e helyezkedni arra a nyugodt elbánásmódra a nemzetkisebbségekkel, melyet a magyarság hagyományos nemzeteszméje, és ebben a természetjog követel. Ennek a jogrendszernek az elismerése és elismertetése az egyetlen, mely a harmonikus együttélést és a boldog jövőt biztosítja. Elsősorban a nemzet nevelőire hárul a feladat, hogy a fiatalságban és mindenkiben élessze a magyar nemzeteszme tudatát, és a vele járó kötelességeket. Ez a kérdés megoldásának első alapfeltétele.

	A második pedig az, amit XI. Pius pápa mondott a karácsonyi beszédében, amikor rámutatott arra, hogy nemzetek között fennálló egyensúly és összhang az egyes államok társadalmi, anyagi és szellemi téren jelentkező belső egyensúlyától és belső értékétől függ. Nincs szilárd és megingathatatlan békefront ott kifelé, ahol nincs bizalmat gerjesztő békefront a belső vonalon.Ezt egyszerű és érthető nyelven úgy lehet a magyarságra alkalmazni, hogy minden szentistváni állameszme, a Duna-medence népeinek összefogása a magyarság irányítása mellett levegőverdesés marad, ha megállunk az üres szónál és szavaló hazafiasságnál, és nem helyezkedünk egyszer rá egészen komolyan a társadalmi élet kulturális, erkölcsi és szociális megújítására, éspedig olyan értelemben, ahogy azt a pápák szociális körlevelei és egyéb nyilatkozatai kifejtik. Ez a nemzetkisebbségi kérdés megoldásának második alaptétele.

	A harmadik pedig az egészséges népiség gondolata. Ez a mozgalom, amely ma minden nemzetnél megértésre talál, nemcsak egy nemzetnek szociális és kulturális újjáéledését hozza magával, ha helyes mederbe terelik, azáltal, hogy az egész nemzetközösség figyelme az elfelejtett, romlatlan nép lelkisége felé irányul, hogy onnan merítsen új színt a dalhoz, új ritmust a tánchoz, stb., hanem egy olyan testvériség erős fuvallata lehet, ha szenvedélyektől megtisztítják, mely nemcsak eltűr maga mellett más kultúrájú népeket is, hanem adni akar mindenkinek, felajánlja másnak saját formáit, hogy minél több és ragyogóbb szín jelenjen meg a Teremtő pasztelljén a népek színes keverékéből. Ez a nemzetkisebbségi kérdés megoldásának harmadik alaptétele.

	*

	In Láthatár, 12. évf., 5. szám (1944), 100-106.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Zrinyi József S. J.: A természetjog rendező szerepe a magyar nemzeteszmében (1944) - I. rész]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6943976</link><pubDate>2026-03-27 10:40:43</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	A természet hajlama&nbsp;

	Dante, amikor a paradicsomban a világ vakságáról elmélkedik, ezt mondja:

	&#8222;S ha a világ nem lenne egyre csak vak
	a természetnek hajlamára, látná,
	hogy országai különb népeket kapnának.&#8220;
	(Parad. VIII. 142.)
]]></description><encoded><![CDATA[
	Akkor írta ezeket a sorokat Dante, amikor a keresztény univerzalizmus már régen felbomlott, amikor már két város sem értette meg egymást, mert az egyik fél guelf volt, a másik pedig ghibellin. Már akkor meglátta, hogy a sok küzdelemnek, meg-nem-értésnek az alapja, mely népeket és városokat állított egymással szembe, és gyökere az volt, hogy az emberek &#8222;vakok a természet hajlamára&#8220;.&nbsp;Dantéban élt még a középkori szentágostoni gondolat. Nemcsak a Divina Comediában látszik ez, melyben szintézisbe hozta a középkori világnézetet, és mintegy pontot tett a középkori szellemi életre, hanem egyéb műveiben is. A Monarchiában világcsászárságról álmodozik. A sok zűrzavar, diszharmónia és háború közepette az egyes ember nem lehet boldog, mert hiszen a boldogság feltétele a béke. Szükséges tehát, hogy a városok, népek és országok felett olyan egyetemes tekintély uralkodjék, aki a filozófia világosságának fényénél, az igazság sugallatára hallgatva, minden kapzsiságot levetkőzve, megakadályozza a pártoskodást, vetélkedést és a háborút. Ez a legfőbb tekintély: a világcsászár. Nem puszta emlék a múltból, hanem biztosíték a jövő számára. Dante ettől a császártól pacifizmust várt. Mindezt azonban azért tartotta szükségesnek, mert az emberek nem eléggé keresztények, és nem hallgatnak a &#8222;természet hajlamára&#8221;.

	

	Mindenesetre Dante a fenti három sorban nemcsak a firenzei polgárok veszekedésének az okára mutatott rá, hanem rávilágított a történelem összes gyűlölködésének a gyökerére is.

	Amit Dante költői szeme hétszáz évvel ezelőtt meglátott, azt szomorúan tapasztaljuk ma is. Ma is minden meg nem értésnek az az oka, hogy nem vesszük észre a bennünk, a saját természetünkben levő megoldásnak a titkát.

	A legkirívóbb és legfájdalmasabb ennek a megoldásnak a figyelmen kívül hagyása a nemzetek közötti életben.Miért? Mert ez egész földrészeket hoz mozgásba, és nem egyszer felfordulásba. Ha a családi béreket nem fizetik, megtagadva azt, amit az emberi természet követel, az csak egyes osztályokat érint, leginkább a munkásosztályt. Ha azonban egyik nemzeti közösség tagadja meg a másiktól a természetadta jogokat, akkor az vagy anyagilag vagy önérzetében az egész másik közösséget sérti.

	Tekintettel arra, hogy ez a kérdés nagyon is húsba vág, sokan foglalkoznak ennek megoldásával. És viszont éppen azért, mert nagyon közel esik az élethez, nem hiányzik szinte sehol a szenvedélyes hang sem. Sokan ettől a hangtól átfűtött véleményüket akarják igazolni, ahelyett, hogy az igazságot keresnék, elfeledve Szent Pál mondását: ,,Veritas liberabit vos!&#8220; Nem hiányoznak nálunk sem a vérben-forgó-szemű reformátorok, de szerencsénkre vannak még higgadt, elmélyedő tudósok, akik a józan emberi gondolkodásra és a történelem tanítására támaszkodva mutatnak utat a magyarságnak. E kettő: filozófia és a történelem tanulsága adhatja csak meg egy népnek azt a biztonságot, melyre mindennapi programját felépítheti. A nemzetek közötti élet felvetett problémáira tehát csak az elfogulatlan erkölcsbölcselet és a népek történelmi tradícióinak összehangolása adhatja meg a feleletét.

	Ebben a tanulmányban be akarjuk mutatni azokat az alapelveket, melyek a nemzetközösségek nyugodt életét biztosítják,majd megvizsgáljuk azt, hogy hogyan érvényesülnek ezek a sajátos magyar nemzeteszmében.

	A természetjog fogalma és rendező szerepe&nbsp;

	Rend rendező nélkül el nem képzelhető. A nemzetek közötti életnek is szüksége van valami irányító eszmére, hogy a harmóniát biztosíthassa. Ez az irányító eszme a természetjog. Először tehát a természetjog fogalmáról kell írnunk, azután ezt hasonlítjuk össze a magyar nemzeteszmével, és ebből az összehasonlításból vonjuk le a következtetéseket. Vegyük először szemügyre a helytelen jogszemléletet,mert ebből lesz világosabb magának a természetjognak a fogalma.

	A modern jogbölcselők, főleg Kant óta a legkülönbözőbben értelmezik a jog fogalmát, és az erkölcsi alaptól és az isteni törvényektől függetlenül igyekeznek azt meghatározni. Ennek az alapnak az elhagyása viszi a modern jogbölcselőket a legellentétesebb felfogásokra, és ezért Bergbohm joggal panaszolja, hogy a jog fogalmát illetőleg még csak megközelítően sincs egyforma felfogása jogászok között. Kant és vele sokan mások a kikényszeríthetőséget (vis coactiva) azonosítják a joggal. Ez a mindennapi életben azt jelenti, hogy az útonálló jogosan fosztja meg az utazót, ha ki tudja kényszeríteni ezt tőle, a nemzetközi életben pedig azt jelenti, hogy egy húszmilliós népet jogosan nyelhet el egy nyolcvanmilliós, ha a másikat erre kényszeríteni tudja. Az egész etikai rend forrását az autonóm értelemben jelöli meg, amikor így ír: &#8222;Die ethische Ordnung besteht darin, dass Sittengesetze der autonomen Vernunft zu beobachten sind.&#8220; [Az erkölcsi rend lényege, hogy az autonóm ész által megalkotott erkölcsi törvényeket tiszteletben kell tartani.]

	A modern jogászok, bármilyen iskolához tartozzanak is, bármiben is határozzák meg a jog fogalmát és forrását, egyénben vagy közösségben, tulajdonképen csak következetesek a pozitivizmus és materializmus irányaihoz. Mert amint pozitivizmus és materializmus uralkodik a többi tudományban, épp úgy kiterjeszkedik a jogbölcselet területére is és amint eltünteti az eszmei kapcsolatokat a természet adottságaival más területen, épp úgy száműzi a jog világából is. Elképzelhetetlen természetesen az, hogy ennek a felfogásnak milyen következményei lehetnek a mindennapos életben. Az emberek között ugyanis a rosszul értelmezett önzés uralkodik. Hogy a maga módja szerint mindenki érvényesülni akar, az könnyen érthető, hogy azonban - a jog előbbi meghatározásából kifolyólag - személyi érdekeit tartja az élet normájának, az tárgyilag tarthatatlan, és azt a hobbesi állapotot szüli, amelyben az emberek mint vadállatok állnak szemben egymással. Homo homini lupus!

	A pozitív jog hatása és forrása

	Mindezek ellenére, ti., hogy milyen veszélyes következményei vannak annak az elméletnek, mely az egyént vagy az államot teszi meg a jog forrásának, a keresztény bölcselet nem zárkózik el ennek a jognak (tapasztalati, pozitív) a létjogosultsága és rendeltetése elől. Vita nélkül elismeri, hogy az emberi együttéléshez feltétlenül szükséges mint gyakorlati útmutató a pozitív törvény és a pozitív jog. Szent Tamás is fontosnak tartja a nyugodt és békés emberi együttéléshez a pozitív törvényt: &#8222;Necessarium fuit ad quietam et pacificam hominum vitam, aliquas ab hominibus leges imponi, quibus homines improbi metu poenae a vitiis cohiberentur et virtutem assequi possent.&#8220; [Az emberek nyugodt és békés életéhez szükséges volt, hogy törvényeket állítsanak fel, melyek a gonoszakat a büntetéstől való félelem révén visszatartják a bűntől, és az erény útjára vezetik őket.]&nbsp;(S. T. I. II. qu. 95. a. 1.) Csodálja benne az emberi kultúra alkotását és fejlődését. Kimutatható, hogyan keletkezett, hogyan változott az idők folyamán. Ha nem is a legtökéletesebben, de amennyire a történelmileg fellépő eszméknél és eseményeknél lehetséges, felkutathatjuk eredetét és megállapíthatjuk helyi, nemzeti és népi színezetét. A kezdetleges állapotból a tökéletesség bizonyos fokára emelte a jóra és rendezésre való törekvés, úgyhogy a pozitív jogrendben mint egy művészi alkotásra bukkanunk.

	A keresztény bölcselet tehát elismeri a pozitív jog értékeit, azonban elégtelennek tartja, mert számol a konkrét emberi adottságokkal. Tudja azt, hogy az ősigazság állapota a bűnbeeséssel megszűnt, azóta a jog és igazságosság elvesztette harmóniáját a gyakorlati életben, sőt a törvények és jogok elméleti megfogalmazásában is. Ezért jegyzi meg Szent Tamás, hogy a mai ember még a természetes ésszel megoldható világnézeti kérdések tökéletes felismerésére sem alkalmas. Az átlagember, bármennyire adva is van az Isten megismerésére való törekvés, csak homályos fogalmat tud alkotni róla. Épp úgy elhomályosodhat értelmünk a jogalkotás területén is, ha nem támaszkodunk egy csalhatatlan közös alapra, melyből minden jog forrásozik. Ha nincs meg ez a közös alap, akkor mindenki saját érdekének megfelelően állítja fel jogtételét, és az egyrendeltetésű, békés életre hivatott emberiség világnézete nem lesz mást, mint egymást tagadó tételek tömkelege. Végül a tapasztalat is azt mutatja, hogy nem volt eddig a világtörténelemben senki, aki megszüntette volna egy tekintélyes időre az egymás ellen törtetés áldatlan állapotát. Ehhez óriási tekintély, tudás és erkölcsi alap kellene, ami mind csak korlátolt mértékben van meg mindenkiben. Nem lehet elég tekintély a mai államabszolutizmus sem, mely szerint az állam a legfőbb valóság, amelyhez az állam, mint jogalany viszonyítható, és neki alárendelhető. Ennek értelmében az egyén teljesen az államé volna, benne és általa válna értékké, nem lehetne benne egyetlen viszonylatot sem megállapítani, melyet lényegében ne az államérdek rendezne. Amint látjuk, ez elég vigasztalan és kilátástalan álláspont éppenaz emberre nézve. A szó szoros értelmében - ki nem véve senkit sem - azt mondja ez a tétel, hogy az ember azáltal, hogy az államba tartozik, rabja lesz a közösségnek, megkötöttsége elkerülhetetlen, olyannyira, hogy a brutális hatalom kénye-kedve szerint használhatja ki az egyén szellemi és anyagi értékeit a maga céljára.

	Amikor tehát a keresztény filozófia olyan szigorúan utal egy csalhatatlan és végső alapra, melyből minden jog forrásozik, és amely normája a pozitív jognak és törvénynek is, tulajdonképpen az embert emeli fel megalázott helyzetéből, és a személyiségét megillető helyre teszi. Amikor pedig megalapozza azt, hogy vannak az embernek az államtól független, az állami létet, nemcsak időbelileg, hanem méltóság szerint is megelőző viszonylatai, amelyeket az államérdek nem érint közelebbről - tehát rendezésük állam-feletti szempontok szerint történik, akkor tulajdonképpen az ember relatív és kontingens voltát ismeri el, és kapcsolja össze az Istennel. Mert a jognak minden természetfelettitől való függetlenítése tulajdonképpen annak a kérdésnek a feleletén dől el, hogy kié az ember. Ha az ember autonóm, létét, célját önmagában bírja, akkor lehet a jognak is végső forrása. Mivel azonban a keresztény filozófia az ember esetlegességéből minden kétséget kizáróan bebizonyította az ember relatív voltát az Istenhez, azért a jognak a végső forrása sem lehet más, mint az Isten. Erről a transzcendentális viszonylatról, melynek értelmében a teremtmény egészen különösen mutat az Isten felé, sőt létének minden pillanatában és egész valóságtartalma szerint annyira függ tőle, hogy a hozzá való viszonyítás nélkül meg sem érthető, a keresztény filozófiának nem egy kidolgozott argumentuma tanúskodik. A pozitív jognak egy más jogtól és végső fokon az Istentől való származtatása tehát az ember méltóságának és természetének egyaránt megfelel.

	A jog és a természetjog meghatározása

	Mielőtt az ember fenti viszonylatait szem előtt tartva a pozitív jog forrására térünk, röviden meghatározzuk a jogot objektív és szubjektív értelmében. A jog szubjektív értelmében az az erkölcsi hatalom, amelynél fogva valamit leírhatunk, tehetünk vagy követelhetünk anélkül, hogy ebben valaki bűn nélkül megakadályozhatna. (Potestas moralis inviolabilis.) A jog ezek szerint nem puszta képesség vagy szabadság, hanem hatalom, mert sérthetetlen, vagyis érvényesítése nem akadályozható meg az erkölcsi rend megsértése nélkül. A jog továbbá erkölcsi hatalom, mert nem a fizikai erőben gyökerezik, hanem az erkölcsi rend követelménye és effektusa is lényegében erkölcsi. A tárgyi jog maga a &#8222;jogos dolog&#8220;, amire az alanyi jog vonatkozik. (Ilyen értelemben: &#8222;visszavívta a jogát, jussát&#8220;, azaz a jogos dolgot.) Gyakran magát a jogszabályozó törvényt és tágabb értelemben minden törvényt, a törvények és kötelességek összességét nevezzük jognak, például: római jog, egyházjog, stb.

	Ezek után rátérünk a természetjog meghatározására, amelyre a pozitív jog is visszavezetendő. A természetjog az alanyi értelemben vett jog fogalmához (potestas moralis inviolabilsis) annyit ad hozzá, hogy forrását teljes egészében közvetlenül az emberi természetben találja. Tárgyi értelemben a természetjog azoknak a jogszabályoknak összessége, amelyek a természetes erkölcstörvény erejénél fogva, minden tételes törvény közbejötte nélkül is az egész emberiségre kötelezők. A jognak ilyen értelemben vett fogalma minden józan ember lelkiismeretébe van oltva, melyet ugyanolyan evidenciával ismer fel, mint az erkölcsi jó és rossz létezését. Lehet ezt a jogfogalmat megvetni és tagadni is, azonban a szívből és az emberi természetből kiirtani nem lehet, mert tiltakozna ez ellen minden ember lelkiismerete. Nyíltan mondja Szt. Tamás: &#8222;Non potest lex naturalis quoad eius communia et universalia omnibus nota principia, ex cordibus hominum aboleri,sed quoad particularia quaedam, et ut in paucioribus.&#8220; [&#8222;A természetes törvény az általános és egyetemes, mindenki számára ismert alapelveit tekintve nem törölhető ki az emberek szívéből; de bizonyos egyedi esetekben, és kevesebb ember esetében igen.&#8221;] (S. T. II. qu. 94. a. VI.) Ilyen értelemben írja Szent Pál: Rom. 2. 14. 15. És ezért mondja Szt. Ágoston: &#8222;Lex tua scripta est in cordibus hominum, quam nec ulla quidem delet iniquitas.&#8220; [&#8222;A te törvényed bele van írva az emberek szívébe, amelyet semmiféle gonoszság sem töröl el.&#8221;] (Confess. II. 4.)

	A természetjog végső alapja

	Mi a természetjog végső alapja? Akik az előbbi értelemben vett természetjogot elfogadják, elfogadják azt is, hogy e mögött az erkölcsi hatalom mögött egy erkölcsi rend van, melynek része a természetjog is. Ez az erkölcsi rend az általános világrendnek egy része, amely magában foglalja az összes teremtményeknek az ember erkölcsi cselekedeteihez való viszonyát, továbbá az embernek és cselekedeteinek viszonyát a végső céljához, az Istenhez és az örök üdvösséghez, valamint az erre vonatkozó összes erkölcsi törvényeket. Közelebbről meghatározva ezt az erkölcsi rendet azt mondjuk, hogy egy örök törvényben (lex aeterna) gyökerezik, mely legáltalánosabban véve az az Isten gondolatában létező törvény, mellyel Isten teremtményeit bizonyos irányú cselekvésekre mozdítani akarja. Ebben az értelemben az örök törvény az értelem nélkül való teremtményekre is vonatkozik, (leges naturales physicae). Szoros értelemben az eszes lények (angyalok, emberek), legszorosabb értelemben az ember erkölcsi cselekvéseit irányító isteni akaratot értjük alatta.

	Az örök törvény létezését homályosan a pogány gondolkozók is elismerték. Szophoklész, Hérakleitosz, Platón beszéltek már egy mindent irányító törvényről. Platón ezt [a] Nomosszal jelöli, és &#8222;mindenki királyának&#8220; nevezi. (Gorgias p. 484 b.) Cicero (De legibus II. 4.) egészen világosan beszél arról a törvényről, amely minden emberi törvényhozást megelőz, és ettől független. Az örök törvény létezését el kell fogadnunk, ha elfogadjuk Isten létét és bölcsességét Mert ha van Isten, s bölcs, akkor feltétlenül akarnia kell, hogy teremtményei erkölcsi életükben alkalmazkodjanak örök céljuknak megfelelő normához, az Isten gondolatában levő törvényhez.

	Szent Tamás így fejti ki ezt a gondolatot: (S. T. I. II. qu. 91. a. I.) &#8222;Nyilvánvaló ugyanis, feltéve, hogy a világot az isteni gondviselés kormányozza, amint azt kimutattuk, hogy az egész világegyetem közösségét az isteni értelem irányítja. Ezért magának a dolgok kormányzásának az isteni értelemben, mint a világegyetem fejedelmében létező rendje a törvény jellegével bír. És mivel az isteni értelem semmit sem időben fog fel, hanem örök fogalma van, ebből következik, hogy az ilyen törvényt örök törvénynek kell nevezni.&#8221; [Latinból magyarra fordítva!]&nbsp;Szent Tamás gondolata tehát itt az, hogy feltételezve mognak az isteni előrelátással való kormányzását, amint minden kormányzásban, ebben az esetben is kell lennie egy előre feltett és megállapított elvnek, amelyhez a kormányzás állandóan igazodik. Mivel továbbá Isten nem változik az időben, azért ez a kormányzási elv, törvény, öröktől fogva van meg az Istenben. Minden törvény és jog az örök törvényben gyökerezik. (I. II. qu. 93. a. 3.)

	&#8222;Minden egymásra rendelt mozgató esetében szükséges, hogy a második mozgató ereje az első mozgató erejéből származzék; mert a második mozgató nem mozgat, csak amennyiben az első mozgatja. Ezért minden kormányzó esetében ugyanazt látjuk: a kormányzás rendje az első kormányzótól származik a másodlagosakhoz, miként a városban végrehajtandó dolgok rendje a királytól parancs útján jut el az alacsonyabb rangú tisztviselőkhöz; és a mesterségek területén is a mesterséges cselekvések terve az építésztől származik az alacsonyabb rendű mesterekhez, akik kézzel dolgoznak. Mivel tehát az örök törvény a legfőbb kormányzóban létező kormányzási rend, szükségszerű, hogy minden kormányzási rend az örök törvényből származzék. Az ilyen, alacsonyabb kormányzókban lévő rendek pedig mindazon egyéb törvények, amelyek az örök törvényen kívül léteznek. Ezért minden törvény, amennyiben részesedik a helyes értelemben, annyiban az örök törvényből származik.&#8221; [Latinból magyarra fordtíva!]&nbsp;Ebben az értelemben tehát, amint az államban a király vagy államfő parancsára támaszkodva hozhatnak törvényt az alacsonyabb tisztviselők, és az építkezésnél is van egy, aki irányít, épp úgy minden törvényt egy őrök törvénynek kell irányítania. Szent Tamás szerint tehát a természettörvény és jog az örök törvény visszfénye, ennek konkrét megjelenési formája, irányító és lekötő erejében való részesedés, ennek hasonmása. Amint az egész világ Isten eszméit tükrözi vissza, az alkotó keze munkáját és lábnyomát mutatja meg, úgy a teremtmény működési módja ennek szabályszerűsége, a hajlandóságokban megnyilatkozó lekötöttsége és irányítása tanúságot tesz a rendező és kormányzó elme törvényhozó eszméiről, az örök törvényről. Ha most ezt a jogfelfogást méltányoljuk, és összehasonlítjuk a modern jogbölcselők felfogásával, akkor észre kell vennünk, hogy a jognak ridegsége és kényszervolta eltűnik, és mintegy földöntúli dicsfény veszi körül az embert, akinek erkölcsi hatalmát nem lehet mással lekötni, mint csak Alkotójának és Törvényhozójának erejével. Minden törvény, akármilyen részleges is, az örök norma súlyában és erejében részesül és az a célja, hogy Isten eszméinek hasonmását nyomja az emberi működésből kialakuló erkölcsi világra. Ez a keresztény ember büszkesége, dicsősége és minden földi hatalom fölötti győzelme.

	A természetjog és az ember célja

	Miután láttuk az örök törvényszerűségbe gyökerezett törvényt és jogrendet, nézzük közelebbről ennek az emberre való alkalmazását Ennek az örök törvényszerűségnek a lényege az, hogy benne és általa tör minden Isten, mint végcélja felé. Mindennek oka és célja az Isten. Az emberé is. Az ember is saját természeténél fogva a célja felé tör. Az emberi természetnek a legmélyén el van rejtve ez az ösztönös törekvés az Isten felé. Hogy függünk Tőle, hogy létünknek és működésünknek korlátokat szab, könnyen megértjük, és több-kevesebb készséggel meg is hajlunk ez előtt a természeti szükségszerűség előtt. A józan gondolkozás, főleg pedig a kinyilatkoztatás arra is rávezet bennünket, hogy Istenhez való viszonyunk és a hozzá való lekötöttség nem jelent szabadságvesztést, hanem kiüntetést és uralmat. Ha tehát az ember egész lényénél fogva Istennek van alárendelve és feléje tör, mint cél felé, akkor szükséges éppen a cél kötelező elérése érdekében, hogy az ember el is tudja érni azt a célt, bármilyen körülmények között van is és hogy ebben őt senki ne akadályozza. Mi lehet az a fegyver, ami az embert biztosítja, hogy ennek a szükségszerű cél felé törtetésnek mindig érvényt szerezzen? Vagyon, földi javak? Ezek nem lehetnek utolsó normák, mert nem egyenlőképpen vannak elosztva, és így egyiknek nagyon megkönnyítené, másiknak szinte lehetetlenné tenné a célratörekvést. és elvesztésüket sem lehet sokszor kikerülni. Fizikai hatalom? Egy másik nagyobb fizikai erő ezt gátolni, sőt megsemmisíteni tudja. Tehát egy más, éspedig erkölcsi hatalmat kell adnia az embernek, melyet elvenni tőle nem lehet, és ezt a hatalmat megsérteni sem lehet az általános erkölcsi rend megsértése nélkül.

	Ez a sérthetetlen, az örök erkölcsi rendbe és törvénybe plántált erkölcsi hatalom, mellyel az ember életének legnagyobb feladatát, az örök célhoz való törekvését teljesíti: a természetjog.

	A természetjog elemei és rendező szerepe. Igazságosság

	Közelebbről vizsgálva a természetjog fogalmát, két elemet kell benne megkülönböztetnünk. Az egyik az erkölcsi hatalom (potestas), melynél fogva az örök cél érdekében leírhat valamit az ember (erkölcsi, földi javakat, stb.) - possidendi&nbsp; - valamit tehet&nbsp; -&nbsp; agendi - és követelhet - eigendi. Ez az emberrel veleszületett képesség, hatalom. Ennek következménye a természetjog másik eleme, a kötelezettség más jogalanyban (kinek éppen olyan erkölcsi hatalma van) ennek az erkölcsi hatalomnak az elismerésére (obligatio). Ez az elismerés nem értelmi tudást jelent, hanem lelkiismeretbeli lekötöttséggel belső kötelezettséget. &#8222;De interna ratione obligatoris est, ut sit ethicum i. o. voluntatem in foro conscientiae moraliter obstringenis. Quare vera obligatio esse non potest, quae hunc characterem nullo modo participet.&#8220; [&#8222;Az igazi kötelező erő belső lényegéhez tartozik, hogy etikai legyen, vagyis a lelkiismeret fórumán az akaratot erkölcsileg kötelezze. Ezért valódi kötelezettség nem létezhet, amely e jellegben semmilyen módon nem részesedik.&#8221;] (Th. Mayer: Inst. iuris nac I. 363.) Tehát itt lelkiismeretbeli kötelezettségről van szó, melynél fogva el kell ismernie mindenkinek a másikkal szembeni az erkölcsi hatalmát.

	A természetjognak ennek a két eleméből lehet levezetni a rendezői szerepét.

	Nézzük először röviden, hogy mi a rend és mi a rendezés.

	A rend a dolgok sokaságának bizonyos szempont szerint elhelyezett egysége. Rendezés alatt magát az elhelyezést értjük. A rendnek négy jegye van. (1) Az elrendezendő sokaság, (2) az egység, amely a dolgok sokaságának szempontok szerinti elhelyezéséből ered, (3) a szempont, amely szerint az egységesítés történik, (4) a rendező, aki az egységesítést végzi, így például a könyvtáros (rendező) a könyvek sokaságát tartalom és nagyság (szempont) szerint helyezi el egységbe, vagy az emberben működő életelv célirányosság szerint kormányozza a belső és külső képességeket. Alkalmazva a fenti elemeket az egész világmindenségre, feltétlenül megtaláljuk mindegyiket. Az organikus és anorganikus lényeknek végtelen skálája alkotja a föld számtalan elemével a rendezendő sokaságot. Az általános egy célra törekvés megjelöli az egységet és a szempontot is, mely szerint a rendezés történik. Végül, tekintettel arra, hogy a világnak egységes rendezése, komplikáltsága végtelen értelmű lényt követel, a rendezőben az Istenre ismerünk.

	Hogyan rendez a jog?

	A rendnek fent felsorolt követelményeit szem előtt tartva, nézzük most azt, hogy hogyan rendez a jog.

	Tekintettel arra, hogy jogalany csak értelmes lény lehet, mert erkölcsi hatalmat jelent, azért a jog is csak az emberi sokaságot rendezi, csak az emberre terjed ki a jogrendező szerepe. De az emberre kivétel nélkül: csecsemőre épp úgy, mint felnőttre, egészségesre épp úgy, mint betegre, műveletlenre épp úgy, mint műveltre, aki csak az ember fogalmában részesül A jogrendezés egysége abban nyilvánul meg, hogy a különböző képességű, természetű embereket egy közös célra irányítja: az Isten felé! A természetjog rendezésében tehát csak ez az egy szempont uralkodik, és minden ennek van alárendelve: a közös cél. Mivel továbbá a rendezés mindig bizonyos aktivitást jelent, azért is rendez a szó legszorosabb értelmében is a jog, mert az erkölcsi hatalomnak aktíve is érvényt szerez azáltal, hogy mindenkiben erkölcsi kötelezettséget ébreszt az erkölcsi hatalommal szemben, így az egység abban nyilvánul meg, hogy egyformán hatalmat ad, és egyformán kötelezettséget ró minden emberre. A jogrendezés szempontját mint alább fogjuk látni, a iustitia dönti el a közjó szerint.

	Ennek a jogrendezésnek elsősorban a közösségi életben van jelentősége. Ti. az ember társas lény, közösségben él. Céljuk közös, amelyet Isten rendelt el. Azonban kell valami, ami a célratörekvést irányítja, és ez a jog, vagy még közelebbről kifejezve a jog következménye, korrelátuma, amely a kölcsönösséget jobban kifejezi: az igazságosság (Iustitia). Szent Tamás szerint a iustitia habitus,&nbsp;melynél fogva valaki állandóan megadja mindenkinek a magáét. (S. T. II. II. 58 I.) Röviden: suum cuique. Ez a két szó foglalja magában az igazságosság lényegét és rendezésének irányító elvét. A rend bizonyos harmóniát jelenti. A közösségi életben bizonyos egyenlőségei. Szent Tamás pedig éppen a iustitia lényegének jelöli meg az egyenlőséget: &#8222;Importat aequalitatem quamdam, ut ipsum nomen demonstrál: dicuntur enim vulgariter ea, quae adaequantur, iustari.&#8220; [&#8222;Bizonyos egyenlőséget foglal magában, amint maga az elnevezés is mutatja: ugyanis közönségesen azokat a dolgokat, amelyek kiegyenlítődnek, igazságossá tettnek (vagy: igazságossá váltnak) mondják.&#8221;]&nbsp; (N. II. qu. 57. a. 1.) Ezt az egyenlőséget jelöli meg alapnak a közösségi élet rendezésére... &#8222;iustitiae proprium est inter alias virtutes, ut ordinet hominem in hius, quae sunt ad alteram.&#8220; [&#8222;Az igazságosság sajátossága a többi erény között az, hogy az embert azokban a dolgokban rendezi, amelyek a másik emberre irányulnak.&#8221;] (II. II. qu. 57. II. 1.) Máshol még közelebbről meghatározza az igazságosság szerepét, amikor kimondja, hogy az embereknek egymáshoz is és az, állammal szemben tanúsítandó helyes rendjét fejezi ki. (Rectam ordinationem hominum ad invicem et ad speletatem.) Ezzel mindjárt meg is adja az igazságosság hármas felosztását: a tagok viszonyát egymás között rendezi a iustitia commutative, a tagok viszonyát az állammal (közösséggel) szemben a iust. legalis, illetve distributiva. Az utóbbinál fogva ki-ki érdeme és tehetsége szerint részesül a közös teherből és javakból. Az előbbi (iust. legalis) az egyes embernek a közösséggel való viszonyát rendezi, és az egyes embert arra kötelezi, hogy az egyenlő teherviselés elvénél fogva mindazt teljesítse, ami a közjóhoz szükséges.

	A rendezés szempontja: a közjó

	Szent Tamásnál, de általában a keresztény bölcseletben a közjó kihangsúlyozott szerepe nagyon, feltűnő. Ez az állam célja és ez a közösség életnormája is. Amikor Szent Tamás a törvény céljáról ír, (S. T. I. II. 40. a. 2.) leszögezi, hogy a törvénynek &#8222;célja&#8220; is a közjó előmozdítása: &#8222;Mivel a törvény az emberi cselekedetek szabálya, amelyeknek végső célja a boldogság - mégpedig a közös boldogság -, szükségszerű, hogy mindig a közjóra legyen irányítva.&#8221; &#8222;Továbbá, mivel minden rész az egészhez van rendelve, mint a tökéletlen a tökéleteshez, szükségszerű, hogy a sajátos törvény természete szerint a közös boldogság rendjére irányuljon.&#8221; [Lationról magyarra fordítva!]&nbsp;

	Szent Tamás elgondolása az emberi társulással kapcsolatban is az, hogy annak értelmét a célja határozza meg. Ha a közösség lényege az egymásra utalt egyének erkölcsi és jogi egysége, akkor ennek a jogi köteléknek a tartalmát is a célban fogjuk megtalálni. Ez a cél a társulási jó vagy közjó, mely összessége mindazon szellemi és anyagi javaknak és lehetőségeknek, melyek szükségesek ahhoz, hogy közösség tagjai földi boldogságukat szabadon, hatékonyan és tökéletesen elérhessék, mégpedig úgy, hogy ezeket a lehetőségeket ki-ki a maga javára felhasználja. Magától értetődik, hogy a közjó csak azokat a javakat foglalja magában, amelyeket az egyesek saját erejükből előteremteni nem tudnak. A közösségnek nem az a feldata, hogy a magántevékenységet feleslegessé tegye, hanem, hogy segítsen ott, ahol az egyén magárahagyatva nem boldogul. Az is világos, hogy a közjó nem egyenlő a magánjavak összességével, mert míg a magánjót magánosok hozzák létre, a közjót az állam, a magánjót határozott személyek élvezik, a közjót kizárás nélkül mindenki. A közjónak két lényeges eleme van: az egyik a jogvédelem, vagyis a társadalmi béke, az egyéni szabadság biztosítása és védelme, a másik előteremti azokat a kultúrjavakat, amelyek nélkül a polgárok egyéni jólétüket kielégítő módon nem alapozhatják meg. Mivel tehát az emberi társulás célja a közjó, azért megfelelő, ha a társas életnek a gyakorlati normája is a közjó lesz. Ehhez az elvhez marad hű, amikor a jogrendezés lelkének a iustitiát teszi, amelynek objectuma a bonum commune. Ezt világosabban így fejezi ki, amikor a iustitia generalis (legalis) viszonyát vizsgálja a többi erényekhez: &#8222;A törvényi (vagy jogi) igazságosságot általános erénynek mondják, amennyiben a többi erény cselekedeteit saját céljához rendeli, vagyis úgy mozgatja parancsa által az összes többi erényt; miként ugyanis a szeretet általános erénynek mondható, amennyiben az összes erény cselekedeteit az isteni jóra irányítja, ugyanígy a törvényi igazságosság is, amennyiben az összes erény cselekedeteit a közjóra irányítja.&#8221; [Magyarra fordítva˘] Itt tehát a iustitia az összes erények kormányzója és a közjó irányító tényezője. Közvetlenül egy készséget fejez ki, hogy az egyén ellenkezés nélkül használja ama társadalmi javakat és jótéteményeket, melyek kialakítását és a velük való sáfárkodást nem az egyéni erőre, hanem a közösségre bízta - és hogy egész erejével működjék közre ennek a közjónak a kialakításában. Ez egy természetből fakadó utasítás, de szüségképpen kíséri az, hogy az egyén úgy álljon a közösség szolgálatába, hogy társadalmi lefoglaltságának arányában mindent ennek a javára tegyen, egyéni érdekeit is ennek rendelje alá. Ne magadnak, hanem a köznek élj! -&nbsp; így szól a iustitia legalis (socialis) elve. Ugyanezt a parancsot így is kifejezhetjük: úgy keresd a társadalomban saját boldogulásodat, hogy senkinek az érdekét meg ne sértsd, hanem cselekedeteidből gyarapodjon a közjó értéke is.

	Így vezet el bennünket a iustitia suum cuiquere a legmagasabb társadalomszemlélethez, melyben a legteljesebb a harmónia, egyenlőség a jogokban és kötelességekben, legtökéletesebb a jogok és kötelességek irányító szempontja: a közjó. Jelszava a mindennapi életre: milliók egyért és egy milliókért!

	Az igazságosság és közjó az egyén és közösség viszonyában&nbsp;

	A természetjog rendező szerepének vizsgálatában tovább haladva eljutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy érvényesül az igazságosságnak ez a közjó szerinti jogrendezése az egyén, a társadalom, a nemzetkisebbség és az uralkodó nemzet között. Az igazságosságnak a társadalmi jogrendező szerepe szorosan nem tartozik tárgyunkhoz, ezért csak röviden érintjük, de kitérünk rá, mert a második kérdést jobban megvilágítja.

	Amint a bevezetésben is utaltunk rá, a mai társadalmi és nemzetközi élet központi kérdése az egyén és közösség, a nemzetkisebbség és nemzet egymáshoz való viszonyát öleli fel.

	Első tekintetre úgy látszik, hogy az egyén és közösség között áthidalhatatlan ellentét van. Egyrészt ugyanis minden ember önmagában zárt személyiséget képvisel, akinek ennélfogva elidegeníthetetlen jogai vannak, aki ura önmagának, akinek a földi létkörét széttágító vágya és rendeltetése van, egy önálló jogalany, aki a maga személyi jogait nem a közösségtől, hanem a Teremtőtől kapta. Másrészt viszont az állam és minden közösség a tagjait mintegy közös nevezőre akarja hozni, mindenkit az egyének fölött álló egyetemes érdek, a közérdek szolgálatába akar állítani, látszólag a személyi jogok rovására. Mi itt az igazság? Azt kell megállapítani, hogy az egyén a közösség létalapja vagy fordítva, vajon a közösség van az egyénért vagy az utóbbi az előbbiért?

	Három feleletet adott erre a történelem, három különböző tásadalmi rendszert: az individualizmust, kollektivizmust, szolidarizmust.

	A XIX. század uralkodó ellmélete volt az individualizmus, mely szerint az egyén a valóság, önmagának teljesen elég, társulásnak is kizárólagos célja az egyéni jó.

	Ezzel ellentétben áll a szélsőséges kollektivizmus, melynek értelmében mindennek forrása a közösség, a társadalmi egész. Az egyén csak ennek szerve, eszköze, mert létében nem más, mint az egésznek alkatrésze, függvénye, a közösség terméke, a fajnak egy képlete. Nem a közösség van érte, hanem ő van a közösségért - mégpedig kizárólagosan. Életének egyetlen értelme a köz szolgálatában felolvadni, és ha szükséges, magát érte teljesen feláldozni.

	A két elv közül egyik sem volt maradandó. Nem lehet a társadalmat sem az egyik, sem a másik elvre építeni, hanem a kettőnek magasabbrendű egységére. Ez a tétel a szolidarizmus kiindulópontja. Nem arról van szó, hogy a két tökéletes tévedésből valami vegyüléket gyártsunk, mert az igazságot két tévedésből nem lehet összevarázsolni. Az igazság a maga lábán áll, a valóságban gyökerezik, sőt a valósággal azonos. Ebben az esetben az igazság az, hogy sem közösséget nem szabad elsikkasztani az egyén kedvéért, sem az egyént nem nyomhatja agyon a közösség, hanem mindkettő egymásrautalt egész és teljes valóság. Mindkettő egyenlő jogú, egymásért való egész, mert az egyén a maga személyi érdekeinek elérésében rászorul a közösségre, azaz a közösségben lesz teljesértékű egyén - és viszont a közösség sem állhat meg önmagában, tagjainak szabad és tudatos közreműködése nélkül Ennek az alapja pedig az, hogy az ember természeténéll fogva társadalmi életre teremtett szabad lény. Ez a szolidarizmus elmélete. Ennek az elméletnek erkölcsi tartalmat az igazságosság ad, melynek tárgya mindaz, amit az egyes polgárok, testületek és az egész közösség a közjóérdekében teljesíteni, vagy amitől tartózkodni kötelesek.

	Így érvényesül a közjó, mint rendezési szempont,&nbsp; az igazságosság irányítása mellett a társadalmi életben az egyén és közösség viszonyához.

	*

	In Láthatár, 12. évf., 4. szám (1944), 80-84.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Doskar Éva: A hegeli történetfelfogás tükörképe Az ember tragédiájának történeti színeiben (1939)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6943947</link><pubDate>2026-03-26 08:18:03</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Az örökké élő eszme kutatásával kapcsolatban Madách Imre történetfelfogásában, Az ember tragédiájában nemcsak a fejlődés gondolata, hanem a történelmi színek logikai kapcsolata is a hegeli filozófia alapgondolatára emlékeztet.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Hegel történetfilozófiája [1] végigtekint az emberiség múltján az ókor keleti kultúrájától a francia forradalomig. Részletes tanulmányai és mélyenjáró fejtegetései azt mutatják ki, hogy az emberi szellem világa éppen úgy, mint a külső természet rendezett egész. Korok és népek küzdelmei, sorsok változása, háborúk és győzelmek nem a véletlenen fordulnak meg, mindennek, ami a történelem folyamán megtörtént, szükségszerűleg meg is kellett történnie a mindenkori jelen létrehozásához. Minden egyes korszak egy-egy lépcsőfok az utána következő felépítéséhez, s a további fejlődéshez. A történelemnek korszakról korszakra történő változása állandó előrehaladást és tökéletesedést jelent. Hegel nem jelentéktelen eseményekben keresi a gondviselés megnyilvánulását, hanem a részleges történelmi folyamatokat a legszorosabb kapcsolatba hozza az egyetemessel, s kimutatja, hogy a világtörténelem folyamán hogyan jut diadalra a végső elv: az abszolút eszme.

	Az általános művelődés fejlődésének kezdetén tétlenül szemlélődő emberből tevékeny munkálkodó válik, s öntudatának ébredése kiemeli őt a puszta természeti létből, hogy történelmi feladatának betöltésére alkalmassá tegye. Hegel a történelem lényegét az állami és vallási közösségek fejlődésében keresi. A világtörténelem végső célja a szabadság megvalósulása ezekben az emberi közösségekben. Az ember nem törekedhetik személyes célokra, sorsa összekapcsolódik a történelemmel, s egyéni érdekeit a közösség szolgálatában fel kell áldoznia. Ebben a felfogásban a hatalomra törő individuum sem egyéni céljait szolgálja, hanem a fennálló államrend megdöntésével az emberi közösség érdekeit akarja előmozdítani.

	Az Ember Tragédiájának Ádámja is egy eszméért küzd, s ha célját nem is éri el, maga a küzdelem az emberiség fejlődését szolgálja:

	&nbsp;mindegy, bármi hitvány
	Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,
	Emelt, és így nagy és szent eszme volt.
	Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság
	Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
	Előrevitte&nbsp;az embernemet. (XIII. szín)

	Az emberi műveltség kezdetét, az öntudat szülőhelyét Madách is a távoli keletben látja, ide kívánkozik vissza Ádám, amikor az űrben tett út után a kihűlt földre lép:

	Oda vezess, hol pálmafák virulnak,
	A napnak, illatoknak szép honába,
	Holott az ember lelke, erejének
	Öntudatára fejlődött egészen. (XIV. szín)

	Hegel felfogásában az ember célja a szabadság megvalósítása, s a szabadság az államban éri el tetőpontját. Az ideális állam önkénytől mentes, önmagában észszerű, szükséges valósága az erkölcsi eszmének. Az államban jut érvényre a nép közös akarata, és ez a legfelsőbb jogot gyakorolja az egyesekkel szemben; az egyes emberek legfőbb kötelessége, hogy az állam tagjai legyenek, s annak szolgálatára teljesen átadják magukat.

	Az ember tragédiája is a szabadság fokozatos kivívását jeleníti meg. Egyiptomban csak egy ember szabad, a boldogtalan despota, s a milliók egy miatt szenvednek. Ádám, mint fáraó, érzi az igazságtalanságot, s olyan államba kívánkozik, ahol jogot szerezhet a millióknak.

	Fülembe cseng még: milljók egy miatt.
	E millióknak kell érvényt szereznem,
	Szabad államban - másutt nem lehet.
	Enyésszen az egyén, ha él a köz,
	Mely egyesekből nagy egészt csinál. (IV. szín)

	Az athéni színben a tudatosodó szabadság Miltiadész önzetlenségében szolgálja a közt, s a római jelenet Péter apostola a hitvalló keresztény testvériségét hirdeti.

	Az elkorcsosult föld újra kezd születni.
	S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek,
	Míg a bősz tigris keblöket kitépi,
	Új eszmét hoznak, a testvériséget,
	És az egyénnek felszabadulását,
	Melyek meg fogják rázni a világot. (VI. szín)

	Kepler az egyéni szabadság elvét a szellem és tudás által képviseli:

	Kétséges rang-e hát szellem, tudás?
	Homályos származás-e a sugár,
	Amely az égből homlokomra szállt?
	Hol van nemesség más ezen kívül? (VIII. szín)

	A történelem Hegelnél tökéletesedést jelent, s a világban előforduló bűn és tévedés a szellem által nyer engesztelést. Kepler is az emberi nem tökéletesedését hirdeti.

	Az eszmék erősbek
	A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti
	Erőszak, az örökre élni fog.
	S fejlődni látom szent eszméimet,
	Tisztúlva mindig, méltóságosan,
	Míg, lassan bár, betöltik a világot. (X. szín)

	Nyomasztó álomképei után azonban kétségek fogják el Ádámot és aggódva kérdezi az Úrtól:

	Megy-é előbbre majdan fajzatom,
	Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
	Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
	S a körből, melyben jár, nem bír kitörni? (XV. szín)

	Hegel filozófiájában a természeti élet állandó közbenforgás, a szellemi világban azonban a fejlődés törvénye érvényesül, s e fejlődés az ember folytonos küzdelmei árán megy végbe. Madách az élet célját ebben a küzdésben látja:

	A célt, tudom, még százszor el nem érem.
	Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
	A cél megszünte a dicső csatának,
	A cél halál, az élet küzdelem,
	S az ember célja e küzdés maga. (XIII. szín)

	Madách Az ember tragédiájában olyan eszméket szólaltatott meg a költő nyelvén, melyeket egykorú bölcsészeti prózánk még csak kezdetleges nyelven hirdetett. Műve nem a hegeli filozófia dramatizálása, de világnézetén, a történelmi események összefoglalásában Hegel felfogása mély nyomot hagyott. Mindketten az ember végcélját keresik, s a történelem lényegét a szellem tökéletesedésében találják meg. [2]&nbsp;

	A tökéletességre törekvő öntudat előtt a lét legsúlyosabb problémái merülnek fel: mi az ember, s mivé lesz a történelmi korok változása folyamán? A tudomány nem tudja megoldani a földi lét problémáját, a filozófus gondolatvilágában csak színtelen elméletek születnek. A költő képzelete feloldja a bizonytalanságok izgalmát, s költészetében a lét kérdéseire maga az élet ad feleletet. Ádám csalódásaiban megtörve sehol sem talál megnyugvást, nem elégíti ki a fáraó zsarnoki hatalma, Miltiadész népboldogító életáldozata, Sergioius kéjhajhászása. Tankréd alakjában az Eszme az emberi érdek önző eszközévé lesz, Kepler nem tudja megoldani az élet és a tudomány ellentétét, a francia forradalom árja, a londoni vásár zajos zűrzavara, a kommunista falanszter lelketlen tudománya, a kihűlő föld állati eszkimója elviselhetetlenné teszik számára az emberi létet. De a költő pesszimizmusa nem sújt le, a küzdelem nem töri meg az embert, minden csalódás után új célért lelkesedik.

	

	Hegel történetfilozófiája értelmében a történelem minden látszólagos borzalmán keresztül is az isteni gondviselés nagyszerű terve valósul meg. Madách a hegeli történetfilozófia jegyében keresi a feleletet az élet kérdéseire, de szkeptikus gondolkodása már közeledik a századvég változott felfogásához, melyben a történelem nem egyenes vonalú előrehaladás, hanem állandó körforgás: az emberi fejlődés visszatér kiindulási pontjába, hogy azután a fejlődést újra kezdje. Ilyen értelemben túlmutat Hegelen. Az Ember Tragédiája a hegeli szabadság eszméjéből indul ki, Ádám a paradicsomról mond le, hogy a szabadságot kiérdemelje magának, de hosszú hiábavaló küzdelem után belenyugszik abba, hogy a szabadságot el nem érheti. Megérti, hogy életének célja nem a szűkhatárú lét, s az Eszme megvalósításáért vívott harcában életének soha meg nem szűnő küzdelme lelkesíti.

	[1] Vorlesungen über die Geschichte der Philosophie,1837.

	[2] V. ö.: Sas Andor: Madách és Hegel. Athenaeum, 1916. 3. füzet, 206-220. o.&nbsp;

	*

	In Doskar Éva: Hegel magyar utókora. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda Könyvesboltja, Budapest, 1939, 76-80.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Clifford Bates Jr.: Dosztojevszkij Ördögök című regénye mint az ideológiai megszállottság próféciája]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6943768</link><pubDate>2026-03-20 12:25:17</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Fjodor Dosztojevszkij Démonok&nbsp;című regénye &#8211; amelyet Ördögök vagy Megszállottak címen is fordítanak &#8211; mindmáig a forradalmi hevület, az erkölcsi bomlás és az ideológiai megszállottság egyik legmélyrehatóbb irodalmi vizsgálata. A mű közvetlenül az 1869-es gyilkosság után született, amelynek során Ivan Ivanov életét vesztette Szergej Nyecsajev keze által &#8211; ez a radikális forradalmár életével és írásaival inspirálta a regényben megjelenő titkos forradalmi sejt ábrázolását. Az Ördögök a kortárs beszámolókat és történeti botrányt egy terjedelmes, polifonikus narratívává alakítja, amely mély filozófiai és politikai felismeréseket hordoz. A történet a fiktív vidéki kisvárosban, Szkvoresnyikiben játszódik, és egy csendes orosz hátország felbomlását követi nyomon a Nyugatról importált eszmék hatása alatt. A regényben a liberalizmus, a szocializmus, az ateizmus és a nihilizmus spirituális démonokként működnek: behatolnak az egyének tudatába, eltorzítják az erkölcsöt, és társadalmi káoszt idéznek elő, szemléltetve, miként emésztheti fel az ideológia &#8211; miután interiorizálódik &#8211; nemcsak az egyént, hanem a közösséget is.
]]></description><encoded><![CDATA[
	A lényegét tekintve az Ördögök a megszállottságról szól, ám nem a hagyományos, természetfeletti értelemben. Dosztojevszkij a bibliai&nbsp;Lukács evangéliumában (8:32-36) olvasható példázatra támaszkodik, amelyben egy disznócsorda démoni megszállottság alá kerül, majd a tengerbe veti magát. A pusztítás és az őrjöngés képisége kiterjesztett metaforává válik, amely az ideológia lélekemésztő hatalmát jeleníti meg. Az 1860-as évek orosz kontextusában &#8211; a kírimi háború&nbsp;utáni időszakban, a jobbágyfelszabadítást követő viták közepette, valamint a forradalmi titkos társaságok felemelkedésének idején &#8211; e példázat olyan értelmezési keretet kínál, amelyen keresztül Dosztojevszkij azt vizsgálja, miként ragadhatják meg az absztrakt &#8222;izmusok&#8221; nem pusztán a politikai törekvéseket, hanem az emberi lelkiismeretet és képzeletet is, átalakítva az identitást, az észlelést és az erkölcsi felelősséget. A regény azt mutatja meg, hogy az idősebb nemzedék szelíd, urbanizált liberalizmusa &#8211; amely érzelgős, kozmopolita, és nagyrészt elszakadt Oroszország szellemi és kulturális talajától &#8211; megteremti a fiatalabb nemzedék radikális nihilizmusának előfeltételeit. Ez a folyamat nem esetleges, hanem oksági jellegű: a leválasztott intellektualizmus és az esztétizált haladás egy metafizikai ürességet hoz létre &#8211; egy golfo mistico-t, azaz a lélek tátongó sebét &#8211;, amelybe a nihilizmus démonai benyomulnak, felemésztve az erkölcsi kereteket, a társadalmi kohéziót és az emberi együttérzést.

	A polifonikus szereplőgárdán keresztül&nbsp;&nbsp;Dosztojevszkij azt vizsgálja, miként torzítja el az ideológiai megszállottság az identitást, hogyan deformálja az észlelést, és miként ássa alá az &#8222;egészséges&#8221; változás fogalmát. A felvilágosult reform az ideológia hatása alatt brutalitássá torzul; a vonzerő kegyetlenséggé válik; a filozófiai absztrakció a valóságban terrorba fordul. E dinamika Dosztojevszkij azon meggyőződését tükrözi, hogy a társadalmi jólét alapja a hitben, az alázatban és az organikus fejlődésben gyökerező folytonosság, nem pedig az utópisztikus törés vagy a radikális ideológusok kísérletezése. Mivel egykoron maga is radikális volt, és fiatal kori szocialista nézetei miatt szibériai fogságba került, egyszerre ír bennfentesként és kritikusként. Regénye afféle &#8222;regény-pamfletként&#8221; működik: egyidejűleg szatirikus, tragikus és prófétai jellegű, szembesítve azzal, amit ő a &#8222;forradalmi tagadás szellemének&#8221; nevez.

	E narratívában a szereplők egy központi üresség &#8211; Nikolaj Stavrogin &#8211; körül keringenek, mindegyikük olyan ideológiák hálójába gabalyodva, amelyek felszabadulást ígérnek, ám erkölcsi és társadalmi rabságot eredményeznek. Jelen tanulmány először a nemzedéki ívet követi végig a liberális önelégültségtől a nihilista terrorig, ezt követően a kulcsszereplőket vizsgálja, mint az ideológiai megszállottság archetípusait, végül pedig feltárja a regény torzult világképekkel szembeni kritikáját, valamint a túlzott, gyökereit vesztett változás veszélyeit.

	A nemzedéki ív: a polgári liberalizmustól a radikális nihilizmusig

	Az Ördögök nemzedéki tragédiaként működik: szembeállítja az 1840-es évek liberalizmusának &#8222;atyáit&#8221; az 1860-as évek nihilizmusának &#8222;fiaival&#8221;. Dosztojevszkij megközelítése tudatosan dialogikus; közvetlen párbeszédbe lép Ivan Turgenyev Apák és fiúk (1862) című művével, annak eszméit parodizálva, és nem szándékolt következményeiket feltárva.

	Karmazinov alakja &#8211; egy piperkőc regényíró &#8211; magát Turgenyevet idézi meg, megtestesítve azt az üres liberalista értelmiségiséget, amely az igazságosságot és az erkölcsöt absztrakcióvá oldja, miközben elszakad az orosz élet erkölcsi és szellemi realitásaitól.

	Az idősebb liberális nemzedék &#8211; amely a dekabrista felkelés&nbsp;utáni enyhülés időszakának terméke I. MIklós cár uralma alatt &#8211; a városiasodó polgárság mérsékelt progresszivizmusát képviseli. Tagjai nyugati műveltségűek: francia bort kortyolgatva, szalonokban bírálják a jobbágyrendszert és az autokráciát, miközben a felvilágosodás, az egyenlőség és a racionális reform homályos eszméit hirdetik. Progresszivizmusuk azonban performatív jellegű, nélkülözi az orosz ortodox hitben vagy a paraszti létben gyökerező alapokat. A spirituális és közösségi beágyazottság hiányában a reformeszméik puszta felszínként működnek: erkölcsi kifinomultságot jeleznek, ám valójában csekély védelmet nyújtanak az ideológiai radikalizmussal szemben. E felszínesség egyfajta &#8222;kapudrogként&#8221; szolgál a szélsőségesség felé: a hagyomány kritikája és a történeti intézmények delegitimálása olyan spirituális vákuumot hoz létre, amelyet a nihilista ifjúság készségesen tölt be.

	Sztyepan Trofimovics Verkovenszkij, az &#8222;ős-liberális&#8221;, e típus mintapéldája. Egykor a filozófiai &#8222;eszmékről&#8221; előadó tanár és fiatal korában jelentéktelen forradalmi alak volt, ám jelenleg parazitaként él Varvara Petrovna Stavrogina birtokán. Liberalizmusa érzelgős és esztétizáló: Friedrich Schiller és Georg Wilhelm Friedrich Hegel műveit szavalja, az &#8222;emberiség testvériségén&#8221; meghatódva könnyezik, miközben távol marad a gyakorlati felelősségtől és az etikai elköteleződéstől. A társadalmi reformokról alkotott víziója absztrakt, teátrális és a megélt valóságtól elszakított. Amikor egy racionális társadalmat kíván létrehozni a &#8222;tiszta lap&#8221; elve alapján, tagadja az örökölt jelentéseket, s ezáltal metafizikai ürességet teremt &#8211; egy olyan űrt, amelybe a nihilisták azonnal benyomulnak.

	Dosztojevszkij e nemzedéket erkölcsi gyávasággal vádolja. Az olyan alakok, mint Vissarion Belinszkij&nbsp;és Alexander Herzen közvetett módon idéződnek meg, az idősebb generáció intellektuális virtuozitását és erkölcsi ambivalenciáját képviselve. A regény a mérsékelt liberálisokat engedékeny patrónusok formájában ábrázolja: teret adnak a fiatalok radikális impulzusainak, hogy ezzel felvilágultságukat demonstrálják, ám visszahőkölnek, amikor ezek az impulzusok erőszakba torkollnak.&nbsp;Von Lembke kormányzó panaszában sűrűsödik e meddőség: a mérsékelt radikálisok igyekeznek a fiatalokat a &#8222;maradi elemek&#8221; elítélésére nevelni anélkül, hogy &#8222;túl messzire mennének&#8221;, az Ördögök azonban azt mutatja meg, hogy az eszmék elszabadulása után azok többé nem tarthatók kordában. A szalonvitáktól a véráztatta pincékig a radikális ív megállíthatatlan.

	A fiatalabb nemzedék tehát nihilizmussal tölti ki ezt az űrt &#8211; egy olyan filozófiával, amelyet Dosztojevszkij démoni betöréssel azonosít. Szergej Nyecsajev Egy forradalmár katekizmusa (1869) című írása által inspirálva &#8211; amely feltétlen hűséget követel a forradalmi eszmék iránt &#8211; Pjotr Verkovenszkij, Sigaljov, Kirillov, Satov és Liputin egy kvázi-szektát alkotnak Nyikolaj Stavrogin árnyékában. A nihilizmus itt nem puszta szkepticizmus: totalizáló hit, amely minden fennálló struktúrát illúziónak tekint, és azok lerombolását sürgeti egy utópisztikus hajnal reményében. Sigaljov dermesztő megfogalmazása világít rá a radikális paradoxonra: a korlátlan szabadságból kiindulva végül korlátlan despotizmushoz jutunk, amely az emberiséget alávetettségbe sűríti, és az egyéniséget az ideológiai totalitás nevében eltörli.

	Az irónia lesújtó: a tekintély és a hagyomány liberális eróziója &#8211; amely látszólag a haladást szolgálja &#8211; a nihilizmus autoriter apokalipszisét szüli meg. Az ideológiai megszállottság egyszerre generációs és szó szerinti [értelemben vett]: Pjotr Verkovenszkij&nbsp;Stepan Trofimovics Verkoveszkij&nbsp;törvénytelen fia, míg Nikolaj Stavrogin Varvara Petrovna Stavrogina gyámsága alatt áll. E kapcsolat hangsúlyozza Dosztojevszkij&nbsp;alaptézisét: az eszmék, miután interiorizálódnak, öröklött átkok módjára működhetnek, különösen akkor, ha a spirituális és erkölcsi támpontok elhanyagolódnak.

	

	Karakterarchetípusok: megszállottság, átalakulás és torzulás

	Dosztojevszkij&nbsp;polifonikus jellemábrázolása központi szerepet játszik a megszállottság vizsgálatában. Nincsenek karikatúraszerű gonosztevők: minden szereplő egy töredezett lelket testesít meg, egy olyan embert, akit absztrakt eszmék emésztenek fel, feltárva az ideológiai interiorizáció pszichológiai, erkölcsi és társadalmi következményeit. E karakterek a megszállottság spektrumát jelenítik meg &#8211; a szelíd liberalizmustól a radikális megsemmisítésig &#8211;, szemléltetve, miként torzíthatja el a hit a valóságot, hogyan fordíthatja ki az etikát, és miként erodálhatja az empátiát.

	Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij: A szelíd liberális pozőr

	Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij a városi polgárság progresszív álarcát testesíti meg. Egykor őszinte értelmiségi volt, ám idővel érzelgős ateistává válik, aki a vallást babonaként kezeli, a társadalmat pedig saját retorikai fellépéseinek színpadjaként fogja fel. Reformvíziója absztrakt és gyökértelen, nem számol az emberi esendőséggel. Azáltal, hogy normalizálja a hagyományellenes megvetést, megengedő közeget teremt Pjotr&nbsp;Verhovenszkij brutalitása számára. Végső epifániájában Sztyepan vidéken bolyongva nyilvánosan elítéli a nihilizmust, visszatalál az ortodox hithez, és a törés helyett a folytonossághoz való visszatérést szimbolizálja. Halála &#8211; megtisztultan és megváltva &#8211; megvilágítja a regény címének jelentését: Oroszország, akárcsak a démonoktól megszállt disznócsorda, a radikális sejt pusztulásán keresztül gyógyul meg, azt sugallva, hogy a megváltás az önreflexió és az erkölcsi megalapozottság révén lehetség

	Pjotr Sztepanovics Verhovenszkij: a radikális manipulátor

	Pjotr Sztyepanovics Verkhovenszkij, Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij&nbsp;törvénytelen fia, a regény &#8222;ős-démona&#8221;: egy necsajeviánus fanatikus, akit a forradalmi szocializmus általi megszállottság szociopata bábjátékossá formál. Egykori diáklázítóként tér vissza a &#8222;kvintumvirátus&#8221; hálózatával, hierarchiákat építve ki, hogy híveit szektaszerű cinkosságba kösse. Vonzereje paranoiává torzul, idealizmusa terrorba csap át, a társadalom pedig manipulálható bábuk sakktáblájává válik. Az általa megkövetelt &#8222;egyetlen csomó&#8221; &#8211; a feltétlen lojalitás &#8211; felőrli az empátiát, az emberi kapcsolatokat pedig ideológiai kontroll mechanizmusaivá silányítja. Végső kudarca &#8211; sejtjének összeomlása a lelkiismeret súlya alatt &#8211; azt mutatja, hogy az ideológia törékeny, ha elszakad az igazságtól; ugyanakkor fennmaradó befolyása a radikalizmus tartós társadalmi veszélyére is rávilágít.

	Nyikolaj Vszevolodovics Sztavrogin: A nihilista üresség

	Nyikolaj Vszevolodovics Sztavrogin, a rejtélyes arisztokrata, az ideológiai üresség megtestesítője. Nem egyetlen eszme szállja meg, hanem a semmiség autonómiája: a jelentéstől való tudatos elszakadás, amely mágnesként vonzza és megrontja a körülötte lévőket. Karizmatikus, mégis cselekvésképtelen; a&nbsp;&#8222;Tyihonnál&#8221; című részben szörnyű tetteket vall be, ám mindössze az ürességgel szembesül. Öngyilkossága a végső tagadás aktusa. Sztavrogin hatása az ideológiai kiüresedés veszélyét példázza: amikor az erkölcsi tartalom eltűnik, az eszmék a határátlépések játszóterévé válnak, és a változás etikai helyett esztétikai kategóriává alakul. Ő a liberális érzelgősség sötét örököse &#8211; a progresszív elszakadás letisztult, halálos formája.

	Ivan Pavlovics Satov: Az ingadozó kutató

	Ivan Pavlovics Satov az emberi kísérletet testesíti meg arra nézve, hogy reakciós hit révén szabaduljon az ideológiai megszállottságtól. Egykori nihilistaként a szlavofilizmushoz fordul, Oroszország isteni küldetését hirdetve, miközben a spirituális igazságot ideológiai céloknak rendeli alá. A radikális sejt által elkövetett meggyilkolása Dosztojevszkij&nbsp;figyelmeztetését hangsúlyozza: még az ideológiai megszállottság elutasítására tett őszinte kísérletek is veszélyekkel terheltek, mivel a szélsőségek újratermelik az erőszak ciklusait. Satov tragikus pályája az ideológiai kontroll személyes lelkiismeretre gyakorolt tartós hatását példázza.

	Alekszej Nyilics Kirillov: Az öngyilkos istenítő

	Alekszej Nyilics Kirillov&nbsp; az ateista logika radikális végpontját testesíti meg: ha Isten létezik, minden az Ő akarata; ha nem, akkor minden megengedett. E paradoxon megszállottjaként az öndivinizációt keresi az öngyilkosság révén, a létet egzisztenciális abszurditásba sűrítve.&nbsp;Pjotr Sztyepanovics Verhovenszkij&nbsp;által &#8222;ember-isten&#8221; jelkép gyanánt kihasználva Kirillov az ideológiai megszállottság pusztító végkifejletét szemlélteti: nem felszabadulást, hanem megsemmisülést, ahol az emberi élet absztrakt elvek oltárán kerül feláldozásra.

	Mellékszereplők: a spektrum szélsőségei

	Sigalyov, Virginsky és Liputin további példákat szolgáltatnak az ideológiai torzulás különböző formáira.&nbsp;Sigalyov &#8222;szabadságból despotizmusba&#8221; torkolló rendszere a liberális utópiák kifordított paródiája; Virginsky meghasadt lelkiismerete a radikalizmus emberi költségeire világít rá; míg Liputin kicsinyes nihilizmusa a trivialitás és a pletyka révén marja szét a közösségi életet. Együttesen azt demonstrálják, miként torzítja el az ideológiai megszállottság az észlelést, az erkölcsöt és a társadalmi kohéziót.

	
	
		
			
				
					
						
							
								A világkép torzulásai és az &#8222;egészséges&#8221; változás mítosza
							
								Az Ördögökben az ideológiai megszállottság következetesen merev, rácsszerű struktúrákra redukálja a valóság komplexitását. Sztyepan számára a világ hegeli dialektikává válik; Pjotr szemében manicheus csatatérré torzul. A társadalom még rosszabbul jár: a liberálisok egy szklerotikus holttestet látnak, amelyet fel kell boncolniuk, figyelmen kívül hagyva a mir és a közösségi kötelékek jelentőségét; a nihilisták vámpírokat vélnek felfedezni, amelyeket karóba kell húzniuk, s ezzel tükrözött elnyomásokat hoznak létre. Az erőszak szimmetrikussá válik: a radikálisok azokká a zsarnokokká lesznek, akik ellen küzdeni hivatottak, miközben visszhangkamráik elhomályosítják a legitim tekintély fogalmát.
							
								Dosztojevszkij álláspontja a reform kérdésében egyértelmű: az &#8222;egészséges&#8221; változás fokozatos, az isteni rendhez és a történeti folytonossághoz kötött. A jobbágyrendszer utáni Oroszországnak erkölcsi megújulásra volt szüksége, nem importált guillotine-okra. A túlzott, gyökereit vesztett változás felszakítja a hagyományokat, és démoni erők beáramlását idézi elő, amelyek széttörik a diskurzust és erodálják a közös normákat. A liberális progresszivizmus, azáltal hogy meggyengíti ezeket a támpontokat, elkerülhetetlenül radikális ellenreakciót hív életre, feláldozva a társadalmi jólétet utópisztikus illúziók oltárán. A hiteles folytonosság alázatot kíván: a teremtés értelmének elismerése &#8211; amely Sztyepan halálos ágyán átélt epifániájában nyer kifejezést &#8211; az, ami megakadályozhatja a katasztrófa ismétlődését.
						
					
				
			
		
	
	

	
		Időtlen ördögűzés
	
		Az Ördögök mindmáig meglepő érvényességgel bír: az ideológiai megszállottság veszélyeiről szóló figyelmeztetései különös erővel rezonálnak egy olyan korban, amelyet a polarizált ideológiák és a szélsőségek térnyerése határoz meg. Dosztojevszkij nem kínál sem könnyű megoldásokat, sem erkölcsi közhelyeket; ehelyett polifonikus narratívája gondos reflexiót és önvizsgálatot követel az olvasótól. Mindazonáltal e komplex szövet mélyén ott rejlik a megváltás lehetősége: a gyökerekhez visszatérő hit, az erkölcsi folytonosság ápolása, valamint az emberi társadalom korlátjainak és esendőségének józan felismerése révén.


	Azáltal, hogy aprólékosan feltárja, miként készítheti elő &#8211; még ha nem is szándékoltan &#8211; az egyik nemzedék urbanizált, polgári liberalizmusa az utat a radikalizmus és a társadalmi káosz felé, az Ördögök időtlen figyelmeztetést fogalmaz meg. Az ideológiák nem pusztán absztrakt tanok: olyan erők, amelyek képesek megszállni az elmét, a közösségeket, sőt egész nemzeteket is, átalakítva az identitásokat, megrontva az értékeket, és erkölcsi, valamint politikai katasztrófához vezetve. E megvilágításban a regény egyszerre prófécia és erkölcsi tanítás, amely arra inti az olvasót, hogy maradjon éber azokkal az eszmékkel szemben, amelyek elszakadnak a hagyománytól, az etikai megalapozottságtól vagy a spirituális tudatosságtól.

	Sztyepan végső látomása &#8211; a disznók vízbe fulladása és a megszállott ember megszabadulása &#8211; mély jelentésű példázatként jelenik meg. Nem csupán az ideológiai megszállottság pusztító következményeit jelképezi, hanem a spirituális megújulás és a társadalmi gyógyulás lehetőségét is, amikor a radikalizmus erői kimerülnek vagy szembesítésre kerülnek. Dosztojevszkij elbeszélése így túllép saját, XIX. századi orosz kontextusán, és időtlen elmélkedéssé válik az ember fogékonyságáról az eszmék lebilincselő, ám romboló erejére, az erkölcsi és spirituális támpontok jelentőségére, valamint a mértékletesség, az alázat és a folytonosság tartós szükségességére - az egyéni és a társadalmi életben egyaránt.

	Pongrácz Alex fordítása

	*

	In Voegelin View, 2026. március 20.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Leo Strauss: Mi a politikai filozófia? (1959) - Részlet]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6943766</link><pubDate>2026-03-20 08:32:03</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	I. A politikai filozófia problémája

	Nagy megtiszteltetés, egyszersmind rendkívül nehéz feladat is számomra, hogy Jeruzsálemben beszélhetek a politikai filozófiáról. Ebben a városban és ebben az országban a politikai filozófia témáját - &#8222;az igazságos és becsületes államot&#8221; - komolyabban veszik, mint bárhol másutt a világon. Az igazságosság és az igazságos állam iránti vágy sehol sem töltötte el oly odaadással a legtisztább szíveket és a legmagasztosabb lelkeket, mint éppen eme szent földön. Nagyon jól tudom, hogy nem vagyok képes Önök elé tárni azt, ami a legjobb esetben - bármely ember esetében - sem lenne egyéb, mint prófétáink látomásának halvány utánzata. Olyan vidékre vagyok kénytelen Önöket elvezetni, ahol ennek a látomásnak még a leghalványabb emléke is eltűnőben van - ahol Isten Királyságát képzelt fejedelemségnek nevezik gúnyosan -, nem is beszélve arról a vidékről, amelyet soha nem is világított be. Amikor azonban kénytelen vagyok messze eltávolodni szent örökségünktől, vagy hallgatni róla, egy pillanatig sem felejtem el, mit jelent Jeruzsálem.
]]></description><encoded><![CDATA[
	A politikai filozófia értelme és értelmessége ma épp oly nyilvánvaló, mint azóta mindig, mióta Athénban megszületett. Minden politikai cselekedetnek vagy a megőrzés, vagy a változtatás a célja. Amikor megőrizni vágyunk, szeretnénk elejét venni a rossz irányba történő változásnak; amikor viszont változtatni szeretnénk, valami jobbat kívánunk létrehozni. Ennélfogva mindenfajta politikai cselekvést a jobbról és a rosszabbról alkotott valamilyen eszméje vezérel. A jobbról és a rosszabbról való gondolkodás magában foglalja a jónak a gondolatát. A jó tudata, amely minden cselekedetünket irányítja, vélemény: nem vonjuk kétségbe, de ha elgondolkodunk rajta, kétségbevonhatónak fog bizonyulni. Önmagában az a tény, hogy kétségbe vonhatjuk, a jó olyan eszméje felé kormányoz bennünket, amely már megkérdőjelezhetetlen: egy olyan eszme felé, amely már nem vélemény, hanem tudás. Ennélfogva minden politikai cselekvés önmagában hordja a jó tudására való törekvést, legyen szó akár a jó életről, vagy a jó társadalomról. Mert a jó társadalom a végső politikai jó.

	Amikor ez a törekvés nyílttá válik, amikor az emberek nyíltan célul tűzik ki, hogy megtudják, milyen a jó élet és a jó társadalom - megszületik a politikai filozófia. Azáltal, hogy politikai filozófiának nevezzük ezt a törekvést, ez azt jelenti, hogy a politikai filozófia egy nagyobb egész, a filozófia része, vagyis a politikai filozófia a filozófia egyik ága. A &#8222;politikai filozófia&#8221; kifejezésben a &#8222;filozófia&#8221; a tárgyalás módját jelöli: ez olyan tárgyalásmód, amely a gyökerekig hatol, és egyben átfogó. A &#8222;politikai&#8221; a tárgyat és a funkciót egyaránt jelöli: a politikai filozófia úgy foglalkozik a politikai kérdésekkel, hogy megállapításai fontosak legyenek a politikai élet számára; tárgyának ezért azonosnak kell lennie a céllal, a politikai cselekvés végső céljával. A politikai filozófia témái az emberiség nagy céljai: a szabadság és a kormányzás, illetve a hatalom - olyan célok, amelyek alkalmasak arra, hogy minden embert szegényes énje fölé emeljenek. A politikai filozófia a filozófia azon ága, amely a legközelebb áll a politikai élethez, a nem filozófiai élethez, egyáltalán az emberi élethez. Arisztotelész egyedül a Politikában használ istentelen kifejezéseket, ami a szenvedélyes beszéd szinte kikerülhetetlen kísérőjelensége.

	Mivel a politikai filozófia a filozófia egyik ága, még legideiglenesebb magyarázatakor sem mondhatunk le arról, hogy - akár ideiglenes - magyarázatot adjunk magáról a filozófiáról. A filozófia mint a bölcsesség keresése, az univerzális tudásnak, az egész ismeretének keresése. Nem lenne szükség keresésre, ha az ilyen jellegű tudás közvetlenül rendelkezésre állna. Az egészre irányuló tudás hiánya nem jelenti azonban azt, hogy az embereknek nincsenek gondolataik az egészről: a filozófiát szükségképpen megelőzik az egészre vonatkozó vélekedések. A filozófia ezért arra tesz kísérletet, hogy az egészre vonatkozó vélekedéseket tudással váltsa fel. &#8222;Egész&#8221; helyett a filozófusok az &#8222;összes dologról&#8221; is beszélnek: az egész nem tiszta éter vagy egyhangú sötétség, amelyben az ember nem képes az egyik részt a másiktól megkülönböztetni vagy amelyben semmit sem képes felismerni. Az &#8222;összes dolog&#8221; megismerése Isten, a világ és az ember megismerését jelenti. Helyesebben, minden dolog természetének a megismerését. A dolgok sajátosságai a maguk totalitásában alkotják az &#8222;egészet&#8221;.

	A filozófia, lényegét tekintve nem az igazság birtoklása, hanem annak keresése. A filozófus megkülönböztető jellegzetessége az, hogy &#8222;tudja, hogy semmit sem tud&#8221;; a legfontosabb dolgokkal kapcsolatos tudatlanságunk felismerése arra ösztönzi őt, hogy minden erejével a tudásra törekedjék. Ha kitérne az idevonatkozó kérdések elől, vagy ha figyelmen kívül hagyná őket azért, mert nem válaszolhatók meg, akkor megszűnne filozófus lenni. Előfordulhat, hogy a szóban forgó kérdésekre adandó lehetséges válaszok, az érvek és ellenérvek többé-kevésbé mindig egyensúlyban lesznek, ezért a filozófia sohasem fog túljutni a megbeszélés és megvitatás fázisán, soha nem érkezik el a döntésig. A filozófia mégsem hiábavaló dolog. Bármely alapkérdés világos megragadásához ugyanis arra van szükség, hogy megértsük annak a témának a természetét, amelyre a kérdés vonatkozik. Valamely alapkérdés igazi megismerése annak alapos megértése révén jobb, mint a vele szemben tanúsított vakság vagy közömbösség, függetlenül attól, hogy azt a vakságot, illetve közömbösséget kísérik-e nagyszámú mellékes vagy jelentéktelen kérdésre adott válaszok vagy sem. Minimum quod potesthaben de cognitione rerum altissimarum, desiderabilius esterm certissima cognitio quaehabetur de minimis rebus. (Aquinói Tamás: Summa Theologica. I. 5.)

	Az ily módon felfogott filozófia egyik ága a politikai filozófia. A politikai filozófia arra való kísérlet, hogy a politikai dolgok természetére vonatkozó vélekedést a politikai dolgok természetének tudása váltsa fel. A politikai dolgok a természetüknél fogva helyeslés vagy helytelenítés, választás vagy elutasítás, dicséret és kárhoztatás tárgyai. Lényegükből fakad, hogy nem semlegesek, az embereket arra kényszerítik, hogy állást foglaljanak az engedelmesség és az állampolgári kötelességek kérdéseiben, döntsenek, és ítéletet alkossanak róluk. Mindaddig nem értjük meg, hogy mik valójában mint politikai dolgok, amíg nem vesszük komolyan, hogy nyíltan vagy burkoltan, de mindenképpen kikényszerítik, hogy jó vagy rossz, igazságos vagy igazságtalan voltuk szerint ítéltessenek meg, vagyis mindaddig, amíg nem alkalmazzuk rájuk a jóság vagy igazságosság valamilyen mércéjét. A helyes ítélethez ismerni kell az igazi mércéket. Ha a politikai filozófia igazságot kíván szolgáltatni tárgyának, törekednie kell ezen mércék igazi ismeretére. A politikai filozófia kísérlet a politikai dolgok természetének és a helyes vagy jó politikai rendnek a valódi megismerésére.

	A politikai filozófiát meg kell különböztetni az általában vett politikai gondolkodástól. Korunkban e kettőt gyakran azonosítják. A filozófia nevének lejáratásában manapság egészen odáig merészkednek, hogy közönséges szélhámosoknak is &#8222;filozófiát&#8221; tulajdonítanak. Politikai gondolkodáson politikai eszmékről való elmélkedést, illetve ezek kifejtését értjük; politikai eszmén pedig bármely politikailag jelentős &#8222;fantazmagóriát, fogalmat, fajt, vagy bármit, amivel a tudat gondolkodásra serkenthető&#8221; a politika alapjaival kapcsolatban. Ennélfogva minden politikai filozófia egyszersmind politikai gondolkodás is, de nem minden politikai gondolkodás politikai filozófia. A politikai gondolkodás mint olyan közömbös a vélekedés és a tudás közötti különbségtétellel szemben; a politikai filozófia viszont tudatos, következetes és fáradhatatlan erőfeszítés arra, hogy a politika alapkérdéseire vonatkozó vélekedéseket tudással váltsa fel. A politikai gondolkodás nem lehet több - még csak nem is akár többnek látszani -, mint valamilyen szilárdan vallott meggyőződés vagy éltető mítosz kifejtése, illetve védelme. A politikai filozófiának ezzel szemben a lényegéhez tartozik, hogy a meggyőződés, illetve a hiedelem és a tudás közötti alapvető különbség nyugtalanító tudata teremti és élteti. A nem filozófus politikai gondolkodó elsősorban meghatározott politikai rendben vagy politikában érdekelt, ahhoz kötődik; a politikai filozófust viszont az igazság érdekli, ahhoz kötődik. Az a politikai gondolkodás, amely nem politikai filozófia, inter alia&nbsp;törvényekben és kódexekben, versekben és történetekben, röpiratokban és nyilvános beszédekben találja meg az igazi kifejeződési módját. A politikai filozófia bemutatásához illő forma viszont az értekezés. A politikai gondolkodás egyidős az emberi fajjal; az első ember, aki kiejtette száján az &#8222;atya&#8221; szót, vagy a &#8222;ne tedd...&#8221; kifejezést, egyúttal az első politikai gondolkodó is volt. A politikai filozófiáról viszont tudjuk, hogy az írásbeliség mely időszakában született.

	Politikaelméleten ma gyakran a politikai helyzetre vonatkozó olyan átfogó gondolatokat értenek, amelyek általános politikai javaslatok megfogalmazásában végződnek. Az ilyen gondolatok végső soron a közvélemény vagy annak jelentős része által elfogadott elvekre hivatkoznak, azaz dogmatikus módon feltételeznek elveket, amelyek joggal megkérdőjelezhetőek. Ilyen értelemben vett politikaelméleti művek Pinsker Önemancipáció&nbsp;és Herzl A zsidó állam&nbsp;című műve. Pinsker írásának mottója a következő: &#8222;Ha én nem állok ki magamért, akkor ki áll ki értem? És ha nem most, mikor?&#8221; Viszont nem mondja ki, hogy &#8222;És ha csak magamat képviselem, mi vagyok én?&#8221; A ki nem mondott szavakban kifejeződő gondolat hallgatólagos elvetése Pinsker részéről az értekezésben kifejtett érvelés döntő előfeltevése. Pinsker sehol sem igazolja az elutasítás jogosságát. Igazolásért egy politikai filozófus művéhez, Spinoza Teológiai-politikai tanulmányának 3. és 16. fejezetéhez kellene fordulnunk.

	Kénytelenek vagyunk különbséget tenni a politikai filozófia és politikai teológia között. Politikai teológián olyan tanításokat értünk, amelyek az isteni kinyilatkoztatásra támaszkodnak. A politikai filozófia viszont csakis arra korlátozódik, ami a magára hagyott emberi értelem számára hozzáférhető. A társadalomfilozófia tárgya megegyezik a politikai filozófia tárgyával, csupán a nézőpontja más. A politikai filozófia abból az előfeltevésből indul ki, hogy a politikai társulás - egy országé vagy egy nemzeté - a legátfogóbb, illetve a legtekintélyesebb társulási forma, míg a társadalomfilozófia ezt egy nagyobb, &#8222;társadalomnak&#8221; nevezett egész részének tekinti.

	Végezetül, foglalkoznunk kell a politikai filozófia és a politikatudomány viszonyával is. A &#8222;politikatudomány&#8221; kétértelmű terminus: a politikai jelenségek olyan vizsgálatát jelöli, amelyet a természettudományok módszereit követve végeznek a politikatudományi tanszékek munkatársai. Ami az előbbit, azaz a &#8222;tudományosnak&#8221; nevezett politikatudományt illeti, önmagát a politikai jelenségek megismerésének egyedüli útjaként fogja fel. Ahogy a természeti jelenségek igazi megismerése azzal kezdődött, hogy az emberek a terméketlen és hiábavaló spekulációtól a tapasztalati és kísérleti kutatás felé fordultak, a politikai jelenségekről is akkor kezdenek igaz ismereteket szerezni, amikor a politikai filozófia teljes mértékben átadja helyét a politika tudományos kutatásának. A természettudomány megáll a saját lábán, és csak mellékesen szolgáltat anyagot a természetfilozófiai spekulációkhoz; ugyanez mondható el a politikatudomány és a politikai filozófusok spekulációi közötti viszonyról is. Figyelembe véve az egyik kutatási irány megalapozottságát és a másik szánalmas nagyravágyását, észszerűbbnek látszik teljesen elvetni a politikai filozófia homályos és oktalan spekulációit, mintsem hallgatólagosan előmozdítani egy teljesen lejáratott és ósdi hagyomány továbbélését. A természet- és politikatudományok nyíltan nem filozófiai jellegűek. Ha egyáltalán szükségük van valamilyen filozófiára, az csupán a módszertan vagy a logika. Ezeknek a filozófiai diszciplínáknak azonban nyilvánvalóan semmi közük a politikai filozófiához. A &#8222;tudományos&#8221; politikatudomány voltaképpen összeegyeztethetetlen a politikai filozófiával.

	A politikatudósoknak nevezett emberek hasznos munkája független bármiféle &#8222;tudományos&#8221; politikatudományra való törekvéstől. Lényege a politikailag fontos adatok gondos és megfontolt összegyűjtése és elemzése. Munkájuk megértése érdekében idézzük fel újra a politikai filozófiáról adott ideiglenes meghatározásunkat. A politikai filozófia a politikai jelenségek természetének megértésére irányuló próbálkozás. Mielőtt egyáltalán arra gondolhatnánk, hogy megpróbáljuk megérteni a politikai jelenségek természetét, ismernünk kell azokat, azaz politikai ismeretekkel kell bírnunk. Bizonyos politikai tudása szinte minden egészséges felnőtt embernek van. Mindenki tud valamit az adókról, a rendőrségről, a jogról, a börtönökről, a háborúról és békéről, a fegyverszünetről. Mindenki tudja, hogy a háború célja a győzelem, hogy a háború rendkívüli áldozatokat és nélkülözést kíván, hogy a bátorság dicséretet, a gyávaság pedig büntetést érdemel. Mindenki tudja, hogy az ingvásárlás - a szavazástól eltérően - önmagában nem politikai cselekedet. Az utca emberének feltételezhetően kevesebb politikai ismerete van, mint azoknak, akiknek hivatásuk, hogy ellássák őt a politikai jelenségekre vonatkozó információkkal és iránymutatásokkal. Bizonyára a hosszú és változatos politikai tapasztalatokkal bíró nagyon intelligens embereknél is kevesebb politikai ismerete van. A hierarchia csúcsán a nagy államférfit találjuk, akiben a legmagasabb szinten egyesül a politikai tudás, a politikai megértés, a politikai bölcsesség és a politikai készség, azaz a szó eredeti értelemben vett politikatudomány (politiké episztémé).

	Mindenfajta politikai tudást politikai vélemények öveznek, s azokkal össze is fonódnak. Politikai véleményen a politikai jelenségek ismeretétől megkülönböztető nézeteket értjük: tévedéseket, találgatásokat, hiedelmeket, előítéleteket, jóslatokat, stb. A politikai élet lényegéhez tartozik, hogy a politikai tudás és a politikai vélemények keveréke vezérli. Ennélfogva minden politikai élet velejárója, hogy többé-kevésbé következetes és kitartó erőfeszítéseket tesznek a politikai véleménynek politikai tudással való felváltására. Még az emberfeletti tudásukkal büszkélkedő kormányokról is ismert, hogy kémeket foglalkoztatnak.

	Egy, a társadalom jellegében bekövetkezett, meglehetősen újkeletű változás mélyen befolyásolta a politikai tudás és a vele szemben támasztott követelmények milyenségét. Korábbi korszakokban az okos emberek a szükséges politikai tudást és megértést egyszerűen úgy szerezhették meg, hogy a bölcs öregekre hallgattak, vagy, ami ugyanaz, jó történetírókat olvastak, illetve úgy, hogy körülnéztek, és a közügyeknek szentelték magukat. A politikai tudás megszerzésének ezek a módjai immár nem elegendőek, mivel &#8222;dinamikus tömegtársadalmakban&#8221; élünk, azaz olyan társadalmakban, amelyekre a rendkívüli bonyolultság és a gyors változás egyaránt jellemző. Nehezebb szert tenni politikai tudásra, amely a korábbi időszakokkal összehasonlítva gyorsabban elavul. Ilyen körülmények között szükségessé válik, hogy egy csomó ember kizárólag a politikai jelenségekre vonatkozó ismeretek összegyűjtésével és megemésztésével foglalkozzon. Manapság gyakran ezt a tevékenységet nevezik politikatudománynak. Nem jönne létre, ha egyebek mellett nem jöttek volna rá arra is, hogy még azokat a politikai ügyeket is érdemes tanulmányozni, amelyeknek a napi feladatokhoz nincsen közük, és hogy tanulmányozásuk során a lehető legnagyobb gondossággal kell eljárni; ennek a gondosságnak kell ellensúlyoznia azokat a sajátos tévedéseket, amelyeknek a politikai jelenségekről alkotott ítéleteink ki vannak téve. Továbbá, azok az emberek, akikről beszélünk, jelentős erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a politikai tudást iskolában átadható tananyaggá alakítsák át. Ráadásul, bár még a leggátlástalanabb politikusnak is, ha sikeres akar lenni, folyton arra kell törekednie, hogy gondolkodásában a politikai tudás lépjen a politikai vélemények helyébe, a politikai jelenségek tudós kutatója még ezen is túlmegy: vizsgálódása eredményeit semmit sem titkolva és részrehajlástól mentesen próbálja a nyilvánosság elé tárni. Annak a felvilágosult és hazafias polgárnak a szerepét játssza, akinek nincsenek elfogultságai. Másként kifejezve, a politikai tudás tudományos keresését erkölcsi hajtóerő, az igazság szeretete élteti. De bárhogy fogjuk is fel a politikai tudás tudományos és nem tudományos keresése közötti különbséget, és bármilyen fontos legyen is ez a különbség, e kettő egy döntő ponton azonos: érdeklődésük középpontjában az adott politikai helyzet áll, sőt, a legtöbb esetben az egyén saját országának adott politikai helyzete. Az izraeli botanikus külön figyelmet szentel az Izraelben honos növényeknek, míg a kanadai botanikus az ott honos növényekkel foglalkozik elsősorban. Ez a különbség azonban, amely nem több, mint a kényelmes, mi több, elengedhetetlen munkamegosztás következménye - egészen más jellegű, mint a látszólag hasonló különbség az izraeli és a kanadai politikatudós érdeklődése között. Csak amikor az &#8222;itt és most&#8221; kikerül az érdeklődés középpontjából, akkor születhet meg a politika filozófiai vagy tudományos megközelítése.

	A politikai jelenségek bármilyen ismerete bizonyos előfeltevéseken nyugszik e jelenségek természetét illetően. Ezek az előfeltevések nem csupán az adott politikai helyzetre, hanem a politikai vagy az emberi életre mint olyanra vonatkoznak. Semmit sem tudhatunk az éppen folyó háborúról, ha nincs akárcsak homályos és elmosódott fogalmunk arról, mi a háború, és mi annak a helye az emberi életben. Nem tartjuk rendőrnek a rendőrt, ha nincsenek előzetes fogalmaink a jogról és a kormányzásról. A politikai jelenségek természetére vonatkozó feltevések, amelyek e jelenségekkel kapcsolatos mindenfajta tudás velejárói, a vélemények. Csak ha ezeket a feltevéseket kritikai és összefüggő elemzésnek vetik alá, születhet meg a politika filozófiai vagy tudományos megközelítése.

	A politikai tudás kognitív státusza nem különbözik a pásztor, a férj, a tábornok vagy a szakács tudásáétól.&nbsp; Ezeknek az embereknek a törekvésétől azonban mégsem születik pásztori, férfi, katonai vagy szakácsművészeti filozófia, mert végső céljaik túlságosan világosak és egyértelműek. A végső politikai cél viszont azonnal összefüggő reflexióért kiált. A tábornok célja a győzelem, az államférfié viszont a közjó. Hogy mi a katonai győzelem, azon lényegében nincs mit vitatkozni, ám hogy mi a közjó - azon nagyon is van. A politikai cél kétértelműsége átfogó jellegéből következik. Ily módon rendszeresen felmerül a kísértés, hogy tagadjuk, illetve kerüljük meg a politika összetettségét, és a politikát is a többi között csupán az egyik szakmának tekintsük. Ha azonban emberi lényekként akarunk szembenézni helyzetünkkel, azaz az egészet tekintjük - ellent kell állnunk ennek a kísértésnek.

	A politikai filozófiát, abban a formában, ahogy megpróbáltuk körvonalazni, a kezdetektől egészen a közelmúltig szinte megszakítás nélkül művelték. Ma viszont a politikai filozófia hanyatlik, szinte a feloszlás állapotában van, talán már el is tűnt. Nemcsak tárgyával, módszereivel és funkciójával kapcsolatban tapasztalható teljes egyet nem értés, de kérdésessé vált kilátása is bármely formájában. Az egyetlen kérdés, amelyben a politikatudomány egyetemi oktatói még mindig egyetértenek, az az, hogy a politikai filozófia történetét érdemes tanulmányozni. Ami a filozófusokat illeti, elegendő összevetni csupán az elmúlt negyven év négy legnagyobb filozófusának - Bergsonnak, Whiteheadnek, Husserlnak és Heideggernek - a művét Hermann Cohen művével, hogy láthassuk, milyen gyorsan és alaposan lejáratta magát a politikai filozófia. A jelenlegi helyzetet a következőképpen jellemezhetjük. A politikai filozófia eredetileg azonos volt a politikatudománnyal, az emberi jelenségek mindenre kiterjedő tanulmányozását jelentette. Mára feldarabolódott, s ezek a darabkák úgy viselkednek, mintha egy hernyó részei volnának. Először is, az emberi jelenségekre kezdték alkalmazni a filozófia és a tudomány közötti különbségtételt, s azzal összhangban manapság különbséget tesznek nem filozófiai politikatudomány és nem tudományos politikai filozófia között; a mai körülmények között egy ilyen megkülönböztetés minden méltóságától és tisztességétől megfosztja a politikai filozófiát. Továbbá, korábban a politikai filozófiához, illetve a politikatudományhoz tartozó témák sokasága közgazdaságtan, szociológia és szociálpszichológia néven önállósult. A nyomorúságos maradékot, amivel jóravaló társadalomtudós már nem törődik, történetfilozófusok és a hitvallások iránt az átlagnál jobban érdeklődő emberek prédájául hagyták. Aligha túlzás azt mondani, hogy ma már nem is létezik politikai filozófia, hacsak nem temetkezési tárgyként, azaz a történeti kutatás számára, illetve gyenge és kevéssé meggyőző tiltakozások formájában.

	Ha eme nagy változás okai iránt tudakozódunk, a következő válaszokat kapjuk: a politikai filozófia tudománytalan, történelmietlen, illetve mindkettő egyszerre. A Tudománynak és a Történelemnek, a modern világ e két nagyhatalmának végül sikerült a politikai filozófiának még a lehetőségét is megszüntetnie.

	A politikai filozófia tudománytalanná nyilvánítása és elvetése a mai pozitivizmusra jellemző. A pozitivizmus már nem azonos azzal, ami szeretett volna lenni, amikor Auguste Comte-tal megszületett. Annyiban továbbra is folytonosság van Comte elképzelésével, hogy a modern tudomány a tudás legmagasabb rendű formája, éppen azért, mert a hajdani teológiával és metafizikával ellentétben már nem a &#8222;miért?&#8221; abszolút tudását tűzi ki célul, hanem megelégszik a &#8222;hogyan?&#8221; viszonylagos tudásával. Az utilitarizmus, az evolucionizmus és az újkantianizmus hatására bekövetkezett módosulások nyomán azonban immár teljesen lemondott arról a comte-i reményről, hogy a modern természettudomány mintáját követő társadalomtudomány képes lesz leküzdeni a modern társadalomban uralkodott szellemi anarchiát. A társadalomtudományi pozitivizmus nagyjából a XIX. század utolsó évtizedében öltötte fel végső formáját, amikor felismerte, illetve kihirdette, hogy alapvető különbség van tények és értékek között, és a tudomány illetékességi körébe csakis a tényítéletek tartoznak: a tudományos társadalomtudomány nem alkalmas arra, hogy értékítéleteket fogalmazzon meg, sőt, teljes mértékben kerülnie is kell ezeket. Ami az ilyen kijelentésekben az &#8222;érték&#8221; kifejezést illeti, erről aligha tudunk többet mondani, mint hogy az &#8222;értékek&#8221; egyszerre jelentenek előnyben részesített dolgokat és az előnyben részesítés elveit.

	A politikai filozófia jelentésének magyarázatához elengedhetetlen a társadalomtudományi pozitivizmus tanainak elemzése. Különösen a pozitivizmus gyakorlati következményeit kell szemügyre vennünk. A pozitivista társadalomtudomány &#8222;értékmentes&#8221; vagy &#8222;etikailag semleges&#8221;, semleges a jó és rossz ellentétét illetően, bárhogyan értelmezzük is e két fogalmat. Ez azt jelenti, hogy az a terrénum, amely minden társadalomtudós közös munkálkodásának alapja, és amelyen vizsgálódásaikat és elemzéseiket végzik, csak úgy közelíthető meg, ha megszabadulnak, illetve elvonatkoztatnak az erkölcsi ítéletektől: az erkölcsi közömbösség a tudományos elemzés szükségszerű feltétele. Amennyiben ugyanis még nem váltunk teljesen érzéketlenné az erkölcsi különbségtételekkel szemben, kénytelenek vagyunk értékítéleteket hozni. A társadalmi vagy emberi jelenségek értékítéletektől tartózkodó szemléletének szokása bomlasztólag hat mindenfajta előnyben részesítésre. Minél komolyabban vesszük társadalomtudósi mivoltunkat, annál erőteljesebben válunk közömbössé mindenfajta céllal szemben: ezt a céltalan és sodródó állapotot nihilizmusnak is nevezhetjük. A társadalomtudós nincs beoltva a preferenciák ellen; tevékenysége állandó küzdelem emberi lényként és állampolgárként táplált elfogultságai ellen, amelyek tudományos elfogulatlanságát veszélyeztetik. A veszedelmes befolyásoknak csak úgy tud ellenállni, ha kizárólag egyetlen értéknek kötelezi el magát az igazságnak. Elvei szerint azonban az igazság nem olyan érték, amelyet feltétlenül választania kell: ha akarja, választhatja, de el is vetheti. Mint tudós, bizonyára mégis ezt választotta. Ám sem a tudósokról, sem a tudományról nem mondható, hogy magától értetődően szükségesek. A társadalomtudomány nem dönthet abban a kérdésben, hogy ő maga jó-e. Emiatt kénytelen azt tanítani, hogy a társadalomnak ugyanolyan joga és indoka van kegyeibe fogadni a társadalomtudományt, mint zavaró, felforgató, bomlasztó és nihilista erőként elnyomni. Különös módon azonban azt találjuk, hogy a társadalomtudósok buzgón próbálják &#8222;eladni&#8221; tudományukat, azaz bebizonyítani, hogy a társadalomtudomány szükséges. A következőképpen érvelhetnek. Bármilyenek legyenek is preferenciáink vagy céljaink, céljainkat mindenképpen meg szeretnénk valósítani; ehhez viszont tudnunk kell, milyen eszközökkel valósíthatók meg. Bármely társadalmi cél megvalósításához szükséges eszközökre irányuló tudás megszerzése viszont a társadalomtudomány, és csakis a társadalomtudomány kizárólagos funkciója, ezért a társadalomtudomány minden társadalom vagy társadalmi mozgalom számára szükséges, önmagában véve is fontos, azaz minden szempontból érték. Mihelyt azonban ezt a gondolatsort elfogadtuk, komoly kísértésbe esünk, hogy feltegyük a kérdést: vajon nincsenek-e még egyéb dolgok is, amelyek minden szempontból vagy minden gondolkodó emberi lény számára bizonyára értéknek számítanak? Ezt a kényelmetlen kérdésfeltevést kikerülendő, a társadalomtudós megvetéssel utasít el minden önreklámozó vagy karrierszempontot, és abban az erényes állításban keres menedéket, miszerint tudni nem tudja, csupán hiszi, hogy az igazság keresése jó dolog, mások ugyanilyen joggal azt is hihetik, hogy rossz. De mit akar mondani ezzel az állítással? Vagy különbséget tesz nemes és nemtelen célok között, vagy azt mondja, hogy nem hajlandó ilyen különbségtételre. Ha különbséget tesz, akkor úgy fog érvelni, hogy sokfajta nemes cél vagy eszmény van, és nincs olyan eszmény, amely összeegyeztethető az összes többi eszménnyel. Ha az igazságot választjuk eszményünknek, szükségképpen el kell utasítanunk más eszményeket. Márpedig ha így áll a dolog, semmi sem teszi szükségessé, vagy nyilvánvalóan szükségessé nemes szándékú emberek számára, hogy más eszményekkel szemben az igazságot válasszák. Ameddig azonban a társadalomtudós eszményekről beszél, és ily módon különbséget tesz nemes és nem nemes célok, illetve idealisztikus integritás és kisszerű önzés között, addig olyan értékítéletet hoz, amely - alapfelfogása mint olyan szerint - nem szükségszerű. Ezek után ki kell mondania, hogy ugyanolyan legitim életcél a biztonságra törekvés, a jövedelemszerzés vagy az alkalmazkodás, mint az igazság keresésének szentelt élet. Ily módon felmerül az emberben a gyanú, hogy a társadalomtudós tevékenységének nincs egyéb célja, minthogy növelje a biztonságát, jövedelmét, presztízsét, illetve hogy társadalomtudósi kompetenciája egy készség, amelyet kész eladni a legnagyobb ajánlattal előállónak. A tisztességes polgárok rá fognak kérdezni, hogy vajon megbízhatnak-e ebben az emberben, vagy hogy lehet-e lojális az illető, hiszen a társadalomtudós - hűen az alapelveihez - egyformán védelmezhetőnek tartja, ha valaki a lojalitást választja értékül, de azt is, ha valaki elutasítja azt. Röviden: abba a kényelmetlen helyzetbe fog kerülni, amely Thraszümakhosz kudarcához és Szókratész általi &#8222;megszelídítéséhez&#8221; vezetett Platón Államának első könyvében.

	Magától értetődik, hogy bár társadalomtudósunk talán kissé zavart, de távolról sem hűtlen és önállótlan. Az az állítása, hogy az önállóság és az igazság keresése olyan értékek, amelyeket ugyanolyan jogunk van választani, mint elutasítani, puszta szájmozgás, aminek semmi nem felel meg a szívében vagy a tudatában. Még sohasem találkoztam olyan tudományos tevékenységet folytató társadalomtudóssal, aki azon kívül, hogy az igazságnak és az önállóságnak kötelezte el magát, ne lett volna a demokráciának is odaadó híve. Amikor azt mondja, hogy a demokrácia olyan érték, amely nem nyilvánvalóan magasabb rendű az ellentéténél, nem arra gondol, hogy neki imponál az általa elvetett alternatíva, vagy hogy szívében és tudatában egyformán vonzó választási lehetőségek között hánykódik. &#8222;Etikai semlegessége&#8221; oly távol áll a nihilizmustól vagy az ahhoz vezető úttól, hogy nem egyéb, mint alibi a gondolatnélküliségre és közönségességre, azt állítván, hogy a demokrácia és az igazság értékek, valójában azt mondja, hogy nem azon kell elgondolkodnunk, miért jók ezek, és miként bárki más, ő is behódolhat a társadalma által elfogadott és dédelgetett értékeknek. A társadalomtudományi pozitivizmus nem annyira a nihilizmus, mint inkább a konformizmus és a filiszterség táptalaja.

	Itt és most nem szükséges a társadalomtudományi pozitivizmus elméleti gyengeségeit taglalnunk. Elegendő azokra a megfontolásokra utalnunk, amelyek ezen iskola ellen szólnak.

	1. Társadalmi jelenségeket, vagyis valamennyi fontos társadalmi jelenséget lehetetlen anélkül tanulmányozni, hogy ne fogalmaznánk meg értékítéleteket. Aki nem látja okát, miért kellene megvetnie azokat az embereket, akik nem látnak tovább az étkezésnél és az emésztésnél, tűrhető ökonometrista lehet, de az emberi társadalom mibenlétéről semmi lényegeset nem képes elmondani. Aki nem hajlandó különbséget tenni nagy államférfiak, középszerű emberek és őrült gonosztevők között, lehet ugyan jó életrajzíró, de semmi lényegeset nem mondhat a politikáról és a politika történetéről. Aki nem képes különbséget tenni mély vallásos gondolat és ernyedt babona között, lehet ugyan statisztikus, de semmi fontosat nem mondhat a vallásszociológiáról. Általában elmondható, hogy egyetlen cselekedetet vagy munkát sem lehet értékelés nélkül megérteni. Ha nem vagyunk képesek megfelelően értékelni - márpedig gyakran nem vagyunk képesek -, akkor az értelmezésünk sem lehet kellőképpen sikeres. Az értékítéletek, amelyeket a politikatudomány, a szociológia vagy a közgazdaságtan kitessékel a bejárati ajtón, a hátsó bejáraton át szöknek vissza ezekbe a tudományokba: ezek az értékítéletek a mai társadalomtudomány pszichopatológiának nevezett ágából erednek. A társadalomtudósok ugyanis kénytelenek kiegyensúlyozatlan, neurotikus, rosszul alkalmazkodó emberekről beszélni. Ám ezek az értékítéletek nem abban különböznek a nagy történészek ítéleteitől, hogy világosabbak vagy biztosabbak, ellenkezőleg, éppen hogy szegényesebbek: egy ügyes telefonkezelő épp oly jól, esetleg még jobban &#8222;alkalmazkodik&#8221;, mint egy jó ember vagy egy jó állampolgár. Végül pedig, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat az észrevétlen értékítéleteket, amelyek az átlagember előtt rejtve maradnak ugyan, ám amelyek nagy súllyal jelentkeznek még az állítólag tisztán leíró fogalmakban is. Amikor például a társadalomtudósok különbséget tesznek demokratikus és tekintélyelvű szokások vagy embertípusok között, akkor amit &#8222;tekintélyelvűnek&#8221; neveznek, az az összes előttem ismert esetben mindannak a karikatúrája, amit ők mint jó demokraták helytelenítenek. Vagy amikor a legitimitás három elvéről, a racionálisról, a tradicionálisról és a karizmatikusról beszélnek, akkor már önmagában a &#8222;karizma rutinná válása&#8221; kifejezés is olyan protestáns vagy liberális preferenciáról árulkodik, amelyet egyetlen konzervatív zsidó, illetve katolikus sem fogadna el: e fogalom fényében a Halakha keletkezése a bibliai próféciákból, illetve a katolikus egyház születése az újszövetségi tanításból szükségképpen a &#8222;karizma rutinná válása&#8221; egyes eseteinek tűnnek fel. Arra az ellenvetésre, hogy az értékítéletek valóban kikerülhetetlenek a társadalomtudományban, de pusztán feltételes jellegűek, a következő kérdéssel felelek: vajon a szóban forgó feltételek nem teljesülnek-e szükségképpen akkor, amikor a társadalmi jelenségek iránt érdeklődünk? Nem kell-e a társadalomtudósnak szükségképpen azzal a feltételezéssel élnie, hogy világunkban az egészséges társadalmi élet jó dolog, ahogy az orvostudomány is szükségképpen abból a feltevésből indul ki, hogy az egészség és az egészséges élet jó dolgok? S vajon nem alapul-e minden tényállítás olyan feltételeken vagy feltevéseken, amelyek mindaddig nem kérdőjelezhetők meg, amíg a tényekkel mint tényekkel foglalkozunk (például úgy, hogy vannak &#8222;tények&#8221;, s hogy az eseményeknek okuk van)?

	Az &#8222;értékmentes&#8221; társadalomtudomány lehetetlensége legegyszerűbben a következőképpen mutatható meg. A politikatudomány előfeltételezi, hogy különbség van a politikai jelenségek és az olyan dolgok között, amelyek nem politikai jellegűek, ezért tehát valamiféle választ feltételez a &#8222;Mi a politikai?&#8221; kérdésre. Ahhoz, hogy valóban tudományos legyen, a politikatudománynak fel kellene tennie ezt a kérdést, s arra nyíltan és kielégítően válaszolnia kell. A politikait azonban, tehát azt, ami lényeges vonatkozásában a poliszhoz,az &#8222;országhoz&#8221;, vagy az &#8222;államhoz&#8221; kötődik, lehetetlen anélkül meghatározni, hogy előbb válaszolnánk arra a kérdésre: Mi alkotja ezt a társadalmat? Egy társadalom már most nem határozható meg anélkül, hogy ne hivatkoznánk a céljára. A legismertebb kísérlet &#8222;az állam&#8221; meghatározására céljának figyelmen kívül hagyásával elismerten egy olyan definícióhoz vezetett, amelyet a &#8222;modern államból&#8221; származtattak, és csakis erre a típusra volt teljes mértékben alkalmazható; úgy próbálták meghatározni a modern államot, hogy előzőleg nem határozták meg, mi egyáltalán az állam. Ha viszont az államot, helyesebben a civil társadalmat céljára vonatkoztatva határozzuk meg, akkor elfogadjuk azt a mércét, amelynek alapján a politikai cselekedeteket és intézményeket meg kell ítélnünk, a civil társadalom célja szükségképpen a civil társadalmak megítélésének mércéjéül szolgál.

	2. Az értékítéletek elvetésének az a feltevés az alapja, hogy a különböző értékek vagy értékrendszerek közötti konfliktusok lényegileg megoldhatatlanok az emberi értelem számára. Ezt a feltevést azonban - bár általában kellően megalapozottnak tartják - még sohasem bizonyították be. Bizonyítása akkora erőfeszítést igényelne, mint A tiszta ész kritikájának megtervezése és kidolgozása: az értékelő ész átfogó bírálatát kellene elvégezni. Ehelyett vázlatos megfigyeléseket találunk, amelyek állítólag azt bizonyítják, hogy egyik vagy másik sajátos értékkonfliktus megoldhatatlan. Józan ésszel persze el kell ismernünk, hogy léteznek értékkonfliktusok, amelyeket az emberi ész képtelen feloldani. Ám abból, hogy két hegy közül, amelyeknek csúcsai ködbe burkolóznak, nem tudjuk eldönteni, melyik magasabb a másiknál, vajon még abban sem tudunk döntésre jutni, hogy egy hegy magasabb a vakondtúrásnál? Ha két szomszédos ország már évszázadok óta háborúskodik egymással, és nem tudjuk eldönteni, melyikük harcol igaz ügyért - ebből még nem következik, hogy abban sem tudunk dönteni, vajon megbocsáthatatlanul cselekedett-e Jezabel Nábóttal szemben. A társadalomtudományi pozitivizmus legnagyobb képviselője, Max Weber azért posztulálta mindenfajta értékkonfliktus megoldhatatlanságát, mert lelke mélyén egy olyan univerzum képe élt, amelyben az emberi nemesség ismertetőjegye a vidámság és a derű helyett az erőteljes vétkezés és a még erőteljesebb hit fattya: a kudarc. Az a hiedelem, hogy az értékítéletek végső soron nem vethetők alá racionális ellenőrzésnek, azt a hajlamunkat erősíti, hogy felelőtlen állításokat tegyünk arról, mi helyes vagy helytelen, mi jó vagy rossz. Komoly problémák komoly elemzését egyszerűen azzal kerüljük ki, hogy értékproblémának nyilvánítjuk őket, így még azt a benyomást is keltjük, hogy minden fontos emberi konfliktus egyszersmind értékkonfliktus - holott a legkevesebb, amit mondhatunk, az az, hogy sok ilyen konfliktus éppen abból ered, hogy az emberek az értékek tekintetében egyetértenek.

	3. Az a hiedelem, hogy a tudományos tudás, azaz az a tudás, amelyre a modern tudomány törekszik, és amelynek állítólag a birtokában van, az emberi tudás legmagasabb rendű formája, magában foglalja a tudomány előtti tudás leértékelését is. Ha figyelembe vesszük a világ tudományos megismerése és tudomány előtti ismerete közötti ellentétet, rájövünk, hogy a pozitivizmusban - alig álcázott formában - a tudomány előtti tudás és az azzal való gyökeres szakítás descartes-i univerzális kételye él tovább. A pozitivizmus határozottan nem bízik a tudomány előtti tudásban, amelyet szeret a folklórhoz hasonlítani. Ez a babona mindenfajta terméketlen vizsgálódás, illetve bonyolult ostobaság táptalaja. Egy csomó dolgot, amelyet minden normális észjárású tízéves gyermek tud, tudományos bizonyításnak akarnak alávetni ahhoz, hogy tényként elfogadhatók legyenek. És ez a tudományos bizonyítás nemcsak, hogy nem szükséges, de nem is lehetséges. A legegyszerűbb példán szemléltetve a dolgot: minden társadalomtudományi kutatás feltételezi, hogy akik folytatják, meg tudják különböztetni az emberi lényeket más lényektől. Ezt az alapvető tudást nem az iskolában szerezték, és nem a társadalomtudomány alakítja át tudományos tudássá: ez a tudás minden módosulás nélkül az marad, ami eredetileg volt. Ha ez a tudomány előtti tudás nem tudás, akkor ugyanez mondható el mindazokról a tudományos kutatásokról is, amelyek vele együtt állnak vagy buknak. Olyan dolgok tudományos bizonyításával foglalkozni, amelyeket tudományos bizonyíték nélkül is mindenki elég jól, sőt jobban tud, minden olyan gondolkodásforma vagy reflexió elhanyagolásához vezet, amelynek meg kell előznie a tudományos kutatást, ha azt akarjuk, hogy releváns legyen. A politika tudományos kutatását gyakran úgy mutatják be, mint ami a politikai &#8222;tények&#8221; leszögezésétől - tehát attól, hogy mi történt eddig a politikában - emelkedik fel a &#8222;törvényekig&#8221;, amelyeknek ismerete lehetővé teszi jövőbeli politikai események előrejelzését. Ezt a célkitűzést magától értetődőnek tekintik, és előzetesen nem is vizsgálják meg, vajon a politikatudomány tárgya lehetővé teszi-e &#8222;törvények&#8221; formájában történő helyes megértést, s vajon nem kell-e egészen másként felfogni azokat az univerzálékat, amelyek révén a politikai jelenségek a maguk valóságában érthetők meg. A politikai tényeknek, a közöttük lévő viszonyoknak, e tények ismétlődő viszonyainak, illetve a politikai magatartás törvényeinek tudományos vizsgálata megköveteli a vizsgált jelenségek elkülönítését. De ha azt akarjuk, hogy ez az elkülönítés ne vezessen lényegtelen vagy félrevezető eredményekhez, a szóban forgó jelenségeket azon az egészen belül kell szemügyre vennünk, amelyhez tartoznak, és tisztán kell látnunk ezt az egészet, vagyis a teljes politikai-társadalmi rendet. Nem juthatunk el például a &#8222;csoportpolitika&#8221; olyan ismeretéhez, amely megérdemli a tudományos nevet, ha nem gondolkodunk el azon, mifajta politikai rendet kell feltételeznünk ahhoz, hogy egyáltalán &#8222;csoportpolitikáról&#8221; lehessen beszélni, továbbá, hogy mifajta politikai rendet feltételez az a sajátos &#8222;csoportpolitika&#8221;, amelyet éppen tanulmányozunk. De nem tisztázhatjuk például valamely konkrét demokrácia, vagy általában a demokrácia jellegét sem, ha nem értjük világosan, milyen alternatívái vannak a demokráciának. A tudományos politika művelői hajlanak arra, hogy megelégedjenek a demokrácia és a tekintélyelvű berendezkedés különbségével, azaz az adott politikai rend és annak ellentéte által behatárolt látókörön belül maradva, abszolutizálják ezt az adott rendet. A tudományos megközelítés általában oda vezet, hogy elhanyagolják az elsődleges vagy alapvető kérdéseket, ezáltal gondolkodás nélkül fogadnak el bevett véleményeket. Ami ezeket az alapkérdéseket illeti, éppen a tudományos pontosság szószólói bizonyulnak furcsamód pontatlannak. Ismét a legegyszerűbb, egyszersmind legdöntőbb példára hivatkozva, a politikatudománynak tisztáznia kell, mi különbözteti meg a politikai jelenségeket a nem politikaiaktól; fel kell vetnie a &#8222;Mi a politikai?&#8221; kérdést. Ezzel a kérdéssel viszont tudományosan nem, csakis dialektikusan lehet foglalkozni. A dialektikus tárgyalásmód pedig szükségképpen a tudomány előtti tudásból indul ki, és rendkívül komolyan veszi azt. A tudomány előtti vagy &#8222;köznapi&#8221; tudásról azt hiszik, hogy Kopernikusz és az utána következő természettudomány rég leértékelte. Ám az a tény, hogy bizonyos területeken igen gyümölcsözőnek tarthatjuk a távcső, illetve mikroszkóp által nyert tudást, még nem hatalmaz fel bennünket annak tagadására, hogy vannak dolgok, amelyek csakis úgy szemlélhetők, ahogy puszta szemmel látjuk őket. Pontosabban, ha a polgárnak a tudományos megfigyelőétől különböző látószögével közeledünk feléjük. Ha ezt tagadjuk, úgy járunk, mint Gulliver a brobdingwagi dajkával, és olyan kutatásokba bonyolódunk, amelyek Swift hősét Laputában döbbentették meg.

	4. A pozitivizmus szükségképpen historizmussá alakul át. A társadalomtudomány a természettudomány modelljéhez igazodik, emiatt az a veszély fenyegeti, hogy, mondjuk, a XX. század közepi amerikai, vagy általánosabban, a modern nyugati társadalom sajátosságait összetéveszti az emberi társadalom lényegével. Ezt a veszélyt elkerülendő, kénytelen &#8222;kultúraközi&#8221; vizsgálódásokba fogni, más - jelen és múltbéli - kultúrákat tanulmányozni. Eközben azonban szem elől téveszti eme kultúrák értelmét, mert egy olyan fogalmi séma segítségével értelmezi azokat, amely a modern nyugati társadalomból ered, ez a sajátos társadalom tükröződik benre, és legjobb esetben is csak ehhez a társadalomhoz illeszkedik. Ezt a veszélyt elkerülendő, a társadalomtudománynak meg kell kísérelnie úgy megérteni ezeket a kultúrákat, ahogy azok értelmezik magukat: a társadalomtudóstól megkövetelt megértés a történeti megértés. A történeti megértés alapozza meg a valóban empirikus társadalomtudományt. Ha azonban tekintetbe vesszük a történeti megértés végtelen feladatát, felmerül a kérdés, vajon a történeti megértés nem veszi-e át a tudományos társadalomkutatás szerepét. A társadalomtudományról továbbá azt is szokták mondani, hogy a társadalmi jelenségekre vonatkozó igaz állítások halmaza. Ezek az állítások, kérdésekre adott válaszok. Hogy melyek az érvényes, objektíve érvényes válaszok, azt a logika alapelvei szabhatják meg. A kérdések viszont az egyén érdeklődési irányától, ennélfogva értékeitől, azaz szubjektív elvektől függenek. Az alapfogalmakat tehát érdeklődési irányok szolgáltatják, és nem a logika. Ezért nem lehet a társadalomtudomány szubjektív és objektív elemeit elválasztani egymástól: az objektív válaszok szubjektív kérdésektől nyerik el az értelmüket. Ha nem kívánunk viszszalépni egy felhígított platonizmus álláspontjára, amely időtlen értékek létezését hirdeti, akkor az adott társadalomtudományban megtestesülő értékeket úgy kell felfognunk, hogy azok attól a társadalomtól függnek, amelyhez a szóban forgó társadalomtudomány tartozik - azaz a történelemtől. A történelmi kutatások nemcsak kiszorítják a társadalomtudományt, de egyenesen a társadalomtudomány válik &#8222;történetivé&#8221;. A társadalomtudomány történelmi jelenségként való szemlélete a tudomány, és végső soron általában a modern tudomány relativizálódásához vezet. Következésképpen a modern tudomány nem más, mint a dolgok megértésének egyik, történelmileg relatív módja, amely elvileg nem magasabb rendű a megértés más módozatainál.

	Ezen a ponton kell szembenéznünk a politikai filozófia komoly ellenlábasával, a historizmussal. Kifejlett formájában a historizmus az alábbiakban különbözik a pozitivizmustól: (1) Nem tesz különbséget tények és értékek között, mely bármilyen, mégoly elméleti megértés is sajátos értékeléseket foglal magában. (2) Tagadja a modern tudomány tekintélyét, amelyet a világ ember által történő gondolati feldolgozása csupán egyik formájának tekint. (3) A történelmi folyamatot nem tekinti alapvetően előrehaladónak, vagy általánosabban kifejezve, észszerűnek. (4) Tagadja az evolúció tézisének érvényességét, az állítja, hogy az embernek a nem emberből való kifejlődése nem teszi érthetővé az ember emberi mivoltát. A historizmus a társadalom és az emberi gondolkodás lényegileg történeti jellege miatt elveti a jó társadalom, azaz a jó társadalom kérdését. Nincs semmilyen lényeges szükségszerűség, hogy feltegyük a jó társadalom kérdését. Ez a kérdés elvileg nem egyidős az emberrel; már a puszta lehetősége is a sors misztikus rendelése. A döntő problémát az emberiség olyan állandó jellegzetességeinek helye jelenti, mint a megfontolt historicisták által is elismert különbség a nemes és alantas között: felhasználhatók-e ezek az állandó vonások a sors jó és rossz rendelései közötti különbségtétel kritériumaként? A historizmus híve nemmel válaszol erre a kérdésre. Objektív, köznapi, felszíni és csökevényes jellegük miatt lenézi a kérdéses állandó vonásokat: ahhoz, hogy azok fontossá váljanak, kiegészítésre szorulnak, ez a kiegészítés azonban már nem köznapi, hanem történelmi jellegű. Ezen állandó vonások megvetése indította a legradikálisabb historicistát 1933- ban arra, hogy mintegy a sors rendelésének engedelmeskedjen nemzetének legkevésbé bölcs és legkevésbé mérsékelt része legostobább és legkevésbé mérsékelt hangulatban hozott ítéletének, helyesebben, üdvözölje is azt, s közben bölcsességről és mérsékletről beszéljen. 1933 legnagyobb eseménye inkább azt látszott bizonyítani, ha egyáltalán szükség volt ilyen bizonyítékra, hogy az ember nem dobhatja félre a jó társadalom kérdését, és a válaszadás felelősségét nem háríthatja el magától azzal, hogy ő csak alkalmazkodik a Történelemhez, vagy bármilyen más, a saját gondolkodásától különböző hatalomhoz.

	Berényi Gábor fordítása
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Carl Schmitt: A Leviatán Thomas Hobbes államtanában (1938) - Részlet]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6943593</link><pubDate>2026-03-12 14:40:20</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	I.&nbsp;

	A Leviatán eredete a héber Bibliában; keresztény&#8211;teológiai és zsidó&#8211;kabbalisztikus értelmezései; valamint a szimbólum Hobbes általi helyreállításának jelentése és lehetőségei

	Hobbes inkább a Leviatán miatt vált&nbsp;híressé &#8211; és még szomorúbb módon hírhedtté &#8211;, mint bármely más műve következtében. A közvélekedés szerint [Hobbes] összefoglalóan végül is alig több, mint &#8222;a Leviatán prófétája&#8221;. Hegel mondhatta azt, hogy e szörnyről elnevezett könyv &#8222;igen rossz hírű mű&#8221;; a címválasztás pedig] minden bizonnyal hozzájárult ehhez a hírnévhez. A Leviatánra történő hivatkozás valójában nem pusztán egy gondolat illusztrálására szolgál &#8211; mint amikor egy elméletet egy megvilágító hasonlattal szemléltetnek, például az államelmélet esetében, vagy egy tetszőleges idézetnél &#8211;, hanem inkább egy mitikus szimbólum, amely rejtett jelentésekkel van tele.
]]></description><encoded><![CDATA[
	A politikai elméletek hosszú történetében &#8211; amely rendkívül gazdag színes képekben, szimbólumokban, ikonokban és bálványokban, paradigmákban és fantazmagóriákban, emblémákban és allegóriákban&nbsp; &#8211; ez a Leviatán a legerősebb és leghatalmasabb kép. Szétfeszíti minden elképzelhető elméleti vagy gondolati konstrukció kereteit. A politikai közösség egységét gyakran és különböző alakokban&nbsp;&#964;&#8056; &#960;&#959;&#943;&#954;&#953;&#955;&#959;&#957; &#952;&#961;&#941;&#956;&#956;&#945;-ként, valamint magnum corpusként (nagy testként) képzelték el.&nbsp;A politikai eszmék története számos ilyen hatalmas lény képét ismeri. Az ilyen képek azonban rendszerint a filozófiai szemléltetés körében maradnak.

	Az államközösség &#8222;óriási emberként&#8221; való ábrázolása, amelyet egészen Platónig vissza lehet vezetni, például egy olyan lényt jellemez, amely érzelmekkel bír, sokfejű és &#8222;sokszínű teremtmény&#8221; (&#964;&#8056; &#960;&#959;&#943;&#954;&#953;&#955;&#959;&#957; &#952;&#961;&#941;&#956;&#956;&#945;). Ez hatásos kép, de messze elmarad a Leviatán rendkívüli mitikus erejétől. Amikor Nietzsche ábrázolása, amellyel az államot &#8222;a leghidegebb szörnyetegnek&#8221; nevezte, kétségtelenül túlmutat a pusztán filozófiai&#8211;intellektuális szférán, sőt egy &#8222;irracionális&#8221; tartományba emelkedik; stílusában azonban inkább a XIX. század impresszionista-szuggesztív hangulatához tartozik, mintsem egy harcról alkotott világi kép mitikus értelméhez.

	A politikai entitás szimbólumaként a Leviatán másfelől nem pusztán egy &#8222;test&#8221; (corpus), és nem csupán valamiféle vadállat képe. A héber Bibliából származó kép az évszázadok során mitikus, teológiai és kabbalisztikus jelentéseket öltött magára. Jób könyvében, a 40. és 41. fejezetben, a Leviatánt a legerősebb és legfélelmetesebb tengeri szörnyként ábrázolják. Mellette egy szárazföldi állat, a Behemót is megjelenik. E bibliai ábrázolások mitológiai&#8211;történeti eredete önmagában is kérdéses. Különféle mondákkal hozták őket kapcsolatba, és különösen a Leviatán esetében fel kell ismernünk Tiamatot, az ókori babiloni mondavilág egyik istenségét. Itt azonban nem szükséges elidőznünk a héber Biblia teológusai és történészei közötti eltérő véleményeknél és vitáknál. Ami Hobbes politikai mítoszával közvetlenül összefügg, az az, hogy a Leviatán mindig hatalmas mitikus alakban jelenik meg: vagy egy óriási tengeri állatként &#8211; például krokodilként vagy bálnaként &#8211;, vagy általában egy hatalmas halként, míg a Behemót szárazföldi állat formájában tűnik fel, például hatalmas bikaként vagy elefántként.

	A Jób könyvében mindkét szörny gyakran olvad össze azokkal az állatokkal, amelyek a héber Biblia szövegeiben szerepelnek, ekként számos, lényegében különálló állatképet olvasztanak egybe. A Vulgatában, valamint Luther bibliafordításában a két kígyó, amelyeket Isten az Ézsaiás 27:1 szerint &#8222;kemény, nagy és erős kardjával&#8221; sújt, s amelyeket &#8222;a tengerben levő sárkánynak&#8221; nevez, Leviatánként aposztrofálják. Ugyanakkor a &#8222;leviatán&#8221; szót gyakran &#8222;sárkányként&#8221; is fordítják, s ekkor a kígyó vagy sárkány jelentése kerül előtérbe; a két szó gyakran szinonimaként szerepel. &#8222;Egészen lehetséges &#8211; mondja Wolf Baudissin &#8211;, hogy eredetileg különbséget tettek a sárkány négy megnevezése között: kígyó, Leviatán, Rahab és Tannin; a héber Biblia szerzői azonban nem mutatnak tudatosságot e különbségtétel iránt.&#8221; Így megmagyarázható, hogy a Leviatán &#8211; mint kígyó vagy sárkány &#8211; olyan megjelenésből változik át, amely egy veszélyes ellenséget jelképez, egyenesen egy nyíltan démoni alakig. Ugyanígy jelképezheti az ördög hatalmát különféle megjelenési formáiban, beleértve magát Sátánt is. A még inkább &#8222;khtonikus&#8221; (föld alatti, alvilági jellegű) Behemóthoz hasonlóan közel kerül azokhoz az apokaliptikus állatokhoz, amelyek Szent János Jelenések könyvében jelennek meg: a sárkányhoz, a kígyóhoz, a &#8222;mélységből feljövő fenevadhoz&#8221;, a &#8222;földből feljövő fenevadhoz&#8221;, valamint a &#8222;tengerből feljövő fenevadhoz&#8221;. Ugyanígy a sárkányok elleni harcok mítoszai és a sárkányölő hősökről szóló sagák és legendák &#8211; például Siegfried, Szent Mihály és Szent György történetei &#8211; is visszavezethetők a Leviatánhoz.

	Számos értelmezés és átalakulás tartozik a mitikus képek természetéhez; a folyamatos metamorfózisok és az új formák (novae mutatae formae) valójában életerejük és hatékonyságuk jelei. A Leviatán esetében a teológiai és történeti értelmezések gazdagsága egyszerűen mérhetetlen. Ahogyan lehet mindent felfaló tengeri állat (&#956;&#945;&#954;&#961;&#972;&#968;&#969;&#957;), vagy akár maga a tenger, úgy &#8211; Efrém szír értelmezése szerint &#8211; a Végítélet napján a halottakat is kiokádhatja, amint ezt a bizánci Utolsó ítélet-ábrázolásokon látjuk. A mandaeusok tanításaiból megtudjuk, hogy a világ végén a Leviatán elnyeli a világegyetemet és mindazokat, akik nem tudták magukat elválasztani a világtól. Egy XIV. századi rajz, amelyet Opicinus de Canistris készített, a Leviatánt a Földközi-tengerrel azonosítja, a diabolicum mare-val (&#8222;ördögi tengerrel&#8221;). E mítoszok sokszor zavaros fantáziaképei ellenére a Leviatán továbbra is a tengerhez kötődik. A képek és látomások kaotikus bőségéből végül, a középkor folyamán, két fő értelmezési kategória alakult ki: a keresztény szimbolizáció, amelyet a korai középkor egyházatyái dolgoztak ki, valamint a zsidó mitologizáció, amelyet a kabbala rabbijai alakítottak ki.

	A Leviatán értelmezését a keresztény középkorban egészen a skolasztika korszakáig teljes mértékben a teológia irányította: Krisztus kereszthalála miatt az ördög elvesztette az emberiség feletti jogát. A szolgai alakban megjelenő Isten által megtévesztve, aki testben rejtőzött el, megpróbálta felfalni a keresztre feszített Isten&#8211;Embert, de a kereszt csapdába ejtette, és egy horog fogta meg. Az ördög itt Leviatánként jelenik meg, vagyis hatalmas halként, akit Isten csellel csapdába ejtett és kifogott. Teológiai tanításként ez az elképzelés Nagy Szent Gergely (Moralia in Job), Nagy Leó és Nüsszai Szent Gergely műveire vezethető vissza. Walafrid Strabo IX. században kelt kommentárja felelős azért, hogy ezt az értelmezést a későbbi századok számára továbbhagyományozta. A középkori könyvek illusztrációi a Leviatánt &#8211; &#8222;óriási bálnaként&#8221; &#8211; kizárólag e patrisztikus értelmezéssel összefüggésben ábrázolják. Így jelenik meg Herrad von Landsberg apátnő XII. századi híres rajzán is a Hortus deliciarum (&#8222;Gyönyörűségek kertje&#8221;) című műben: Isten halászként látható, Krisztus a kereszten egy halhorog csalija, a Leviatán pedig hatalmas hal, amely bekapta a csalit. A keresztes hadjáratok idején a német zarándokok így énekeltek:

	Ó, áldott kereszt,
	a legjobb fából álló,
	rajtad fogták meg
	a kapzsi Leviatánt.

	Ez a képvilág még Luther számára is jelentőséggel bírt.

	A Leviatán és a Behemót zsidó ábrázolásai lényegében más jellegűek. Ugyanakkor általánosan ismert, hogy mindkét állat a pogány világ hatalmainak szimbólumává vált, amelyek ellenségesek voltak a zsidókkal szemben; ez a megjelölés alkalmazható a babiloni, asszír, egyiptomi és más pogány birodalmakra. Kevésbé ismertek azonban azok az értelmezések, amelyek a középkorban keletkeztek, és amelyekben a zsidó nép más népekkel szembeni egyedülálló, teljesen rendkívüli helyzete és magatartása vált láthatóvá &#8211; olyan állapot, amely nem hasonlítható egyetlen más nép[é]hez sem. Itt [ugyanis]&nbsp;a legmeglepőbb fajtájú politikai mítoszokkal találkozunk, amelyek gyakran saját mágikus erejükkel áthatott dokumentumokban jelennek meg. Ezeket kabbalisták alkották, ezért [azok a] természetükben ezoterikusak. Anélkül azonban, hogy elvesztették volna közelgő ezoterikus jellegüket, a zsidóságon kívül is ismertté váltak, mivel összegyűjtötték őket például Luther Asztali beszélgetések, Bodin Démonomanie, Reland Analects és Eisenmenger Entdecktes Judenthum című műveiben. Az ilyen zsidó&#8211;kabbalisztikus értelmezések szerint a Leviatán az &#8222;ezernyi hegyeken legelő barmokat&#8221; (Zsoltárok 50:10) jelképezi, vagyis a pogányokat. A világtörténelem ekként a pogányok közötti harc formájában jelenik meg. A Leviatán &#8211; amely a tengeri hatalmakat jelképezi &#8211; a Behemóttal, a szárazföldi hatalmak képviselőivel küzd. A Behemót megpróbálja szarvaival felöklelni a Leviatánt, a Leviatán pedig uszonyaival fogja be a Behemót száját és orrát, ekként ölve meg azt. Ez tehát a tengeri hatalom szárazföldi hatalom fölötti uralmának képe, például egy blokád révén. A zsidók csupán állnak, és figyelik, ahogyan a világ népei megölik egymást. Ez a kölcsönös &#8222;rituális öldöklés és mészárlás&#8221; számukra törvényes és &#8222;kóser&#8221;, ezért megeszik a levágott népek húsát, és abból élnek. Más tanítások szerint Isten minden nap néhány órán át játszik a Leviatánnal. Megint mások szerint a világot meg kell mentenie e szörny vadságától. Isten ezért feldarabolta a hím Leviatánt, és a nőstény Leviatán húsát megsózta, hogy lakomát készítsen belőle az igazak számára a paradicsomban. Nem szükséges itt részletesen kitérnünk a sokféle ábrázolás és kombináció részleteire. Jelentőségük az, hogy ebben az értelmezésben mind a Leviatán, mind a Behemót nagy méretű zsidó harci mítoszokká válnak. A zsidók szemszögéből nézve mindkettő a pogány élet és termékenység képe. Az a &#8222;nagy Pán&#8221;, amelyet a zsidó gyűlölet és a zsidó felsőbbrendűségi érzés alakított ki, végül szörnyeteggé torzult.

	Az ilyetén Leviatán-értelmezésekkel szemben helyénvaló egy ellentétes interpretációt bemutatni, amely egy teljesen más nézőpontot nyit meg, és lehetővé teszi, hogy Hobbes Leviatánja egészen új megvilágításban jelenjen meg. Mivel a Leviatán egy kígyó vagy sárkány, emlékeznünk kell arra, hogy a mítoszokban és sagákban e két lény azonos állatnak számít, és a közel-keleti és zsidó mitológiában általában ellenséges és gonosz lényként jelenik meg. Más, nem zsidó népek azonban a kígyóban vagy a sárkányban védelmező és jótékony istenségek szimbólumát látták. A kínai sárkány csak egy példa erre. A kelták kígyókat és sárkányokat tiszteltek; a longobárdok, vandálok és más germán törzsek a sárkányt vagy a kígyót katonai jelvényként használták. Időtlen idők óta a sárkány az angolszászok jelképe is volt, amely a királyi zászlón jelent meg. 1066-ban, Hastingsnél, Harold király a normann támadást a sereg közepén várta, egy sárkányt ábrázoló zászlót hordozva. Hódító Vilmos győzelme után ezt a zászlót Rómába, a pápának küldte. Herbert Meyer, akinek ezekért a történeti adatokért köszönettel tartozom, azt mondja, hogy a sárkányt ábrázoló zászló nagy valószínűséggel germán, nem pedig keleti eredetű: Angliában keletkezett, ahol a normann hódítás után is katonai jelvényként maradt fenn egészen a XV. századig. Ammianus Marcellinus beszámolója szerint (XVI:12, 39) Julianus Apostata császár lándzsájára tűzte a sárkány bíbor jelvényét &#8211; purpureum signum draconis &#8211;, ami bizonyára a régi pogány-római sárkánnyal díszített kohorszjelvény visszaállítását jelentette, a Konstantin császár által korábban bevezetett keresztény monogram helyett.

	A mélyebb mitikus megfigyelés bizonyára hatékonyan működött az európai népek minden nagy politikai vitájában. Az a különös izgalom is, amely a Leviatánról szóló mélyebb vitákban jelentkezik, valószínűleg ugyanebből a forrásból ered. Ha így van, akkor annál inkább szükséges feltenni a kérdést, hogy Hobbes, akit a &#8222;Leviatán prófétájának&#8221; tartanak, vajon világos és határozott álláspontot foglalt-e el e szimbólummal kapcsolatban. Ez a kérdés már régóta fontos és sürgető. Leo Strauss zsidó tudós egy 1930-ban megjelent könyvében megvizsgálta Spinoza teológiai-politikai értekezését, és kimutatta annak széleskörű függését Hobbestól. Strauss ezzel összefüggésben megjegyzi, hogy Hobbes a zsidókat tekintette a vallás és politika közötti forradalmi, az államot szétromboló különbségtétel eredetének. Ez azonban csak annyiban igaz, hogy Hobbes szembeszállt a jellegzetesen zsidó&#8211;keresztény felfogással, amely az eredeti politikai egységet kettéválasztotta. A világi és a spirituális hatalom közötti különbségtétel Hobbes szerint idegen volt a pogányok számára, mert számukra a vallás a politikához tartozott. A zsidók a vallás oldaláról hozták létre az egységet. Csak a római pápai egyház és az államhatalommal versengő presbiteriánus egyházak vagy szekták élnek a spirituális és a világi hatalom államot romboló szétválasztásából. A babona és az idegen szellemekbe vetett téves hiedelmek &#8211; amelyek félelemből és illúzióból fakadnak &#8211; lerombolták a pogány világ eredeti és természetes politikai-vallási egységét. A római pápaság által létrehozott felosztás &#8211; ti. &#8222;Világosság királysága&#8221; és a &#8222;Sötétség királysága&#8221; &#8211; elleni küzdelem, vagyis az eredeti egység helyreállítása, Leo Strauss szerint Hobbes politikai elméletének valódi jelentése. E megállapítás részben helytálló.

	

	Germán nézőpontból azonban &#8211; Helmut Schelsky értelmezése szerint &#8211; Hobbes nem egyszerűen racionalista, mechanista, szenzualista vagy individualista &#8222;-ista&#8221;, hanem a politikai cselekvés teoretikusa, aki olyan politikai rendszert igyekszik bemutatni, amelynek írásai politikai cselekvési traktátusok, nem pedig általános fogalmakról szóló gondolatrendszerek. A Leviatán képével Hobbes minden olyan elméletet kihívás elé állít, amelyet a vallás befolyása hat át, és ezzel helyet követel magának a nagy politikai gondolkodók között. E nyomon Machiavelli, Vico, valamint később Nietzsche és Sorel tekinthetők társainak. A &#8222;Leviatán fogalmának mélyebb jelentése&#8221; abban a konkrét, &#8222;földi&#8221; és &#8222;halandó&#8221; istenben rejlik, amely teljesen a politikai ember szükségleteihez igazodik &#8211; ahhoz az emberhez, akit időről időre ki kell vezetni a &#8222;természetes állapot&#8221; káoszából. Ily módon Hobbes &#8222;történelmileg időszerű küzdelmet folytatott a politikai teológia minden formája ellen&#8221;. A Leviatán e küzdelem nagy szimbóluma. Schelsky értelmezése szerint &#8211; és általában a politikai cselekvés elméletének felfogásában &#8211; a küzdelem sikere attól függ, hogy Hobbes által formált Leviatán-mítosz valóban helyreállítja-e az élet eredeti egységét; hogy a Leviatán kiállja-e a próbát mint politikai-mitikus kép, amely a zsidó-keresztény hagyomány által megbontott természetes egység ellen harcol; és hogy Hobbes képes volt-e szembenézni egy ilyen küzdelem szigorúságával és ellenséges erejével.

	II.

	A Leviatán Hobbes művében a szövegelemzés és az etimológia alapján

	A könyvvel és a szöveggel összhangban tegyük fel a következő kérdést: miként határozza meg Hobbes saját Leviatánját, és milyen formában jelenik meg ez a koncepció abban a nevezetes művében, amely a Leviatán címet viseli, a benne található kijelentések és magyarázatok alapján?

	A Leviatán első angol kiadásának (1651) címlapját díszítő rézmetszet &#8211; a Leviatán címmel és a Jób könyvéből vett mottóval (&#8222;Non est potestas super terram quae comparetur ei&#8221;) &#8211; már első pillantásra Hobbes művének rendhagyó vizuális értelmezését kínálja. A kompozíció egy gigantikus emberalakot ábrázol, amely számtalan apró emberből épül fel; jobb kezében kardot, bal kezében pásztorbotot tart, miközben egy békés város fölött őrködik. A két kar alatt &#8211; a világi és a spirituális hatalom szféráit jelölve &#8211; egy-egy öt elemből álló képsor jelenik meg. A világi oldalon kastély, korona, ágyú, fegyverek és csatajelenet látható; a spirituális oldalon templom, püspöksüveg, villámok, valamint az éles megkülönböztetések, szillogizmusok és dilemmák szimbólumai, végül pedig egy zsinat. E képi elemek a világi és a spirituális hatalomgyakorlás eszköztárát szemléltetik a két szféra közötti konfliktusokban. A politikai küzdelem &#8211; amelyet az elkerülhetetlen és szüntelen barát&#8211;ellenség viszony határoz meg &#8211; mindkét oldalon sajátos &#8222;fegyvereket&#8221; hoz létre. A katonai erő eszközei, mint az erődítmények és ágyúk, analóg módon feleltethetők meg a másik oldal szellemi konstrukcióinak és intellektuális módszereinek, amelyek harci potenciálja korántsem csekélyebb. A Leviatán címe &#8211; ahogyan ez a jelentős hatású művek esetében gyakran előfordul &#8211; szélesebb körben vált ismertté, mint magának a műnek a tartalma. A címlapi ábrázolás kétségkívül hozzájárult a könyv erőteljes hatásához. Így már a mű első oldalán világossá válik az a felismerés, hogy az eszmék és fogalmi megkülönböztetések politikai fegyverekként működnek, mégpedig az &#8222;indirekt hatalom&#8221; sajátos eszközeiként.

	Az az olvasó, aki az illusztráció jelentőségének realista értelmezését kívánja alkalmazni a könyv tartalmára és megfogalmazásaira nézve, bizonyos mértékig csalódni fog. A címlapon szereplő cím és az ábrák ugyanis a Leviatánra vonatkozóan olyan mitikus benyomást keltenek, amelyet a mű szövegében nem támasztanak alá egyértelmű hivatkozások. Mint már említettük, a címlapon látható figura nem jelenik meg sárkányra, tengeri szörnyre, valamiféle kígyóra vagy krokodilra, illetve bálnára emlékeztető lény formájában &#8211; vagyis olyan alakban, amely a Jób könyvében ábrázolt értelemben Leviatánként értelmezhető lenne. Ehelyett egy fenséges, hatalmas ember alakját látjuk. A mű szövegében a magnus homo&nbsp;és a magnus Leviathan&nbsp;megnevezések egymással felcserélhető módon szerepelnek. Így a héber Biblia tengeri állata és a &#8222;nagy ember&#8221; platóni elképzelése &#8211; a &#956;&#941;&#954;&#961;&#959;&#962; &#7940;&#957;&#952;&#961;&#969;&#960;&#959;&#962; &#8211; más szavakkal két különálló képi reprezentációként jelenik meg egymás mellett. Ez önmagában nem szükségszerűen zavaró, sőt akár megnyugtató is lehet. Az ember és az állat alakja számos mitikus ábrázolásban olvad össze egymással; amikor azonban először egy hatalmas ember és egy hatalmas állat jelenik meg egymás mellett, mielőtt egységbe olvadnának, a mitikus megjelenés még hihetőbbé válik.

	A könyv szövegében azonban a Leviatán mindössze három alkalommal kerül említésre. A mű legelején Hobbes azt írja, hogy a civitas vagy res publica egy hatalmas ember, egy nagy Leviatán, egy mesterséges lény (animal artificiale), egy automaton vagy&nbsp; machina. Különösebb magyarázat vagy értelmezés nélkül a magnus ille Leviathan kifejezés itt a hatalmas ember és a hatalmas gép jellemzéseként jelenik meg. Így három kép kapcsolódik össze: a hatalmas ember, a hatalmas állat, valamint az emberi művészet és értelem által létrehozott hatalmas gépezet. A Leviatán másodszor a II. könyvben, a &#8222;Commonwealthről&#8221; szóló XVII. fejezetben kerül említésre. Itt Hobbes az állam eredetéről szóló elméletét fejti ki. Egy képviselő személy (representative person) kerül kijelölésre, és a társulás&nbsp;egyének közötti szövetség, azaz szerződés útján jön létre. Az egyén vagy a közösség így azokat, akik belépnek ebbe a szövetségbe, egységes személlyé emeli &#8211; nevezetesen az állammá. Ez Hobbes szerint a nagy Leviatánnak a létrejöttét jelenti; vagy &#8211; ahogyan ő maga hozzáteszi &#8211; &#8222;hogy tiszteletteljesebben fejezzem ki magamat&#8221;: a deus mortalis, a halandó isten megszületését. Az a hatalom ugyanis, amelyet ez az erő kivált &#8211; a félelem révén &#8211;, mindenki számára békét kényszerít ki. A hatalmas ember, a hatalmas állat és a hatalmas gép képei mellé minden további magyarázat nélkül egy negyedik kép is társul: egy istené, aki halandó isten. Ami ekként létrejön, az egy mitikus totalitás: istenből, emberből, állatból és gépből álló egység. Ez az egység veszi fel a héber Biblia nevét: &#8222;Leviatán&#8221;. A héber bibliai kép tényleges magyarázatát azonban Hobbes csak a 28. fejezet végén adja meg, amikor harmadszor említi a Leviatánt. E magyarázat rendkívül rövid, és nem felel meg annak a nagy várakozásnak, amelyet az isten, állat, ember és gép mitikus egybeolvadása kelt. A szöveg kontextusa a büntetések és jutalmak problémája, amelyeket Hobbes szükségesnek tart az emberek befolyásolásához, mindenekelőtt gőgjük és egyéb romlott szenvedélyeik megfékezéséhez. A legfőbb hatalom birtokosa, az állam uralkodója és kormányzója &#8211; az angol szövegben &#8222;governor&#8221;, a latin változatban &#8222;rector&#8221; &#8211; rendelkezik a büntetések és jutalmak eszközeivel. A &#8222;rector&#8221;, vagyis a kormányzó &#8211; nem pedig az állam egésze vagy mint politikai egység &#8211; kerül összehasonlításra a nagy Leviatánnal hatalmas ereje (ingens potentia) miatt. Ez a hasonlat arra a kijelentésre utal, amelyet Isten mond a Leviatánról a Jób könyvében (41:24; a King James fordítás szerint 41:33): &#8222;A földön nincs hozzá fogható&#8221;.

	Ez az egyetlen magyarázat, amelyet Hobbes a Leviatán képére vonatkozóan ad. Az általa idézett hivatkozást gyakran ebből a bibliai szövegből vezetik le: &#8222;Non est potestas super terram, quae comparetur ei. Qui factus est ut nullum timeret. Omne sublime videt; ipse est rex super universos filios superbiae&#8221; (&#8222;Nincs hozzá fogható a földkerekségen, arra termett, hogy sohase féljen. Mindent, ami magas, megvetéssel néz le, mert a büszke állatoknak ő a királyuk.&#8221;) Ez a szöveg &#8211; amelyet Hobbes csak arra a tényre alkalmaz, hogy a szuverén hatalom birtokosa a legfőbb világi hatalmat oszthatatlanul gyakorolja, és a &#8222;félelem és az erő&#8221; révén (ahogyan azt a 17. fejezet nevezi) mindenki, különösen a hatalmasok, a &#8222;gőg fiai&#8221; alávetettje &#8211; a XVII. század politikai helyzetében sajátos jelentést nyer. Abban a küzdelemben ugyanis, amely az abszolút államhatalom, valamint a nemesség és az egyház tekintélye között zajlott, a Leviatán &#8211; e magyarázat szerint &#8211; nem pusztán egy mitikus lény képe, hanem a legmagasabb, oszthatatlan és legerősebb világi hatalom jelképe, amely a bibliai szimbolika szerint a leghatalmasabb állat alakjában jelenik meg.

	Egy későbbi, a 33. fejezetben, Hobbes a Biblia egyik korai kritikusaként lép fel, amikor a héber Biblia egyes könyveit forráskritikai szempontból vizsgálja. Itt a Jób könyvét is megemlíti néhány kritikai megjegyzés kapcsán; ezek közül a későbbiek folyamán Spinoza is több gondolatot vett át a&nbsp;Tractatus Theologico-Politicus című művében (X. fejezet, 18. §). A Leviatán mint mitikus alak tekintetében azonban itt sem találunk különösebb magyarázatot. Hobbes még az őt a The Catching of the Leviathan című írásában támadó Bramhall püspöknek adott 1682-es válaszában is ugyanolyan rejtélyes módon kezeli a Leviatán képét. Pedig a Leviatán ábrázolásának magyarázata egészen kézenfekvő lett volna.

	Másfelől egy Bramhall ellen írt rövid művében, amely 1656-ban jelent meg (The Questions Concerning Liberty, Necessity, and Chance), Hobbes megjegyzi, hogy egy Leviatán cáfolatára irányuló vállalkozás számára a &#8222;Behemót a Leviatán ellen&#8221; cím lett volna a legmegfelelőbb &#8211; utalva a Jób könyvében szereplő másik szörny, Behemót nevére. E címet később egy olyan könyvéhez használta fel, amelyben a presbiteriánus és puritán forradalom (1640&#8211;1660) történeti beszámolóját adta. Mivel a királyi cenzorok kezdetben nem adtak engedélyt a mű kiadására, annak megjelenése 1682-ig &#8211; Hobbes halálának évéig &#8211; késlekedett. Bár a könyv címe a szövegben nincs kifejezetten megmagyarázva, a Behemót az angol államot a puritán forradalom idején szétziláló vallási fanatizmus és szektarianizmus szimbólumaként jelenik meg. Felmerül a kérdés, miként viszonyul egymáshoz Hobbes elméletében a két szörny, a Leviatán és a Behemót. Az az értelmezés, miszerint a Leviatán az államot, a Behemót pedig a forradalmat jelképezi, nyilvánvalóan nem Hobbes mitológiai spekulációiból ered. Mégsem véletlen, hogy egy XVII. századi angol gondolkodó számára a tengeri állat a békét teremtő rend jelképe lett: a Leviatán, a &#8222;hatalmas bálna&#8221;, az angol nép képzeletében nem volt idegen alak. Lényegét tekintve azonban az állam békét biztosító funkciója és a természeti állapot forradalmi, anarchikus ereje egymással összehasonlítható elemi erők. Hobbes szerint a természeti állapot lényegi természete &#8211; amelyet a Behemót jelképez &#8211; nem más, mint polgárháború, amelyet csak az állam, vagyis a Leviatán túlereje képes megakadályozni. Ebből következik, hogy a két szörny közül az egyik, a Leviatán, azaz az &#8222;állam&#8221;, folyamatosan féken tartja a másikat, a Behemótot, vagyis a &#8222;forradalmi népet&#8221;. C. E. Vaughan, Hobbes egyik jelentős angol értelmezője megfogalmazásában a Leviatán &#8222;az egyetlen ellenszer&#8221; a Behemóttal szemben. Az állam abszolutizmusa tehát az emberben rejlő, fékezhetetlen káosz elnyomója; vagy ahogyan Thomas Carlyle drasztikusabban fogalmazott: az &#8222;anarchia plusz a rendőr&#8221;. Paul Ritterbusch értelmezése megerősíti a Leviatán és a Behemót &#8222;egyenrangúságát&#8221;, s ezáltal világos képet ad Hobbes államelméletéről.

	Hobbes művében a Leviatán jelentésének szövegközpontú vizsgálata azt mutatja, hogy a Leviatán egy hatékony bibliai hivatkozásként jelenik meg: egy állat képének felhasználásával szemlélteti a legerősebb világi hatalmat, amelynek mindent felülmúló ereje féken tartja a gyengébbeket. Az ekként létrejövő kép jelentése azonban látszólag csupán a fogalom gyakorlati hasznosságára korlátozódik. Egy&nbsp;ilyen következtetést azonban a szó nyelv- és eszmetörténeti használata alapján is ellenőrizni kell.&nbsp;A Leviatán képe ugyanis Hobbes számára az államelmélet szimbólumává vált egy jól meghatározható történeti fejlődési szakaszban.

	Noha a fent említett keresztény-teológiai és zsidó-kabbalisztikus elképzelések a humanizmus és a reneszánsz idején háttérbe szorultak, korántsem olyan hirtelen tűntek el. Az ellenreformáció új lendületet adott számukra. Bőséges bibliai és asztrológiai hivatkozásokkal tarkított, jó példákat találunk Tommaso Campanella műveiben, különösen a Napállam (Civitas Solis, 1602) és a Spanyol Monarchia (Monarchia di Spagna, 1640) című írásokban, jóllehet ezekben a Leviatánra nem történik kifejezett utalás. A kígyó alakja ugyanis nem különösebben alkalmas témája a barokk által kedvelt &#8222;embléma&#8221; és &#8222;allegória&#8221; műfajának. Másfelől azonban a Leviatán új, démonikus erővel telítődik a protestáns mozgalom bibliai vallásosságában. A &#8222;gyalázatos kígyó&#8221;, a Leviatán ugyanazt a jelentést hordozza a XIV. századi Wyclif számára, mint a következő két évszázad világi irodalmában. Luther Asztali beszélgetéseiben a kígyó e világ fejedelme, akinek Isten megengedi, hogy összezavarja az emberiséget, akit azonban egyúttal korlátoz is, és akivel &#8211; mintegy szórakozásból &#8211; naponta három órán át &#8222;játszik&#8221;. &#8222;Ita Leviathan est magnus ille draco, quem firmavit Deus ad illudendum ei, quem per suos pios irritat, et ipse narrat sich mit yhm singulis diebus tribus horis.&#8221; Vagyis: a Behemót, a bálna és a Leviatán &#8222;álruhás szavak és alakok, illetve képek, amelyekkel az ördögre utalnak&#8221;. Az a gondolat, hogy Isten naponta néhány órát &#8222;játszik&#8221; a Leviatánnal, a Jób könyvének egy eredeti, nyilvánvalóan kabbalisztikus értelmezéséből származik, amelyben már érzékelhető bizonyos irónia e világ hatalmaival szemben. Mivel azonban ez az elképzelés továbbra is a démonikus-metafizikai hagyományba ágyazódott, még nem vált szubjektíven romantikus jellegűvé.

	Jean Bodin műveiben a Leviatán szintén megőrzi régi, démonikus jelentését. Démonomanie című írása szerint a Leviatán &#8211; vagyis az ördög &#8211; olyan hatalommal bír a földön, amelynek senki sem képes ellenállni, amint azt a Jób könyve is állítja. A hagyomány szerint nem elégszik meg pusztán az ember testével, hanem a léleknek is csapdákat állít; éppen ezért lehetetlen vele bármiféle megállapodást kötni. Ez ugyanígy érvényes azokra is, akik úgy vélik, hogy hatalmukban állnak a &#8222;titkos szellemek&#8221;. Itt Bodin feltehetően kabbalisztikus és más zsidó hatások befolyása alatt állt, amelyeknek &#8211; minden bizonnyal &#8211; jelentős mértékben adósa volt.

	Zsidó eredetűnek tűnik a Hobbes egyik kortársa, Isaac de La Peyr&#232;re által szolgáltatott értelmezés is, aki jelentős hatást gyakorolt Spinoza csodákba vetett hitet bíráló gondolkodására. De La Peyr&#232;re 1655-ben megjelent &#8211; több okból is jelentős &#8211; művében beszél a &#8222;pre-adamitákról&#8221; (olyan emberekről, akik nem Ádámtól származtak, hanem más eredetűek voltak). A Jób könyve 41. fejezetére hivatkozik, amely a káldeus mágusokról szól, és amelyben a Leviatánt a következőképpen idézi: &#8222;qui Daemon est&#8221; (&#8222;aki démon&#8221;). Hozzáteszi, hogy létezik egy szárazföldi és egy tengeri Leviatán, vagyis más szóval egy szárazföldi és egy tengeri démon. De La Peyr&#232;re itt Philippe Codurcra hivatkozik, aki Hobbes korában Franciaország leghíresebb kommentátora volt a Jób könyvéhez. 1615-ben, amikor Hobbes kiadta a Leviatánt, Codurc Párizsban latin fordítást jelentetett meg a Jób könyvéről, jegyzetekkel ellátva. Az előszóban az Apokalipszis nagy &#8222;Jaj&#8221;-áról [Woe] beszél, a 12. fejezetben szereplő ősi sárkányról, &#8222;qui Diabolus appellatur, humani generis hostis&#8221; (&#8222;akit ördögnek neveznek, az emberi nem ellensége&#8221;), aki eretnek tanokat terjeszt, és meghamisítja a Szentírást. Különösen az eretnekek ellen fordul &#8211; mindenekelőtt Kálvin ellen &#8211;, ami azért figyelemre méltó, mert maga Codurc protestáns lelkész volt, aki csak 1645-ben tért át a katolicizmusra. Fordításában azonban nem helyezi a Leviatánt és a Behemótot az Apokalipszisbe, hanem azt állítja, hogy a Jób könyvében a Behemót egy elefánt, a Leviatán pedig egy bálna, mégpedig nem szimbolikus, hanem &#8222;tulajdonképpeni&#8221; (proprie) értelemben. Mindazonáltal megemlíti a &#8222;metaforikus&#8221; értelmezést is, amelyben mindkét állat e világ királyait és fejedelmeit jelképezi, akiknek hatalmat Isten adományozott. Ezenfelül az állatokat egy hadsereghez is hasonlítja. A Leviatán &#8211; teszi hozzá &#8211; nemcsak a hatalmas bálnát jelenti, hanem azt a sárkányt is, akit az elefánt (vagyis a Behemót) öl meg.

	Összefoglalva: a Leviatán képének lényegében démonikus tartalma 1500 és 1600 között fokozatosan eltűnik. A középkori népi hit démonai, amelyek még Luther gondolkodásában is élő valóságként jelen voltak, tovatűnnek; a gonosz szellemek groteszk vagy akár humoros kísértetekké alakulnak át. Hasonló sorsra jut a Leviatán képe is a XVI. századi irodalomban, amint az jól megfigyelhető az ördög és a démonok ábrázolásában Hieronymus Bosch műveitől egészen Bruegel úgynevezett &#8222;pokolábrázolásáig&#8221;. Bosch esetében (körülbelül 1500 körül) a középkori démonhit még érintetlen: ördögei ontológiai valóságot képviselnek, nem pusztán a fantázia szülöttjei. A táj maga a pokol; sok helyen tűz tör fel, amely áttöri a földi színek fátylát, nem pusztán díszletként vagy különc alakok színpadjaként szolgálva. Bruegel pokla (körülbelül 1600 körül) viszont már semmilyen nyomát nem mutatja ennek a veszélyes realitásnak. A démonikus világot inkább esztétikai és pszichológiai aspektusból érdekes jelenetté alakítja át. Bosch demonológiája és Bruegel pokolábrázolása között jelenik meg a világi realizmus fogalma: Bruegel parasztfigurái ennek tipikus művészi megnyilvánulásai, az angol irodalomban pedig Christopher Marlowe és Shakespeare nagy drámai alakjai tűnnek fel a színpadon. Shakespeare drámáiban a Leviatán néhány alkalommal mint hatalmas, erőteljes vagy gyors tengeri szörny jelenik meg, anélkül, hogy bármiféle szimbolikus utalást hordozna a politikai vagy mitikus jelentés irányába. Amikor például az V. Henrik harmadik felvonásában a fosztogató katonák féktelen vadságát ábrázolja, nem tesz utalást sem a középkori teológiai démonológiára, sem valamiféle metafizikailag meghatározott ellenségre.

	Noha akadtak fanatikus, a Bibliát sűrűn idéző szerzők, Hobbes Leviatánjának megjelenése idején (kb. 1650 körül) az angol irodalmat már a Leviatán teljesen nem mitikus és nem démonikus értelmezése uralta. A Leviatán alakja így alig volt alkalmas a XVI&#8211;XVII. századi allegorikus ábrázolásmód számára. Például Milton az Elveszett paradicsom című művében nem ruházta fel a Leviatánt semmiféle rejtett szimbolikával, hanem egyszerűen hatalmas tengeri szörnyként jelenítette meg. Thomas Dekker pokolról szóló szatirikus-irodalmi leírásában, amely először 1607-ben jelent meg, egy pokolbeli postamester bukkan fel, aki a pokol földrajzát ismerteti egy frissen érkezett, fösvény londoni úrral, akit aztán &#8222;e nagy Leviatán lakájának&#8221; nevez. Ha helyesen értelmezzük ezt az ábrázolást, a Leviatán itt még mindig az ördögöt jelöli &#8211; de már nem a középkori teológiai értelemben, és nem is Dante Inferno-jának vagy Swedenborg pokolképeinek világában, hanem egy kifejezetten irodalmi-ironikus értelemben, amely a kor angol szellemi légkörére jellemző. Sanderson Sermons című művében (II/310, kb. 1630) Isten &#8222;a világ nagy Leviatánjaival&#8221; foglalkozik. Itt a Leviatánok egyszerűen a világ nagyjai, vagyis a hatalmasok. Ez a hétköznapi nyelvhasználat később még tovább fejlődött. Edmund Burke például Works (VIII, 35) című művében Bedford hercegét &#8222;minden teremtmény Leviatánjának&#8221; nevezi, míg Quincey (1839-ben) egy hasonlóan erős ellenfél elleni per kapcsán beszél &#8222;két megye Leviatánjáról&#8221;.

	A Leviatán végül mindenféle szokatlanul nagy, vagy rendkívül erőteljes emberre és dologra &#8211; házakra, hajókra &#8211; alkalmazott, gyakran humoros jelöléssé vált. A szlengnyelv is átvette e tekintélyt parancsoló kifejezést. Hobbes kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a szó sajátos jelentést kapjon a köznyelvben. Nem teljesen bizonyos azonban, hogy Richard Ligon History of the Island of Barbados című művében szereplő egyik megjegyzés &#8211; amely Hobbes egyik meghatározását idézi &#8211; valóban az ő hatását tükrözi-e: &#8222;Mi teremti meg az összhangot ebben a Leviatánban? Egy jól kormányzott állam.&#8221; Érthető, hogy Locke, Hobbes ellenfele, nem kerülte el a Leviatán szó polemikus használatát: &#8222;Egy hobbesiánus így válaszolna: mert a Leviatán megbüntet, ha nem teszed.&#8221; Bernard Mandeville A méhek meséje (1714) című művében jellegzetesen hobbesi hangnemben ír: &#8222;Az istenek úgy döntöttek, hogy közületek milliók, egymáshoz jól kapcsolódva, alkotják az erős Leviatánt.&#8221;

	Hobbes pszichológiai sajátosságai miatt elképzelhető, hogy a Leviatán képe mögött mélyebb, szimbolikus jelentés rejtőzik. Korának számos nagy gondolkodójához hasonlóan Hobbes is hajlott az ezoterikus burkolatok iránti ízlésre. Saját magáról azt mondta, hogy időnként &#8222;nyitott ablakokat&#8221; teremtett &#8211; olyanokat, amelyek feltárták gondolatait &#8211;, részben pedig úgy cselekedett, mint azok az emberek, akik egy pillanatra kinyitják az ablakot, majd gyorsan becsukják, félve a közelgő vihartól.

	A Leviatánra vonatkozó három utalás Hobbes könyvének szövegében szimbolikusan felfogható úgy, mint három rövid időre megnyitott ablak. A Leviatán szimbolikájának további megfejtése azonban biográfiai és egyéni pszichológiai vizsgálódásokhoz vezetne. Részben olyan kutatások irányába kellene elmozdulnunk, mint Maxime Leroy vizsgálatai Descartes rejtélyes rózsakeresztes érzékenységéről; ennek nyomán talán a Leviatán kapcsán is feltárhatnánk bizonyos kabbalisztikus vagy más titkos tanításokat, amelyek a Leviatánt ezoterikus szimbólumként használják. Valóban van valami különös abban, hogy a középkorban oly erőteljesen jelen lévő keresztény démonológiai néphit a XVI&#8211;XVII. század folyamán milyen gyorsan eltűnt. Mindeme kérdések azonban túlságosan összetett vizsgálódásokat igényelnének. Bármilyen jelentős is lehet egy kizárólag életrajzi-pszichológiai megközelítés eredménye, önmagában nem adhat végleges választ arra a kérdésre, amely vizsgálódásunk középpontjában áll: hogyan hatott a politikai mítosz, mint önálló történeti erő.

	III.

	A Leviatán a &#8222;halandó Isten&#8221;; ugyanakkor képviselő-szuverén személy és egy hatalmas gép is egyben.

	De mi a jelentősége a Leviatán képének a hobbesi államelmélet szellemi kontextusában, valamint annak fogalmi és rendszerszerű felépítésében?

	Hobbes államkoncepciójának kiindulópontja a természeti állapottól való félelem; célja és végpontja a polgári, az állami (staatlichen) állapot biztonsága. A természeti állapotban mindenki a másik életére törhet; &#8222;mindenki képes erre a nagy tettre&#8221;. Ami e fenyegetés megfogalmazását és végrehajtását illeti, mindenki egyenlőnek tekinthető. Ahogyan Hegel jellemezte: &#8222;mindenki gyenge mindenki mással szemben&#8221;. Ebben az értelemben a természeti állapotban &#8222;demokrácia&#8221; uralkodik. Mindenki tudja, hogy bárki a másik életére törhet. Így mindenki mindenki más ellensége és versenytársa &#8212; a jól ismert bellum omnium contra omnes [mindenki harca mindenki ellen]. A &#8222;polgári&#8221;, állami állapotban minden polgár biztonságban van a fizikai létezését illetően; béke, biztonság és rend uralkodik. Ez a rendőri pozíció ismert meghatározása. A modern állam és a modern rendőrség egyidejűleg jött létre, és a biztonsági állam legfontosabb intézménye a rendőrség. Meglepő, hogy Hobbes a rendőrség által létrehozott békeállapot jellemzőjeként Francis Bacon, Verulam bárója&nbsp; formuláját használta, amikor azt mondta, hogy az ember az embernek istene (homo homini deus), míg a természeti állapotban az ember az embernek farkasa volt (homo homini lupus). A természeti állapot rémülete arra készteti a kétségbeesett egyéneket, hogy összegyűljenek; félelmük szélsőséges mértéket ölt; felvillan az értelem (ratio) egy szikrája, és hirtelen ott áll előttük egy új isten.

	Ki ez az isten, aki békét és biztonságot hoz a gyötrelmektől gyötört embereknek, aki farkasokat változtat polgárokká, és e csoda révén istennek bizonyul, nyilvánvalóan &#8222;halandó istennek&#8221;, deus mortalisnak, ahogy Hobbes nevezte?

	A &#8222;halandó isten&#8221; kifejezés sok félreértéshez és téves értelmezéshez vezetett. A zavar azért olyan nagy, mert Hobbes három, egymástól világosan különböző ábrázolást használt az ő &#8222;istenére&#8221;. Az előtérben feltűnően ott áll a hírhedt mitikus Leviatán, amely magába olvasztotta az istent, az embert, az állatot és a gépet. Emellett jogilag megkonstruált szövetségként (szerződésként) is szolgál, hogy megmagyarázza az egyetlen szuverén személy megjelenését, amely képviselet révén jön létre. Ezenfelül Hobbes - és számomra ez tűnik az államfilozófia lényegének - a karteziánus emberfelfogást, mint lélekkel rendelkező mechanizmust, átviszi a &#8222;hatalmas emberre&#8221;, az államra, amely így a szuverén képviselő személy által működtetett géppé válik.

	Az, hogy az államot &#8222;istenként&#8221; jellemzi, Hobbes államelméletében önmagában nem bír különleges jelentéssel. Amennyiben ez a jellemzés nem pusztán a középkor vagy XIV. Lajos korának egyfajta fordulópontját jelenti, erőteljes polemikus éllel rendelkezik. Aki az állam jogait védi az &#8222;Istent idéző&#8221; pápa, a presbiteriánusok és puritánok követeléseivel szemben, az nem mondhat le egyszerűen az istenségről ellenfelei és az egyház javára. &#8222;Chacun prend &#224; l&#8217;ennemi qu&#8217;il le veuille ou non.&#8221; (&#8222;Mindenki elveszi az ellenségtől, akár akarja az, akár nem.&#8221;)&nbsp; Gisbert Beyerhaus&nbsp;és Karl Theodor Buddeberg&nbsp;német történészek kimutatták, hogy a modern közjog szuverenitásfogalmában Kálvin&nbsp;&nbsp;Isten-fogalma és a legibus solutus (a törvények alól feloldozott) elv világi formát öltött. A vallásháborúk és az államról szóló elméletek korának kiváló angol tekintélye, John Neville Figgis&nbsp;azt állította, hogy a kálvinizmus Istene analóg Hobbes Leviatánjával: egy mindenható hatalom, amelyet sem törvény, sem igazságosság, sem a lelkiismeret nem korlátoz. Hobbes számára az isten minden hatalom (potestas) fölött áll. A keresztény középkor hagyományos megfogalmazását használta a világi szuverénre: &#8222;Isten kormányzója a földön&#8221;, a &#8222;pápa földi kormányzója&#8221; helyett. Az &#8222;uralkodó&#8221; &#8222;isteni&#8221; jellegének a &#8222;mindenható&#8221; legfelsőbb államhatalmából való levezetése azonban nem szolgál indoklással az intellektuális bizonyítás értelmében. A szuverén nem az Istenre visszavezethető béke&nbsp;Defensor Pacis-a; ő kizárólag a földi béke megteremtője, egy Creator Pacis. Az igazolás valójában éppen fordítva történik, ahogyan az az &#8222;isteni jog&#8221; gondolatmenetében látható. Mivel az államhatalom a legfőbb, isteni jelleget tulajdonítanak neki. De mindenhatósága egyáltalán nem közvetlenül isteni eredetű. Az emberi tevékenység terméke, és az emberek által kötött &#8222;szövetség&#8221; (covenant) révén jön létre.

	A szellemi konstrukció döntő eleme abban rejlik, hogy e szövetség (covenant) nem felel meg a középkori elképzeléseknek egy már létező, Isten által létrehozott államról, illetve egy előre adott természetes rendről. Az állam mint rend és közösség az emberi értelem és az emberi leleményesség terméke, és megállapodás révén jön létre. E szövetség teljesen individualista módon&nbsp; fogant meg. Minden kötelék és csoportosulás felbomlott. A félelem atomizált egyéneket hoz össze. Felcsillan az értelem szikrája, és konszenzus alakul ki arról, hogy alá kell vetni magunkat a legerősebb hatalomnak. Ha e konstrukciót az eredménye felől, az állam perspektívájából vizsgálnánk, akkor kiderülne, hogy az állam több és valami más, mint az egyének által kötött szerződés eredménye. A félelem által összegyűjtött emberek közössége nem képes legyőzni az ellenségeskedést azokból az előfeltevésekből kiindulva, amelyek az összegyűlésükhöz vezettek. A pluralista &#8222;természeti állapot&#8221; &#8211; amint Paul Ritterbusch találóan megfogalmazta &#8211; nem alakítható át a racionalizmus analitikus fogalmainak használatával egy teljesen más állapottá, az egység és a béke állapotává. Még ha mindenki egyetértésre jutpott is mindenkivel, e megállapodás csak egy anarcho-szociális, nem pedig állami szövetség.&nbsp;Ami e társadalmi szerződés eredményeként jön létre -&nbsp; a béke egyetlen garanciája, a szuverén-képviseleti személy -, az nem e konszenzus eredményeként, hanem éppen ennek köszönhetően jön létre. A szuverén-képviselő személye sokkal több, mint az összes résztvevő partikuláris akaratának összessége. Kétségtelen, hogy az életükért rettegő egyének felhalmozódott szorongása egy új erőt hoz a képbe: a Leviatánt. De ez inkább megerősíti, mintsem megteremti ezt az új istent. Ebben az értelemben az új isten transzcendens a szövetség minden szerződő partnerével, valamint az összességükkel szemben is - nyilvánvalóan csak jogi, nem pedig metafizikai értelemben. Az ember alkotta, mesterséges &#8222;állam&#8221; belső logikája nem egy személyben, hanem egy gépben teljesedik ki. Az állam lényege nem abban áll, hogy képviselje az állampolgárokat, sokkal inkább abban, hogy ténylegesen és folyamatosan biztosítsa a valódi védelmet.&nbsp; A képviselet nem más, mint tutela praesens (jelenvaló védelem). Ez azonban csak egy hatékonyan működő parancsmechanizmus révén érhető el. A XVII. században létrejött és Európa kontinensén elterjedt állam valójában az emberek alkotása, és különbözik minden korábbi politikai egységtől. Akár a technológiai korszak első termékének is tekinthető, egy nagy stílusú modern mechanizmusnak, Hugo Fischer találó kifejezésével: machina machinarum (&#8222;a gépek gépe&#8221;). Az az állam, amelyet ekként hoztak létre, nemcsak a később következő technikai-ipari korszak fontos szellemi vagy szociológiai előfeltétele volt, hanem a technológiai korszak tipikus, sőt mintaszerű műve is -&nbsp; maga az állam fejlődése.

	Következésképpen a szuverén-képviselő személy nem tudta megakadályozni az állam képének mechanizálódását, amely a következő évszázadban következett be. Bár a XVII. századhoz kötődött, és a barokk képviselet-eszméjét, valamint a fejedelmi abszolutizmus államát fejezte ki, ez az elképzelés szép és egyszerű megfogalmazást talált a Stuart-házból származó I. Jakab kijelentésében, aki azt mondta, hogy a király mindig &#8222;nyilvános színpadon&#8221; áll.

	Hobbes megítélése szerint az állam nem tekinthető teljes egészében személynek. A szuverén-képviselő személy csupán a &#8222;hatalmas ember&#8221; államának lelke. A mechanizálódás folyamata azonban nem áll meg, hanem éppen ez a megszemélyesítés teszi teljessé. Ez a személyiségközpontú elem is belekerül a mechanizálódás folyamatába, és az magába olvasztja. Összességében az állam test és lélek, egy homo artificialis, és mint ilyen, egy gép. Ember alkotta termék. Anyaga és készítője -materia et artifex&nbsp;-, illetve a gép és a mérnök egy és ugyanaz: az ember. Így a lélek is csupán egy, az emberek által mesterségesen létrehozott gép&nbsp; alkotórészévé válik. Így a &#8222;hatalmas ember&#8221;, mint szuverén-képviselő személy, nem tudott érvényesülni a történelemben, hiszen ő maga is csupán az emberi művészet és az emberi értelem terméke volt. A Leviatán így végül nem más, mint egy hatalmas gép, egy óriási mechanizmus, amely annak szolgálatában áll, hogy biztosítsa a kormányzottak fizikai védelmét.

	Hobbes egyáltalán nem alakítja át az emberek által létrehozott &#8222;államot&#8221;, valamint az általa létrehozott &#8222;polgári&#8221; békét földi paradicsommá. Éppoly távol áll Bacon Atlantiszától, mint a XVIII-XIX. századi humanitárius haladáshívők paradicsomi álmaitól. Az állam és a forradalom, a Leviatán és a Behemót valójában vagy potenciálisan mindig jelen vannak. A Leviatán bevezetésének nincs valamiféle rejtett jelentése, mint ahogyan azt néhány racionalista sugallja, amikor egy titkos oldalsó ajtót nyitnak a túlzó fantáziák álomvilága felé, hogy bemutassák racionalizmusuk másik oldalát. Ennek híres példája Condorcet ábrázolása az Esquisse d'un tableau historique des progr&#232;s de l'esprit humain (1794) című művében: az emberiség paradicsoma, amelyet az értelem és az oktatás hoz létre. Itt némi hasonlóságot találunk Hobbes alapgondolatával. Az élet csak annyiban fontos, amennyiben a jelenhez, az itt-és-mosthoz kapcsolódik: az egyén fizikai létezéséhez, a ténylegesen élő emberekhez. A legfontosabb és legmagasabb cél a biztonság és e fizikai lét minél hosszabb ideig való fenntartása. A nagy matematikus, Condorcet a halhatatlanság problémáját matematikailag végtelenül kicsinek tekinti, és úgy véli, hogy az idő végtelen folyásában, az öregségi halál fokozatos elhalasztása révén a haldoklás kellemetlensége végül eltűnik, mindenki egyfajta Metuzsálemmé válik, vagyis valamiféle földi örökkévalóságot ér el. Condorcetnél az európai kontinens abszolút fejedelmeinek állama - különösen pedig Franciaország - úgy jelenik meg, mint ami egy évszázadnál is tovább elvégezte történelmi feladatát: a rendőrség gondoskodott a közbiztonságról és a közrendről. Condorcet ezért már nem radikálisan gonosznak és farkasszerűnek, hanem jónak és nevelhetőnek tekintete az embert. A racionalista tanítás ezen szakaszában az állam kényszerítő és neveléssel összefüggő tevékenységét történelmileg korlátozott, átmeneti jelenségnek tekintették, és mindenesetre azt várták, hogy az állam idővel feleslegessé válik. Más szóval: már derengett annak a napnak a hajnala, amikor a nagy Leviatánt le fogják mészárolni.

	Hobbes nagyon távol állt az ilyesféle elképzelésektől. Bár elmélete elismeri a kényszer és a nevelés útján gyakorolt befolyás lehetőségét, nem voltak nagy illúziói az emberi természettel kapcsolatban. Úgy vélte, hogy az ember még az állatnál is &#8222;aszociálisabb&#8221; lény: tele van szorongással és a jövő miatti aggodalommal, és nemcsak a jelenben meglévő szükségletek, hanem a jövőbeli éhség lehetősége (fames futura famelicus) is hajtja. A tekintély és a rivalizálás szenvedélyétől vezérelve az ember mindig készen áll arra, hogy a maga azonnali, pillanatnyi előnye érdekében eltiporja az értelmet és a logikát. De minél veszélyesebben érvényesül ez az aszociális &#8222;individualizmus&#8221;, annál erősebbé válik az általános béke elérésének racionális szükségessége. A lázadó és önérdekét követő ember társadalmi közösségbe való beillesztésének nehéz problémája végül megoldódik - de csak az emberi értelem segítségével. Szerencsére nem minden ember &#8222;tiszta&#8221; farkas. Intelligenciával vannak ugyanis felruházva, bár a természeti állapotban mindenki harcot vív mindenki ellen. Etekintetben Hobbes államkoncepciója ma is érvényes. Hogy az egyének lázadó vadsága és makacssága az ész vagy az értelem segítségével legyőzhető, még ma is magától értetődő azok számára, akik a tudományos, nem pedig az utópisztikus gondolkodásmód hívei. Egy ilyen konstrukció található meg például Karl Escherich 1934-es előadásában, amelynek címe Termitenwahn. Bár Escherich nyilvánvalóan nem állt tudatosan Hobbes hatása alatt, elmélete számos ponton eltért Hobbesétól. Ugyanakkor e döntő kérdésben érvelése ugyanazt a szerkezetet mutatta, mint Hobbesé, s ezért kiválóan alkalmas a probléma megvilágítására.

	Hobbesszal ellentétben Escherich az emberi állapotot a hangyák, termeszek és méhek &#8222;államaival&#8221; hasonlította össze. Ugyanakkor - s ebben egyetértett Hobbesszal - éles különbség tehető a hangyák és más rovarok &#8222;politikai&#8221; hajlama, valamint az embereké között. Míg a hangyák, termeszek és méhek államai csak a szexualitásuk teljes megszűnése révén lehetségesek, az emberi állam kialakulása végtelenül összetettebb, mert az ember nem mondott le szexualitásáról, s így megőrizte teljes lázadó individualizmusát. Az embernek azonban van agya, értelemmel van felvértezve, s ez tette lehetővé számára, hogy államot hozzon létre anélkül, hogy megszüntette volna a szexualitását. &#8222;Az emberi állam felépítésében - mondja Escherich - az alap a rendkívül fejlett agyon nyugszik. Csak e szinte korlátlan plaszticitással rendelkező központi szervnek köszönhetően vált lehetővé, hogy szembenézzünk az állam kiépítése során felmerülő hatalmas akadályokkal, és azokat a tapasztalat, valamint az államszervezés előnyeinek felismerése révén legyőzzük, anélkül, hogy az egyéniséget feláldoznánk, és anélkül, hogy a közösségi élet, a társadalom elérése érdekében mechanizálódnánk.&#8221; Ha ezt az organikus-mechanikus ellentétpár (lényegében csak viszonylagos) szemszögéből nézzük, úgy Hobbes államelmélete továbbra is változatlanul releváns marad. Hobbes a XVII. században figyelemre méltó világossággal gondolta végig azt az eszmét, miszerint az államközösség az emberi értelem műve.

	A döntő fordulat akkor következett be, amikor az államot az emberi számítás termékeként kezdték felfogni. Minden egyéb - például az óramű-mechanizmustól a gőzgépig, az elektromos motorig, valamint a kémiai vagy biológiai folyamatokig vezető fejlődés - a technológia és a tudományos gondolkodás evolúciójának eredménye, és nem igényel semmiféle új metafizikai magyarázatot. Julien Offray de La Mettrie, a hírhedt L&#8217;Homme-Machine szerzője hasonló szellemben írta a L&#8217;Homme Plante című művét is, követve azt az utat, amelyet Hobbes jelölt ki. &#8222;Hatalmas emberének&#8221; mechanizálásával Hobbes döntően túllépett René Descartes gondolatain, és jelentős hozzájárulást tett az ember antropológiai értelmezéséhez. Mindazonáltal az első metafizikai ugrást Descartes hajtotta végre abban a pillanatban, amikor az emberi testet gépként fogta fel, az emberi lényt pedig - amely testből és lélekből áll - teljes egészében egy gépben rejlő értelemként gondolta el. Innentől már csak egy karnyújtásnyira volt ezen elképzelés átvitele a &#8222;hatalmas emberre&#8221;, azaz az államra. Ezt azonban Hobbes valósította meg a maga teljességében. Ennek következtében a &#8222;hatalmas ember&#8221; lelkének átalakulása is megtörtént: a lélek a gép egyik alkotórészévé vált. Miután a &#8222;hatalmas ember&#8221; teste és lelke is géppé vált, az ellenkező irányú átvitel is lehetővé vált, és a &#8222;kis ember&#8221; is homme-machine-ná válhatott. Az állam fogalmának mechanizálása ekként teljessé tette az ember antropológiai képének mechanizálását.

	Pongrácz Alex fordítása

	*

	In Schmitt, Carl: The Leviathan in the State Theory of Thomas Hobbes. Meaning and Failure of a Political Symbol. Greenwood Press, Wesport, Connecticut - London, 1996, 5-37.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Kornis Gyula: Az érzelem a politikában (1933)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6943390</link><pubDate>2026-03-06 09:10:51</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	A politika mint barátságos és ellenséges érzület

	A politikának legújabb teoretikusai az ellenséges viszonyt egyenest a politikum lényeges jegyévé emelik. Carl Schmitt arra az eredményre jut (Der Begriff des Politischen, 1932), hogy amint az etikumnak a jó és a rossz, az esztétikumnak a szép és a rút, az ökonomikumnak a hasznos és a káros az ismertetőjegye, akkor a politikumnak sajátságos, másból le nem származtatható főjegye, amelyre a politikai indítékok és cselekvések visszavezethetők, a barát és ellenség (Freund und Feind) viszonya, természetesen nem normatív értelemben, hanem a valóságban, a politikai élet tényeinek világában. Az ellenség politikai értelemben csakis a nyilvános ellenség, aki a közösség érdeke, s nem az egyéni érdek szempontjából áll a másikkal szemben.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Ez a politikai ellenség a latin hostis, s nem az inimicus, a magánellenség. C. Schmitt az evangéliumok szóhasználatára hivatkozik: &#171;Szeressétek ellenségeiteket&#187; (Máté 5, 44), latinul: &#171;Diligite inimico svestros&#187; (a görögben &#7952;&#967;&#952;&#961;&#959;&#8058;&#962;), és nem: diligite hostes vestros (a görögben &#960;&#959;&#955;&#949;&#956;&#943;&#959;&#965;&#962;). Az evangélium tehát az embernek magánellenfeleire, és nem a politikai értelemben vett ellenségekre céloz. Ezért a keresztények az evangélium szellemében is joggal küzdöttek a hostes: törökök, arabok, mongolok ellen. De ez nem jelenti azt, hogy a politikai ellenséget személyében kell gyűlölni. A szorosan vett politikai értelemben a magyarban az ellenfél a helyes szó, mert a politikusok nem egymás személyét, hanem elveit, az államélet berendezésére, a hatalom eloszlására, stb. vonatkozó nézeteit és viselkedésmódját helytelenítik és támadják. Ha mégis mint személyek kerülnek egymással szembe, ami gyakran óhatatlan, akkor valóban ellenségek.

	Schmitt szerint a köznyelv abban is megőrizte a politikumnak ellenség-barát-szerű, antagonisztikus jellegét, hogy minden taktikát és praktikát, intrikát és manipulációt, ravaszságot és furfangot &#171;politikának&#187; szeret nevezni. Egyébként a legtöbb politikai fogalomban benne rejlik a polémikus, a valamit támadó, tagadó, megcáfoló értelem: respublica: a monarchia tagadása, osztályuralom: a nép többi részének kizárása, demokrácia: a kiváltságos osztály tagadása, szuverenitás: a főhatalom mással szemben, jogállam: a hatalmi állammal szemben, diktatúra: a nép befolyásának tagadása a kormányzatban, stb.

	A politikumnak mélyen rejlő ellenség-barát viszonyt legjobban igazolja, hogy mint plurale tantum jöhet létre valamiféle politika, csak akkor, ha van egy párttal szemben egy másik párt, egy politikussal szemben egy másik politikus, egy nemzettel szemben egy másik nemzet. Valamely párt, valamely nemzet igazában csak a másik pártra, nemzetre való tekintettel létezik a valóságban, azaz ha van külön, a másiktól elütő sajátossága és érdeke, ha ellentétben állanak egymásal, másképp nem támad &#171;politika&#187;. A politikát szervezett politikai egységek, pártok irányítják, ezek pedig szemben állanak egymással: a politikában tehát immanens módon benne van a barát és ellenség magatartása. Jellemző egy angol diplomata szava: a politikus a harcra jobban van beiskolázva, mint a katona, mert a politikus egész életén át harcol, a katona ellenben csak kivételesen. Innen van, hogy a &#8218;politikai&#8217; szót legtöbbször a &#8218;pártpolitikai&#8217; szó helyett használjuk, amelyben már eleve benne rejlik a barát-ellenfél ellentétes viszonyának jelentése. Ezért ha valamely kérdést a maga tárgyi tisztaságában, objektív mivoltában meg akarunk őrizni, akkor &#8218;politizáljuk&#8217;, azaz a pártküzdelemből kiemeljük.

	De a politikumnak ellenség-barát jellege nyilván már abból is következik (erre Schmitt nem utal), hogy a politikum a hatalom birtoklása körül forog, minden hatalom pedig bizonyos fokig erőszaknak, tehát ellenséges valaminek érezhető. Minden vallási, erkölcsi, faji, gazdasági vagy egyéb értékfelfogás-béli ellentét előbb-utóbb politikai ellentétté is átalakul, mert uralkodni, a maga értékelését másokra minél szélesebb körben kiterjeszteni, hatalmát rákényszeríteni iparkodik. De ezzel már az embereket a barátok és az ellenségek csoportjába tömöríti, asszociálja és disszociálja, azaz politizál. Mindig valami ellentét robbantja ki a politikát és sűríti az embereket politikai csoportokká, pártokká, amelyek aztán a hevesség különböző fokával küzdenek egymással.

	Ez a küzdelem annak felismerésén alapul, vajon ki barát, s ki ellenség? A politikai ösztön és gyakorlati gondolkodás elsősorban abban a képességben nyilvánul, hogy felismerjük, sokszor inkább megérezzük az ellenséget és a barátot. Az úgynevezett nagypolitikának is tetőpontja az a pillantás, amellyel az államférfi a látszólagos barátot mint ellenfelet ismeri fel. Bismarcknak csodálatosan kifejlett érzéke volt arra, hogy mindig helyesen érezte meg előre, ki lesz adott történeti pillanatban és helyzetben barátja és ellensége. Villámszerűen kiérezte az összes hatásokat, amelyek diplomáciai vagy politikai sakkhúzásaiból az ellenfél lelkében bekövetkeztek. 1868-ban már megmondotta K. Schurz-nak, hogy körülbelül két esztendő múlva III. Napóleon ürügyet fog keresni a küzdelemre, de az eredmény Napóleon bukása és Németország egyesítése lesz.

	Vajon igazában milyen egy államférfi politikai érzülete és világfelfogása, mekkora meggyőződésének őszintesége és ütőereje, ennek biztos mértékét kapjuk meg, ha szemügyre vesszük, hogy kik a barátai, s kik az ellenségei, a szeretetnek micsoda fokával ragaszkodnak hozzá az előbbiek, s a gyűlöletnek micsoda fokával támadják az utóbbiak. Széchenyi, a nagy gyakorlati lélekbúvár, már 1846-ban épp oly jól látja, hogy a politika lényege a barátság és ellenséges érzület mozzanata, mint ahogy ma C. Schmitt teoretikus szeme. &#171;Nálunk - mondja - minden, még a politika is, jobbadán szeretet és gyűlölet, szimpátia és antipátia legtúlságosabb határai közt ingadoz. Honnét aztán a gyakorlati státustudomány is tulajdonképpen nem az illetők több vagy kevesebb személyes kapacitásán és több vagy kevesebb viszonyi hatalmán alapszik, hanem sokkal inkább azon, hogy vajon mennyire szimpatizálnak velük az érintett próféták, vagy viszont. Ha szeretik, vagy éppen pajtássági magnetizmusban vannak velük, akkor istápolják; midőn, ha nem kedvelik, noha ennek oka tán maguk előtt is rejtély és semmi alapja sincs, minden kitelhető módon üldözik is.&#187; (Polit. Progr. 91.)

	Clausewitz száz évvel ezelőtt a politikumnak harcias alaptermészetét helyesen ismeri fel akkor, amikor azt mondja, hogy &#171;a háború semmi egyéb, mint a politika folytatása más eszközökkel&#187;. A politika könnyen vezet akár külső háborúra, akár belső polgárháborúra, mert a veleje úgyis már a barátok és ellenségek csoportosulása, a harc. Csakhogy politikának hívjuk, amíg szellemi eszközökkel folyik, és háborúnak, ha már puskák és ágyúk a küzdelem eszközei. A politika és háború rokontermészetét érzi a köznyelv akkor, amikor ,politikai stratégiáról&#8217; szól. A stratégiának pedig végső célja mindig az ellenség megsemmisítése. Hányszor újul fel a politikai életben Achilles és Hektor páros viadala, míg végül az egyik hétszer rohanja körül ellenfelének a harci szekérhez kötött holttestét Trója falai körül! Hányszor parittyázzák a kormány Góliátját az ellenség kis Dávidjai mindaddig, míg le nem terítik!

	Cromwellben a politikai harc és a fizikai háború szelleme egyesül: a parlament tagjából egyszerre csak hadvezérré alakul át. A metamorfózis könnyű, mert mindkét esetben a cél az ellenség megsemmisítése. Mivel ez pusztán politikai eszközzel nem lehetséges, kardot ránt, hogy kiirtsa az ellenséget: a királyt kivégezteti, az íreket és skótokat halomszámra gyilkoltatja, a foglyoknak nem kegyelmez. Ez a módszere a politikában is: a parlamenteket sorban, alighogy összehívja, feloszlatja. Jellemző pénzeinek harcias jelmondata: Pax quaeritur bello: a béke útja a háború. Mikor Spanyolország, a politikai és katonai ellenség ellen küldi seregét, a spanyolokról azt mondja, hogy &#171;ez a természetes gondviselésszerű ellenség&#187;, &#171;a cél: kiirtani&#187; (so make it not to be). Saint Just 1794-ben a konventben ilyen politikai programot szerkeszt: &#171;Miben áll egy szabad állam? Mindannak teljes elpusztításában, ami vele szembeszáll&#187;. Amikor 1793-ban a jakobinusok arról tanácskoznak, hogyan kellene a forradalmi törvényszéket újraszervezni, Robespierre hidegen ezt a véleményét nyilvánította: &#171;Kevésbé van most arról szó, hogy a haza ellenségeit megbüntessük, mint inkább arról, hogy megsemmisítsük&#187;. De hasonló politikai tervet szerkeszt a XX. században az action directe elmélet atyja, Georges Sorel, aki az &#171;Erőszak Apológiájában&#187; kifejti, hogy a proletariátusnak &#171;a burzsoázia ellen a küzdelmet fényes nappal, minden gyengeség nélkül, az engesztelhetetlen ellenség megsemmisítésének céljával kell vezetni&#187; (Reflexion sur la violence). Ezt a programot valósítja meg Lenin: a politikában az ellenféllel szemben csak egy célt ismer: az elpusztítást. Eszközei: Cseka, börtön, kínzás, kivégzés, száműzés. Politikai jelszava: écraser! Politikai zenéje: az ellenfél halálhörgése. A világtörténet legnagyobb terroristája, aki a legszélsőbb módon élte ki a politikum mélyén lakozó ellenséges magatartást, melyet benne a személyes bosszúvágy is fokozott. Márpedig a &#171;bosszúállás - mint Walter Scott mondja - a legédesebb falat, melyet valaha a pokolban sütöttek&#187;. Sok politikus süt a történet tanúsága szerint ilyen sweetest morselt.

	A politikai ellenségnek elpusztítására törő szenvedély, gyűlölet és bosszúvágy a legszélsőbb módon elemi erővel fakad ki Kossuthból 1848 őszén, a horvát-szerb felkelés idején, s rettenetes átokká tarajosodik. A politikai szenvedélyt felkorbácsoló retorikájának vad erejével tüzel a harcra egyik újságcikkében: &#171;A magyarnak most csak két teendője van. Egyik: fölállani tömegben a haza földjét megszállott ellenség agyonnyomására. A másik: emlékezni! Ha a magyar e kettőt nem teszi, akkor oly gyáva, nyomorult nép, melynek neve a világ históriájában ugyanazonossá lesz a szégyen s gyalázat névvel; akkor a magyar oly gyáva, nyomorult nép, mely megfertőztette ősei szent emlékét, melyre maga az örökkévaló Isten azt fogja mondani: Bánom, hogy teremtettem; akkor a magyar oly Istentől elátkozott nép, melytől a levegő meg fogja tagadni éltető erejét, melynek kezei alatt a televény búzaföld sivataghomokká fog változni, melynek közelítésekor kiúszik a szomjat enyhítő forrás, ki hontalanul bujdosandik a föld hátán, ki hiába kérendi az irgalomtól az alamizsnának száraz kenyerét, kit alamizsna helyett arculcsapand az idegen faj, mely őt saját hazájában vándorkoldussá teendi, kit mint a gazdátlan ebet, büntetlenül verend agyon bármely gazember; olyanná lesz, mint a bélpoklos, mit minden ember kerül, mint az indus pária, kire az ebet uszítják. Hiában forduland a vallás malasztjához, neki nem adand vigasztalást. Isten, kinek teremtési mívét gyávasága által meggyalázta, nem bocsátandja meg bűneit sem ezen a világon, sem a másikon; a leány, kihez szemeit fölemelendi, seprővel hajtandja el a küszöbről, mint a rühes állatot, neje utálattal köpend gyáva szemei közé, s gyermekének első szava az lesz, hogy apját megátkozza! Borzasztó! Borzasztó ! De így lesz... Fegyverre tehát, aki férfiú !&#187;

	Ily rémesen sötét és groteszk képekkel izgat Kossutha harcra, melyben az otthonmaradt nőknek is részt kell venniük: &#171;Az asszonyok pedig Veszprém és Fejérvár között ássanak egy irtózatos sírt, melybe a magyar nevet, magyar becsületet, a magyar nemzetet , vagy ellenségeinket eltemessük; s melyen vagy a magyar név szégyenoszlopa álland ily felírással: &#171;Így bünteti Isten a gyávaságot&#187;, vagy álland a szabadság örökzöld fája, melynek lombjai közül Isten szava szóland, mint szólott Mózeshez az égő tüskebokorból: A hely, amelyen állasz, szent, így jutalmazom a bátorságot! Szabadság, dicsőség, jólét és boldogság a magyarnak !&#187; (Kossuth Hírlapja, 1848 szeptember 18.)

	Bizarr és szörnyű képekben festi le Kossutha magyarra váró rettenetes jövőt, ha gyáva az ellenséggel szemben, de ösztönösen érzi, hogy attól függ nemzete sorsa, vajon eléggé tudja-e gyűlölni ellenségét, amely ha nem bukik el, őt fogja kiirtani. A politikai érzék végzetes megfogyatkozásának, sőt teljes kiapadásának jele, ha hiányzik a nemzetből, főképp vezető rétegéből, annak tudata, hogy ki az igazi ellenség, mellyel szembe kell szállania, hacsak maga nem akar elpusztulni. A nagy forradalom előtt a francia nemesség gondtalanul a politikai racionalizmus karjaiba dől, az előkelők szalonjai is visszhangzanak azoktól az eszméktől, amelyek pár év múlva seregestül küldik őket a guillotine alá; az orosz vezető társadalmi réteg fiai és lányai már a múlt század hatvanas éveitől kezdve mély rokonszenvet éreznek az anarchista eszmék iránt, s az 1917-ik évi forradalom előtt sem volt az orosz intelligenciának képessége arra, hogy felismerje a társadalmat felforgató belső ellenségeit s ezek erejét. Hol volt 1918 őszén nálunk az a Kossuth-szabású politikus, aki csalhatatlan ösztönével a nemzet elé tárta volna azt a borzalmas jövőt, amely a cseh, szerb és oláh megszállás nyomán reá vár, s olyan ellenállásra izgatta volna, mint Kossuth 1848-ban? Azok a magyar tömegek, amelyek négy esztendeig halálmegvető bátorsággal küzdöttek vadidegen, messze élő nemzetek ellen a lengyel és orosz rónákon, a flandriai mezőkön, a doberdói sziklákon, s az Isonzó partján, teljesen elvesztették politikai ösztönüket, amikor közvetlenül hazájuk határát kellett volna védeniük a szomszédos, nem is harcoló, de csak belopódzó ellenséges népekkel szemben. A műveltebb magyar társadalmi rétegnek sem volt természetes politikai ösztöne annak megérzésére, hogy a belső forradalmi elemek micsoda végzetes ellenségek, miképp döntik egy új Mohácsba, s ütik fejbe a kommunizmus vörös kalapácsával.

	Az agresszív államférfi típusa

	Nunc ad fortissimum typum! Egyes embereknek állandó velük született hajlamuk van a gyűlölködésre, irigységre, kritikára, civakodásra, élesnyelvűségre, bármi is a foglalkozásuk, s bármilyen társadalmi környezetben élnek. Az ilyen lelkeknek a politikai élet különösen alkalmas éghajlat és talaj, hogy agresszív hajlamaik mérges virágai teljes pompájukban kifejlődjenek. Az állandóan támadó hangulat magában véve még nem teszi eleve rosszindulatúvá az agresszív típust: lehetséges, hogy éppen az erkölcsi eszmények szolgálatában, az erkölcsi megújhodás érdekében, szúrós és mindig támadásra kész. Az ellenfelet csak azért akarja megsemmisíteni vagy ártalmatlanná tenni, hogy tovább ne ronthassa meg a társadalmi és politikai életet. Célja pozitív, csak eszköze negatív. Az értékfelfogás játszik itt főszerepet: az agresszív típus vagy a személynek, mint ilyennek, értékét tagadja (&#171;személyeskedik&#187;), s ez a rosszabbik eset; vagy pedig az értékellenest támadja a személyben, ezt akarja belőle kiirtani, s helyes értékhordozóvá javítani, s ez a jobbik eset.

	Ahogy a szeretet vak, akképp a gyűlölet és rosszakarat is: az, aki szeret, a szeretett lénynek csak a jó oldalát látja, s az, aki gyűlöl, a gyűlölt lélekben mindent értéktelennek, sőt értékellenesnek, rossznak ismer föl. Állandóan összetéveszti az értéket és az értéket jól-rosszul megtestesítő személyt, így a gyűlölet, a túlzó kritikai szellem, a rosszindulat egyoldalúvá és igazságtalanná válik azzal a személlyel és tárggyal szemben, amelyre irányul. Sőt szélső esetben, amire a politika sok példát mutat, az agresszív hajlamú egyén gyűlöletét és támadó hangulatát átsugározza és belevetíti az egész világba és életbe, amely körülveszi. Két pólus körül kering az ilyen merőben agresszív lelki alkatú ember világa: én-je és az ellenség körül. Mindent, ami nem én-jéhez tartozik, már eleve ellenségnek érez. A világ és ember az ő számára csak azért van, hogy támadható legyen: tárgyul szolgáljon maró, démonikus hajlamainak. Ez a Sátán világa: úgy, ahogy Milton Elveszett Paradicsomában a Pandaemoniumban az ördögök, ő is csak a sötétben sub specie mali tud látni.

	A politikai szatanizmusnak ilyen alakja természetesen az állandóan ellenséges érzületű, agresszív típusnak csak a legszélsőbb, kiélezett formája. A politika vadonjának erymonthosi vadkanai többé-kevésbé szelídebb indulatúak. A leterítés, a megsemmisítés helyett a legtöbb agresszív politikus megelégszik a kritikának sebet ejtő karmolásával. Abban éli ki támadó indulatát, hogy minden javaslatot élesen bírál, ellenez, cáfol és gátol. Nem az eredmény fontos előtte, hanem maga a támadás, a harc, a bírálat, a polémia, az ellenfél ingerlése, melybe beleviszi egész vitalitását, elmeélét, szellemi fegyvertárát. Logikai és esztétikai gyönyör neki az ellenfélre ütést mérni, szúrni-vágni, égetni, a sebekre sót szórni. A született, szinte hivatásból agresszív politikusnak becsvágya: minden nap beverni egy-két politikai ablakot, hadd csörömpöljön, s a figyelmet magára vonja. Feje élő-mozgó aktaszekrény, melyben politikai ellenfeleinek összes elkövetett és el nem követett bűneit, chronique scandaleuse-eit, egymásnak ellentmondó nyilatkozatait pontosan megörökítő iratok gondosan rendbe szedve találhatók. Csodálatosan tartós emlékezete, amely csak a másokra kellemetlen emlékképek szellemi gyűjtőhelye, rögtön azt az aktát rántja elő, amelyik az ellenfelet legfájóbban sebzi, ha ugyan le nem teríti. Támadása közben a szigorú Cato tógáját ölti magára: elkeseredett, szinte szadisztikus moralista, aki folyton figyelmeztet, fenyeget, támad, javít, mint valami gépfegyver kattog folytonos erkölcsi explozióiban a romlottság ellen, s végül, mint Cato, ő is megtanul görögül.&nbsp;

	Az agresszív lelki alkatú politikus a született, mindig ellenzéki, negatív embertípus: mintegy állandóan meg van szállva a tagadás szellemétől. Szinte automatikusan mindennel szemben csak aggodalma, kritikája van. &#171;A kormány okait - mondja -, amelyek erre a lépésre indították, nem ismerem, de eleve helytelenítem.&#187; A diabolikus politikai harcosnak egyéniségéből és hangszereléséből hiányzanak a középső hangok: mindig a legmagasabb hangrégióban sivít. Csakis az ellenzéki kisebbséghez tud tartozni, amelynek harca mindig elkeseredettebb és hevesebb. Ennek pszichológiai alapja az a hite, hogy minél kevesebb ember van vele egy nézeten, annál valószínűbb, hogy neki van igaza: a többség vak és lomha gondolkodású, vagy korrupt és gonosz. A kicsiny vallási szekták a legdogmatikusabbak a maguk igazságában: rajongók gyülekezetei. Hasonlóképpen a politikában az ellenzéki kis frakciók a legfanatikusabbak: csupa csalódott, elkeseredett, a kákán is csomót kereső, a ressentimenttel tüzelt agresszív emberekből állnak. Az ilyen ellenzéki pártok élére rendesen nem az kerül, akinek mélyebb belátása, komoly alkotó vezéri talentuma van, hanem az értelmi szempontból jóval kisebb fajsúlyú és kultúrájú, de harcos, támadó természet, aki kíméletlenül, az indulatok elemi erejével és a legnagyobb rohamozó zajjal forgatja a fegyvereket. Rendszerint csak addig vezérkedik, amíg harcolhat. Ha elül a küzdelem zaja, s pártja hatalomra jut, akkor már az alkotó munkához hiányzanak vezetőképességei, s más veszi át a vezéri pálcát. Ekkor azonban a negatívnak született politikai természet, sértett hiúságból is, új ellenzéki csoportot alkot, ahol megint kiélheti ellentmondó és agresszív hajlamát. Mint harcos politikus továbbra is valami téren a &#171;szabadságért&#187; küzd, de úgy, hogy a mások szabadságát támadja, s korlátozni iparkodik. Az ilyen puszta ellenzékiség, örökös terméketlen harc nincsen ínyére az alkotni vágyó államférfinak, ha mindjárt maga is erősen kritikai, s ellenzéki természet. &#171;Kérdem - mondja Széchenyi -, ily könnyű szerrel, melyhez képest az, kinek jól pereg nyelve, ki merész és jó vastagokat tálalván ki, minden kormányit ellenez, vagy ha ilyest nem bír, legalább gyanúsítani törekedik, a közvéleményben már jóreményű fiatal, sőt nemzeti hősként fényledez, ugyan kérdem, ily felette könnyű szerrel azt gondoljuk, annyira aggasztó bonyodalmiból kiemelkedhetik hazánk?&#187; (Polit. Progr. 18.)

	Vegyük most szemügyre az agresszív politikust, aki ráviharozza dühét ellenfelére, mert megsértette. Önkéntelenül támadó állásba helyezkedik, hangja élesen metsző, sokszor rekedt, taglejtése heves és gyorsan lüktető, lélekzete ziháló, szája körül keserű vonás, szúrós a szeme, mintegy prédára les, homlokán erei kidagadnak, arca elvörösödik, keze ökölbe szorul. Egész megjelenése megfélemlítő. Kitűnően ábrázolja az agresszív politikusokat H. Daumier, a nagy francia rajzoló &#171;A képviselők&#187; című szépiarajzán. A képviselők legfőbb támadó szerve a száj, melynek hangereje a támadás fokával arányos, ezért a művész a szájat erősen túlozza. Hogy az indulatoknak ösztönös, brutális erejét jellemzően szemléltesse, alakjainak állatszerű jelleget kölcsönöz: a baloldali széles fej mint egy dühös béka kuruttyol, a jobboldali ösztövér ábrázat mint valami felingerelt keselyű hevesen vijjog, a hátuk mögött ugrásra kész harcos honatya mint feldühödt bulldog ugat. A rohamozó modort jellemzően fejezi ki a vonalak merevsége és sarkos volta: a kemény vonalak mintha maguk is szúrnának és karcolnának. Az előharcosokat a többi képviselők kiabáló kara kíséri.

	A harcos természetű politikus abban is kéjeleg, hogy zordnak akar látszani. Ha lefestik vagy lefényképezik, komor képet ölt, az igazságért kérlelhetetlenül küzdő ember felsőbbségének érzését iparkodik kelteni: kemény, szigorú, engesztelhetetlen. Cromwell festőjét erősen megkorholta, mert nem elég zordnak ábrázolta: arcképéről hiányoztak sebhelyei és szemölcsei. A diktátorok sohasem ábrázoltatják nyájas és vidám embernek magukat.

	Az agresszív politikai típus szemléltetésének feladata voltaképp azonos a politika történetének megírásával. Itt csak olyan néhány államférfiú vulkanikus egyéniségét emelem ki, akikben a támadó politikus lelki jegyei összesűrítve jelentkeznek.

	Nagy Frigyes minden ízében a harc embere: nemcsak a politikában és a csatamezőn, hanem az irodalomban: ódáiban, röpirataiban, leveleiben a legmaróbb szarkazmus képviselője. Az idősebb Pittnek támadó ereje és csúfolódó hajlama félelmetes volt. Soha angol szónoktól annyira nem rettegtek, mint tőle. Azon ritka politikusok közé tartozott, aki megengedhette magának, hogy ellenségei előtt szóljon, nem törődve azzal, hogy ezek később mit mondanak. Kevés embert gyűlöltek és szerettek annyira, mint O&#8217;Conellt, a rettenthetetlen ír parlamenti harcost. Az egész angol parlament összefog ellene, s ő kis csoportja élén évtizedekig vívja a legrettenetesebb küzdelmet. Szüntelenül a legvadabb támadást intézi ellenfelei ellen: utolérhetetlen volt a nyelv hatalmában, a szellemességben, s a villámgyors lecsapásban. Harci dühe a durvaságban alig ismert határt: Wellingtont &#171;félbemaradt káplárnak&#187; (a stunted corporal) címezgeti; egy másik ellenfele &#171;a nagy hazudozó&#187; (a mighty big liar), &#171;egy töredelem nélküli tolvaj egyenes leszármazottja&#187; (a linear descendant of the impenitent thief), egy harmadik ellensége &#171;nemes bohóc&#187; (a titled bufoon), &#171;dölyfös kuvasz&#187; (a contumelions cur), &#171;skorpió&#187;, &#171;disznó&#187;, stb. Éktelen haragra gerjedt, amikor őt a fiatal, radikálisból hirtelen konzervatívvá vedlett Disraeli megtámadta. Az ír néptribun így adta vissza a kölcsönt egy dublini népgyűlésen: &#171;Ha a zsidók Isten választott népe is voltak, volt köztük hitetlen is, és ezek egyikétől származhatik ez a fiatalember. Ugyanolyan a jelleme, mint annak a gonosz latornak, aki a keresztfán halt meg, s akinek alighanem Disraeli volt a neve. Azt hiszem, ha közelebbről megvizsgálnék Disraeli családfáját, rájutnánk, hogy ez az ember egyenes leszármazottja annak a &#171;magas&#187; állású embernek, kit említettem&#187;. (Maurois: Disraeli élete. 86.) De bármily heves volt is O&#8217;Connell, minden agitációjában mindig az alkotmányos keretek közt maradt, s okossága óva intette az íreket a fegyveres lázadástól. Függetlenségét minden oldalról megőrizte. Egész politikai mozgalmát az írek katolicizmusára építette, de függetlenségére büszke ellenzéki szelleme Rómától sem engedte magát befolyásolni a politikában: &#171;Római katolikusok vagyunk, de nem Róma szolgái. Annyi teológiát Rómától, amennyi tetszik, de semmi politikát!&#187; (As much theology as you please from Rome, but no politics.)

	Az agresszív politikus félelmetes fegyvere a szatíra, a biztos kéztől mesteri ügyességgel kilőtt nyíl, amely az ellenfél leginkább sebezhető pontjába talál, s nevetségesség porondjára teríti le. Ennek alig volt valaha nagyobb mestere, mint Disraeli, amikor pártjának vezérét, Peel miniszterelnököt halálra sebezte. Peel jó barátságban élt a nagy Canninggel, akit azonban 1827-ben cserbenhagyott, s az ellenzék élére állt. Nemes és nemtelen fegyverekkel harcolt Canning ellen, akinek ez kétségkívül elősegítette korai halálát. Disraeli 1845-ben kérdőre vonta Peelt a parlamentben azért, hogy az angol külügyminiszter az olasz forradalmárnak, Mazzininek leveleit a levéltitok megsértésével felbontatta. Peel, akinek állását Disraeli titokban már régen fúrta, illetlennek minősítette azt, hogy a saját pártjabeli, tehát barátnak hitt politikus támadja őt. S nagy pátosszal idézte Canningnek egy versét, amelyben arra kéri Istent, őrizze meg barátaitól:

	Save, save, oh save me from the candid friend!

	Disraeli finom, de megsemmisítő iróniával célzott válaszában Peelnek Canninggel szemben tanúsított baráti hűtlenségére: &#171;Ha az igen tiszteletreméltó gentleman néha illőnek találja híveit szigorúan megfeddeni - talán meg is érdemeljük ezt -, én vagyok az első, aki kész hátát a korbács alá hajlítani, de ha az igen tisztelt&nbsp; gentleman szemrehányások helyett mindig csak idézeteket használna, biztos lehet benne, hogy ezek még jobb fegyverei lennének. Olyan fegyver ez, melyet ő mindig mesteri kézzel forgat, s ha ő prózában vagy versben valamely tekintélyre hivatkozik, biztos a sikerről, részint azért, mert ritkán idéz olyan passzust, amely előbb már ne találkozott volna a parlament tetszésével, részint, és különösen azért, mert idézetei oly találók. Az igen tisztelt gentleman nagyon jól tudja, mit jelent a vitába beledobott nagy név, s milyen rendkívüli és felvillanyozó lehet ennek hatása. Ő sohasem hivatkozik olyan íróra, aki nem nagy és ritkán olyanra, aki nem kedvelt, hanem mindig olyanokra, mint például Canning. Olyan név ez, amely - meg vagyok győződve - sohasem említhető e Házban a kedélyek megindultsága nélkül. Mindnyájan bámuljuk az ő lángeszét, mindnyájan fájlaljuk korai halálát, és mindnyájan rokonszenvezünk vele büszke harcában a fennkölt előítélet és fölényes középszerűség, irigy ellenségek és &#171;őszinte barátok&#187; ellen. Az igen tisztelt gentleman biztosra veheti, hogy az ilyen tekintélytől vett idézet mindig hatásos lesz, - néhány sor, például a barátságról, Canningtől, megírva és az igen tisztelt gentlemantől idézve. Tárgy, költő, szónok: milyen szerencsés kombináció! Ennek hatása egy parlamenti tárgyalás folyamán szükségképpen kell, hogy lenyűgöző legyen, és én meg vagyok győződve, hogy - ha az idézet hozzám lenne intézve - nem tehetnék mást, mint szerencsét kívánnék az igen tisztelt gentlemannek nemcsak kitűnő emlékezőtehetségéhez, hanem bátor lelkiismeretéhez is&#187;. (Brandes: Lord Beaconsfield, 139.) Disraeli a legkomolyabb képpel mondta ezeket a saját pártvezérét kivégző ironikus és bosszú sugallta szavakat, közben az egész Ház, a konzervatív párttal együtt, kacagott.

	Gladstone,a forróvérű skót nem becsülte Disraeli jellemét éppen a Peel-el szemben tanúsított viselkedése miatt. De, noha évtizedekig az angol politikai élet ennek a két harcos egyéniségnek párviadala volt, Gladstone sohasem merte vetélytársa személyét támadni, bármennyi alkalma lett volna is erre, mert félt a parlament e biztoskezű keleti késdobójának mesterien hajított szatirikus pengéjétől. Annál vadabbul támadta minden tisztelet nélkül Salisbury személyét. Amikor 1864-ben Palmerston megbukott, a legerősebb ember a liberális pártban a féktelen indulatú Gladstone volt. De a közvélemény jó része azt hánytorgatta, hogy a bősz Gladstone miniszterelnöksége lehetetlen: túlságosan ingerlékeny, örökösen impulzív, nincsen tapintata, szerelmes a maga eszméibe, s erőszakolja őket, teljesen járatlan a lelki bánásmód és kiegyenlítés művészetében, hevességével tönkre fogja tenni a pártot, nem fogja tudni vezetni a képviselőházat. S mi történt? Ez a féktelen temperamentumú ember a hatalom birtokában meghiggadt, tapintatos és óvatos lett. Amikor huszonötéves pártkormányzata után - írja Bryce - elérkezett az idő, hogy az agg Gladstone visszavonuljon, súlyos kérdés volt, vajon miképp lehet összetartani a liberális pártot az ő nagyszerű vezérlete nélkül.

	Bismarck a legharciasabb államférfiak egyike, akinek lobogó temperamentumát, támadó és szatirikus természetét az ész, ha szükség volt rá, mindig fékezte. Nagyobb súlyú politikai szerepe már a küzdelem hivatásában fogan. Amikor 1862-ben Vilmos király már a lemondás gondolatával foglalkozik, Bismarckot ajánlják neki vezető miniszternek. A király azonban attól fél, hogy Bismarck féktelen harci kedvével mindent majd feje tetejére állít. Magához hivatja. Megkérdezi tőle, vajon hajlandó-e az országgyűlés többsége ellenére is a hadsereg újjászervezése mellett kitartani? Bismarck habozás nélkül igennel felel. Most teljesedik be hivatása: kész a várva várt küzdelemre. S a harcot aztán keményen állja is: ellenfeleit félelmetesen gyűlöli és támadja. Nincs igaza - mondja - Goethének, aki szerint a szeretet szépíti meg az életet; a gyűlölet ugyanezt a szolgálatot teszi: &#171;nekem nélkülözhetetlen a szeretet számára feleségem, a gyűlölet számára - Windthorst&#187;.Akit Bismarck gyűlölt, mindörökre gyűlölte, nem tudott, legfeljebb csak látszatra, kibékülni. Maga is érezte, hogy a gyűlölet nagy gyengeség, mely elhomályosítja az ítéletet, és megbénítja az állam nyugodt kormányzását. Ezért írja 1874-ben Vilmos császárnak: &#171;A harag és a gyűlölet a politikában rossz tanácsadók, kérem az Istent alázatosságért és békülékenységért&#187;. Mint az agresszív típus jellemző képviselője sokszor gerjedt féktelen haragra, amelynek hevében egy-egy tárgyat, amely keze ügyébe akadt, összetört. &#171;Mit csinál, ha haragszik?&#187; - kérdezte egyszer Beust-től. &#171;Nem gondolja, hogy nagy megkönnyebbülés valamely tárgyat összetörni?&#187; Ez persze nála nemcsak a haragos feszültségnek cselekvésben való levezetése, hanem az ellenség elpusztításának szimbóluma is volt. Egyébként a harcban gyakran alkalmazta az ellenfél megvetésének szimbolikus eszközét is. Még fiatal képviselő korában, amikor egyszer az ellenzék pfuj-kiáltása nem engedte szóhoz jutni, a szónoki emelvényen egyszerűen az üvöltő ellenzéknek hátat fordított, s nyugodtan újságot kezdett olvasni. Agg korában is kíméletlen harcos marad. Mikor nyugalomba kénytelen vonulni, akkor sem tud nyugodni: agresszív természetét akkor is ki kell élnie. Cikkeket ír a Hamburger Nachrichten-be, melyekben élesen támadja az új kormányzatot. Ezen sokan megbotránkoznak. &#171;Az, aki azt akarja - felelte Bismarck -, hogy hallgassak, s mindent tovahaladni engedjek fejem fölött, nem barátom... Jogom van védeni magamat, ha megtámadnak, és kötelességem véleményemet kimondani, ha látom, hogy a hatalom mostani birtokosai téves úton járnak. Hát engedjem, hogy szájkosarat rakjanak rám? Majdnem harminc esztendeig tűrhetően vittem az ügyeket, s némi tapasztalatot gyűjtöttem. Nem szabad most ezeket értékesítenem a birodalom érdekében?&#187; Az agg harcos kancellár utódját, Caprivi tábornokot sértő nyilatkozata miatt párbajra akarja kihívni. &#171;Még mindig erős a kezem&#187; - jelentette ki hetykén.

	

	A harcos politikusnak született ember olyan, mint az oroszlán: természetes bátorsága és harci készsége van; a véres küzdelem nála magától értetődő viselkedés, és nem színészi póz. Olyan funkció, mint az, hogy eszik és alszik. Ilyen kíméletlen szörnyű harcos természet, egyben hatalmas tetterő Gambetta 1870-ben. Jelszava: &#171;háború a végsőkig!&#187; A bosszúvágy és gyűlölet megtestesülése. A bordeauxi nemzetgyűlésen vad dühvel harcol a bismarcki béke ellen. És ez a harcos egyéniség, aki a barrikádokon, a viharban, a veszedelmek közepett volt elemében; aki az engesztelhetetlenek, les irréconçiliables&nbsp;csoportjának volt a feje; aki örökkön a szabadságért, népjogokért verekedett, lényegében hatalmi természet, demokrata despota, a tőlemegszabott rend és tekintély imperátora volt, aki mindenkit ellenségének érzett, aki más nézeten mert lenni, mint ő. Diktátor-jellem, ugyanabból a fajtából, mint Clemenceau.

	A vérbeli agresszív politikus senkitől sem fél, de mindenki fél tőle. A támadást sportszerűen űzi: gyönyörködik a saját erejének gyakorlásában és mutogatásában. Clemenceau évtizedeken át terrorizálja a francia parlamentet: mindenkit gyűlöl és támad, s mindenki gyűlöli és féli. Tucat kabinetet buktat meg, sokszor teljesen igazságtalanul, s hamis gyanúsítások alapján. Haláláig tipikus példája a negatív, örökké rohamozó, félelmetesen támadó és bíráló politikusnak. Vérengző tigris, ki folyton prédára lel. Annyira hozzá tapadt az egész világ közvéleményében Clemenceau nevéhez a tigris-jelző, hogy amikor az oxfordi egyetem a háború után díszdoktorrá avatta, diplomájában Tiger Gallicus névvel tiszteli meg. A tagadás megtestesült szelleme. Hosszú politikai pályája alatt csak miniszterelnök volt, egy miniszterelnök sem merte bevenni kabinetjébe, kivéve 1906-ban, amikor pár hónapi belügyminisztersége alatt magához ragadta a hatalmat, s ő lett a kabinet feje. Ez az állása azonban untatta, nem harcos természetének való volt, szinte készakarva engedte magát egy jelentéktelen flottakérdésben megbuktatni, egészen váratlanul, mintegy kiszámítva a pillanatot, amikor az őt támogató többség jó része éppen távol volt. Max Nordau mondja, hogy Clemenceau annyira hozzászokott ahhoz, hogy minisztereket buktasson, hogy végül magát is megbuktatta, mivel senki más nem állott vele szemben. Így megint szabad ember lett, aki korlátlanul kiélheti agresszív hajlamait. Csak kalapács akart mindig lenni, sohasem üllő. Mindenkit gyűlölt, aki hatalmon volt, még magát is: szemében minden miniszter eleve ostoba és gonosz szándékú egoista. Nem szeretett senkit, de őt sem szerette senki. Talán elpirult volna, ha valaki azt mondta volna neki, hogy szereti. Véges-végig jakobinus patrióta volt a Robespierre típusából.

	A háború alatt tüzes hazafisága a leghevesebben támadja a kormányokat, hogy langyosak és hanyagok; tábornokaik tehetségtelenek és gyávák; az ellenség le fogja verni őket, s jön a rettenetes katasztrófa, amilyent ő már 1870-[187]1-ben egyszer átélt. Kíméletlen offenzívájának hatása alatt a sorban bukó kormányok be akarják venni a kabinetbe, hogy legyen Union Sacrée, viselje ő is a felelősséget. De Clemenceau ellenzéki természete továbbra is csak bíráló és támadó akar maradni. Azonban ennek a heves politikai cenzornak L'Homme Libre&nbsp;újságját az állam cenzora kénytelen sokszor bírálni, és cikkeit törölni. Ekkor a Szabad Ember átalakul Láncokba Vert Ember-ré, L&#8217;Homme Enchaîné-vé. Mikor már minden recseg-ropog, az agyonsanyargatott nemzet szenvedési kapacitása kimerülni, s a békevágy felülkerekedni látszik. 1917-ben Clemenceau átveszi az uralmat. A &#171;Szabad Ember&#187; most kegyetlen diktátor, aki a defetisták ellen rémuralmat gyakorol, sereg embert kivégeztet és bebörtönöz. Bámulatos ennek az aggastyánnak cselekvő energiája. Bele tudja sugalmazni a kifáradt nemzetbe a maga elszánt határozottságát. Harcos természete most igazán elemében van: Je fais la guerre&nbsp;- kiáltja szüntelenül. Koncentrálni tudja a nemzet erejét a végső megfeszítésig. Megteremti az antant-seregek főparancsnokságának egységét, kiirtja a defetizmust, hozza az amerikai seregeket - és győz.

	Clemenceau-nak nagy életküzdelmében Démoszthenész a politikai eszménye. Könyvet is ír róla, amelyben a rémesen támadó filippikák szerzőjének alakjában magamagát ismeri fel, s idealizálja. Démoszthenész kíméletlenül ostorozta korának görög defetistáit, akiknek gyenge akarata reménytelennek tartotta a küzdelmet a makedónok ellen, s már előre paktált velük. Clemenceau az Akropolisz tövében, a Parthenon szomszédságában, a Hymettos hegyén, mindenütt a görög rögtönítélő bíróságot látja, úgy, ahogy otthon Franciaország minden zugában. Démoszthenész összezúzni akarta a gyengéket, a harcban fáradtakat: ez a nagy ember, az Erő. Clemenceau magát francia Démoszthenész-nek érzi: ő is körülbelül négyezer franciát ítéltetett el. Az agg Clemenceaut csak a gyűlölet tartotta életben. Az ellenségek számára diktált karthágói békét személyes bosszúművének érezte, amelybe feneketlen gyűlöletének egész láváját beleömlesztette. Ez a gyűlölet maga alá gyűrte a béke-Messiást, Wilsont is, akinek elméleti pátosza a bárány szelíd leégetése volt a népeket szétmarcangoló tigris ugrásával szemben.

	Az agresszív típusú államférfiból a gyűlölet kiöl minden fogékonyságot a minden embert erkölcsileg kötelező humanitás iránt. Amikor az antant élelmezésének szervezője és feje, Hoover a fegyverszünet alatt élelmezni akarja a teljesen kiéhezett Németországot, Clemenceau a leghevesebben ellenáll a tervnek: hadd pusztuljon el Németország asszonyaival és csecsemőivel együtt. Hogyan fogja Németország aranyban fizetni a hadisarcot, ha most a fegyverszünet alatt aranyát élelmiszerekre fogja költeni? Hoover hiába magyarázza neki, hogy nem lehet a tehenet fejni is, és ugyanakkor meghalatni is. De Clemenceaués a francia katonai párt tovább is blokád alatt akarja tartani a németeket, hogy bármilyen békefeltételeket kénytelen legyen aláírni. Hoover-nek, a queckernek humanitás-érzése azonban nem nyugodott, az angol és az amerikai legfőbb vezetőséget tovább ostromolta: figyelmeztette őket arra az erkölcstelenségre, amellyel a társult hatalmak a történelemben magukat örökre beszennyezik. Miképp tudjon dolgozni a német nép, hogy jóvátételt fizessen, ha nem eszik? Az éhség és kétségbeesés Németországot orosz példára a kommunizmus karjaiba kergeti, s ennek a fertőzésnek Franciaország és Anglia sem fog tudni ellenállni. Hoover érvelése előtt az angol, olasz és amerikai delegátusok emberi érzése meghajolt. Végre Clemenceau gyűlölete is a legnagyobb nyomásra és fenyegetésre kénytelen volt engedni. &#171;Azok a módszerek - írta Hoover 1919 februárjában az amerikai delegációnak -, melyeket az élelmiszerblokád alkalmaz, egyáltalán erkölcstelenek... Az az érzésem, hogy mi nem egyeztethetjük össze nemzeti becsületünkkel, és méltóságunkkal, hogy ezt tovább nézzük... Szeretném a békekonferenciát a szörnyű következményekre figyelmeztetni, melyeket Európa társadalmi rendszerének teljes összeomlása vonhat maga után&#187;. (Irwin: H. Hoover, 200.) Clemenceau vak gyűlölete, ha szabadjára engedik, ezt is megkockáztatta volna.

	A diktátorok, amilyen Cromwell, Clemenceau, Kemal, Piłsudski,az agresszív típus hajlamait kiélve jutnak feltétlen hatalmukhoz, így Mussolini is. Egész életében támadó, mindent kockáztató, harcias szellem, aki jelszavát Nietzsche-től kölcsönzi: Lebe gefährlich. Szereti emlegetni, hogy az életet dramatizálni, harccal mozgalmassá kell tenni. Már fiatalon így ír: &#171;A csata vége másodrangú kérdés. A jutalom számunkra magában a harcban rejlik, a győzelem nélkül is&#187;. Nemrégiben azt kérdezték tőle, vajon ragaszkodik-e még ma is ehhez a fiatalos költői gondolathoz? &#171;Hogyne - felelte -, sőt ismét a fasiszta filozófia magjánál vagyunk. Amikor nemrégiben egy finn filozófus arra kért, mondjam meg neki egy mondatban a fasizmus lényegét, ezt jelentettem ki németül: &#171;Wir sind gegen das bequeme Leben&#187;. (Gespräche, 196.) Sokszor idézik Bismarck szavát: &#171;Ma éjjel nem aludtam. Egész éjszaka gyűlöltem&#187;. Mussolini azt mondja, hogy ő is a Bismarck fajtájából való, de bámulja Caesart,aki nem tudott gyűlölni: amikor ellenségének, Pompeius-nak fejét akarták elébe hozni, ezt nem engedte, ellenben nagyszerű temetési ünnepet rendezett számára&#187;. (Uo. 216.)

	Hová fajulhat a politikai gyűlölet és harc, annak keserűen jellemző példája Széchenyi és Kossuth egyre hevesebb párviadala. Hangjuknak harcias, majd durva és sértő ereje egyre növekszik, úgy, ahogy Széchenyi Kossuthban mindinkább az országot rombadöntő izgatót látja. A Politikai Programtöredékekben ki akarja mutatni, hogy Kossuthból hiányzik minden komoly államférfiúi vonás, csak szóvirágos néptribun. Politikai messiásnak hiszi magát, pedig státusbölcsesség helyett csak fantáziával és önhittséggel van telve. Kossuth egy második Dózsa György, egy új Hora és Gloska-féle szörnyűség szítója, akit hűsre kell tenni. De Kossuth sem marad adós Széchenyinek a hang agresszív ereje dolgában: Széchenyi támadását &#171;oligarchikus dölyffel s keserű epével saturált betyáros gorombaságnak&#187; bélyegzi (pár évvel azelőtt ő nevezte el Széchenyit a &#171;legnagyobb magyarnak&#187;), s harag és bosszúság helyett, úgymond, &#171;csak szánni tudom őt - a beteget, fény és bőség örömében kedélyzavart szegény boldogtalant&#187;. (Kossuth válaszát a cenzúra nem engedte kiadni. Ld. Gr. Széchenyi István Összes Munkái. VI. köt. 1930. 834.) Ha két ilyen, a kultúra magas fokán álló kiváló szellem, mint Széchenyi és Kossutha politikai küzdelem hevében megfeledkeznek az emberi személy méltóságáról és tiszteletéről, a Seneca szaváról: homo res sacra homini,&nbsp;akkor mit várhatunk a vad ösztönös politikusok harci stílusától, akik egyszeriben átcsapnak az ellenféllel szemben a homo homini lupus&nbsp;állati cinizmusába, a létért való küzdelem farkasfilozófiájába?

	Az agresszív típusnak különféle árnyalatai jól megfigyelhetők a nagy parlamenti vitatkozók debatteri módszerében és szellemében. Az egyik típus a harcban elsősorban a logika hideg kardpengéjét használja fegyverül. Ennek képviselője Szilágyi Dezső. Félelmetes szóbirkózó: szellemének a vita olyan életeleme, mint testének a vívógyakorlat. Politikai arcképének legjellemzőbb vonása a rögtönzött polémia: ennek is nem deklamáló pátosza, hanem logikai élessége. Szava, mint a kardpenge szikrázott. Nem meggyőzni, de legyőzni akart. Volt bátorsága gyűlölni és bírálni, szúrni és vágni, mert hitt esze logikai erejében és nyelve hatalmában. A logika Szilágyi nyelvén átváltozott immanens tárgyi szatírává. Mint igazi debatter Szilágyi nemcsak magában ragyogott, de másokat is provokált, hogy ragyogjanak.

	Az agresszív típus másik árnyalata a lírai: nem tárgyi-logikai érvekkel zúzza össze ellenfelét, hanem az indulat belső tüzével, mely a hallgatóságra is önkényt átragad, szellemes és színes képeivel és hasonlataival, amelyeket azonban a szilaj harag és gyűlölet sokszor szertelenné és groteszkké alakít. Nem az észen, de a szíven keresztül szúrja le ellenfelét. Ilyen volt Ugron Gábor harcias egyénisége. Lobogó szenvedélye mindig az ellenzék támadó frontjába állította: a huszáros, rohamozó modor volt igazi életformája és szónoki étosza. A szabadságért küzdött, de más akaratot nem ismert az övén kívül. Parancsoló egyénisége értette is a módját annak, hogy akaratának feltétlenül engedelmeskedjenek azok, akiket barátjai közé számított. S viszont mint ellenséget gyűlölte és támadta azokat, akik mást akartak, mint ő. Mindig támadásra kész természetét még híveivel szemben is kiélte: úgy bánt barátjaival is, mint káplár a bakákkal - mondotta róla Bartha Miklós. Heves véralkata mindig harcra tüzelte: az 1870-[18]71-ik évi francia-porosz háborúban ott küzdött a franciák oldalán Garibaldi vezérlete alatt az idegenek légiójában, s végigélte a párizsi kommün borzalmait. Amikor még pár év múlva a török-orosz háború kiütött, szertelen fantáziája és harci vágya azt a vakmerő tervet szőtte ki, hogy a székelyekből toborzott sereggel betör Romániába, az orosz sereg hátába kerül, meglepetésszerűen elvágja az oroszokat hadtápvonalaikból, s így a törököt diadalra segíti. A Disraeli elnöklete alatt álló oroszellenes angol kormány a &#171;székely puccsot&#187; fegyverrel és pénzzel támogatta. A vakmerő vállalkozás nem sikerült: a tervet elárulták, a székelyek Rabonbánja kénytelen volt Olaszországba menekülni. Az egész terv Ugron nyughatatlan harci kedvének és forró képzeletének történeti dokumentumává törpült.

	*

	&#171;Az, amire az élet megtanított - mondja Jaur&#232;s - nem a szocializmus eszméje, hanem az a követelmény, hogy ezért az eszméért harcolni kell.&#171; Ez a politikai élet lényege és értelme: küzdelem eszmékért, s az eszmék érdekében a hatalomért. Óhatatlan azonban, hogy ebbe a küzdelembe az emberi ösztönök és szenvedélyek, a becsvágy és a hatalomvágy, az irigység és féltékenység, a hiúság és a büszkeség, a káröröm s az ellenfél letiprásának gyönyöre a politikusok hidegebb vagy melegebb lelki alkatához mérten bele ne vegyüljön. Ebbe a politikai küzdelembe nem a csendes, szelíd, hanem legkönnyebben mindig a könnyen hevülő, agresszív típusú emberek vetik bele magukat. Az ő féket kevéssé ismerő lelki természetük a fő oka annak, hogy

	egymást gyűlölve marják, kiket egy fal körít,
	külellentől egy árok véd meg
	...l&#8217;un l&#8217;altro si rode,
	di quei che un muro ed una fossa serra.
	(Dante: Purg. VI. 83-4.)

	*

	In Napkelet,&nbsp;11. évf., 5. szám (1933), 338-352.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Tóth László: A parlamenti reform és a vármegye (1940)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6943322</link><pubDate>2026-03-04 10:50:41</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	A magyar alkotmányosságnak két sajátos intézménye van. Az egyik az országgyűlés, a nemzet részvétele a törvényhozó hatalomban. A másik a vármegye, a társadalom részvétele a végrehajtó hatalomban. Ez az önkormányzat olyan jellegzetes része a magyar alkotmányosságnak, amellyel él és [amely azóta is] áll.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Mit kell önkormányzat alatt értenünk? A magyar politikai tudomány nagy mestere, Concha Győző ezt mondja róla: &#8222;Az önkormányzat, ha konkréte vesszük, az állami végrehajtó hatalomnak szomszédos körönként és közérzületből való gyakorlása az ily körökben élő polgárok által, rendes életpályájuk mellett.. Nem csupán helyi ügyek kezeléséből áll tehát az önkormányzat, hanem országosokból is; a helyi jelző az önkormányzat fogalmába nem a feladatából, hanem a keretből jut be, amelyben az önkormányzat gyakorlása lehetséges&#8220;.

	A XIX. század liberális politikai rendszerében egyre jobban elhalványult a zősi önkormányzatnak, a Szent István alapította vármegyének ez az országos jellege. A kormányoknak kényelmetlen volt a vármegyék állandó ellenzékieskedése, igyekeztek épp ezért a vármegyét ettől az országos szerepétől visszaszorítani, s amennyire csak lehetett, megpróbálták, hogy az önkormányzatból afféle közigazgatási kerületet csináljanak, amely lehetőleg minél függőbb viszonyban legyen a központi hatalommal szemben. A vármegye körül viszont a közvéleményben kétféle felfogás küzdött: az egyik az államosítást hangoztatta, emellett főképpen a nemzetiségi kérdés oldaláról hozott fel érveket; a másik - különösen a közjogi harcok kiéleződése óta - alkotmánybiztosítékot látott a megyékben, de inkább a napi politika céljait, mint az ősi önkormányzati elvet nézte.&nbsp;

	Az államosítás hamis jelszó volt. Az önkormányzat az állam végrehajtó hatalmában vesz részt, s a közigazgatás akkor is állami marad a törvények végrehajtásában, s a nemzet és az ország egyetemes érdekű ügyeinek intézésében, ha azt az önkormányzat végzi. Viszont az önkormányzatot nem érinti lényegében, hogy a közigazgatást intéző tisztviselői kar választás vagy kinevezés útján nyeri el az állást, amellyel az önkormányzat keretén belül az állami közigazgatást intézi.

	Az önkormányzat lényege: a társadalomnak, az állam polgárainak részvétele a végrehajtó hatalom gyakorlásában.

	A magyar lélek, éppen, amint a vármegye ezeréves történelmi fejlődése mutatja, az önkormányzatot mindig is a nemzet végrehajtó hatalma egy részének tekintette, akár országos feladatokat, akár helyi feladatokat végzett.

	Hogy mennyire állami feladat gyakorlására van elsősorban hivatva az önkormányzat, bizonyítja az, hogy semmiféle formában nem szegülhet ellene az államakaratnak, a törvénynek. Az önkormányzatnak ezt az állami szerepét néha az homályosítja el, hogy természetszerűleg rengeteg helyi feladattal is foglalkoznia kell, s működésében elsősorban ez van a közönség szeme előtt, s mivel az önkormányzatnak - a vármegyének vagy a városi törvényhatóságnak bizonyos területen van illetékessége - könnyen alakulhat ki az a látszat, hogy voltaképp nincs is más szerepe, mint ennek a területnek az igazgatása.

	Ez a helytelen szemlélet nyilvánult meg az 1870:XLII. törvénycikkben, amely valósággal helyi célok szolgálatára akarta szorítani a vármegyét, s azt lehetőleg mindenképpen el akarta szakítani az állami, tehát az országos közigazgatás közvetítésétől. Ez a törvény jellemző tünete volt a liberális politikai rendszernek, de csak papiros-paragrafus maradt, mert a magyar politikai érzék továbbra is ősi szerepében akarta megőrizni a vármegyét.

	A XIX. század jogfejlődése már előbb is bizonyos fokig korlátozta az önkormányzatot, s az 1869:IV. törvénycikk végrehajtotta az igazságszolgálatás szétválasztását a törvényhozástól, és ezzel a vármegyei igazságszolgáltatást is nagyrészt megszüntette. De azért ez a törvény is meghagyta a vármegyei és városi törvényhatóságok autonómiáját, a végrehajtó hatalomban való részvételt.

	Ezeknek a törvényeknek meghozatalánál voltaképpen két irány kiegyeztetése érvényesült. A régi centralisták - de maga Deák Ferenc is - meg akarták szüntetni a különböző, széteső megyei, törvényhatósági, városi és egyéb kisebb-nagyobb közületek különleges helyzetét az állammal szemben, s egyetlen államtestben szoros egységet akartak létrehozni.

	&#8222;A megyék nem föderatív részei az összes államnak - mondta Deák -, és nem bírhatnak az államtól elkülönödött, vagy azzal éppen ellenkező jogokkal&#8220;.Tehát mint afféle &#8222;universitas nobilium&#8220; a vármegye nem szállhat szembe sem az állammal, sem a végreható hatalmat képviselő kormányzattal - hatalmi alapon. Deák Ferencnek ebben igaza is volt. Mert hiszen az ősi vármegye, mint a nemzeti önkormányzat hordozója csak akkor teljesítheti ezt a szerepét jól, ha ezt mint az állam szerve végzi. Akik ezzel szemben a túlzott központosítás ellen védelmezték a vármegyét - az úgynevezett akkori balközép - részben azért, mert ez a nemzet szabadságának és függetlenségének biztosítékát látta a megyében, részben azért, mert a megyei politika talajában gyökeredzett - semmiképpen sem akarták megengedni, hogy a vármegye a központosító közigazgatás áldozata legyen, az ősi önkormányzat egész élettevékenysége megszűnjék.

	Nekik is igazuk volt!

	De a liberális korszak túlzón egyéniségi felfogása nem érezte, hogy ez a vármegye csak akkor teljesítheti történeti hivatását és nemzeti feladatait, ha viszont szintén a kisebb önkormányzatok gyökeréhez nyúl vissza, s nem a régi kiváltságos osztály egy különleges képviselete lesz, hanem a kisebb közösségeknek, a városi és falusi közületeknek egyesült szervezetévé válik.

	Amikor Magyarországon megtörtént a nagy [18]48-as átalakulás, a jobbágyság felszabadításával a nép széles rétegeinek az alkotmány sáncaiba való belépésével, a falu és város helyzete is megváltozott. Megváltozott pedig elsősorban a megyével szemben, amelyben többé nem az &#8222;unaeademque nobilitas&#8220; önkormányzati szerve végezte az országos és helyi feladatokat, hanem olyan önkormányzat, amelyben természetszerűen egyre nagyobb szerephez és súlyhoz kellett jutnia a többi osztályoknak, a többi társadalmi egyednek.

	Ebben az irányban meg is indult a természetes és fokozatos fejlődés, de ez viszont nem lehetett gyorsabb ütemű, mint amilyen magának, a törvényhozó hatalmat a királlyal együtt gyakorló országgyűlésnek átalakulása.

	Magyarország annak idején elindult a liberális politikai rendszerrel a nyugat-európai nagy országok demokratikus politikai életformái felé, de - helyesen vagy helytelenül - sohasem jutott el odáig, ahová azok, az annyiszor emlegetett demokráciában! Az általános, egyenlő és titkos választójog, a demokráciáknak ez az állítólagos csodaszere, nálunk voltaképpen sohasem is [sic!] valósult meg -kivéve az összeomlás utáni első nemzetgyűlési választást -, tehát a vármegyékben és városi törvényhatóságokban még kevésbé érvényesülhetett. Ez különben természetes is, mert hiszen az önkormányzatban, ahol bizonyos területhez kötöttség érvényesül, az államnak azok a polgárai működhetnek közre, akik ennek az önkormányzatnak a területén élnek és dolgoznak, akiknek azonban ezen az önkormányzaton belül bizonyos közösségérzésük, bizonyos hagyományaik is vannak.

	A XIX. század atomizáló politikai rendszere a népképviselet formáinak megalakításánál egyáltalában nem volt tekintettel ezekre a közösségi érzésekre, a hagyományra, a szokásokra, a hosszú idő óta való együttélésből következő egyforma gondolkodásra.

	Mivel pedig közjogi törvényhozásunk egészen a legutóbbi időkig mégiscsak ennek az úgynevezett demokratikus iránynak, s a liberális és individuális politikai eszmekörnek befolyása alatt állott, a törvényhatósági bizottságok választásáról szóló újabb törvényeinkben sem érvényesültek a helyes önkormányzatnak azok az alapelvei, amelyek az önkormányzaton belül élő embereknek közösségi érzéseiből, hagyományaiból, szokásaiból, összehangzó felfogásából és szelleméből folynak.

	Most azonban, amikor az egész világon előtérbe lép a közösségi eszme, s amikor nekünk, magyaroknak különösen kell éreznünk, hogy a mi sajátos magyar közösségi gondolatunknak milyen rendkívüli a jelentősége a jövő szempontjából - az önkormányzat kérdésében is -, különösen kell vigyáznunk arra, hogy ha annak újabb szabályozásához nyúlunk, ebben megfelelő teret engedjünk a magyar sorsközösségből folyó elveknek.

	

	A magyar önkormányzat éppen százados szelleménél fogva, amely mindig az állami feladatok gyakorlását tekintette első kötelességének, nekünk vármegyei és városi törvényhatóságaink szerepét az ősi magyar jogfejlődéshez kell visszaterelni. Különösen pedig a vármegyék szerepét nem szabad egyszerű körzeti közigazgatással elvégzettnek hinni.

	Éppen azért, mert az új vármegye nem lehet más, mint a községek és a vármegye területén lévő megyei városok közös szervezete, az országos, állami és a helyi feladatok elvégzésére - önkormányzatunkat ennek megfelelően kell átalakítani.

	Többször kifejtettük ezen a helyen, hogy a jövendő képviselőházának - vagy alsótáblájának - az ősi vármegyékből, és természetesen a városi törvényhatóságokból kell kiépülnie, mert így biztosíthatjuk benne a politikum érvényesülését, és az egyetemes érdekek, a közjó szolgálatát. De megmondottuk azt is, hogy itt nem az elmúlt és változatlan vármegyére gondolunk, hanem a régi, helyes alapon korszerűvé tett önkormányzatra, amelynek gyökerei a társadalom legszélesebb rétegeibe nyúlnak le. A vármegyének a falusi és városi közületek közösségérzési, összetartozási tudata, hagyományai és szellemisége szerint kell újjáalakulnia, hogy betölthesse majdan azt a kettős feladatát, amely a végrehajtó hatalomban való önkormányzati részesedésnek és a törvényhozás egyik háza megalakításában való részesedésnek megfelel.

	Ahhoz, hogy a vármegye választhassa a képviselőház, illetőleg az alsótábla tagjait, előbb saját törvényhatósági bizottságát kell úgy átalakítani, illetőleg annak választási rendszerét kell úgy megreformálni, hogy ennek a szerepének gyakorlásánál a közösségi gondolat és az egyéniségi elv egyensúlyát meg tudja óvni. Mivel pedig a községek és a megyei városok kell, hogy ennek a törvényhatósági bizottságnak is alapjai legyenek, annak tagjait a községi és városi képviselőtestületeknek kell választani.

	Ez kétségkívül többszörös közvetett választás lesz, de ennek van két nagy előnye. Először is biztosítja a széles néprétegek akaratának érvényesülését, éspedig igen szerencsés formában. Másodszor a képviselőtestületi tagokat ilyen módon a választópolgárok maguk közül választják, tehát tudják, hogy kire adják le szavazatukat. Viszont aki már képviselőtestületi tag, abban fokozottabb felelősségérzet, szigorúbb lelkiismeretesség dolgozik majd a törvényhatósági választásoknál. Mert ezek maguk közül valószínűleg mégiscsak a legkülönbeket fogják a megye törvényhatóságába beküldeni, olyanokat tehát, akikről tudják, hogy azok a közérdeket fogják képviselni, és a közjóért fognak dolgozni.

	A régi nemesi vármegye helyett, amelyet a XIX. század megdöntött, igazi népvármegyét kell teremteni, ami azonban nem jelent holmi osztályönkormányzatot, hanem ellenkezőleg, a vármegye területén élő honpolgárok minden osztályának és rétegének egyensúlyát és jogos érvényesülését. Az így megalkotott törvényhatósági bizottságok pedig, egészen bizonyos, még fokozottabb felelősségérzettel és még komolyabb lelkiismeretességgel fogják meghozni a maguk döntését akkor, amikor az országgyűlésbe képviselőket, vagy ami talán ismét helyesebb szó volna: követeiket kiküldenék.

	Amikor a követ szót használjuk, természetesen nem gondoltunk arra, hogy ennek a régi rendi országgyűlésünkből való felelevenítése egyúttal a régi utasítási rendszer felélesztését is jelentené. Ez az utasítási rendszer végleg a múlté. Annak régi okai ma már nemcsak nem állanak fenn, hanem kerékkötői lehetnének a törvényhozás megfelelő ütemű munkájának, s a mai idők követelte gyors kormányintézkedéseknek. Az utasítások rendszerét nálunk elsősorban a köznemesség politikai súlyának biztosítására tartották fenn a királyi hatalommal és a főnemesi rend túlsúlyával szemben. Amikor annak eltörlése a reformkorszakban szóba került, Kölcsey Ferenc állt ki a védelmére, mert abban a megyékben összefoglalt köznemesség erejének megrontására, a kormány és főnemesség hatalmának erősítésére kigondolt tervet látott. Ezek az aggodalmak ma már túlhaladottak, de épp így túlhaladottak azok az elméleti okoskodások is, amelyek ugyanezt a rendszert Rousseau elveiből vezették le, amelyek szerint a választott megbízottaknak nem lehet önálló akaratuk.

	Ezt az utasítási rendszert elmosta az idő, a másik hozzá hasonló, úgynevezett referendum intézményét pedig a magyar alkotmányjog sohasem ismerte. Mindezek voltaképpen ellenkeznek is a képviseleti rendszerrel. Márpedig most voltaképpen nem arról van szó, hogy a nép képviseletének elvét végleg elvessék, hanem arról, hogy az ne az atomizáló szabadelvű korszak felfogása szerint, hanem a közösségi gondolat, elsősorban a magyar sorsközösség szerint érvényesüljön.

	Az utóbbi napokban képviselőházi viták során sok támadás hangzott el a vármegyék ellen, a sajtóban is többet támadták azt a gondolatot, hogy a parlamenti reform a vármegyéket a képviselőhöz megalakításánál előtérbe állítsa. Ezek a támadások azonban nagyrészt a régi megyei rendszer hibáit, vagy a mostaninak fogyatékosságait hozták fel az önkormányzat ilyen érvényesülése ellen. Ezek az érvek azonban maguktól elesnek, ha arra gondolunk,hogy a képviselőház tagjai a jövőben az átformált új - hogy úgy mondjuk - &#8222;korszerű&#8220; vármegyéknek lesznek a követei. Annak a népvármegyének, amely a magyar falu és a magyar város lelkiségéből, közösségérzéséből és öntudatából fog kialakulni.

	De éppen azért, mert a politikum és az egyetemes közjó érvényesülése mellett a megreformált törvényhozás képviselőházának a különböző magyar társadalmi rétegek javát is kell gondoznia, kívánjuk a képviselőház szervezetét úgy megreformálni, hogy a vármegyék követei vagy képviselői mellett abban az érdekképviseletek követei vagy képviselői is megfelelő számban vegyenek részt; az ország szellemi elitjének szerepét pedig a magasabb képesítésű honpolgárok választottjai biztosítsák.

	Az önkormányzatban rejlő rendkívüli társadalomépítő, nemzetfenntartó erőt semmiképpen sem lehet mellőzni a parlamenti reform során, s épp ezért akarunk ősi önkormányzati formánknak, a vármegyéknek és a törvényhatósági városoknak megfelelő döntő szerepet juttatni a törvényhozás kialakításánál. De épp úgy megfelelő érvényesülését akarjuk a társadalom új önkormányzatának, az érdekképviseleteknek hivatásrendi alapon való érvényesülésével.

	Azokkal szemben pedig, akik folytonosan holnapután - vagy tíz év után - akarják elvégezni a sürgős parlamenti reform megvalósítását, s még az óvatos előkészítéssel készülő reformtervektől is félnek, figyelmükbe ajánljuk a magyar centralisták egykori vezérének, gróf Desselvffy Emilnek mondását:

	&#8222;A konfúziót, értelmetlenséget, anarchiát csak célszerű reformokkal lehet megelőzni!&#8221;

	*

	In Nemzeti Ujság [Újság], 22. évf., 286. szám (1940. december 15.), 1-2.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Kovrig Béla: Merre megyünk? (1943)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6943293</link><pubDate>2026-03-03 11:16:49</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	A nyugaton egykor megindult ipari forradalom szelleme és életformáló ereje az utóbbi két emberöltő során behatolt hazánkba is. Lépésről lépésre terjedve fokozatosan a magyarság életében is kiváltotta mindazokat a jelenségeket, amelyek az iparosodó társadalmat világszerte jellemzik.

	Igazságszeretetünkkel elismerjük az előrehaladó iparosodásnak népünkre előnyös következményeit. Ennek köszönhetjük hazánk természeti. javainak gazdaságosabb értékesítését, a termelés bővülését, a nép egyenletesebb és teljesebb foglalkoztatását a magyar munka növekvő produktivitását, a nemzeti jövedelemnek és ezzel a megélhetés színvonalának bár lassú, de a béke idején fokozatos emelkedését.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Minket azonban nem vesztegetnek és nem tévesztenek meg a külső anyagi világnak ezek a különben sokatmondó tényei, mert a dolgok és az anyagi összefüggések mögött a lényeget keressük, az embert, és szüntelen aggodalommal kérdjük: mi történt az emberrel?

	Az emberrel pedig ez történt:

	Az ipari forradalmat tápláló, benne feszülő szellem fellázadt az Isten ellen. Vakmerően száműzni igyekezett Istent család, az ifjúság, az egész társadalom és az állam életéből.&nbsp;

	Királyok, nemzetek, emberek közös célú, istencélú élete helyett külön-külön célú, öncélúvá vált az élet. Az azonos örök értelmű, természetfeletti érdekű és azonos jelentőségű emberi lét és emberi mű helyét az öncélúság foglalta el.

	Isten előtt mindenért, minden embertársért való szüntelen felelősség, erkölcsi tartalmú hivatástudat, a közjó szolgálatának áldozatkészsége és a századokkal megszentelt hagyományok tisztelete helyett egyéni és csoportönzés, bírvágy és hatalmaskodás uralkodott el a társadalmon. A társadalmak önérdek hajszolásától szétzilált életében a nemzet nemzettársában, az ember embertársában csak önző törekvéseinek eszközét, vagy akadályát, telhetetlen étvágyának kiszemelt áldozatát látta, nem pedig egyenértékű munkatársát egy isteni világterv megvalósításáért teljesített hivatás kifejtésében.

	Az egyének és a csoportok önzése számtalanszor még az államhatalmat is a maga bírvágyának és hatalmaskodásának. szolgálatába állította, jóllehet, az állam rendeltetése a közjó szolgálata lett volna. Ugyanez az önzés a család és a szülőföld tiszteletéből sarjadt természetes és emberséges patriotizmust versenynacionalizmussá torzította, mely a népek hiúságát felmagasztalja és hibáit kendőzi, és sorozatos gyilkos háborúkat kiváltó imperializmussá süllyed.

	Az egyének és a csoportok mohó önzése a házasságot is kiforgatta való lényegéből és rendeltetéséből. A családi kötelékeket lazítva elősegítette a teljes életközösségek és minden más hagyományos közösség oszlását-bomlását, széthullását, és ezzel a társadalmaknak önmagukat dicsőítő és csodáló öncélú egyének sokaságára való széjjelporladását.

	Ugyanez az önzés az emberek sokaságát létbizonytalanságban, a jövőtől való szüntelen rettegésben, kevesektől való határtalan függésben és kiszolgáltatottságban, egyszóval olyan élethelyzetben tartotta, mely összeférhetetlen az ember méltóságával, isteni eredetével és hivatásával.

	Számítóvá, rideggé, fagyossá, embertelenné vált ez a mindenben - eszmékben, eszményekben és emberekben egyaránt - csak önző törekvések eszközeit látó, és mindent csak ekként értékelő világ. A mennyiség, a szám és nem a minőség - a rögeszméktől vezetett tömeg, és nem az Isten-eszmétől megvilágosított lelkes emberi személyiségek világává. Az ember, a lelkes-szellemes, Istentől teremtett és megváltott, és épp ezért méltóságos ember, a teljes ember mindenütt elsikkadt, ahol megtagadta létének, méltóságának egyetlen igazi alapját: Teremtőjét.

	Most önmagát emészti, pusztítja ez a számító, elanyagiasodott, érdekhajhász világ. Az öncélú, egymást mardosó csoportokra hullott, civilizáltnak vélt emberiség meghasonlása teljes. Nincsen közeledés, megértés, együttműködés! Nem lehet egység - mert nincsen egyetlen közös ideál, nincsen együttesen tisztelt érték és jogelv - mert nincsen e világ előtt Isten, akinek erkölcsi szeretettörvényét, természetes rendjét és jogát nemcsak szóval, de tettekkel is elfogadná.

	A totális háború Isten megtagadásának, a társadalmak életéből botor módon való kiküszöbölésének, az emberi szellem észtelen lázadásának totális következménye!

	Íme, ez történt az emberrel, ettől szenved az emberiség.

	A liberalizmus és a marxizmus készülődik!

	Most forr a világ a háború poklában. Minél általánosabb és totálisabb a háború, annál nagyobb az ebből támadt változás a közgondolkozásban, a társadalmak életében és a politikai uralmi formában.

	Világszerte kérdik, kutatják és előkészítik, hogy milyen legyen az élet a háború után.

	Felkészül erre az ipari forradalom egyik élesztője, a gazdasági liberalizmus, hogy a szabadság keresztény gondolatának kisajátításával sereget toborozzon. Felkészül az Eötvös nemes szellemiségétől idegenné vált gazdasági tájékozású liberalizmus, hogy megkísérelje a XIX. század politikai és gazdasági közviszonyainak helyreállítását, hogy feltámassza a gazdasági szabadportyázásnak és a tőke öncélúságának azt a világát, amelyből a proletariátus, a tömeggyűlölség, az osztályharc, az imperializmus és a jelen minden meg nem oldott szociális kérdése támadt.

	Felkészül a háború utáni életre az ipari forradalom szülöttje, a humánum szocializmusától idegen marxizmus is, hogy betetőzze azt, amit szellemi ikertestvére, a liberalizmus a francia forradalommal megalapozott: a társadalom olyan épületét, melynek nem az istenhit, nem a teremtett ember erkölcsi természete és a nép történelmi múltja, hagyománya az alapja, hanem valaminő - az építők ötleteiből szőtt - ideológia.

	Mi is felkészülünk!

	Tudjuk, hogy az emberi együttélés alapelvei hazánkban nem ellenkezhetnek a magyarságot környező népek általában akkor uralkodó politikai, társadalmi irányelveivel, mégis mindent el kell követnünk, hogy azok ne jussanak ellentétbe a magyar közösségi élet hagyományos szellemi alapjaival és a magyarság sajátos életstílusával.

	Tudjuk, hogy a háború utáni európai élet alapelveit elsősorban azok a hatalmak alakítják ki, melyek az új nemzetközi rendet megállapítják, fenntartását gazdaságilag elősegítik. De tudjuk azt is, hogy minden tartós nemzetközi rend egyszersmind szellemi rend is. Aki a pápaság lelki, szellemi, művelődési és minden egyéb területen felismerhető, nagy tiszteletét és óriási súlyát ismeri, nem katolikus országokban is, és jól tudja, hogy az európai-amerikai civilizációban kialakuló minden nemzetközi szellemi rend tényleges érvénye, tekintélye és tartóssága jelentős mértékben attól függ, hogy a világ legősibb, legmagasabb és legegyetemesebb szellemi tekintélye, a pápaság együtthatója, vagy kemény bírálója lesz-e annak az új nemzetközi szellemi rendnek, aminek a nemzetközi politikai rend csak külső megnyilatkozása.

	

	Az erkölcsi törvényt hivatottan képviselő, értelmező és érvényesítő katolikus egyház elismerő, kívülről bíráló, vagy keményen elítélő magatartásától függ a háború utáni nemzetközi szellemi és politikai rend általános tekintélye és tartóssága.

	Minden katolikus többségű országban, így hazánkban is hivatása a katolikus társadalmi szervezkedésnek, hogy a nemzet küldetésével, hagyományaival és sajátos szellemiségével, nemkülönben a nemzet életstílusával számolva - a világegyháztól értelmezett erkölcsi törvény érvényesítéséért - együtthatója legyen a társadalmi élet formálásának. Előbb-utóbb valóban közösségi életformáló erőként hat minden olyan mély gyökerű társadalmi mozgalom, mely Istenbe vetett élő katolikus hitből merített akarattal, következetesen és céltudatosan kívánja nemzete életében az egyház emberérvényesítő tanítását képviselni és valóra váltani.

	Ilyen értelmű társadalmi mozgalomként a magyar katolikusok szervezésével, erkölcsi és szellemi erejük összpontosításával, a katolicizmusban rejlő alkotó lendülettel együtthatók akarunk lenni a háború utáni magyar társadalom kialakításában. A magunk szervezett erejével is elő akarjuk segíteni az erkölcsi törvény és a természeti jog érvényét, az ember személyiségének és munkájának védelmét, a hagyományok, jó szokások megbecsülését, a katolikus nevelő értéket és hagyományokat kifejtő keresztény kultúrpolitikával minden szellemi erő kibontását, a családok életegységét és biztonságos megélhetését a szociális igazságosságban belsőleg jól kiegyensúlyozott magyar társadalomban.

	Katolikus erőtényezőként együtthatók akarunk lenni a háború utáni magyar életben azért is, mert a francia forradalomtól a bolsevizmusig terjedő XIX. század európai történetének ismeretében nem nehéz elképzelnünk, mi vár az Egyház szabadságára, a katolikus iskolákra, a vallásoktatásra, az Egyház intézményeire és általában Egyházunk emberalakító művére és népvédelmére, ha a háború utáni magyar élet társadalmát és formáját elsősorban a laicizmust és antiklerikalizmust kiváltó ilyen értelmű liberalizmus, a még ezt is eltúlzó, gyökerében keresztényellenes polgári radikalizmus és a kereszténységgel eleve összeférhetetlen marxizmus határozná meg.

	Természetesen mikor mint katolikusok akarunk együtthatói lenni a háború utáni magyar életnek, a katolicizmust mint elsősorban annak a természetjognak őrzőjét és tanítóját említjük, melyből következik minden meghirdetett elvi állásfoglalásunk.

	Ezért senki se akarja a katolikus és a magyar jó ügyet kisajátítani, a közjó szolgálatát monopolizálni, saját mozgalmát felmagasztalni, párhuzamos jó szándékú keresztény törekvésekkel ócsárolni. Mindenkinek nemcsak joga, de erkölcsi kötelessége is a megismert igazság állhatatos szolgálata. Becsüljünk meg mindenkit, aki bárhol, bármilyen szervezetben, vagy akár magányosan küzdve becsületes segítő, építő, cselekvő szeretettel száll szembe a gyűlölet világával. Szövetkezzünk, tömörüljünk mindenkivel, aki szent szeretetben él minden embertársával, eszerint cselekszik magán- és nyilvános életében, és Krisztus szeretettörvényét kívánja érvényesíteni a magyar emberek együttélésének minden közösségében és a Duna-völgyében keverten élő, egymásra utalt és egymásnak rendelt keresztény népek társulásában. Vonatkozzék ez a nemcsak kimondottan katolikus nemzetekre, hanem protestáns magyar testvéreinknek a krisztusi erkölcsöt, életet komolyan megvalósítani akaró törekvéseire is.

	Miért szövetkezünk? 

	Mit akarunk?

	1. A társadalmat vissza akarjuk vezetni Istenhez!

	Be kell látni mindenkinek, hogy a temérdek szenvedés, értékrombolás, embertelenség közös oka, hogy elfordultak Istentől, akinek törvénye nélkül nincsen közös alapja a különböző államok jogrendszerének. Be kell látnia mindenkinek, hogy Isten erkölcse nélkül nincsen közös alapja a különböző népek erkölcsi felfogásának, szeretete nélkül nincsen bensőséges és feloldhatatlan kapocs ember és ember között.

	Meg akarjuk győzni az embereket, hogy az egymásra utalt népek és nemzetek között tartós béke, a társadalmakon belül pedig összhang és egyensúly csak akkor lehetséges, ha minden nép, nemzet, ember önmagát egyazon személyes Isten előtt látja, és irányában élő hittel, éber lelkiismerettel szüntelenül felelősséget érez mindenért, amit a szeretet szellemében igazságos akarattal cselekszik, vagy tenni elmulaszt.

	2. Új magyar közfelfogást akarunk teremteni!

	Olyan közfelfogás kialakítását, mely a magyar királyságban, annak ezer éve változatlan hivatásában a történések rendjének értelmet adó isteni szándékot lát. A Szent István koronájában kifejezett magyar államhatalomnak természetfeletti eredetű hivatása van, hivatása az egymásra utalt népek együttélésének elősegítése.&nbsp;

	3. Természetes jogi szemlélet kialakítását akarjuk!

	A jogot az erkölcstől különválasztó jogpozitivizmus felfogásának leküzdését, és olyan jogi szemlélet kialakítását, mely a Teremtőtől a minden embernél egyenlő természetben kifejezett joghoz, tehát a keresztény természeti joghoz méri és eszerint értékeli az állam minden jogalkotását, és szüntelenül igényli a természeti jog és az állami pozitív jog között felismerhető ellentétek és különbségek megszűnését.

	4. Az alapvető természetes emberi jogok elismerését!

	A teremtés tényével az emberi természetbe oltott természeti jog tekintélyének helyreállítását, az alapvető természetes emberi jognak elismerését és érvényesítését akarjuk! Ezek az alapvető jogok:

	a) Az ember méltóságának elismerése. Közelebbről: az ember erkölcsi személyiségének, becsületének, személyi tulajdonainak, hagyományos tisztes szokásainak, kultúrértékeinek, szerzett jogainak, nevének, anyanyelve korlátlan használatának tiszteletben tartása.

	Az istentisztelet, a vallás, a gondolatközlés, a tanítás és a tanulás, a közjóra ártalmatlan egyesülés és gyülekezés szabadsága.

	Társadalmi önkormányzatok kialakításának, működésükben - autonóm hatáskörben rendezett feltételekkel - való részvétel szabadsága.

	Az állam és egyéb közületek önkormányzataiban való alkotmányos közreműködés joga.

	b) Az emberi képességek kibontakozásának, közösségi hagyományok ápolásának, öröklött és elsajátított kultúrértékek gyarapításának korlátlansága, megbecsülése és elősegítése.

	c) Az egészség, a testi épség minden felismert lehetőséggel megvalósítható védelme.

	d) A legteljesebb életközösség, a család alapításának megkönnyítése, természetes rendeltetésként tartós fennmaradásának elősegítése, hivatásának védelme.

	e) Magántulajdon szerzése, a közjót nem sértő hasznosításának védelme.

	f) A munkához való jog.

	g) A munkateljesítménnyel és a családi állapottal arányos, tisztes megélhetést biztosító munkabérre és egészséges családi és hasznos állampolgári életet elősegítő egyéb munkafeltételekre (például munkaidő) való jog.

	h) Az önhibájukon kívül keresőképtelenek és azok családtagjainak - minden ember született méltóságának megfelelő - közösségi eltartásának joga.

	Íme ezek a minden embert megillető természetes jogok!

	Elismerésüket mindenkitől, érvényesítésüket az államtól várjuk, és minden közülettől kívánjuk!

	Mindezekben a jogokban kötelességek rejlenek. Kötelességek a társadalom irányában, hogy az egyén megadja a közösségnek, ami az övé.

	5. A nemzetnevelés újjászervezését akarjuk!

	A nemzetnevelésnek olyan szellemére és intézményeire törekszünk, melyek a nevelés eszközeivel az ifjúság érzésvilágába beoltják a cselekvő keresztény szeretetet, felfogásában kialakítják Isten megismerésének és szolgálatának, minél több igazság felismerésének, eszmények követésének szellemi igényét és a kötelességteljesítés erkölcsi parancsát. Ez az új szellemű nemzetnevelés kialakítaná az ifjúságban a keresztény társadalomszemléletet és jogi felfogást, a minden embert megillető természetes jogok elismerését és tiszteletét, a hagyományos magyar patriotizmust kiváltó történelmi érzéket, a szerves, közösségi, családi, hivatásrendi, nemzeti élet megbecsülését és minden felismert igazság, igazi emberi, sajátos közösségi érdek védelmére tettre kész áldozatkészséget.

	Új iskolarendszert!

	Mindezekhez olyan iskolarendszer is kell, amely, szellemi egységet teremt, család, iskola és nemzeti társadalom között. Ez az iskola gyakorlatias módszerekkel is társadalmi öntevékenységre, önkormányzati életre, a szabadsággal és általában természetes emberi jogokkal okos célszerű élésre, az ezeknek megfelelő kötelességek maradéktalan teljesítésére és az igazi tekintélyek önkéntes tiszteletére nevel.&nbsp;

	Minél nagyobb a szabadság egy társadalomban, annál mélyebb kultúrával kell megkönnyíteni az egyéni szabadságok összeegyeztetését és a legértékesebb személyiségek kiválasztását. Ezért a magyarság hagyományaiban, szellemében, múltjában, népünk életében rejlő értékeket magyar életstílusban kívánjuk kibontani, és nevelő eszközként az újabb magyar nemzedéki kultúrájának kialakításánál - a családban kapott nevelés kiegészítéseként - hasznosítani.

	Nemzetnevelés és egyházi iskolák.

	Az idegen megszállás alól felszabadult területekről szerzett tapasztalatok igazolják, hogy az isten-eszmében és a magyar nép századoktól megszentelt hagyományaiban gyökerező nemzetnevelésre az egyházi iskolák a legalkalmasabbak. Ezért a túlméretezett etatizmus visszafejlesztésének irányában mindenekelőtt az egyház vezetése alatt álló nevelő intézmények fejlesztésére, az ősi magyar iskolarendszer ilyen értelmű fenntartására törekszünk.

	A nemzetnevelés feladatát azonban csak kizárólag hivatásuknak élő, lelkileg és anyagilag független, lenyűgöző gondoktól mentes nevelők tudják eredményesen szolgálni. A nemzetnevelés sikere, szellemének emelkedettsége, továbbá a legnemesebb törekvéseket is meghiúsító tanár- és tanítóhiány leküzdése érdekében kívánjuk a nemzet nevelői jól megalapozott, tisztes megélhetését. Kívánjuk a tanárok és tanítók társadalmi megbecsülését, ennek intézményes kialakítását, gyermekeik oktatásának további elősegítését és érdekvédelmük, szellemi értékeik közérdekű fejlesztésére az országos nevelő hivatásrendnek, a nemzetnevelők országos hivatásrendjének létesítését. A tanítás szabadságának ez elengedhetetlen feltétele.

	6. Minél több magyarnak magántulajdont!

	A magyarság tömeggé válásának, gyökértelen, létbizonytalanságban élő proletariátus elhatalmasodásának megelőzése érdekében arra törekszünk, hogy minél több önálló termelő, gazdálkodó magyar család legyen.

	A pápaság útmutatását megfogadva minél több magyarnak legyen magántulajdonában annyi föld, termelő eszköz, vagy egyéb tőke, amennyinek szorgos, becsületes munkával történő hasznosításával tisztes megélhetést biztosíthat magának és családjának.

	A magántulajdonra való jogot tiszteljük tehát és érvényesíteni kívánjuk. Ebből következik:

	a) A kisiparosság megerősítése.

	Törekvésünk, hogy a kisiparosságot megerősítsük, tőkeellátását bővítsük, szövetkezeteit fejlesszük, vállalkozó képességét fokozzuk, versenyképességét emeljük, exportlehetőségeit feltárjuk.

	b) Földpolitika.

	A magyarságnak még mindig a mezőgazdaság a legfontosabb termelési ága. Ennek termelőképességét, gazdaságos művelését, hasznát kell mennyiségi és minőségi többtermeléssel, termelő és értékesítő, továbbá hitelszövetkezetek hálózatának fejlesztésével és az agrikultúra ismereteinek elmélyítésével és terjesztésével számottevő mértékben növelni.

	Ugyanezért kívánjuk - a magántulajdonnal rendelkező magyar családok szaporítása és megerősítése érdekében - a jól gazdálkodó törpebirtokos családok földtulajdonának gazdaságos kisbirtok-üzemmé való kiegészítését. Kívánjuk a jól gazdálkodó kis- és törpebérlők, valamint a gazda mellett begyakorlott családalapító gazdaifjak, kiváltképpen az arany- és ezüstkalászos gazdák és a népfőiskolákon, kiváltképpen a telepes népfőiskolákon végzett gazdák részére új gazdasági kisüzemek létesítését, felszerelésükről szövetkezeti úton való gondoskodást, minta-kisgazdaságok és gazdatanácsadók útján hasznos gazdálkodásuknak megkönnyítését, a kezdő gazdáknak külön adókedvezményeket.

	Átmenetileg minél több és jobban felszerelt gazdasági termelő szövetkezetek alapítására törekszünk azok részére, akik bár rendelkeznek kellő gazdasági tudással és gyakorlattal, de önálló gazdálkodáshoz szükséges felszerelésre csak fokozatosan, okszerű takarékossággal tehetnek szert.

	A családi otthonok alapításának megkönnyítése és egészséges családi élet kialakítása érdekében kívánjuk a Nép- és Családvédelmi Alap rendelkezésére minél több falusi házhelynek alkalmas terület juttatását, hogy gyorsabb ütemben haladjon előre a falusi házépítés műve.

	Végül kívánjuk olyan mezőgazdasági ipari kis- és középüzemek létesítését (például szárítók, tejfeldolgozók, kisebb konzervgyárak, stb.), melyekben a mezőgazdasági munkák befejezésekor is munkát találna a falvak népe, a gazdák pedig maguk dolgozhatnák fel terményeiket.

	A nemzet hálájából következzék, a gazdasági telepítések során a hadviselt érdemes falusi kisembereknek előnyben részesítése.

	Át kell alakítanunk a magyar föld mai megoszlását. Arányosítani kell ezt a kisüzem javára minél gyorsabban, de olyan ütemben. hogy az országos céltudatos telepítés ne váltsa ki a nép élelmezésének és foglalkoztatásának megrázkódtatását, a nemzeti jövedelemnek beláthatatlan következményű hanyatlását.&nbsp;

	Természetesen a magyar föld mai megoszlásának átalakítása is a magántulajdon jogainak (mert ez is természeti jog!) tiszteletben tartásával, a méltányos kártalanításra alkalmas külön biztosíték lekötésével, továbbá az ilyen nagy horderejű reformmal átmenetileg szükségképpen együttjáró jelentős anyagi áldozatok fedezése a közteherviselés keretében a vagyonosak és magasabb jövedelműek arányos általános közreműködésével valósuljon meg. Mert mi mindenki irányában igazságosak kívánunk lenni.

	Az érvényben lévő magyar törvények megteremtették az érdemes, a gazdálkodásra rátermett falusi családok gyorsabb ütemű és növekvő arányú földhöz juttatásának feltételeit. Még a háború folyamán meg kell oldani azokat a talajvizsgáló, agrárbiológiai, földmérési, parcellázási munkálatokat és elengedhetetlen további tagosítást, észszerű birtokminimumok megvalósítását előkészítő feladatokat, hogy a háborút követőleg minél gyorsabban és nagyobb arányban induljon meg a nemzetet erősítő országos telepítés, az igazi, az egészséges, gazdaságos földreform.

	Nem akarunk minden nagy- és középüzemet feloszlatni; mert jól ismerjük a gazdától személyesen nagy szakértelemmel, mintaszerűen és jelentős tőkeerővel, hitelképességgel vezetett mintagazdaságoknak nagy nemzetgazdasági és népművelő jelentőségét. De ott, ahol a nagybirtok miatt a népszaporodás megrekedt, ahol megfullad a falu a határt ellepő nagybirtok miatt, ahol népet semmibe vevő földbirtokos bérlői és intézői antiszociális munkafeltételekkel és bánásmóddal keserítik a falu népét, ahol rablógazdálkodás, vagy maradi művelés folyik a földeken, oda kerüljenek minél előbb egészséges magyar családok gazdaságosan méretezett mezőgazdasági kisüzemei! Magántulajdont akarunk minél több magyarnak gazdaságos mértékben!

	A magántulajdon és a közügy.

	A magántulajdon felhasználása és hasznosítása azonban nem lehet korlátlan és tervszerűtlen, mert nem csak magán-, de közügy is, hogy mi történik a magyar földdel, és hova vezetik a magyar tőkét!

	A magántulajdon felhasználása, gyümölcsöztetésének módja, hasznának hovafordítása közügy. A tőkeképződés és a magánkezdeményezés ösztönzése érdekében hagyjuk meg a magánkezdeményezés lehető legnagyobb szabadságát., de kívánjuk meg felügyeletét és ellenőrzését, nem a hatóságok, hanem a hivatásrendi gondolatnak megfelelően átszervezett kamarák - hivatásrendek - részéről.

	7. Céltudatos, tervszerű családvédelmet akarunk!

	Céltudatos, tervszerű, keresztény szellemű családvédelmet kívánunk, hogy a szentségi házasságon alapuló családok teljesíthessék néperősítő, hagyományt gondozó, tágabb közösségek életére előkészítő nevelő hivatásukat. Hogy a családok ezeket kötelességeket teljesíthessék. szükséges a családvédelem keretében az alábbiak megvalósítása:

	a) A szentségi házasságot erősítő, a liberális laicizmus szellemében szabályozott polgári házasság intézményének átalakítását jelentő jogi rendezés.

	b) A családalapítás megkönnyítése házassági és nagyszámú önellátási kölcsönnel, lakáspolitikai intézkedésekkel, köztulajdonú házakban lakbérengedménnyel, köz- és magántisztviselők és munkások javára egyaránt létesített napközi otthonokkal, közüzemi és forgalmi díjkedvezményekkel.

	c) Minden második és ezt követő gyermek után növekvő összegben járó gyermeknevelési járadék biztosítása. Első gyermek után csak abban az esetben járjon a gyermeknevelési járulék, ha a házasságkötés utáni első három évben születik. A gyermeknevelési járulék progresszív céladó formájában fedezze az egészséges gyermektartás költségeinek olyan részét, hogy az a nemzeti jövedelem arányosításához vezessen a többgyermekes családok javára, és lehetővé tegye, hogy a munkabérek kizárólag a munkateljesítmény mértékéhez igazodjanak.

	d) Telepítésnél és házhelyjuttatásnál a gazdálkodáshoz értő, illetőleg példás erkölcsi és állampolgári viselkedésű falusiak közül a többgyermekesek elsőbbségét kell biztosítani.

	e) Gyermektelenek és egykések hagyatékából kötelesrészt kihasítani az Országos Nép- és Családvédelmi Alap javára.

	f) A községek és a nagyvállalatok bevonásával kívánjuk előmozdítani az iparosodott részek kertesítését. Létesíteni kell - tisztviselők és ipari munkások egyéni tulajdonába, vagy bérletébe kerülő - olyan elhatárolt kiskerteket, melyek elősegítik a szabadidő egészséges, és amellett hasznot hajtó eltöltését és a családtagok- munkaerejének értékesítését.

	g) Egyenlő szakmai felkészültség és jártasság esetén a hatósági munkaközvetítés részéről elsősorban a többgyermekes munkásoknak munkaalkalomhoz juttatását kívánjuk.

	h) A háziipari termelő és értékesítő szövetkezek kiépítésével és a selyemgubó tenyésztésének erre alkalmas vidékeken megvalósítható fejlesztésével a falusi asszonyok és gyermekek munkaerejének hasznosítását kell szolgálni.

	i) Az anyaság megbecsülésének és a gyermek szeretetének, továbbá az egykézés megvetésének terjesztése szükséges az Egyház, az állam, a közületek és a társadalom rendelkezésére álló minden eszközzel. (templomi szószékről, hatóságok magatartásával; iskolai oktatás, népmívelés, egyesületi élet, sajtó, színház, film, rádió stb. útján.)

	8. Emberre alapított gazdasági életet!

	A gazdasági rendszerrel, a nép megélhetésének alapjával nem kísérletezünk.

	Az emberrel. a családdal, az élettel senki ne kísérletezzék. Az ember nem fehér egér és nem tengerimalac, hogy vele kísérletezni lehessen.

	Nekünk nem kell olyan gazdasági rendszer, melyben békés viszonyok között egy irdatlan állami központi hatalom évekre kitervelt plánum szerint maga állapítaná meg, hogy legfeljebb miből mennyit szabad fogyasztani, minden gazdaságnak, üzemnek: mikor, miből mennyit kell termelnie, milyen foglalkozásban kell dolgoznia, kinek-kinek fizetéséből, béréből legfeljebb mennyit és mit szabad vásárolnia, legalább mennyit kell megtakarítania, és jövedelmének megtakarított részét mibe kell befektetnie. Nekünk nem kell ilyen gazdasági rendszer, mert ebben az esetben a gazdasági életet, a fogyasztást is egy minden ismertnél hatalmasabb, és ezért nehézkes bürokrácia irányítaná, szabályozná, ellenőrizné, és tömegesen büntetné azokat, akik ellene szegülnének az élet ilyen beskatulyázásának, megmerevítésének.

	Nekünk azonban nem kell olyan gazdasági rendszer sem, melyben eszeveszett, nyaktörő versenyben tombol a féktelen önzés, a bírvágy, és esztelenül temérdek pénzt pocsékolva, szüntelen bizonytalanságban tartja a családok életét. Nekünk nem kell eszeveszett verseny, sem gazdasági monopóliumok hatalmaskodása, az értékarányoknak spekulációs meghamisítása, a gazdasági önzés féktelen garázdálkodása.

	Nekünk tehát nem kell sem életdermesztő bürokratikus szocialista tervgazdálkodás, sem liberális korlátlan versenygazdálkodás. Mi nem állunk elő világboldogítás jelszavával, sem ilyen látszatot keltő gazdasági gyógyjavallatokkal. Mi nem állítjuk: íme ez az egyedül üdvözítő, embert boldogító, új gazdasági rendszer.

	Mi ezt mondjuk:

	Előttünk a gazdasági világ századok során nőtt, összefonódott hatalmas erdeje, helyenként vadonja. Ebben vannak életerős, vihart álló tölgyek, tápláló gyümölcsfák, de van értéktelen bozót, parazita repkény, buja, dögleletes ingovány is. Ezzel a rengeteggel küzd, ebben él a dolgozó ember. Melléje állunk, és szervezett erőnkkel széles utat akarunk vágni az életnek ebben a sűrűjében az ember számára, hogy minél bőségesebben hasznosíthassa, minél kevesebb kockázattal gyümölcsöztethesse ennek a roppant eleven rengetegnek minden értékét.

	Itt van a fejlődő, szüntelenül átalakuló gazdasági világ, és itt van a lelkes-szellemes ember.

	Mi az ember imént újólag meghirdetett méltóságának és minden természetes jognak akarunk érvényt szerezni a gazdálkodás világában is. Ami ezt sérti, gátolja, azt intézményesen kell hárítanunk, ha szükséges. megsemmisítenünk. Legyen az emberi természet kibontakozásának akadálya akár erkölcstelenség, akár monopóliumát féltő magánhatalmasság. akár idejétmúlt jogintézmény, akár a létező igazságtalanságból járadékot húzó közérdekellenesen szervezett érdekeltség.

	Vállaljuk az ember ügyét, a magyarét!

	Érvényesíteni akarjuk az ember ügyét, a magyarét, mindig, addig a határig, amelynél újításaink, szociális intézményeink terhe alatt még nem roskadozik a nemzetgazdasági szempontból értékes, hasznos vállalkozás, még nem csökken a magángazdaság népfoglalkoztató és népfenntartó képessége.

	Hogy az ember ügyét előre víve minél később érkezzünk ehhez a halárhoz, az természetesen érdekünk. Mert minél később érkezünk a magánvállalkozás erejének határához, annál több embervédelmet tudunk megvalósítani. a legtöbbet pedig akkor, ha az embervédelem teljes megvalósításakor se érkezünk ehhez a határhoz. Hogy ez megvalósulhassék, erősítenünk kell az embervédelemmel egyidejűleg a magánvállalkozást, éspedig tőkegyűjtés feltételeinek szabadságával, a tőkeporlasztó adóformák mellőzésével, a termelés gazdaságosságát növelő mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi, szociális kiegyensúlyozást is célzó hitel- és valutapolitikával.

	Tiszteletben tartjuk az elkerülhetetlen fokozatosság elvét, ezért építés ürügyével nem rombolunk, hanem mindent humanizálunk, emberségessé teszünk. &#187;Megkereszteljük&#171; a gazdálkodást, mert mindent meg kell keresztelnünk!

	9. Hivatásrendi gazdasági rendszert akarunk!

	Ne egy diktátor, ne lenyűgöző központi hatalom írja elő, hogy a gazdálkodás humanizálása során mikor, meddig haladhatunk előre. Hol van a különböző foglalkozásokban és tájegységekben a határ, melyet átlépve már a gazdálkodás néptartó, népfoglalkoztató képességét sértenénk.

	A gazdálkodás humanizálásának hitelét, módját, lehetőségét és határát a foglalkozásonként hivatásrendekbe szervezett gazdálkodó társadalom maga ítéjle meg.

	Az értéktermelő dolgozók szervezett közreműködésével valósuljon meg az ember érvényesítésének és ennek szolgálatába állított irányított gazdálkodásnak politikája, nehogy az értéktermelés megbénuljon, nehogy a termelési érdeket hamisan kijátsszák az emberi érdek ellen.

	Ezért akarunk hivatásrendiséget.

	Nem rendi államot, ami kevesek oligarchiájának önkényuralmához, egy kisebb, nagyobb csoport parancsuralmához vezet.

	Nem álkorporativizmust, ami csupán rendiségre átmázolt állami gazdasági és munkaügyi közigazgatás, elterebélyesedett szakbürokrácia. A hivatásrendiség - hivatásközösség, önkormányzat. Mi arra törekszünk. hogy a családok dolgozó tagjai a család megélhetésének alapját jelentő foglalkozás szerint választott önkormányzattal rendelkező testületekbe tömörüljenek. Minden munkaadó és munkavállaló külön-külön, szabadon, titkosan és arányosan válassza meg foglalkozásának önkormányzatát, melyben munkaadók, tisztviselők és munkások, illetőleg választott képviselőik paritásos, tehát egyenlő számarányban szerepeljenek.

	A munkaadók, tisztviselők és munkások önkormányzatait egy-egy foglalkozásban összefogja a minden munkaadóra, tisztviselőre és munkásra kiterjedő általános munkaadói, tisztviselői, munkás önkormányzatú testület. A munkaadók, tisztviselők, munkásság-átfogó önkormányzatú testülete tehát egy foglalkozás keretében egységbe foglalja mindazokat az önkormányzatokat, melyeknek közös az érdeke a gazdasági életben. Ezek az önkormányzatok kényszertársulással jönnek létre, és a legkövetkezetesebb önkormányzat alapján működnek. Az önkormányzatú testületek megvalósulása után is maradjanak fenn azonban a kulturális, világnézeti és érdekvédelmi alapokon szervezett társadalmi egyesülések (például munkásszervezetek). Az önkormányzatú testületek megvalósulása után is szabadon legyenek szervezhetők ilyen egyesületek, illetőleg mozgalmak.

	A munkaadók és munkavállalók - általuk választott képviselőinek állandó és rendszeres, közös ügyeket érintő - együttműködésétől az érdekek és szempontok egyeztetését, ellentétek tompulását, a bizalom légkörének kialakulását, a társadalmi együttműködés javulását várjuk.

	Minél szabadabb az önkormányzati tagok választása, minél szélesebb az önkormányzatok hatásköre, annál megfontoltabban választják ki az egy-egy foglalkozásban érdekelt munkaadók. tisztviselők és munkások önkormányzatuknak azokat a tagjait, akiknek jellemét és szaktudását a foglalkozás életéből közelebbről megismerték, annál tökéletesebb.- mert erkölcshöz és tudáshoz igazodó - lesz a hivatásrendek vezetőségének, a társadalmi, gazdasági hierarchiának kiválasztása.

	Egészséges társadalmi elit, vezetőréteg kiválasztásának érdekében arra is törekszünk. hogy minél szélesebb legyen a hivatásrendek önkormányzatainak hatásköre.

	A munkaviszony minden kérdése, közelebbről a munkafeltételek megállapítása, bérrendszerek jóváhagyása, munkarend és fegyelem, munkavédelem, békéltetés. egyeztetés, munkaközvetítés, üzemi egészségvédelem, munkáslakások ügye éppen úgy tartozzék bele a hivatásrend önkormányzatának hatáskörébe, mint a mezőgazdasági hivatásrendnél a gazdasági munkás- és cselédszerződések, a munkásvállalkozó szövetkezetek, a részes földművelés feltételeinek ügye, ezzel és a felmondási jog gyakorlásával és a cselédek járandóságának teljesítésével kapcsolatos viták egyeztetése, ha kell, eldöntése.

	A hivatásrendek tagozódása a következőképpen lenne megszervezendő:

	Az ipar hivatásrendje, a kereskedelem hivatásrendje, a mezőgazdaság hivatásrendje, a hitel- és biztosításügy hivatásrendje, az egészségszolgálat hivatásrendje, a nevelő-rend, a jogi élet rendje, az írók rendje, a művészet rendje, az otthonok rendje, az utóbbiak a háztartási munkaadók, háztulajdonosok, házfelügyelők és háztartási alkalmazottak együttélésének és szolgálati viszonyainak rendezése végett. Tekintettel arra, hogy a kisiparnak az ország gazdasági rendjében megvan a maga külön sajátos szerepe, gazdasági és társadalmi élete, az ipar hivatásrendjén belül a munkaadók, tisztviselők és munkások önkormányzatú testülete mellett külön önkormányzattal rendelkeznének az önálló kisiparosok.

	A hivatásrendek hatásköre.

	A hivatásrendiség megvalósításával, a társadalom öntevékenységének kiépítésével az állam tehermentesítését, a túlzott, egészségtelen etatizmusnak és észszerűtlen, nehézkes és költséges központosításának lebontását kívánjuk elérni. Ez csak akkor valósulhat meg, ha az állam mostani hatásköréből a hivatásrendeknek átenged bizonyos feladatokat, hogy ezek az államtól átruházott hatósági jogkörben eljárva - a mindenkori törvényes kereteken belül, és az állam legfőbb felügyelete alatt -&nbsp; részletesen szabályozzanak bizonyos ügyeket, és ellenőrizzék az állami akarat és a hivatásrendi szabályok végrehajtását.

	A hivatásrendek önkormányzatának hatáskörébe kívánjuk látni az állam legfőbb felügyeletének fenntartásával a következőket:

	a) az autonóm munkajog kialakítását, a jelenlegi első és másodfokú munkaügyi - ideértve a tanoncügyi - közigazgatást átruházott hatáskörben;

	b) munkaközvetítést és a pályaválasztási tanácsadást;

	c) az elhagyottá nyilvánított gyermekek nevelőszülőknél való elhelyezését;

	d) a hadirokkantaknak gazdasági úton való gyámolítását;

	e) az ipar, kereskedelem és a mezőgazdaság jövedelmezőségét fokozó állami akció előkészítését és lebonyolítását;

	f) az irányított gazdálkodás keretében termelési, forgalmi és hitelkeretek felosztásánál, vetésterületek és forgók esetleges meghatározásánál, állattenyésztési előírások előkészítésénél az állami irányelveket - a hely és foglalkozási viszonyokkal számolva - alkalmas végrehajtási teendőket;

	g) Az adóalapok kimunkálását vagyon-, iövedelmi-. kereseti- és társulati adóknál és a közvetett adók átalányozásának egy-egy foglalkozás keretében az adóterhek arányos megosztása és viselése céljából;

	h) Az állami jogosítványok engedélyezésének hatályos véleményezését;

	i) Foglalkozási szakképzés fejlesztésénél és egy-egy foglalkozás keretében szakirányú népművelés kiépítésénél intézményes közreműködést;

	j) Becsületbíróságok létesítésével a hivatás szellemének, hagyományainak, tekintélyének védelmét, a munkaerkölcs és termelési önkéntes fegyelem fejlesztését.

	A hivatásrendi ügyintézés előnyei.

	A hivatásrendek feladata lenne tehát gazdasági és munkaügyi vonatkozásban az állami akarat irányelveinek egy-egy foglalkozás körében való részletes kibontása és végrehajtásának ellenőrzése.

	Miért?

	a) Mert közelebbről, gyakorlatiasabban, rugalmasabban. szakszerűbben történhet az állam akaratának részletezése. kifejezése és érvényesítése olyan önkormányzatok és szakközegei részéről, akik a legapróbb részleteiben alaposan ismerik foglalkozásuk belső gazdasági és személyi viszonyait.

	b) Mert így kevesebb a közvetlen súrlódás az állam hatóságai és polgárai között. Így érhetjük el, hogy a gazdasági, pénzügyi és munkaügyi részletkérdésekben ne álljon mindig az állam az előtérben, hogy minél kevesebb rosszérzés támadjon közvetlenül az állam irányában. Így minél csorbítatlanabb lesz az állam tekintélye; a nagy állami célok és feladatok minél tökéletesebb szolgálata érdekében az állam megszabadul olyan feladatoktól, melyeket az öntevékeny társadalom gyorsabban, gyakorlatiasabban és gazdaságosabban oldhat meg, és ennek révén erősebb és rokonszenvesebb lesz a magyar állam, minden polgára előtt.

	A hivatásrendiség jellemzője tehát: lüktető önkormányzati élet, életerős, öntevékeny, szerves társadalom, a hétköznapok szabadságainak sikeres egyeztetése, demokratikus szellem a gazdálkodás világában, a társadalmi vezetőréteg egészséges kiválasztása, rátermett és érdemes gazdasági hierarchia, fejlett foglalkozási hivatástudat és etika, a termelés önfegyelmezése és egységes munkamorál, a gazdasági és szociális politika rugalmas, szakszerűen gyakorlatias, mert a különböző vidékek és foglalkozások sokrétűségével és gazdag tagozódásával számoló megvalósítása, a központosító merev etatizmus megszüntetése éppen az állam erejének és tekintélyének fejlesztése érdekében.

	Hivatásrendiség: szerves közösségi élet.

	A maga természetes hatáskörében erős államot akarunk éppen a közjó érdekében. A közjót ugyanis elkorhasztaná és elsorvasztaná az állam hatáskörének értéketlen, egészségtelen kiterjesztése, az egyház, a családok, a községek, a hivatásrendek, egyszóval minden szerves közösség természetes autonóm hatáskörének felszívódása az állam rosszul értelmezett hivatásának túltengő hatáskörébe.

	Az állam egészségtelen felpuffadásától erőtlenné válnék az államhatalom, melyet emberi és nemzeti érdekből erősíteni kívánunk. Az ilyen kóros - minden alkotmányos életet lényegéből kiforgató, azt látszatra csupán szavazógépezetnek meghagyó - etatizmusnak, ennek a névtelen, kollektív, és ezért felelőtlen abszolutizmusnak legtermészetesebb ellenszere a természetes közösségek fejlesztése, a családok, a hivatásrendek, a tájegységek szervezeti formáinak megerősítése.

	Csak így háríthatjuk el a társadalom eltömegesülését, öncélú egyedekre való szétesését, akiket látszatra ugyan összefogna a középszerűség diktatúrája, de szerves, egymást hivatásukban kiegészítő közösségek hiányában mégsem lenne az valóságos társadalom. De nem lenne szerves, szellemteljes magyar nemzet sem - legfeljebb kevesekben élne eszmeként. Mert társadalom, s így nemzet is csak ott van, ahol életerős, tevékeny, szerves közösségekből szüntelenül épül és - az életviszonyok változásához rugalmasan alkalmazkodva - szüntelenül újjáépül a még legtágabb formában elismerhető, jellegzetes, egyéni stílusú emberi együttélés, melyben jól tagozott hierarchia van, élén pedig olyan vezetőréteg, nemzeti elit, melyet a társadalom az erkölcsi értékek és kimagasló teljesítmények minőségének megbecsülésével választott ki.

	Szerves közösségeket, aránytartó hierarchiát, értékes elitkiválasztást akarunk, mert egészséges magyar társadalomban kivánunk élni.

	A hivatásrendiség felépítése.

	A hivatásrendek csak akkor élnek szerves közösségekként, ha nem csupán átfogó, országos önkormányzatokban fejtik ki működésüket. A hivatásrendiség alapja az üzemnél kezdődik. Az üzemben a gazda, a munkaadó és a munkavállaló paritásos kölcsönös bizottságban találkozzék, és így éljen önkormányzati életet.

	A szociális paritás elvét megtestesítő gazdasági, vállalati önkormányzatok - a munkaadók és a munkások önkormányzatai-&nbsp; külön-külön válasszák meg egy-egy foglalkozás, vagy foglalkozási csoport helyi önkormányzatát. A helyi önkormányzatok választják középfokú törvényhatósági, vagy nagyobb tájegységi - hivatásrendi önkormányzatukat. A középfokú hivatásrendi önkormányzatokból alakuljon ki választás útján egy-egy hivatásrend országos önkormányzata.

	Az ország különböző vidékeinek eltérő társadalmi és gazdasági szerkezetére, a különböző foglalkozásokhoz tartozó néprétegek számszerű jelentőségére és vidékenként változó megoszlására - sűrűségére - figyelemmel, a nemzet önkormányzata, tehát törvényhozása a foglalkozások sajátos viszonyaival, s bennük érdekelt népesség települési adottságaival számolva foglalkozásonként - ha kell, eltérő módon - határozza meg a hivatásrendek alsó-, közép- és felsőfokú szerveinek felépítését és hatáskörét. Ennek rendezésénél kerüljünk minden agyonszervezést, öncélú keretek létesítését. Érvényesítsük e téren is a szervesség, a mértéktartás és az arányteremtés elvét.

	Minden foglalkozásban és szervezeti fokon valósuljon meg a a foglalkozási és tájegységi szempontok kölcsönös kiegészítése és az önkormányzatok paritásos összetétele. Valósuljon meg a magasabb fokú önkormányzat külön munkaadói és munkavállalói érdekeltségének a megfelelő alacsonyabb fokú önkormányzatok megfelelő érdekeltségeitől külön-külön való és a foglalkozás belső rétegeződéséhez alkalmazkodó, arányos, titkos választása.

	A hivatásrendek közös érdekű kérdéseinek együttes megvitatása és rendezése érdekében célszerű tájegységenként és országosan átfogó, egységesítő harántszervezet, közgazdasági és munkaügyi átfogó szerv létesítése. Ennek az átfogó szervnek paritásos összetételű önkormányzata lenne. Az önkormányzat tagjait a munkaadói és munkavállalói érdekeltségek elkülönítve választanák meg, éspedig egy-egy foglalkozás tájegységi, illetőleg országos jelentősége arányában.

	Hivatásrendiség és munkapolitika.

	A hivatásrendi országosan átfogó szerv intézményei legyenek azok a társadalompolitikai országos szervezetek és intézetek, melyeknek feladatait nem célszerű és nem gazdaságos foglalkozásonként különválasztva megoldani.

	Ilyenek:

	a) A munkatudományi intézet, azzal a feladatkörrel, hogy előkészítse a nép foglalkoztatásának tökéletesítésére vonatkozó terveket, kidolgozza a mindenkori viszonyoknak megfelelő munkapolitikai irányelveket. Vizsgálja a munka produktivitásának alakulását a különböző foglalkozási módok és bérszámolási rendszerek hatását, a munkafolyamat ütemét és ennek embervédelmi szempontból optimális hatását, a fáradás és kimerülés jelenségeit. Vizsgálja a gyermekek, fiatalkorúak és nők munkateherbíró képességét, megterhelésük és foglalkoztatásuk engedéIyezhető mértékét, a baleseti veszélyforrásokat és foglalkozási betegségeket, az ipari egészségügy fejlesztésének és érvényesítésének újabb módszereit, a munkaökonómia követelményeit. Ennek feladata legyen a munkáltatásra. a munkafeltételekre, a gazdaságokra és üzemek belső viszonyaira, a munka pszichológiájára és fiziológiájára vonatkozó adatok rendszeres gyűjtése, statisztikai feldolgozása, tudományos kiértékelése és ezzel további - igazolt ismeretekkel megalapozott - társadalompolitikai törekvések kezdeményezése.

	b) Gazdaságkutató intézet, felszerelve annak a feladatnak statisztikai, matematikai vizsgálatára, hogy - foglalkozásonként és tájegységenként nyilvánvalóan különböző mértékben - társadalompolitikai eljárásokkal még meddig növelhető a munka költsége közgazdasági károk kiváltása nélkül, és bármilyen tervezett társadalompolitikai, gazdasági vagy pénzügyi intézkedésnek előreláthatólag milyen irányú és mértékű a várható, mennyiségileg mérhető következménye.

	c) A munkafelügyelet, az iparfelügyelettől különválasztva, tájegységi kamarákhoz kapcsolt szervek és a helyi hivatásrendi alakulatokhoz beosztott szakfelügyelők útján hivatásrendi munkafelügyeletként működjön. Valósítsa meg országosan a fiatalkorúak, kiváltképpen a tanoncok munkafelügyeletét, a mezőgazdasági munkaviszonyok és munkáltatási módok ellenőrzését. A törvényhozás gondoskodjék arról, hogy anyagilag független, pályáján méltányosan előrehaladó, magas képzettségű és közfeladattal arányos számú munkafelügyelő végezze el az embervédelemnek, a munkavédelemnek rendszeres és valóban hatályos ellenőrzését.

	A munkafelügyelet függetlenségétől, szakszerűségétől, pártatlan és minden munkaviszonyt áttekintő hatályosságától függ a munkavédelmi törvények és szabályok valóságos értéke és gyakorlati jelentősége.

	d) A társadalombiztosítás. Szervezete ölelje fel minden foglalkozás összes munkavállalóit, köztisztviselőket, magánalkalmazottakat, munkásokat egyaránt, ezeken felül - bizonyos biztosítási ágazatokkal kapcsolatban a törpe- és kisbirtokosokat, a törpe- és kisbérlőket, a részesművelőket, a kisiparosokat és kiskereskedőket, mert az önálló gazdálkodóknak a baleseti és a betegségi, a részesművelőknek ezenfelül a rokkantsági biztosítását, a kisiparosoknak és kiskereskedőknek pedig a kötelező betegségi és nyugdíjbiztosítását feltétlenül meg kell valósítani.

	A társadalombiztosítás valósítsa meg a baleseti-, betegségi-, öregségi- és rokkantsági-, özvegységi- és árvasági- és a munkanélküliség esetére szóló biztosítást olyan értelemben hogy azonos kockázat esetére azonos biztosítási szolgáltatást nyújtson, tekintet nélkül arra, hogy a munkavállaló állami vagy magánvállalati alkalmazott-e, vagy ipari, vagy mezőgazdasági munkás. Meg kell tehát szüntetni a megokolatlan és erkölcsileg tarthatatlan különbségeket, amely például a köztisztviselők és a magánalkalmazottak betegellátása (az előbbeniek hátrányára) és az ipari és a mezőgazdasági munkavállalók betegellátása, a rokkantság esetére szóló és általában nyugdíjbiztosítása között tátong, és egyik serkentője a tömeges városba tódulásnak.

	e) A munkaközvetítést a munkanélküliség esetére szóló biztosítással szerves kapcsolatban kell megoldani, mert e két intézmény hasznos működése egymást kölcsönösen feltételezi. A munkaközvetítést a hivatásrendi szervekhez kapcsolva paritásos bizottságok ellenőrzése alatt gyakorlatiasan, szakszerűen pártatlanságát, ingyenességét és gyors működését biztosítva kell megvalósítani.

	A háztartási alkalmazottak munkaközvetítését ki kell egészíteni - elsősorban erkölcsvédelmi, s a bűnözést megelőz célzattal - tiszta szellemű, egészséges, egyszerű otthonokkal, ahol az idegen községbeli, állást cserélő alkalmazott rövidebb átmeneti időre a külvilág kísértésétől védve, szerényen élhet. Erősen iparosodott városban. községben egy-egy foglalkozás munkaközvetítésének szakirányú helyi szerve a megfelelő hivatásrend szervezetéhez kapcsolódjék.

	f) A pályaválasztási tanácsadás legyen szervezeti összefüggésben a munkaközvetítéssel, kiváltképpen a tanoncok szakszerű és általában a fiatalkorúak különleges munkaközvetítésével. Ennek szervezete egészüljön ki a termelési viszonyokat ismerő tanácsadó orvosi, társadalomegészségügyi és képességvizsgáló szolgálattal, a foglalkozások és a tulajdon hajlamok megismerését elősegítő, csak a pályaválasztás célját szolgáló kézműipari próbaműhelyekkel. A tanoncokat a tanviszony megkezdése után is gondozó tanácsadó szolgálat támogassa életpályájuk kezdetén.

	Az állam gyakoroljon felügyeletet a társadalom hivatásrendi szervezkedése, ennek és intézményeinek működése felett, nehogy azok egyes csoportok önzésének eszközévé fajuljanak, pártpolitikai, hatalmi törekvések színterévé váljanak. A törvényhozás feladata pedig, hogy a hivatásrendiség belső tagozódását, felépítését időnként az ország gazdasági és társadalmi szervezetében végbemenő változásokhoz igazítsa. Az élet, így a gazdálkodás élete is változó, fejlődő, dinamikus, nem tűr tehát merev bekeretezést.

	A hivatásrendiség kiépülése után továbbra is állami feladat a magyar közgazdasági élet átfogó irányítása, nemzetközi kapcsolatainak gondozása és elmélyítése, az autonóm jegybankkal együttműködve, a hivatásrendek közreműködésével, a hitelpolitika kifejtése és a nép-, család- és munkavédelem terén általános irányelvek meghatározása. Állami feladat a hivatásrendek nép család- és. munkásvédelem terén mutatkozó esetleges hiányainak pótlása, továbbá az elhatározott, de gyakorlatban meg nem valósult önkormányzati eljárások pótlásáról való gondoskodás.

	10. A hivatásrendiség elsősorban szellem, és nem törvény.

	A törvényhozási intézkedések, megfelelő jogképesség, hatósági jogoknak átruházott hatáskörben való gyakorlása, és egyéb -&nbsp; államtól kapott - jogszerű cselekvési lehetőség nélkül: béna lenne a szellem. De mégis a szellem a lényeg.

	Családjukért és hazájukért Isten előtt felelős emberek kellenek, akik ezzel a felelősségérzettel küldetésként, erkölcsi értékű teljesítményként végzik munkájukat. Olyan emberek kellenek, akik azért tömörülnek közös testületbe azonos foglalkozású embertársaikkal - függetlenül attól, hogy a munkapiac melyik oldalán állanak -, hogy közösen eredményesebb szolgálattal biztonságosabbá tegyék a család sorsát, kiegyensúlyozottabbá. tegyék hazájuk belső életét, és foglalkozásuk hagyományait ápolva, fejlesztve öregbítsék hivatásuknak - mint nemzeti értéknek - megbecsülését.

	Ez a szellem a keresztény hivatástudat.

	Ezt akarjuk megőrizni, gyarapítani a magyarság számára.

	Intézmények működése kétségtelenül fejleszti ezt a szellemet, ha vannak és hatnak működésük keretében az ilyen értelmű, hivatástudatot képviselő, kifejtő, szellemet sugárzó erős egyéniségek.

	A hivatásrendiség csak akkor lesz valósággá, és nem csupán álképletté a sok egyéb látszat-közösség mellett, ha minél többen beleoltják a hivatás szellemét a kétségtelenül törvényes rendezést igénylő hivatásrendekbe.

	Ez a szellem nevelés műve, elsősorban a családokban ható nevelésé, mely öntudatlanul is, jó példa adásával, felmagasztalja a család ifjúsága előtt a munkát, az apa hivatását.

	A hivatás szellemének ébresztése, gondozása, átültetése az új nemzedék lelkületébe: a család hivatása és műve. A hivatásrendiség csak akkor valósulhat meg igazán, csak akkor egyengeti az ember evilági és örökkéveló boldogulását, ha a családok teljesítik nagy szociális feladatukat: a munka becsületének növelését, a hivatás szellemének szüntelen ébresztését.

	A népnevelés hatalmas feladata

	Ne feledjük: a hivatásrendiség alapja a család.

	De a családokat, a szülőket is nevelni kell arra, hogyan neveljék gyermekeiket. Iskolákban nem folyhat a szülők nevelése, ehhez felnőttnevelés, népművelés kell.

	Erkölcs és nevelés az alapja az értékes családi életnek - a keresztény családi élet alapja a hivatásrendiségnek.

	Család, iskola, felnőttek oktatása, maga a foglalkozás és az egész társadalom összeműködik az emberek alakításában, nevelésében. Azt akarjuk, hogy minél több család minél tökéletesebben végezhesse nevelő feladatát. Ezért a szülők nevelését országosan nagy szakértelemmel kell megvalósítanunk. Nem kötelezően, hanem önkéntesen, mert felnőtt emberek kötelező oktatásának nincsen foganatja. Felnőtt emberek rendszeresen akkor fogadják be az új nevelő értékeket, akkor válnak ilyen célú intézmények lelkes hallgatóivá, ha komoly érdekek, vagy nagy eszmék kerítik őket hatalmukba.

	Két vágy: Isten megismerésének, szolgálatának vágya és emberibb társadalom vágya, ilyen társadalom szolgálatának készsége a felnőttek nevelésének leghatalmasabb lendítő ereje.

	Valósítsuk meg minél általánosabban, de mindig önkéntesen a felnőttek nevelését, a népművelést úgy, hogy szüntelenül dolgozzék és serkentsen intézményeiben, a keresztény ember lelkületében egybefolyó két szent vágyakozás nevelő értékek befogadására.

	A népművelés tehát legyen önkéntes. Egyenlősítő, lehangoló, feszélyező hatósági megkötés látszatától is mentes. Működjék benne őszinte hit, mélységes magyar értéktudat, népünk hagyományainak igazi szeretete és - egy-egy intézményében - a vallásos élmény egysége hassa át a szülőket is, lelkükben mélyítse el hivatásuk megbecsülését és megbecsültetését, alapozza meg tehát a hivatásrendiséget.

	A szülők nevelését a felnőttek és a gyermekek lelkiségét, az egyéniség belső rétegeződését egyaránt jól ismerő, saját hivatástudatuktól mélyen áthatott nevelők végezzék. Városokban sorozatos szervezett esti megbeszélések keretében, a falvakban pedig egyházközségek, gazdakörök téli szellemi munkája során.

	Minél több olyan népfőiskola, munkásfőiskola, szabadegyetem létesüljön, melyekben - a hivatástudat kialakításához elegendő időn át a felnőttek oktatásában jártas, az élőszó megjelenítő és szellemalakító erejével mesterien bánni tudó - előadók ne csak tárgyi tudást, ne csak hasznos ismereteket, de elsősorban emberi kötelességtudatot fakasztó lélekfrissítő szellemet közvetítsenek.

	A népművelés hatásának fokozása és a már elért eredmények tartóssága érdekében célszerűnek tartjuk, és ezért kívánjuk, hogy a népművelés intézményeit elsősorban szélesebb néprétegek bizalmát már élvező egyházi szervezetek, egyesületek és társadalmi mozgalmak keretei tartsák fenn. Ezek - a népművelésre jelentkező felnőttek személyi viszonyainak ismeretében - eredményesen választhatják ki és csoportosíthatják a hasonló korú, műveltségű, szellemi igényű és szociális szemléletű hallgatókat, és a népfőiskola, vagy egyéb népművelő intézmény végzése után is állandó kapcsolatot ápolhatnak a volt hallgatókkal, gondoskodhatnak folyamatos szellemi utókezelésükről, szerzett kultúrjavaik és nemesített felfogásuk további műveléséről. Kívánatos, hogy az állam az ilyen értelemben öntevékeny társadalmi szervezetek működését - minden elkedvetlenítő gyámkodástól tartózkodva - erkölcsileg és anyagilag egyaránt hathatósan támogassa, és elősegítse a sok faluban hiányzó, vagy fogyatékosan felszerelt népkönyvtárak létesítését és fejlesztését.

	A már bizonyos élettapasztalattal rendelkező, házasságkötés előtti korban lévő paraszt- és munkásifjúság erkölcsi érzékének fokozása, emberszemléletének humanizálása, nemzetismeretének, gazdasági tudásának bővítése, társadalmi látókörének tágítása, - már gazdag tapasztalatokkal rendelkező felnőttek lelki életének gazdagítása, hivatástudatának erősítése, szellemi tájékozódásának elősegítése, - a szülők iskolája - a nép erkölcsi érzékének gondozása, ízlésének csinosítása, hagyományainak tudatosítása, kultúrjavai megbecsülésének, kedvelésének, értékelésének fejlesztése tervszerűen fonódjék össze a magyar népművelésben, hogy népünk ismerje, megbecsülje, szeresse magyarságát, és mindenben ennek megőrzésére és kifejtésére törekedjék.

	Ez a népi élet, a falusi élet szépítésének, gazdagításának az útja, melyen továbbra is céltudatosan haladunk, hogy valóban megvalósuljon mozgalmi életünk igénye: krisztusi ember, magyarabb nép, boldog falu.

	Istenszeretet, felebaráti szeretet, magyarságszeretet!

	Ez legyen alapja hazánk életének, elrendezője pedig az igazságosság, mely mindenkinek megadja a magáét, mindenkinek megadja az egyenlő természetes jogokat. Szeretet és igazságosság nyomán biztonság érzése költözzék a családi otthonok a béke lelkünkbe Istennel, magunkkal és a külvilággal.

	Ennyi szeretet csak ott közösségi hatóerő, ahol az erkölcsi törvény hivatott képviselője, az Egyház szabadságának teljességében árasztja a szeretetet, és megszenteli annak minden művét. Egyházunkkal érzünk, isteni sugallatoktól és bőséges kegyelemtől várjuk és reméljük a magyarságra üdvös, embert boldogító további indításokat és állhatatosságot az ember ügye mellett.

	Szeretet, igazságosság, biztonság, béke!

	Ezt akarjuk, ez a mi erkölcsi forradalmunk a francia forradalom és a bolsevizmus szellemével, a XIX. század világával szemben.

	Ez a mi politikánk.

	Ennek szellemében sűrűsödik népünk életének mély folyásában a magyar értelmiség, munkásság, parasztság egységessé váló akarata.

	A keresztény elvek és magyar célok meghirdetésekor evangéliumi szeretettel hívjuk krisztushívő protestáns testvéreinket is: valósítsuk meg a pusztító háború után közös akarattal Hungáriában a szeretet, az igazságosság, a biztonság és a béke országát.

	*

	EMSzO - KALOT - Bánsági Ádám nyomdája, Kispest, 1943
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Dsida Elemér: A keresztényszociális állam problémája (1935)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6943259</link><pubDate>2026-03-02 09:59:27</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	A keresztényszociális állam problémáival tudományosan foglalkozott az esztergomi Nyári Egyetem, és ezzel nemcsak nagy gondolatokat tett sokak közkincsévé, hanem vitás problémákat is tisztázott. Ma a szociális állam kérdései nagyon is aktuálisak, és annál inkább fontos ezen kérdésekkel elméletben is foglalkozni, mivel az elméletek elterjedése mindig súlyos befolyással van a gyakorlati élet kialakulására. Jeles előadók, tudósok, szociológusok fejtegetései alapján iparkodunk az alábbiakban egy pár gondolatot, eredményt papírra vetni.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Az állam sohasem lehet öncél, nem lehet bálvány, amelynek hódolni kell amely mindent a saját hatáskörébe von, hanem az a feladata, hogy az emberiség boldogulását, a közjót munkálja. Feladata tehát a művelődésnek, a belső rendnek, a szociális jólétnek, a közerkölcsiségnek biztosítása. Éppen ezért feladata a keresztény államnak például mindent megtenni, hogy a házasság felbonthatatlan legyen, a maga erkölcsi tisztaságában ragyogjon. Természetesen olyan szociális törvényeket is kell alkotni, amelyek a megélhetést családos emberek számára is lehetővé teszik, amint azt különben a Quadragesimo anno is követeli. Az új szociális rendi államban számos feladatot mindenekelőtt gazdasági és társadalmi téren, a foglalkozási rendeknek kell majd ellátni. Az állam tehát sose avatkozzék a társadalmi szervek önkormányzatába. Egyáltalában mindennemű, akár hivatási, akár területi autonómiát tiszteletben kell tartani és továbbfejleszteni. Talán említeni sem kell, hogy a keresztény társadalomtan felfogása szerint még kevésbé lehet beleavatkozni az Egyház és a család hatáskörébe.

	Külön kell vigyázni, hogy amikor hivatásrendi államot akarunk építeni, sohase essünk a totalitás túlzásaiba. A totális állam szerint mindennek a központjában maga az állam áll, míg az ember csak nagyon másodrangú tényező. Ez a felfogás helytelen, mert a keresztényszociális felfogás szerint az ember áll minden nemes gazdasági és szociális törekvésünk központjában. Az ember az életnek nem egyszerűen tényezője, hanem főtényezője, központi tényezője. Az ember szabadsága magában a természetben gyökerezik, és amit itt az egyes személyekről mondunk, az áll például a szakszervezetekről is. A szakszervezetek alapja a természetjogban van meg. Amikor az új rendi államot kiépítjük, mindig arra is kell törekednünk, hogy az új jogi és politikai helyzetben mindenki számára biztosítsuk az emberhez méltó megélhetést, a kisembereknek is lehetőleg magántulajdont. Érvényesülnie kell a suum cuique: mindenkinek a magáét elvnek. A magyar keresztény rendi állam kiépítése már csak azért is fontos, hogy a korszerű társadalmi és gazdasági átalakulás és tökéletesedés folytán az elszakított területekre is nagyobb vonzóerőt gyakoroljunk.

	

	Ha vizsgáljuk az utolsó évtizedben kifejlődött alkotmányokat, megállapíthatjuk, hogy a krisztusi szocializmus korszerű tanításai a társadalmi és gazdasági életen túl a jogi és alkotmányi életbe is behatoltak. Az európai államok új alkotmányai erősen hangsúlyozzák a nemzeti gondolatot, a történelmi talajba kapcsolódást, (gondoljunk a fasizmus és a keresztény rendi Ausztria törekvéseire). Emellett különösen megnyilatkozik bennük a pápai körlevelek szociális szelleme, akár a rendi alakulást, akár a munka- és munkásviszonyok rendezését tekintjük. Magyarországon is mindennemű alkotmányjogi átalakulásban meg kell találnunk a kor szellemét,&nbsp; [hogy] napjaink szociális, rendi gondolatai fokozott mértékben törjenek be alkotmányunk ezeréves épületébe, de azután a zsilipeket zárjuk el, nehogy olyan eszmék és törekvések is behatoljanak ezeréves alkotmányunk sáncai közé, amelyek idegenek tőlünk, amelyek nem felelnek meg a magyar gondolkodásnak, és amelyekre így építenünk sem lehet. Nincs szükségünk túlzott demokráciára, a parlamentarizmus kinövéseire, de diktatórikus törekvésekre sem, hiszen mindennemű diktatúra teljes mértékben idegen az ezeréves magyar történelmi szellemtől. Tanuljunk a külföldről, de sose másoljunk szolgailag. A mi ideálunk csak a hungarizmus lehet: modern keresztény szociális eszmék történelmi magyar talajon. Mihelics Vid Esztergomban előadássorozatát azzal fejezte be, hogy: stat crux, dum volvitur mundus. Áll a kereszt, amíg a föld forog. Mi úgy érezzük, hogy minden mozog, minden bizonytalan. Szegezzük szemünket az egyetlen szilárd pontra, a Keresztre, és a Kereszt szociális tanítását meghallgatva építsünk új, nemesebb, gazdagabb magyar világot.

	In Jövőnk, 4. évf., 29. szám (1935. július 20.), 2.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Zirczy Ilona: Nemzetiséglélektan és nemzetiségnevelés (1944)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6943113</link><pubDate>2026-02-25 14:15:06</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Március elején a Balassa utcai klinika előadótermében a Magyar Pszichológiai Társaság előadássorozatában beszélt Fülei Boda István egyetemi címzetes rendkívüli tanár, a kultuszminisztérium nemzetiségi ügyosztályának főnöke a nemzetiséglélektanról és nemzetiségnevelésről.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Fülei Boda István Fiumeban kezdte tanári pályáját, ahol a Kiviteli Akadémián és a leánygimnáziumban, majd az ottani olasz főreálban magyar és olasz irodalmat tanított.

	1920-ban került Budapestre a Kereskedelmi Akadémiára tanárnak, majd a Kassai Kereskedelmi Főiskolán tanárkodott. Tanítása mellett behatóan foglalkozott a pszichologiával, több cikke jelent meg a világ szaksajtójában, és sok helyen tartott előadásokat e tárgykörből. Szegeden magántanárrá habilitálták &#187;Az értelmiség lélektana&#171; című munkájával. Hasonló témakörből szerzett a Közgazdasági Egyetenen magántanárságot. Tagja a Filozófiai Együttműködés Nemzetközi Egyesülete igazgatóbizottságának.

	Érdekes kutatásai vannak Fülei Boda Istvánnak a személyiségismeret terén. Itt különösen a magyar lélek formái és fejlődéslehetőségei érdeklik. Kedves közvetlenséggel beszélt néhány szót előadása előtt az elmúlt nyáron Debrecenben végzett kérdőíves kísérleteiről. A nyári egyetem hallgatóinak kérdőíveket állított össze, és a kapott feleletek szinte kísértetiesen igazolták a magyar lelkiségről eddig vallott nézeteit.

	A Magyar Pszichológiai Társaságban tartott előadását azzal vezette be, hogy kifejtette a nemzetiségi problémáknak a nemzetközi irodalomban újabban egyre kiszélesedő térhódítását. Sajnos, mint tudományág ez meglehetősen egyoldalú, mert vagy az államnemzet, vagy a szembenálló nemzetiségek vélt vagy igazi politikai érdekeit igyekszik képviselni. A tudományt, melynek ideálisan vezetni kellene a gyakorlati életet, az egymással szemben álló egyoldalú politikai érdekek deformálják.

	Van védekező és támadó nemzetiségi irodalom, csak éppen objektivitásra, egyetemes elviségre, általános emberire törekvő nincsen. E téren az előadó üde színfoltnak nevezte a sok százados hagyományokból táplálkozó magyar nemzetiségi irodalomnak viszonylagos elfogulatlanságra törekvő emelkedettebb szellemét.

	A kutatás új tudományos diszciplínák felállítását tette szükségessé. A két fő problémakör a nemzetiségi lélektan és nemzetiségnevelés. Itt kiemelte a professzor a lélektani nevelés elsőbbségét a filozófiai neveléssel szemben. &#187;A lélektani alap szerencsés fordulat a nemzetiségi nevelés fejlődésében&#171; - mondotta.

	A nemzetiséglélektan közösségi lélektan. A nemzetiség (nemzetiségi kisebbség) végső fokon biológiai, leszármazási, faji eredetű természetes közösség, melynek továbbfejlődését egyéb természeti, történelmi és szellemi (kulturális) tényezők is meghatározzák. A nemzetiséggel az okos állampolitikának mindig számot kell vetnie, mert a nemzetiség a maga pszichés egységét mindenkor megőrzi, akár öntudatos, akár öntudatlan, akár békés vagy ellenséges, de legfőképpen akkor, ha a nemzetiség tagjaiban a nemzetiségi öntudat már felerősödött.

	A nemzetiséglélektan feladata a típusos jegyek kialakítása, melyeket talán éppen a legmélyebbről ás ki. A közösséget legjobban az egyénekből lehet megérteni. A nemzetiségi lélektani vizsgálódásokban nem elég a megbékülés és közeledés folyamatát előidéző lélektani tüneteket vizsgálni, figyelni kell az ellentét törekvéseket előidéző tüneteket is, épp azért, hogy fejlődés szempontjából értékes munkát fejthessünk ki. Nagyon nehéz, de nagyfontosságú általános és tiszta elvi síkon figyelni a jelenségeket.

	Az állam és nemzetiség viszonyának emberileg lehetséges ideális szabályozását az állam és nemzetiség közötti részben természetes alapú, részben mesterségesen szított feszültség, és részben külső politikai kapcsolatok nehezítik meg. A termékeny alkotás mindig feszültségből ered. Ideális volna tehát ezt a természetes feszültséget termékeny feszültségg&#279; alakítani.

	Általában megállapítható, hogy az államnemzetek pszichés szempontból egészségesek, míg a nemzetiségek nem egészségesek. Részletesen foglalkozott az előadó azokkal a ma már sok államban valósággal kórosakká vált jelenségekkel, melyek túlérzékennyé, idegessé, eleve bizalmatlankodóvá, gyanakvóvá, kisebbrendűségi érzésektől gyötörtté vált, külső izgatásoktól befolyásolt nemzetiség[i] magatartására jellemzőek, amelyek lehetetlenné teszik az állam és nemzetiség viszonyának okos, elfogulatlan, mindkét felet kielégítő tisztázását. Sőt károsan hatnak e jelenségek magára az államnemzetre is, bizalmatlanságot, türelmetlenséget, érzékenységet szülnek reakcióként a nemzetiséggel szemben.

	Ahol igen élessé vált az állam és nemzetiség ellentéte, ott már nem normális az állapot. Az előadó a beteg gyermek pszichés állapotához a családban, és az ideges ember helyzetéhez a társaságban hasonlította ezt a viszonyt. Itt tűnik ki legjobban, hogy milyen hatalmas jelentősége van, illetve lehet a tényezők helyes irányban fejlesztett (elsősorban lelki) nevelésének. Itt az előadó részletesen kitért a nemzetiségi problémák helyes nevelői, sőt ma már egyenesen pszichoterápiás jellegű kezelésében az államra háruló jelentős feladatokra.

	A nevelés politikum. Beleilleszkedik az állam politikájába. Egyetlen nemzet nevelése sem történhetik egy emberi fikció jegyében, de nem történhetik kívülről és felülről sem, hanem csak belülről és alulról. Az államnemzet felerősödésének alapja a néprétegek felemelkedése.

	Nemzetiségeink parasztgyermekei tódulnak a középiskolákba, újabban igyekeznek a magyar parasztifjúságnak is erre minél több lehetőséget biztosítani egy magasabb kultúra elnyerése céljából. Ezt a lehetőséget tetemesen fokozni kell!

	Érdekes elgondolása volt az előadónak, hogy a magyar gyermek nevelésénél egy ideig szabadon kellene hagyni természetadta és öröklött lelki tulajdonságainak kifejlődését, mert ezek nemesek és finom mélyebb ethosztól színezettek (távol állva a nyugati népek logikájától és racionalizmusától), s azután megfogni a gyeplőt, szabályozni az adottságokat, és egy magasabb cél felé haladó mederbe irányítani a nevelést.

	

	A nemzetiségi problémák megoldásához méltányosságra (mint ahogy azt a magyar nemzet Szent István óta teszi), erélyre és következetesen vezetni tudásra kell nevelni az államnemzet tagjait.

	Hangsúlyozta az előadó, hogy a magyar nemcsak történelmi hagyományainál, állami alkotmányánál és Trianon utáni történelmi tapasztalatainál fogva, de főleg sajátos lelki alkata révén egészen különös mértékben alkalmas egy magasabb rendű, objektív és egyetemes emberi magatartás elsajátítására nemzetiségeivel szemben. A magyarban kifejlett a jogérzék, igazságérzet, egészséges realitás érzéke, emberi humanitás, morális igényesség, mások felé jóindulattal, bizalommal, megértéssel fordulás, türelmesség (vallási és nemzetiségi téren egyaránt), gavalléria, lovagiasság, törekvés az eszmények felé a tökéletesre, nemesebbre, stb.

	Ehhez mi példaképp fűzzük hozzá a magyar irodalomból Arany és Petőfi példáját. Petőfi magyar hazafias érzései spontán megnyilatkoztak, 27 éves koráig életművet alkotott, Arany nagy lelki tusák és vajúdások árán jutott el nagy nemzeti problémáinak megoldásához évek hosszú során át. Arany, a tépelődő magyar, barátja volt Petőfinek, megértette, beleilleszkedett Petőfi lángoló lelkivilágába, és tisztelte benne talán éppen a saját lelkületének ellentétét.

	A - nem kis számú - magyar hibák nemzetiségi vonatkozásban főképpen csak a nemzetiségi részről tapasztalt elfogultságok, érzékenykedések, bizalmatlanságok, izgatások, stb. természetes reakciójaként érvényesülnek. Itt különösen a külső behatások befolyásolják nagyon károsan az állam és a nemzetiségek közötti viszonyt.

	&#187;Sajnos - mondotta a professzor - reális alapja van ma az olyan irányú aggodalomnak, hogy ha &#8222;túlságosan&#8221; méltányosak vagyunk egyes nemzetiségekkel szemben, és a szívünk szerinti teljes segítőkészséggel támogatjuk őket, ők megértő méltányosságunkat és jóságunkat gyengeség jeleként értelmezik, és [a] kárunkra visszaélnek vele. A nemzetiségi problémákat pedig csak a mindkét féltől egyenlőképpen kiinduló jószándék, elfogulatlanságra törekvés, morális felemelkedés oldhatja meg. És ez esetben megvalósítható lesz az, hogy az a természetes feszültség, mely bizonyos szempontból szükséges a két tényező között, egy magasabb rendű emberi fejlődés és értéktermelés szolgálatába állítva, ebből felsőbbrendű értékeket kitermelő összemunkálkodás fakadhat, vagyis termékeny, alkotó feszültség alakul ki. Erre legérdekesebb példák történelmünkben a Rákóczi- Thököly-féle felkelések és a reformmozgalmak. Vagyis a magasabb, nemesebb közös eszmény kivívásához szükséges energia csökkenti az államnemzet és a nemzetiségek közti feszültségeket, és egy közös eszmény szolgálatába összekovácsolja a tényezőket.

	*

	In Fiatalok, 17. évf., 4. szám (1944), 2.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Veres Péter: A parasztság útja a magyarságban (1940)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6943111</link><pubDate>2026-02-25 13:31:54</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Részlet a szerzőnek Parasztsors - magyar sors [című], sajtó alatt levő kötetéből.

	*

	Ki lát a jövőbe? Ki tudja, mit hoz a jövő? Nem meddő okoskodás-e a jövővel foglalkozni, amikor azt látjuk, hogy a jövővel való elképzelések vagy nem valósulnak meg, vagy egészen másképpen valósulnak meg?
]]></description><encoded><![CDATA[
	Mégis, bizony, ha valaki közülünk, írók vagy politikusok közül a közösség dolgával foglalkozik, a legtöbbet a jövővel foglalkozik. A múltat átéltük, a jelent éljük, a jövőt élni akarjuk. Az előbbieken már nem változtathatunk, utóbbi még - talán - hatalmunkban van.

	A magyar jövő pedig a parasztság jövője. Amint az elején mondtam: a népek parasztjaikban fejlődnek és szaporodnak, s polgáraikban, kispolgáraikban és hivatalnokaikban fogyatkoznak. Az egykés falvak még csak kis szigetek a nagy paraszti néptengerben, de Budapest egymillió lakosa csak tizenötezer lélekkel szaporodott tíz év alatt, azt is a faluról bemenekült parasztok adták. Ugyanakkor százezernyi tömeg vándorolt be és ragadt Pesten, és ezek is belekerültek ebbe a terméketlen embermalomba.

	Érthető hát, ha mindenki, aki a közösség dolgaival foglalkozik, a parasztság megmentésében látja a magyarság jövőjét.

	Velük vagy - nélkülük?

	És, persze, mindenki a saját világnézeti vagy pártálláspontjának kedvező jövőt akar. Mindenki úgy akarja megmenteni a parasztot, hogy neki legyen igaza, és az ő világnézeti vagy pártközösségének, esetleg gazdasági csoportjának legyen belőle haszna.

	E sokféle irány közül a két fő irány: az egyik a parasztok nélkül, a másik a parasztokkal együtt akarja megváltoztatni a paraszti sorsot. Mert abban, hogy a mai parasztság mai elmaradott őstermelő állapotában nem maradhat meg, mindnyájan megegyeznek.

	Vannak ugyan itt-ott még azokból a kényelmes óliberálisokból és ókonzervativokból, akik szerint hagyni kell a dolgokat úgy, ahogy vannak, mert ha beleavatkozunk, még rosszabb lesz. Ezek olyan emberek, akikre a szegény paraszt azt szokta mondani: &#187;Olyan ember, akinek a feje se fáj.&#171; Vagy ha fáj, aszpirint vesz be. (Ezt már én mondom.) Ezek azt szeretnék, ha a paraszt kihúzná magát a vízből a saját hajánál fogva, mint a mesebeli Münchausen báró, és nem kellene semmiről sem lemondani. Háziipart szeretnének adni a parasztnak föld helyett, és gyöngyösbokrétát korszerű, magas műveltség helyett.

	Mindenki láthatja ma már: hiábavaló erőlködés. Ha a kerekeket visszafelé csavarják, a gép jár, de nem termel semmit, csak erőt fogyaszt.

	Ami azt illeti, a paraszt valóban ki is húzná magát a vízből, ha a jog kötelét odadobnák neki, hogy partot-földet érhessen. De vajon akarják-e odadobni neki ezt a kötelet? Nem látjuk. Ez idő szerint már csak a reménység szalmaszálába kapaszkodik, aki még kapaszkodik.

	Ne vitatkozzunk velük. Minden közösségben, minden nemzetben vannak ilyen emberek. Az idő majd elsuhan felettük.

	A felelős emberek, az igaz magyarok, akik ugyan polgárok, de őszinte nacionalisták, már nem így gondolkoznak. Ők polgárrá szeretnék emelni a parasztot. Hogy mind az egészet-e, vagy csak akit lehet, arról keveset beszélnek. Nyilván még ők maguk sem gondolták jól át. A szándékuk tiszta és nemes: a közösséget akarják szolgálni.

	Példák is vannak előttünk: Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Gyöngyös, Makó, stb.

	Zűrzavar...

	Velük se vitatkozzunk. Ne is vizsgáljuk meg ennek a kérdésnek a világgazdasági, a nemzetgazdasági összefüggését. Olyan zűrzavar van itt a föld és a parasztság kérdésében, annyi könyv, cikk, folyóirat és szónoki beszéd csinálja a zűrzavart, hogy néhány oldalon úgyis lehetetlen volna világosságot teremteni. Ha egy kérdést sok szempontból nézünk, de a szempontok közt nem csinálunk értéksorrendet, akkor mennél többet beszélünk róla, annál zavarosabb lesz. (Melyik termel többet, a kisüzem vagy a nagyüzem? Melyiken szaporább a nép? Melyik ad több munkát? Melyik ad több emberi méltóságot? Melyik vezet a magasabb közösségi felelősséghez? Melyik vezet a magasabb műveltség felé? Stb., stb.)

	Mondom, nem vitatkozom velük. Ellenben azt mondom: itt, ebben az írásban és az egész magyar életben ma a magyarság jövőjéről, fennmaradásáról van szó. Itt nem lehet más szempont az első, mint az, hogy a Kárpát-medencében ma 11-12 millió magyar él, ez mind magyar és mind ember, s ennek mindnek meg kell élni. Nemcsak az élelmes és ügyes polgároknak hanem a nem élelmes, de dolgos parasztoknak és munkásoknak is.

	Ha tehát ez a legmagasabb érdek azt kívánja, és ez lehetséges is, hogy a parasztok polgárokká váljanak, akkor váljanak polgárokká, de ha nem azt kívánja, avagy ez nem lehetséges, akkor ne váljanak polgárokká. Akkor más utat kell keresni.

	Azt a kérdést, amit velük szemben a nagybirtokok védői felvetnek, hogy nem kell-e attól tartani, hogy a polgárosult paraszt olyan magának való, kényelmes, önző és egykéző nyárspolgárrá változik, mint a francia parasztok jó része, én nem vetem fel. Először azért, mert ők maguk sem ilyen parasztot akarnak, hanem felelős nemzettagokat, másfelől pedig, ha példákat keresünk, még találunk a világon olyan kisparasztokat, akik, ha mérsékelt szaporaságúak is, de nem egykéznek. (Svájci, belga, holland, dán, német paraszt.)

	A földnélküliek?

	Ellenben nem hallgathatom el a másik nagy kérdést: Mi lesz a polgárosodásból kimaradó földnélküliekkel? A külterjes termelést Magyarországon nem lehet egy-kettőre megszüntetni. Se tőke, se fogyasztópiac, se művelt parasztság nincs hozzá. Márpedig a külterjes gazdálkodás mellett a parasztpolgári életnívóhoz 20-tól 100 hold földig kell, a földek minősége szerint. Nem kellene így attól tartanunk, hogy 10-20 paraszt azon az áron emelkedik polgárrá, hogy 80-90 törpebirtokos és napszámos mindörökre törpebirtokosnak és napszámosnak marad? Honnan veszünk külterjes termelés mellett földet a többinek, avagy mire építünk gyárakat a felesleges mezei munkásoknak, ha a paraszti fogyasztóképesség változatlan marad?

	Hogy ez a kérdés nem öncélú okvetetlenkedés, ahhoz még egy másik kérdést teszek fel. Megvizsgálta már valaki, hogy a polgárosult parasztvárosokban, mondjuk Kecskeméten, hány százalék a polgárrá emelkedett paraszt, és hány százalék a kínlódó törpebirtokos, hány százalék a földjáradékot megkoplaló földbérlő, és hány százalék a máról holnapra élő napszámos? Sajnos, úgy tudom, Kecskemét nemcsak a barackjáról, de gyermekhalandóságáról is híres, és Makónak nemcsak fejlett hagymakultúrája, hanem egészségtelen, sártetejű munkásházai is vannak.

	Másik kérdés, amely megint ebből következik, hogy vajon ezekben a polgárosult parasztvárosokban a földnélküli napszámosok jobban élnek-e, egészségesebbek-e, fejlettebbek és szaporábbak-e, mint az elmaradt, rideg paraszti vidékeken? Az biztos, hogy magasabb a napszámjuk, de az is biztos, hogy nem rövidebb a munkaidejük. Az is biztos, hogy több az évi munkanapjuk, de viszont kevesebb vagy semmi a terményben való részkeresetük. A polgárparaszt már üzleti szemmel nézi a munkát, és nem szégyell napszámossal pénzért arattatni.

	Éljen meg az is, aki nem élelmes, de dolgos

	Végső megállapítás: Kecskemét vagy Gyöngyös napszámosai több napot dolgoznak, magasabb a napszámjuk, mint Dévaványa és Sövényháza napszámosainak. de azt hiszem, nem vitatja senki, aki ismeri a helyzetet, hogy kenyerük egyformán kevés, a szalonnájuk egyformán szűkös, a ruhájuk rongyos, a lakásuk egészségtelen, gyermekeik - ha vannak - véznák, asszonyaik soványak és betegesek. Vagyis a nemzetre, a magyar közösségre a polgárosult parasztvárosok még semmi felemelő, mentő utat nem mutattak! Ismétlem: a magyarság jövője attól függ, hogy ne csak az élelmes, üzleti szellemű emberek, hanem a nem élelmes és nem üzleti szellemű, de dolgos, szorgalmas parasztok és munkások is meg tudjanak élni. Egészségesek, munkabíróak, szabadok legyenek, és ugyanilyen gyermekeket neveljenek.

	Ha valahol az a látszat, hogy a parasztság boldogul, az csak akkor igazi, ha az egész boldogul. És az is csak akkor, ha a boldogulás nem azon az áron valósul, hogy nem szülnek és nem nevelnek gyereket. Eddig Magyarországon csak olyan paraszti boldogulás volt, hogy a parasztság egy kis része önálló, szabad, saját földjén gazdálkodó birtokos lett, a másik része megállott a kisparaszti, kevés földű tehetetlenségben, a harmadik - legnagyobb - része pedig lesüllyedt cselédnek és napszámosnak. Ez nem haladás, csak változás. Érthető, ha sem én, sem a gondolkodó földmunkások nem rajongunk az ilyen polgári jövőért. Nekünk nem elég, ha a polgárparasztok többet és jobbat termelnek ugyanazon a földön, hanem magunk is hasznát szeretnénk látni.

	Ebből azonban nem az következik, hogy éljen a nagybirtok, vagy le a kisbirtokkal, hanem az, hogy messzebb kell néznünk. A jövő már nem lehet a jelen folytatása, mert nincs több elpazarolni való magyarság.&nbsp;

	*

	In Fiatalok, 14. évf., 12. szám (1940), 7.&nbsp;
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Rusznyák Gyula: Területközigazgatás és nemzetszervezés  (1942)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6942686</link><pubDate>2026-02-16 07:57:13</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Egykorú történeti kútfők arról győznek meg, hogy a honfoglaló magyarság egységes politikai szervezetben jelent meg a Kárpátok lejtőin, és a magyar nép még a honfoglalás előtt szervezett nemzetté lett: fejedelmet választott, és bizonyos hierarchikus felépítettséggel is rendelkezett. Csak a terület nem volt szigorúan körülhatárolt még a honfoglalás után sem, melyen a főhatalom érvényesült. Mozgásban volt a nemzet nemcsak a honfoglalás első éveiben, hanem jóval azon túl is, a kalandozások szomorú végéig. De a belső népmozgalom is jelentős lehetett mindaddig, amíg a nép magának és jószágainak megfelelő területet nem talált az új hazában. Az akkori stratégiai szokások nem vontak szoros határokat, hanem többnapi járóföldre terjedő, mély gyepűelvekkel biztosították a nemzetet külső megrohanás ellen. De nemcsak az új haza külső határai jelentettek területbizonytalanságot, hanem az ország belső területi tagoltsága is a gyepűk rendszerén épült fel. A hazai krónikák feljegyzései szerint a honfoglaló magyarság törzsekben szállta meg az új hazát, és a törzsek egymástól gyepűkkel elválasztott területrészeket vettek birtokukba.&nbsp; [1]
]]></description><encoded><![CDATA[
	Minthogy az ország akkori belsőbb részei túlnyomórészben mocsaras árterületek voltak, a törzsek inkább a peremvidékeken próbáltak megtelepedni, a szállásbirtokoknak ilyképpen való kiválasztása nemcsak gazdasági érdekeiknek felelt meg, hanem a gyepűelvek szemmel tartását is megkönnyítette. A peremvidéken elhelyezkedett törzsek egyszersmind gyepűőrök is voltak. Ekképp a határvidékek képezték az ország népesedésének és területi tagoltságának első jegecesedési pontjait. Később a belső területek, az addig leginkább csak legelőül használt nyári szállások is benépesedtek, úgyhogy csak az ország határán húzódó gyepűelvék, a törzsek közötti kettőshatárú gyepűk és a nagyobb mocsarak, terméketlen puszták maradtak lakatlanok. Ezekből a lényegében uratlan területekből alakult később, Szent István alatt a hatalmas királyi birtok.

	Ha a törzsszövetség megalakulásával lehet is magyar nemzetről beszélni, a honfoglalás befejeztével az ősi magyar életforma fennmaradása mellett mégis messzemenő változásoknak kellett bekövetkezniük. Maga a főhatalom birtokosa, a fejedelem ebben a politikai szervezetben nem volt a középkori keresztény uralkodók karizmatikus jegyeivel és jellegével felruházva. Az ő helyzete nagyon is földi természetű: hatalmi rátermettség, a harcok során tanúsított egyéni kiválóság, népszerűség juttatták a fejedelmi polcra, és erélye, diplomáciai készsége jelentették hatalma mérvét és kiterjedését. A tekintély nem volt valami absztrakt természetű dolog az ősmagyarok előtt, hanem nagyon is materiális erők függvénye. A honszerző Árpád tekintélye még csorbítatlan, de már utóda még árnyékát sem tudja megközelíteni annak a politikai befolyásnak, melynek segítségével elődje hazát szerzett. [A] Konstantinos feljegyzéseiben megörökített magyar közállapot már bizonyos ziláltságot mutat. Nyolc törzsük nem engedelmeskedik saját fejedelmeinekb - Árpád neméből sorrend szerint uralkodónak, a gyulának és karkásznak -, hanem szövetségük van háborúra, és amely részt megtámadják, azt teljes tanáccsal és törekvéssel megsegítik. [2] Sokszor egy-egy nagyobb hadi vállalkozást vezető hadnagy hatalma és befolyása túlszárnyalja a fejedelmét, aki gyakran csak saját törzse fejévé zsugorodik össze. A dunántúli törzsek hagyományai szerint a későbbi Lél és Vérbulcsú hadnagyok, kik nyugati kalandozásaikkal szerezték legendás hírüket, a későbbi generációk szemében oly nagyokká nőttek, hogy még a honszerzés tényét is nekik tulajdonítja a néphagyomány. Hasonló sorsuk volt a gyuláknak, karkászoknak, bár nem egy közülök egyéni kiválósága révén nagy tekintélyre és befolyásra tett szert. Általában azt mondhatjuk tehát, hogy a honfoglalás korában és azon túl is még jó ideig, intézményes tekintélyről, hierarchiáról nem igen beszélhetünk, s így abból közigazgatási elrendezettség, területi fennhatóság nem igen fejlődhetett ki.

	A központi hatalom az ősi szervezetben nem tudott állandósulni, és nem tudta magához ragadni a nemzetszervezés irányítását. A törzsszövetség felbomlott, sőt még a törzsi szervezet, mely a közös őstől való leszármazás hite alapján vérségi kötelékkel láncolta össze közös hadi vállalkozás idején a nemzetségeket, sem rendelkezett olyan funkcionális feladatokkal, hogy békében is összefogó, kollektív politikai, társadalmi intézményé alakulhasson át. A békésebb idők elkövetkeztével a törzsfők hatalma is megnyirbálódott, és esetleg más, tanácsban tekintélyesebb, népszerűbb nemzetségfők ragadták magukhoz a közvélemény alakítását és irányítását. A hadi vállalkozás befejezése után az egyes nemzetségek szétszéledtek szállásföldjeikre, a maguk zárt világába, ahol már nem akartak parancsolót ismerni maguk felett. A szakirodalomban találkozunk ugyan törzsi önkormányzatról szóló fejtegetésekkel, és fel is tételezhető, hogy a honszerzést követő, és sok bizonytalansággal, néha szorongó nyugtalansággal járó első időkben még volt több-kevesebb törzsi kapcsolatuk és közös ügyeiket közösen intézték, de ez leginkább az összetűzések elsimítását, vagy valamely gazdasági természetű közvetítést, megbeszélést jelentett.

	Nem kisebb akadálya volt a közigazgatás, politikai és társadalmi hierarchia kialakulásának [,mint] a közös birtoklás. Egy-egy nemzetség tagjai vagyonközösségben éltek mindaddig, amíg a vagyon megtartása, gyarapítása egyáltalán nem, vagy csak igen kis mértékben függött az egyéni gazdasági hatáskifejtésektől. Tehát gyűjtögető életmód a joszágtartó kultúrfokon. Csak később, mikor a föld jelentősége kezdett kialakulni a gazdasági életben, mely már egyéni szorgalom, törekvés és szervezett munka arányában hajt hasznot, kezd kialakulni a magántulajdon és az abból adódó nemzet, illetőleg társadalomszervező lehetőség. A terület kérdése is ekkor kezd latba esni, és határai lerögzítésére is ekkor kerülhet sor.

	Ez a folyamat részint mesterséges erők közrejátszása folytán, részint természetes fejlődés következtében a XIII. századra befejeződik, amikor is a vármegyék földrajzi fogalommá váltak. Ekkortól tekinthetjük az országot területileg igazgatottnak, abban az értelemben, ahogy arról ma beszélni szoktunk. Ezt különösen hangsúlyozni kívánjuk, mert ma mindinkább erősödik az a törekvés, hogy kellő történetkritikai érzék híján a mai vármegyerendszerben a törzsszervezetből kialakuló és kiinduló intézményfejlődést fedezzenek fel. A megyerendszer tehát nem tudja a törzsszervezetig visszavezetni a családfáját, olyannyira nem, hogy a kettő közé egy sajnálatosan derékba tört természetes területalakító folyamat látszik ékelődni. Ha mélyebbre hatoló szemmel tekintünk szét ugyanis kutatásaink során a magyar falvak rejtettebb vidékén, azt tapasztaljuk, hogy a törzsek hibrid szervezete és a mesterséges megyerendszer között volt az országnak egy olyan területi kijegecesedése, mely a maga természetes alakító erejével fogta össze a határai között megtelepedett népességet. [3] Ezek voltak az ősi magyar tájak.

	A tájak születése

	A honfoglalás korában az ország területe gazdagon tagolt felszínű volt. Erdőzónák, a vízrajzi helyzet kisebb-nagyobb területeket határoltak el egymástól, hol más és más volt a természeti környezet, és bizonyos elzártság, lezártság is érvényesült. A tájak eme adottságai közül a honfoglalók minden bizonnyal először az utóbbit ismerték fel, mely szinte vonzotta a hosszú idők óta hajszolt és békét, nyugalmat kereső nemzetségeket. A megtelepedés után lassan a miliőbefolyás is kezdte éreztetni hatásait. A természetes adottságok bizonyos követelményekkel léptek fel az ott megtelepült emberrel szemben, és ezáltal egy bizonyos életmódra kényszerítették. Ennek a hatásnak természetesen szellemerkölcsi vetületei is voltak, és specifikus jellegzetességeket rajzoltak ki az illető népcsoport gazdasági kifejlődésétől kezdve egészen annak a világnézetéig terjedő minden megnyilvánulásában. Egyszóval a környezet rányomta sajátos bélyegét az ott megtelepült emberre. De nemcsak a természeti környezet hatott a népességre, hanem a megtelepült ember a magával hozott biológiai struktúrájával maga is visszahatott a környezetre, mégpedig nemcsak a kultúrtáj irányában, mellyel a környezetmódosításokat keresztülvitte, ahogy mondani szokták, hogy legyőzze a természetet, hanem ebből a kölcsönhatásból egy mindinkább differenciálódó élettér is keletkezett. Ez az élettér mindvégig a megtelepült ember és a természeti környezet kölcsönhatásából eredő különféleségeket mutatja. Így áll elő a tájak színes partikularizmusa: mindegyik a maga sajátos felépítettségét sugároztatván a táj magán és közéleti megnyilvánulásaiban, egész kultúrájában. Mint ahogy voltak (sőt még ma is vannak) az egyes tájaknak jellegzetes földművelési, jószággondozó, szerszámkészítő, házépítő, ruházkodásbeli, családjogi, szórakozási, népművészeti, társadalmi szokásai, ugyanúgy kellett lenni[ük] a táj közéletét és bizonyosfokú igazgatását jelentő, természetes síkon kialakult szokásoknak is, melyek a dolgok természetes rendjéből adódóan, mesterséges erők közrejátszása folytán esetleg mélyebbre kerültek, mint a ma könnyebben fellelhető tájeredetiségek. A községek közbirtokosságaival kapcsolatos dolgokat, régi okmányokat kell tanulmányoznunk, hogy eme táji szervezés, igazgatás még fennmaradt legfiatalabb intézményéről lefújjuk a feledés porát. Lehet, hogy helyenként fogunk találni még régebbi és még eredetibb intézményeket, melyekbe nem igen szólt bele a hivatalos hatóság, és így eredetiségüket, táji sajátságaikat hűen tükrözhetik.

	A tájak behatóbb vizsgálata még ma is meggyőzhet bennünket arról, hogy a táj nemcsak földrajzi területet jelentett, hanem emberi életközösséget létrehozó és alakító hatása volt. Kétségtelenül felismerhetők benne a maguk kielemezhető tisztaságában mindazok a diszpozíciók, melyek az illető népesség életének és fejlődésének irányt szabtak. A tájjal együtt meg van határozva az alakító tényezői kölcsönhatásából adódó életmód, gazdasági helyzet, az önkifejtési törekvések összes lehetőségbeli formái, a világnézet, sőt maga a népi karakter is. Mindezek ma nemcsak a tájak területi felkutatását könnyíthetik meg, hanem bizonyos következtetések levonására is alkalmasak lesznek egy ezeket is figyelembevevő nemzetszervezés számára.

	Ami mármost a tájak eredeti számát jelenti, arra az ország ilyen irányú teljes feldolgozása előtt csak hozzávetőleges adatokat kaphatunk. Mint az alábbiakban ki fog tűnni, tény az, hogy a tájak száma nem volt azonos a megtelepült törzsek számával. Nyolc foglaló törzset ismer a történelem, megőrzött tájneveink pedig még ma is jóval meghaladják ezt a számot. Nem kevésbé nyomós érvül említhető, hogy a megőrzött tájneveink által meghatározott területrészek túlnyomólag kisebbek, mint egy foglaló törzs Hóman által meghatározott szállásbirtoka. [4] Alig pár falura terjedő tájakkal is találkozunk (Göcsej, Matyóföld). A tájak száma természetesen a későbbi telepítések megindultával lényegesen megszaporodott, mert a hospesek és egyéb befogadott népek szintén zárt földrajzi egységeket voltak kénytelenek keresni, vagy birtokaik egyenesen ilyen környezetben jelöltettek ki. Ők is hoztak magukkal biológiai erőket, szokásokat, stb., melyek a magyar ég alatt a természeti környezettel való ölelkezés után szintén sajátos népi kultúrában öltöttek testet, és mindenképpen gazdagították a magyar folklórt.

	Bár tájneveink túlnyomórészben kipusztultak, s a mostoha évszázadok alatt a tájak fogalma, öntudata, közéleti vetületei is lassan-lassan elmosódtak, a tájszempontú falukutatás révén azonban a tájak eredeti életéből sok minden, de területi határai minden kétség nélkül rekonstruálhatók. Földrajzi, etnológiai, szociológiai érvek egész sora bizonyíthat a tájak létezése és egykori funkciói mellett. Volt szerves együttélés, melyet a partikuláris szokás és a magyarság ősi hagyományai alakítottak. A tájak mai életét analizálva az is feltehető, hogy a tájak közéletének kialakulásában poláris tényezők a család és a közvélemény voltak. A táj tekintélyi és vezetési hierarchiája - ellentétben a későbbi kor hatalmaskodási törekvéseivel - a tájnak tett szolgálat és az érdemesség alapulvételével alakult ki, melyet mindig lemértek és számontartottak. A közérdekű tettek cselekvési állomásai pedig minden valószínűség szerint inkább a népszerű &#187;hangadóktól&#171; származó tanács-megvitatás-kiérlelődés, mint az egyéni elhatározás-rábeszélés- és parancs lehettek.

	Mi úgy látjuk, hogy az így kialakult tájak voltak az ország első és természetes területi egységei, melyeket földrajzi és emberi alakító tényezők hoztak létre, mintegy bölcsőjéül az ősi magyar életforma kialakulásának. A törzsi szervezet feloldódása után a táj jelentette az összetartozást az általa eggyé olvasztott nemzetségek és családok között. Természetes úton ezekből alakult volna ki a magyar nép karakterológiai felépítettségének megfelelőleg az ország közjogi és közigazgatási arculata.

	

	Természetesen ez a partikularizmus az akkori európai politikai viszonyok mellett sok veszélyt rejtett magában, és a nemzet fennmaradását csak az ország céltudatos stratégiai megszervezése, és egy erős központi hatalom kialakulása biztosíthatta. Ennek érdekében Szent István rendszerbe foglalta az addig figyelemre sem méltatott várakat, s azok katonai erejének és gazdasági ellátásának biztosítására az ország egész területét várkörzetekre, vármegyékre osztotta. A várrendszer gerince természetesen a hospesekkel, szabad népekkel, királyi jobbágyokkal benépesített királyi birtok lett, mely, mint fentebb említettük, az országot körülvevő hatalmas kiterjedésű gyepűelvéken és belső gyepűkön, egy erőskezű uralkodó számára rendelkezésre álló, lényegében uratlan területekből állott, melyhez még a hűtlenné vált nemzetségek elkobzott birtokait számíthatjuk. Bár kétségtelen, hogy Szent István az új államszervezésben szerepet juttatott a hozzá hű nemzetségek vezető tagjainak, és a megyék határainak megvonásánál, amennyire a rendszer elgondolásai megengedték, ezek szállásbirtokaira is tekintettel volt, de hatalma biztosítása érdekében mégis át kellett törnie a királyi várak egész országot behálózó láncolatával az ősi törzsi szállásterületek és az újabban kialakult tájak határait. De maga a várak megyéje sem volt valami szükségképpen összefüggő terület. Sokszor más, nem is szomszédos megyékből rendeltek ki népeket, földeket egy-egy vár megsegítésére, amint azt éppen a pillanatnyi helyzet úgy kívánta. [5] Sokszor egyazon falu lakói különféle várakhoz tartoztak, és más és más várak részére teljesítették a terményszolgáltatásokat, vagy tettek eleget katonaállítási kötelezettségeiknek. Ily módon az ország összes népessége át- meg átkeverődött, területe át- meg átszabdalódott. Így találta aztán az országot a vármegyék területi lerögzítésének időszaka, mely után változtatásokat többé eszközölni akkor sem lehetett, mikor annak észszerűtlensége és tarthatatlansága napnál világosabb lett. Helyenként ez a visszás helyzet még ma is fennáll. [6] Később divatba jött a vármegyék eladományozása, sőt az oligarchikus törekvések megindultával egyes hatalmas bárók (Kőszegiek, Csákok, Borsák, stb.) a hatalmi körzetükbe eső vármegyéket királyi adomány nélkül, önhatalmúlag is birtokba vették. [7] Ezek az eljárások természetesen nemcsak területi bizonytalanságra vezettek, hanem a tájakat át- meg átszaggatva, a népesség táji öntudatvesztését és teljes történeti közönyét eredményezték. A nép környezetéből kitépve, a gyakori változások következtében gyökértelenné lett. Voltak ugyan tájak, hol a nemesség még hosszú ideig viaskodott a beolvasztás ellen. Vannak oklevelek, melyek amellett tanúskodhatnak, hogy ha a tájak végül is beolvadni kényszerültek a vármegyébe, adandó alkalommal mindig kihangsúlyozták különállásukat. Így például egy 1356-ból származó oklevél szövegéből világosan kitűnik, hogy a pozsonyi közgyűlésen megjelenő csallóközi nemesek külön kiemelni kívánták, hogy a közgyűlés Pozsony megyének és Csallóköznek tartatott. A Zala megyei nemesek is a Zala folyón innen és túl lévő nemeseknek címezték magukat, és így is tartották közgyűléseiket. Sopron megyéből is kiválik még hosszú időn át a Rábaköz [8] a táji öntudat kétségtelen megnyilvánulásaként.

	Ebben az új államszervezésben új elvek, rendszerek és az ezeket képviselő, rendszerint idegen elemek jutottak befolyáshoz. Kialakult a hivatali arisztokrácia, megszületett az osztályképződés felül és alul egyaránt. Rokon nemzetségek, családok kerültek szembe egymással, és szövetkeztek egymás és a király ellen, vagy azok védelmében idegenekkel. A régi életformák mindinkább feloldódtak, és idegen-imádatban merült el a nemzet. Lassan elhalványult az ősi hagyomány, megszűnt a szokás, a magyar tájak sajátos termelvénye; megszületett az egyetemességre törekvő jog és igazgatás.

	A korszerűtlen közigazgatás

	Mint láttuk, voltak ellenállások, de ezeknek az idők folyamán nem sok eredményük maradt. A partikuláris törekvések csak itt-ott, és csak rövidebb időre tudták befolyásukat éreztetni. A táj ereje és a megyétől elütő színezete szinte csak ott tudott megerősödni, ahol azt királyi kiváltságlevelek biztosították az illető népcsoport számára. Felvidéki városaink, Erdély, Jászság, [a] Kunság egykori emlékei adhatnak csak ízelítőt az önálló fejlődésről, míg a többi tájak emléke legfeljebb csak etnológiai érdekességeket nyújthat. Sajátos életformáinkat, és az ebből adódó színes közéleti aktivitásunkat jóformán csak ezen, megyei rendszerből kivett kiváltságos népcsoportok tudták megőrizni. Minden más eltűnt, vagy beporosodott. Mert mire a megye lidércsúlya engedni kezdett, és az ősi szervezet tudományos megvitatására nyílt alkalom, a tájak fogalma eltűnt, és akkor még ugyan több eredménnyel, de mélyebbre kellett volna nyúlni, mint amire a kor képes volt. A tisztánlátást nagyban nehezítette az a körülmény is, hogy a honfoglaláskori politikai viszonyokat kutatva - mint azt Hóman Bálint is megállapítja [9] - a werbőczyánus közjogászok kényelmes álláspontjára helyezkedve, kései, középkori viszonyokat és intézményeket vetítettek vissza a honfoglalás korába, holott kétségtelen, hogy Szent István óta a magyarság politikai struktúrája már csak elvi és technikai okokból sem lehetett folytatása az ősi magyar szervezetnek.

	A megye-rendszer a tájak partikularizmusát és természetes fejlődését áttörte, és ezzel egy olyan folyamat elindítója lett, mely már a még ily irányú tudományos analízissel nem rendelkező, korábbi időkben is sok közigazgatási zökkenőre adott alkalmat, napjainkra azonban halaszthatatlan szociális problémává is vált. A magyar közigazgatás korszerűtlenségét már hosszabb idő óta hangoztatják szakkörök, és kirívóbb esetei a napi politika mezején is sok támadást váltottak ki. A hivatalos kormány is felismerte a probléma korszerűségét, és megfigyelőket küldött ki a közigazgatás racionalizálásának tanulmányozására. Mi jelen dolgozatunkban a szervezeti kérdések érintése nélkül csak a területiségi problémára kívánunk rávilágítani, mely felfogásunk szerint a magyar közigazgatás alapnehézségeit szüli. Vizsgálódásaink során úgy találtuk, hogy

	(1) a vármegyék területe aránytalan, székhelyei rendszerint nem központi fekvésűek, és nehezen megközelíthetők. A forgalmi gócpontok és a közúthálózat újabb kialakulása ugyanis már nem volt, de nem is lehetett tekintettel a közigazgatási kívánalmakra, s így a közigazgatás újabb területi beosztásának kell a szükségességeket összeegyeztetni. Régen feudális érdekek és a politika voltak a nemzetszervezésnek irányt szabó vezércsillagok, ma a népi érdek és a közgazdasági optimum biztosítása veszi át szerepüket.

	(2) A vármegyék különféle, és egymástól sokszor homlokegyenest elütő tájakat zárnak magukba, melyek közigazgatására csak egységes elvek és uniformizált rendszerek állnak rendelkezésre. Ilyen eljárás mellett ugyanazon jogszabály vagy intézkedés alkalmazásával nem lehet tekintettel lenni a tájak speciális kívánalmaira, és így az egyik táj lakói sokszor hátrányosabb helyzetbe kerülnek, méltatlanul, a szomszéd táj lakóinál. Említhetjük például mindjárt a legkirívóbb esetet. A földbirtokok kataszteri osztályozásánál a talaj minőségét veszik irányadónak, és ez alapon sorozzák I., II., stb. osztályba a mezőgazdasági ingatlanokat. De a besorozásnál éghajlati, termelési, értékesítési, stb. viszonyok már nem vehetők figyelembe, pedig ezek a körülmények a terméshozamra és jövedelmezőségre, és így az adózási teherbírásra is sokkal inkább kihatnak, mint a talaj. Csak egy pillantást kell vetnünk a Köppen-féle éghajlati térképre, melyet Dr. Réthy Antal közölt 1933-ban Csonka Magyarországról, hogy az eddig figyelemre sem méltatott kérdés elgondolkoztasson. Ugyanígy járunk, ha a közúthálózat térképére, vagy az egyes tájak árgrafikonjára vetítjük az adókulcsot. Így az egyik táj népe, mely a kataszteri besorozásnál kedvezőbb helyzetbe jutott, játszva fizeti adóját, míg a másik súlyos terhek alatt nyög.

	(3) A statisztikai, így a szociális statisztikai adatfelvétel is vármegyénként történik, és az abból eredő adatokat így is csoportosítják és bírálják el. Tekintve azonban, hogy a vármegyék esetleg több tájat zárnak magukba, ezek egymás jellegzetességeit és külön-külön kirívó problémáit a kumulatív adatgyűjtőben tetemesen lerontják, nivellálják, vagy pedig túlságosan kihangsúlyozzák. Utalhatunk e téren az utóbbi időben oly nagy port vert birtokmegoszlási statisztikákra, melyeknél azért nem lehet közmegnyugvást biztosító adatokat produkálni, mert a megyéken belül vannak nagybirtokos és kisbirtokos tájak, melyek adatai öszszevetve alig eredményeznek szembeszökő sajátságokat, míg ha a tájakat külön-külön vizsgáljuk, mindjárt feltűnőbbek a helyzetképek. A tájak tükrében másképp jelennek meg a problémák, másképp a gazdaság, népművelés, sőt a szociálhigiéne nem egy kérdése is.

	(4) A vármegyék beolvasztó jellege nem teszi lehetővé a népesség mélyrehatóbb, elkülönített vizsgálatát, illetőleg nem nyújt lehetőséget az esetleg megejtett vizsgálatok eredménye által sürgetett intézkedések táji kívánalmakhoz mért megtételére. Pedig a modern nemzetszervezésben a problémák gyökeréig kell nyúlni, és nemcsak felületi megjelenésében és pillanatnyi hatáskiváltásában, hanem alapmotívumaiban, történeti kiérlelődésében kell a jelenségeket megragadnunk, hogy a látszatmegoldásokat elkerüljük. Ennek érdekében megint csak a tájakat kell elhatárolnunk, melyeken belül egységesen és más tájaktól függetlenül jelenik meg az illető népesség karakterológiai arculata. Ennek ismerete nélkül keresztülvitt szociális segítés nemcsak kétes értékű, hanem veszedelmes is lehet. Ezt a feltevést látszanak alátámasztani az újabb időben létrehozott szociálpolitikai intézkedések, ahol vagy egyáltalán nem, vagy pedig csak jóval kisebb mértékben mutatkozott javulás, mint azt elméleti síkon várni lehetett.

	(5) A táj jelentőségének hangsúlyozása azonban nemcsak a problémafeltárások szempontjából bír jelentőséggel, hanem arra a gyakorlati közigazgatás területein is mindig figyelemmel kell lenni. A tájak bizonyos közigazgatási akklimatizációt és akkomodációt is megkívánnak egy modern elvű nemzetszervezéstől. A magyar közélet akkor lesz kiegyensúlyozott, ha mind a törvényhozás, mind a végrehajtás mindig tekintettel lesz a tájak specifikus kívánalmaira és jellegére, és a közigazgatás funkcióit ellátó tisztviselők szinte tudományosan ismerik a rájuk bízott tájlakóknak nemcsak problémáit, hanem jellegalkatát is, melyeket intézkedéseiknél mindig szem előtt kell tartaniok. Ez nemcsak a közigazgatás zökkenésmentességét lesz hivatva biztosítani, hanem lecsökkenti azt a sok súrlódási felületet, melyet a fenti ismeretek hiányában intézkedő tisztviselőnek kell tapasztalnia.

	Ezek után úgy gondoljuk, hogy legalább nagy vonásokban sikerült érzékeltetni a tájak elsőbbségét a törzsi szervezettel és a vármegyerendszerrel szemben, és sikerült rámutatni egynéhány olyan fontos kívánalomra, melyet elsősorban a modern közigazgatással szemben támaszthat a magyar vidék. Az sem lehet kétséges, hogy ezeket a kívánalmakat csak az ország újabb területi beosztásával lehet elérni, melynek egysége a táj lenne. Tehát e téren legsürgősebb feladat egy olyan hivatalos munkakollégium összehozása lenne, mely a lehető legrövidebb idő alatt a tájkutatás módszerével feldolgozná az egész országot, és a fentebb előadottak alapján meghatározható tájak határait megvonná. Az már természetesen más kérdés, hogy az így előálló tájak szervezetében is módosult vármegyéket alkossanak-e, vagy pedig nagyobb egységekbe legyenek tömöríthetők, mint amit az ország jelenlegi területének, mondjuk, négy-öt vidéke jelent. Mert az is kétségtelen, hogy a több rokon táj által alkotott vidékek szintén specifikus és más vidékektől elütő jelleget mutatnak, amit az ilyen beosztás révén szintén sikerült módon lehetne honorálni.

	*

	[1] A megtelepülés körülményeiről hazai krónikáink tartalmaznak hézagos és kiegészítésre szoruló adatokat. Forrásértéküket tudálékos magyarázataikra, és a bennük található bőséges mondai elemekre tekintettel nem szabad túlbecsülnünk. Ellentmondásaik szerfelett elhomályosítják az akkori tiszta helyzetképet, úgy, hogy a legújabb időkig nyílt kérdés volt a megszállás nem egy problémája. A törzsek, nemzetségek foglaláskori szállásföldjeinek egykori fekvését Hóman Bálintnak sikerült a legelfogadhatóbban tisztáznia nemzetség, helynév és birtoktörténeti vizsgálódások segítségével (Hóman-Szekfű: Magyar Történet.&nbsp;I. kötet; 119. és köv. oldal), bár megállapításait nyelvészeti és etnológiai adatokkal szeretné alátámasztottnak látni (Hóman: A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése, 43. o). A magunk részéről a tájkutatás eredményeit is segítségül hívjuk a települési probléma és az azzal kapcsolatos magyar sorskérdések megvilágításához. (Rusznyák Gyula: Tájszempontú falukutatás. Társadalomtudomány, XVIII. évf., 3. sz., továbbá lásd Göcsej, Matyóföld, Cserháti palócok c. tanulmányainkat a Magyar Kultúra XXIV. évf., 19., XXV. évf., 13-14 és XXVI. évf.,&nbsp; 9. számaiban.) A tájak közvetlen felkutatása révén azok területi hatásai is rekonstruálhatók, melyeken belül sajátos élettér alakult ki, sőt még ma is bizonyos lezártságot jelent.

	[2] Hóman Bálint: A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése. Budapest, 1923, 23. o.

	[3] Lásd fentebb idézett tanulmányaimat.

	[4] Hóman-Szekfű: Magyar Történetében a megtelepülésről közölt térkép.

	[5] Pauler: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I., 252. o.

	[6] Például Heves vármegye székhelyének, Egernek az Eger patakon túleső része még nem is olyan régen Miskolcra járt sorozásra, mert egykor a diósgyőri várhoz tartozott, több szomszédos községe pedig még ma is Borsod vármegyéhez tartozik.&nbsp;

	[7] Hóman-Szekfű: Magyar Történet. II., 196. o.

	[8] Gábor Gyula: A megyei intézmény alakulása és működése Nagy Lajos alatt. Budapest, 1908, 43. o.&nbsp;

	[9] A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése, 7. o.

	*

	In Új Élet, 1. évf., 4. szám (1942), 117-121.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Pranay Kumar Shome: A modernitás válsága: miért van szükségünk egy új kozmikus látásmódra?]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6942566</link><pubDate>2026-02-13 08:45:07</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	A 2015-ös Párizsi Megállapodás, amelynek célja a globális hőmérséklet-emelkedés két Celsius-fok alatt tartása volt, megszegésre került, ami rávilágít arra, hogy az emberiség a saját pusztulása felé araszol. Az idők sürgető feladata ezért egy új erkölcsi vízió megalkotása, amely a nyugati és keleti metafizika harmonikus keretrendszerében gyökerezik.
]]></description><encoded><![CDATA[
	A modernitás, amely a világ szellemtörténetének egyik legnagyobb hatású fogalma, mélyrehatóan járult hozzá a különböző társadalmak fejlődési irányának és létformájának megváltozásához. A XVI. és XVIII. század között Európában született modernitás a felvilágosodás korszakának termékeként szökkent szárba.

	Ezen időszakot a vallás befolyásának és a Római Katolikus Egyház átfogó tekintélyének jelentős visszaszorulása jellemezte. A vallás befolyásának csökkenését egy új világnézet párhuzamos kialakulása követte &#8211; egy kifejezetten humanista szemlélet, amelyet a materializmus alapozott meg. E világnézet a reneszánsz által elindított átalakulási folyamat betetőzésének bizonyult. A felvilágosodás kora hozzájárult az emberi gondolkodás fejlődéséhez, ami a művészetek, a kultúra, az irodalom és a tudomány terrénumában példátlan előrelépéseket eredményezett.

	E fejlemények a középkorból a modern korba való átmenetet fémjelezték.

	A szekuláris modernitás pillérei

	Az Európában ezt követően bekövetkezett anyagi és katonai fejlődésének köszönhetően a modernitást egyértelműen nyugati fogalmak mentén kezdték értelmezni.

	E világnézet szerint a modernitás három fő témában gyökerezik:

	Racionalizmus.&nbsp;Ez az elgondolás azt vallja, hogy az ember világnézetét mindig a tudománynak és a tudományos gondolkodásmódnak kell irányítania. Ez azt jelenti, hogy a természet minden jelensége megfigyelhető, megkülönböztethető és értelmezhető. Azt állítja, hogy az emberi meggyőződéseknek és eszméknek tényeken kell alapulniuk &#8211; olyan információkon, amelyeket szigorú vizsgálatok és kísérletek igazoltak és hitelesítettek. Az olyan tudósok, mint René Descartes, valamint az olyan filozófusok, mint David Hume, Voltaire és Francis Bacon a korszak kiemelkedő alakjai közé tartoztak.

	Antropocentrizmus.&nbsp;Ez az felfogás az embert tekinti a világegyetem legfontosabb lényének, és ebből fakadóan azt vallja, hogy a természetet az ember szolgálatába kell állítani. Kifejezetten materialista életszemléletet képvisel. Ennek megnyilvánulása volt a XVIII. századi brit ipari forradalom, amely később más európai országokra, majd Észak-Amerikára is átterjedt.

	Individualizmus.&nbsp;A liberalizmus egyik központi tétele, amely azt állítja, hogy az emberek racionális lények, akik képesek dönteni azt illetően, hogy mi a legjobb számukra. Ebben az összefüggésben az emberi világ középpontjában az egyén helyezkedik el, nem pedig a társadalom, a közösség vagy éppen a nemzet. Elutasítja az emberi lét kollektivista felfogását, azzal érvelve, hogy az egyes egyénekre ruházott jogok és&nbsp; a szabadság alapvető védőbástyát jelentenek a kollektív vagy az állami hatalom túlkapásaival szemben. Úgy véli, hogy az emberek saját sorsuk alakítói, és elveti az emberi élet determinisztikus szemléletét. Ennek jegyében egy liberális-kapitalista keretrendszert támogat, amelyben a piacot tekintik a társadalmi javak és gazdasági lehetőségek elosztását szavatoló legjobb intézményének.

	Az antropocentrizmus következményei

	Miközben a felvilágosodás kora a szekuláris humanizmus kialakulásához vezetett, sajnálatos módon elindította azt a meggyőződést is, hogy a vallást teljes mértékben a magánszférába kell száműzni, míg a közszféra megrögzötten materialista szemléletet és erőteljes szekuláris szellemiséget ölt magára.

	Ebben az összefüggésben a szekuláris modernitás eszméje három társadalmi-gazdasági erőt hívott életre, amelyek &#8211; bár közvetlenül e filozófiai hajtóerő termékei &#8211; több okból is a katasztrófa receptjévé váltak.

	Ökológiai katasztrófa.&nbsp;Az antropocentrizmus a természetet puszta erőforrásként kezeli, és a &#8222;haladás&#8221; nevében kizsákmányolja. Ez nagymértékben felelős a bolygót sújtó krónikus ökológiai válságért. Az elmúlt négy-öt évszázad során az euro-atlanti térség szennyező iparágai által válogatás nélkül kibocsátott üvegházhatású gázok szélsőséges időjárási viszonyokat eredményeztek, amelyek a világ más részeire is átterjedtek. Az árvizek, földcsuszamlások, aszályok és a szélsőséges nyári hőmérsékletek egyre inkább mindennapossá válnak. A tengerszint [is] emelkedik.

	A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a globális hőmérséklet emelkedése veszélyezteti Földanya biológiai sokféleségét, ami a fajok vándorlási szokásainak megváltozásához, valamint a sérülékeny közösségek alkalmazkodási képtelenségéhez vezet a hirtelen éghajlati változásokkal szemben. Ennek következtében nőtt a klímamenekültek száma, és számos ország komoly fenyegetettséggel kénytelen szembenézni a klímaváltozás miatt. A globális tudatosság ellenére a klímaváltozás elleni küzdelemben kevés valódi erkölcsi sürgetettség tapasztalható.

	Az elnyomás és a kényszerítés eszköze: A felvilágosodás korszakában szabadjára engedett gazdasági terjeszkedés szelleme Európa új piacok és erőforrások iránti kutakodását is felerősítette. Az ipari termelés bővülésével az imperialista versengés is fokozódott, ami az imperializmus korának megszületéséhez, illetve annak leglátványosabb politikai formájához, a gyarmatosításhoz vezetett. Ázsia, Afrika és Latin-Amerika jelentős része európai ellenőrzés alá került, miközben a rivális hatalmak kereskedelmi befolyásuk és geopolitikai kontrolljuk kiterjesztésére törekedtek. Ezzel kapcsolatban az indiai jogász és tudós, J. Sai Deepak az India, That is Bharat &#8211; Coloniality, Civilization and Constitution című művében megjegyzi, hogy az eme időszakban kialakított intellektuális és intézményi minták továbbra is hatással vannak a Nyugat modern materialista szemléletének egyes aspektusaira.

	Az egyének elidegenedése: Azáltal, hogy a nyugati modernitás az embert a társadalmi tudat középpontjába helyezte, aláásta más társadalmak organikus alapjait. Az individualizmus az embertársaktól való elidegenedéshez vezetett, ami elszigetelt társadalmi létformát eredményezett, és olyan modernkori válságokat táplál, mint a depresszió, a magány és a kiégés. A dél-koreai-német filozófus és egyetemi oktató, Byung-Chul Han A kiégés társadalma&nbsp;című művében rámutat arra, hogy a neoliberális világnézet technokrata civilizáció kiépítésére helyezett hangsúlya felelős a nyugati társadalmak organikus kötelékeinek meggyengüléséért, ezáltal pedig a közösségi egység, a testvériség és ami a legfontosabb, a családi kötelékek hanyatlásáért.

	Ehhez hasonlóan egy másik művében, a Pszichopolitika: A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák&nbsp;címűben amellett érvel, hogy a neoliberális világnézet technológiai úton kiszervezte az intimitás és az érzékiség eszméjét, ezáltal hozzájárulva annak kommercializálódásához, amelynek egyik megnyilvánulása a nyugati országokban az OnlyFans streamingplatform térnyerése. Amikor az intimitás eszméje &#8211; mint ebben a kontextusban &#8211; árucikké válik, a psziché a fogyasztás tárgyává válik, ahelyett, hogy a valódi személyiségünkkel való közösségünk ünneplésének terepe lenne.

	A fennálló állapotokat tekintve az árucikké vált neoliberalizmus lényegében aláásta az emberi lélek transzcendentális természetét. A lélek életereje és organikus alapja szétszakadt, kiüresedetté és gyökértelenné vált. Ebben a világban, ahol az egyének saját valódi önmaguk megtalálásával küzdenek, a neoliberális pszichopolitika szabadjára engedte ezt a kimérát. Az efféle gyökértelenség visszatükrözi Eric Voegelin azon érvelését, amely a valóságos lét eszméjében való részvétel elvesztéséről szól.

	Egy új kozmikus látásmód?

	A szekuláris modernitás erői által kiváltott, széles körű válsággal szembesülve elérkezett az idő, hogy egy új, erkölcsi kozmikus vízió keresésére induljunk. E vízió első eleme egy nyugati megközelítés felvázolása; ebben az összefüggésben az első elgondolás a keresztény ökológiaé. A Laudato Si&#8217; gondolataira építve ezt a koncepciót a néhai Ferenc pápa, a Vatikán korábbi feje dolgozta ki 2015-ös enciklikájában, a Laudato Si&#8217; (Közös otthonunk gondozásáról) című enciklikájában. Assisi Szent Ferenc életéből és tanításaiból merítve az enciklika kijelenti, hogy korunk ökológiai válsága a szekuláris modernitás által hirdetett antropocentrikus világképből fakad.

	Ez a megközelítés &#8222;ökológiai megtérésre&#8221; szólít fel &#8211; a szívek és elmék átalakulására, amelynek során önmagunkat nem a teremtés tulajdonosaiként, hanem a természet gondnokaiként kell látnunk. Kritikával illeti a technokrata paradigmát, hangsúlyozva annak szükségességét, hogy a technológiai innováció erkölcsi dimenzióval párosuljon: önmérséklettel, morális megkülönböztetőképességgel és a fogyasztói szemlélet elutasításával.

	A keresztény ökológia azonban csupán az új vízió első eleme; a következő rész egy keleti megközelítés, különösen egy olyan civilizációs állam részéről, mint India. Ezt az elképzelést indiai modernitásnak nevezik. E felfogás azt vallja, hogy a modernitásnak az anyagi és a spirituális fejlődés, illetve haladás ötvözetének kell lennie. Az anyagi fejlődés kielégíti a tudományos ember késztetéseit és törekvéseit. Ugyanakkor a puszta materializmus a tudományos ember számára ürességhez vezet. Ezt az ürességet nem csupán a saját tudat, hanem az egyetemes tudat spirituális felemelése töltheti be.

	Az indiai költőfejedelem, Rabindranath Tagore Az ember vallása című monumentális művében gyönyörűen kifejtette ezt az elképzelést. Rámutatott arra, hogy az indiai modernitás az emberi élet négy puru&#7779;&#257;rthájának &#8211; vagyis rendezőelvének &#8211; átfogó beteljesítésében hisz: Artha, Dharma, K&#257;ma és Moksha. Az Artha az anyagi vágyak kielégítésére vonatkozik; a Dharma a szent törvény által megszabott kötelességek teljesítését jelenti; a K&#257;ma az érzéki vágyak kielégítésével kapcsolatos, amely a művészetekben és a kultúrában nyilvánul meg; míg a Moksha az élet illúzióitól (M&#257;y&#257;) való megszabadulás, az üdvösség elérésének kérdésével foglalkozik.

	

	Az indiai modernitás egyik kulcsfontosságú eleme az a meggyőződés, hogy az emberi civilizáció szoros kapcsolatban áll a természettel. E szemlélet a kozmoszt &#8211; amelyet a Rita (kozmikus rend) irányít &#8211; a Brahman, az egyetemes szellem megnyilvánulásának tekinti; az egyetemes szellemen belül pedig jelen van az Átman, az egyes emberben megtestesülő lélek. A lélek az egyetemes szellembe ágyazódik. Az indiai modernitás ezért úgy véli, hogy a Prakriti (természet) megőrzése az egyén dharmája, vagyis kötelessége. E vízió megnyilvánulása a &#8222;Vasudhaiva Kutumbakam&#8221; eszméje, amely azt jelenti: &#8222;a világ egy család.&#8221;

	Az indiai modernitás és a keresztény ökológia különböző metafizikai hagyományokból fakadnak, mégis határozottan megegyeznek a szekuláris modernitás kritikájában és egy erkölcsi kozmikus vízió megerősítésében. Összegzésképpen: az indiai modernitás és a keresztény ökológia az anyagi haladást alázattal, valamint a közösségi létet erőteljes kozmikus világképpel párosítva hirdeti. E két tanítás &#8211; bár földrajzilag és történelmileg elkülönül &#8211; közös szemléletet vall: a teremtés szent, rendezett és kozmikus természetű.

	Ezért egy olyan korban, amikor a civilizációs hanyatlás, az ökológiai pusztítás és a példátlan technológiai felforgatás sajnálatos módon mindennapossá vált, sürgető szükség van arra, hogy visszatérjünk ahhoz, amit az amerikai filozófus, Eric Voegelin hangsúlyozott: egy helyreállított spirituális rendhez, amelyet a rend, az értelem és a Földanya által ránk bízott természeti örökség megbecsülésének harmonikus együttélése irányít, s ahol a lélek újra ráhangolódik a valóság transzcendens természetére &#8211; arra, amelyet a szekuláris modernitás kikezdett.

	Pongrácz Alex fordítása

	*

	In Voegelin View, 2026. január 16.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Veres Péter: Mi a jobboldaliság és mi a baloldaliság? (1937)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6942273</link><pubDate>2026-02-03 10:26:48</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	A Cobden ankétja

	Bejelentettük, hogy folyóiratunk ankétot indít a politikában és a szociális küzdelemben leggyakrabban használt két kategória meghatározására, a jobb- és baloldal jelszavak mögött keresve a konkrét történelmi és szociológiai tartalmat. Olvasóinkhoz, valamint a magyar gazdasági, politikai, művészeti, tudományos, publicisztikai és társadalmi élet különböző ágainak és árnyalatainak képviselőihez a következő kérdéseket intéztük.
]]></description><encoded><![CDATA[
	I. Van-e lényeges különbség a jobb- és baloldal között? És ha van, miben áll ez?

	II. Melyek a jobb- vagy baloldal ellentéteinek megnyilvánulásai a gazdasági életben?

	III. Jobb- vagy baloldali politikát tart-e helyesnek; avagy az-e a véleménye, hogy a helyes politikát ilyen alapon nem lehet meghatározni?

	*

	Veres Péter:&nbsp;

	Az I. és II. kérdéshez:

	Amint tudjuk, történetileg a jobb és bal megjelölés parlamenti politikai műszó, amelyben tartalmilag nem az a fő, hogy a képviselők melyik oldalon ültek, hanem az, hogy milyen rétegeket és osztályokat képviseltek. A baloldal az ipari- és földmunkásság, a paraszti és városi kispolgárság, a humanista intellektuelek és a valódi liberális polgárság szellemi és politikai mozgalmait jelentette a múltban is, és azt jelenti ma is. Ezek a rétegek ugyanis a történelem folyamán soha sem jutottak el még képviselőik útján sem a tényleges társadalomformáló vagy átalakító hatalomhoz. Itt-ott ideiglenes kormányzási beugrásaik voltak, de a társadalom alapszerkezetéhez nem nyúlhattak hozzá. (Más kérdés, hogy egy részük nem is akart.) Politikai síkon az örökölt társadalomszerkezeti akadályok: alkotmány, dinasztia, katonai, főúri, főpapi, stb. intézmények, gazdasági síkon a földbirtokos oligarchia, újabban pedig az ehhez csatlakozó monopolkapitalista rétegek állottak útjukban, s mindmáig - még a látszólag demokrata Nyugaton is - meglehetős sikerrel. Így sem az igazi liberalizmus, sem az igazi demokrácia, még kevésbé az igazi szocializmus nem valósulhatott meg. (Megint külön kérdés, s messze vezetne, hogy miért nem tudott.) Ezek a tömegek tehát, helyesebben ezeknek a szellemi és politikai képviselői ma is változatlanul baloldaliak, bárha több csoportra oszlanak is. Sőt annyira, hogy a fogalom ma már kinőtt a parlamentből, s társadalmi, szellemi fogalommá vált. Alapjában a haladók tartoznak ide, azzal a különbséggel persze, hogy az egyik csoport csak nagyon lassan, a másik csoport pedig nagyon gyorsan, sőt éppen forradalommal akar haladni. (Hogy hová : az megint külön kérdés. Nagyjából ezeknek a rétegeknek a jobb sorsa felé.)

	Ezt a színképet komplikálja itt-ott az antiszemitizmus, s majdnem mindenütt a fasizmus mint tömegmozgalom. A zsidóság, mint egészében elnyomott faj, nagy tömegeiben szükségképpen liberális és demokrata, majd a proletarizálódása arányában szocialista lett, tehát az alul lévő osztályok mellé került, nem mint osztály, hanem mint fajközösség. Ugyanakkor pedig a tényleges gazdasági életben a kapitalizmus fejlődésének vonalán a birtokon belüliek mellé került. Az egyik, a kisebb rész mint tényleges vagyonos, a másik, szintén jelentékeny rész mint közvetítője, kiszolgálója, hivatalnoka a vagyonnak. Ez az ellentmondás felélesztette a történetileg úgyis meglevő antiszemitizmust, amely a zsidóság gazdagabb részét is az osztály érdekeivel ellentétes népies demokrata irányok felé szorította. Ezért van zavar a fogalom körül. Az antiszemitizmus azonban csak egyik leplező eszköz a birtokon belüliek kezében, függetlenül a benne foglalt igazságtartalomtól, mert a központi kérdést: az értéktöbblet mai elosztásának, s általában az uralmi állomány megtartójának eszközéül használják fel, a &#187;divide et impera&#171; ősi elve szerint.

	Más dolog a fasizmus. Ez tulajdonképpen szintén a birtokon belüliek tudatos osztálymozgalma, mint a régi konzervativizmus, de mai eszközökkel, vagyis helyesebben: megfelelő eszközökkel, diktatúrával, erőszakkal védi ezt a hatalmat, mert egyes helyeken másképpen már nem lehet. Világos bizonyítéka ennek, hogy a fasizmus csak ott lépett fel, illetve ott került uralomra, ahol az alkotmányos pártok és intézmények már nem voltak elégségesek az uralmi állomány: vagyon, hatalom, életnívó megtartásához. A birtokon belüli osztályok és a kapaszkodó kispolgárság, sőt a karrierista proletárok fiatalabb és aktívabb emberei, akik lényegileg, gondolkozásuknál és egyéni céljaiknál fogva mindig a birtokon belüliekhez tartoznak, kiragadták a hatalmat a tehetetlen &#187;öregek&#171; kezéből, mert a bolsevizmus veszedelmes egyenlősítő törekvései elől már nem volt más menekvés. Lényegileg a fasiszták is a magántulajdoni rend hívei, tehát társadalomszerkezeti változást nem akarnak. Ha a fasizmus itt-ott bele is nyúl a magántulajdonba, ez is a tulajdon védelmében történik. Végeredményben úgy a vagyon, mint a termelés eredménye, a javak és az értéktöbblet, bár más elosztásban, de szintén az eddigi birtokos és uralkodó rétegek kezében marad. Nincs rá megbízható statisztika - különben, hogy nincs, már az is egy bizonyíték, mert leleplezné, amit így csak sejtünk -, hogy a fasizmusban a dolgozó munkásság részére a béreken s a dolgozó kispolgárság részére az árakon keresztül nagyobb részt juttattak volna a termelés eredményéből. Az életnívó biztosan nem emelkedett. Tárgyilagosan nézve, valószínűleg a profitráta sem emelkedett, tehát a birtokos rétegek sem kaptak nagyobb részt, mert a többletet, még amit a munkásosztály béréből megtakarítottak is, az állam hatalmi szervezeteinek a fejlesztésére fordították. Vagyis fegyverre és új hivatalokra költötték.

	S éppen mert a fasizmus ennyire ridegen materialista osztálymozgalom, azért van szüksége rá, hogy ezt túlhangsúlyozott idealista szempontokkal: fajtisztaság, népi ethosz, Führer-princip, stb. leplezze.

	Hogy úgy a bal- mint a jobboldalon az egyes csoportok és pártok között is vannak éles ellentétek, az csak zavarja a tisztánlátást, de nem változtatja meg a lényeget. A harc jelenleg nem a gazdaság, hanem a hatalom síkján folyik, s a két front egyes csoportjai, ha kritikus helyzetbe kerül az egyik oldal, mindig mégis a legelől meghatározott társadalmi sorrend szerint cselekednek. Jobboldaliak a jobboldalon, baloldaliak a baloldalon sorakoznak.

	*

	Ez a kérdésnek a közismert, társadalmi része. Ismeretlenebb, s egyben érdekesebb része azonban - bár ez fel sincs vetve - az, hogy ebben a társadalmi színképben kik lesznek a jobb-, és kik lesznek a baloldaliak. Maga a nagy tömeg ugyanis, bár intézményeiben és szervezeteiben, sőt állandó követeléseiben a baloldalhoz tartozik, öntudatilag alig ismeri ezt a megkülönböztetést. (A fasiszta tömegpártok csak ad hoc alakulatok a hatalom gyors meghódításához, s aztán a párt nélküli uralom alatt szükségképpen elsorvadnak.) Valójában csak a politikai és szellemi vezérkar a jobb vagy baloldali.

	S kik tartoznak hát ide, egyik vagy a másik csoportba?

	Itt már nem osztályokról van csupán szó, hanem egyénekről, akik néha osztályhelyzetüktől függetlenül, sőt azzal ellentétben &#187;választják&#171; a nekik megfelelő oldalt. Vannak gazdagok, illetve a gazdagok közül származók a szegények baloldalán, s vannak alulról kerültek a gazdagok jobboldalán. Sőt amint látjuk, a mostani diktatúrák ilyen vezérek vezetése alatt állanak. Itt az uralkodó rétegek védekező ösztöne találkozik a feltörekvő, történelmi ambíciójú nagy karrieristák cselekvésvágyával. Viszont a baloldalra is nagyon sokan jönnek olyanok - különösen a baloldal várható győzelme előtt -, akik egyéni és osztályérdekeik biztosabb megvédése miatt jönnek. Esetleg a gazdasági hatalom felcserélése politikaira szintén jó üzletnek látszik.

	A döntő különbség mindezeken túl: a baloldaliak hisznek az emberben, a jobboldaliak nem. A baloldaliak, s minden árnyalat számára az ember öncél, tehát a szabadságát és boldogulását, kiélési lehetőségeit biztosítani kell, a jobboldaliak számára az ember csak eszköz, csak &#187;emberanyag&#171;, úgyis mint katona, úgyis mint munkás, amelyet különböző emberi, illetve faji vagy isteni célok érdekében bármikor és bármire fel lehet használni.

	A baloldaliak hisznek abban - s csak azok a valódi baloldaliak, akik hisznek -, hogy az emberiség nem rablásra összeverődött farkascsorda, hanem úgy társadalomszervezésben, mint önmaga antiszociális tulajdonságainak legyőzésében mindig-mindig magasabb fejlődési fokra lép a végtelen felé vezető úton. A jobboldaliak nem hisznek ebben. Csak önmaguk erejében és akaratában hisznek, vagy nem hisznek semmiben, de egyesek uralmi szempontból, mások saját zavaros ösztönviláguk elől való menekülésképpen irracionális erőkre: Isten, faj, ősök szelleme, stb. transzponálják át a saját akaratukat.

	Mindegyik típus önmagából meríti ezt a hitét. A jobboldaliban túl erős az antiszociális hatalomvágy, s mert ezt leküzdeni nem bírja, vagy földöntúli erőkkel magyarázza, vagy mint a fasiszták egy része, tudatosan vállalja. Igaz, hogy a baloldal sem angyalokból áll, még csak kifogástalan demokrata és kollektivista is kevés van köztük. De az a fő, hogy ezek ha nem is tudják, de már akarják legyőzni antiszociális tulajdonságaikat. A jobboldali viszont nem is akarja, mert nem hisz az emberben, megreked annál, hogy az ember javíthatatlan állat. S egyre megy, hogy ezt a javíthatatlanságot a bűnbeeséstől, avagy a majomtól származtatja-e.

	A tömegek viszont tisztázatlan érzéseikben és tisztázatlan érdekeikben magukban hurcolják úgy az antiszociális, mint a szociális tulajdonságaikat. Nem jutnak el a tudatosításhoz, tehát nem jutnak el a legyőzéshez sem. Éppen ezért, bár állandó követeléseikben és érdekeikben (megélhetés, humanizmus, béke) a baloldalhoz tartoznak, egyszer-másszor, különösen ha az ún. baloldalban csalódtak, a jobboldalra is átsodródnak. De mert ott sem anyagi előnyt, sem kiélési lehetőséget, de még csak jó bánásmódot sem találnak, holtbiztosan visszaérkeznek a baloldalhoz.

	Két kérdés van még, ami zavarja ezt a képet. Az egyik a diktatúra kérdése, a másik a fasiszta kollektivizmusé. Mert igaz, hogy a baloldalon is vannak számosan, sőt gyakorlatilag hatalmon is diktatúrapártiak, s a jobboldalon is vannak demokraták. Nos, a baloldali diktatúrapártiaknak a diktatúra nem cél, csak eszköz a hatalom megszerzéséhez, s mihelyst lehet, meg akarják szüntetni (más kérdés, hogy ez megyen-e, s ha nem, miért nem), viszont a jobboldali diktatúrapártiaknak valóban öncél és végleges kormányzati forma (lásd Führer-elv.) A jobboldali, tehát konzervatív vagy klerikális demokraták viszont nem igazi demokraták, mert csak a kialakult társadalmi rangsort, az uralmi hierarchiát védik, nem az emberi egyenjogúságot, amelyet nem ismernek el, és nem is akarnak megvalósítani. Szemléletük alapjában &#187;gyámkodó&#171;, tehát még mindig feudális.

	A fasiszta kollektivizmus pedig csak álkollektivizmus. Éppen olyan leplező eszköz, mint az antiszemitizmus. Engedmény a tömegek kollektív vágyainak és jelszavainak. Persze, mert a gazdasági kollektivizmus a magántulajdon rendszerében nem lehetséges, tehát ezt az uralmi totalitásos és faji kollektivizmus külsőségeivel kompenzálják. Alapjában még ezt sem az önkéntes összeműködés és önfegyelem útján, hanem hierarchikusan, a meglevő társadalmi tagozatok fenntartásával és megrögzítésével akarják, s így ez nem kollektivizmus, hanem kasztrendszer, amely megmerevedéshez vezet, s végül ha le nem rázza, a faj veszedelmévé válik. (Lásd: Indiát, Kínát - beteg, nyomorék népek.)

	*

	A III. kérdéshez:

	Én magam természetesen baloldali vagyok. Osztályhelyzetem és meggyőződésem azonossága ezt magától értetődővé teszi. Indokolását már megadtam fentebb. Harmadik megoldás alapjában nem lehetséges, bár elismerem, hogy vannak helyzetek, egyensúlyozó pillanatok két történelmi nagykorszak között, amikor csak ez az út lehetséges. De amikor dönteni kell, az emberiség megint feloszlik jobb- és baloldalra a fent meghatározott módon. S itt nem az a fő, hogy ez helyes-e vagy sem, hanem az, hogy ez van ! Nem lehet alóla kibújni

	*

	In Cobden, 4. évf., 7-8. szám (1937), 254-255.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Rados K. Béla: Ady és kora Spengler Oswald világképében (1928)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6941803</link><pubDate>2026-01-19 13:43:22</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Nálunk a társadalomtudományok művelői egyébként tiszteletreméltó koturnuszokon állva elmulasztják a magyar irodalom filozófiai kritikájának területén gyümölcsöztetni módszereiket. Holott a magyar művészek erős társadalmi, sőt politikai tényezők voltak minden időben. A külföldön már akadtak, akik merőben esztétikai és szubjektív megállapításokon messze túlmenve biztosan megalapozott tudományos világnézettel siettek a forrongó művészeti problémák megvilágítására (pl. Guyeau, Dilthey, Tönnies, Simmel, II. St. Chamberlain, Spengler, stb.).
]]></description><encoded><![CDATA[
	Századunk új irodalma körül sok meddő és időt rabló vitának vehetjük elejét, ha Spengler szemével közeledünk feléje. [1] Reprezentáns alak gyanánt kiválasztva Adyt &#8222;morfológiai szempontból&#8220; fogjuk vizsgálni jelentőségét azaz a mi magyar kultúrközösségünknek összes történelmi életformáihoz viszonyítva.

	A világ, ez a mi társadalmunk, sőt egész testi-lelki lényünk formába öntött és formák közt tovafejlődő láz. (A láz Schopenhauernél: Wille, Diltheynél: Erlebnis, Bergsonnál: Tartam, stb.) Valamely kultúra akkor egészséges, ha a legnagyobb erő láza egyúttal tökéletes formákban tud megvalósulni. Sokaknak érthetetlen, hogy Spengler a nyugati kultúra csúcspontját nem századok elejére, még kevésbé a jövőbe, hanem a barokk kor végefelé teszi, mindenesetre a francia forradalom elé. És erre mélységes okai vannak.

	Nálunk ennek a virágkornak Zrínyi és Katona közt kellett volna kedvező körülmények - magyar arisztokrácia, magyar polgárság, magyar királyi udvar esetén kifejlődnie hatalmas stílusban. A barokk művészben (például Berzsenyiben) a leghallucinálóbb magyar erő, a legexaltáltabb láz, szárnyalás is abszolút biztos formában tudott kifejezésre jutni. Nem csak versformát kell értenünk &#8222;forma&#8220; alatt, hanem történelmi, politikai&nbsp; formakereteket is. Berzsenyinek nem kellett hadakoznia az őt környező&nbsp; társadalomnak törvényes közéleti felépítménye ellen. Belészületett a tradíciók és erős konvenciók szövedékébe, de nem érezte a történelmet tehernek. Egy fél századdal később Petőfi már annak érezte, és titáni harcba keveredett a magyar nép érdekében mindezzel. Vajda, Reviczky még tovább mentek. Egész miliőjük polgári formavilágát tudatosan gyűlölték a nép szeretete nélkül. Madách sem vonzódott a néphez. Ádámmal szemben minden jelenetben az érdemetlen tömeg áll, úgy, miként Nietzschenél az Übermensch-sel szemben a Herde (&#8222;csorda&#8220;). Az állam, az egyház, a tudomány, a gazdasági élet formáit és intézményeit pedig olyan gyilkos luciferi szatíra epéjében füröszti Madách, akárcsak a vele kongeniális Ibsen. Madáchnál a folyton megújuló élet láza (Ádám) és ennek az életnek formája már nem alkotnak egymással derült egészséges kultúregységet, hanem kétségbeejtő diszharmóniát. Mi történt Berzsenyi óta a magyar társadalom és íróink pszichikai szerkezetében?

	A régebbi korok természetes patriarchális és erőteljes politikai hierarchiája néhány évtized alatt Európa-szerte elgépiesedett. A nemzeti felépítmény üres pargrafus-gyára, a hivatali akták egymást kergető egész hadosztályai, az adminisztráció nagyvárosi és bürokratikus jogrendi mechanizmusa, a gazdasági organizáció legcsodálatosabb fellegvárai majdnem falanszter-rendszerré merevítették életünket. Minden ember egy iktatószám lett a XIX. században, egy tétel a közigazgatási kettős könyvvitel kartoték-rendszerében, és feles-számú rubrikák Prokrusztész-ágyába került.

	Az élő társadalom tiltakozott az ilyen &#8222;formák&#8220; igája ellen. Ezért termelődött ki a XIX. században nálunk és külföldön az a sok titán, forradalmár, szabadsághős, Nietzsche, Stirner, kaput-falat döngető romantikus, Brand és a többi vergődő Ibsen-hős. Jámbor lelkek beszélhetnek realizmusról, naturalizmusról, verizmusról. Ma az egyetlen magyar, sőt európai valóság Madách fantasztikus falanszter-rendszere: a közösségi tonnáknak egy hatalmas méretű &#8222;csontvázkatedrálisa&#8220;, telve lázongó Cassiusokkal, álmodó, borsón térdeplő Plató[no]kkal, lázas homlokú Michelangelókkal - Adyval. Hányszor hallottuk, amint az erkölcsi, állami rendszer nevében az &#8222;Aggastyán&#8220; megfeddni kényszerült Adyt:

	Te ismét mértéktelenül fűtötted a kazánt.
	Valóban úgy látszik, hogy szenvedélyed
	Veszélybe hozni az egész falansztert. (Madách)

	Az élet szenvedélyes láza (Ady) és az élet formája (képviselője: Tisza István) korunkban nem alkotnak nyugodt magyar egységet, hanem pusztító harcban egymásra törnek. [2]

	Ady a magyarság mint Siegfried, Tisza István a magyarság, mint Wotan. Wagnernél az Alkonyt az idézi fel, hogy e kettő, Ösztön és Forma egymással meghasonlottak. Wotan a törvények őre, Siegfried elé áll dárdájával. Siegfried kardjának egy ütésével szilánkokká vágja azt, mire isteni parancsra fellángolva elég a világfa és a Walhalla. Ezért minden szó, mely Tisza Istvánt égig magasztalja, és Adyt meggyalázza, vagy megfordítva, szükségképpen a magyarság egyik arcának pofoncsapását jelenti, és közelebb visz pusztulásunkhoz. Az egyetlen helyes út önismeretünkhöz, ha abszolút történeti szempontból vizsgáljuk meg úgy Ady, mint Tisza történelmi tudatának hiányait. Spengler segítségével erre vállalkozhatunk.

	1. Mit látott meg Ady ezer év életéből és népe jelenéből?

	2. Mit nem látott meg, azaz mit nem becsült meg eléggé?

	Úgy saját, mint nemzete életében Ady szerette mindazt, ami formátlan erő, nyers láz, ősi ösztön, kaput-falat, Bizáncot-Bécset döngető tiltakozás, szabadon portyázó kurucság, a történelem császárainak, diplomatáinak és jogtudósainak asztalára csapó ököl, Petur bán.

	És gyűlölte mindazt, ami Forma, ami alkotmány, Pusztaszer, jogrend, királyi udvar és történelmi felépítmény architektonikája, kész intézmény, Werbőczy, pányva, keret és dogma, örök meder. Gyűlölte mindazt, ami a történelmi magyarság testének hideg páncélfegyverzete volt századokon át, mivel ő csak a magyar vér forróságát és belső lüktetését becsülte. Holott Spengler gradiózusan bizonyította be, hogy a vér dinamikájának belé kell ömleni történelmi életünk formáiba: stílusokba, tör­vénykönyvekbe, politikai keretekbe, egyházi szimbólumokba, gazdasági eszközökbe, stb. Százados intézmények és konvenciók száraz sejtfalait ki kell tölteni az élet mozgékony protoplazmájának. Csak protoplazmából nem állhat egy organizmus sem. Csak sejtfalakból szintén nem. Nietzsche és Ady megkísérelték elvetni az összes sejtfalakat. Ök csak Élet, csak Vér, csak Wille, csak Láz akartak lenni: csak élő protoplazma. Tisza megkísérelte az ellenkezőt. Ő a sejtfalakat, intézmények és nemzetpolitikai dogmák kereteit fontosabbnak tartotta. Üres sejtfalak mozaikjából akarta összestilizálni történelmünket. Nem sikerülhetett ez sem.

	Ady a múltból csak azt csodálta, ami ősi formátlan ösztön. Lázas szemei előtt táncol &#8222;vad népe Bajának, véres fejű avarok&#8220; (II. 10. [3] és Ond vezér rabolt ló hátán (IV.8.). A Dálkisasszonyok portyázó elszöktetően kívül (IV. 11.) feltétlenül ott volt Ady őse azok közt a legények közt is, akik a Sankt Gallen-i kolostorban dárdáikkal szurkálták a barátok hordóit, kurjongattak, táncoltak és birkóztak &#8222;ős Kajánnal&#8220; a szemöldökfákig lobogó tűz körül. Békételen Koppány és Vazul még előfordulnak Ady verseiben de ami állammá alakulásunktól fogva Dózsa Györgyig és Dózsa Györgytől Táncsicsig történt, egy kis Mátyás királyhoz írt panaszon kívül nem ragadták meg őt. Szerette mindazt, ami &#8222;ősi&#8220;, de nem azt, ami &#8222;történelmi&#8220;, ami intézményekben, formákban lefolyó élet. Ne szégyenkezzünk bevallani, hogy Adynál az egész látható magyar történelem hiányzik.

	&#8222;Árpáddal jött, magyarul élt&#8220;, de már
	&#8222;Anjouknál kopját nem törött&#8220; (VI. 111.)

	Adyból a rousseau-i volonté générale, a mai modern magyar népfenség kuruc formairtózata beszél. Így érthető, hogy Adyra a legtermékenyebb hatással a kuruc kor volt (azon kívül Dózsa). Ha ötven válogatott kuruc rigmusát lenyomatnánk Thaly gyűjteményébe, valószínűleg csak kivételes szépségükkel ütköznének ki onnan.

	Hogy azonban még élesebben lássuk Ady történelmi tudatának terjedelmét, tanulságos összevetni a Zrínyiével, Berzsenyiével, Vörösmartyéval. Utóbbiak a történelmi felépítmény költői voltak. Ezért elsősorban azt látták meg, ami történelmi Forma: várak, sáncok, bástyák, párduc kacagány, fegyverzett páncél, &#8222;titusi trónus&#8220;, &#8222;Terézia bajnoki&#8220;, &#8222;felkölt nemesség&#8220;, Budának tornyai, főurak azaz a &#8222;nemzet&#8220; színe-virága. Ady nem tehetett róla, hogy ő Petőfi, a nép és kuruc költészet felfedezése után már Móricz, Bartók, Kodály, Szabó Dezső kortársa lett.

	Ady alulról tekint szerteszét az országban Esze Tamás (IV. 16.), Kuruc Ádám (IV. 19.), Dózsa és Józsa testvér (IV. 70.) szemével. Mesebeli János, azaz a magyar Nép fiainak szenvedélyével olyanokat lát, amik éppen Zrínyinél és Berzsenyinél hiányoztak.

	&#8222;Lentről nézem ős terebélyed
	Piros csodákkal rakott Élet&#8220; (II,. 20.)

	Felfelé &#8222;eb ura fakót&#8220; kiált, és a magára hagyott szegény bujdosólegények módjára csóvát hajít &#8222;az ódon vad vármegyeházra&#8220; (II. 32.), a &#8222;Hazugságházra&#8220; (IV. 130.), azaz a közélet mai formáira, s a &#8222;Rotschildék palotájára&#8220; (III, 162.).

	Ezért kerül szembe gróf Tisza Istvánnal, a közösségi életformák vasvesszős inkvizítorával, a nemzetpolitikai dogmák élő bullájával. Ady Endre a Sínai-hegy alatt zúgolódó, elégedetlenkedő és kicsapongó Nép. Tisza István a hegyen készült kőtáblák merev tízparancsolata. Mindig keservesen megfizetett tévedés, hogyha a Nép és az Alkotmány,&nbsp; az Ösztön és a Törvény, protoplazma és sejtfal nem találják meg egymást. Lehet, hogy a törvénytáblákat eltörli egy történelmi napfogyatkozás haragos órája. Tiszát meg lehet ölni. A szenvedésektől agyonsanyargatott nép frenetikus táncba foghatott az aranyborjú körül. De bizonyos, hogy elpusztulunk, ha népi ösztön és törvényes fegyelem továbbra is mint forradalmi és ellenforradalmi princípium, dühös ellenségként állanak szemben egymással.

	Ady Endre a Platón által a Symposionban leírt művészmámorban úszó Athén. Legyen szabad emlékeztetnem Ady sok athéni hangulatú versére:

	&#8222;Khiron kertjében zene zengett,
	Nem halott Athén aranyifja
	Soha szebbet&#8220; (II.)

	Lásd továbbá: (II. IV., 109.); Büszkén írta Ady:

	&#8222;Hellászi bölcsek és költők
	Nagy életét élhettem egy kicsit,
	Kinek szívét viszik
	Magasba: finom és rózsás hetérák.&#8220;&nbsp;(IX., 155.)

	Ha Ady Endre Athén, akkor Tisza István: Spárta. A görög kultúra pedig azért pusztult el, mert Athén és Spárta&nbsp; a peloponnészoszi háború előtt és alatt egymás erejét dúlták fel. Athén szilaj vérű ifjúsága szétrúgta a közösségi formakereteket. &#8222;A Láznak ifjú csapata&#8220; megtámadta a családi, jogi, állami és kulturális sejtfalakat. Spárta viszont a maga zordon merevségével a tradicionális feketelevesre és a phalanx-hadrendszer kalodájába akarta kényszeríteni a túlpezsgő életet.

	A nagy kultúra a fiatal szív és az öreg ész együttes alkotása. Ady Endre szinte megölte magában az egyik princípiumot: az észt, a kategorizáló, moralizáló öregséget. Agyát minduntalan vér borította el. Viszont Tisza a 25 éves Petőfit fojtotta meg magában, és a raisont túlságosan előtérbe tolta (államraison!). Egyiknek alakja sem teljes tehát. Keresem ma azt az embert, aki elmondhatná magáról Tagore szerint: &#8222;Én mindig oly fiatal vagy oly vén vagyok, mint legifjabb vagy legidősebb a faluban.&#8220;

	Tisza a magyarság, mint statikus rendszer. Ady a magyarság dinamikai előtörése. A fizikai világrend is csak dinamika és statika egységében fejlődhetik tova kataklizmák nélkül. Mert ha a dinamikai erő áttöri a statikai világformációkat, akkor vulkánerupciók, természeti forradalmak, áradások és testi elvérzések támadnak. Míg ellenben az elszáradt fa sejt- és edényrendszeréből éppen a dinamikai erő, az éltető nedvár hiányzik.

	Ady elképzelése szerint a magyar történelem örök vulkánkitörés, örök kurucság volna, úgy, miként az ő élete is az volt. Tisza István szerint pedig az intézmények rendszerének politikailag fegyelmezett geometriája. Holott a magyar kultúrának mindkét faktorra szüksége van. A történelem nem kizárólag &#8222;Vér és Arany&#8220;, mint Ady hitte, hanem Vér és Geometria, Láz és Forma, Szív és Fej, más szóval Ady és Tisza egyszerre, de nem egymás mellett.

	Ady &#8222;eljátszotta az öregségét&#8220; (III, 99.), Tisza ellenben azért dicsérte meg Arany Jánost, &#8222;mert sohasem írt szerelmes verset&#8220;, sőt egy életírója szerint &#8222;Goethét nem szenvedhette&#8220; a műveiben olykor felcsillanó erotikus felfogás miatt&#8220;. [4]

	Tisza sohasem volt gyermek, mindig csak atya és nagyatya. Ady meg sohasem volt atya, örökké csak nagy gyermek.

	Természetesen kissé túloztunk az eddigiekben. Teljesen, azaz száz százalékig formátlanul Ady sem élhetett. Tisza sem volt kizárólag közösségi Forma. Ady csak akart lenni lázas &#8222;lidérces messze fény&#8220;, formától nem korlátozva. Pillanatokra igen sokszor szabadulhatott is minden formától. Ez a tiszta hallucináció, az ihlet sajátosan mámoros részegsége, mely minden logikumtól, szavaktól, testszerűségtől, értelemtől, erkölcsi világrendtől mentes lázas vízió. A vers már ennek az őrült muzsikának szilárd halmazállapotú csapadéka, és csak másokban lehet ismét vízióvá. Ady ihletlázának formában való megtestesedését is megvetette, muszájból végezte el később is. &#8222;A vers csak cifra szolga&#8220;. &#8222;Én el szoktam pusztítani verseimet fogyó életem növekvő lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében&#8220;. Később &#8222;megkegyelmez&#8220; néhány hangulatának. &#8222;Engedem őket létrejönni&#8220;.

	Azonban milyen szavak, milyen összetöredezve gyónt formák! &#8222;Érthetetlennek&#8220; mondották azok, akik sok logikumhoz, klasszikus raisonhoz, józanul rendezett stílushoz, pontos műfajhoz voltak szoktatva. Adynál pedig mindezeket a nyugodt formákat úgy áttöri folyton a tomboló belső Láz, mint egy vágtató vad mén a pányvát, szíjakat és a kerítéseket. A klasszikus &#8222;stílus&#8220; eme paralízisét már Vörösmarty kezdte meg, a &#8222;Vén cigányban&#8220;, mint Schöpflin kimutatta. [5]&nbsp;

	&#8222;Véred forrjon, mint az örvény árja.
	Rendüljön meg a velő agyadban&#8220; írja ott Vörösmarty.

	Különben az egész romanticizmus, de főleg a szimbolizmus visszavezethető egy Európa-szerte bekövetkezett agyvelőrázkódtatásra. Maga Ady írta: &#8222;Nietzschéről azt sütötte ki egy francia orvos, hogy memóriája fogytán, paralízise nőttén lett egyre szédítő mélységek fölött járóbb és újszerűbb a nyelve. Nietzsche sok mindent a maga kamerárius nevén nevezett volna meg, de nem jutott eszébe a szükséges köznapi szó. (...) A (láz-zseni) hatalma elvész a szótár-szavak fölött, patológikus kényszer, parancs olyan logikai bukfencekre bírják, hogy önmaga elszédül, ha leírta, ha olvasta, hogy milyen újat és igazat írt le&#8220;. [6]

	Hajdan (például Berzsenyinél vagy a farancia klasszikusoknál) Láz és Forma, vér és észszerű rend együtt alkotott művészetet. Ma a két elem világszerte szétvált úgy a kultúrában, mint a közéletben. Az irodalomban ma az egyik oldalon állanak a forma mesterei: előkelően csiszolt &#8222;stílussal&#8220;, akadémikus pedantériával, a regényekben érthető, de kieszelt történetek cselekményeivel, masszív szerkezettel, illedelmes erkölcsi világrenddel. Azok az olvasó és kritikuskörök, akik tanárok módjára elsősorban az intelligenciájukkal, azaz a fejükkel élvezik a kultúrát, általában ezek pártján vannak. &#8222;Die lebendige Form ist zur Formel geworden, die ebenfalls Stil besitzt, aber stilvolle Starrheit, den versteinerten Stil der Kaste&#8220; [&#8222;Az élő forma képlet lett, amelynek ugyan van stílusa, de ez a stílus merev, a kasztok megkövesedett stílusa.&#8220;] - mondja Spengler. [7]&nbsp;

	Viszont a másik oldalon a Láz ökölrázó megszállottjai Forma nélkül izzanak a vér vastrónusán. Gondoljunk a világirodalomban a folyton hallucináló Poe Edgárra, a versforma partvonala nélkül örökké hullámzó Walt Whitmanre, a rendszergyűlölő Nietzschére, a logikus forma ellen lázadó, tiltott tüzet szétdobó Prométheuszokra. Ezek lesajnálják a stílust, az erkölcsi világrend acélszerkezetét, a dogmákat, a versformákat, a műfajokat, sőt a szavak és mondatok nyelvtani rendjét is. Mert fő a Láz! A nagy modern regényben nincs többé cselekmény, rend, értelmes tankönyvekben összefoglalható történet, azaz logikum, mint hajdan Jósikánál, Eötvösnél, stb. Egy Dosztojevszkij-regény nem más, mint óriási tiszta hallucináció, rettenetes fantomok kavargása. Épp úgy nem lehet értelmesen összefoglalni, mi történik Zola &#8222;Patkányfogójában&#8220;: bestia lelkek ezrei gazolnak az ösztönök irdatlan bozótjában. A mai regényből már épp úgy hiányzik a francia kertész rendező raisonja, mint &#8222;egy dél-amerikai buja őserdő vegetációjából&#8220; (Szabó Dezső).

	Így jutott el korunk az &#8222;érthetetlen&#8220; futurizmushoz, egyfelől, mely programszerűen gyűlöli a logikumot. A formákat feláldozza a láznak. Viszont a kubizmus ellenkezőleg, valóságos hideg ábrázoló geometriát csinált a művészétből, amennyiben síkok, háromszögek, négyszögek tisztán formális térszemléletéből összekonstruáltan szögletesre stilizált embereket és állatokat szerkeszt.

	Ady nem formálta költői személyét. Előtte még minden költőnk stilizálton véste be magát az irodalomtörténetbe. Zrínyit csak páncélingben, fegyverei közt láthatjuk, Pázmányt a szószéken érseki ornátusban a Vulgata előtt. &#8222;A magyarokhoz&#8220;, a &#8222;Himnusz&#8220;, a &#8222;Szózat&#8220;, a &#8222;Talpra magyar&#8220; költői az ország dobogóján állanak zsinóros attillában, és hazafias szimbólumoktól környezetten. Adyban &#8222;nincs semmi retorika (formaszeretet), úgy ahogy van, tépett lelkével, csapzott hajával, szenvedélytől petyhüdt arcával, kíntól dadogva áll&#8220; előttünk (Schöpflin szerint), vagy üldögél kiskocsmájában, hotelszobájában, esett fejjel, hanyag kurucsággal, kupa bor előtt.

	A tiszta retorikát, a díszmagyart, a nemzeti kokárdát, a múlt fennmaradt tiszta formáit pedig felöltötték mások, kik üzembe vették az ünnepélyes jubileumok szószékeit.

	Itt is szemben áll tehát a két csoport: azok, akik csak a vér belső láza szerint magyarok, és azok, akiket a történelmi formaruhák mutatnak jó unokáknak. A külső látható forma után ítélő közvélemény természetesen csupán az utóbbiakat tartja jó magyaroknak. Holott mindkét fél széthasadt kultúránknak csak egyik princípiumát képezi. A kettőnek egysége alkothat majd újra egészséges kultúrát. Spengler ugyan e reményt már feladta a nyugati kultúrára vonakozóan.

	Ezek után nem csodálkozhatunk azon, ha Ady versformáira se ügyelt túlságosan. &#8222;Verselése távol van a gépies pedantériától&#8220;, &#8222;az ortodox verstan szabályai ellen írt&#8220;, állapította meg az ebben nagyon illetékes Babits. Többnyire beérte a legminimálisabb formakellékekkel, és inkább csak a belső zenére hallgatott. Kívül megfelelt valami szabadvers, csokonais vagy kurucos, népies mundér, rongyos suba. A szakadozott nadrág alól sokszor kilátszik az inge csücske. A sorok vér diktálta ütemei közé szívesen potyogtatott belé disszonanciákat. Verselési sansculottizmusa sokhelyütt olyan nyilvánvaló, hogy legtöbb költeményét ki szeretnék emelni a műköltészet köréből. Vér szerinti népies, paraszti ősköltészet ez minden történelmileg kialakult műforma elhanyagolásával.

	Egyedül a testi ruházkodás terén respektálta Ady a mai városi formákat. A ruhák filozófiája sokkal fontosabb, mint hisszük. Tudta ezt Balzac, úgyszintén Carlyle, aki nemes pátoszával és szakadozott stílusával egy szép kötetet írt róla. (&#8222;Sartor resartus&#8220;). Nagyon jellemző például a forradalmár Petőfire, hogy egy rongyos nyakkendő miatt épp a hadügyminiszterrel, a fegyelem vasaltnadrágú legfőbb őrével gyűlt meg a baja. A romantikus ruházkodás másik véglete épp oly jellemző Wilde-ra nézve. Extravagáns esztéta ruhája szervesen hozzá tartozott különc dandypoézisének fiziognómiájához. Tisza Istvánt Benczúr nem festhette másként, csak prémes, zsinóros díszmagyarban, sötétbíbor bársonytógával, rendjelekkel, csontos kezével, aranyművű kardjának markolatán. Ady történelmi formagyűlölete sohasem lett volna ilyenre kapható. Nem csodálnám, ha még a márciusi piros-fehér-zöld kokárda viseletét is felesleges képmutatásnak bélyegezte volna. Ő csak vér szerint akart magyar költő lenni, és ezzel sajnos sokat megtévesztett magyarsága felől.

	Hisz már Carlyle megírta említett könyvében, hogy polgári ruhaszabókon kívül van egy sokkal nevezetesebb Szabómester: a történelem. Szokások intézmények, szimbólumok, alkotmányok, dogmák, törvénykönyvek, valahogy ezekbe a ruhákba is belé kell bújni minden egyénnek, mert különben az egyik oldalon elégedetlenkedő nép-lázban didergő sansculottok fognak szemben állni szép, de üres és póznákkal bélelt madárijesztőkkel, melyek, mint Vilmos császár mondta az előtte megjelenő magyar díszruhákról - &#8222;nagyon naftalinszagúak&#8220;. Emberek, nyugtalan vérű magyarok, vegyétek magatokra a társadalom ruháit! Ruhák, egyetemek, egyházak, intézmények, akadémiák, fogadjátok be magatokba az Életet, a magyarság vérét. Ez a magyar Untergang elhárításának egyetlen és nem sokáig választható módja.

	Budapest.

	*

	[1] Spengler: &#8222;Untergang des Abendlandes&#8220; (A nyugati kultúra alkonya) című mű es más tanulmányok zseniális szerzője.

	[2] Hangsúlyozzuk, hogy itt nem Tisza, vagy Ady személye a fontos, hanem a kor lelki állapota. Bármelyikük helyett más neveket helyettesíthetünk be.

	[3] Ady-idézeteknél rövidség kedvéért a köteteket a megjelenés időrendjében római számmal jelöljük (Új Versek I., stb.) a lapszámot pedig a legújabb kiadás szerint.

	[4] Schmidt Henrik: Tisza István boldog évei, 113. o.

	[5] Magyar írók, 9. o.&nbsp;

	[6] Magyar Pimodán. 1911, 31. o.

	[7] Untergang II., 411. o.&nbsp;

	*

	In Hid [Híd], 2. évf., 5. szám (1928), 226-232.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Adolf Grabowsky: A tér és a történelem különleges problémái (1960)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6941680</link><pubDate>2026-01-15 09:42:41</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	43. § Természetvédelmi területek és parkok

	Nyilvánvaló, hogy a térbeli végzet [Raumschicksal]&nbsp;vagy a tér leküzdése [Raumüberwindung] közötti választás szorosan összefügg a kulturális kérdésekkel, és hogy a geopolitika, mint a politika és a történelem megértésének eszköze, figyelemre méltó kultúrfilozófiai aspektussal is rendelkezik. Ismételten emlékeztetünk a tér féktelen leküzdésével szembeni reakcióra, amelyet a manapság már világszerte elterjedt természetvédelmi területek és természetvédelmi [nemzeti] parkok egyaránt dokumentálnak. E ponton ki kell emelni egy jelenséget, amely közvetlenül Rousseau tematikájából fakad, és amely ma is heves vitákat vált ki: a kertrendezés mikénti megítélésének változását. A kérdés akként merül fel, hogy a kertet, mint a ház mellékszárnyát, integrálni kell-e a ház architektúrájába, vagy inkább a természetes tájhoz kell-e a lehető legjobban igazodnia.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Amint az várható volt, elsődlegesen a kastélykert vagy egy nagy középület kertje jöhet szóba. Miután a reneszánsz és a barokk korszakban az építészeti szempontból kialakított kert abszolút elsőbbséget, sőt egyedüli rangot élvezett, a tér leküzdése diadalmaskodott. Rousseau nyomán azonban [e koncepció] állítólagos ellentétjeként, az úgynevezett angolkert vált népszerűvé. Ez azonban jelentős mértékben szintén a tér leküzdését jelentette, dacára annak, hogy úgy képzelték el, mintha az ember nem avatkozott volna a természetbe, mivel egy kertművész [Gartenkünstler] tervezte, s a rétek, illetve a magas fák csoportjainak váltakozása festői hatást kívánt kelteni.&nbsp; A Költészet és valóság című művében Goethe arról a korszakról beszél, &#8222;amikor a kertépítéshez ugyanúgy építészek tanácsát kérték, ahogy manapság a tájképfestők éleslátását veszik igénybe&#8221;. Az áttörést Poussin és Claude Lorrain hősi tájképei készítették elő, amelyek idealizált embereket, egy aranykor teremtményeit ábrázolták, akik monumentális és kimért mozdulatokkal mozogtak a gyakorlatilag érintetlen, csodálatos természetben. Ám amikor a francia forradalom előestéjén az ókor - inkább a római, mint a görög - újjáéledt, a parkokba előszeretettel telepítettek romokat és barlangokat.

	Az egész ugyanis egy park volt, nem pedig kert, és már ezért is, ellentétben a reneszánsz és a barokk korszakkal, nem a ház kiterjesztése. Versailles-ban a két típus találkozik: a nagy kastély kertje szigorúan építészeti jellegű, nyitott és lineáris, árnyékot adó fák nélkül; száraz, ha úgy tetszik, fallal körülvett természet, mégis a szökőkút műalkotásaival&nbsp; feloldott, s ezért mámorító; ezzel szemben a Kis-Trianon kastély angol stílusú parkja árnyas és bensőséges, mesés egyszerűséggel. A barokk kastélykertben krinolinok és parókák uralkodtak a civilizáció és a kultúra mellett, Kis-Trianonban pedig az udvaroncok pásztorfiúkat- és lányokat játszottak udvarhölgyeikkel. A parókát eltörölték. De az végül is csak kölcsönvett természet volt. Nagy Frigyes eredetileg teljesen egységesnek, szigorú geometrikus tagolásúnak, a racionalista felvilágosodás termékének képzelte el Sanssouci-kertjét, de végül alkotása egy részét ő is az új festői stílusnak szentelte.

	Még ha egy kertnek pusztán természetesnek kellett volna lennie, valójában mindig is a természet alakításának egy formája, a tér leküzdésének módozata volt. Ennek mértéke természetszerűleg koronként és kultúránként jelentősen változott. Például helytelen az a gyakran hangoztatott állítás, hogy az ókori kertek teljes egészében építészeti jellegűek voltak. Az Odüsszeia hetedik énekében található Alkinoosz kertjének lenyűgöző leírása, amelyet Goethe is lefordított.

	Ez egy haszonkert volt &#8211; jóllehet, rendkívül rendezett &#8211;, melynek egyetlen művészi vonása abban rejlett, hogy két gondosan kialakított patak tagolta. Közvetlenül a házhoz csatlakozott, de nem annak építészeti meghosszabbítása volt. A patakok lendületes folyása a kertben nem volt véletlen, hiszen a kert alkotója, amennyiben akár csak egy csepp művészi vénával is rendelkezett, bármikor érezte a késztetést az alakításra, a térbeli korlátok leküzdésére. Egy rajnai kertészeti kiállítás kapuja felett egykor a következő gyönyörű felirat állt:

	A természet gyakran játszotta Veled játékát,
	Most pedig, művész, Te játszhatsz vele!

	Valami kimondhatatlan dologra történik itt utalás: a művész bosszút áll a természeten, amely a parancsolatait diktálja. S ez marad végül is a kert lényege: a természet olyannyira antropomorfizálódik, hogy vagy tiszta művészetté válik, vagy az otthonunkká, amelyben élünk.&nbsp;Az egyik értelmezési lehetőséget&nbsp; az építészeti kert teraszain és folyosóin szétszórt antik vázák és istenszobrok szimbolizálják; a másikat pedig a bokrokkal borított kerti házikó és a pavilon. A Biedermeier korszaka jelenik meg a szemeink előtt, amikor Jean Paul-t pillantjuk meg egy régi rajzon, amint rímeket farag a pavilonjában.

	44. § A térérzet

	A művészben intenzíven él a természet legyőzésének vágya, de e vágy alapvetően minden olyan emberben ott lakozik, aki túllépett az emberiség legkorábbi szakaszán. Emlékezzünk csak arra, hogy eleinte semmilyen tevékenység sem létezett a természettel kapcsolatban: az emberek összegyűjtötték, amit a természet gyümölcsök és apró élőlények formájában kínált, és egyébként is igyekeztek alkalmazkodni hozzá. Hamarosan felébredt azonban a homo faber, a kézműves, aki a kezeit szerszámokkal egészítette ki, s így szembeszállt a természettel &#8211; amire egyetlen állat sem képes. A természet legyőzése, bármilyen formát is öltsön, az emberiség ismérve. Rousseau &#8222;Vissza a természethez!&#8221; felhívása nem volt más, mint egy aktivista fordulat, amely hatalmas új formálóerőt feltételezett. A mai vizuális művészetekben, amelyek éppen ellenkezőleg, úgy vélik, hogy kimerítették naturalista lehetőségeiket, és az expresszionizmusban, a szürrealizmusban, illetve a nonfiguratív művészetben, a természettől való teljes elfordulásban keresik a megváltást; a természet legyőzésére irányuló törekvés fokozatosan egyre erősebbé vált. Van benne nagyság, de az absztrakt művészetben &#8211; amint azt korábban tárgyaltuk &#8211; a sémák szembetűnőbbek, mint a nagyság. Ha az ember testből, lélekből és szellemből áll, és ez a hármas szám egyúttal egy háromságot is jelent, akkor a test, a természeti elem soha nem vethető el. Az absztrakt művészetben a rend, az ellentét, a feszültség és a színélmény tényezői minden bizonnyal tisztábbak, tehát elemibb és zártabb formában jelennek meg, mint a figuratív művészetben, hiszen a művésznek nem kell a természettel foglalkoznia, de éppen azért, mert hiányzik az a fáradságos erőfeszítés, hogy e dimenziókat a természetből kinyerje, és így hiányzik a természettel való versengés is, a művész leegyszerűsíti küldetését, és túlságosan megkönnyíti a dolgát. Ahelyett, hogy elérné az általa kívánt végső formát, végül a sablonosságnál köt ki. A sablonosság külső veszélye az absztrakt művészetben merül fel (lásd a másod- és harmadrangú absztrakt művészek rettenetes seregét), míg a sokkal nagyobb és fontosabb önveszélyeztetés [Selbstgefährdung] az ábrázoló művészet fáradságos meghódításából fakad.

	Valószínűleg azért szorította ki a kép a sajtóban, a filmekben és a televízióban olyan könyörtelenül a szót és a szellemet, mert manapság a képzőművészetek nem fordítanak elegendő figyelmet vizuális szükségleteinkre. Mégis, néhány kulturális filmtől eltekintve, a fényképezés nem teszi lehetővé, hogy úgy tapasztaljuk meg a természetet, hogy értelmezni [is] tudjuk az emberiségre gyakorolt hatását. A túrázás és az utazás sem biztosít nekünk ilyen élményt. Más a helyzet a természehez többé-kevésbé közel álló képzőművészetben, ahol egy igazi alkotó munkálkodik: minden ecsetvonás vagy vésőcsapás egy olyan élményről árulkodik, amely átjárja a fogékony nézőt. Lokális élmény, nem absztrakt általánosság. Ebben az értelemben mondta a nagy francia festő, Maurice de Vlaminck, a forradalmi Fauves (szó szerint &#8222;vadállatok&#8221;) tagja: &#8222;A művészet lokális. Mert a művészetnek gyökerei vannak. Él. A talajból fakad.&#8221; A művészet ilyen hatása azonban nem mentesít minket attól, hogy magunk is meghódítsuk a térérzetet, a természet iránti érzésünk lényegét, és a térbeli kapcsolatok tanulmányozása, ahogyan azt a geopolitika tanítja számunkra, segít ebben.

	Az &#8222;érzés&#8221; szó arra utal, hogy itt nem annyira intellektuális, mint inkább lelki-szellemi erők játszanak szerepet. Valóban szerepet játszanak, ahogyan a fent idézett vers is a természet és a művész játékáról beszél. Schiller óta tudjuk, hogy a játékösztön az emberben élő alkotóerő, amely sokkal több, mint pusztán gyermeki szórakozás. Ösztönként a természetben gyökerezik, de a lélek birodalmába emelkedik, elemi energiával tölt el minket anélkül, hogy a brutalitás áldozatává válnánk. Így játszik a térérzet a Földdel, kreatívan és anélkül, hogy elválasztaná egymástól a természet és a lélek erejét. Mindkettő előfeltétele tehát a belátásra épülő, a teret részletesen értékelő és hasznosító szellemnek. Ez Schiller két alapösztöne, az érzéki vágy az anyag iránt, valamint az intellektuális&nbsp;vágy a forma iránt, amelyek együttesen alkotják a játék kreatív ösztönét.&nbsp;

	45. § A térérzet és az időérzet

	A térérzethez csatlakozik az időérzet, a koreográfiaihoz pedig a kronológiai tényező. Kétséges lehet, hogy a történelem működésének megértése pontos előrejelzéseket ad-e a jövőre nézve, mivel a produktív emberek kiszámíthatatlan cselekedeteit nem lehet figyelmen kívül hagyni, vagyis a humán tudományokat és a természettudományokat nem lehet egyszerűen összekeverni a 19. századi dialektikus materializmus stílusában &#8211; egy dolog azonban biztosan lehetővé teszi a történelmi folyamat megértését: az idő érzékelését, az általunk elért történelmi szakasz - a korszak, amelyben élünk - valódi értelmezését, s onnan bepillantást enged a[z el]következőbe. Lehetőség szerint egy prognózis, nem pedig egy jóslat szükségeltetik ahhoz, hogy történelmi szempontnól kilépjünk a múlandóságból. Az emberek sokat beszélnek, bár amatőr módon, az egzisztencializmusról; itt viszont a lényegi létezés feltételéről van szó. S azáltal, hogy megtaláljuk utunkat mind a térben, mind az időben, megszabadulunk attól az őrülettől, amely a tömeg és a tömegesedés révén áraszt&nbsp; el bennünket. A tömeg teljesen elszemélytelenít minket, amint kisebb mértékben a modern élet szabványosításából eredő tömegesedés is; így a nivellálódással és az uniformizálódással a személyes szabadság is kicsúszik a kezünkből.

	A személyes szabadságot azonban a történelmi szabadság az időérzékkel párosulva segíti; ahogyan fordítva, a személyes szabadsággal járó öntudat útmutatóként szolgál a történelemben való eligazodáshoz, és így a tőle való távolságtartáshoz is. A kortárs történelem, a current history&nbsp; újdonsült tudományága azért olyan jelentős,&nbsp;mert a legnehezebben elérhető történelmi távolságban, a közvetlen jelenben példásan megtanít minket a történelmi távolságtartásra.

	Végül, de nem utolsósorban ehhez csatlakozik a már tárgyalt térérzék, amely először nyitja meg előttünk a Földet, és különösen tevékenységünk helyszínét, aktivizálva minket a tér kegyeiért folytatott küzdelemben. Az idő- és térérzék kombinációjából fakad a goethei rátermettség [Tüchtigkeit] fogalma, amelyet nem szabad pusztán házilag készítettnek, sokkal inkább egyetemes eligazodási képességnek tekinteni. &#8222;A bátraknak nem néma a világ.&#8221; Ez a százéves Faust legérettebb meglátása, hasonlóan Goethe 1827. március 19-i felhívásához Zelterhez: &#8222;Folytassuk a munkát, amíg, egymás előtt vagy után, a világszellem hívására, vissza nem térünk az éterbe!&#8221;

	46. § A természettel való szembenézés, mint kihívás

	Az ilyen reményteljes kilátások azonban nem csábíthatnak minket banális optimizmusra. Nem a nukleáris fegyverek használata által előidézhető szörnyű jövőre gondolunk, ez ugyanis túlságosan kézenfekvő ahhoz, hogy jelen sorokban&nbsp;megemlítsük. [Sokkal inkább] egy geopolitikai szempontból felmerülő problémára gondolunk. Számunkra nem annyira a természeti, mint inkább a történelmi aspektusa fontos a geopolitikának; a természeti aspektus [ugyanis] nem ad okot pesszimizmusra, a történelmi viszont mindenképpen. Természetesen továbbra is igaz marad, hogy a természet végül győzedelmeskedik az ember erőfeszítései felett, de minél inkább kihívások elé állít a természet, és minél tudatosabban reagál rá az emberi szellem, annál erősebbé válik az emberiség ereje. A primitív ember még nem rendelkezett ezzel a reakcióképességgel, de az azóta eltelt fejlődés bebizonyította, hogy e képesség az emberben rejlik, és folyamatosan növekszik. Itt az Arisztotelész által tanított entelechia hat és működik: az a minden lényben rejlő céltudatosság, amely a saját típusának tökéletesítésére törekszik. Az állatok és a növények is&nbsp; rendelkeznek e képességgel, de csak a természethez teljes mértékben kötődő birodalomban. Csak az emberiség emelkedik föléjük, és e hatalmas szakadékot közte és az összes többi teremtés között eddig egyetlen leszármazási elmélet sem tudta megmagyarázni.

	&nbsp;

	Platón, bármennyire is tele volt nagysággal - valószínűleg éppen e nagyság okán - az ideákat a felhők szférájába emelte, és csak árnyékszerűen engedett számunkra részvételt. Arisztotelész viszont megmutatta nekünk, hogy magunkban hordozzuk azt. Az isteni tehát bennünk lakozik, és minden ember rendelkezik vele, még a legjelentéktelenebb is. Ehhez azonban egy második dolog is kapcsolódik, egy olyan mínusz, ami valójában plusz: a legteljesebb tökéletességet soha nem érhetjük el, mivel az csak Istenben lakozik, akit Arisztotelész mozdulatlan mozgatóként aposztrofál. Egyre jobban érezni magunkban ezt az Istent, ami által egyszerre válunk alázatosakká és büszkékké &#8211; ez az emberiség ambivalens sorsa. Minél jobban fejlődünk, annál kisebbek és nagyobbak leszünk. A tudatos ember számára nem létezik ateizmus, csak egy dogma, amelyet elfogadhat vagy elutasíthat. Dönthetünk abban a kérdésben is, hogy a természetet azonosítjuk-e Istennel, hogy Istent a világegyetem fölé helyezzük-e, vagy végső soron azt mondjuk-e, hogy a világegyetem Istenben nyugszik &#8211; mindezekben az esetekben hiszünk az isteni létezésben.

	&nbsp;

	47. § A történelem tragédiája

	&nbsp;

	Egy sokkal pesszimistább, pontosabban tragikusabb történelemszemléletre már utaltunk a 4. §-ban. Hegel számos nagyszerű kijelentése közül az egyik az, hogy a világtörténelem nem a boldogság termékeny talaja. Míg minden ellentét egyesül Istenben &#8211; Nicolaus Cusanus coincidentia oppositoruma &#8211;, a történelem valóságában ezek távol állnak egymástól. S ha a cusanusi tanok szerint az örökké rejtőzködő Isten, a deus absconditus nem tudja szavatolni az emberiség biztonságát, és az Egyháznak &#8211; lényegében mesterségesen &#8211; közbe kell lépnie, hogy betöltse ezt az űrt, akkor a történelemben még kevésbé lehetséges a biztonság. Itt a harcias elem uralkodik. Beszéltünk az állam nyújtotta biztonságról, de ez mindig relatív marad, ami kétségeket vet fel az ideális állam mindenféle felfogásával szemben. Még ha egy állam gazdasági helyzete stabil is, az egyes országok eltérő rendszerei között harc bontakozik ki, és ha e harc egy felsőbbrendű entitás javára dől el, akkor az új rendszer kollízióba kerül a régivel. Ez a történelem dinamikájából fakad, és megóv a romlástól, de az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban olyannyira hangsúlyozott boldogság nem lelhet itt helyre.

	&nbsp;

	Gyógyítható, vagy legalább enyhíthető ez az állapot? &#8211; kérdezzük. Szókratész az erényt a tudással azonosította, de ez túlságosan intellektualista nézet. Ha viszont a tudást &#8211; pontosabban a tudományt &#8211; a történelem tragédiája orvoslásának tekintjük, akkor jó úton járunk. Nem az a célunk, hogy elrejtsük az ellentmondásokat, hanem az, hogy teljes ridegségükben leleplezzük őket, és ezáltal a valóságot szolgáljuk &#8211; ez a megbékélésünk kezdete. Az igazság keresése és annak kimondása azt jelenti, hogy az állati küzdelmet a szellem ügyévé alakítjuk. E téren a geopolitikának van a legmagasabb küldetése, de pontosan itt vetették fel ellene a fentebb említett vádat, miszerint&nbsp; terjeszkedésre és annexióra szólít fel. Ilyen felhívások valóban hangzottak el, de olyan emberek részéről, akik vagy távol álltak a tudománytól, vagy elég felelőtlenek voltak ahhoz, hogy a tudomány palástjába burkolózzanak. A történelem küzdelem nélkül kétségtelenül elszunnyadna, és a remélt boldogság helyett unalom és apátia uralkodna, de a küzdelem távolról sem háború, ezért Hérakleitosz híres mondása, pontosabb fordításban, így hangzik: a viszály minden dolog atyja. A konfliktus magasabb szinten zajlik, mint például a gazdaságban folyó őrült verseny, amely a gyengébb fél eltiprásával végződik. Az egyének helyett inkább a vállalkozásoknak kellene egymással élesen versenyezniük, és a vállalkozáson belül a gyengébbeket a nekik járó parányi helyre kellene száműzni.

	&nbsp;

	Jacob Burckhardt a Világtörténelmi elmélkedések&nbsp;ötödik fejezetének végén a történelem egy jelentős tragikus aspektusára hívja fel a figyelmet, bár nem említette kifejezetten a tragédia szót. &#8222;Nem minden korszak &#8211; mondja &#8211; találja meg a maga nagy emberét, és nem minden nagy tehetség találja meg a maga korszakát. Talán nagyon nagy emberek léteznek ma olyan dolgokért, amelyek még nem léteznek.&#8221; Majd kifejti, hogy különösen napjainkban annyira elterjedt a felszínesség, hogy nem jelennek meg igazán nagy formátumú személyiségek. Igaz, hogy a nagy egyéniségek iránti tisztelet elősegíti a kiemelkedésüket, sőt bizonyos esetekben egyáltalán lehetővé teszi azt. A jelen még Burckhardt koránál is tiszteletlenebb, mivel a történelmi erők mostanában elkezdett tanulmányozásában a nagy egyéniség szerepe kevésbé jelentősnek tűnik az objektív erőkhöz képest. De ettől eltekintve a nagy egyéniség, mint magányos és kiemelkedő figura, mindig is küzdött azért, hogy egy olyan tömeggel lépjen kapcsolatba, amely hajlamos inkább a kisebb személyiségeket ünnepelni, akik nem térnek le a kitaposott ösvényről. Csakhogy a felsőbbrendű ember, ahogy Konfuciusz nevezi, nem szabadhat el oly mértékben az egyénektől és azok szükségleteitől, hogy luxuscikké váljon. A történelmi sors egy egész, amelyben minden összefügg mindennel. Ellentétben az egyénnel, aki a magánjellegű hasznát hajszolja, és csak azt látja, ami közvetlenül őt érinti, s így [legfeljebb] a történelem kapuja előtt áll, a felsőbbrendű egyén a történelem belső szférájában él, de könnyen elfelejti, hogy odakint megszámlálhatatlan sokaság nyüzsög a bánatával és örömével &#8211; olyan tömegek, amelyek többet jelentenek, az ostoba egyének puszta összegzésénél, amennyiben magából a történelem belsejéből érkező hívásra várnak. Ők viszont hangosan vagy halkan kiáltanak, és ha a felsőbbrendű ember figyelmen kívül hagyja a vágyaikat, akkor csak egyre mélyebbre süllyednek a magányba, olyan színpadot teremtve, amelyen egy absztrakt emberiség, de nem a vágyakozó egyéniség cselekszik. Burckhardt alig foglalkozott ezzel a problémával, Nietzsche pedig teljesen figyelmen kívül hagyta. Pedig pontosan a mi korunk az, amely közvetíthetne az egyén és a nagy személyiség között, azáltal, hogy a történelmi erők felismerésével megmutatja a kiemelkedő egyénnek, hogy a helye korántsem elszigetelt a történelmi erők között, megóvva ezzel őt attól, hogy steril önelégültségbe bocsátkozzon.

	&nbsp;

	Mindezek után meg kell említenünk a történelem tragédiájának egy kulcsfontosságú esetét, amely egyúttal a geopolitika egyik fő esetkörét is jelenti: azt a kérdést, hogy egy adott terület annak fennhatósága tartozik-e, aki régóta birtokolja, vagy inkább ahhoz tartozik, aki a modern eszközök garmadájával kultúrtájjá [Kulturlandschaft] alakította. A területi hovatartozás problémája itt új megvilágításban jelenik meg: már nem az imperialista hatalmak tipikus igényeként, amelyek egy állítólag idegen hatalmat próbálnak kiűzni birodalmukból, hanem a történelmi fejlődés vitájaként a múlt és jelen között. Nem chrológiai, hanem inkább kronológiai térbeli hovatartozásról, történelmi vertikalitásról, a történelem mélységéről, és így a terek kulturális átalakulásáról van tehát szó - nem aktuális egyidejűségről, azaz horizontalitásról. Egy közelebbi vizsgálat hamarosan feltárja a probléma nagy jelentőségét; ekkor az is világossá válik, ez milyen mélyen avatkozik be a történelmi tragédiába.

	&nbsp;

	Pongrácz Alex fordítása

	*

	In Grabowsky, Adolf: Raum, Staat und Geschichte. Grundlegung der Geopolitik. Carl Heymanns Verlag Kg, Köln-Berlin, 1960, 154-162.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Jónás Kornél: Korkép és világ (1942) - II. rész]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6941385</link><pubDate>2026-01-08 10:36:59</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	IV. Új humanizmus

	Az ember sokszor elfeledkezik magáról, elveszti önmagát, elveszti annak tudatát, hogy ő ember, s mint a játszó gyermek, azonosítja magát azzal, amit játék közben magára vett, mint a gyermek, aki tollakat fűzött a hajába, esernyődrótból íjat hajlított magának, mert indián törzsfőnököt akart játszani, s nem hallgat oda, ha nevén szólítják, mert ő Nagy Főnöknek öltözött. És az ember is épp úgy bele tud merülni játékába, mint a gyermek, elrejtőzik, elvész szerepe, álarca mögött, s nem lehet többé meglátni azt, aki álarc és szerep, jelmez alatt is mégis csak ember. Az ember elszokott attól, hogy magát embernek értékelje, s ha a szűk és nem ráillő jelmez alól elő is villan valami emberi szín, valami emberi fény, gyorsan befedi, elleplezi azt jelmezével, mert következetesnek kell lenni. És az ember abban, hogy álcázza magát, valóban következetes is, de idővel kinő az egykori ruhákból, játékokból és szerepekből, és akkor újakat kell felvenni. Es ebben az egyes ember élete nagyon hasonlít az emberiségéhez, s ebben az nemcsak ismétlődik, hanem folytatódik is.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Sohasem áll az ember nyíltan, födetlenül a sorsa elé; amulettek csörögnek a mellén és nyakában, gonosz-szelleműző, színes rajzolatok kanyarognak arcán, mint a pápua varázslóknak. A gyermek is játszik, de általában, legtöbbször az ember is játszik, nem mer egyedül maradni önmagával, nem mer szembenézni önmagával, és játékában nemcsak a gyermek kegyetlen és önző. Az ember szívesen játszik úgy, mint a gyermek, indiánosdit, vagy rabló-pandúrt, vagy fogócskát, és úgy látja, hogy jobb a játékbeli szerepben élni, mert annak kisebb a felelőssége, és könnyebb a játék szabályait megtartani, mint embervoltunk törvényeit és igazságait.

	Az ember talán még sohasem állt tisztán, szabadon sorsa elé, mindig valamilyen magára festett színben, mindig valamilyen felvett szerep szerinti, jelmezben jelenik meg és cselekszik. Sem önmagában, sem a vele szemben állóban nem azt keresi és látja meg, aki, hanem a jelmezt, amelyben játszik, és másokon sem keres mást, mint valami jegyet, vagy Káin-bélyeget, amelyről ítéljen. És ez a játékelem benne van az ember egész történetében, csak esetleg módosul az idők folyamán, ha elunja az egyik szerepet, és másikra, az ellenkezőre cseréli át, és az emberben az embert reménytelenül elnyomja az a szerep, amelyet éppen játszik.

	Bálványok imádása

	De az ember nemcsak azok mögött a színek és szerepek mögött tűnt el, amelyeket magára öltött: betemették saját alkotásai is; eszközei, elvei, tévedései, bálványai, amelyeket önmaga teremtett magának, de amelyek túlnőttek rajta, fölébe omlottak és összezúzták. Az ember természeténél fogva alkot magának eszközöket, életformákat, kereteket, elveket, és magyarázatokat önmagáról és a világról, és önmagának a világgal való kapcsolatáról, s mindezekkel az akár anyagi, akár szellemi vagy erkölcsi alkotásaival önmagát, és csakis önmagát fejezi ki. De örök emberi magatartás a csodálat, még a saját maga teremtette dolgokkal szemben is, s az alkotó csodálata beragyogja az alkotást: az alkotás elhomályosítja az alkotót. És így az emberi életben minden dolog fontosabb lesz, mint maga az ember, aki azt életre hozta, és az ember, az alkotó leborul alkotása előtt, de benne nem önmaga alkotóerejét és készségét, nem a teremtő szellemet imádja. Azok az eredmények, amelyeknek rendeltetése lett volna, hogy az életet magasabb színvonalúvá, észszerűbbé, emberibbé tegyék, bálványokká lettek az ember szemléletében, torzalakú, véráldozatot követelő rémekké, és az örök ember áldoz az örök bálványnak. Mert nemcsak az ókor népei és Dél-Afrikában építettek és építenek bálványokat; az ember minden alkotásával félig-meddig bálványt is farag magának. A félelmetes Baál, amelynek hasában tűz ég, amelynek torkában üvöltő véres ünnepeken a legszebb kalászok, a legdúsabb, legnagyobb szemű fürtök, a legéleterősebb elsőszülött fiúk tűntek el, nem omlott össze, csak időnként más neve lett, és az ember nemcsak az ókori Keleten és Mexikóban tartott barbár Baál-ünnepeket. Az arany, az olaj, a vas, a gép, a kaucsuk Baáljai előtt hódolt az eltévedt ember, önmagát és mindenét áldozata kétes értékű gazdasági vagy politikai elméletekért, be nem bizonyított biológiai tételekért, önkényesen megszerkesztett, mesterkélt társadalmi formákért, divatokért és előítéletekért, melyekből bálványt csinált magának, emberek életét pazarolta el egy-egy tévedés életéért, hamis és önmaguknak ellentmondó ideákért az ember örök ideáját vetette el és taposta meg. És a rajongás, az önpusztító szenvedély őrületéből való kijózanodást csak a hiábavaló áldozatok és veszteségek fölötti fájdalom hozza meg.

	Örökös szellemi és erkölcsi válságban hányódik az ember, és nem tud belőle kiemelkedni, oly magasságba lendülni, hogy fölötte álljon mindazoknak az aktuális és parciális dogmáknak, amelyek miatt annyit szenvedett, és amelyeknek a véglete között úgy elveszett a tiszta, józan értékelés. Tagadhatatlanul válságban van az emberi értékelés, benne a tényeknek más jelentősége van, mint aminek eredetileg lennie kellene; az ember, aki embervolta, fölé jelmezt öltött és emblémát tűzött ki, valahogy félreértette önmagát, az életet, az élet minden tényében megnyilatkozó szándékot, a természetet, önmaga elrendelését, és visszaélt a kultúra ajándékaival. Bűnöket ítél el, helytelenít és torol meg, de csak azért, hogy ugyanazokat más jelvények, jelszók mögé húzódva, verseny nélkül ismételhesse meg. Ez az egy bizonyos oldalból való szemlélet és értékelés mindig logikátlan: először kivégez, azután ítél, és csak utoljára folytatja le a vizsgálatot.

	Az embernek önmagában való tévedése okozta, hogy az ember mindig másról beszél és mást tesz, mint amit voltaképpen kellene, mint ami a feladata volna: szerepet játszik, de nem a magáét, és nagyon rosszul. Önismeret nélkül nem lehet a világot helyesen látni, s aki színes szemüvegen át néz, az mindent olyannak lát, amilyen színű az üveg, de hogy olyan színűnek látja, az még nem jelenti azt, hogy az valóban olyan színű is. A legtöbb szem előtt, különösen ma, mint általában minden nagy történeti fordulókon, valamilyen szemüveg van, amely nemcsak színez, hanem torzít és meg is fordít, nagyít vagy kicsinyít, és tragikus lesz a sorsa annak, aki kék szemüvegen nézi a világot a zöld szemüvegesek között, vagy letépi szeméről az üveget, amelyet mások elfogadtak és viselnek. De a gyávaság és a megfélemlített, korlátolt hiszékenység nem meri bevallani, hogy semmit sem lát ott, ahol semmi nincs, és az általános tömeghangulattal együtt ujjong és tapsol az Andersen-mese királyi palástjának, ostromolja a Potemkin-falvakat, szélmalmokat, csatázik borostömlőkkel.

	A tiszta ember fogalma elveszett...

	Az a szerep, amelyet az ember megjátszik, sem mennyiségileg, sem minőségileg nincs arányban az ember igazi méreteivel és képességeivel. Abból, ha az ember erejénél nagyobb súlyú és nehezebb feladatra adja magát, sikertelen bár, de mégis felemelő, és hatásában valami haladást mutató próbák, kísérletek származnak, de siralmas és szégyenletes az, amikor az ember lezuhan embersége fokáról, ember voltához nem méltó szerepet, álarcot ölt magára és játszik el, igazi valójától megfosztva botorkál elorzott személyisége körül.&nbsp;

	Természetes emberi attitűd a játék, s az emberi játéktényekben mindig van valami sajátos, individuális vonás; az ember lelki élete többszínű, de nemcsak a színek, ezeknek a színeknek az árnyalatai is különbséget tesznek ember és ember közt. Ez a különbség kellő és természetes, ez teszi az emberi lelket sokszerűvé és változatossá, míg az azonos méretbe, szabványba kényszerítés, az árnyalatokat, az árnyalatokban finomságokat nem tűrő merev színek, amelyekkel egy-egy rögeszme, tévedés erőszakosan vonja be az emberi gondolkozást, elsikkasztják az emberekből a spontán megnyilatkozó igazán emberi vonást. Ideák rajzanak az ember körül, megülik gondolkozását, az eredetitől eltérő, azzal sokszor ellentétes színt festenek egész valójára, csak az ember ideája nincs sehol. Mert mesterségesen összetákolt rendszerek és elvek, amelyek magukról azt hirdetik, hogy minden kérdésre választ adnak, minden válságból felemelnek, minden zavar helyébe rendet adnak, minden rom fölött békét építenek, elhitették, hogy az ember, mint ember mit sem ér, s csak mint alkatrész, kerék, rugó, vagy szög jöhet számításba. És az eszmélés korszakai után mindig jönnek sötét korok, amikor az ember érthetetlen mítoszokért megtagadja önmagában az embert, vakbuzgó és nagyhangú igékért mond le önmagáról, mert valóban nagyon nehéz embernek lenni, amikor, a modern civilizáció emberét is folyton mardossák a gyermekes civákodás, széthúzás, a babona és alacsonyrendű gőg kutyái, s míg ezeket csitítja, barátkozik velük, elfelejti önmagát. Az ember különben is nagyon könnyen felejt, s ezért története folyamán mindig ugyanazokba a vermekbe esik bele, és sohasem okul korábbi bukásán: felejt, azaz nem látja a múlt, jelen és jövő közt a logikai kapcsolatot, de az egyidejű jelenségek egymáshoz való viszonyát sem látja, cselekedeteit nem ez a kettős szintézis vezeti, hanem a gyűlölet és a rövidlátás: az emberiség történetén a vak gyűlölet fonalán húzódik végig.

	Az ember, a tiszta ember fogalma elveszett az általánosan elterjedt felfogásokban, s a legtöbb szemléletben csak mint gazdasági, politikai vagy biológiai tényező szerepel, és ezeket a szemléleteket önmaga alkotta meg: az ember lemondott magáról, de hiába vett magára emberségét álcázó jelmezeket, a páncélra mért csapás mégiscsak az embernek, az elbújtatott embernek fáj, és a leeresztett sisakrostély mögül is csak emberi könnyek törnek elő, s lemossák az arcról a festéket. A fájdalomban kiesik szerepeiből, s egy-egy vonaglás elárulja a megtagadott embert: az ember szenvedéseiben keresi és találja meg önmagát, embervoltát, amelyet elvesztett, feláldozott, maga sem tudja, miért.

	Önmaga értékelésében az ember sohasem volt pontos, szabatos, sosem találta meg a helyes mértéket; azt, hogy ember voltán belül milyen mértékben szolgáljon parciális érdekeket. Talán sohasem volt igazán megértő és humánus, legkevésbé az emberhez, de részletkérdésekért tusázott, szólamokért ölni volt képes, lényegtelen gondolatokat végső princípiummá tett meg, a lelkiismeret legbensőbb, legegyénibb kérdéseit, mely kinek-kinek a saját ügye, mindenkinek érdekéül hirdette, minden kérdéshez a másik oldalról közeledett, mintha ezzel valamit, ami valóban lényeges lett volna elhallgatni, elodázni akarna.

	Érdekcsoportok kicsinyes szűklátásába fulladt bele az emberi józan, szabad ítélet a világról, az életről, az emberről önmagáról. Egyoldalú részletítéletek körül csoportok verődnek össze, és a csoportok értékelése mindig előtérbe helyezi a csoportot szűkebben érintőt, mint a nagy egészre érvényes valóságokat; az értékeket, amelyek az élet és történet eredményeképpen keletkeznek, nem rangsorolja logikusan, értékelésének alapja mindig a csoport legszűkebben felfogott érdeke, amely egyszersmind, ha lényegében nem is, de irányában különböző a hasonló többi csoportok érdekétől. Ez állítja szembe egymással a csoportokat, taszítja bele olyan egyeztetést nem ismerő versenybe, mely a végsőkig folytatva, a fölényt esetleg kivívó félnek is a teljes összeroppanásával jár. Úgy látszik azonban, hogy az ember mindig kitért a maga igazi hivatása elől, inkább kicsinyes és ideiglenes dolgokkal bíbelődött életre-halálra, csakhogy kitérhessen a maga egyetemes és végleges kérdéseinek megoldása elől. Az ember eszméje elé helyezett más, hátrébb álló eszméket, hiszen minden eszmének könnyebb híven szolgálni, mint az ember eszméjének. Megfutamodott az igazi nagy igazságok elől, és önmagukban értéktelen részigazságokból teremtett magának fétist, bálványt, isteneket. De &#8222;az istenek halnak, az ember él&#8220;, még a legembertelenebb szertartások köntöseit is ember viseli magán, a legvisszataszítóbb tetoválások is emberarcokba vannak róva, és a legtorzítóbb lencsék is emberi szemeket kápráztatnak el. És a fejlődés tényei ledöntik a balgaság bálványait, s az ember, mikor elveszti tévedéseit, melyek lelki életének tartalmát tették ki, kénytelen önmagához fordulni, és elindul megkeresni magában az elveszett embert.

	Emberkeresés

	Magányos préféták szenvedése és szenvedélye ez csak: a tömeg pedig tovább rohan elvakult őrületei után. Az embert megkeresni épp oly hősi kaland, veszélyes utazás, mint Amerikát felfedezni. És ennek a kutatásnak sem lehettek más eredményei, mint egy Moriae Encomium, egy Don Quijote, vagy egy Gulliver. Több százados múltja van az emberkeresés munkájának és művészetének. Voltaképpen kettős alakját látja a kutatás az ember lényének: az egyik a normatív, a másik az empirikus embertípus. Az első az óhajtott, a soha el nem ért, de talán néha egy ezredrésznyire megközelített ember alakja; a másik az ember, ahogy van, ahogy él, ahogy gyűlöl, ahogy szeret, ahogy lelkesedik, ahogy örül, ahogy bűnözik, és ahogy egy kicsit talán megpróbál eszményi emberré lenni. Az első emberképzet a magasabb rendű elgondolásokban, a nagy humanisztikus felfogásokban él, mint idea, mint irányfény, mint fárosz. A krisztusi humanizmus, az erasmusi kultúrember eszméje, mely az ember embervoltának megrázó válságából ragyogó, kiegyenlítést kereső fénypontokat vetített ki; nemes teljességre jutott a XX. század pápáinak szellemi és gyakorlati állásfoglalásában: az ut omnes unum sint eszméjében.

	&#8222;Majd attól félsz, az egyént, hogy elnyelendi a tömeg, majd, hogy a kiváló egyes a milljót semmiti meg.&#8220; - Fogalmazza meg Madách az embernek igazi tragédiáját, és ez a kétféle cél, ennek a szörnyű antitézisnek gyilkos egymásra törése, egyszer az individuum határtalan kultusza, majd a kollektívumhoz való fejvesztett menekülés az, ami nem engedi a két véglet között az emberi embert érvényesülni. Az ember majd szabad futást keres céljainak elérésére, amely célok egyedül egyes egyének önző céljai, jóllehet gyakran a kollektív érdek színeiben jelennek meg; majd a személyes embertudattól való meneküléssel dobja magát a tömegbe.

	Mindazok az elgondolások, amelyek eddig az embernek valamilyen egyoldalú szempontból való értékelésével kísérleteztek, csődöt mondottak: Csődöt mondott a marxizmus a maga osztályharcteóriájával, és nem más a helyzet sem a korábbi forradalmi kísérletekkel, sem az erre következő egyéb harcteóriákkal, amelyek mind mint ennek antitézisei jelentek meg. A legegyszerűbb zoológiai lény, egy egyszerű ázalékállat, vagy ízeltlábú is rendkívül bonyolult szervezetű és életműködésű organizmus; még kevésbbé lehet magát az embert úgy felfogni, mint kizárólagosan csak gazdasági, vagy földrajzi, vagy néprajzi tényezőt. Az ember szinte ellenőrizhetetlenül és teljes pontossággal megállapíthatatlaul sokféle, egymással párhuzamosan haladó, majd meg egymást keresztező viszonyban, összefüggésben és kapcsolatban áll a természettel, a környező világgal, önmagának ebben a világban való befolyásával, és hamis az a beállítás, amely az embernek önmagáért létrehozott alkotásait, mint öncélú valóságokat emeli az ember fölé. Mindazok a vonások, amelyek közül egyet-egyet némely észrevétlenül eltúlzott felfogás kizárólagosnak és egyedülvalónak állít, együttesen vannak meg az emberben, és semmiféle okoskodással, érzelmi ráhatással nem lehet ezt a való tényt leagadni vagy megmásítani, és nem lehet az embert az ő mivoltával ellenkező tartalmú, mesterségesen megkonstruált rendszerekbe belekényszeríteni. Minden mesterségesen megalkotott életforma erőszakot tesz az eredetileg adott lehetőségeken, és sorsa eleve a bukás, és minden olyan megoldás, amely az embernek ember voltával nem számoló módon és eszközökkel akär örök emberi problémákat vegérvényesen megválaszolni, merénylet és barbárság. Az ember elsősorban ember, és mint ilyen éppen ember voltánál fogva érték, s csak vak elfogultság értékelheti az embert valamilyen, a benne meglévő, de nem egyedül és nem kizárólagosan meglevő emberi tulajdonság, vagy éppen gyarlóság alapján. A szertelen analízisek korszakában élünk, és még nem jutottunk el a kiegyenlítő, megegyeztető szintézis fokára. Minden egyes irány más és más módszer szerint, más és más szempontból analizál, és éppen ezek az analitikus eljárások kerülnek egymással ellentétbe, mindegyik a maga beállítása szerinti típust hangsúlyozza. Az embernek ez a szintézis nélküli elemzése, amely egyes elemeket akar csak elfogadni az emberből, másokat pedig üldöz és száműz, elmellőz és elhanyagol, végleg lehetetlenné teszi az embernek józan értékelését. Az ember a maga teljességében ember, és ehhez a teljességhez hozzátartozik az is, hogy az ember egyetemes eszméjében meglevő részszerű szempontok ne kapjanak elsőrendű fontosságot, mint maga az ember eszméje, mert ez az embernek elembertelenedéséhez vezet. Ezen a ponton volt, és lesz is mindig válságban az ember értékelése. Az ember fogalma a humánumon belül magában foglal sokféle, szinte felsorolhatatlan mennyiségű attribútumot, de ezeknek helyük csak a humánumon belül van és lehet, és intenzitásuk nem terjedhet túl azon a határon, amelyet a humánum enged, és a humánum ideájában meg is lehet találni azt a rendet és összhangot, amely az emberi szellem, gondolat és akarat minden megnyilvánulásának megfelelő helyet és súlyt biztosít. És bármennyire mást mutatnak is a tények, kiolvasható belőlük az a tendencia, amely kétségtelenül mutat homo moralis a humanus eszméjének valamivel nagyobb mértékű érvényesülésére a homo coloratus, technicus, oeconomicus ma még nagyon is kihangsúlyozott típusával szemben.

	A válság abban áll, hogy amikor az ember problémájáról beszélünk, nem beszélünk magáról az emberről: mindig az emberről alkotott valamilyen irányú felfogásáról van csak szó, olyan felfogásról, amely a másirányú felfogásokkal szükségképpen vitában áll, és ebben a vitában elvész maga az ember egyetemes ideája. Korunk emberszemlélete nem őszinte: emberiessége antihumánus vonásokat enged érvényrejutni, moralitását amorális szálak szövik át. A részletező és a részleteket az észszerűtlenségig túlértékelő szemlélet egy kétségtelenül áldásos fejlődésnek sajnálatos mellékhajtása, amelyet az eseményeknek még nagyon a közepében élő, távlatokba még fel nem emelkedett szemlélet még nem tudott megkülönböztetni és kiválasztani. Ma még nagyon közeli az a korszak, amely nagyszerű materiális tényeket eredményezett, amely tényeket, mint még mindig friss eredményeket, ma még mindennek fölébe értékel az átlagszemlélet. Azonban éppen ezek a tények határozott biztonsággal mutatnak egy olyan fejlődés felé, mely haladásnak feltétlenül és megakadályozhatatlanul bekövetkező fázisa lesz, amelyben a materiáliák leértékelődnek a jelentőségüknek megfelelő fokra, és amelyben az ember, mint ember fog szerepet kapni, nem pedig, mint eszköz, mint ellentétes irányú erőviszonyok játékszere, mint puszta gazdasági vagy élettani tényező. Hogy ettől egy vagy több lépés választ-e el, hogy ezt a tényekből ma már kiolvasható kifejletet nem fogja-e valami újabb nem várt konvulzió megakasztani, ma még nem lehet megítélni. Az életbe új tényezők nyomultak be, melyek új voltuknál fogva felkavarták a korábbi rendet, de minden ilyen új beáramlás után is bekövetkezik a leülepedés, majd pedig a kikristályosodás folyamata. A kristályosodási pont pedig csakis egy egyetemes érvényű centrális gondolat lehet: a megújhodott, tiszta és józan humanizmus eszméje, amely a rákényszerített színek és jelzések alatt is megtalálja az örökké meglévő embert az ő örök eszméivel.

	V. A gondolkodás válsága

	A gondolkozó ember észszerű egységben látja a világot és annak jelenségeit. Szemlélete túlterjed a tények egyszerű megállapításán, és észreveszi az örök időtálló valóságokat, jóllehet azokat a tények állása elködösítette az átlagos szemlélet számára. Éppen ezért nem türelmetlen, látja az egésznek egységét, összefüggését és rendjét, és nem veszélyezteti annak egyensúlyát azzal, hogy akármit is elébe helyez másnak, aminek pedig melléje van rendelve.

	Szellemi életünkből hiányzik a belső lelki egység. A ma embere mindent részekben lát csak, és azokat sem a maguk helyén. Mi az alkotó embernek a tennivalója a részszerű fejlődés eredményeivel? Egységbe szerkeszteni azokat, minden részt beállítani a maga helyére és működésére. Ezzel szemben mit látunk? Részismeretekre építettek fel világnézeteket: egyes szaktudományokra, ahelyett, hogy azoknak mindegyikéből alkották volna meg az új tudományos világnézetet. És az egyik egyoldalú és rövidlátó nézet egyoldalúsággal vádolja a másikat, üldözi, támadja, ki akarja irtani azért, hogy a helyébe állítsa a saját egyoldalú felfogását

	A logikus gondolkozás a részekből egységet teremt. Az egységet pedig valamilyen gondolat képviseli, az a gondolat, amely a részeknek elhelyezkedését, kapcsolatait, kiterjedését és határait kijelöli, megvonja.

	Az élet és a gondolat

	Emberi ítéletünkkel a haladásnak, a fejlődésnek két mozgatóerejét látjuk. Az egyik az élet, a másik a gondolat. Az élet, mint tények láncolata, akadályozva számtalan gátló körülménytől, önmagában és önmagától nem képes arra, hogy fejlődjön, tökéletesedjen. Erre csak akkor képes, ha előtte jár egy vezető gonodolat, egy eszmény, amely felé a tények haladnak és teljesednek.

	Alkotni annyi, mint az életet alakítani. De igazi alkotás csak az a tevékenység, amely valamilyen gondolat jegyében történik. Enélkül úttalan tévelygés csak minden művelet, amely az élettel dolgozik, s eredménye zűrzavar és visszaesés. Minden alkotásnak megvan a maga vezérlő gondolata, amely a gépies tevékenységet alkotássá nemesíti, minden szellemi működésnek, tudománynak eszméje van, amely az adatok halmazát rendszeres célszerű egészbe foglalja, és minden művészi alkotás céltalan és üres, ha nem valamilyen gondolatot vetít elénk. A műnek igazi értékét nem a külső képe, megjelenése, hanem az a gondolat adja meg, amelyet az alkotás megjelenít. De az eszmével szemben az anyag természete más, ezért mindig hézag van a gondolat és az azt kifejező anyag, eszköz között. Az anyag nem tudja maradéktalanul kifejezni a gondolatot, és éppen ez a hézag, ez a hiány az, amely nem enged megelégedni a már meglevővel, hanem az eddiginél tökéletesebb, teljesebb gondolatkifejezésre sarkall.

	Az alkotás tudatos tevékenység, nem pedig a hangulatok és indulatok műve. A gondolat munkája elsősorban, és ezért elengedhetelen hozzá a megismerés és a tiszta mérlegelő elme, amely uralkodni tud a hangulatokon, és meg tudja fékezni azokat. Elsősorban önismerettel kell alkotni, mert mit sem ér a műve annak, aki nem ismeri a saját erejét és alkotóképességét. Ehhez kapcsolódik, hogy minden alkotás célját és egész folyamatát végig kell gondolni ahhoz, hogy eljárásunk mindenben hibátlan legyen. Az igazi alkotás célszerű. Kiindulni tehát a célul megvalósítandó eszménynek tisztességgel felfogott gondolatából kell. Alkotás megismerés nélkül lehetetlen. Meg kell tehát ismerni a célt, az eszmét, és kinek-kinek önmaga képességeit és tevékenységének tárgyát, alkotásának anyagát. Mi kell a megismeréshez? Távlat, amelyből az egészet tekinthetjük át, nemcsak a részeket látjuk különállóan és összefüggésük nélkül. A történelemben egy-egy új eszme, új fejlődési irány mindig válságot idéz elő. A felmerülő új vívmányokat, új elgondolásokat felkapják, hirdetői azoknak kizárólagosságára, egyeduralmára törekszenek, és minden mást háttérbe igyekszenek szorítani. Ez természetes velejárója a nagy történelmi fordulóknak. Az emberi szemlélet egyik örök hibája, hogy amiben benne van, arról nem tud tiszta képet alkotni: a résztől nem látja meg az egészet. Viszont a távlati szemlélet lehetővé teszi a részeknek egybevetését, összehasonlítását és azoknak egységes egészbe foglalását. Ilyen történelmi válságot idéz elő az ipari forradalom és a fejlődésnek műszaki iránya. Az emberben örökké élő becsvágy pedig a ranghajhászást még jobban fefokozta. Az általános munkaerkölcs e két szempont szerint alakult: ez is a távlat és a józan ítélet nélküli szemlélet következménye volt. Semmiféle folyamat nem záródik le egy részeredmény elérésével, hanem ezeket a további munka menetébe kell beiktatni. A munka célja az alkotás és a továbbalkotás. A közbenső eredmény tehát nem végcél. A bér, a további eredményes munka feltételeinek megadása, a rang pedig a képességhez mérten adott lehetőség a vezetésre, s ezért eszmei szemlélettel csak annak adható, aki képességeinél fogva a szakszerű vezetésre, az egység részeinek együtt tartására és egymás közti viszonyának megállapítására hivatott.

	Ez jelentené az eszmei alkotás egyensúlyát. A valóságban azonban nem a megkívánt egynsúlyt, hanem kilengéseket látunk, főleg az átlagos ember lelki magatartásában.

	Csak a gyenge szereti önmagát...

	Az átlagember túlnyomórészt érzelmi beállítottságú, s csak nagyon kevés számú kivétel az, akiben a megismerőképesség és a gondolat a vezető elem. Az érzelem a saját állapotunkra vonatkozik, de a gondolat egyetemes és átfogó. Az érzelmek és hangulatok embere önző és szűk látókörű, a szellem embere a gondolat általános érvényűségénél fogva a saját érdekén túlmenő, túlemelkedő szempontokat követ. Az érzelmi típus alanyi, gondolati pártatlan és tárgyilagos: vezető eszméje egyedül az igazság.

	De a megismerők tiszta valóságlátása megrémít és visszariaszt, mert áldozatokat követel. A bezárt lelkű ember számára minden feladat nagy, kényelmesebb tehát előle kitérni, lemondani, vagy a csodavárásba menekülni tétlenül, mert a csodák ingyen, ajándékul jönnek. Ha mi magunk hívtuk életre, akkor már nem csoda, hanem okszerű következménye és eredménye a kifejtett erőnek. Amellett az átlagember csak a legközvetlenebbül, saját személyére vonatkozó tények iránt érzékeny, s nem veszi észre ezeknek nagyobb körben ágazó összefüggését.

	Az érzelem múló, önmagát túlélni nem tudja, és célja éppen a beteljesüléssel való megsemmisülés: az érzés mindig až elenyészést keresi. Az érzelmek valaminő cél eszközei; életük attól függ és csak addig tart, amíg ez a cél megköveteli.

	Az, aki életének vezető eszméjéül egyedül csak érzéseit és hangulatait fogadja el, teszi ezt gondolkodásának csak saját állapotára korlátozottságánál fogva, mert &#8222;,csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szívében&#8220;. És valóban a hangulatok önző szolgálata mindig a gondolkozás gyengeségéből ered, melynél fogva az a nemzetek egyetemes javát célzó eszmékre kiterjedni nem tud, az erejét meghaladja, csak saját magánál marad, és onnan kiemelkedni nem képes, és nem is akar.

	Az önmaga javát kiszolgálva élő ember, ami érdeke körét meghaladja, azt eleve visszautasítja, mert kellemetlen számára az, hogy érdekeit más, eddig figyelemre nem mélatott szempontokkal összhangba hozza. Kerüli a megismeréssel járó fáradságot: az átlagembernek csak az kell, ami neki, anélkül, hogy önmagát reformálnia kellene, megfelel, másrészt, amit készen kap.

	A jelszókultusz

	Ilyen a legtöbb jelszó, ami nem más, mint valamely, rendszerint pártszempontnak az általános népszerűség megszerzése céljából a tömeg várakozása szerint alakított változata. A tömeglélek legjellegzetesebb vonása a jelszókultusz. Mert jelszóban valami olyant kap, ami szellemi igényeit a legmegfelelőbben kielégíti, mégpedig úgy, hogy ő maga semmi egyebet nem tesz, mint a felvett gondolatot továbbadja, s ami a legfőbb, az nem köti, hanem tetszés szerint lehet értelmezni és használni.

	A jelszó logikai összefüggéséből kiragadott részigazság: népszerű különösen azok előtt, akik az igazság egészét átfogni nem tudják, s így szívesen beérik annak kompendiumszerű foglalatával.

	De van egy sokkal veszedelmesebb oldala is a jelszókultusznak. A jelszó mindig hangzatos szólam, mely nem annyira meggyőzni, mint inkább hangulatot ébreszteni alkalmas. Elválik az igazságtól, melyből kiindult, és külön önálló, öncélú életet kezd élni. Az uralkodó hangulathoz alkalmazkodik, mert léte attól függ, azért nem uralkodik a tömeghangulaton, hanem kiszolgálja azt. Divatba jön, a divatos gondolat pedig nem gondolat, hanem hangulat. A divat még a mély gondolatokat is könnyen eltorzítja, és jelszóvá süllyeszti le. A jelszóba bármit bele lehet magyarázni: az mindenféle értelmezést eltűr. Emellett sohasem egyetemes, mindig valami alkalmi tényhez fűződik. Így mindig egyoldalú, s ez az egyoldalúsága csak fokozódik, minél közhasználatúbbá válik valamely gondolat: eredeti értelmét elveszti, egyoldalú érdekek állítják maguk elé zászlónak és fedezéknek, hegyükre fordított zavaros hangulatok keresnek benne igazolást. És az eredeti tisztaságában megszületett gondolat így veszti el a maga igazságát és hitelét a másodlagos avatatlanul hirdető szájakon, amelyek csak a hangulatot szolgálják ki, és közben elsikkasztják a gondolatban az örök, az állandó elemet.

	Nem az eszmény jutott válságba...

	A gondolkozó és gondolkozva alkotó lélek nem fogadhatja el a felcsapó hangulatok lángjának bizonytalan világosságát vezető fényéül. Csak egy fényünk lehet: a tiszta megismerés bizonyossága, amely soha félre nem vezet. Az indulatokat kiszolgáló elvek végül is nem tudnak úrrá lenni a hangulaton, melyet felébresztettek. Vezetni csak az képes, az a gondolat, amely a vezetetteken kívül és fölül áll, és mindenkor előtte halad. Az a gondolat, az a téveszme, amely csak az indulatok kielégítését célozza, és semmi további értelme nincs, az nem emel, hanem leszáll a hangulatok zűrös gomolyagába, és közéje keveredik, Azok szétforgácsolódnak az indulatok felcsapó&nbsp; végleteiben, pedig az okosság nem túloz, mert mindenható. Tehát a józan ész, amely átfogja magában a végleteket is, nem ereszkedik le a végletek harcába, hanem fölötte marad, és azokat kiegyensúlyozza. A szellem embere nem lehet egyoldalú: az ő birodalma az igazságosság, amely minden szakadáson felülemelkedik.

	Az igazi alkotó szemlélet tehát egyetemes, kiterjed a részletekre is, de nem marad meg csak valamely részlet szemléleténél. A dolog tényleges állapota kilengéseket mutat balra, vagy jobbra, de az alkotó világnézet csak a dolgok fölött és előtt járó, önmagukban igaz eszméket követi. A végletes világnézetek egymást pusztítják, egymást cserélik fel, tehát mindegyik élettartama korlátozott. De vannak örök eszmék, amik a végletek fölött állanak, és érvényesek mindenkor. Az alkotó gondolat a feltétlenül érvényes igazságokat keresi, és nem éri be az igazságnak kikiáltott állításokkál. Az egymással csatázó vélemények között is kitart az örök eszmény mellett, és mindazt, amit az élet létrehozott, ennek szolgálatába állítja. Nem mellőzi tehát szemléletében a való helyzeteket, hiszen az egyetemes szemlélet mindenre kiterjed, hanem az eszményben megkövetelt fokra igyekszik vezetni.

	Az emberi szemlélet elől elveszett az eszmény. Nem az eszmény jutott válságba, hanem az emberi gondolkodás, amely elfordult az eszményektől. Meg kell állapítani, hogy a válságot nem a tények okozták, hanem az a gondolkozás, amely úgy fordult a tények felé, hogy elhagyta az eszmei szemléletet. Nem a gondolkozás zavarai homályosították el az eszményeket, hanem az emberi gondolkozásban csak elfoglalták a száműzött esemény helyét.

	VI. Tömegek igazsága

	A fejlődés során az ember mindinkább kilépett a természeti állapotából, mindinkább eltávolodott attól, szándékkal nyúlt bele életébe, s azt igyekezett tudatosan és célszerűen alakítani, eddigi élettartamához minden fokon egy újabb, minőségi és mennyiségi többletet adott, s az addigi élettartalom és a többlet szervesített összessége működött tovább, mint fejlődő és értékképző erő. Ami újat egy kultúrfok hoz, az a következő fokon már beleszervesül az egészbe, amelyből csírázott. Minden, amit egy nemzedék küzdelme és kísérletei létrehoztak. az a következő nemzedék számára már az életnek magától értetődő szerves tényezője lesz. Az életlavinában igények tapadnak kielégített igényekhez, vágyakból valóságok lesznek, melyekből újabb vágyak csapódnak ki, az élet mind teljesebbé válik, s egészül valaminő határérték felé.

	Ahogy az ember él, annak a módozatnak és formának kialakulása nagyrészt az ember műve is, figyelembe véve mindamellett az egyéb alakító tényezőket és erőket is. Nehéz volna eldönteni azt, hogy milyen volt a legkezdetibb életforma, milyen volt a legelsődlegesebb társadalmi alakulatok felépítése, szerkezete, s berendezése. Valószínű, hogy az ember izolált életet sohasem élt, valószínű, hogy az együttélés társas alakzata nem a fejlődés valamely magasabb fokán jelent meg. Az ember legprimitívebb állapotában is csoportosan élt, a kérdés csak az, hogy milyen lehetett ezeknek a primitív csoportoknak a csoportöntudata, az a tudat, amely egy közösségnek a minőségét, szerkezetét, összetételét megállapítja.

	A társadalmak kialakulása

	A hordaszerű élet, amely az ember társas ösztönének folyománya volt, a természet kényszerítő körülményei következtében más tartalmat nyert, s indította meg a közösségi életet a fejlődés fokozataira. A természeti világ erejével szemben nagy emberi tömegerők szükségesek (Concha.) Az egyes ember egymaga nem tud eredményesen szembeszállni a természet erőivel. A természettel való küzdelem tehát arra utasította az embert, hogy ne elégedjék meg az együttéléssel, hanem lépjen együttműködésbe is, azaz a természet erejével szembe, összegezett emberi erőket állítson. Ez még csak együttműködés volt, a fejlődés magasabb fokán történték csak kísérletek az összeműködésre.

	A közös feladat, a közös cél szólította először szorosabb egységekbe az embert. De az egységek, és azon belül az egyének bizonyos vonatkozásokban megtartják különállásukat. Különféle közös érdekek, különféle egységeket alakíttattak, s éppen úgy, mint az egyedek, az egységek között is a megegyezések mellett voltak különféle különbözőségek. A társas alakulatok egymással szemben különféle viszonyban álltak, s itt is végbement az erők összegezésének jelentősége. A társas élet tudatossáválásával egyidőben jelentkezett az a tünemény, hogy a harc tárgya már nem annyira a természet volt, mint inkább a más társas egységek. Az ellentétes egységek erejéhez képest az egységek újra összegezték erejüket, most már az ellenséges társaság erejének felülmúlása végett és céljából. Így az egységek mindegyre magasabb rendű egységekbe álltak össze, így jött létre a társas élet integrálódása. Először csak a mennyiségi integrálódás ment végbe, a másik, a minőségi, sokkal összetettebb folyamat, sokkal lassúbb menetű, hiszen még a mennyiségi egységesítődés folyamata sincs teljesen lezárva, még a mennyiségi fejlődés sem befejezett.

	Hogy történetileg így történt-e a társadalmak kialakulása, az kétséges, de a fejlődés menetének ez a logikája. Tény, hogy az emberben kezdettől fogva kellett lennie történeti tudatnak.

	Az embert öntudata és önmeghatározó képessége emeli ki a természet világából. Az emberben mindig megvolt a törekvés a maga eszméjének kifejezésre juttatására és a természet eszméjének fölénybe helyezésére. A társulási forma, amely legtöbbnyire mennyiségileg jelentkezik, az ember eszméjének szolgálatába igyekszik állítani a természetet.&nbsp;

	A mennyiségi integrálódással jár az, hogy akár az egyedi, akár az alsóbb fokú közösségi egységek az őket összefogó egységen belül bizonyos széthúzó feszültséget gyakorolnak.

	Az ideális integrálódásnál &#8222;oly viszony áll be ugyanis a körben, amelynél fogva több önálló, egymással vonatkozásban lévő lénynek egymásra való tekintettel meghatározott helye és működése van, melyet egyik sem változtathat meg anélkül, hogy a többinek helyét, működését ne zavarná&#8220; (Concha). Az integrálódás következménye, hogy egyik ember élete valahogyon kapcsolatba jön másokéval. Ez a kapcsolat nem mindig egymást kiegészítő, hanem nagyon sok esetben ellentétekre vezető, egymást támadó. A közösségben élők egymással viszonyban állanak, ez a viszony pozitív és negatív is egyszerre.

	Amikor több ember él együtt, elkerülhetetlen, hogy ezeknek érdekeik és céljaik egymással összeütközésbe ne kerüljenek. Ami [az] egyik embernek érdeke, az a másikra nézve éppen káros is lehet. Ez a momentum megvan úgy a legkezdetibb, mint a legdifferenciáltabb társulási képződményekben. A kérdés csak az, hogy egy társadalom hogyan tudja az ebben rejlő veszélyt elkerülni. A nagyjában közös érdekek egy táborba tömörítik az érdekelteket: ez a társas egységek képződésének, de felbontásának is spiritus rectora: a társulás egységét megalkotó renden belül mindig fellépnek követelődző részérdekek, a legtöbbször több is, egymás ellen, és az egyre nagyobb intenzitású feszültség végül aktivitásba megy át.

	Tudatkeletkezés

	Amikor az ember valamilyen társas alakulatot képez, erre mindig elsősorban valami természeti tény kényszeríti, az alakulás azonban rögtön egy másodlagos és virtuális tartalmat nyer, és ez idővel mindinkább elhomályosítja az eredetit, amely a közfelfogásban e mögött háttérbe szorul. Az egyesülés ösztönös vonásával szemben előbbre nyomul a tudatos vonás. Ennek a tudatnak a tartalma jellemzi a társadalom minden megnyilvánulását.

	A tudatkeletkezés menete nem töretlen, és eredménye nem tiszta, benne irracionális elemek keverednek racionálisokkal, tévedések találó ítéletekkel. S kétségtelen, hogy amikor csoport alakul bizonyos szempontból, ez a szempont bélyegét ráüti a keletkezett kollektívum minden akarat- és életmegnyilvánulására.

	Embercsoportok akaratának rugója a cél tudata és belátása kell, hogy legyen, mégis a tömegakarat-nyilvánításokban az ösztön az, amely elől jár, s a tudat csak utólag igazolja, illetőleg mentegeti a tömegek tényeit, s kénytelen sokszor logikátlan ösztönmegnyilvánulásokkal kompromisszumokra lépni, azokat elfogadni, vagy szankcionálni, a végletek között összhangot keresni és találni, akárhogyan is, valami modus vivendit. És a tudat a társas életbeni állásfoglalását mindig az ösztön &#279;s hangulat tényeihez alkalmazkodóan kénytelen módosítani

	Tömegszerű jelenségek

	Ez a tömegnek, a valamilyen egyoldalú részszempont szerint csoportba verődő embereknek akaratműködése és még a megszervezett társasképződmények életében is sok tömegszerű vonás van, a szervezett társadalmak pszichéjében is túlteng a hangulati elem, s ez is gyakran mutat fel tömegszerű jelenségeket. A társadalmak szervezetén belül, de azokat keresztezőleg is mutatkoznak tömegjelenségek, melyek egyrészt az egyes szervezett közösségek belső egységét bontják meg, másrészt a társas egyénen belüli tagozatok közt keresbek kapcsolatot. A tömegeket meghódító gondolat először csak a közösségek egyes rétegeiben ébredt fel, s terjedt el a más közösségek hasonló gazdasági, társadalmi vagy kulturális viszonyok közt élő rétegeiben. Az egyes társadalmak belső életében mindig van bizonyos nivellálódás, a hódító gondolat ozmózis-szerűen áramlik át a többi társadalmi rétegbe, míg az egész társadalom telítődik vele, csakhogy a különböző rétegekben különbözőképpen értékelik, de mégis mindenkinek gondolkodását foglalkoztatja, legyen a róla alkotott ítélet akár pro, akár contra.

	Minden, az emberiséget meghóditó gondolatnak ez az útja, az igazságoké éppen úgy, mint a tévedéseké: a tévedésekkel keveredett igazságoké és az igazságokkal keveredett tévedéseké. De a tévedések diadalmasabb utat járnak, mert az ember fél a valóságoktól. Józan igazságok soha olyan fölényesen nem haladtak előre, mint téveszmék, melyeknek útját fantázia és a vágyak készítették elő. Az ember téved, és szereti tévedéseit, ragaszkodik hozzájuk, mert könnyebb illuziókban ringatózni, mint valóságokat teremteni, vagy értékelni, és azokhoz alkalmazkodni. S amint fölvetül egy fata morgana a tömegek előtt, annak tagjai egymást biztatva hitegetik, hogy nincs messze, hogy elérhető és a tömeg passzív hiszékenysége határtalan, az a hiszékenység, amely a legképtelenebb állításoknak, tanoknak, ferdítéseknek képes bírálat nélkül hitelt adni, viszont nem látja meg a legkézenfekvőbb, legvalóbb és legIetagadhatatlanabb tényeket.

	Amiben a tömeg hisz, rajong, sohasem eredetibb igazság, csak az általános elfogadás kölcsönöz annak igazságszínezetet. A lelkesedés pedig képes bármit is szépre és bíztatóra színezni, főleg a reményeket és lehetőségeket. Ezért van, hogy a tömeghangulat tényekért és eredményekért még soha nem szállt síkra, legfeljebb csak akkor, ha azokban további lehetőségeket látott meg. A befejezett tények kevesebb munkát adnak a fantáziának, az elképzelésnek, mint a lehető tények, a várhatóak. A tömeg szórakozása, mint a gyermeké, az extázis a városban, a reménykedésben, a jövő kiszínezésében van. De a megvalósultakat unva elveti. A tömeg nem szeret tényekkel foglalkozni, mert csak akarata van, de nincs ítélete; tényeket pedig csak ítélettel lehet értékesíteni, míg az akarat meg nem lévő dolgokra irányul, melyekkel megvalósulásukkor esetleg nem tud mit kezdeni, annyival is inkább, mert a tömegben nincs kezdeményező képesség, akarata nem az ő akarata: a dühöngő rajongás, a tomboló szenvedélyek napjaiban a tömeg látszólagos akarata valójában a tömeg extatikus tehetetlenségében átvetített idegen akarat. A tömegek morálja a hiszékenység, a tömeg nem azonos önmagával, és a tömeg mindig bizonyos mértékben önmaga ellen érez, akar és cselekszik, rajta kívül álló akaratokat szolgál ki csak, melyek kihasználják a tömegfeszültségben rejlő erőt. A tömeg álmodik, mint a nyomorgó barakklakó arról, hogy majd pénzt talál, vagy mint a szűk jövedelmű kispolgár, hogy sorsjegyen nyer, esetleg a főnyereményt. S mindig vannak sorsjegyüzérek, akik megkötik a maguk üzletét, és akik biztosan nyernek. Általában az ember mindent hisz, hisz a hangzatos plakátoknak és ötletes reklámcéduláknak, akár egy borotvaszappan kiválóságát hirdetik azok, akár egy rögeszme egyedül üdvözítő voltát. És mindig a legképtelonebb dolgokban hisz, csodákban, amelyeket csak hinni lehet, nem megcselekedni. Ez a tömeg tragédiája.

	Tömegek egymás ellen

	Másik tragédiája pedig: tömegek egymás ellen. A tömegek állásfoglalása mindig indulati, tehát túlzás. Mai életünk pedig a legképtelenebb szívtelen túlzások közt csapong. A túlzás mindig támad, s elsősorban az ellentett túlzás ellen, de a végletek versenyében felőrlődik, ami a végletek között van: a nyugodt rend és biztonság. A világ mai felkavart állapotában nam erre törekszik, a fölfokozott izgalmak állapotában a már-már csődöt mondott formák ellentétet akarją megtalálni csupán, s nem tudja megvonni azt a kört, amelyben minden vágya és minden igénye kölcsönös lemondásban és engedékenységben egyensúlyba jut. Egy elsietett túlzás antitézisét keresi ma a világ, tehát egy legalább ugyanolyan intenzitású, de ellentétes irányú másik túlzás. De egyik tévedést egy másik ellentétes irányú tévedéssel felcserélni, nem jelenti azt, hogy az igazságot találtuk meg, az igazság nem a tévedés ellentéte, tévedések ellentéte másik tévedés, az ellenkező póluson. &#8222;Az igazság sohasem állt a többség pártjan&#8220; - mondta Ibsen, s ez annyiban való, hogy egy állítás, egy tétel, egy elmélet pusztán azzal még nem válik igazsággá, hogy mindenki annak hiszi és vallja. A tömeg igazságai ilyen igazságok, amelyeket szenvedély és hangulat azoknak nyilvánít: a tömeg állásfoglalásaiban nem tekint értékmérő, értékelési alapja önmaga csak, minden kontroll nélkül. Tárgyilagosan semmi önmagát nem minősítheti, de a tömeg önmagáról ítél minden fórumon.

	A tömegember

	Korunknak természetes képződménye tömegek keletkezése, a tömegember típusának kialakulása. Az élet bizonytalan és rendezetlen volta, az általános szellemi és erkölcsi kavarodás, amelyben a meglévő keretek nem tudtak rendszert teremteni, nem tudtak sem statikus, sem dinamikus rendet formálni, az amúgy is meglevő bizonytalanságérzést egyre növelték az emberben. Ebben az állapotban az ember, az egyén önmaga, értéke szerinti helyét nem tudta megtalálni, és nem volt számára olyan keret, amelyben megnyugvással elhelyezkedhetett volna. A meglévő társas formákban nem volt meg értéke szerinti helye, más kereteket keresett tehát magának, a tömeget, amelyben egyénisége felszívódhatott, mert ugyanakkor színvonala aránytalanul süllyedt, A tömegember a többséghez húzódik, mert fél egyedül, és tehetetlen önmagában. A sok hiábavaló kockázatban kimerülve, elfásulva oda vonzódik, ahol nem is annyira veszélyes, mint inkább felelősség nélkül úszhat az árral. A felelősségtől való félelem az, ami a tömegeket összeveri; a tömegben az egyéni érték és az annak megfelelő magatartás erkölcsi kötelezettsége konzumálódik, s beléolvad a tömeg erkölcsébe, amelynek tartalma: együtt a többivel, s kerülni a közülük való kiemelkedéssel járó veszélyt és kockázatot. De aki ki tud lépni a tömegből, és fölébe tud emelkedni, az mindent, megnyert, de nem a tömegnek, hanem önmagának; a tömeg érdekei és igényei előtte közömbösek, érdekeit elfogadhatja a tömeggel, mint a tömeg érdekeit, melyért az önmagát áldozta fel.

	A tömegben irányítatlan erő és akarat működik, a tömeget nem tudat mozgatja, hanem vak ösztön és szenvedély, a tömeg nem tudja, mit akarjon és mit cselekedjen, ezért van szüksége vezetőkre és irányítókra, akik a maguk akaratát akartatják és hajtatják végre vele. A tömeg, bárminő is annak összetétele, nem képes önmagát vezetni, de mennyiségénél fogva potenciális energiát tartalmaz, mely rugalmas, jól irányítható és vezethető. A tömegembernek nincs logikája és történeti szemlélete, csak homályos akarata, amelyet követ, még ha ez az akarat került is külső befolyás alá: az események előzményeit nem ismeri, nem értékeli, magatartára ezért ingadozó, tényeinek nincs logikai előzménye és alapja. A tömeg lelkiségének tartalma; ösztönöktől felkeltett és táplált igények, amelyek kielégítve konzumálódik, mert a tömeghangulat, mint minden hangulat, sohasem időt álló dolgokért lobog.

	Tömegtragédiák egész sora vonul végig a világtörténelmen, a nagy emberi kitörésekben, a forradalmakban és azok csődjében, vagy győzelmében is, mert a győztes forradalom önmagát legalizálja ugyan, de amikor ezt teszi, önmagához méri hozzá önmagát, holott semmi önmagának józan mértéke nem lehet. S a nagy tömegkitörések értékes eredményeit is csak a tömeg szellemétől idegen, független, azon kívül és fölül álló felfogás tudja csak rendbe tenni.

	Ma általános típus a tömegember típusa, tömegmozgalmakon kívül is. Egy más erkölcsiség alakult ki, a tömeg erkölcse, amellyel a mai kor embere megerősödött. Az igazságállítás erkölcse ez, mely nem igazságot keres, hanem önkényesen konstruál meg igazságfogalmakat, amelyek azonban mint nem felismert, hanem gyártott fogalmak, nem időt állóak. Egyetlen nemzedéket is alig képesek kiszolgáln&#303;, elavulnak, de helyükbe más kerül, éppen olyan harcok közepébe, mint a megelőző.

	A tömegember, ha csalódott, az ellenkező végletbe csap át, pedig ha valaminek helytelenségéről győződünk meg, ha valami tévedésnek bizonyult, még nem következik, hogy a szöges ellentét a való, az igaz és a jó. Az igazság nem vesz részt a végletek csatájában. Ha nem áll az egyik oldalon, ebből nem következik okvetlenül, hogy az ellenkezőn fellelhető.

	*

	In Nemzeti Figyelő, 16. évf., 41. szám (1942. október 11.), 1-2., 43. szám (1942. október 25.), 3-4., 49. szám (1942. december 6.), 3-4.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Jónás Kornél: Korkép és világ (1942) - I. rész]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6941382</link><pubDate>2026-01-08 08:59:35</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	I. A szintézis felé

	Ma már a második világháborút éljük, s ez nagyobb szabású, általánosabb és kiterjedtebb, mint az előző volt, és így még jobban rá is illik a világháború elnevezés, mint amarra. A két háború között erős gazdasági megingás zajlott le, amelyet az egész világ gazdasági élete megérzett. A koreszmék eleve mint világeszmék jelennek meg, melyek érvényesülési területükül az egész világot igénylik. A társadalmi élet jelenségei nem maradnak meg politikai vagy vámhatárok között, osztályokon belül, egy bizonyos földrajzi területen; hanem egyetemesen szétáradnak az egész emberiségben, és ennek a szétáramlásnak ereje és mértéke mindenütt körülbelül egyenlő. A világjelenségek korszakát éljük, és ebben nincs semmi csodálatos, semmi véletlen. A történetben és a kiterjedésben minden összefügg egymással, mindennek köze van egymáshoz: az erre utaló tények mind határozottabban jelennek meg, és ezt nem lehet tudomásul nem venni.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Az első kapcsolat kialakulása

	Az ember nem él izolált életet: az emberi érdekek ellentétesek egymással vagy megegyezőek, de mindenesetre egymással összefüggésekbe, kapcsolatokba kerülnek, és ezek a kapcsolatok a fejlődéssel egyenes arányban egyre kiterjedtebbek lesznek, elmélyülnek, és mind szorosabbakká és szorosabbakká válnak. Az ember élete küzdelem a természettel, és amennyit a természettől elhódított, azt emberrel szemben kell megtartania. A primitív ősállapotban az emberek és az emberi társas-egységek egymás közti érintkezése csak a háború; az elsődleges társadalmi szervezetek egymás ellen jöttek létre, támadó vagy védelmi tendenciával. Amint azonban az önmagáért való kultúra első fénypontjai megjelentek, az egységalakulás egy más, magasabb rendű tartalmat nyert. A. védelmi és támadó tartalommal kialakult társadalmi egységek érdekei ekkor már más, békés, együttműködő kapcsolatokat is megköveteltek a különböző, de egymást kiegészítő érdekű társas egységek között. A magasabb rendű életviszonyok szorosabb és nagyobb tömegű ember együttműködését igényelték; az ember útja a gyűjtögetéstől a nomád életformán át a letelepedésig többfokú egységnek magasabb egységgé - család, nemzetség, törzs, nép - való összeverődésével járt. Népek közt eleinte csak ad hoc kapcsolatok létesültek, a népek viszonyát nem szabályozta hasonló megfontolás és érdek, mint amely az alsóbb fokú egységek fokozatos integrálódására vezetett. A népekké alakuló embertömegek szerkezete mindenütt nagyjában hasonló volt, de ezt nem vették észre, és nem találtak alapot, hogy a háborún kívül más természetű kapcsolatokra is lépjenek egymással.

	Még a legkezdetlegesebb kultúrákban is bizonyos fokú egységre való törekvés fejeződik ki, és a különálló, szétszórt társadalmak között legelőször a művelődés egysége jött létre, s ezt fejlesztették és rögzítették azután az intézményesen kiépített kapcsolatok, amelyekben a szellemi és a politikai együttműködés elve egyaránt érvényesült. Hogy a sorrend ez volt-e, nem állapítható meg minden kétséget kizáróan, de nagyan valószínű, hogy időben előbbi volt a művelődés egysége, s először az azonos eredetű és kultúrfokú népek adták fel egymással szemben szellemi különállásukat.

	Európa szellemi egységének ősi alapja

	Európa élete plasztikusan mutatja meg az egységigény és ennek megvalósulása egymásutánját. Európa történetében a hellén világban valósult meg először a művelődés egysége; a görög kultúra az egységigény kifejezése, a római pedig ennek az igénynek szervezésbeli realizálása. A hellén világ a maga törzsi tagoltsága ellenére is, szellemében egységes, s ezt a görög szellemet terjesztik a nagysándori hódítások, melyeknek következménye a keleti és a görög kultúra keveredése. Másrészről Róma folytatja tovább politikai eszközökkel a görög művet; Róma volt az első hatalom, mely az egész művelt világot szervesen egységbe foglalta, először minden hivatástudat nélkül, pusztán csak hódításvágytól sarkalva, majd megszületett az imperium gondolata, amely a pax Romana eszméjévé finomodott, s az ősi nemzeti jog, a merev ius civile helyét, az összbirodalmivá egyetemesedett ius gentium, vagy naturae foglalja el, amely, mint egyetemes emberi jog, az újkor hajnalán megszülető nemzetközi jog magvát alkotja.

	A római birodalom adminisztrációs egységének megbomlása után a kereszténység vette át az egység gondolatát, a szellemerköcsi világegység eszméjének hirdetését. A keresztény középkorban ez a két gondolat közös úton járt, az időnként megismétlődő nagy kísérletek ezt a kettős missziót képviselték. A nagykárolyi műnek csak nyomai maradtak meg a rá következő általános széthullás korszakában, és [a]&nbsp;civitas Dei ágostoni eszméjéből kisarjadzott II. Szilveszter-III. Ottó féle világterv, csak tervnek maradt meg. Ezzel szemben a középkor és az újkor határán keletkezett nagy szellemi és vallási mozgalmak az emberiségre nézve egyrészről atomizáló, másrészről azonban egyesítő hatással voltak. Az egyes társadalmak egységét megbontották, de az azonos felfogású szellemek földrajzi távolság és nemzeti különbség ellenére megtalálták egymással a kapcsolatot, az összes európai nagy humanisták levelezésben állottak egymással, és állandó volt az érintkezés a nagy európai reneszánsz udvarok között.

	A rendi szerkezetű társadalomban az egyes rendek egymástól el voltak zárva, azonban a városok élete távolabbi kapcsolatokat igényelt. Az iparos és kereskedő városi polgárságnak szüksége volt piacokra produktumainak elhelyezésére, és már korán bizonyos mértékű forgalmat bonyolított le távol eső vidékek között. A piacok közlekedést kívántak, kialakultak a keletet és nyugatot összekötő nagy kereskedelmi útvonalak. Az egyre szélesedő körű forgalom életre hozta az észszerű értékkezelés módjait, a váltót, az átutalást, a modern könyvvezetést, a fiókvállalatokat, az érdekvédelem intézményes biztosítását a távoli területeken; az itáliai kereskedővárosok állandó érdekképviseleteket, konzulátusokat állítottak fel keleti piacaik mellé. Az intézményes és állandó nemzetközi kapcsolatokat először a kereskedelmi élet teremtette meg Európában.

	Kereskedelmi érdek fordította a kíváncsiságot a távol eső földrészek felé; a korai felfedezéseket részint a rejtelmes kelet kincseinek megszerzése, részint a hithirdetés küldetése inspirálta. A középkor földrajzi világképével szemben, az általános és hivatalos felfogáson belül, és annak ellenére is éltek bizonyosságra és beigazolásra váró sejtések és visszaemlékezések az arisztotelészi világképről, amelyek végülis Amerika felfedezésében teljesedtek ki. Az emberi érdeklődés köre földrajzilag kiterjedt, az ember egyre otthonosabban és biztosabban mozgott és közlekedett már nemcsak a szárazföldi, hanem a tengeri útvonalakon [is], amihez hozzájárult a technikai ismereteknek, felfedezéseknek a szaporodása. Az emberi megismerés nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is egyre egyetemesebb és általánosabb, átfogóbb jellegű lett.

	Az újkori élet egyetemessége

	Az újkor végének irodalma már az egész újkori, anyagi fejlődés szellemi, társadalmi eredményeit, következményeit összegezte. A szellemi élet fejlődésének iránya enciklopedikusabb lett, észszerű egységbe és rendszerbe foglalta, megmagyarázta a tények jelentését, és követelte a társadalom életének a tények értelmében való berendezését, s annak végső elveit, rendszerét és természetét igyekezett megismerni és megismertetni. Montesquieu államtana, Quesnay, Turgot, Smith Ádám gazdaságelmélete, mind az újkori élet összetevőinek eredői voltak.

	A legújabb technikai és gazdasági fejlődés még közelebb hozta egymáshoz a különböző földrajzi és gazdasági egységeket, a kapitalista fejlődés, az egész világot behálózó gazdasági érdekeltségek, az óriási hatóterületű nagyvállalatok, emellett a közlekedés eszközeinek tökéletesedése, kiterjedése, meg a gondolatközlés legújabb technikai megoldásai már nem ismernek határokat és falakat, s az emberi munka és alkotókészség minden eredménye ma már szinte napok alatt az összemberiség egyetemes kincsévé válik, s ezeknek egyetemessé válását a fejlődés mai állapotában már semmi sem tudja megakadályozni.

	Ma már a művelt világ bizonyos fokú gazdasági és kulturális egységet mutat, de ennek az egységnek a tudata nem olyan fokú, mint amilyen fokú maga a meglevő egység, és az ember tudatos akaratával még nem helyezkedett el a világban úgy, ahogy a tények azt lehetővé teszik. Az ember állásfoglalása a tényekkel szemben inkább érzelmi és ösztönös, mint tudatos és megismerő, bizonyos érzelmi aláfestésű előítélettel közeledik a tényekhez, amelyek bár kétségtelenül vannak és letagadhatatlanok, mégis előítéletétől vezetve azokat vagy letagadja, vagy pedig helytelenül értelmezi, azoknak nem azt az értelmét látja meg, amelyet tiszta logikával meglátni egyedül és kizárólag lehetséges. Az emberből általában hiányzik az egységes egészbenlátás tehetsége, jóllehet a tények világa ezt már teljes mértékben lehetővé tette. A szellemi fejlődés magasabb fokán van csak egységlátás. A primitív állapotban élő ember meg tud nevezni rengeteg állatfajt, de nincs szava az állatoknak általános fogalmára: és ez a primitív vonás bizonyos mértékig megvan a civilizált emberben is. Nem tud felmelkedni a szintetikus szemlélet magasságára, észrevételeit nem egységesíti rendszerbe, szemléleti. Módja nem a szintézis, hanem a merev antitézis.

	Pedig a gondolat történetében a tények felismerését már korán követte a szintézis, a tények összegezése és azok elveinek megállapítása időről időre, korszakról korszakra megtörtént, de nem lett általánosan ismertté a szintetikus igazság. Minden mennyiségi fejlődésre rákövetkezett a szintézis igénye, és Ézsaiás prófétától a krisztusi világegység eszméjén, a dantei társadalomszerkezeten, az erasmusi kultúrfelfogáson át a legújabb nemzetközi jogi elgondolásokig minden válság ellenére is megújulva és követelően lépnek fel az örök igények és tervek, melyeknek megvilágításában a világválságok tulajdonképpeni tartalma: egy nagy világharmónia kibontakozásának lehetősége.

	A történések kölcsönhatása

	Az ember, akár mint egyén, akár mint többé-kevésbé szervezett egység, egyre kevésbé él izolált életet, a jelenségek többé nem lokalizálhatók, az érdekek annyira szervesen egymásba kapcsolódtak, hogy ma már a fejét bárhol is felütő válság kiterjed az egész világra; ami valahol történik, az egész világon, az egész világgal történik. A lokális jelenségek sem mások, mint a világgal történő eseményeknek valamely kisebb egységben való megjelenése. Másrészt a nagy szerkezet bármely részében beálló kihagyás, vagy zökkenés az egész gépezet zavartalan működését akadályozza vagy bénítja meg teljesen.

	Általános és a mélységben gyökerező jelenségekre nem lehet csak a felszínen és valamely részletben hatni. A jelen nagy kérdései világkérdések, s az ezekre adott felelet sem lehet más, mint egyetemes érdekű és érvényű megoldás, mely a kérdéseket egész kiterjedésükben oldja meg. A mai élet tényei szintézist követelnek, és többbé nem elég csak valamelyik részében oldani meg egy problémát.

	Jelezte ezt már a múlt fejlődése, s ehhez a fejlődéshez nagyjában igazodott is az ember tudatos állásfoglalása is, bár nem olyan mértékben, mint azt a tények állása megkövetelte. A nemzetközi élet szervezete kezdetben az erőviszonyok játékának feltevésén, az egyensúly elvén épült fel, de meg kellett ismerni azt a tényt, hogy az államok és általában emberi egységek között nemcsak politikai kapcsolatok vannak, s ezek sem pusztán kölcsönösek: számtalan szövevényes, a legkülönbözőbb módokon egymásba kapcsolódó érdek teszi ki az államok egymásközti valódi életét. A huszadik század nagy elméleti elgondolásai, melyek három sikertelen kísérletben jelentek meg, ősidők óta élő emberi vágynak nem az utolsó inkarnációi voltak, amelynek teljesedésétől ma látszólag távolabb állunk, mint bármikor is ezelőtt. Ne feledjük azonban, hogy minden kísérlet, még ha sikertelen is, biztató jel, és minden egyes kísérletben valamivel közelebb jut a gondolat az eredményhez. Minden kísérlet a leghelyesebb útnak és módnak a keresése, keresése az elgondolás és a kivitel közötti összhangnak, és minden kudarc egy-egy fonák kivitelnek a kiküszöböléséhez vezet. A haladás maga nem más, mint folytonos eliminációs művelet, folyamat, mely egyre jobban megközelíti az egyetlen és kizárólagosan helyes és lehető megnyugtató eredményre vezető eljárást.

	A küzdelem és a szenvedés az ember történetében olyan tény, amelynek létével számolni kell, de az emberi szenvedések kiterjedt mérete, általánossá, egyetemessé válása új horizontokat nyitott meg. A ma válsága közös válság, egyetemes próba, kísérlete egy az eddigieknél valamivel teljesebb és véglegesebb megoldásnak, százféle hangú, de egyetlen értelmű segélykiáltása egy világnak, amely egésszé akar lenni, a világ részeinek, amelyek valamilyen rend szerint akarnak egymáshoz állni, olyan rend szerint, amely nem ellentét és nem különbözőség, hanem harmóniája és szintézise mindennek, ami szerteszéjjel hever. Az ember örök válsága, a mai válság is, jel és tünet; a válság ténye emlékezteti az embert arra, hogy ember voltának valamivel még tartozik, és ennek a tartozásnak a mértéke akkora, amekkora a válság kiterjedtsége, s a ma tényei nem itt vagy ott előforduló zökkenőket, kihagyásokat jeleznek, hanem általános zavart, amelyen nem segít egy-egy alkatrész kijavítása, vagy elvetése. A világ és az élet egy és egész, s az embernek ki kell emelkednie a részek egymás közti súrlódásainak gomolyagából, s fel kell emelkednie olyan távlatokba, olyan magasságba, ahonnan azt mint valóban egészet és teljest látja meg.

	És az ember a mélységből a magasság felé tárja karjait, hol fény s egyre szélesebb horizont tárul elé, melyben minden együtt van, és kontraszt nélküli harmóniában tartozik össze.

	Il. Tévedések - ellentévedések

	A tények és az emberi művek szintézis felé mutatnak, azonban az ember nem tudja ezt az irányt követni. Az ember magatartása a kultúra egyre erősebben kihangsúlyozódó egységével szemben még mindig elmaradt és részszerű.

	Az ember tudatos akaratával is elhelyezkedik valahogyan a fejlődés vonalán, de ez az elhelyezkedés nem olyan értelmű, mint maga a kérdéses vonal. A benyomások észleléséhez, tudatbeli megjelenéséhez bizonyos időbeli távlatra van szükség. A fizikai jelenségeknél, mint a fény, vagy a hang, egytized másodperc az az idő, amennyi ahhoz kell, hogy az érzékszervek a korábbi benyomás hatása alól felszabadulva, megkülönböztetve vegyék fel az új ingert. Más jelenségeknél még hoszszabb ez a tehetetlenségi idő, de az ember mindig sietett, és ma talán még jobban siet, mint bármikor; összekeverednek előtte a képek, furcsán egymásba nyomulnak, és nem lehet belőlük a történések egymásutánját, rendjét kiolvasni.

	A gondolkodás válsága: a tévedésekkel szembeszögezett ellentévedések, tévedések maguk is, és nem is sokkal másabbak, mint az eredetiek, amelyek ellen keletkeztek. És az ember mindig azonosul a tévedéseivel, bármilyen oldalú tévedéssel. A szükséges kritika megbénult az emberi szellemben, mely feltétel nélküli megadással tekint minden elé.

	Az ember magatartása a világgal szemben nem szorítkozik csupán a szemléletre, hanem a világ jelenségeivel szemben mindig valamiképpen állást foglal. A tényeket igyekszik megismerni, és e megismerés alapján határozza meg önmaga helyét a világban. Az élet jelenségeivel szemben nem áll tétlenül, hanem bírja azokat; helyesli vagy helyteleníti, igenli vagy tagadja. Mindig valamilyen várakozással tekint az élettel szembe: igényeket támaszt vele szemben, elgondolásokat épít fel a világ szerinte helyes állapotáról, és összehasonlítja vele a meglévő állapotokat. Ez az állásfoglalás a világnézet, a világról való vélemény. Kettős oldala van. Az egyik: milyennek latom a világot? A másik: milyennek akarom, milyennek szeretném látni? És az egyiket mindig párhuzamba állítjuk a másikkal. De a kettő sohasem halad együtt. Soha semmit nem találunk olyannak, amilyennek azt kívánjuk. Mindig hézag, eltérés van a meglévő és az óhajtott állapot között.

	Szétszóródottság és tömegbe verődés

	A mai kor szellemi feladata a tényekben megnyilatkozó gondolat kifejezése lenne. Mert a közelmúlt és a jelen tényei szükségszerűen mutatnak valamilyen egyetemes értékű igazságra, de ma még nem jutott el az emberi vizsgálat odáig, hogy a tényeket összegezze, s ezekből valamilyen új érvényes elvet olvasson ki. A ma emberének állapota az egységes vezető eszme hiánya miatt a szétszóródottság, és ugyancsak ez okból a tömegbe verődés. A múlt század gondolatirányai az egyéniség kultuszát a megengedhetően túl hajtották, túlzásba vitték. A társadalom ennek következtében egyedeire bomlott szét szellemileg. Az egyénnek az individualista filozófia megengedett mindent, amit egyénisége, egyéni érdekei megköveteltek. A magas eszmei forrásból kiindult szabadság gondolata a valóságban szabadossággá fajult. Az ember magatartására nézve az érdek szempontja lett a döntő, és minden tényének igazolására ez szolgált, de ez az érdek csak a legszűkebb értelemben felfogott egyéni érdek körére szorítkozott. Közösségi érdeket, magasabb emberi eszmét nem ismert. Az emberi tények pedig nem voltak méltóak azokhoz a gondolatokhoz, amiket hangoztatott. A közösségi gondolat hiányában az ember tulajdonképpen magára volt hagyatva. Általános típus volt a saját magáért, és csak saját magának élő ember alakja, kitől idegen a társadalmi szervezett együttműködés eszméje. Tulajdonképpen semmiféle eszménye nem volt egyéb, mint önmaga. A bekövetkezett tények azonban nagyon egyedül találták minden segítség, minden támpont nélkül. A megtagadott eszmékhez, az eszményekhez, emelyektől elfordult, már nem találta meg a visszautat. Rádöbbent önmagában való gyöngéségére, és rájött arra, hogy a több ember nagyobb erőt tud kifejteni, mint az egyes ember önmagában. Ráeszmélt, hogy az elkülönülés elgyengülésre vezetett, s ezért most az ellenkező állásfoglalásban keresett menedéket. Az eszmei alapot azonban nem tudta megtalálni. A szétszóródott ember most már kereste a többségben való erőt, de, csak tömeggé tudott összeverődni, nem pedig szerveződni.

	Az egyén túlhajtott kultuszából átcsapott az ellenkező végletbe, az egyén teljes elnyomásában keresett megoldást. Pedig abból, hogy az előbbi ferde és helytelen eredményekre vezetett, még nem következett volna az, hogy a második álláspont csak azért, mert az elsőnek szöges ellentéte, feltétlenül helyes és hatásában áldásosnak bizonyul, de aki a hamisban csalódott, az az igazban sem akar többé hinni.

	A tömeg botorkálása

	A tömeg nem valamely gondolat, nem valamely eszme jegyében szerveződik, hanem azt csak a hangulat, az indulat sodorja, veri össze. Nem magasabb gondolatok után megy, hanem csak hangulatai, illetve azok után, akik hangulatait irányítják és vezetik. Vezetőre mindenkinek szüksége van, de a tömegember elvesztett a szeme elől minden eszményt, ami egyenes vonalon jelölte volna ki az útját, és így mozgása nem más, mint botorkálás a hangulatok zegzúgos vonalú pályáján, és sem útját, sem az annak végén váró célt nem látja.

	Az ember az ismeretlenben erre-arra tévelyeg: itt ezt, ott meg amazt látja, egyik oldalról ilyennek, a másik oldalról olyannak. Mint a mesebeli hármas útelágazás előtt, úgy áll meg tanácstalanul, s nem tudja, merre menjen: mindegyik vezethet jóra is, rosszra is. Nagyon benne él az emberben a tisztánlátás vágya, de mennyi minden van, ami elveszi a tiszta látást! Feladatok tornyosulnak eléje, amelyekbe belefog, de nem tudja véghezvinni, mert nem ismerte meg, sem pedig önmagát. Úgy kezd el mindent, hogy nem tudja, vajon képes lesz-e végig is vezetni azt, és milyen eredményre juthat vele. Az ezerarcú élet ma ezt, holnap azt a képét mutatja, villantja meg előtte, s összekeverednek szemében a látottak. Ha valamibe beléfog, valamitől vár valamit, rájön, hogy hiábavaló, és akkor mást keres. De a végén mindenbe belefárad, s nem tesz mást, mint él a világban. Azt lehet mondani, az emberi élet határa: azok a tévedések, amelyek között az ember szellemi élete mozog. Az ember mai válsága nem politikai, gazdasági válság, hanem erkölcsi válság, az értékelésben való gyengeség és ingadozás. A tények immár kétségtelenül tárnak elénk pozitívumokat és negatívumokat, és az ember képtelen a következtetést logikusan véghezvinni. Azoknak a tételeknek mindegyike, amelyekben az ember és világ mai állását legújabban megfogalmazták, egy másik oldalról nézve sajnálatos tévedésekként, félreértésekként tűnhetnek elénk.

	Nagyon nehéz feladat egy átlagembernek az, hogy önállóan találó értékítéletet alkosson, sőt el nem képzelhető, hogy erre képes lenne. Az értékelés mindig összehasonlítás, viszonyítás valamilyen értékmérőhöz. Az átlagember, a tömegember nem állít fel önmagában értékmérőket, hanem adott minták szerint értékel, és ezekhez a mintákhoz görcsösen ragaszkodik, mert kényelmesebb valamit belekényszeríteni egy meglévő keretbe, az előítéletek Prokrusztész-ágyába, mint a tényeknek megfelelő szempontokat és irányelveket meglátni.

	A válság nem a tények kedvezőtlen alakulásában áll. A tények egy egységes világforma kialakulására mutatnak, de ezt a mai kor embere nem tudja felfogni, s amikor tényeket értékel, ezt mindig valamilyen oldalról teszi, s ha meg is látja magukat a tényeket, nem látja meg azoknak értelmét és összefüggését, hanem csak valamilyen egyoldalúan értelmezett teóriákat, előítéleteket akar velük bizonyítani. Az emberi élet minden kérdése sokoldalú és egyetemes, de az előítéletes beállításban csodálatosan leegyszerűsödik, egyetlen részletkérdés megoldásával : egy egész szövevényes kérdéskomplexum tűnik fel megoldhatónak. És hogy melyik részlet legyen a punctum saliens, ez bontja meg az emberi állásfoglalás egységét.

	Az előítéletek járványa

	Az előítéletek átszínezik a tényeket, amelyeket az ember mindig valamilyen előítélet gyújtópontjában, annak megvilágításában lát csak meg. Az előítélet pszichózis, járvány, amely könnyebben és mélyebben ver gyökeret a tömegek, mint az egyes ember gondolkozásában. Amellett a tömeg mindig valamilyen érzelmi, hangulati nyomás alatt verődik össze, a hangulat és érzés pedig mindig hullámzó és egyoldalú.

	De az élet teljességét valamilyen rész álláspontjáról ítélni meg, valamilyen harmadrendű, kétes értékű biológiai feltevés, egy kiragadott pártpolitikai jelszó, mozgalmi ige, indulatszó, ködös eredetű legenda szempontjából, éppen olyan groteszk, mint a kocsiversenyek színei alatt indítani világnézeti harcot.

	Ez a kocsiversenyláz, mely a társadalmak életében örökös, és amely az emberiségen belül tömegeket állít egymás ellen harcba, előítéletet hív ki előítélet ellen, tévedést tévedés ellen. Mert az izgatott tömeghangulat és a gyűlölet, a rajongás vagy a féltékenység hatása alatt minden tömegjelenségnek megjelenik az ellenképe az antipóluson, a másik végleten, de a végletek nagyon is hasonlítanak egymásra, mert az ember a másik, az ellenkező oldalon sem tud más lenni, mint ami volt az egyiken, és amit az egyik tévedés megkímélt volna, azt felégeti a másik, amelyik bár ellenkező irányú, de éppen olyan tévedés.

	A világ léte és története valamilyen egyetemes érvényű gondolatot magyaráz, és az emberiség történetében oly gyakran jelentkező válság nem egyetlen részletkérdésnek a felvetődése, nem egyetlen helyi fájdalomnak a segélykiáltása, nem egyetlen seb elüszkösödése; válságnak, háborúnak, szenvedésnek nagyon messziről induló okai vannak, és nagyon régi bűnök bűnhődnek benne.

	Az emberi szellem igazi tragikuma, mondhatjuk tragikomédiája a tévedésekben való szilárdságban, a tévedésekért való megadó kiállásban van: soha értelmes valóságokért nem küzdött olyan erősen ember, mint amennyi lelkesedéssel és rajongással tömegek tudnak tévedéseket védeni, azokért mindent odaáldozni, kockára dobni, és a legtöbb áldozatot, a legtöbb emberi szenvedést az emberi korlátoltság, a tévedéseknek egymás elleni harca okozta. Egy-egy előítélet egész korszakok, egész nemzedékek gondolkozását inficiálja, állásfoglalások támodnak mind ellene, mind mellette, s egy-egy részletkérdés körüli vélemények és ellenvélemények kizárólagos tartalmává lesznek egy egész korszak szellemi ítéletének, amelynek válsága a legképtelenebb excessusokban, kilengésekben jelentkezik.

	Eszméket, elveket gyártanak, melyeket erőszakkal akarnak elfogadtatni és érvényesíteni, melyek megbontják a szellem, a kultúra egységét, holott minden elvnek éppen az a hivatása, logikus rendeltetése, hogy egységet teremtsen a maga abszolút igaz és érvényes voltával, nem pedig erővel és megfélemlítéssel. De a széttáruló horizontra tekintő ablakokat foltozott előítéletek függönyözték el, és nem tudjuk, vajon letépik-e ezeket onnan valamikor, vagy pedig hasadásaikra újabb tévedéseket varrnak, s ha pedig szétfoszlottak, másokat tesznek-e a helyükbe?

	III. A kultúra paradoxonja&nbsp;

	A világ nem addig tart, ameddig az ember ellát benne. Az a kör, amelyet az emberi szem belát, nem a teljes kör, de ez a kör növekszik, tágul azzal a magassággal, amelyből körülnézünk a világban. Az ember felemelkedve egyszerre, együttes összképben látja meg mindazt, amit bejáráskor egyenként, egymástól független részletekben lát. Az egységes kép, a részek összefüggése csak távlatból, magasságból tűnik elénk. Az emelkedéssel, a szemlélet magasságával, a távlattal a horizont szélesedik, a megfigyelés többet von észlelete körébe, a szemlélet egyetemesebbé válik. Az ember tudatában halad, de nemcsak halad, hanem emelkedik is, és ebben az emelkedettségben, a tudat kiterjedettségében közelítheti meg az egyetemes és átfogó szemléletet, ha teljesen el nem is éri. Az emberi szellem logikus, azaz az ember történetében lát, emlékezik, de nemcsak történeti logika van, hanem térbeli, szintetikus logika is. Logika van nemcsak a dolgok egymásutánjában, hanem egyidejűségében is, okság és összefüggés van a történésben, az emlékezésben, de van ugyanakkor, egyidőben meglévő tényekben is. És nemcsak az ember emlékezik, hanem a természet is, az egész élő világ, amennyiben az élet minden jelensége történeti és oki összefüggésben van előzményeivel, és minden tény úgy fogható fel az emberi gondolatban, mint valamely elvnek a továbbképzése. Az egyes ember története, sorsa megegyezik az embernek, mint genusnak és mint ideának történetével, amely egységes, s egységének tudata jelenti egyszersmind az ember eszméjének kiterjedtségét és emelkedettségét, azt az emelkedettséget, amelynek távlatából egy kiterjedt világ képe, mint egység és mint szerkezet tűnik elénk. A normális (nem átlagos) emberi szemlélet összefoglaló: magába foglalja az összes időbeli előzmények és az összes térbeli egyidejű kapcsolatok rendjét; az emberi gondolkodás nem más, mint logika és szintézis, egységlátás időben és térben, vertikálisan és horizontálisan. Ez az adottság az, ami az embert fölébe helyezi a természetnek, az anyagi világnak.

	Az ember útja a kultúráig

	Az ember története a természettől indul el, de a természettől fokról-fokra függetlenítette magát azzal, hogy nem maradt meg azok közt a határok közt, amelyek számára a természettől kezdetben adva voltak, hanem fokról-fokra, legalább részben ura lett a természetnek, módot és lehetőséget talált arra, hogy a természet kedvezőtlen jelenségeivel szemben védje magát, más természeti tényeket pedig mint eszközt, lehetőséget használjon ki. Az ember nem természetrajzi species, a természet felett áll, tudatos, célszerű és magasabb fokú erkölcsi magatartást tanúsít, azaz kultúrát teremt. És a valóban emberi embernek emberi mivoltánál fogva erkölcsi igénye, követelése a kultúra. Azokat a lehetőségeket, amelyeket a természet nyújt az ember számára, valahogyan ki kell használni, s alacsonyabb fokon az emberi akarat nem is irányul másra, mint erre. Az emberi művelődés, a kultúra, amely nem más, mint a művelt ember eszményének, az ember szellemi igényeinek szolgálata, törekvés a tökéletes ember eszménye felé, csak a kedvező természeti adottságok mellett tud keletkezni és virágzani. A barlangi emberben megvolt a szellemiség művészi kifejezésére irányuló vágy, amit a sziklarajzok emberi embernek emberi voltánál fogva tanúsítanak, de az átgondoltan felépített őskultúrák rendszerei ott keletkeztek először, ahol a természet ridegsége nem szorította az embert egyedül csak fizikai elsődleges igényeinek (élelem, ruházat, stb.) kielégítésére, hanem ahol a természet mindezt könnyebben megadta és így nem kötötte le az embernek minden erejét ezek megszerzése - az előázsiai termékeny folyóvidékeken.

	A megélhetés könnyebb volta itt az igényeket kiterjesztette az elsődleges szükségleteken túlra: kényelem és jólét állott be, az erőket nem kötötte le maradéktalanul a létért való küzdelem, s így meg van adva a lehetőség először a fizikai jólét, sőt fényűzés megteremtésére, majd ezt követően a magasabb rendű ismeretek elsajátítására, azoknak művelésére.

	A kultúrák életében, fejlődésében mindig megfigyelhető ez az úgynevezett kettős ütem törvénye, mely a fejlődés magasabb fokán talán más módosultabb formában ugyan, de mégis mindvégig érvényesül. És amilyen arányban csökken a megélhetésért való küzdelem, olyan arányban erősödik a művelődés fejlődése.

	Az első lépés mindig a természet világának megismerése, s ezt követi a megfigyelés útján szerzett ismeretek felhasználása, alkalmazása. Magasabb fokon a megismerést az, ismeretek rendszerbe foglalása és az egész rendszer alapgondolatának megfogalmazása követi, azaz az ismert tények segítségével egy olyan általános érvényű gondolat megalkotása, melynek ilyen voltát alapul elfogadjuk, és amelyből így következtetéseket vonhatunk le.

	Így épül fel a tudományoknak a rendszere: a rendszerbe foglalt ismeretek után, következik azoknak elmélete, s az egészet. betetőzi magának az ismeretnek az elmélete, mely alatt az összes szaktudományok szerves és egységbe foglalt egészet alkotnak. Ez az ismeretek fejlődésének menete.

	A fejlődés kétféle iránya

	A fejlődés iránya majd fölbontó, majd egységesítő. A kétféle irány egymásra hat, illetőleg egymással szakadatlan oki és okozati kapcsolatban áll váltva. Egy-egy, egységes tudományos világkép kialakulása után, annak hatása alatt a kutatás újabb, tényeket derít fel, elkezdik művelni a tényekkel kapcsolatos résztudományokat, míg bekövetkezik ennek is rendszeres feldolgozása, és újra megszületik az egységes világszemlélet. Csakhogy a későbbi mindig hozzátesz valamit az előzőhöz, vagy elvesz belőle, amit tévesnek ítélt, és újat ad helyette. Ez az elméletek fejlődése, haladása.

	A XV. század végén az új világrészek felfedezése, amely az újkort megnyitotta, az ezzel kapcsolatos uralmi politikák létrehozták az európai államokban az abszolút monarchiák államformáit. A tudománynak az ezzel szemben megnyilvánuló bírálata a XVIII. század végén és a XIX. század elején pedig a jogállam eszméjének, legtöbb helyen forradalmi úton való kivívását alapozta meg.

	A természettudományok fejlődése a műszaki találmányokhoz vezetett. A gépeknek az ipari termelésbe való beállítása egyrészt a termelés eredményességének igényét keltette fel, másrészt a legkülönbözőbb közgazdasági elméleteket hívta életre. A múlt század kutatásának tárgya az ipari forradalom felszámolása és a legeredményesebb termelés elvének megállapítása volt. Legújabb fejlődésünk, azt lehet mondani, kizárólag anyagi irányt vett, a jelenkor főproblémájává az üzemszervezés és fenntartás lett, s az üzemanalógiát ráalkalmazták minden életjelenségre: ez lett minden értékelés alapja, a zsinórmérték és a norma.

	A kultúra nem azonos a civilizációval

	Az ember tudatos voltánál fogva kell, hogy tényeket értékeljen, és ez az értékelő tevékenysége a szellemnek nem más, mint kultúralkotás. A kultúra nem azonos a civilizációval, a kultúra nem a kényelem, az anyagi gazdálkodás, nem maga egy építészeti stílus, közigazgatási rendszer, elektrifikálódás az üzemekben, nem a gépek alkalmazása a mezőgazdaságban, a telefon, a rádió, a repülőgép vagy golyószóró. Azt mondják. mai kultúránk túlnyomórészt technikai és gazdasági irányú, holott technika és gazdaság nem esik egybe a kultúra fogalmával. Azt is halljuk, hogy anyagiassá válik a kultúránk. Ebből annyi lehet igaz, hogy az a fejlődés, amely elsősorban a technika és a racionalizálás szempontját követte, elhomályosította a tiszta kultúra képét az emberi értékítéletekben. A kultúra haladás, történeti következtetés, nem állhat meg az emberi élet valamely fokán, sem pedig a részeknél; következtetés, tehát kötelez, erkölcsi, normatív jellegű. A kultúra a legteljesebb egység, szellemi egység, amely összefogja az egész emberiséget; az anyagias civilizáció disszociál, versenyre kényszerit. A civilizáció az élet versenye, a kultúra antitéziseinek kiegyenlítése, szintézise; a természet és civilizáció, valamint a konkrét civilizációk szintézise.

	A civilizáció az anyagi értékek gazdaságos alkalmazásának módja és mikéntje. Az első tűz fellobbanásától, az első durva kőbaltától, a cölöpfalvak építésétől az elektromos fékig és az irányított gazdálkodásig vezet a civilizáció útja. A múlt században indult fejlődés, amelynek végső eredménye a gépi termelés és a pénzgazdálkodásnak a kapitalizmusban megjelenő formája volt, a gazdasági életben általános fejlődést idézett elő. A verseny-képlet vetülete ma megvan a mai élet minden oldalán. Az anyagi fejlődés a versenyben csúcsosodott ki, s ez a verseny egyszerre megjelent a civilizáció egész terén. Az egyidőben lezajló verseny után újabban az utódlás versenye lépett fel, a volt és leendő állapot között. A verseny-szellem nem maradt meg eredeti körében, az ipari és üzleti életben, a versenyszemlélet átvetődött a jelenkor egész életére, s a szellemi életben is megjelent egy olyan elem, amely a kereskedelmi élet konkurenciajelenségeihez hasonlítható, és éppen ez az üzleties konkurencia-szellem magyarázza a lényegben azonos, vagy egymáshoz sokban hasonló nézeteknek kompromisszumot el nem fogadó, megsemmisítő, egymás elleni gyűlöletét.

	A tiszta kultúra: értékítélet

	Nem a tények, nem a nagy emberi művek, nem a nagy emberi életküzdelem bukásai és diadalai azok, amelyek embert embernek ellenségévé tesznek, hanem a dogmák, érdekszerű értékítéletek, a tényeknek valamelyik oldalról való értékelése. A tökéletes harmóniát és rendet csak egy olyan értékitélet tudja megalkotni, amely fölötte áll a vitázó, versenyző véleményeknek, egy egységes és egyetemes érvényű értékítélet, a tiszta kultúra értékítélete, olyan ítélet, amely nem valamelyik vitázó félnek ad igazat, amely egy és átható, mint maga a kultúra.

	Az anyag körül zajló élet, amely óriási méretű versenyeket hozott létre, amelyben minden versenyző önmagát akarja kizárólagosítani, a saját, akár műszaki, akár felfogásbeli produktumait akarja egyedül forgalomban lévőnek megtenni, az a verseny, amely gazdasági javaknak megsemmisítésével, elégetésével, vagy a tengerbe süllyesztésével akar árpolitikát alkotni, amely polgárháborúkat szít, és ellenségnek játssza ki egymás ellen azokat, akik legfőképpen egymásra vannak utalva; erkölcs és józan ész, tehát kultúraellenes. A kultúra egységes, mint az emberi szellem, és mégis ez a szó szolgál jelmondatul, cégérül minden egységellenes, szétbontó akaratnak.

	A kultúra értékítélet, minden emberi életnek és műnek végső alapja és tartalma, melyben értelmet és kiegyenlítődést nyernek szűkebb és részszerű érdekek. Üthetik fel a fejüket időszerű, alkalomszerű előítéletek, dogmák és rendszerek, amelyek a kultúra, sőt &#8222;új&#8220;, &#8222;igazi&#8220; kultúra színét rakják fel magukra, kultúra mégis ugyanaz, egyetemes és egységes, amely nem versenyez, és nem azonosul semmiféle egyoldalú beállítással és értelmezéssel. De az ember időnként elfelejti azt, hogy kultúrember, s a ma kultúraszemlélete válságba jutott a túlzott politikum és a technikai fejlődés eredményeinek primitív értékelése következtében. A válság a helyes értékelés hiánya, s mindaz, ami a ma emberének szemébe tűnt, ma még nem helyezkedett el egy egységes értékrendszerben. Az, ami az emberi szándékokban, vágyakban, akaratokban, alkotásokban kifejezi magát, nem más, mint az örök kultúra, de a mai élet tényeiben nem tudunk valóságos kultúrtényeket felfedezni. Minden, amit a legutóbbi korszak akár gazdasági, akár műszaki, akár szervezési, akár világnézeti téren produkált, ma még szerteszét hever, mint egy szerkezet alkatrészei a gyárban összeillesztésük előtt. A ma embere, akinek életében egy korszak lezárult, aki egy új korszak kapuja előtt áll, úgy látja, hogy a kultúra életében is befejeződött egy szakasz, amelytől elfordult, s amely helyett egy merőben más összetételű kultúrát keres magának. Ennek a kultúrának, a jövő kultúrájának mibenlétéről és összetételéről azonban semmiféle képzete nincs, azt legfeljebb ködösen, mint a múlt kultúrájának szöges antitézisét képzeli el. A technikai és a gazdasági haladás vívmányaiban látja a leendő kultúrának a megnyilatkozásait, holott mai élet még meglehetősen nyers és kavargó állapotban van, távol a leülepedéstől és kikristályosodástól.

	Vannak tévedések...

	A repülés, a radioaktivitás, az atomrombolás önmagukban még nem kultúratények, a kultúra nem a technikai tökéletességben van, sem a civilizáció szabatosan működő berendezésében, hanem az ezekhez még hozzáadódó erkölcsi többletben, amely értelmezi és indokolja a speciális eredményeket, azokat összhangba hozza, egységbe rendezi, olyan egységbe és rendbe, amelyben ordo et connexio idearum est ac ordo et connexio rerum. Éppen ezért nincsenek lokális és partikuláris kultúrák, és nincsenek konkurens kultúrák, nincsenek konstruktív és destruktív kultúrák, de vannak emberi tévedések, amelyek befejezett kultúrának mihősítenek bizonyos fokú technikai készséget, amely alkalmas az élet kényelmesebb és gyakorlatian hasznosabb vezetésére, tekintet nélkül az emberies erkölcs követelményeire; vannak tévedések, melyek bizonyos életformákat kizárólagosan, egyedülien kultúraszerűeknek mondanak ki, vannak tévedések, amelyek egy másik véglet ellen irányuló polemikus éllel valamilyen véglet szempontjából alkotnak kultúrfogalmat, jóllehet vége ott a kultúrakeletkezés lehetőségének is, ahol az egyik vitafél a maga egyoldalú dogmáit egyetemes érvényűeknek akarja feltüntetni és elfogadtatni.

	Az igazi kultúra horizontális és vertikális egység, amely magában foglalja az esztétikailag szépet, az erkölcsileg helyeset, a gyakorlatilag célszerűt, és amelynek hivatása és értelme, nemes erasmusi megfogalmazásban, hogy a stílus tisztaságában ragyogó tudás, töreken szárnyalással keljen át tengereken és évszázadokon, hogy elérje az egész emberiséget. Az igazi kultúra nem exkluzív, nem a beavatottaké, mint a babonák és a keleti ókori misztériumok, s a nagy szellemek, akikben az igazi kultúra akarata szólalt meg, Dante, Augustinus, Assisi Szent Ferenc, Erasmus, Schiller és Romain Rolland az egyetemes emberiséghez, a személytelen és pártatlan emberekhez, a kultúra szellemét megújító emberekhez szólnak.

	Szomorú, hogy az ember nem tud igazában kultúrember lenni, s még akkor is, amikor kultúrát akar szolgálni, ezt a kultúra szellemével ellenkező módon és eszközökkel teszi. Ez az állapot csak akkor fog megszűnni, amikor az emberi kultúrában való hit egyetemessé válik: szinte úgy látszik, hogy sohasem, hiszen alantas ösztönök, kicsinyes érdekek, hamis szólamok szegülnek ellene, és egymás ellen. És minden súrlódás, minden vita és háborúság, jóllehet jelszóul a kultúra megújhodását harsonázza, elsősorban nem a vegetatív életet veszélyezteti, hanem a kultúrát; nem egyes emberek, vagy embercsoportok kultúráját, hanem az egyetemes emberi kultúra osztatlanságát, amelynek minden kultúrember egyenrangú letéteményese. A kultúra kincs, amelyet oly kamra őriz, amelynek különböző kulcsai nem egy kézben vannak, és ezeket a kulcsokat is csak együtt és közösen lehet használni. Az emberi, az európai kultúra nem egyes európai népek kultúrája, nem ezeknek összege, hanem sajátos vegyülete, eredője az egyes népek szellemi életének, amely összességében európaivá finomodik, integrálódik; nem azonos valamely fölényre jutott helyi szellemmel, hanem valóban európai, és valóban kultúra. Ez igény, de amelynek valóvá válására tények utalnak rá, amelynek szellemi és erkölcsi szükségképpen kell bekövetkezni, hiába adagolnak hamis, bontó elméletek az igazi európai gondolat helyett jelszavakkal mesterségesen színezett és izesített és pótkultúrafogalmakat, amelyeknek érvénye olyan, mint a nem fedezett váltóé, mely ideig-óráig forgalomban van, míg kiderül, hogy való érték nem áll mögötte.

	A kultúra mai felfogásában túltengő. A kultúrától elvált materiális értékeknek bele kell olvadni a kultúra szellemerkölcsi egységébe, a kultúrának meg kell újhodnia, és a megújhodó kultúrának szüksége van azokra az anyagi, technikai eredményekre, amelyeket a maga égisze alatt egy új rendszerbe állít be, ahol minden a maga értéke és a kultúra szempontjából való értelme szerinti helyet foglalja el. A kultúrában cselekvő értékelés nyilvánul meg, s azok a tények, amelyek a mai életünket oly nagy mértékben kultúrellenesnek tüntetik fel, egykor majd el fognak helyezkedni egy megújhodott kultúra szerkezetében. A ma emberén újra eluralkodtak a természeti elemek, hiszen a mai élet nem más, mint as ember küzdelme a természet erőinek meggyőzéséért, alkalmazásáért; a ma főműve és fő problémája az elektromosság, a levegőellenállás, a gáztörvények elveinek újabb szempontů érvényesítése, fizikai és kémiai összefüggések újabb megállapítása, melyeknek eredményei féltékenyen őrzött titkok, amelyeknek alkalmazásával vitákat lehet végérvényesen elintézni, elméleteket és babonákat feltétlen érvényű igazságokká minősíteni.

	Általános megállapítás kultúránkra, hogy az eltechnikaiasodott. A valóság az, hogy a technika vívmányai, melyeket a termelés szünetlenül dob ki, ma még újdonságszámba mennek, melyeket minden másra való tekintet és kímélet nélkül valóságos sportszenvedéllyel alkalmaznak. A technika ma az önmagáért való alkalmazás stádiumában van; ez kihatott a világ egész képére, ez a technikai kísérleti szempont uralkodik nemcsak az ipar, a kereskedelem terén, hanem a társadalmak berendezésében, szerkezetében, és ebben az értelemben a technika megjelölés nemcsak a műszaki készülékekre vonatkozik, mert az erkölcsi kategóriát képező kultúrával szemben mai kísérleti állapotában az egyes világnézetek, politikai konstrukciók is csak technikai kategóráknak tekinthetők. A figyelem teljesen a technikai jelenségek felé fordult, úgy mint a csodaszámba menő új dolgok felé szokott, s el nem fordul tőle, amíg az meg nem szűnik csoda lenni. A technika korszaka ma még nem ért véget; akkor fog véget érni, amikor a technika nem lesz többé kérdés, hanem befejezett fejlődésű, megállapodott és megértékelt eredmény, amely értelmét a kultúra szolgálatában leli meg. A technika, amelyhez hozzáérthetjük a kultúrának minden anyagi előfeltételét, amelyek észszerű szerepe a kultúra terjesztésében és közvetítésében állna, ma elsőbbrendű fontosságú ténnyé emelkedett, mint a kultúra, visszaélt szerepével és jelentőségével; úgy látszik, hogy ma minden, ami anyagi eszközökkel történik, nem történik másért, mint ezeknek önkipróbálásáért, s ennek a próbának kavargásában és csattogásában elvész az, ami miatt mindennek történnie kellene; a kultúra. Minden, ami technikai irányúnak mondott kultúránk körül történik: nagyméretű, groteszk és egyben tragikus paradoxon, rosszhiszemű vagy naiv tévedéssel értékelt részek ellentmondása egymásnak, önmaguknak és az univerzális kultúrának, amelybe nem tudnak pártatlan összeműködéssel belehelyezkedni.

	*

	In&nbsp;Nemzeti Figyelő, 16. évf., 36. szám (1942. szeptember 6.), 1-2.; 38. szám (1942. szeptember 20.), 3.; 39. szám (1942. szeptember 27.), 1-2.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Fónyad Dezső: A vidék ereje és hivatása (1939)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6941322</link><pubDate>2026-01-06 09:21:27</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Szívesen megyek be a nagy Bábelbe, ahol forr a katlan, és ezer meg ezer fejben gőzölög a világ millió eseménye. Szívesen csodálkozom a rohanásukon, és mosolygok országos jelentőségűnek feltálalt pletykáikon. Külön élvezet számomra a nagyvárosi ember szenzációéhsége, amely villámgyorsan meszeli be a kék eget feketére, hogy ugyanilyen gyorsan átfesse rózsaszínűre. Mindez érdekes, s aki ennél többet nem keres benne: jól érezheti magát. Aki azonban többre vágyik, s akiben a magyarság sorsa sokkal mélyebbre ásta magát, annak ez a világ nem elég, mert nincs távlata és ereje. A mai fiatalság egyre szélesedő tábora pedig ma már ezt is keresi.&nbsp;
]]></description><encoded><![CDATA[
	Ezért van az, hogy sokan vagyunk, akik ámbár szívesen bemegyünk, még szívesebben hátat fordítunk a nagy Dámának, hogy arcunkat a dombok és rónák hideg szelébe fordítsuk, amely dühöngve száguld ugyan végig földhöz lapuló falvainkon, megcibálva egyegy öreg ház fésületlen üstökét, de nem kell neki olyan szakadékokat átugrani, mint a fővárosban, ahol palánkos szomszéda egymásnak a jó és rossz, a szép és ocsmány, a szent és profán, a csepegő jólét és csontját zörgető nyomorúság, a felhőkarcoló és szeméttelepi kalyiba.

	Nem lehet egyetlen gyújtópont Budapest

	A magyar lélek világában földrajzilag eddig jóformán csak egy pólus volt: Budapest. A magyar művelődés, szellemi élet, sajtóélet, művészet, gazdasági élet és minden más egy körhöz hasonlított, amelynek minden pontját a fővároshoz való viszonya szabta meg. 1867 óta úgy épült fel a milléneumi ország, hogy Budapest nemcsak az ország szíve, hanem maga az ország volt. A trianoni tragédia után ennek a vízfejűnek az egyeduralma, vonzása százszorosára nőtt. Ezért lobbant fel az irigység lángja a vidéki ember szemében, ha köréből valakit Pestre vitt a szerencséje, ezért verte nosztalgiája felfelé, és ezért ragadt bele a Pestre került diák a főváros aszfaltjába, hogy végülis édesebbnek találta a motalkó illatát a fenyveseknél vagy a tiszamenti fűzesek, akácok illatánál. Ezért lett a vidék a fővárosiak szemében száműzetés vagy romantika, s az ő szuggesztiójuk után a középosztály és az alsó rétegek számára is: átmeneti állomás.

	És most ennek a varázsnak vége. A dunai Dáma többé nem lehet a magyar élet egyeduralkodója. Miért? Azért, mert az utolsó tíz év a magyarság életében valami olyan benső átalakítást végzett, ami történelmének egészen új útjait tárja föl. Akik ma a fővárosban a magyarság szellemi és politikai életének napszámosai, azokat a magyar föld termette, azokat a vidék küldte előőrsöknek és ébresztőknek, hogy a magyar főváros szemét kinyissák, és észrevétessék vele azt a másik és nagyobb valóságot, amit eddig nem látott meg önmagától: a magyar vidéket. A fiatal írónemzedéknek szinte egyetlen tagját sem volt képes elnyelni a főváros. Egy sem lett hűtelen ahhoz a titokzatos mandátumhoz, amit az ismeretlen magyar nép, a nehéz járású és földszagú magyar sors tett a tarisznyájukba Baranyában és Biharban, Tiszaháton és a havasok alatt.

	Ez a gyógyulás apró csodája, amely lavinává nő majd, amint évtizedek múlva lefelé rohan a magyar történelem hegyoldalán.

	A magyar élet földrajzi horizontja kitágult

	De a gyógyulásnak más apró csodái is felvillannak az éjszakában. Kitágult a magyar élet földrajzi horizontja is, a szellemi horizont mellett. Akarva-akaratlanul a szellemi életet élni kívánó és küldetést érző új magyar fiatalság, amely átment az evangéliumi mozgalmak erkölcsi tisztítótűzein és Szabó Dezső író-nemzedékének nemzeti olvasztókemencéjén; megteremti a vidéki kultúrcentrumokat. Máris láthatjuk ,hogy a vidék az utolsó néhány évben kamaszos gyorsasággal nőtt ki a főváros gyámsága alól. Egész sereg vonalon a kisértékűségi érzés helyébe a maga színének, ízének, hivatásának külön öntudata lépett. Nyilvánvaló, hogy a maga szellemi életének anyagraktára és eszköze ma még primitív, és nem tud versenyre kelni a fővárossal. De éppen ez a szerencsénk, mert így kénytelen először önmagával tisztába jönni, reális helyzetismeretre szert tenni, és a maga szűkebb világának szervezési gondjaival törődni.

	Szinte látjuk már, hogy a kör egyre inkább lapul, és középpontjából apró tüzes pontok válnak ki, és elhelyezkednek egy ellipszis tengelyében. Mi ezt a magyar életet látjuk, várjuk, és ennek a megszületése körül bábáskodunk ki-ki a maga Istentől kapott javával, talentumával, mert ez a magyar élet lehet csak demokratikus, amikor a kultúra és civilizáció áldásaiból nemcsak a fővárosnak jut, hanem az egész magyar népnek.

	Visszatérő ősi energiák...

	Egyre több híre jön annak, hogy a magyar fiatalság kirajzik a fővárosból, és elindul vissza oda, ahonnét bevándorolt. A vállalkozási kedvnek ebben a nekilendülésében, majdnem azt mondom: &#8222;gyarmatosító&#8220; erejében látszik meg, hogy a történelem kerekét nem lehet visszafordítani, amikor most olyan prófétikus erővel gyógyítja önmagát, és látja jövendőjét a fiatal nemzedék. Ezzel a centrifugális lendülettel, amely hátat fordít a fővárosnak, együtt jár egy egészséges primitívség, amely irtózik minden sminktől, maskarától, póztól és udvaronclelkülettől, egyszóval egy hipermodern látszat-kultúra minden sallangjától és modorától. Maholnap - reméljük kezében lesz a közvélemény irányítása is, és eljön az idő, amikor a pesti utcán nem lesz vidéki különlegesség, ínyenc-csemege a rendes magyar öltözködés, amivel együtt jár majd az is, hogy a magyar úri osztály asszonyai levetkőzik körmeikről a regáti és párizsi olajfestékeket, és nem borotváltatják szemöldöküket, és süttetik szempilláikat. Mert mindezekre azoknak a magyar anyáknak, akik három, négy és öt gyereket adnak a hazának, sem idejük, sem pénzük nincsen, akik ma nem egyszer szenvednek annak a divatnak a diktatúrája alatt, amely gyermekszülés helyett egy olyan veszedelmes nő-típust teremt, amelynek kultusza sem nem magyar, még kevésbé keresztyéni erkölcsöket képviselő.

	Van a gyógyulásnak még más egészséges jele is. A felfedezett vidék és a magyar nép feltárt tárnái az elpetyhüdt izmokba, rostokba a létért való küzdés értelmét csepegtetik bele. Lassanként összeomlik ennek a felfedezésnek a nyomán az a közhit is, amely a magyar népet tunyának tartja. A tárnába leszállók meglátják, hogy a lét határán, micsoda irtózatos birkózás folyik a mindennapi kenyérért, a puszta létért, és ebben a birkózásban mennyien lesznek győztesek, akik két holddal indulnak el, és vénségükre négy holdat szereznek, közben kirajzik házukból egy sereg gyermek. Ebből az egészségből, küzdőképességből áramlik át a középosztály ereibe is egyre jobban. Elég, ha a fialal nemzedék családalapító hősiességére gondolunk, ami sokszor vakmerőségnek látszik az öregebb évjáratok szemében. Ennek a messzefénylő jele az is, hogy Patak a magyar nép tehetséges gyermekseregét ingyen veszi fel falai közé, tehát kinyitja a tragikusan becsukódott kapukat a szellem világa felé.

	A politikai hullámtörő

	Utoljára, de nem utolsónak arra is rá szeretnénk mutatni, hogy az egészség, a gyógyulás jelének tartjuk azt a láthatatlanul meghúzódó, mégis érezhető függetlenségi erődítmény-vonalat, amely egyre erősebben emelkedik ki a politikai földindulást kísérő lángtengerből. Ennek az erődítmény-rendszernek leghatalmasabb betonfedezéke a vidéken húzódik, ahol a fővárost időnként elöntő félelem- és hisztériahullám csak fáradt loccsanásokkal érkezik el. Itt örök mélységből, százados tapasztalatokból született hideg axiómák hullámtörőin zúzódnak porrá a legforróbb események is; mint azt a nép is megfogalmazza: &#8222;Ami a miénk, az a miénk, ami másé, maradjon másnak. Mindig mi mentünk, mi, a pórok, szegények vesztünk, és nem azok, akik csinálják a háborút.&#8220; Nyoma sincs az előzmények, a premisszák kutatásának, a találgatásnak, a fantáziálásnak. Ezt a néplélek meghagyja a szalonok kótyagosainak. A napszítta, csont-bőr, széles nyugalmú és időtlen kategóriában gondolkozó magyarjaink tisztában vannak a konklúzióval. Kevés szót vesztegetnek rá. Mennek a dolgukra, aztán, ha muszáj, a halál elébe. Neki nem kellenek kormány-oktatások arról, hogy amihez nem ért, abba ne üsse bele az orrát. A hánykolódó és feszengő Közép-Európában ma ennek a történelem alatti magyarságnak a láthatatlan politikai falanxa a magyar nyugalom és rend biztosítéka. E nélkül semmiféle közrendészet nem tudná visszatartani, gyeplőszáron fogni az időnként elszabaduló hisztéria paripáit. Ez a politikai nyugalom alapja, éppen ezért ezt a réteget minél nagyobb tömegeiben felemelni, a leghatalmasabb és legszebb program, amely magyar politikusnak adatik.

	Ezekben látom én a magyar megtartás és megmaradás csodálatos jeleit, és ebben látom sokadmagammal a magyar vidék öneszmélésének és megillető súlyának egyre biztatóbb érvényesülését és történelemfordító hivatását.

	*

	In Magyar Út, 8. évf., 50. szám (1939), 3-4.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Karl Haushofer: A páneszmék geopolitikájáról (1931) ]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6940465</link><pubDate>2025-12-10 10:04:25</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	A földrajz és a történelem kényszerítő erejű tapasztalatai azt mutatják számunkra, hogy minden népeket átfogó, egyetemességre törekvő célokat követő eszme (páneszme) magában hordozza a térbeli megtestesülés és növekedés ösztönét; ezáltal a földgolyó világpolitikai szempontból leírható és kézzelfogható jelenségeivé válik &#8211; még akkor is, ha hirdetőik a lehető leghatározottabban állítják, hogy &#8222;az ő országuk nem e világból való&#8221;, miként a kereszténység esetében, vagy a Nirvána elérésére törekednek, mint a buddhisták.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Legalább hét évezred távlatának ugyanezen tapasztalata azt is megmutatja számunkra, hogy az emberiség a földhöz és törzshöz kötődő szerveződési formáktól a népállamon (nemzetállamon) át a teljes ismert földkerekség közös berendezkedésének álmáig, a bolygószövetség [világállam] eszméjéig vezető úton számtalanszor és sokféle nekirugaszkodás során megrekedt. E kísérletek némelyikét halottnak, megkövesedettnek, a múlthoz tartozónak, újjá nem építhető romoknak tekinthetjük, és [csak ekként] vizsgálhatjuk, más részüket azonban &#8211; (mégpedig jóval nagyobb részüket, mint azt az első, felületes pillantás alapján gondolnánk) &#8211; kétségtelenül életképes képződményként vagy a jövő lehetséges életformájaként kell értékelnünk, amelyek képesek a holtukból is feltámadni, s aztán próteuszi ügyességgel elrejtőzni a tudomány fürkésző tekintete elől.

	Ám bármily ügyesen is leplezik a páneszmék diplomáciai és államférfiúi kiaknázói az alakváltozásokat, amikor e szóban forgó eszméket valójában nemzeti célok szolgálatába állítják: attól a pillanattól kezdve, hogy a páneszmék testet öltenek a Föld felszínén &#8211; legyen ez akár a Patrimonium Petri vagy napjaink Citt&#224; del Vaticano-jának szerény formája, a Második vagy Harmadik Internacionálé irodaházai, egy szent liget, a pánamerikai szervezetek palotája és könyvtára, valamelyik világállam-egyesület, a Panpacific Union konferenciajelentései, vagy a&nbsp;Pan-Europa&nbsp;folyóirat, amelynek hátlapján egy egész világot ábrázoló térkép szerepel &#8211;, a tértudomány hatókörébe kerülnek, az államalkotó akarat szolgálatába szegődnek, s a geopolitika vizsgálati tárgyaivá válnak. A geopolitikának ugyanis minden olyan esetben vizsgálnia kell a Föld által meghatározott, a talajból kinövő sajátosságokat, amikor a hatalom a térben hatalom testet ölt, eloszlik, átrendeződik és dinamikusan működik &#8211; akkor is, ha az eszmék hatalmáról és azok hordozóiról van szó.

	A Föld felszínén megjelenő politikai felségjelek &#8211; a határjelző rúnák és határkövek, az olyan védelmi létesítmények, mint a kínai nagy fal, továbbá a kapuk és címeroszlopok (ebben az ibériaiak, a spanyolok és a portugálok jeleskedtek) és az olyan kulturális jelek mellett, amelyek a leplezett imperializmusnak sokszor árulkodóbb bizonyítékai, mintsem azt alkotóik &#8203;&#8203;gondolták volna (a kínaiak yamenjei, az iszlám és az ortodox templomok kupolái, a kereszténység harangtornyai és a buddhizmus pagodái, kolostorerődök, a római úthálózatok és vízvezetékek) &#8211; mindenekelőtt a páneszmék hordozóinak földi mozgását, vagyis azok útját kell nyomon követnünk, akik ezen eszméket a hatalom megvalósítóiként viszik végig a bolygó felszínén. Csak így lehet méltó módon feltárni e nyomok jelentőségét, valamint azt, hogy miként hatnak a jelenre és a jövőre. Ebből egyúttal az is világossá válik hogy milyen mértékben lehetséges ilyen szűkre szabott keretek között vizsgálni a páneszmék politikai térben való megvalósulását, fennmaradásuk lehetőségeit &nbsp;és inherens jellemzőit; néhány vázlatban megrajzolni kontúrjaikat; megmutatni, hogy a ma ható páneszmék hol térnek el egymástól, illetve hol metszik egymást; továbbá feltárni, hogy milyen jövőbeli lehetőségek és veszélyek felé tartanak. Végül pedig a geopolitika egyik kulcsfontosságú feladata, hogy elfogultságtól és részrehajlástól mentes prognózis (prognose sine ira et studio) keretében mutassa meg a lehetőségekhez mérten, hogy miként kerülhetnék el e veszélyeket a páneszmék élharcosai, ha hajlandók lennének meghallani a geopolitika figyelmeztetéseit.

	&#8222;Menjetek el tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet&#8221; &#8211; ez egy magasztos küldetés vezérigéje, ám geopolitikai szempontból szemlélve egyúttal a térben érvényesülő hatalmi gondolat is. Már a múltban is világosan keresztezte egy másik elv: &#8222;Tu regere imperio populos, Romane, memento.&#8221; &nbsp;(Ám a Te mesterséged, római, az, hogy uralkodj, el ne feledd). S a páneszmék ilyen kategorikus imperatívuszai, vagyis parancsai &#8211; amelyek közül e két eszme Közép-Európában már önmagában is fellobbantotta a kétezer éves küzdelmet a szakrális és a világi hatalmat szimbolizáló kard között &#8211; tucatjával metszik, ütköztetik és szorítják egymást a térben. Így van ez akkor is, ha megalkotóik mezítláb, csupán egy koldulócsészével, szerzetesi ruhában indulnak útnak, mint Buddha, vagy álmodozó pásztorfiúkként, bottal a kezükben, mint az iráni világbirodalom megteremtője. Még a szerzetescsászár, Asóka is véres missziós háborúkat vívott a pálfordulását megelőzően; a békeszerető Coudenhove-Kalergi gróf pedig egy olyan Páneurópa-térképpel díszíti folyóirata hátoldalát, s e térkép világháborúknak ágyaz meg, de legalábbis sokmillió ember önrendelkezési törekvéseinek elfojtását rejti lehetőségeként. Ha azonban ilyen megvilágításban próbáljuk megkülönböztetni a múltbéli páneszméket, vagyis azok lezárult inkarnációs folyamatait a ma is élőktől, úgy felismerhetjük, milyen rendkívüli életképességgel bírnak az egyszer már testet öltött páneszmék. Valójában csupán igen keveset tekinthetünk közülük végleg halottnak, és még ezek esetében sem lehetünk bizonyosak afelől,&nbsp;hogy ne támadnának fel ismét új világpolitikai mozgalmak formájában.&nbsp;Hiszen nemcsak Lenin, de Keyserling gróf is büszkén hivatkozott tatár, illetve urál-altáji vérvonalára, valamint a Batu kánnal és Dzsingisz kánnal való kapcsolataira. A késő középkor eurázsiai mongol birodalmait a mongol népállam az ősöket megillető büszkeséggel tekinti elismerést érdemlő entitásoknak; magát Dzsingisz kánt, az első pánázsiai világbirodalom megteremtőjét pedig új életre látjuk kelni az orosz, a nyugati, a kínai és az indiai irodalomban. Emellett aligha szükséges külön kitérnünk arra, hogy a liktorok vesszőnyalábja, a fasces mint jelkép is újjászületett egy &#8222;harmadik Rómában&#8221;!

	A múlt jóformán valamennyi páneszméje &#8211; s ezekből számos már jóval a pánhellén Zeusz templomának fennállása előtt is létezett, megajándékozva bennünket a &#8222;pán&#8221; vezérfogalmával &#8211; ma is valamilyen formában életre kel. Ide tartoznak az elő- és közép-ázsiai vallásokból eredő páneszmék éppúgy, mint az iráni világbirodalmat hirdető gondolatok, a hellenizmus, Róma, a mongolok, az ibériaiak, az angolszászok és a kínaiak világbirodalmi ambíciói. Továbbélésük könnyen felismerhető az egyházegyesítési törekvésekben, a pániszlám mozgalomban, a nagy-spanyol és latin mozgalmakban, a pánszlávizmusban, valamint a Greater Britain eszméjében. Még az ősi keleti-iráni rendszerek életlángjai is &#8211; amelyeket a mongolok egykor oly kegyetlenül eltiportak &#8211; ismét fellobbannak, akárcsak az indonéz világé, amelynek diaszpórában szétszóródott rúnaköveihez olyan jelentős kulturális alkotások tartoznak, mint Angkor Vat és Borobudur.&nbsp; Mindazonáltal csak azokat tekintjük &#8222;páneszméknek&#8221;, amelyek &#8211; puszta a hódítás és kizsákmányolás gondolatán túl &#8211; kulturális küldetések hordozóinak tekintették magukat, s amelyek valójában minden emberhez szóltak, nem csupán egy hódító és kizsákmányoló, uralkodó réteghez. Ezek között &#8211; a legszerényebb igényűek egyikeként &#8211; az össznémet (alldeutsch) eszmét is számba vehetjük, s meglepődve tapasztalhatjuk, milyen kevéssé tűnik támadó jellegűnek a többi páneszméhez képest.

	Hiszen az össznémet eszme számára sohasem sejlett fel az a gondolat, amelyet a ma előtérbe kerülő páneszmék többsége nemes őszinteséggel magától értetődőnek tekint: hogy a kultúra, a hatalom és a gazdaság meghatározott vezérelveinek előtérbe állításával egész földrészeket vagy akár a világ jelentős részeit egységbe kívánják foglalni.

	Attól a pillanattól kezdve, hogy a világháború befejezését követően nyilvánvalóvá vált: a világ egyesítésének &nbsp;sok idealista oly hevesen áhított terve &#8211; ha csupán olyan laza és erőtlen szervezeti formában is, mint a genfi &#8211; kudarcot vallott (mivel hiányzott belőle két alapvető jelentőségű életforma, az amerikai és a szovjet, de még inkább a tagállamok tényleges egyenjogúsága, illetve a kisebbségek hatékony védelméhez szükséges erő és politikai akarat), ismét előtérbe került a földrészek összefogásának gondolata, amely már 1900-ban, csendben és szinte észrevétlenül megvalósult egy földrészen: Ausztráliában. E koncepció átmeneti lépcsőfokként jelent meg a teljes Föld&nbsp;politikai megszervezése felé vezető úton, amelynek átfogó tagoltsága és intézményes formája a jelek szerint ekkor még nem volt történelmileg megvalósítható. 

	E folyamat során azonban hamarosan két rendkívül jelentős nehézség vált nyilvánvalóvá: egyrészt az egyes földrészek, vagyis a nagy kontinentális térségek e cél felé vezető fejlődési útjukon igen eltérő előrehaladottsági fokon álltak, másrészt &#8211; és mindenekelőtt &#8211; pedig zavaró erővel érvényesült az a kontinentális-óceáni ellentét, amelyre Ratzel már korábban is oly éleslátó módon irányította rá a figyelmet.&nbsp;

	A hagyományosan elkülönített nagy &#8222;világrészek&#8221; közül &#8211; jóllehet számos új felosztási javaslat született, többek között Banse részéről is, ezek azonban nem tudtak meghonosodni &#8211; Pánázsiát egyszer már létrehozták politikai valóságként, ám később ismét felbomlott. Pánausztrália már 1900-ban egységbe szerveződött az Ausztrál Nemzetközösség (Commonwealth of Australia) keretében, ám óceáni kiegészítője, Új-Zéland nélkül, amelynek csatlakozásával az államszervezet kialakításakor erőteljesen számoltak. Ennek következtében az egész konstrukció megbomlott egyensúlyúvá vált, s annyira nem bizonyult kielégítőnek, hogy küszöbön állt a népszavazás az átszervezéséről. Pán-Afrika még csupán a kibontakozás kezdeti szakaszában állt, és fejlődése mindenekelőtt a faji emancipáció kérdésétől függött. Pánamerika már rendelkezett a nemzetközi jog által elismert alapintézményekkel, ám 1900 óta inkább megtorpant a fejlődésében; Páneurópa pedig egyelőre puszta vágyálom maradt.&nbsp;Éppen e vágyálom és megvalósításának lehetősége közé ékelődtek azonban jelentős gátló erőként a tengereket átfogó páneszmék. Ezek hordozóiként egyrészt a múlt nagy, tengeri kiterjedésű világpolitikai képződményeinek &#8211; a római Mediterráneum, a Római Birodalom mediterrán uralma, majd később az iszlám mediterrán világa &#8211; továbbélő öröksége jelent meg, másrészt pedig a nagy szigetnépek és szigetbirodalmak, az angolszászok és japánok tengereket átfogó páneszméinek eleven jelenléte, valamint a Szovjetunió pánázsiai kötődései, s velük együtt szomszédos államok kapcsolatrendszere. A páneszmék nemcsak a Föld déli tengeri övezeteiben vetették előre árnyékukat, (a mediterrán térségben, ahol azok hosszú időn át annak lényegét alkották, amit világtörténelemnek neveztünk; Közép-Amerika mediterrán térségben, ahol az Amerikai Egyesült Államok saját, kisebb tengeri páneszméjét képviselte a nagy csendes-óceáni mellett; valamint az ausztrál-ázsiai mediterrán térségben, ahol a pánmaláj eszme emelkedett szembe a gyarmati hatalmakkal), hanem már magukon az óceánokon is. Ott e páneszmék árnyai egyértelműen kirajzolódtak, egymást metszve és a kontinentális politikai képződményekkel küzdelemben állva.

	A három óceán ugyanakkor teljesen eltérő módon viszonyult a páneszmék megvalósulási formáihoz. Az Atlanti-óceánon &#8211; amely&nbsp; hosszú időn át a világpolitika legjelentősebb elválasztó árkának számított &#8211; két markáns törésvonal rajzolódott ki: egy meridionális, és egy. a szélességi körök mentén haladó. Az észak-déli elválasztóvonal az angolszász &#8211; eredetileg északi-germán &#8211;, valamint az ibériai törzsi és gyarmati népek között húzódott (a Nyugat közöttük próbálta felkeléssel, a Monroe-doktrínával és a pánamerikai gondolattal hatástalanítani a gyarmati politika bánásmódjának következményeit, de fogékonynak mutatkozott az éleslátó kultúrpolitikára is), a másik a kelet-nyugati irányban haladó germán-ibériai választóvonal. Az Indiai-óceánon &#8211; amelyet Ratzel csupán &#8222;fél óceánnak&#8221; tekintett, ám amely a monszunszelek kihasználásával elsőként vált a transzóceáni hajózás által valóban összekapcsolt nagytengerré &#8211; manapság a korábbi maláj és arab páneszmékre épült rá a brit páneszme. Emögött azonban már láthatóvá vált az &#8222;India Amerikája&#8221; jelszó égisze alatt az indiai igény Kelet-Afrikára, amely fokozatosan benyomult a háború végére megvalósulni látszó brit indiai tengeri birodalom keretei közé.&nbsp;A Csendes-óceánon ezzel szemben a mesterségesen létrehozott, ám kultúrpolitikai szempontból rendkívüli jelentőségű Pán-csendes-óceáni Unió a páncsendes-óceáni eszme jövőbeli megvalósításának eszközeként öltött testet. Éppen e nagyszabású, szintetikus páneszme &#8211; a Föld leghatalmasabb földrajzi részegységéé egy elfogadott földrajzi mutató, az összfelület kategóriája alapján &#8211;kultúrpolitikai szempontú értékelése vezet el bennünket játszi könnyedséggel annak felismeréséhez, hogy a páneszmék átfedik és keresztezik egymást. Ezek ugyan nem a mi korunkban születtek, de benne jutottak el a teljes kibontakozásukig. Hiszen maga a páncsendes-óceáni eszme is &#8211; amely ma a természetes fejlődés eredményeként létrejött és történetileg örökölt pánázsiai eszmével szemben inkább mesterséges képződménynek tűnik &#8211; valójában már több mint négyszáz éves. Közös ünnepnapja, amelyet &#8222;saját tengerének&#8221; egész partvidékén megülnek, annak a napnak az emléke, amikor 1513 Szent Mihály-napján Nú&#241;ez de Balboa Kasztília zászlajával átkelt a Panamai-földszoroson, s belépett a Mar del Sur (a &#8222;Déli-tenger&#8221;, azaz a Csendes-óceán) vizére, s azt a spanyol korona kizárólagos tengeri monopóliumának nyilvánította. Balboa tudatosan tette meg e jövőbe mutató vakmerő lépést: annak a világbirodalomnak az alapjait kívánta lerakni, amelyben állítólag &#8222;soha nem nyugszik le a nap&#8221;, s amely páneszme hatalmát a Nagy-óceán térségében mindössze egy emberöltőn át tudta fenntartani. Ezt követően a brit tengeri utazó, Francis Drake (1578) és utódjai fokozatosan ütöttek rést e tengeri monopóliumon.

	Ugyanakkor éppen a pánázsiai és a páncsendes-óceáni eszme egymáshoz való viszonyában figyelhetünk meg a páneszmék fontos, geopolitikai szempontból is hatékony különbségét, amely evolúciós és revolúciós/forradalmi típusokba osztja őket. E reláció fontosabb, mint például a páneurópai és bármely más, a páneurópaiak álmaival ellentétben álló&nbsp; páneszme (például a pánmaláj, az eurázsiai pánszláv, a nagy-britanniai, vagy a pán-angolszász eszmék) nexusa. Kifejezetten evolúciós vonásokat mutat például a pán-csendes-óceáni eszme, s valamivel kisebb mértékbe &#8211; gyarmati-spanyol eredetével ellenétben &#8211;&nbsp; ma már a pán-amerikai eszme is, akárcsak a szigetnépek és szigetállamok köréből kiinduló szupranacionális integrációs elképzelés. Kivételt képez azonban az elnyomásból újjáéledő pánmaláj mozgalom, amely evolúciós szempontból csupán a nagyjapán eszméhez kapcsolódhat, forradalmi irányban azonban erőteljes támaszra talál a Moszkvából kiinduló, ugyanakkor Kína és India felől is táplálkozó, forradalmi irányultságú pánázsiai mozgalomban. Ez végső soron a színes bőrű népek és a fehér világuralom szembenállásában csúcsosodik ki, s ennek megfelelően például a &#8222;Pán-Afrika az afrikaiaké&#8221; jelszavát állítja szembe&nbsp; a &#8222;Fehér Ausztrália&#8221; (White Australia) politikájával.

	A kontinentális eredetű és a tengeri világban kialakult páneszmék között feszülő ellentétek, valamint azoké a páneszméké, amelyek céljaikat inkább fokozatos átalakulás (metamorfózis), illetve inkább összeomlás (kataklizma) útján remélik elérni a politikai térben,&nbsp; gyakran párhuzamos hatásokhoz vezetnek, mégsem fedik egymást. Mivel e különbségek szerteágazóak, szükségessé válik, hogy&nbsp; az egyes páneszméket &#8211; politikai eszközeikkel és szlogenjeikkel összefüggésben &#8211; ne csupán globális összehasonlításban, hanem lehetőség szerint a jól megtisztított, a zavaró külső hatásoktól minél inkább mentes mintaterepeiken is tanulmányozzuk, a regionális földrajz módszereinek kamatoztatásával.

	Ennek eszközéül elsősorban az a szakirodalmi bázis kínálkozik, amelyet maguk a páneszmék hívtak életre, de az ellentábor szakirodalma is jelentős segítséget nyújthat. Némelyikük átfogó programmal rendelkezik, amely olyan folyóiratokban került megfogalmazásra, mint a Pan-Europa, a Pánpacifikus Unió által gondozott Pacific Affairs, vagy a Novij Vosztok, illetve a Young Asia. Mások esetében olyan könyvekben lelhető fel, amelyeket e mozgalmak a &#8222;bibliájuknak&#8221; tekintenek, mint például Danyilevszkij Oroszország és Európa című, a pánszlávok Bibliájaként funkcionáló műve, vagy B. K. Sarkar a Fiatal Ázsia jövője című munkája. Más programok körvonalait jóval fáradságosabban lehet csak rekonstruálni a különböző kongresszusok jegyzőkönyveiből és határozataiból. Így például a pánamerikai programot az eddig lezajlott hat pánamerikai kongresszus anyagai nyomán, amelyek közül az utolsó Havannában került megrendezésre; a pán-csendes-óceáni program az eddig lezajlott négy pán-csendes-óceáni kongresszus, valamint a számos tudományos résztanácskozás dokumentumaiból állítható össze; a pán-ázsiai program pedig az eddigi három, a rendőrség által szigorúan korlátozott pánázsiai összejövetel anyagából, valamint az antikolonialista mozgalom brüsszeli kongresszusának tanácskozása, valamint azon ellenmozgalmak dokumentumaiból, amelyek nyilvános harcot folytattak velük szemben.

	Nem ritkán éppen azoknak az ellenfeleknek köszönhetjük a legmélyebb betekintést a pánmozgalmak lényegébe, akik megelőző ellenintézkedések meghozatalára szólítanak fel. Ilyen például Lothrop Stoddard Az iszlám új világa című műve, vagy azoknak a pánázsiai összefüggéseket képviselő szerzőknek a művei, akik számára a páneurópai eszme nem más, mint a gyarmati-imperialista önbiztosítására irányuló kísérlet. Jóval ritkábbak az olyan higgadt és tárgyilagos beszámolók, mint amilyet egykor a pánamerikai mozgalom kapott legfontosabb eszközének, a transzamerikai vasútvonalnak a bermutatásakor Sievers tollából (Petermansns Mitteilungen, 1900), vagy amilyen elemzést C. Howard Ellis munkája szolgáltat a Népszövetségről szóló munkájában (London, 1928).

	A&nbsp;páneszmék geopolitikájára vonatkozó forrásmunkák irodalmi színvonala rendkívül széles skálán mozog: a világirodalom klasszikus csúcsteljesítményeitől, mint például Rabindranath Tagore tokiói figyelmeztető beszédjétől &#8211; amelyben Japánt arra inti, hogy maradjon hű az ázsiai önazonosságához &#8211; Szun Jat-szen Inukainak írt, Pánázsiáról szóló levelétől, Grace Taylor Környezet és faj című művétől egészen a féktelen hangvételű röpiratokig terjed. Ebben a sokféle anyagban az igazat elválasztani a hamistól &#8211; amint azt magam is megkíséreltem az &#8222;Ázsia ébredése&#8221; (Asiens Erwachen, Süddeutsche Monatshefte, 1926), valamint a Geopolitik des Pazifischen Ozeans című munkámban a pánázsiai és a páncsendes-óceáni mozgalom, illetve azok fizikai-földrajzi alapjai vonatkozásában &#8211; állandó betekintést kíván egy olyan erőtérbe, amelyben az életveszélyes nagyfeszültségek kisülései időről időre egészen váratlan irányokba csapnak szét.

	A vállalkozás vonzó, ám korántsem veszélytelen vagy könnyen megvalósítható; mégis újra és újra meg kell kísérelni, ha nem akarjuk, hogy a kultúrát szétromboló kisülések meglepetésként érjen bennünket. Tudnunk kell ugyanis, hogy ezek a ténylegesen létező átmeneti fogalmak &#8211; a &#8222;birodalom&#8221; (Reich), az állammá formált &#8222;népiség&#8221; (Volkheit), a nemzet és a világszövetség (Népszövetség) közötti hidat avagy gátat alkotnak-e a történelmi fejlődés folyamatában. Erről azonban csak akkor alkothatunk átfogó képet, ha a mai páneszméket geopolitikai bírálat tárgyává téve, a lehető legszenvtelenebbül &#8211; amennyiben ezt a Föld felszínének tisztán politikai-földrajzi megfigyelése egyáltalában lehetővé teszi &#8211; vizsgáljuk meg létfeltételeiket és fennmaradásuk lehetőségeit a térben, mind általános geopolitikai, mind pedig országismereti és tengerföldrajzi szempontból. Még egy olyan szellemes és elegáns tanulmány is, mint Karl Strupp Pan&#8230;ismus című műve (1929) is annak a veszélynek van kitéve, hogy megfelelő földrajzi megalapozás híján inkább a különféle páneszmék hordozóinak szóalkotásait és vágyképeit követi, semmint azok valóságos, a földrajzi tér által meghatározott lehetőségeit. Ugyanakkor Strupp A nemzetközi jog szótára című munkájának vitathatatlan érdeme, hogy a legtöbb páneszmét életet formáló és egyúttal jogot teremtő erőként lajstromozta, és olyan alapossággal tárgyalta azokat, amennyire csak egy ilyen dinamikus, állandó mozgásban lévő, a félelem (Woolf Revolt against Europe című műve), a Colour-Problem által jelzett aggodalmak, valamint a harci kedv (Moszkva, illetve a Szun Jat-szen Egyetem köré szerveződő törekvések) által meghatározott kutatási terület egyáltalán lehetővé tette.

	Aki csak egy jottányit is a közelébe férkőzött a korunk nagy páneszméi közül akár csak egy körül kibontakozó fejlődési küzdelemnek, az tudja, hogy egy olyan tárgyilagos ábrázolás, amely más tudományterületeken teljes mértékben megvalósítható, ebben az esetben csak akkor lenne lehetséges, ha a tárgyalás tisztán retrospektív jellegű lenne. Vagyis ha a vizsgálatot nagyjából tíz évvel korábbi állapotuknál szakítanánk meg (amint ez számos földrajzi és országrajzi ábrázolás esetében ténylegesen előfordul), és éppen a leglényegesebb szempontot mellőznénk: annak bemutatását, hogy e páneszmék milyen hatást gyakorolhatnak a jelenre, és miként nyúlhat át befolyásuk a közvetlen jövő küszöbén is. Éppen ezt várja el joggal az olvasó egy világpolitikai könyvsorozattól.

	Minderre figyelemmel a páneszmék geopolitikai vizsgálatának szükségképpen betekintést kell nyújtania a jelen kor valóságának működési mechanizmusaiba, erőáramlásaiba és kísérleti terepeibe, tudatosan bemutatva a még folyamatban lévő, befejezetlen események szükség szerint zavaros és áttekinthetetlen képét, és folyamatosan fel kell támasztania az igényt a jogra amely velünk született dolog. Egy ilyen szemlélet, amely egy teljes gőzzel működő gépcsarnok keresztmetszetét kívánja bemutatni, nem mindenki számára követhető egykönnyen; a statikus szemléletmódhoz szokottak nehezen fognak eligazodni egy ilyen, kifejezetten dinamikus megközelítésben. Éppen a földhöz kötött, a természeti adottságból fakadó alapvonalak és irányvonalak azok azonban, amelyek tartósnak bizonyulnak, vagy legalábbis hosszú ideig fennmaradnak, újra meg újra lehetővé téve térben kibontakozó, az emberi akarat vezérelte cselekvés lehetőségeinek áttekintését. Éppen e perspektívában látom az egyetlen lehetséges ellensúlyát annak a gyakran&nbsp; a legjobb szándék ellenére is félrevezető szóáradatnak és fogalmi ködösítésnek, amely tudatosan vagy tudat alatt egyaránt elhomályosítja a páneszmék irányultságát és valódi körvonalait. Ha e légvárat szilárd talajra helyezzük &#8211; olyan talajra, amelyen nemcsak mesterséges megvilágításban, hanem viharban és viszontagságos időben is helyt kell állnia, miközben a térben más erőkkel és képződményekkel keményen ütközik &#8211;, csak akkor mutatkozhat meg valódi törés- és nyomásállósága, valamint az, hogy rendelkezik-e azzal a védelmi képességgel, amely a &#8222;népiség&#8221; és a &#8222;népszövetség&#8221; között Zwischenbauként, köztes építményként tölthetné be a hivatását!

	Pongrácz Alex fordítása

	*

	In&nbsp;Haushofer, Karl: Geopolitik der Pan-Ideen. Zentral Verlag GmbH, Berlin, 1931, 7-16.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Veres Péter: A parasztság örök hivatása (1941)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6940236</link><pubDate>2025-12-02 09:07:01</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Jobbról, balról, középről, mindenfelől hirdetik ma már, hogy pusztulóban a parasztság. &#8222;Bomlik a paraszti életforma&#8220;, mondja az egyik, &#8222;vége a parasztságnak&#8220;, mondja a másik, &#8222;legyen is vége&#8220;, szól a harmadik.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Valóban, bomlik a paraszti életforma és fogyatkozik, kevesbedik a parasztság az egész világon. Menekül a földről, a faluból és áramlik az iparba, a városokba.

	De ezzel még nem intéztük el a paraszti sorsot. Mert minden bomlik, és ugyanakkor épül ezen a világon. A hűbériség félezredéve bomlik, s még mindig van belőle, a polgárság alig párszáz éves, és mégis pusztul, a magyar polgárság meg még ki sem alakult, és máris pusztul. Sőt miközben óriási paraszti tömegek ipari munkássá változnak, maga az ipari munkás életformája is bomlik. A múlt században a szakmunkások millióira épült az ipar, most meg már a tanulatlan, de a futószalag mellé specializált munkások szaporodnak.

	Azzal hát, hogy azt mondjuk, bomlik a parasztság, nem mondottunk semmi véglegest, nem intéztünk el semmit. Mert ugyanakkor, amikor bomlik, egyúttal épül is. Épül, mert átalakul, de lényegében mégis megmarad. Annyi a változás, hogy az erősen iparosodó országokban az őstermelők arányszáma rohamosan száll lefelé a 70-80%-ról az 50% alá. De parasztjai, vagy ha jobban tetszik, földmívelői azért minden országnak maradnak. Hogy a saját földjük megmunkálásához a gépi és tudományos fejlődés folytán mind-mind kevesebb munkaerő kell, az magától értetődő, s hogy így a feleslegessé vált paraszti munkaerő a városokba özönlik, ahol a szaporodó szükségletekkel együtt munkát és kenyeret remélhet, az is természetes. De ki hiszi azt, hogy majd a földek parlagon maradnak, és a parasztok mind elmennek munkásnak? Még ahol ez kisebb mértékben be is következett, ott is csak beteg jelenség ez, s egyfelől a gazdasági kényszerűség, a termelés egyensúlya, másfelől nemzetpolitikai érdekek miatt ez nem válhatik általánossá. Az egész földre meg természetesen soha sem vonatkozik. Mert ha valahol túl kevés ember marad a mezőgazdasági termelésben, az csak azért lehetséges, mert valahol túl sok ember van benne, s olcsó áron adják azokat a terményeket, amelyeket a gazdag népek nem termelnek meg a saját földjükön. Ez azonban mindig és mindenütt csak átmeneti dolog. Mint szilárd igazságot mondhatjuk ki, hogy a földön mindig lesz annyi paraszt, amennyi az emberiség kenyerét és ipari nyersanyagát megtermeli.

	Az már egy másik szempont, hogy minden ország vezetői arra törekszenek, hogy a parasztjaik ne hagyják ott a földet. Egyrészt politikai szükségből, mert a paraszt a legmegbízhatóbb és legállandóbb politikai alany, másrészt a nemzet szaporodása és a telephely, az ország földjének a megtartása is ezt követeli. Mert akármi történjék is az országgal, amíg földhöztapadó parasztjai vannak, addig jövője is van. A parasztok megkapaszkodnak mind a húsz körmükkel a földbe, vagy akár a sziklába, és nem engednek, amíg csak valahogy élhetnek. S így akármi éri is a gazdag, de felületes és izgékony városi lakosságot, a földhözragadt parasztságból mindig új nemzet születik. Így született újra az olasz parasztokból Itália, a spanyolokból a mai Spanyolország, a törökökből a mai Törökország, görög hegyi pásztorokból és kertészekből Görögország, és így tovább.

	Ez így volt a múltban, s bizonyára így lesz a jövőben is. Hogy pontosan mi lesz a távoljövőben, azt persze nem tudhatjuk. De ha ismerjük az emberi természetet és a történelmet, akkor elképzelhetjük, hogy az akarat és a képzelet emberei sohasem fognak nyugodni, és nem fognak kényelmesen lefeküdni, emészteni és játszadozni. S ha majd ezen a földön már meghódítottak minden meghódíthatót, ha majd a levegő után legyőzik az ún. &#8222;sztratoszférát&#8220; is, ha majd feltárták a föld belsejét, és bejárták a tengerek mélyét, a hideg sarkokat és a forró sivatagokat, bizonyára továbbmennek, és megkísérlik a világegyetem, avagy egyelőre a naprendszer meghódítását. Lesz-e sikerük, vagy nem, én nem kutatom, mert nem is tudhatom. De azt tudom, hogy versenyezni fognak egymással a győzelemért és a hatalomért, s hogy ezért mindenre képesek. Mi lenne hát a világból, mi lenne az emberi fajból, és mi lenne a nemzetekből, ha nem ellensúlyoznák őket a bölcsesség és belenyugvás emberei, a parasztok, akik megülnek a földeken, s ha van örömérzésük és hatalomvágyuk, hát az csak annyi, hogy termésre kényszerítik a kősziklát és a sívó homokot, s gabonát, rizst, gyümölcsöt termelnek ott, ahol csak giz-gaz, vagy még az sem termett.

	Mert megtörténhetik, hogy a képzelet és akarat embereinek a vak erőlködése nyomán összeomlik az egész nyugati, vagy a most épülő amerikai és kelet-ázsiai civilizáció, s a világ mai és jövőbeni fényes városai Babilon és Ninive sorsára jutnak. Megtörténhetik, hogy Párizs, London, Berlin, Róma, New York és Tokio járhatatlan romhalmazzá omlanak, megtörténhetik, mint A. France írta a Pingvinek Szigetében, hogy a párizsi Szent Mihály-erőd dombján vad lovak kövér füvet legelésznek, megtörténhetik, hogy London és New York kőomladékain kecskék ugrándoznak, de ha az emberi faj és a nemzetek egyáltalán megmaradhatnak, akkor csak a bölcsesség és belenyugvás embereiben, a parasztokban maradnak meg, akik a vihar után újra előbújnak, és a napos dombokon újra szőlőt és gyümölcsfákat ültetnek, akik a kövér lapályokon búzát termesztenek. és akik csikót és borjút, tyúkot és malacot nevelnek bombavető repülőgépek és porszívógépek helyett.

	&#8222;Urbánusok&#8220; és &#8222;népiesek&#8220;, írók, művészek, tudósok vitatkoznak azon, hogy melyik a jövő útja, s melyik szolgálja jobban az ember boldogságát és az ún. &#8222;haladást&#8220;, a falu-e, vagy a város. A város hívei azt mondják, hogy csak városban lehet az ember igazán ember, csak itt élvezheti igazán az emberi tudás, műveltség és társas együttélés eredményeit és örömeit. Csak itt lehet igazán szabad, testi és szellemi képességei csak itt fejlődhetnek ki a nagyvonalú, messzetávlatú versengés területén. A falu durva, elmaradt, szűktávlatú életében az ember képességei elsorvadnak, életcéljai kicsinyesek, örömei még ha vannak is, gyermekiek, kezdetlegesek. S ezen még a falvakra, tanyákra kitelepíthető gépkultúra sem segít. Mert hiába visszük ki a faluba a rádiót, a mozit, avagy akár a távolbalátót is. Ezek csak közvetítenek valamit, ami nem a faluban termett. Tehát nem valódi élő kultúrát adnak, hanem csak egy távoli, városi kultúra árnyképét.

	De még az is hiába, ha a tökéletesített közlekedés, autó, gyorsvonat, repülőgép segítségével a vidéki ember is beruccanhat a városokba. Mert ez csak beruccanás, csak külső, elfutó élmény. Az igazi kultúra a kölcsönhatásokból épül, a falusi, vidéki nép azonban csak befogadni tudja a városi kultúrát, mert az elrohan, nincs ideje megvárni, amíg a parasztok megemésztik és formálni próbálják. A parasztoknak ugyanis más dolguk van, nekik arccal a föld felé, a kenyeret kell belőle kicsikarniuk. A falunak hát az a sorsa, hogy elsorvadjon, és átadja a helyét egy magasrendű városi életnek, amely gépei és tudománya segítségével majd úgy hódítja meg és úgy kényszeríti termésre a földet, hogy nem ítéli az embert falusi földhözragadtságra. Ez a fejlődés igazi útia, ezt mutatja az emberiség eddigi haladása. Az ember akarata és képzelete végtelen és mindig-mindig feljebb tör. Így a java emberek, akikben képzelet és akarat van, elvágynak a faluból, és a városba mennek, mert csak itt jutnak tudáshoz és térhez. Itt jut a képzeletük ellenőrzéshez és itt jut az akaratuk eszközökhöz, dolgokban és emberekben egyformán.

	A haladás útja tehát a város és a városi élet, a falu pedig csak mint egy régi életforma csökevénye él még, amíg él, amíg a városi fejlődés meg nem találja a teljes felszámolás módját. Mit mondanak ezzel szemben a &#8222;népiesek&#8220;, a falusi élet hívei, a parasztok rajongói? Azt, hogy ha ez igaz is, de a városi civilizáció előbb-utóbb a romlásba vezet. Hiába hajszolja az egyes ember a városban a boldogságot, a gazdagság és a hatalom útját, soha nem éri el, mert a boldogság csak annak áll meg, aki nem hajszolja. Aki hajszolja, az sohasem éri el, mert a mérhetetlen becsvágy, a mérhetetlen élvezetvágy, vagy a mérhetetlen kényelemvágy már megmérgezte a lelkét, és tartós örömre, bolgogságra képtelenné teszi. Izgatott, izgékony lesz, apró felületes örömök, sőt perverz vágyak után futkos, s miközben ezek után epekedik, keresztülrohanja az életet, és elfelejtkezik emberi és nemzeti kötelességeiről. Nem nevel gyermekeket, vagy ha nevel is egyet-kettőt, elkényezteti, koraéretté, magához hasonló ronccsá nyomorítja. S így ha a városi nép kerül többségbe, fáradt és beteg lesz általa a nemzet. Ellenállóereje nem lesz, a vad hatalmi akaratnak épp úgy megadja magát, mint a telhetetlen kényelemnek, a vége pedig a nemzeti romlás, esetleg a fajta kipusztulása (Babilon, Ninive, Egyiptom, Athén, Róma, Bizánc). Mindegyiknek igaza van a saját szempontjából, de hát egyoldalú igazság, csak együtt a teljes igazság. Csak hát a korlátolt ember mindig csak az egyiket látja. Mert az emberiség útján eddig is, és ezután is a képzelet és az akarat volt az építő, mozgató erő, de a bölcsesség és a belenyugvás volt a megtartó, kiegyensúlyozó erő. Egymás nélkül nem lehetnek meg, illetve az a közösség, amely nélkülözi az egyiket, vagy a másikat, vagy a mértéktelen erőlködésbe, vagy a tehetetlen szenvedésbe pusztul bele.

	Nem is e szempontok igazságértéke a fontos, hanem az, hogy melyik legyen a közösség uralkodó eszméje, melyik diktálja az irányvonalat. És erre sincs végleges és örök megállapodás. A tényleges igazság soha sem magában a tényben, nem is az eszmében, hanem a helyes alkalmazásban van. A helyes alkalmazás pedig a sorrend kérdése. A sorrend megint térben és időben változik a közösség szükségletei szerint. A közösség szükségleteit viszont a megmaradás törvénye, a nemzet, a fajta fennmaradási vágya irányítja. Helyben vagyunk: a közösség érdeke, hogy egyszer és egyik helyen a képzelet és akarat emberei, máskor és máshol a bölcsesség és belenyugvás emberei kerekedjenek felül. Világos példákban: az évezredek alatt megáporodott életű Kínában, Indiában és a növények módjára passzív, de terjeszkedő szlávok országában, az Oblomovok Oroszországban a képzelet és akarat embereire van szükség, a túl dinamikus és a harcokban már-már elégő franciáknak a bölcsesség és a belenyugvás lenne az orvosságuk, még ha a mostani háborúból győztesen kerülnének is ki. Ezt sok francia vezető már régen látja és hirdeti (Miline és Jean Giono), s muszájból talán gyakorolni próbálják. Kérdés, milyen szerencsével, mert ha a népi megújhodás gondolatát reakciós politikai, osztályuralmi szándékokkal fűzik egybe, mint a magyar ellenforradalom némely tényezői, akkor nem megújhodás lesz belőle, hanem poshadás.

	Az ideális helyzet persze az volna, ha képzelet és akarat, bölcsesség és belenyugvás egyformán szóhoz jutnának a közösségek vezetésében, de hát nyugodjunk bele bölcsen, hogy nincsenek ideális helyzetek. Az emberiség élet-ingája úgy leng, hogy a tömeg, tehát maga a közösség mindig csak az egyik oldalt látja. S annyi az egész, amit elvárhatunk és követelhetünk, hogy, amint egy másik könyvemben írtam (Mit ér az ember, ha magyar?), mindig ki tudjuk választani azokat a kivételes vezetőket, akikben képzelet és akarat, bölcsesség és belenyugvás együtt van, és akik meg tudják látni, hogy az inga merre leng, és a közösség fennmaradásához most melyik irányra van szükség.

	*

	In Egyedül Vagyunk, 4. évf., 1. szám (1941), 31-32.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Bácskay B. Béla: Az organikus világkép és a magyar életterv (1941)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6940091</link><pubDate>2025-11-27 13:08:30</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Szándékosan kezdjük az új esztendőt ezzel az elvont, súlyos, tudományos nyelvezettel megírt filozófiai tanulmánnyal. Bácskay B. Béla, Spengler, Othmar Spann, Huizinga fiatal tanítványa, először próbálja teljes rendszerbe összefoglalni itt az új európai világnézet filozófiai alapeszméit, mindjárt egy magyar élettervet is fűzve hozzája.
]]></description><encoded><![CDATA[
	I.

	Az elmúlt kor embere individuálista volt, világnézeti és politikai értelemben is. A dolgok egyéni, individuális vonásai érdekelték legjobban, és a magasabb összességeket elemekre, atomokra, individuumokra igyekezett visszavezetni. Mindenki egyéniség akart lenni, és másokban is azok egyéni, az illetőket más emberektől megkülönböztető sajátosságok iránt érdeklődött. Az individualisztikus kor emberének életcélja az érvényesülés, vágyainak kielégítése. E korszak embere a legújabb dolgok felé fordul érdeklődéssel.

	Az új nemzedék látásmódja azonban más. Nem a részletek, hanem a nagy egészek érdeklik. Nem a másoktól eltérő egyéniségek érdeklik, hanem hasonlóképpen gondolkodó társakat keres magának. A magáéhoz hasonló vágyakat, eszméket keres és értékel másokban is. Életének értelmét nem a jelen kiélvezésében, hanem a jövőben megvalósítandó eszmékben látja.

	Ez az új látásmód nyilvánul meg a politikai, művészeti és tudományos célkitűzésekben. A magasabb politikai egységben való feladat és kötelességvállalás nyilvánul meg a nacionalizmusban. A múltba és a jövőbe való beilleszkedésnek a vágya a leszármazási kapcsolatok, a faji eszme kultuszában. Az együttműködésnek a vágya a közösségi gondolatban, stb. A művészetben is észrevehetők az új törekvések nyomai. Az egyént vizsgáló és ábrázoló realisztikus műalkotásokkal szemben egy idealisztikus és a közösségi, nemzeti problémákkal mindig gyakrabban foglalkozó képzőművészet és irodalom kezd kifejlődni a nacionalista államokban. Hasonló jellegű változást látunk a tudományban is.

	A kultúra különböző ágaiban jelentkező mindeme változások arra mutatnak, hogy egy új világnézet kezd kialakulni Európában. Ennek a világnézetnek a tudatos megfogalmazása azonban eddig nem történt meg, csupán politikai szempontból kísérelték meg összefoglalni néhány alapelvét. Ezt a tudatosítást óhajtjuk a következőkben elvégezni, és az új világnézet alapján a magyar élettervet körvonalozni.

	ÉLETTERV ÉS VILÁGNÉZET

	A világnézet a dolgok mivoltáról, összefüggéseiről, céljáról és értékéről szóló tan. A tudományos világnézet a tapasztalat tényei és a logika törvényei által igazolt világnézet.

	A múlt század folyamán és a XX. században a koreszme kialakulásáig, egy általánosan elfogadott, vagy akár egy nemzeten belül elfogadott világnézetről nem beszélhetünk. A középkorban volt egységes világnézet, de az újkorban annak helyét a szaktudományok és az egyes filozófiai rendszerek foglalták el. Azonban hiába keletkeztek újabb és újabb bölcseleti rendszerek, nem tudtak általánosan elterjedni és hitelt kelteni. A tudományok pedig mindinkább speciálizálódtak, és a XIX. század végén már az egyes tudományágak egymással ellentétes nézeteket is vallottak. Ellentétbe jutottak egymással például természettudományok és szellemtudományok, sőt ugyanazon tudományon belül is az egyes részlettudományok között és az illető tudomány alapjaira vonatkozólag ellentétek merültek fel. Bekövetkezett a tudomány krízise. Ez a krízis még ma sem szűnt meg egészen, ezért egységes, elfogadott és a szaktudományokat egy átfogó szintézisbe foglaló világnézet nem alakulhatott ki. Újabban meglehetős egységes a fizikai világkép, sőt [a] természettudományos világkép körvonalai is tisztulnak. Azonban a szellemtudományok alapjait is magába foglaló világkép még teljesen kaotikus.

	A most kialakuló világnézettől nemcsak a tudományok szintézisét várjuk el, mint a tudományos világképtől, hanem gyakorlati célkitűzéseket is. A világnézetnek feleletet kell adni az emberi lét nagy kérdéseire, az emberi élet céljára és értelmére. Nemcsak magyarázat, hanem iránytű is kell. Nemcsak igaz tan, hanem igaz út is, nemcsak kifogástalan elmélet, hanem lelkesítő eszmékből és büszkeségből összeszerkesztett lelki motor. Mert a világnézet nemcsak világkép, hanem életterv is egyúttal.

	A népi világnézet egy egész népnek a világképe és hagyományainak, szokásainak, célkitűzéseinek rendszere is, tehát népi életterv is. Egy egész nép életfilozófiája.

	AZ ÉN ÉS A KULTÚRA

	A most elmúló korszak világnézete - ha egyáltalán világnézetnek lehet nevezni e korszakra oly jellemző szellemi káoszt - két alapvető feltevésre épített. E két, egymástól függetlennek látszó feltevés, amelyek közül azonban a második az elsőt feltételezi:

	(1) az ismeretelméleti szingularizmus,

	(2) a politikai, gazdasági liberalizmus.

	Az ismeretelméleti szingularizmus mindkét jellegzetes formája: szubjektivizmus és a realizmus, elemekből összeszerkeszthetőnek képzelte a világot. A szubjektivizmus a magában álló én belső világának elemeiből (érzetekből, képzetekből) szerkesztette meg világképét; a realizmus a külső világ, az anyag elemeiből, atomokból és az azokra vonatkozó fizikai törvényszerűségekből igyekezett leszármaztatni a legbonyolultabb dolgokat, például az emberi elme működését is (pszichofiziológia).

	A szubjektivizmus alapvetését Descartes adta meg (noha ő maga dualista volt) azáltal, hogy az emberi tudat jelenségeit tartotta a legbizonyosabbaknak. Utána Pristley és Hartley nyomán a megismerés lélektana évszázadokon keresztül a mechanikus képzet-kapcsolódások (asszociációk) tanaira épített. Ebből a tanból, illetve ennek az analógiájára származtatták le Bentham és James Stuart a gazdasági liberalizmus elméletét, amelyet főleg Cobden propagandája terjesztett el, és vitt át a gyakorlatba. Bentham szerint pszichológiai törvényszerűség, hogy az emberi törekvés mindig a maximális boldogság elérésére irányul. Az egyén önzése a legtermészetesebb valami, amelynek elnyomása természetellenes, tehát nem is célszerű. Az egyesek önzése használ a köznek is, mert előmozdítja a szabad versenyt, amelyben a testileg és szellemileg magasabbrendüek választódnak ki, és így az önzés a folytonos fejlődést és tökéletesedést mozdítja elő. Bertrand Russel szerint a liberalizmus elmélete hatott Darwinra is, viszont később sokan Darwin kiválasztás-elméletéből származtatták a szabad verseny tanát.

	Ma már úgy az ismeretelméleti szingularizmus, mint a gazdasági liberalizmus alapfeltevéseit megcáfolta a tudomány. Kiderült, hogy téves a realizmus és materializmus felfogása, amely szerint az összes dolgok elemekből, a fizikai törvények alapján megszerkeszthetők. Beigazolódott, hogy a bonyolult egészeket szétszedhetjük ugyan összetevőikre, de az összetevők között fennálló fizikai törvények alapján az egész nem szerkeszthető meg ismét az elemekből. Ellenkezőleg, a részeket is csak az egészekben elfoglalt szerepük (funkciójuk) alapján ismerhetjük meg.

	Ugyanígy kimutathatók az ismeretelméleti szubjektivizmus szingularizmusának tévességei is. Az én egyetlen ugyan, de nem egyetlen lényegű. Ahogy valamely sejtszövet is csak a szervezetben való funkciójából érthető meg, úgy az én, az egyén is csak mint egy kultúrközösség tagja nyer értelmet. Minden egyén számtalan szállal van magasabb totalitásokhoz, a környező élettérhez, az őt magában foglaló emberi közösséghez, annak hagyományaihoz, szokásaihoz hozzákötve. Ezeket a szálakat nem vághatjuk el, nem tekinthetünk el tőlük anélkül, hogy az én-nek éppen a lényegétől el ne tekintenénk.

	Az a filozófia, amely a megismerő én belső világából akarja leszármaztatni az összes dolgokat, lehetetlen feladatokra vállalkozik. A megismerő én fogalmából sem a világ, de még az emberi megismeres elmélete [sem] származtatható le, csak egészen általános, elvont megismerés-elmélet, amely nemcsak az emberre, hanem bármely megismerőre, így az állatokra is vonatkozik. Ez az általános elmélet a közvetlenül ismert és a közvetve ismert dolgok között fennálló evidens, logikailag szükségképi törvényszerűségeket fejti ki, és a lehetséges megismerési módok típusait tárja fel, de nem származtatható le belőle az, hogy a valóságos emberi megismerés milyen, sem pedig az, hogy milyenek valójában az ember által megismert dolgok. Az, hogy az emberi megismerés valósággal milyen, csak a tapasztalattal, a lélektan egy részének, az ismeretpszichológiának a belső és a külső tapasztalás által nyert eredményei alapján deríthető ki.

	Az elvont megismerés-elméletnek az ismeretpszichológiai tényeire való alkalmazásával kimutatható, hogy e megismerés beleillesztés a már ismert dolgok[ba]. Az, hogy az emberi megismerés [nem] izoláltan, hanem mindig egy rendszer tagjaként, láncszemenként ismerhetjük meg.

	Az embernél az a rendszer, amelynek a láncszemeként a dolgokat megismeri, a veleszületett szemlélési módnak és az elsajátított tudásnak a rendszere. A velünk született szemlélési módot lelkiségünknek a testi mivoltunktól való függése (így például a fajtaelemek), elsajátított tudásunkat pedig a környezet feltételeihez való alkalmazkodás és annak a kultúrának a gondolatrendszeréből eltanult ismeretek határozzák meg, amelybe beleszülettünk.

	A kultúra egy kultúrközösség sajátos látásmódjának cselekvésekben és művekben való megnyilvánulása. Gondolkodásunk, megismerésünk, egész lényünk függ attól, hogy milyen kultúrközösséghez tartozunk. Hiszen a legbelsőbb gondolatainkat is jelek (hangok hallási, vagy betűk látási képzetei) által gondoljuk el, amely jelek, mint jelek, valaminek a jelzésére valók, a gondolatoknak másokkal való közlését szolgálják, tehát feltételeznek más, hozzánk hasonló lényeket, és nem a mi találmányaink, hanem kultúránk múltjában alakultak ki. Éppen így a szokásoktól, hagyományoktól, a kultúrközösség világnézetétől, a kultúrközösség egész bonyolult rendszerétől függ az, hogy hogyan értelmezzük az általunk megismert dolgokat. Ez nem jelenti azt, hogy a világ a más-más kultúrába beleszületett egyénnek más, tehát a való világot nem ismerhetjük meg, hanem azt jelenti, hogy minden kultúra a világot más oldalról látja, más szempontból vizsgálja.

	A politikai és gazdasági liberalizmus feltevéseit is megcáfolja a tudomány. Tévesnek bizonyult a természetes önzés tana és a dogmatikus kiválasztás elmélete is. Az újabb lélektan kimutatta, hogy lelki tevékenységeink nem származtathatók le a képzetek mechanikus törvényszerűségeiből (képzelet-asszociációk), és az emberi választásokat sem kizárólag a maximális boldogságra való vágy irányítja. Az emberi lelki életben nem mechanikusság, hanem céltudatosság észlelhető. A boldogságra való vágy sem magyarázza választásainkat. Adler, Jung és mások kimutatták, hogy a boldogságon kívül az emberi lelket a valamilyen szempontból való tökéletességre, magasabbrendűségre törekvés is irányítja. Ez magyarázza, hogy sokan lemondanak egyéni boldogságukról az eszmék szolgálatában. Herbert Spencer amaz ellenvetése, hogy a magát valamely eszméért feláldozó szent, vagy aszkéta is önző, mert éppen erkölcsi magasabbrendűsége tudata jelenti számára a boldogságot, nem egyéb az önzés szó eredeti értelmének önkényes kiforgatásánál.

	A tökéletességre való törekvés és valamilyen eszmei, nem az egyént, hanem a közérdeket szolgáló eszmei célkitűzések ugyanolyan mértékben természetesek, mint a boldogságra való törekvés. Éppen ezért az eszmei célkitűzések sok esetben korlátozólag hatnak az egyéni önzésre. Általában így van ez, ha az egyént életfeltételei egy emberi közösséghez kötik hozzá, és a közérdek megkívánja az egyéni érdekek korlátozását. Ha néhány egyén a közérdek ellenében is érvényesíti a saját érdekeit, abból nincs kára, sőt gyakran haszna van, de ha mind több egyén cselekszik így, ez végeredményben a közösség szétzülléséhez, tehát az egyének életfeltételeinek megszűnéséhez is vezet. Ezért a közösségekben mindig kialakulnak bizonyos hagyományok, szokások, erkölcsi konvenciók, amelyek az egyéni önzést korlátozzák. Ezeket a korlátozásokat és az egyének együttműködésének szabályait, a közös célkitűzéseket, a közös Világképet és élettervet tartalmazza a közösség sajátos Világnézete. Ezért van az, hogy az erkölcsök és a világnézet meglazulása a közösség felbomlását - és fordítva, az előbbiek megszilárdulása a közösség megszilárdulását, a közérdeket mozdítja elő.

	Nyilvánvaló tehát, hogy a közösségi élet nem lehet az egyének korlát nélküli, szabad versenye, hanem bizonyos szabályok szerint, tervszerűség szerint kell lefolynia. Ez a felfogás látszólag ellentétben van a biológiából ismert Darwin-féle természetes kiválasztás elméletével. Azonban a modern tudomány Darwin elméletét lényegesen módosította, éppen a fentebb kifejtett álláspontot igazoló irányban. A liberalizmus azonban nem haladt együtt a tudománnyal, hanem dogmatikusan megmaradt eredeti feltevéseinél. Ezek szerint a szabadverseny biztosítja a fejlődést, mert így a versenyben a satnyább, a testileg, szellemileg alacsonyabbrendű lemarad, a magasabbrendű pedig győzedelmeskedik. Így a harc a folytonos fejlődést biztosítja. Ezt a felfogást a tények nem igazolják. Az élőlények nem annyira egymás ellen, mint inkább a mostoha életfeltételek ellen küzdenek, azonban a sikeres küzdelmet legtöbbször más sajátosságok segítik elő, mint az esztétikai, erkölcsi és értelmi magasabbrendűség. Az említett tan szerint a gyöngébb testi és értelmi képességű állatoknak lassan ki kellett volna pusztulni. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a legkisebb és értelmileg a legalacsonyabbrendű lények a legszámosabbak. A természet ugyanis gyakran a rendkívül nagy szaporaság által segít a könnyen esendő lényeken. Általában sokféle mód van a természetben, amely az erősebb és értelmesebb végleges győzelmét megakadályozza. Már Platón rámutatott arra, hogy az erősebb és értelmesebb embert is könnyen legyőzi az egymással összetartó tömeg. Ő maga például erősebb és értelmesebb is volt legtöbb politikus kortársánál, mégis hiába küzdött politikai céljainak eléréséért. Az életért való küzdelem fő tényezői tehát az egyéni kiválóságon kívül a nagyobb szaporaság, a tömegek együttműködése, sajátos (bizonyos adott körülmények között előnyös) faji tulajdonságok (például az eszkimóknál a hideg éghajlat tűrése, a négereknél a meleg éghajlaté), vagy a küzdelem alattomos módja. Nyilvánvaló tehát, hogy valamely egyén vagy fajta sikeres küzdelme más egyénekkel vagy fajtákkal, nem jelenti mindig annak nagyobb tökéletességét. Fajfenntartó erő lehet még a faj egyéneinek nagy aktivitása, kezdeményező ereje (például az északi fajnál). Máskor egy aránylag passzív természetű fajnak rendkívüli tűrőképessége, szívóssága (például a kelet-balti faj esetében).

	II.

	A KULTÚRA, MINT ÉLETFELTÉTEL

	Az emberi közösségeket fenntartó tényezők közül legfontosabb a közösséget alkotó emberfajtáknak az élettér által adott követelményeknek, életfeltételeknek való megfelelése. Az olyan emberfajta, amelyik bizonyos életfeltételeknek nem felel meg, ha esztétikailag, erkölcsileg és értelmileg tökéletesebb is, elpusztul a neki nem megfelelő életkörülmények között, vagy legalábbis nem versenyképes az olyan fajtákkal szemben, amelyeknek az illető életkörülmények kedveznek. Az eszkimók nem bírnák a versenyt a négerekkel a trópusokban, még kevésbé a négerek az eszkimókkal a sarkvidéken. De nemcsak az ilyen szélső ellentétek jellemzőek. Ismeretes, hogy az európai emberfajták rengeteget vándoroltak a történet folyamán. Déli népek települtek meg északon, és északi népek délen. Mégis a vándorlások ellenére Európa faji térképe az évszázadok, sőt az évezredek folyamán nagyjában változatlan maradt. Északon mindig túlnyomó többségben éltek a szőke északi és kelet-balti népek, délen pedig a sötéthajú és kreolbőrű középtengeri fajták. A délre vándorló északiak ugyanis néhány évszázad alatt megritkulnak a meg nem felelő életfeltételek és az elkeveredés miatt, és ugyanez történik a közép-tengeri fajtákkal északon. Természetesen nemcsak az éghajlat hideg vagy meleg volta jelent valamely fajtának kedvező vagy kedvezőtlen életfeltételt. hanem a terep növényzete, tagoltsága, stb. Vannak népek, amelyek inkább a nomád, halász, vadász vagy pásztorkodó életmódra, mások a települt földművelő életre, s ismét mások, amelyek a termelő munka helyett a kereskedésre hajlamosak. Némely fajtának életfeltétele az, hogy szimbiózisban éljen más fajtákkal. Tehát nemcsak az egyének feltétele a más egyénekkel való együttélés, hanem bizonyos fajták is csak más fajtákkal együtt tudnak megélni.

	A mai emberfajták egyedei általában nem képesek egyedül élni, hanem csak más egyénekkel együtt. A legtöbb emberfajtához tartozó egyén számára életfeltétel a más hasonló fajtájú egyének jelenléte. Természetesen nem a puszta együttlét életfeltétel, hanem az együttműködés és annak különféle bonyolult módjai. A mai emberfajták általában csak úgy képesek testi, lelki alkatuknak megfelelő módon élni, ha felhasználják az ősöktől örökölt tapasztalatokat és szokásokat, amelyeket az életfeltételekhez való alkalmazkodás során az ősök sajátos gondolkodási módja kitermelt magából, és amelyek visszahatottak a fajta fejlődésére, a célszerű változatok kiválogatódására. Ha a szokásokat és intézményeket emberi alkotásoknak tekintjük, noha azok részben a fajtával együtt alakultak ki, joggal mondhatjuk, hogy az emberfajtáknak életfeltételei közé tartoznak az emberi alkotások, az ősök és a kortársak alkotásai és működései, úgy a szellemiek, mint a fizikaiak. Valamely fajta sajátos lelkisége által kitermelt szokások, hagyományok és alkotások összefüggő, bonyolult rendszerét kultúrának nevezzük. Kimondható tehát, hogy valamely egyén számára legkedvezőbb életfeltételek rendszerét az a kultúra alkotja, amelyikbe beleszületett, és amelynek ősei is részesei voltak, ha ez a kultúra a kellő módon alakul a változó körülményekhez. Valamely emberfajta számára (ha kultúraalkotó fajról van szó) pedig az a kultúra, amelyet a maga lelkiségének képére és hasonlatosságára alkotott meg, és amelyet tovább visz. A mai emberi természetnek legjobban megfelelő életmód tehát nem a természethez való visszatérés, hanem az ősök által alkotott és továbbfejlődő kultúrában való élet.

	Belátható tehát, hogy az emberfajták, nemzetek, népek életére nem erőszakolható rá a dogmatikus liberalizmus életellenes szabadverseny-elmélete. Az emberek gondolkodása, látásmódja, értelmezési módja, megismerése sem magyarázható a szingularizmus ismeretelmélete alapján. Az emberi egyén életének feltételeit a faji, népi kultúra bonyolult összefüggései határozzák meg, ezek szabályozzák a más egyénekkel való együttműködését. Ezek befolyásolják abban is, hogy milyennek látja a világot. Tehát az egyes egyénekből nem magyarázhatjuk meg a kultúrát. Az egyén a fejlődés forrása, amely összeköti a múltat a jövővel, de amikor a legegyénibb céljait követi, akkor is az ősök által megmunkált úton halad tovább a kultúrában rejlő életterv által kitűzött célok felé. Ha valamely egyén, vagy fajta mégis eltér attól a tervtől, amely lényében benne él, illetőleg azt nem szervesen fejleszti tovább, akkor össze kell törnie a neki meg nem felelő, kedvezőtlen életkörülmények szirtjein.

	AZ ORGANIKUS VILÁGNÉZET

	Ha a most kialakuló világnézetnek, amely nemcsak világkép, hanem életterv is egyúttal, az alapelveit akarjuk megtalálni, akkor a valóságról való állásfoglalásából kell kiindulnunk. Bármely világnézet legmélyebb alapját ugyanis akkor ismerjük, ha tudjuk, hogy szerinte mi valóság, és mi nem valóság.

	Az individualisztikus felfogás csak az egyedi konkrét dolgokat ismerte el valóságos létezőknek. Ez később Európa legtöbb országában materializmushoz, anyagelvűséghez vezetett, mely szerint csak az anyagi dolgok igazi valóságok.

	Mint Szekfű Gyula írja A három nemzedék és ami utána következik című művében: &#8222;(...) ez történt nálunk is 1867 után, midőn az egyedül uralkodó liberalizmus önmagától, belső szükségszerűséggel alakul át sekélyes, sivár materializmussá.&#8220; &#8222;A művelt középosztálynak nevezett rétegeket e sivár anyagelvűség kielégíté&#8220;. &#8222;Büchernek borzasztóan korlátolt műve: Erő és anyag, még a kilencvenes években is közkézen forog a katolikus középiskolák tanulói között, akik a csodás univerzum magyarázatát e fércelményből gyermeki tudásszomjjal veszik magukba.&#8220; &#8222;Szabadkőműves érzület, a liberalizmus alapján kifejlődő vallásellenes tanok hirdetése eszközzé váltak, mellyel a magyar földön, főleg az értelmiségi osztályokban pályát lehetett csinálni.&#8220;

	Hogy a materialista világnézetnek ez az elterjedése milyen jelenségekhez vezetett, azt a materialista gondolkodásnak jelleméből könnyen sejthetjük. A materializmus, az anyagelvűség mindig anyagiasságot von maga után, az anyagiasság önzést, az önzés pedig a közösség bomlását, a nemzet összetartó erejének elsorvadását eredményezi. Érthető tehát, hogy a materializmus emlőin felnőtt nemzedék a &#8222;századforduló tragikus nemzedéke, amelynek uralma egybeesik a katasztrófa előkészítésével és kitörésével&#8220;.

	Siettette a nemzeti katasztrófánkat a liberalizmusnál is szélsőségesebben anyagelvű, marxista tanoknak [...] elterjesztése a munkásosztály körében. A marxizmus ugyanis az anyagelvű világnézetet a történelemre is alkalmazta, és a történelmet a nemzetek, erkölcsi erők, nagy személyiségek, szellemi mozgalmak és gazdasági tényezők története helyett pusztán gazdasági tényezők történelmeként, és a társadalmi osztályok anyagi érdekekből való osztályharcaként fogja föl. E felfogás elterjedése szükségképpen elkeseredett osztályharchoz, a nemzet további elgyengüléséhez vezetett, és siettette a katasztrófa bekövetkezését.

	Mindezekből tisztán látható, hogy a valóság kérdése egyáltalában nem elhanyagolható kérdés, hanem minden politikai világnézetnek legfontosabb sarkpontját alkotja, és nem esik távol az élettől, hanem éppen minden lehető kérdés közül talán legmélyebben vág bele egyéni és nemzeti létünkbe. Ha a közösségi világnézet nem képes ezt a kérdést megoldani, és a megoldást a szellemi vezetők között elterjesztve a közösség meggyőződésévé, a közösség új világnézetének alapjává tenni, akkor nem érheti el célját, a nemzet anyagi és szellemi felemelését. Ha a vezetők nagy részének világnézeti alapja továbbra is az anyagelvűség marad, akkor az anyagelvűség, anyagiasság, önzés, közösségbomlás, nemzeti katasztrófa kérlelhetetlen következménysorozata szükségképp ismét katasztrófához vezet bennünket.

	Az individualizmus világnézete az egyedfeletti és egyénfeletti dolgok valóságos létét tagadta. Az individulaizmus szerint például a nemzet csak egyének összessége. E felfogás egyik következetes képviselője, Stirner szerint, nincsen &#8222;ember&#8220;, csak egyes emberek vannak. Nincsen &#8222;német&#8220;, csak egyes németek vannak. Nincsen &#8222;piros&#8220;, csak egyes piros színű tárgyak vannak. Az általános fogalmak: német, magyar, ember, piros, háromszög, stb. csak gyűjtőnevek, amelyek csak a gondolkodás megkönnyítésére szolgálnak, hogy a dolgok egyéni vonásait illetőleg az egyes konkrét eseteket, ha az a téma szempontjából nem fontos, ne kelljen külön-külön felsorolni.

	A LIBERALIZMUS, A ZSIDÓK ÉS A FAJISÁG

	A liberális kornak ebből a felfogásából következett, hogy nem ismert el faji mentalitást. A zsidóságot korlát nélkül engedték bevándorolni Galíciából, azon az alapon, hogy a galíciai zsidók között is vannak tisztességes, becsületes emberek, akiket nem érhet hátrány azért, mert esetleg egyesek közülük nem azok. Idegen szellemiséget, másfajta lelkiséget a liberalizmus nem ismert el, legfeljebb egyes konkrét eseteket, amelyek csak azokra érvényesek, akiknél éppen tapasztaljuk őket, de nem vonatkoztathatók azokra, akiket nem ismerünk. Ugyanígy érvelnek ma is ortodox, liberális újságjaink azzal szemben, aki rá mer mutatni, hogy az árdrágítók, valutasíberek, uzsorások közülük nem azok. [...] Szerintük nem szabad általánosítani. Ennek az érvelésnek van némi igazságmagja, de más, mint amit a liberális újságírók annak vélnek. Az, hogy bármilyen fajú egyén azon népek lelkiségéhez való lelki áthasonulással, asszimilálódással, amelyek között az illető egyén él, a vele született faji mentalitást nagy önfegyelmezéssel elnyomhatja. Azonban eltekintve néhány tiszteletreméltó kivételtől, a zsidóságnál tapasztalhatjuk legkevésbé a sajátos zsidó mentalitás elnyomására való szándékot, annál kevésbé, mert hiszen a zsidóságnak mind a liberális, mind a marxista vezetői tagadják, hogy egy ilyen mentalitás, s általában a faji lélek, faji szellem létezik.

	Abból, hogy fajiság és szellemiség és az egyénfeletti dolgok a liberalizmus szerint nem valóságok, következett, hogy mint Szekfű Gyula [1] is elismeri: &#8222;a liberális felfogás a zsidóságot, még a ma belépő galíciai eredetűt is következetesen vallásnak (amit akárki vallhat), nem pedig fajnak tekintvén, a kérdés megoldásától végtelen messze maradt.&#8220; &#8222;Elvi álláspontja volt az oka, hogy a bevándorlási törvény nem jött létre, és hogy Magyarország és vele a hazai magyar zsidóság védelem nélkül kiszolgáltatva a bevándorló idegeneknek.&#8220; Az eredmény: &#8222;a második (liberális) generáció alatt gazdasági életünknek zsidó jellege, hogy aztán a harmadik generációnak szellemi befolyására is döntő befolyás biztosíttassék az akadály nélkül betóduló idegen tömegeknek. Hogy pedig az idegen szellemiség és fajiság valóságok, melyeket az egyén nem vethet le magáról, legfeljebb önmagában elnyomni igyekezhet, arra is rámutat Szekfű Gyula. Szerinte némelyek a zsidó intelligencia köréből iparkodnak magyarok lenni. De mégsem képesek az asszimilálódásra, arra, hogy velünk ösztönös közösségi érzésük, és ebből kifolyólag a nemzettel szemben &#8222;felelősségérzetük&#8220; legyen. &#8222;Ez az, amit a legnehezebb az asszimilált magyarnak elsajátítania.&#8220;

	Az organikus-közösségi világnézetnek alapvető tétele a nép, a nemzet, a nemzeti kultúra valósága.

	Felvethető azonban a kérdés, hogy a fajon, a népen, a nemzeten, stb. kívül vannak-e más egyénfeletti valóságok is, és hogy minden egyénfeletti dolog igazi valóság-e, minden általános fogalomnak megfelel-e valamilyen valóságosan létező dolog, vagy pedig nem mindegyiknek?

	Az általános, illetőleg egyénfeletti dolgok valóságának kérdése az európai kultúra történetében a középkor úgynevezett univerzálé vitájában merült fel. (Univerzálé = eszme, egyetemesség, általános fogalom.) Két ellentétes álláspont alakult ki:

	(1) a realizmus (reális = valóságos), amely szerint az általános fogalmaknak és egyéb egyedfeletti dolgoknak (például az ember, az állat, a háromszög, a piros, stb.) is valóságok, felelnek meg. Tehát például az egyes piros dolgokon kívül, mint egy szép piros alma, vagy az alkonyi napfénytől égő felhők pirossága, a &#8222;pirosság&#8220; is létezik;

	(2) a nominalizmus (nomen = név), amely szerint csak az egyes egyedi dolgok léteznek, az általános fogalom csak gyűjtőnév. Például csak egyes emberek vannak, de az emberfaj nem létezik. Mikor azt mondjuk valakire, hogy ember, nem egy meglévő faji lényeget jelölünk meg ezzel, hanem az embert közös gyűjtőnevén nevezzük.

	A középkor szellemi közvéleménye e kérdésben túlnyomó mértékben a realizmus (ún. mérsékelt realizmus) álláspontját foglalta el. Az újkor szellemi közvéleménye ellenben túlnyomó mértékben a nominalizmus álláspontján volt, azaz nem ismert el általános egyedfeletti, egyénfeletti lényegeket.

	A liberalizmus nominalista álláspontját már megvilágítottuk, de a marxizmus szerint is az egyénfeletti, a nem egyedi dolgok, nem valóságok. A tömegek életében csak az anyagi, gazdasági tényezők valóságok. A kultúra, a szépség, az igazság csak &#8222;Überbau&#8220; (ráépítmény). Ezek nem igazi valóságok, hanem csak az emberi képzelet szülöttei.

	Az új organikus közösségi világnézet nem fogadja el sem a realizmus, sem a nominalizmus álláspontját. Nem esik abba a tévedésbe, hogy például az általános háromszöget, &#8222;a háromszöget&#8220; létező valóságnak tartsa, de abba sem, hogy a fajt csupán gyűjtőnévnek tekintse. A közösségi világnézet felismeri, hogy vannak egyénfeletti dolgok, amelyek valóságok, de vannak olyanok is, amelyek nem valóságok, hanem csak logikailag lehetséges osztályok, amelyeknek tagjai valóságban semmiféle reális kapcsolatban nincsenek. [2]

	A közelebbi meggondolás azt mutatja, hogy az egyediség és egyedfelettiség nem egymást kizáró sajátosságok, hanem a dolgoknak egymáshoz képest való sajátosságai. Például az egyénhez, mint egyedi valamihez képest a nemzetek egyedfelettiek, egyénfelettiek. A nemzetek azonban egymáshoz képest egyedek, és ugyancsak egyedek a nemzetek között lévő vonatkozásokhoz képest. Például a magyar nemzet egyede, alanya volt a világháborúnak. A nemzetek felett lévő egyedfeletti dolgok, például világháború és a jelenlegi háború szintén egyedi dolgok egymáshoz képest. Ezek a felsorolt egymáshoz képest egyedi, illetőleg egyedfeletti dolgok, mind valóságok. Az egyén valóság, a nemzet valóság, a nemzetek szövetsége és háborúja szintén valóságok. Ki merné például ép ésszel tagadni - hacsak nem az élet valóságától elvonult szobatudós - a világháború valóságát, vagy a jelenlegi háború véres realitását?

	Azon az alapon tehát, hogy valami egyedi vagy egyedfeletti, nem dönthető el, hogy létezik-e vagy nem, mert vannak egyedfeletti dolgok, amelyek nem valóságok, és vannak, amelyek valóságok. Kérdés tehát az, hogy mi a valóságnak igazi ismertetőjele.

	RÉSZLEGES INTÉZKEDÉSEK NEM SEGÍTENEK A NEMZETEN

	Nem hatolhatunk bele itt mélyebben a problémába, csak annyit említünk meg, ami a probléma megvilágításához okvetlen szükséges. A valóságot általában az jellemzi, hogy az időben folytatólagos valami, és bizonyos változások ellenére is ugyanaz marad. [3] Folytatólagos valami, de változásai ellenére is megmarad ugyanannak a nemzetnek. Például a magyar nemzet. Folytatólagos és változásai ellenére ugyanaz marad a faj, folytatólagos valami és változásai ellenére ugyanaz a kultúra marad a nemzeti kultúra is.

	A folytatólagosság és a változások ellenére való ugyanazság jellemző minden valóságosan létező egyén és egyedfeletti dologra, a fajra, a népre, a nemzetre, a nemzet művészetére, tudományára, kultúrájára. Jellemző még a létező dolgokra, hogy részeik, illetőleg elemeik az időben, illetőleg a térben, szerves összefüggésben vannak.

	A valóságosan létező, egyedfeletti dolgokkal szemben nem valóságokat, hanem csak logikai lehetőségeket, mesterséges osztályokat jelentenek az olyan fogalmak, amelyek oly egyedfeletti dolgokra vonatkoznak, amelyek nem időbeliek, nem folytatólagosak, egyáltalában nem változnak, vagy pedig úgy változnak, hogy változásuk közben nem maradnak meg ugyanannak. Nem felel meg például valóságos dolog a &#8222;háromszög&#8220; (az általános háromszög) fogalmának, mert ez változatlan, s az időben nem folytatódó valami. Nem felel meg valóságos dolog a pirosság fogalmának sem, mert csak az egyes piros tárgy időben létező valami, de &#8222;a pirosság&#8220; nem létezik.

	Egyik írónk szellemesen mutatott rá egyik érdekes előadásában (amelyben az általános fogalmak valóságát tagadta), hogy ha valaki a vendéglőben a pincértől egy piros almát kér, akkor hosszabb-rövidebb idő múlva megkapja. De ha valaki nem egy piros almát kérne, hanem azt mondaná, hozzon nekem pirosat, vagy &#8222;a pirosat&#8220;, akkor joggal nézne rá a pincér gyanakodva.

	A folytatólagosság és a változások ellenére való ugyanazság alapján sok esetben eldönthető dolog valóságos létezése. Ezen ismérvek alapján kétségtelen valóságok például az olasz nemzet, az északi faj, a magyar kultúra. Ellenben éppen ezen ismérvek alapján kétséges, hogy létezik-e például világkultúra, mert az egyes népek kultúrjelenségei között eddig sem folytatólagosság, sem ugyanazság kimutatható nem volt. A történelem csak azt mutatja, hogy egyes kultúrák: kialakultak és elmúltak, hatottak is egymásra és vissza, valamint az egymásra következő kultúrák sorában némi fejlődés is felismerhető, és vannak nemzeti kultúrákat magukba foglaló kultúrkörök is, de azért egy egységes emberi kultúráról nem beszélhetünk.

	Az új organikus-közösségi világnézet tehát joggal tagadja az egységes világkultúra létét, és ezzel együtt az internacionalizmus jogosultságát, amely viszont a fajok valóságát nem ismeri el. Az új világnézetből éppen a nemzetek, a fajok valósága, és ezzel együtt a nacionalizmus jogosultsága következik. A helyes nacionalizmusból pedig, a szocializmus folyik. Végeredményben az új világnézet valóságtanából, amely nemcsak az egyedet, hanem az egyedfeletti dolgok közül a szerves természeti és szellemi egészeket is valóságosnak ismeri el, s amelyet ezért organikus világképnek és elméleti totalitárizmusnak is nevezhetünk, következik az új világnézet politikai felfogása, a nacionalizmus, a szocializmus, s a gyakorlati, politikai és gazdasági totalitarizmus is.

	A magasabb természeti és szellemi egészek valóságából ugyanis az következik, hogy a dolgok nem különülnek el egymástól, hanem magasabb egészek összefüggő részei. A lelki és szellemi valóságok, a kultúra bizonyos megnyilvánulásai nem különíthetők el az összvalóság más valóság rétegeitől. Ezek valamennyien egymással szervesen összetartozó, egymásba kapcsolt egészek. Például: a művészet nem választható el a tudománytól, amit az bizonyít, hogy az újkor festészeti stílusirányzatai mind a valóságra vonatkozó tudományos (ismeretelméleti) megfontolásokon alapulnak. De nem választható el a művészet a gazdasági tényezőktől és a kultúra életének más megnyilvánulásától sem. A művészet virágzásának megvannak a gazdasági, politikai és világnézeti feltételei, amelyek tekintetbe vétele nélkül a művészet változásai nem érthetők meg. Minden kultúrmegnyilvánulás kapcsolatos másféle kultúrmegnyilvánulásokkal. Azonban egyik sem vezethető vissza maradéktalanul a másikra. A nemzeti kultúra legkülönbözőbb részei bonyolult, kölcsönös és egyoldalú létfeltételezési viszonyok rendszerét alkotják. A kultúra egy részének, valamely kultúrágnak a fejlődését nem ismerhetjük meg, ha létfeltételeinek a kultúra más részének létfeltételeivel való összefüggését nem vizsgáljuk. Ez érvényes a kultúrközösség életének gyakorlati megnyilvánulásaira is. Hiába igyekszünk megérteni valamely nemzet egy korszakának agrárkérdését, ha nem igyekszünk behatolni a kor pénzügyi rendszerének rejtelmeibe, ha nem vizsgáljuk az uralkodó bel- és külpolitikai viszonyokat, s az uralkodó világnézetet.

	A liberális kor, amely az individualizmus elveinek megfelelően azt hitte és hirdette, hogy a gazdasági élet független a politikaitól, és ezért a gazdasági életben való állami beavatkozás természetellenes és zavarokra vezet, tévedett, mert kultúrában nincsenek egymástól független kultúrágak.

	De éppen így téved minden politikai rendszer, amely azt hiszi, hogy részleges intézkedésekkel meg lehet gyógyítani egy politikai, gazdasági és kulturális válságban lévő nemzetet. Ha a nemzeti életnek egyik ága sorsdöntő krízisben van, akkor krízisben vannak a többiek is. Tehát nem ötletszerűen összeszedett politikai programtervek, hanem csak a nemzeti kultúra egész életére kiterjedő átalakítás segíthet. Ez azonban természetesen nem történhetik egyoldalú szempontokból, hanem csak a nemzeti közösség életének minden megnyilvánulására kiterjedő egységes világnézet, s az annak részét alkotó nemzeti életterv képes a gyógyítás folyamatát előkészíteni és megindítani. Az emberek világnézetét, erkölcsi felfogását, értékelését és az ezekből folyó gyakorlati célkitűzéseit kell helyes irányba terelni ahhoz, hogy a nemzet jobb sorsát célzó szándékok a gyakorlatban is megvalósíthatók legyenek.

	III.

	AZ ORGANIKUS ÉLETTERV

	A világnézet nemcsak arra igyekszik feleletet adni, hogy mi a világ, hanem arra is, hogy mi az ember helye, feladata a világban. Az organikus világnézet azonban nem az izolált ember és a világ vagy általában az ember és a világ viszonyát kutatja, mint az individualista filozófiák, hanem az egyén és a világ viszonyát azokon a nagy egészeken vizsgálja, amelyeknek az egyén szerves alkotórésze. A legfontosabb ilyen egész az embert magában foglaló nemzeti közösség.

	Az organikus világnézet nemcsak világkép, hanem életterv is egyúttal, az organikus világnézetet vallók kultúrközösségének életterve. Az organikus élettervnek megvalósítása az organikus kultúra.

	Az organikus világkép felvázolásánál láttuk, hogy a dolgok megismeréséhez tudnunk kell azt, hogy milyen szerepet játszanak, mi a funkciójuk a világ szerves összefüggéseinek rendszerében. A kultúrközösségnek is megvan a maga funkciója. A kultúrközösség feladata az, hogy lehetővé tegye olyan alkotások létrehozását, amelyeket az egyén egyedül sohasem valósíthat meg, mert bonyolult együttműködést igényelnek a jelenben együttélő és az egymásra következő generációk között. Éppen úgy, mint ahogy az élőlény szervezetének az a feladata, hogy elvégezzen olyan működéseket, amelyekre egyes sejtjeinek bonyolult munkamegosztása képessé teszi. A kultúrközösségnek tehát nemcsak az a funkciója, hogy a közösséget alkotó egyének érdekét szolgálja, mint ahogy a szervezet sem csak az egyes sejtjeiért van, hanem ellenkezőleg, a sejteknek kell a maguk sajátos funkcióját elvégezniök a szervezeten belül.

	A kultúrközösségnek azok az alkotásai, amelyek az egyidejű és az egymásra következő generációk együttműködését tételezik fel: a kultúrágak, a tudomány, a művészeti alkotások, a közigazgatás, stb. A tudomány az egymásra épülő eredmények oly bonyolult rendszere, hogy azt, sőt még egyetlen szaktudományt sem tudna egyetlen egyén, vagy az egyéneknek egymástól független munkája megvalósítani. A művészetben nagy szerepet játszik az egyén, de a közelebbi vizsgálat azt mutatja, hogy minden művész alkotásaira rányomja a kor, az embertársak egyidejű és a megelőző generációk működése a maga bélyegét. A művészi alkotások egy része is, például a generációkon keresztül épült középkori templomok is, bonyolult emberi együttműködést tételeznek fel. A közigazgatás, honvédelem, stb. pedig lényegükből kifolyólag több egyén együttműködésén alapulnak.

	A kultúrközösség tehát nem öncél, hanem célja önmaga fenntartásán kívül a kulturális alkotások létrehozása. Éppen úgy mint, ahogy az egyénnek sem a puszta létfenntartás, vegetatív élet a célja, hanem az is, hogy a benne lévő, veleszületett képességeket felhasználja, érvényesítse.

	Minden kultúrközösséget rendszerint egy emberfajta (vagy egymással rokon emberfajták) nagy százalékú arányszáma jellemez. Éppen ezért minden kultúra bizonyos fajtákban bennrejlő faji képességek érvényesítése, felszínre hozása. Ezért éppen úgy, ahogy az egyén alkotásai az egyén képességeinek megvalósítását jelentik, úgy a kultúra mindig egy emberfajta vagy rokonfajú népek alkotása, a fajtában lévő sajátos képességek érvényesítése.

	A VALLÁS ÉS A NEMZETI KULTÚRA

	Más fajtájú népek másféle képességekkel rendelkeznek, tehát másféle kultúrát hozhatnak létre. Ily módon az emberfajták különbözősége miatt a kultúrák széles színskálája keletkezett, amelyek mind a művészet, a tudomány másféle árnyalatát valósították meg. Mindegyik a szépségnek, igazságnak, erkölcsnek oly változatát is megalkotta, amelyik a másik kultúrában nem fordult elő. A kultúrközösségnek alkotásai tehát kiegészítik egymást a kultúrértékek széles skálájának megvalósításában. A kultúralkotó népek egyikének az alkotásai sem feleslegesek és nem nélkülözhetők, mert olyasmit is létrehoznak, amelynek megalkotására más kultúrközösség lelkiségénél fogva nem képes. A kultúrák közötti természetes munkamegosztás teszi egyedül lehetővé a nemzeti kultúrák organikus együttműködését, mert ez felel meg azok természetes, szerves összefüggésének. A fajidegen kultúrának más fajjal való erőszakolt elfogadtatása őszinte együttműködést nem tesz lehetségessé, mert megszünteti a leigázott kultúrközösségnek természetes életműködését.

	A kultúrközösség életterve nemcsak a fajta lelkiségétől függ, hanem az életkörülményektől, életfeltételektől és azok változásától is. Ha ezek a feltételek változnak, az élettervet is módosítani, korszerűsíteni kell.

	A történelem tanulmányozása azt mutatja, hogy a kultúrközösségek világnézete, amely vagy spontán alakult ki, vagy valamely vallásalapító tudatos alkotása, rendszerint nem volt elég rugalmas, elég természetes ahhoz, hogy időnként mindig korszerűsíthető lett volna. A történelemből ismert világnézetek rendszerint túl dogmatikusak, úgyhogy gyakran a fejlődés akadályai voltak, és csak időnkénti gyökeres változtatás árán maradhattak meg. Másrészt e világnézetek csak közvetve szolgálják a kultúrközösség termékenységét, kimondott céljuk bizonyos metafizikai tételek, isteni törvények magyarázata volt. Mégis el kell ismernünk, hogy a világnézetek nagy része, ha közvetve is, többé-kevésbé megfelelt feladatának, mert olyan eszmék rendszerei voltak, amelyek serkentőleg hatottak a kultúrközösség aktivitására. A legtöbb ilyen világnézetben ugyanis az Isten (illetőleg a különböző istenek) eszméje foglalja el a központi helyet. Már pedig az Istenség eszméje magában foglalja a kulturális termékenység legfőbb serkentő eszméit: az igazság, a szépség és a jóság ideálját.

	A vallások megalkotói tehát spontán, ösztönösen alkottak a kultúrközösségnek oly világnézetet, amely azt képességeinek érvényesítésére, kulturális alkotásokra serkentette. Azonban az ilyen világnézet néha túl kötött volt, úgyhogy a változó életkörülményeknek megfelelően nem volt korszerűsíthető, s így végül, eredeti feladatával ellentétben, a termékenység gátjává változott. Ilyen volt például a harmadik birodalom idejében az egyiptomiak világnézete. Előfordult az is, hogy a világnézet túl laza volt, nem volt hosszú időre szóló életterv. Nem tudta meggyőződés-béli egységbe összefogni a tömegeket, nem tudott eléggé magasztos célokat kitűzni nekik. Az ismert világnézetek közül, Kung Fu-ce [Konfuciusz] tanai és a keresztény világnézet bizonyultak időtállóknak. Kung Fu-ce tanai évezredeken keresztül időtálló élettervet adtak a kínai kultúrközösségnek; a kereszténység pedig szintén évezredeken át befolyásolta, és még ma is a legnagyobb mértékben befolyásolja életünket. A jelenlegi koreszmék élettervei, reformtervezetei legnagyobb mértékben rokonjellegűek ahhoz az élettervhez, amelyet a kereszténység szociális tanai tűztek ki, és részben meg is valósítottak évszázadokon keresztül az európai államokban.

	Az organikus életterv abban különbözik a spontán kialakult, vagy intuitíve megalkotott világnézetek ösztönös élettervétől, hogy nem egy metafizikai elmélet szerint akarja a kultúrközösség életét szabályozni és irányítani, hanem a természetes összefüggéseknek megfelelően. Nem merev, dogmatikus tan, amely egyszer s mindenkorra leszögezné azokat a célkitűzéseket és szabályokat, amelyek a kultúrközösség jólétét és termékenységét legjobban biztosítják, hanem egy rugalmas, fejlődésképes rendszer. Rugalmasságát az biztosítja, hogy már eleve benne van, célkitűzései közé tartozik a változó életkörülményekhez való alkalmazkodásnak követelménye. Ez következik abból, hogy az organikus életterv a kultúrában meglévő szerves összefüggéseket tudatosítja, és tekintetbe veszi azokat az átfogó összefüggésekét is, amelyek szerint a kultúra belső összefüggései változnak.

	Az organikus életterv tehát nem egy új, mesterkélt elmélet, amely a kultúrközösség életét erőszakosan, egy annak meg nem felelő, természetellenes rendbe kényszeríti, hanem ellenkezőleg, a természetes összefüggésekhez való alkalmazkodás, azoknak tudatosítása, összefüggő kifejtése. Újszerűség benne csak az, hogy eddig legtöbb esetben doktriner, természetellenes célkitűzéseket kényszerítettek rá a kultúrközösségre, amilyen például a gazdasági liberalizmus volt az utolsó évszázadban. Ezek a doktriner elméletek éppen természetellenességük miatt soha teljesen keresztülvihetők nem voltak. Az organikus élettervben éppen az az új célkitűzés, hogy felszabadítja a kultúrközösséget minden mesterkélt kényszertől, és a természetes, organikus összefüggéseknek, a tudományos ismereteknek megfelelően rendezi be a közösség életét.

	A VÉGSŐ CÉL: EGY ÚJ, NEMESEBB ERKÖLCSISÉG MEGVALÓSÍTÁSA

	Az organikus élettervet részletesebben későbbi tanulmányainkban vázoljuk, itt csak néhány alapvető vonását rajzoljuk meg. Az organikus életterv az előbbiek alapján úgy definiálható, mint a közösség célkitűzéseinek és életszabályainak oly természetes rendszere, amely az adott életkörülményekben teljesen megfelel, a közösség kultúraalkotó tevékenységét maximális módon biztosítja.

	Az organikus életterv a faji együttműködés és az egyéni képességek kifejtésének azt a harmóniáját van hivatva megvalósítani, ami a természetben is látható. Ezért a politikai életben módot nyújt a tehetségek szelekciójára, anélkül azonban, hogy a szelekció által felülkerült egyének mást, mint a nagyobb képességeiknek megfelelő magasabbrendű munkakörnek az ellátását vállalhatnák, vagy éppen olyan munkakört láthatnának el, amelyhez szükséges tehetségük hiányzik. Az organikus életterv tehát olyan munkakörbe állítja az egyéneket, amely a képességeiknek megfelel. A képességek szerinti szelekciót csak a hivatáságaknak megfelelő természetes tagozódás biztosíthatja, ezért az organikus életterv célkitűzéseibe beletartozik a hivatáságak szerint tagozódó társadalmi rend. A kultúrközösség termékenysége megkívánja a munka megbecsülését, az egyéni kezdeményezés lehetőségét, azonban annak oly módját, hogy ez a köz hasznát is szolgálja. Ebből a követelményből következik, a munkának a tőkével szemben való elsőbbsége, a korlátozott magántulajdon és az önálló, de az együttműködés szempontjából államilag irányított ipari és gazdasági hivatásszervezetek megalkotásának szükségessége. Az organikus életterv szerint a tudománynak nemcsak az igazság öncélú keresése a feladata, hanem az emberi életnívó fejlesztése, a tudatlanságból származó bajok megszüntetése, és a közösség életének a tudomány újabb eredményeinek megfelelő, korszerű megszervezése. A tudomány eredményeinek kinyilvánítása és felhasználása szempontjából a közérdeket kell tekintetbe vennie. Ebből következik, hogy a tudomány nem vihet a nagy nyilvánosság elé olyan kérdéseket, amelyek a közösség együttműködését megzavarják, vagy a közerkölcsiségnek ártalmára vannak. A tudományágak közül azok támogatandók nagyobb mértékben, amelyek a köz érdekét szolgálják. Ugyanezek a szempontok érvényesek a művészetre is. Itt is korlátozásoknak kell alávetni a közerkölcsiséget bántó, és a közösség eszményeit sértő művészeti és irodalmi termékeket. Viszont támogatni kell a kultúrközösséget alkotó fajták képességeinek legjobban megfelelő művészeti ágakat, és elő kell mozdítani a közösség érdekét szolgáló és a közösségi eszméket kultiváló művészi alkotások létrehozását. Mert a művészetnek nemcsak az a célja, hogy az egyén élvezetét, szépérzékét szolgálja, hanem az is, hogy lelki motor legyen, lelkesítse a tömegeket, elősegítse a közösség eszméinek kultuszát.

	A legfontosabb feladata azonban az új élettervnek az, hogy egy új, nemesebb erkölcsiség megvalósítását tűzze ki célul. A liberális, individualista korszakban a gát nélküli önzés, az élvhajhászás és ezekből kifolyólag az általános bizalmatlanság olyan fokra hágott, hogy egész kultúránkat beteggé tette. Ezt a betegséget csak úgy szüntethetjük meg, ha a kultúra természetes életfeltételeinek megfelelő erkölcsi nevelést adunk az ifjúságnak. A kultúra fokozott termékenysége feltételezi a maguk képességeinek megfelelő helyen lévő egyéneknek munkakészségét, kötelességtudását, áldozatkészségét. Feltételezi azt, hogy az élvezetek hajhászása helyett közös célokat, eszméket követnek. Az egészséges, termékeny kultúrának megfelelő erkölcsiség természetes alapja tehát nem az önzés, mint a liberalizmus szószólói tanították, hanem az idealizmus, a kötelességteljesítés és az áldozatkészség. Csak ezek által lehet elérni azt, hogy a közösség elérje kulturális termékenységének maximumát. Az idealizmus, az odaadás, és az áldozatos akarat viszik előbbre az egyént is, a kultúrát is, az igazság, a szépség és az erkölcsi tisztaság örök eszményei felé.

	*

	[1] Szándékosan idézzük a faji kérdésben és a liberalizmus kérdésében Szekfű Gyulát, mint akit baloldali és konzervatív köreink tekintélynek ismernek el.

	[2] A logikailag lehetséges osztályok nem valóságosak ugyan, mégis fennállanak abban az értelemben, ahogy a matematikai igazságok fennállanak. Fennállási módjuk a logikai lehetőség, a logikai ellentmondásnélküliség.

	[3] Ez az &#8222;ugyanazság&#8220; nem tévesztendő össze a logikai értelemben vett teljes abszolút azonossággal. A két fogalom különbözőségére vonatkozólag lásd B. B.: Abszolút és relatív azonosság. Athenaeum.

	*

	In Egyedül Vagyunk, 4. évf., 1. szám (1941), 1-3., 4. évf., 2. szám (1941), 14-21., 4. évf., 3. szám (1941), 12-16.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Flachbarth Ernő: Individualista és kollektivista irányzatok a nemzetközi kisebbségi jogban (1937) - II. rész]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6940090</link><pubDate>2025-11-27 13:00:57</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	V.

	Miként az általános anyagi, úgy a kisebbségi szerződések általános alaki rendelkezései sem ismerik el a kisebbségeket kollektívumok gyanánt. A lengyel szerződés 12. cikkének (2) bekezdése értemében ugyanis a Nemzetek Szövetségének Tanácsa a kisebbségi szerződések megsértésével, vagy megsértésük veszélyével csak akkor foglalkozhat, ha valamely tagja hívja fel rá a figyelmet.
]]></description><encoded><![CDATA[
	A Nemzetek Szövetsége Tanácsának és Közgyűlésének e rendelkezés végrehajtására hozott határozatai, amelyek összessége alkotja az ún. kisebbségi eljárást (procédure), lehetővé teszi ugyan, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek, éppen úgy, mint bárki más, petíciókkal fordulhassanak a Szövetséghez, amelyeket - amennyiben bizonyos, az 1923. szeptember 5-i határozatban foglalt alaki feltételeknek megfelelnek - a Tanács három, esetleg öt tagjából álló bizottsága (comité de minorités) elé kerülnek megvizsgálás végett. Ámde, miként már a kisebbségi eljárás alapforrása, a Tittoni-féle jelentés kifejezetten megállapította, a petíciók pusztán információk (information pure et simple) jellegével bírnak, és jogi következmények csak akkor fűződnek hozzájuk, ha a bizottság, esetleg egy kívüle álló más tanácstag a Tanács elé viszi őket. A lengyel szerződés 12. cikke értelmében a kisebbségi szerződésekből származó vitákat az Állandó Nemzetközi Bíróság elé pedig csak a Tanács tagjai, továbbá - nézetem szerint - a szövetkezett és társult főhatalmak, illetőleg a trianoni és lausannei békeszerződések értelmében a szövetkezett és társult hatalmak is vihetik.

	Ezek a rendelkezések összhangban állanak azzal a ma már túlhaladott nemzetközi jogi elvvel, hogy a nemzetközi jognak alanyai csak államok lehetnek, és csak ezek bírnak perképességgel a nemzetközi eljárások során. Az újabb elmélet ugyanis éles különbséget tesz egyfelől a nemzetközi jogközösség tagjai, másfelől pedig a nemzetközi jogi személyek között. A nemzetközi jogot alkotó és továbbfejlesztő nemzetközi jogközösségnek tagjai a modern elmélet szerint is csak államok lehetnek, beleértve a brit domíniumokat is, nemzetközi jogi személyiséggel azonban mindazok a fizikai és jogi személyek is bírnak, akiket valamely nemzetközi jogszabály nemzetközi perképességgel ruház fel, amelynél fogva bizonyos nemzetközi eljárásokban mint felek léphetnek fel. Így a közép-amerikai államok 1905. évi döntőbírósági szerződése szerint ezeknek az államoknak a polgárai bizonyos esetekben saját államukkal szemben is perképességgel bírnak a carthagoi, majd a San José-i döntőbíróság előtt. A II. hágai egyezmény, amelyet azonban nem ratifikáltak, bizonyos személyeket a nemzetközi zsákmánybíróság előtti eljárásban kívánta a perképesség jogával felruházni. A versaillesi békeszerződés 297. és 300. cikkei a szövetkezett és társult hatalmak polgárainak, a trianoni szerződés 239. cikke pedig a magyar állampolgároknak is megadta a perképességet a vegyes döntőbíróságok előtt.

	Ily precedensek után nem volna elképzelhetetlen az, hogy a nemzetközi jog a kisebbségeket mint olyanokat, vagy azoknak bizonyos szerveit, sőt esetleg a kisebbséghez tartozó személyeket is ne ruházhassa fel nemzetközi személyiséggel, perképességgel a Nemzetek Szövetségének Tanácsa, vagy az Állandó Nemzetközi Bíróság előtti eljárásban, vagy, hogy a Tanács, illetve a hágai Cour hatáskörét kisebbségi ügyekben nemcsak bizonyos államok panasza, hanem az ő petíciójuk is megállapíthassa. A kisebbségi szerződések, majd később az Állandó Nemzetközi Bíróság statútumának kidolgozása közben igen tekintélyes részről valóban fel is merültek erre irányuló javaslatok. David Hunter-Miller naplójából tudjuk, hogy a békekonferencia új államok bizottságában Dél-Afrika képviselője, Lord Robert Cecil azt javasolta, hogy a kisebbségi szerződés megsértése esetén a kisebbségi állampolgároknak jogukban álljon akár egyenként, akár csoportosan a Nemzetek Szövetségének Tanácsához fordulni. Ezzel szemben francia részről azt javasolták, hogy a Tanács csak valamennyi tagjának közlése alapján járhasson el. Az amerikaiak javaslata csak annyiban ment túl a francia javaslaton, amennyiben eszerint a Tanács eljárását nemcsak a tanácstagok, hanem bármely a Népszövetségben képviselt állam közlése is működésbe hozta volna. Mivel a bizottság egyhangú határozatot hozni nem tudott, a Legfőbb Tanács elé alternatív javaslatot terjesztett, amely egyfelől az Anglia által is támogatott amerikai, másfelől pedig a francia javaslatot állította egymás mellé. Ami az Állandó Nemzetközi Bíróság előtti eljárást illeti, Lord Robert Cecil erre nézve is azt javasolta, hogy a kisebbségi polgárok vagy azok csoportjai felhívhassák a bíróságot. Anglia, Franciaország és Japán a bíróság hatáskörét kizárólag államok közötti jogvitákra kívánta korlátozni, míg az Egyesült Államok és Olaszország javaslata úgy hangzott, hogy a bíróság hatáskörét önmaga által szabott feltételek szerint, és önmaga által kidolgozott eljárásban szabályozza. E javaslat tehát nyitva hagyta a bíróság számára azt a lehetőséget, hogy a kisebbségi polgárok, vagy azok egyes csoportjainak panaszait is elfogadhatóknak nyilvánítsa. A Legfőbb Tanács azonban 1919. június 18-án, tíz nappal a lengyel kisebbségi szerződés aláírása előtt tartott ülésén úgy döntött, hogy a Nemzetek Szövetségének Tanácsához csak tanácstagok, az Állandó Nemzetközi Bírósághoz pedig csak államok fordulhassanak.

	A kisebbségek perképességét az Állandó Nemzetközi Bíróság előtt az e bíróság statútumának kidolgozására kiküldött jogászbizottságban (Comité Consultatif de Juristes) nem kisebb jogászi tekintély, mint de Lapradelle javasolta oly formában, hogy olyan nemzetközi jogi személyeknek is adják meg a perképességet, amelyek nem államok (personalités de droit international, san &#234;tre des Etats).

	Ez a fejlődés nem maradt hatás nélkül a tételes nemzetközi kisebbségi jogra. Különös alaki rendelkezései között ugyanis néhány olyan is akad, amelynek értelmében a Nemzetek Szövetségének Tanácsa a kisebbségekhez tartozó személyek, illetve a nemzeti kisebbségek önkormányzati testületének petícióit nemcsak jogosult, de köteles is tárgyalni. Így a Felső-Sziléziára vonatkozó lengyel-német egyezmény 147. cikke szerint a Tanácsnak foglalkoznia kell a kisebbségekhez tartozó személyeknek egyéni vagy kollektív beadványaival, amelyeket a 157. cikk szerint a két szerződő fél mindegyike által létesítendő kisebbségi hivatal a kormány közvetítésével a Tanács elé terjeszteni köteles. A 149. cikk szerint a kisebbséghez tartozó személyek akkor is felhívhatják a Tanácsot, ha az ún. helyi eljárás eredménye, azaz a kisebbségi hivatalnál benyújtott beadványok[nak] az állami közigazgatási hatóságok által való elintézése nem elégíti ki őket. Miután e cikk alapján a Tanácsot valóban sok kicsinyes panasszal is elhalmozták, az 1929. április 6-i pótegyezmény alapján bevezetett eljárás a Tanácsot lényegesen tehermentesítette ugyan, de - egy-két kivételtől eltekintve - az elv továbbra is az maradt, hogy a 147. cikk alapján előterjesztett beadványok a Tanács elé kerüljenek. A felső-sziléziai egyezmény 150. cikke értelmében az egyezmény alapján szervezett vegyes döntőbíróság előtti evokációs eljárást a kisebbségi személy is megindíthatja. Meg kell azonban jegyezni, hogy az idézett rendelkezések 1937. július 15-én hatályukat vesztették.

	Az Aaland-szigetekre vonatkozó lengyel-svéd egyezmény 7. pontja értelmében Finnország is köteles megjegyzéseivel együtt a Tanács elé terjeszteni a szigetek tartománygyűlésének az egyezmény végrehajtása tárgyában benyújtott panaszait.

	Nincs tehát hiány oly tételes kisebbségjogi jogszabályokban sem, amelyek a kisebbségeket mint olyanokat, vagy azok szerveit ruházzák fel a nemzetközi perképességgel. Az általános helyzet azonban az, hogy a Tanács csak tagjai figyelmeztetése esetén járhat el, akik valamely, a kisebbségi szerződések által kötelezett állammal szemben legfeljebb akkor fognak fellépni, ha azokkal politikailag feszült viszonyban vannak. A Szövetség valamennyi tagjának a Tanács előtti eljárásban való perképessége némileg javítaná ugyan a helyzetet. Ámde még ezeket az államokat is feszélyezhetnék a politikai tekintetek, noha az elérendő cél éppen a kisebbségi kérdés depolitizálása, politikai kérdésből jogi kérdéssé való átformálása. Ez pedig aránylag a legkönnyebben úgy érhető el, ha a Nemzetek Szövetségének Tanácsa arra köteleztetnék, hogy egy, a kisebbség összességét képviselő szerv panaszaival foglalkozni köteles legyen.&nbsp; &nbsp;

	Mivel azonban ily szervnek létesítésére a szerződések az érdekelt államokat nem kötelezik, és ilyeneket - Észtország kivételével - azok belső törvényhozása sem létesített, a Népszövetségi Ligák Uniója már 1923-ban azt javasolta, hogy a Tanács az állami törvények értelmében létező autonóm területek, s a hitfelekezetek és a kisebbségek gazdasági érdekeit, vagy szellemi életét képviselő és az állam által elismert szerveinek petícióit köteles legyen tárgyalni. Ez utóbbi két követelést 1925. szeptember 14-én a Nemzetek Szövetségének Közgyűlésén mondott beszédében néhai Apponyi Albert gróf is magáévá tette. A Népszövetségi Ligák Uniójának ún. lege ferenda tervezete, amelynek szellemi apja néhai Magyary Géza, a budapesti egyetem nagyemlékezetű perjogásza volt, még tovább ment, és általában minden, a kisebbséghez tartozó egyesületnek, vagy testületnek (&#224; toute association ou corporation appartenant &#224; la question) kívánta azt a jogot biztosítani, hogy petíciójával a Tanács foglalkozzék. Zsidó és szudétanémet részről oly javaslatok is felmerültek, hogy a kisebbségek parlamenti képviselői és a kisebbségi egyetemek is élhessenek e joggal. Legutóbb Egyed István e jogot a nagy csoportokban élő kisebbségekre, illetőleg ezeknek is csak az állam által elismert és nemzetközileg nyilvántartott szervezeteire kívánta korlátozni azzal a feltétellel, hogy csak a belső állami jogorvoslatok kimerítése és az eljárás költségeinek letétbe helyezése után legyen gyakorolható, sőt teljesen alaptalan panaszok esetén fel is legyen függeszthető.&nbsp;

	Anélkül, hogy e javaslatok gyakorlati megvalósíthatóságával foglalkozni kívánnék, a kérdés elméleti részének tisztázása végett ehelyütt csak azt jegyzem meg, hogy a kisebbségi autonóm területek, egyházak, egyesületek, testületek, szervezetek, parlamenti képviselőik és főiskoláik perképességének elismerése, már amennyiben ilyenek egyáltalán léteznek, a kisebbségi szerződések megváltoztatását éppen úgy feltételezi, mint a kisebbségek jogi személyiségének és nemzetközi perképességének elismerése. A szerződések olyan megváltoztatása tehát, amely az utóbbira nem terjedne ki, a félúton való megállás lenne, mégpedig az érdekelt államok által támasztható elvi nehézségek kikerülése nélkül, mert egyes kisebbségi intézményeknek a kisebbség szervei gyanánt való elismerése és perképességük megadása már a kisebbségek jogi személyiségének és nemzetközi perképességének hallgatólagos elismerését is magában foglalja. Bármely oldalról nyúljunk hozzá e problémához, arra az alapvető tételre lyukadunk ki tehát, hogy először az anyagi jogot kell reformálni a kisebbségek belső, államjogi személyiségének elismerése irányában.&nbsp;

	A kisebbségekhez tartozó egyes személyek perképességének elismerése a már ismertetett precedensek után mind elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból kevesebb akadályokba ütköznék ugyan, de mégsem javasolható, mert - amiként a felső-sziléziai egyezmény esetében láttuk - nélkülözi azt a biztosítékot, hogy a Nemzetek Szövetségének Tanácsát, vagy a nemzetközi jogközösség más szervét kicsinyes és komolytalan panaszokkal el ne árasszák. Legfeljebb mint faute de mieux [jobb híján]&nbsp;jöhetne tekintetbe addig, míg a kisebbségek, mint olyanok jogi személyiségét el nem ismerik. Mindez különben az Állandó Nemzetközi Bíróság előtti eljárásra is vonatkozik.&nbsp;

	*

	Eddigi fejtegetéseim során mind jogtörténelmi szempontból, mind de lege lata és de lege ferenda a kisebbségi jogban érvényesülő individualisztikus és kollektivisztikus irányzatokat igyekeztem megvilágítani, és arra az eredményre jutottam, hogy a kisebbségi kérdés megoldását csak a minoritások kollektivitásának, öncélú személyiségének elismerésén keresztül lehet elérni.

	Ezzel korántsem akarom azt állítani, mintha a nemzetiségi probléma egész komplexumát kisebbségjogi alapon meg lehetne oldani. Nem! A nemzetiségi problémát csak a nemzetiségi elv alapján lehet megoldani, amelyet Pasquale Stanislao Mancini, a nagy olasz nemzetközi jogász már 1851-ben hirdetett egy híres előadásában, amellyel a torinói egyetemen számára szervezett tanszéket elfoglalta. Nemzetiségi elven azonban nem azt értem, hogy egy államba csak az etnikailag és nyelvileg azonos embereket egyesítsék, hanem mindazokat, akik az illető nemzethez öntudatosan tartoznak. A nemzeti hovatartozandóságot pedig, amiként ezt a debreceni Tisza István Tudományegyetemen 1936 nyarán tartott előadásomban részletesen kifejtettem és megindokoltam, csak a szubjektív elmélet alapján lehet meghatározni. Mindenki ahhoz a nemzethez tartozik, amelynek tagjául érzi és vallja magát. Ebből pedig az következik, hogy kétes esetekben csak népszavazás útján lehet megállapítani egy nemzet és nemzeti államának határait. A szubjektív elmélet hirdetését külföldi hallgatóim egy része akkor nem hallotta szívesen. Azóta azonban német részről néhány olyan kijelentés hangzott el, amely az én álláspontomra helyezkedik. Így például a lengyeleknek az ottani németséggel szemben követett politikáját ostorozva az igen tekintélyes Berliner Börsen Zeitung 1936. november 5-i számában félreérthetetlen határozottsággal és világossággal kijelentette:&nbsp;&#8222;Egy adott etnikai csoporthoz tartozás meghatározása kizárólag&nbsp;&#187;objektív&#171; jellemzők, például a nyelv alapján nem végezhető el hibátlanul. E meghatározás kizárólag önkéntes hitvallás alapján lehetséges.&#8221; Ez azonban a szubjektív elmélet. Nincs okom, és nem áll jogomban feltételezni, hogy az idézett nyilatkozatokat nem a tudományos meggyőződés, hanem csak a politikai opportunizmus szülte.&nbsp;

	Másfelől azonban tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy az államhatárok a nemzetiségi elvnek megfelelő megvonása esetén is minden államban, de különösen Közép-Európa és a Duna-völgye országaiban, nemzeti kisebbségek, ha jóval csekélyebb számban is, de belátható ideig szükségképpen ezután is maradni fognak. A kisebbségi kérdés tehát akkor sem vesztené el az időszerűségét, és nem is fogja elveszteni mindaddig, amíg azokat a bevált módszereket, amelyekkel a vallási kérdést megoldani sikerült, nevezetesen az autonómia módszerét a nemzeti kisebbségek problémájára nem alkalmazzák. Minthogy pedig Közép-Európának és a Duna-völgyének a nemzetiségi elv alapján való újjárendezése máról holnapra nem várható, a kisebbségi probléma fájdalmas valósága ma fokozott mértékben áll fenn, különösen mireánk, magyarokra nézve, mert közülünk csaknem minden harmadik magyar kisebbségi sorsban kénytelen élni. E véreink számára mai tökéletlen formájában is védelmet jelent a kisebbségi jog, melynek reformja a védelem fokozását hozhatja magával. Ezért a magyar jogtudomány elsőrendű kötelessége, hogy a tételes nemzetközi kisebbségi jog nyújtotta lehetőségekre kisebbségeink hatásos védelmének előmozdítása végett állandóan rámutasson, másfelől pedig a tételes jog hibáinak feltárásával a gyökeres reform szükségességét igazolja. A magyar kisebbségek helyzete minden bizonnyal egyike a világtörténelem legszörnyűbb kálváriáinak, de ebből még korántsem következik az, hogy addig, míg a mai helyzet fennáll, akár kisebbségeink elcsüggedjenek a jogaikért vívott küzdelemben, akár pedig mi nézzük fásultan és tétlenül azok tiprását. Amiként Bethlen István gróf ismételten hirdette, nekünk kötelességünk a küzdés, nekik pedig nincs okuk a csüggedésre.

	*

	Fenti tanulmányomban a kisebbségi jog alapvető problémáinak keresztmetszetét óhajtottam adni tömör összefoglalásban, és ezért, de a rendelkezésre álló hely szűk volta miatt is el kell tekintenem attól, hogy állításaimat irodalmi utalásokkal és dokumentumokkal támasszam alá. Ez alól felmentve érzem magamat még azért is, mert System des internationalen Minderheitenrechtes (Budapest, 1937) című művemben ezt kimerítő részletességgel már megtettem.

	*

	Debreceni M. Kir. Tisza István Tudományegyetemi Nyomda, Debrecen, 1937
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Flachbarth Ernő: Individualista és kollektivista irányzatok a nemzetközi kisebbségi jogban (1937) - I. rész]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6939885</link><pubDate>2025-11-18 08:13:31</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	I.

	Amidőn George Clemenceau, a párizsi békekonferencia elnöke 1919. június 24-én Paderewskinek aláírás végett megküldte a lengyel kisebbségi szerződés végleges tervezetét, híres kísérőlevelében, melyben dióhéjban megtaláljuk a világháború után létrejött nemzetközi kisebbségi jog indokolását, találóan mutatott rá arra, hogy ez a szerződés nem újítás. Az európai közjogban régóta követett eljárás ugyanis az, hogy valahányszor új állam alakul, vagy egy már létező állam területe jelentősen megnövekszik, a nagyhatalmak által való kollektív és formai elismertetését annak a biztosítéknak kell kísérnie, hogy az illető állam nemzetközi szerződés formájában kötelezettséget vállaljon bizonyos kormányzati elveknek tiszteletben tartására. Példaként a jegyzék több XIX. századbeli nemzetközi szerződésre hivatkozott, nevezetesen a Németalföld által 1814-ben, Görögország által 1830-ban és 1881-ben aláírt szerződésekre, valamint az 1878. évi berlini kongresszus határozataira.&nbsp; &nbsp;
]]></description><encoded><![CDATA[
	A hatályban lévő nemzetközi kisebbségi jog előzményei voltaképpen azonban még sokkal régibb időre nyúlnak vissza. Gyökereivel ugyanis ama nemzetközi szerződések hosszú sorozatába kapaszkodik, amelyeket a XVI. századtól kezdve Nyugat- és Közép-Európában a protestáns és katolikus, a Közel-Keleten pedig a keresztény és mohamedán vallási kisebbségek érdekében kötöttek.

	Nyugat- és Közép-Európában a reformáció után számos állam azzal a súlyos feladattal találta magát szemben, hogy a lakosságában támadt vallási szakadást megszüntesse, vagy legalábbis áthidalja. Mivel azonban e problémát a belső állami törvényhozás eszközeivel mindjárt megoldani nem sikerült, és az a háborúk egész sorára vezetett, a kérdés a belső államjog síkjáról hamarosan a nemzetközi jog síkjára vetődött ki. IX. Károly francia király Erzsébet angol királynővel 1572-ben kötött szerződésétől kezdve századokon át csaknem minden békeszerződésben találunk oly rendelkezéseket, melyek a protestánsoknak, vagy a katolikusoknak, esetleg mindkettőjüknek a vallás szabad gyakorlatát biztosítják. A most említett szerződés, valamint az 1648. évi münsteri spanyol-németalföldi békeszerződés még csak a szerződő felek alattvalóira terjedt ki, azaz voltaképpen még nem kisebbségi, hanem csak idegenjogi természettel bírt, de már a XVII. század elején olyan szerződésekkel is találkozunk, amelyek a más államnak átengedett területek egész lakosságának biztosították a vallás szabad gyakorlásának jogát.&nbsp;

	Minthogy a ma már egész könyvtárt betöltő kisebbségi jogi irodalomban eddig erre senki még csak nem is utalt, nyomatékosan fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy e jogtörténeti szempontból korszakalkotó fejlődést Bethlen Gábornak II. Ferdinánddal 1622. január 6. és 7. napján kötött nikolsburgi békeszerződése indította meg, amely a Bethlennek életfogytiglan átengedett magyarországi megyék (Szabolcs, Szatmár, Bereg, Zemplén, Borsod és Abaúj) területén élő katolikusok vallásszabadságának és egyházi igazgatásának tiszteletben tartására is kötelezte az erdélyi fejedelmet. Az I. Rákóczi György és III. Ferdinánd között 1645. december 16-án létrejött linzi békeszerződés pedig a vallásszabadságot nemcsak a Partiumban, de a király kezén maradt magyar területeken is biztosította, mégpedig kifejezetten a jobbágyok (rustici) számára is, szöges ellentétben a&nbsp;&#8222;cuius regio, eius religio&#8221; akkor Nyugat-Európában általánosan uralkodó elvével.

	Ezen az elven épült fel, és ezért a linzi szerződéssel szemben határozott visszaesést jelent a harmincéves háborút 1648-ban lezáró vesztfáliai béke, nevezetesen az osnabrücki szerződésnek az a rendelkezése, amely a közvetlenül a birodalomtól függő (reichsunmittelbar) nemességet és a szabad birodalmi városokat a ius reformandi-val ruházta fel, ami azt jelentette, hogy a területükön élő lakosság vallását ők állapíthatták meg. A nikolsburgi szerződésben kifejezésre jutott azt az elvet, hogy a cesszió útján más szuverén uralma alá jutó lakosság megtarthassa vallását, a vesztfáliai béke csak abban a formában vette át, hogy a Svédországnak átengedett Pomerániában, Rügen szigetén és Stralsund városában, valamint a Brandenburgnak jutott érseki és püspöki területeken az evangélikusok, a Franciaországnak átengedett elzászi helységekben pedig a katolikusok vallásszabadságát biztosította, tehát oly alattvalókét, akiknek vallása azonos volt az új szuverénével. Az 1660-ban Olivában kötött svéd-lengyel békeszerződés, amelyben Svédország a neki átengedett Livóniát illetőleg kötelezettséget vállalt a katolikus vallás korlátlan szabadságának örök időkre való megvédésére, azonban újból felvette az elejtett fonalat, és azóta a XVII. és XVIII. század úgyszólván minden fontosabb békeokmányában megtalálható az a záradék, amely az átengedett területek lakosságának a szabad vallásgyakorlatot biztosítja. A vallásszabadság elve így lassanként communis opinióvá vált, és a Belgiumot Hollandiával rövid és boldogtalan frigyre egyesítő 1814. június 24-i bécsi jegyzőkönyv minden, tehát nemcsak a keresztény vallásgyakorlat szabadságát, és valamennyi polgár egyenlő hivatalviselési képességét proklamálta, ezzel mintegy jelképezve azt, hogy a vallási kérdés Nyugat-Európában három évszázad ádáz küzdelmei után immár végleges megoldást nyert, mégpedig az individualizmus, az egyes polgárok jogainak biztosítása formájában.&nbsp; &nbsp;&nbsp;

	De az egyházak mint közületek kollektív jogainak elismerésére is vannak példáink egyes nyugat-európai államokra nézve létrejött nemzetközi szerződésekben. Az osnabrücki békeszerződés V. cikke a katolikusok és protestánsok összességének egyenjogúságát biztosította. Így a birodalmi gyűlésen a vallás ügyeit nem szótöbbséggel, hanem szabad megegyezéssel (amabilis compositio) kellett elintézni. A birodalmi kamarát úgy kellett megalakítani, hogy az a császár által kinevezett négy tanácselnökön kívül, akik közül kettő evangélikus, ötven ülnökből álljon, akik közül huszonnégyet az evangélikus, huszonhatot pedig a katolikus rendek jelölnek úgy, hogy kettőt a császár nevez ki. A katolikusok és protestánsok közti, valamint az egyházi és politikai természetű perek részére oly tanácsokat kell alakítani, amelyekben a két felekezet egyenlő számban legyen képviselve. Amennyiben az ugyanolyan vallású ülnökök összességének véleménye más, mint a másik valláshoz tartozóké, úgy az ügyet a birodalmi gyűlés elé kell terjeszteni. Ugyanez vonatkozik az udvari bíróságra is, a közvetlenül a birodalomtól függő (reichsunmittelbar) evangélikusok és a birodalomtól csak közvetve függő (reichsmittelbar) katolikusok közti pereket illetőleg is, és megfordítva.

	Az 1815. március 29-én aláírt bécsi jegyzőkönyv (az 1815. május 20-én kelt szerződés XII. cikkének melléklete) a Savoya által a genfi kantonnak átengedett községek katolikus lakosságának a községi önkormányzatban biztosított bizonyos kollektív jogokat. E jogok a következők: Carouge városában a községi tisztviselők legalább kétharmada katolikus legyen, és a polgármesterekből és két tagból álló községi elöljáróságban a katolikusok legalább két taggal legyenek képviselve. Amennyiben a protestánsok száma valamely községben eléri a katolikusokét, úgy mind a községi tanács, mind a községi elöljáróság választásánál fenn kell tartani az egyenlőség és váltakozás elvét (l'égalité et l'alternative). Ezzel azonban vége is szakadt a vallásfelekezetek, mint olyanok jogi helyzetének nemzetközi szerződések útján való biztosítása. Nem volt rá többé szükség, mert a vallásszabadság és jogegyenlőség elvének általános győzedelmeskedése az egyes vallásfelekezetek közti különbségeket fokozatosan kiküszöbölte a többhitű nyugat-európai államok törvénytárából, és így feleslegessé vált az is, hogy területi cessziók alkalmával az átengedett területek vallásfelekezeteinek jogi helyzetét a békeszerződésekben is garantálják.&nbsp;

	II.

	Míg a katolicizmus és a protestantizmus antitézise Nyugaton sok helyütt az egyes népeken belül is két pártot teremtett, addig a Balkánon a bogumilizmus megszűnése, illetőleg a bogumilok egy tekintélyes részének mohamedanizálása után a pravoszláv kereszténység egységét semmiféle, jelentőségében a reformációhoz hasonlítható mozgalom nem bontotta meg. Így azok a népi erők, amelyek az iszlámot terjesztő és magát vele szinte önnön etnikumának feláldozásáig azonosító törökségbe való beolvadásnak útjában állottak, az ortodoxia közös védfala mögé húzódhattak vissza. E védekezést megkönnyítette az, hogy nyomban Konstantinápoly elfoglalása után II. Mohamed szultán az ökuméniai patriarchát tette a keresztény milet, azaz nemzet fejévé, akinek hatásköre nemcsak lelki ügyekre terjedt ki, hanem a világiakra is, így a családi és házassági, az öröklési és végrendeleti jogra is. A modern terminológiát használva azt lehetne mondani, hogy az&nbsp;&#8222;ortodox nemzet&#8221; a személyi elven felépült autonómiával bírt az ottomán birodalmon belül. Azok a nemzetközi kötelezettségek tehát, amelyeket a XVI. század óta a Porta a törökországi keresztények javára vállalt, nemcsak a görögkeleti egyház, hanem közvetve a Balkán nem-török népeinek érdekeit is szolgálták.&nbsp;

	E szerződések tanulmányozása mindenekelőtt azt a tanulságot nyújtja, hogy miként Nyugaton, úgy a Keleten is elsőnek az idegenek vallása részesült nemzetközi védelemben. A kapitulációk, amelyeket Törökország területén csak az 1924. évi lausannei békeszerződés szüntetett meg, az olasz signoriák, majd a francia király, és azután a többi nagyhatalom alattvalóinak vallásszabadságát biztosították, és így kisebb[ség]jogi kötelezettségeknek még nem tekinthetők. Csak a törökök Magyarországból való kiűzése után, 1699-ben kötött karlócai békeszerződés helyezte a török birodalom területén működő római katolikus papságot, általában honosságra tekintet nélkül nemzetközi védelem alá, és biztosította I. Lipótnak, valamint a lengyel királynak azt a jogot, hogy a katolikus vallást illető panaszaikat nagyköveteik útján a szultán elé terjesszék. Hasonló jogot szerzett az orosz cár az 1774. évi kücsük-kajnardzsei békeszerződés révén, amelyben a szultán kötelezettséget vállalt arra, hogy a keresztény vallásnak és templomainak állandó védelmet fog nyújtani. Bárhogyan is forgassuk ezt a rendelkezést, az Szentpétervárnak szilárd jogalapot nyújtott arra, hogy a kereszténység védelmének örve alatt interveniáljon Törökországgal szemben. A gyakori orosz intervenció állott az úgynevezett keleti kérdés tengelyében, és érthető, hogy Oroszország szevasztopoli veresége után az 1854. évi párizsi jegyzőkönyvben, amellyel Törökországot a nemzetközi jogközösségbe és az európai koncertbe felvették, e jogot megszüntették, természetes elvnek mondva ki azt, hogy a hatalmak nem fognak beleavatkozni sem a szultánnak alattvalóihoz való viszonyába, sem pedig a török birodalom belső ügyeibe.&nbsp;

	Két évtizeddel később, az 1878. évi berlini szerződésben azonban Törökországnak újból ki kellett nyilatkoztatnia, hogy fenntartja a vallásszabadságot, és annak a legtágabb kiterjedést biztosítja. Ugyanakkor Bulgáriának, Montenegrónak, Szerbiának és Romániának is kötelezettséget kellett vállalnia arra, hogy [a] vallása miatt senkit sem fog kizárni a polgári és politikai jogokból, a közszolgálatokból, hivatalokból és méltóságokból, valamint a különböző hivatások és iparágak gyakorlásából. Hasonló rendelkezéseket tartalmaznak a keresztények, illetőleg a muzulmánok javára azok a későbbi békeszerződések is, amelyek a berlini kongresszus és a világháború befejezése között eltelt negyven esztendő alatt a Balkán térképét teljesen újjáalakították. A hosszú sort az 1918. május 17-én aláírt, de sohasem ratifikált bukaresti német-osztrák-magyar-bolgár-török-román békeszerződés zárja le, melyben Románia arra kötelezte magát, hogy a római katolikus, bolgár-ortodox, protestáns, mohamedán és izraelita kultusznak ugyanazokat a jogokat biztosítja, mint a románnak.&nbsp; &nbsp;

	A berlini szerződésnek említett rendelkezései a nyugat-európai jogfejlődéshez hasonlóan az egyes polgárok vallásszabadságát biztosították, azaz az individualizmus jegyében fogantak. Emellett azonban a mohamedán vallási közületek, mint kollektivitások nemzetközi védelme is állandó tárgya a XIX. század második felében az európai területének, és ezzel mohamedán alattvalóinak is mind nagyobb részét elvesztő Törökországgal kötött békeszerződéseknek. Így Anglia az 1878. július 1-jén kötött szerződésben elismerte a mohamedán egyházi bíróságnak (mehkemei séri) az általa megszállott Ciprus szigetén lakó mohamedánok közti perekben való kizárólagos hatáskörét, azaz a seriátjogot, és ezzel a mohamedánok jogi autonómiáját. Az 1881. május 24-én a nagyhatalmakkal kötött szerződésben Görögország a neki átengedett Tesszáliát illetőleg vállalt kötelezettséget arra, hogy a mohamedán közületek autonómiája és egyházi szervezete, valamint az egyházi ingatlanok és alapítványok igazgatása érintetlen marad, ezenkívül a vallási ügyekben a helyi seriátbíróságok hatáskörét is elismerte, sőt hozzájárult ahhoz, hogy a mohamedánok vallási ügyeikben szabadon érintkezhessenek egyházi felsőbbségükkel. Bosznia és Hercegovina annektálása után a Törökországgal 1909. február 26-án kötött szerződésben Ausztria-Magyarország biztosította a mohamedán alapítványok (vakufok) jogait és a mohamedánok szabad érintkezését egyházi felsőbbségükkel. Hasonló rendelkezéseket találunk az egyfelől Törökország, másfelől pedig Bulgária, Görögország és Szerbia között kötött, és a balkáni háborúkat befejező 1913. évi békeszerződésekben. Ezek rendelkezései között [közül] kiemelendők azok, amelyek szerint Szófiában egy mufti székeljen, mint közvetítő a seikh-üz-izlam (a kalifa után a legnagyobb mohamedán egyházi méltóság) és a bolgár kultuszminiszter között. Szerbiában pedig a muftik bírói hatásköre számos személyi és családjogi ügyekre is kiterjedt.&nbsp;

	III.

	Eddigi fejtegetéseim során a XVI. század óta a vallási kisebbségeknek biztosított nemzetközi jogvédelem történetét azért foglaltam össze, mert enélkül a nemzeti és nyelvi kisebbségek érdekében létrejött modern nemzetközi jogszabályokat jól megérteni, és helyesen magyarázni nem lehet. Az utóbbi kisebbségek nemzetközi védelme azonban mindössze százhúsz esztendőre nyúlik vissza, aminek egyszerű magyarázata az, hogy a nemzetiségi eszme, mint elsőrendű államalkotó tényező, csak a XIX. században lép a történelem színpadjára.&nbsp;&nbsp;

	Közbevetőleg azonban legyen szabad megjegyeznem, hogy az ama tudományos világban is széltében-hosszában elterjedt felfogás, mely szerint a nemzetiségi eszme csak a francia forradalom és a német romanticizmus nyomán vált állandó tényezővé, nem helytálló. Germany in Transition című művében találóan állapította meg Herbert Kraus, hogy nemzeti öntudat mint történelmi tényező azóta van és fejti ki befolyását, amióta csak államok vannak. A nemzetiségi kérdés történetének tanulmányozása valóban számos bizonyítékot nyújt arra, hogy - bár a nemzet, náció szó csak a XV. század folyamán veszi fel mai értelmét - a nemzetiségi eszme a középkori ember előtt sem volt ismeretlen fogalom.&nbsp; &nbsp;

	Így - hogy csak néhány közelfekvő példára hivatkozzam - a szomszédos Csehországban, a nemzetiségi küzdelmek e klasszikus földjén Cosmas, az első cseh krónikaíró a XI. században, majd két évszázaddal később Dalimil a legnagyobb ellenszenv és gyűlölet hangján írt az idegenekről, azaz elsősorban a Premyslidák udvarában oly nagy szerepet játszó németekről.

	Ennek az egyelőre inkább csak negatív irányú nemzeti érzésnek megnyilatkozása a mi Aranybullánk 11. cikke is:&nbsp;&#8222;Si hospites, videlicet boni homines, ad Regnum venerint, sine consilio Regni, ad dignitates non promoveantur&#8221;. [&#8222;Ha idegenek, tudniillik derék emberek jőnek az országba, ne tetessenek tisztségekbe az ország tanácsa nélkül&#8221;.]&nbsp;

	Más országokban a vendégek, vagy ha úgy tetszik: az idegen nyelv és etnikum térfoglalása elleni védekezés sokkal drasztikusabb formát ölt. Így például Wilnából 1440-ben kiutasítják a német nyelvtanítókat. Viszont Szászországban a XV. század végén halálbüntetés terhe alatt tilos a szláv (szorb) szó, és a vendet becstelennek tekintik.

	A keresztény univerzalizmus eszméje és a latin nyelv uralma a szellemi életben, valamint a vendégeknek Európa-szerte biztosított kiváltságok, amelyek sok helyütt - miként nálunk a szepesi és erdélyi szászoké - egészen a nemzeti autonómiáig terjedtek, a nemzeti ellentéteket jelentősen mérsékelték ugyan, de - mint a fenti példákból kitűnik - teljesen meg nem szüntették. Az egyházi egység felbomlása, a köznyelveknek az irodalomba való benyomulása, és a modern demokrácia felé való fejlődés mindjobban kiélezi azokat. Csehországban már 1615-ben, hat évvel a fehérhegyi csata előtt a rendek törvényt hoznak, amely elrendeli, hogy minden gyermek tanuljon meg csehül, és azok a gyermekek, akik e nyelvet bírják, szüleik halála után dupla részt és az ingatlanokat örököljék, míg a csehül nem tudó gyerekek csak pénzt kaphassanak. Idegenek pedig ne lakhassanak az országban, és ne vétessenek fel egy város polgárai sorába, amíg csehül meg nem tanulnak, de akkor is sem ők, sem pedig utódjaik harmadíziglen ne viselhessenek bárminő hivatalt.&nbsp; E példátlanul türelmetlen és támadó nacionalizmussal szemben minálunk a magyar nemzeti eszme ugyanebben az időben legfeljebb a védekezésig jut el, amidőn az 1608. évi koronázás előtti I. törvénycikk elrendeli, hogy a szabad királyi városok főbírái, tanácsnokai és egyéb méltóságai, a nemzetre való tekintet és a vallás különbsége nélkül vegyesen és váltakozva a magyarok, németek és szlávok sorából választassanak.&nbsp;

	A nemzetiség tehát már jóval a francia forradalom előtt egyike volt az államalkotó tényezőknek. A francia forradalom azonban minden egyébnél elsőbbrendű államalkotó tényezővé tette azzal, hogy a király helyett a nemzetre, amely alatt a citoyenek összességét értette, ruházta az állami szuverenitást. Minthogy pedig Franciaország lakossága, XIII. és XIV. Lajos, Richelieu és Mazarin kormányzati és kulturális összpontosítása nyomán már a Bourbonok alatt egységes politikai közösséggé alakult, ott a népszuverenitás új köntösében fellépő nemzetiségi eszme az államot - főleg kifelé - nemcsak, hogy nem gyengítette, hanem még meg is erősítette.&nbsp;

	Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában Herder és a német romanticizmus hatása alatt a németek, de a szlávok és olaszok is nemzeten nem az állampolgárok, hanem az etnikailag és nyelvileg azonos emberek összességét értették. Németország határai odáig terjednek, amíg németül beszélnek:&nbsp;&#8222;so weit die deutsche Zunge klingt&#8221;, hirdette egy sokszor idézett versében Ernst Moritz Arndt már 1813-ban, és - ellentétben a lényegében mindig jogilag és poltikailag, tehát nyugat-európai mintára fogalmazott magyar nemzetfogalommal - a németek és szlávok ma is, a románok és olaszok pedig [a] legutóbbi időkig szociológiailag formulázták meg a nemzeti eszmét, hogy annak jegyében küzdjenek az ugyanahhoz az etnikai és nyelvi közösséghez tartozó emberek egy államba való egyesítése érdekében, illetőleg az idegen uralom ellen.&nbsp;&nbsp;

	Így vetette fel közvetve a francia forradalom a nemzeti kisebbségek kérdését, amely mindaddig, amíg a vallási kérdést meg nem oldották, teljesen háttérbe szorult a vallási kisebbségek problémája mellett. Alig néhány évvel azután, hogy Franciaországban fellángolt a nagy forradalom máglyája, Ausztria, Oroszország, Törökország és Poroszország már szemben találta magát a nemzetiségi kérdés megoldásának súlyos feladatával, amely - ugyanúgy, mint a XVI. században a vallási kérdés - hamarosan külpolitikai jelentőséget nyert, és nemzetközi szerződések tárgyává lett. Így Oroszország az 1809-ben Svédországgal kötött frederikshamni békeszerződésben Finnország jogainak és kiváltságainak, Oroszország, Ausztria és Poroszország az 1815. június 9-én kelt bécsi aktában lengyel alattvalóik nemzeti képviseletének és intézményeinek, azaz törvényhozási és közigazgatási autonómiájának biztosítására, Törökország pedig az 1812. évi bukaresti, az 1826. évi ackermani, az 1829. évi drinápolyi, az 1834. évi szentpétervári és az 1849. évi balta-limnai orosz-török szerződésekben Moldva és Oláhország, a bukaresti szerződésben pedig azonfelül Szerbia autonómiájának tiszteletben tartására is kötelezte magát. A felsorolt szerződésekben a&nbsp;&#8222;kisebbségek&#8221; szó ugyan nem fordul elő, és az általuk biztosított jogok a területhez tapadnak, de ugyanolyan joggal, ahogy például az 1919. szeptember 10-i Saint germaini kisebbségi szerződésben a Kárpátoktól délre fekvő rutén területnek biztosított autonómiát a nemzetközi kisebbségi jog keretében szokás tárgyalni, e szerződéses rendelkezéseket is nemzeti, illetőleg nyelvi kisebbségek érdekében kötöttnek mondhatjuk.

	Nem az államterület egy részének, de már a polgárok egy, a többségtől etnikailag és nyelvileg különböző csoportjának jogokat biztosító rendelkezést találunk az 1878. évi berlini szerződés 4. cikkében, amelyben Bulgária arra kötelezte magát, hogy azokban a községekben, ahol a bolgárok török, román, görög és egyéb lakosokkal vegyesen élnek, a választásoknál és a szervezeti szabályzat kidolgozásánál számolni fognak e lakosok jogaival és érdekeivel. E rendelkezés már teljesen a francia forradalom gondolatvilágának bélyegét viseli magán. Ahogy a nagy francia forradalom az állam és egyes polgárai között semmiféle közbenső kollektív testületeket el nem ismert, és eltörölte a rendeket, céheket és seigneurieket, úgy az idézett cikk is Bulgária egyes török, görög, stb. lakosainak, nem pedig a török, görög, stb. kisebbségnek [a] jogait és érdekeit biztosította. Ugyanígy az 1881. évi konstantinápolyi szerződés Görögország nem-hellén származású, az 1913. évi bukaresti szerződés pedig Szerbia török nyelvű polgárai, nem pedig a kisebbségek bizonyos jogainak elismerésére kötelezte az illető államokat. De hogy a nemzeti kisebbségek autonómiájának nemzetközi jogi biztosítása a XIX. század második felében sem szakadt meg, az kitűnik a berlini szerződés Kelet-Ruméliára, továbbá az örmény és egyéb tartományokra vonatkozó rendelkezéseiből, valamint a nagyhatalmaknak ezek végrehajtását sürgető gyakori intervencióiból is.&nbsp;&nbsp;

	A berlini szerződés 13. cikke a bolgár-lakta Kelet-Rumélia területi autonómiáját biztosította. 23. cikke az 1868. évi általános szabályzatban az 1899-ben autonóm tartományból félszuverén állammá alakult, 1913-ban pedig Görögországgal egyesült Kréta szigete részére a belső török államjog által biztosított autonómiát nemzetközi jogi kötelem tárgyává tette, és Törökországot [az] egyéb tartományait illetőleg is a helyi szükségleteknek megfelelő szabályzatok kidolgozására kötelezte. Ez utóbbi rendelkezés volt az alapja a nagyhatalmak által Macedónia számára követelt reformoknak is. Az 1903. évi macedón felkelés után Ausztria-Magyarország és Oroszország által lefektetett mürzsteigi program a többi között a különböző nemzetiségek megfelelőbb csoportosítását lehetővé tevő közigazgatási beosztást és a helyi autonómiák kifejlesztését vette tervbe, de az 1908. évi ifjútörök forradalom miatt nem valósulhatott meg. Különös figyelmet érdemel végül az 1913. évi bukaresti békekonferencián egyfelől Románia, másfelől pedig Bulgária és Görögország között létrejött ama megállapodás, amely szerint az utóbbi két állam a területükön élő kucooláhoknak iskolaügyi autonómiát és egy külön püspökség létesítését helyezte kilátásba, Románia pedig jogot nyert arra, hogy ezeket az intézményeket az illető kormány felügyelete alatt anyagilag támogathassa.&nbsp;&nbsp;

	IV.

	A nyugat-európai protestáns és katolikus, valamint a törökországi és balkáni vallási és bizonyos nemzeti kisebbségek, illetőleg azok egyes tagjainak javára létrejött nemzetközi rendelkezések tehát azok a történelmi előzmények, amelyek a világháború után kötött kisebbségi szerződések megkötését előkészítették.

	Ez utóbbi szerződések eszmetörténeti jelentősége elsősorban abban rejlik, hogy - bár a vallási minoritások[ról], illetőleg azok tagjairól sem feledkeztek meg - a kisebbségek nemzetközi védelmének súlypontját a nemzeti és nyelvi kisebbségekre helyezték át. Egy további fontos következménye e szerződések megkötésének az, hogy a nemzetközi kisebbségi védelem körét lényegesen kiterjesztették. Míg ugyanis a világháború előtt az csak Törökországra és a Balkánra terjedt ki, addig a világháború után Európának a Helsinki-Trieszt vonaltól keletre eső részét, ezenkívül pedig Törökország ázsiai birtokait, továbbá Irakot és Szíria bizonyos területeit is átfogja. Jogi szempontból pedig igen fontos az a változás is, hogy a világháború után kötött kisebbségi szerződések egy nagyobbik része a Nemzetek Szövetségének kollektív garanciája alá helyeztetett, illetőleg azokat maga a Szövetség kötötte meg.

	Tudnunk kell ugyanis azt, hogy 1919-ben és 1920-ban a szövetséges és társult főhatalmak Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Jugoszláviával, Romániával és Görögországgal, a szövetséges és társult hatalmak Ausztriával, Magyarországgal és Bulgáriával, 1923-ban pedig Törökországgal kötöttek szerződéseket a kisebbségek javára. Hasonló kötelezettségeket vállalt a Nemzetek Szövetségével szemben Albánia, Litvánia, Lettország, Észtország és Irak. A Memel-területet illetőleg Litvánia Angliával, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal, az Aaland-szigeteket illetőleg pedig Finnország Svédországgal kötött szerződésében vállalt kisebbségjogi kötelezettségeket. A Felső-Sziléziára vonatkozó német-lengyel egyezmény a nemzetközi kisebbségi védelmet Felső-Sziléziának arra a részére is kiterjesztette, amely az 1921. évi népszavazás után Németországnál maradt. Míg e szerződések betartására a Nemzetek Szövetsége mint azok garánsa, illetőleg (a deklarációknál) mint szerződő fél ügyelhet fel, addig egyes bilaterális kisebbségi szerződések csak a pacta sunt servanda&nbsp;elvének védelme alatt állanak. Ilyen szerződéseket kötött Danzig szabad városa Lengyelországgal, Olaszország Jugoszláviával, Oroszország Finnországgal, Kelet-Karéliá[val] és Lengyelországgal a területén élő lengyeleket, továbbá Törökországgal Batum területét és Franciaország Törökországgal Alexandrette, Antiochia és Adana török lakosságát illetőleg, továbbá Csehszlovákia Ausztriával és Lengyelországgal, Lettország Litvániával és Észtországgal, Albánia Bulgáriával, és végül Románia Jugoszláviával. Kisebbségjogi természettel bír végül a kölcsönös kisebbségek önkéntes kicserélésére vonatkozó bolgár-görög, és azok kötelező kicserélésére vonatkozó török-görög szerződés is, amelyeket egyébként már végrehajtottak.&nbsp; &nbsp;

	Ennek a rövid dolgozatnak a keretében nem lehet célom a szerződések e hosszú sorozata valamennyi rendelkezésének magyarázata, vagy akár csak futólagos felsorolása is. Részletes jogi elemzésüket System des internationalen Minderhetienrechts cím alatt legutóbb megjelent művemben adom, és ezért a továbbiak érthetőbbé tétele végett csak a következőket jegyzem meg.&nbsp; &nbsp;&nbsp;

	Időrendben a világháború utáni kisebbségi szerződések közül elsőnek a Lengyelországgal 1919. június 28-án Versailles-ban kötött szerződés jött létre. Ennek 1-9. és 12. cikkeit kisebb-nagyobb változtatásokkal más szerződések is átvették. Ezek alkotják az általános nemzetközi kisebbségi jogot, szemben a szerződések egyéb rendelkezéseivel. Úgy az általános, mint a különös kisebbségi jogszabályok egy része az illető államoknak területi felségjogaik a nemzeti, nyelvi és vallási kisebbségekhez tartozó személyekkel, vagy azok csoportjaival, illetőleg a kisebbségekkel mint olyanokkal szemben való gyakorlását illető kötelezettségeit állapítja meg, és az ún. anyagi kisebbségi jogot alkotja. Másik részük ellenben a kötelezettségek teljesítésének garanciáit, illetőleg az annak biztosítására hivatott eljárási szabályokat foglalja magába, és ezt alaki kisebbségi jognak szokás nevezni.&nbsp;

	A kisebbségi szerződések általános anyagi rendelkezései a kisebbségekhez tartozó egyéneknek, nem pedig a kisebbségeknek mint olyanoknak biztosítanak bizonyos jogokat. Eltekintve ugyanis az állampolgárság megszerzésére és az opcióra vonatkozó jogoktól, amelyek egyébként szintén individuális természetűek, de alkalomszerű jellegük miatt bennünket ehelyütt nem érdekelnek, a kisebbségi szerződések általános anyagi rendelkezéseinek magva a szabadság és jogegyenlőség biztosítása. A szerződések értelmi szerzői: Wilson, Lloyd George, Clemenceau és Orlando a liberális-individualista társadalomszemléletet testesítették meg, és elsősorban a francia forradalom eszméinek alkalmazását akarták biztosítva látni Közép- és Kelet-Európának a világháború után kialakult új rendjében, mint ahogy a berlini kongresszus Oroszország képviselőjének, Gorcsakoffnak ellenállásával szemben ezeket az eszméket a Balkánra alkalmazta.&nbsp;

	Ehhez képest a szerződések az életnek és a szabadságnak teljes és tökéletes (pleine et enti&#232;re) védelmét, valamint minden hit, vallás és felekezet szabad gyakorlatát, mégpedig mind nyilvános, mind magán úton, az állam minden lakosa, a törvény előtti egyenlőséget az egyenlő polgári és politikai jogokat pedig az állam valamennyi polgára számára biztosítják, beleértve a kisebbségekhez tartozó személyeket is. Az egyenlőség elvéből folyik a szabad nyelvhasználat joga a magán- és üzleti életben is, továbbá a magán jótékonysági, vallási és társadalmi intézmények, iskolák és más nevelő intézetek saját költségen való létesítésének, fenntartásának és igazgatásának joga a kisebbségi nyelv használatával és a vallás szabad gyakorlatával, végül pedig azokban a városokban és járásokban, ahol a lakosság jelentékeny arányát alkotják, a kisebbségeknek az a joga, hogy az állami, törvényhatósági és más költségvetésekben a közalapokból nevelési, vallási vagy jótékonysági célokra fordított összegekből méltányos részt biztosítsanak részükre.

	Minthogy a szabadság védelmét a szerződések az állam minden lakosa részére biztosítják, a nemzetközi jog általános elvei szerint pedig az állam az idegeneknek nem köteles politikai jogokat adni, a szerződések szabadságfogalma csak a személyes szabadság védelmére terjed ki. Politikai jogokat a szerződésileg kötelezett államok kisebbségi polgáraiknak csak a jogegyenlőség keretei között kötelesek adni, azaz csak annyiban, amennyiben azokat a többséghez tartozó polgároknak is biztosítják. Ebből azt a fontos következtetést kell levonnunk, hogy a kisebbségi polgárok politikai jogaira vonatkozó védelem nem abszolút, hanem csak relatív, és az állam- és kormányforma változásaihoz képest bővülhet, de meg is szűkülhet. Egyetértve Kunzzal és Búza egy legutóbb megjelent tanulmányának végkövetkeztetésével, úgy vélem, hogy a parlamentarizmus megszüntetése, bármily sok előnyt rejtsen magában e rendszer a kisebbségekre nézve, valamint a diktatúra, vagy az abszolutizmus bevezetése önmagában még nem megsértése a kisebbségi szerződésnek. Azzá csak akkor válnék, ha az állam lakosait a személyes szabadságtól megfosztaná, és a kisebbségi polgárokat kizárná azokból a polgári és politikai jogokból, amelyeket egyéb polgárainak, ha szűk körben is, de mégiscsak megad. Külön ki szeretném emelni azonban azt, hogy a nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege elvét, amely az abszolút monarchia büntetőjogi módszerei elleni küzdelemben fogantatott, mint az egyéni szabadság biztosítékát a kisebbségi szerződések abszolút védelemben részesítik, úgyhogy az e szerződések által kötelezett államok szerződésszegést követnének el, ha azt a nullum crimen sine poena elvével cserélnék fel.

	Ami a jogegyenlőséget illeti, meg kell említenünk, hogy annak a szerződések értelmében nemcsak a jogi, de a tényleges egyenlőséget is magában kell foglalnia. Az Állandó Nemzetközi Bíróságnak az albániai görög magániskolák ügyében 1935. április 5-én 64. szám alatt kelt jogi véleménye szerint pedig a tényleges egyenlőségnek hatásosnak, reálisnak kell lennie, ami nem zárja ki a megkülönböztetett eljárást, amennyiben az a különböző helyzetek közötti egyensúlyra vezet. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a kisebbségi polgároktól nem szabad bizonyos polgári vagy politikai jogokat azzal az indokolással megvonni, hogy ezekkel a jogokkal a többséghez tartozó polgárok sem bírnak, feltéve, hogy a belső államjog az utóbbiak nemzeti, nyelvi vagy vallási szükségleteiről oly módon gondoskodik, amelyet az előbbiektől megtagad. A szerződések tehát tiltják azt az alaki jogegyenlőséget, amely az anyagi jogegyenlőséggel ellenkezik.

	Az Állandó Nemzetközi Bíróság gyakorlatában kifejezésre jutó ez a jogelv tökéletes összhangban áll a kisebbségi szerződések ama rendelkezéseivel, amelyek a kisebbségi polgárokat megkülönböztetett elbánásban részesítik. Ezzel a szerződések ugyan az alaki egyenlőséget áttörték, de nem egyúttal a tényleges, az anyagi egyenlőséget is, anélkül persze, hogy ezt tökéletesen megvalósítanák. A tényleges egyenlőség elvéből ugyanis az következnék, hogy a kisebbségi polgárok nyelvüket a bíróságok és a közigazgatási hatóságok előtt minden esetben szabadon használhassák, és az állam ugyanolyan feltételek mellett tartson fenn kisebbségi nyelvű iskolákat, mint államnyelvűeket. Ez gyakorlatilag persze megvalósíthatatlan, mert egy államtól sem lehet kívánni azt, hogy minden bíróságnál és hatóságnál a területén élő valamennyi kisebbség nyelvét bíró tisztviselőket alkalmazzon, és minden kisebbség részére minden fokozaton ugyanazokat az iskolákat tartsa fenn. A megoldást tehát kompromisszum útján kell keresni, és a legtökéletesebb megoldás az lesz, amely valamennyi jogtechnikai és iskolaszervezési lehetőség felhasználásával a lehető legtöbb kisebbségi polgár számára teszi lehetővé nyelvének a hivatalos életben való használatát, valamint gyermekeinek anyanyelvükön való iskoláztatását.&nbsp; &nbsp;

	A kisebbségi szerződések is a kompromisszum útját választották. A szerződések szerint ugyanis az egyes államoknak megfelelő könnyítéseket kell nyújtaniuk kisebbségi polgáraiknak avégből, hogy nyelvüket a bíróságok előtt mind szóban, mind írásban használhassák, és azokban a városokban és járásokban, ahol a lakosság jelentékeny arányát alkotják, gyermekeik részére az elemi iskolákban a nyelvükön való tanulás lehetőségét kell biztosítaniuk. A lengyel szerződés 7. cikkének, 4. és 9. cikkének (1) bekezdése, ahol e rendelkezések találhatók, azonban a jogi interpretációt igen nagy nehézségek elé állítják. E kifejezések: megfelelő könnyítések és városokban és járásokban, ahol a más, mint lengyel nyelvű lengyel állampolgárok jelentékeny aránya lakik, szinte a dodonai Pythia jóslataira emlékeztetnek, körmönfont diplomáciai, nem pedig szabatos jogászi toll fogalmazta őket, és a kiterjesztő magyarázat is csak igen sovány tartalmat hámozhat ki belőlük. Jelentőségüket a nemzetközi jog fejlődése szempontjából mindazonáltal mégsem szabad lebecsülni, mert a világháború előtt a tannyelv kérdéséhez csak az 1913. évi szerb-török, s az 1914. évi görög-albán, a hatóságok előtti nyelvhasználat kérdéséhez pedig semmiféle szerződés nem mert hozzányúlni.

	Ezek a kisebbségi jogok, amelyek voltaképpen nem is szubjektív jogai a kisebbségi polgároknak, hanem csak reflexei, visszatükröződései az illető államok által vállalt kötelezettségeknek, a kisebbségekhez tartozó egyes polgárokra vonatkoznak, nem pedig a kisebbségre, mint összességre, mint kollektivitásra. Bár - mint láttuk - tisztában vannak a kisebbségi kérdés szociológiai jelentőségével, és éppen erre való tekintettel a formai egyenlőség elvét formálisan áttörik, a kisebbségek jogi személyiségét nem ismerik el. Lucien Brun és Búza ama véleményével szemben, hogy a lengyel kisebbségi szerződésnek a méltányos részre vonatkozó 9. cikkének (2) bekezdése a kisebbségek jogi személyiségének hallgatólagos elismerését foglalja magában, Foucques-Duparckkal, Le Furrel, Brunssal,&nbsp; Wintgenssel, Heinrich Dörgevel, Kunzzal és más kiváló nemzetközi jogászokkal együtt a szerződések e rendelkezéseit sehogy sem tudom úgy magyarázni, hogy az a kisebbségeket jogi személyekül ismeri el.

	A kisebbségi szerződések általános rendelkezései, mit nem lehet eléggé ismételni, az amerikai Declaration of Independence és a francia Déclaration de l'homme et du citoyen liberális és individualista talajából sarjadnak, és miként a francia forradalom állam- és társadalombölcselete, úgy e rendelkezések is az állam és [az] egyes polgárok között semmiféle közbenső közületet nem ismernek el. Nem ismerik el a nemzeti közösséget és az egyházaknak, mint olyanoknak sem adnak jogokat, hanem csak az egyes hívőknek biztosítják a vallás szabad gyakorlatát, és nyelvüknek az egyházi életben való szabad használatát. Nem hunyhatnak ugyan szemet a nemzeti és vallási kisebbségek szociológiai léte fölött, de ennek következményeit csak addig a pontig vonták le, hogy egyes tagjaiknak biztosítottak valamelyes jogokat. Clemenceau kísérőlevele még a lengyel kisebbségi szerződés 10. cikkét - amely a közalapokból a zsidó közületeknek a 9. cikk (2) bekezdése szerint járó arányos rész felosztására helyi bizottságok szervezését írja elő - is úgy magyarázza, hogy nem jelenti a zsidók, mint külön politikai közületek elismerését. Annál kevésbé rejlik ily elismerés a 9. cikk (2) bekezdésében, amelyben sem közületekről, sem pedig helyi bizottságokról nincs szó.&nbsp;

	Itt rejlik éppen a szerződések általános rendelkezéseinek egyik legnagyobb gyöngéje, amely miatt már aláírásuk pillanatában sem állottak a kor színvonalán. A minoritások, de különösen a nemzeti kisebbségek fogalmának lényege ugyanis tagjaiknak az a közös érzése, az a közösségi öntudatuk, hogy a többségtől különböző szociológiai kollektivitást, öncélú személyiséget alkotnak. Lényegük az, amit a francia Hauser vouloir-vivre collectif-nek nevez. Ezt Wilson is érezte, mert II. és III. népszövetségi javaslatának 6. kiegészítő javaslatában a jogegyenlőséget még a faji és nemzeti kisebbségeknek akarta biztosítani, nem pedig a hozzájuk tartozó egyes polgároknak. Ezt a pontot később angol kezdeményezésre törölték ugyan, de David Hunter-Miller, az amerikai békedelegáció titkárának és Wilson bizalmasának 1919 április végén készült tervezete a kisebbségeket közjogi testületek (public corporations) gyanánt kívánta elismerni. A kisebbségi szerződések megszövegezésével megbízott új államok bizottságának május 3-án kelt első jelentése is azt javasolta még, hogy Lengyelország már a békeszerződésben járuljon hozzá egy olyan szerződésnek a főhatalmakkal való megkötéséhez, amely a lakosság többségétől fajra, nyelvre vagy vallásra nézve különböző közületek védelmére szolgáljon. A május 13-án kelt jelentésben azonban már nem foglaltatott ilyen rendelkezés. Így azután a kisebbségi szerződések általános rendelkezései határozott visszaesést jelentenek azokkal a kollektivisztikus szabályozási módszerekkel szemben, amelyeket a háború előtti osztrák és magyar nemzetiségi jogban találunk.&nbsp; &nbsp;

	Ausztriában ugyanis már az 1867. évi birodalmi alaptörvény híres 19. cikke&nbsp;&#8222;valamennyi néptörzsnek sérthetetlen jogot biztosított nemzetiségének megőrzésére és fejlesztésére&#8221;, azaz elismerte a néptörzsek, a nemzetiségek jogi személyiségét. Enenk az elvnek a végrehajtásában Csehországban az 1873. évi 17. sz. tartományi törvény úgy a német, mint a cseh iskolák részére külön helyi és járási iskolatanácsok létesítését írta elő, azaz a cseheknek éppen úgy, mint a németeknek, községi és járási iskolaügyi autonómiát adott. Az 1890. évi 46. sz. törvény azután a tartományi iskolatanácsot is két nemzetiségi tagozatra bifurkálta, a cseh tannyelvű iskolák valamennyi ügyében való határozathozatalt a cseh tagozatra bízva, vagyis a cseheket a tartományban is iskolaügyi autonómiával ruházta fel. Az 1981. évi 20. sz. törvény a tartományi mezőgazdasági tanácsot is két tagozatra osztotta, amelyek mindegyikének tagjait az illető nemzetiséghez tartozó polgárok választották. Az 1894. évi 9826. sz. belügyminiszteri rendelet az orvosi, egy 1914. évi közmunkaügyi miniszteri rendelet pedig a mérnöki kamarát tagolta hasonlóképpen. A csehek tehát a mezőgazdasági, továbbá az orvosi és mérnöki önkormányzaton belül külön, a személyi elven alapuló nemzeti autonómiával bírtak.

	Morvaországban az 1897. évi 40. számú tartományi törvény a mezőgazdaságot, az 1906. évi 4. sz. törvény (lex Perek) pedig a tartományi iskolaügyi tanácsot bifurkálta ilyeténképpen, miután az 1905. évi 87. sz. helytartói hirdetmény az orvosi kamarát is cseh és német tagozatra osztotta. De nemcsak a cseh, hanem egyéb osztrák tartományokban is találkozunk oly törvényes rendelkezésekkel, amelyek nem a nemzetiségekhez tartozó egyes személyeket, hanem a nemzetiségek mint olyanok egyenjogúságát biztosították intézményesen. Így a déli részben olaszlakta Tirolban már az 1881. november 8-án 35. szám alatt kelt tartományi törvény a tartományi mezőgazdasági tanácsot két (német és olasz) tagozatra osztotta. Mindezek az intézmények tehát a tanügyi, illetőleg a mezőgazdasági igazgatás nemzeti önkormányzatát adták meg az illető nemzetiségeknek.

	Nagyon figyelemreméltóak azok az osztrák intézmények is, amelyeknek célja egyes nemzetiségeknek a tartománygyűlésekben, vagy pedig azok egye szerveiben való arányos képviseletének biztosítása volt. Így az 1905. november 27-én kelt és 1 ex 1906. szám alatt kihirdetett morvaországi törvény a tartománygyűlésben három kúriát, egy csehet, egy németet és egy vegyeset szervezett. Az utóbbiba az olmützi hercegérseken és a brünni püspökön kívül a nagybirtok képviselői tartoztak, a másik kettőbe pedig a tartománygyűlésnek az illető nemzetiséghez tartozó egyéb tagjai. A tartománygyűlési választások alapját alkotó névjegyzékeket is bifurkálták, mégpedig úgy, hogy a cseh választópolgárokat külön cseh, a németeket pedig külön német névjegyzékbe vezették be. A tartomány (lengyel) lakosságának azonban külön névjegyzék már nem jutott, ami mindenesetre szépséghibája volt a törvénynek. A tartománygyűlési kúriák hatásköre persze nem volt valami tág, és mindössze arra terjedt ki, hogy a tartománygyűlés egyes funkcionáriusai önnön kebelükből válasszák, a tanügyre és a tartományi intézetekre vonatkozó&nbsp; referátumok az illető nemzetiséghez tartozó választmányi tagoknak osztassanak ki, továbbá az illető kúriából a tartományi választmányba beválasztott ülnökök három jelöltet kandidálhassanak az illető nemzetiségek részére fenntartott tanítói, hivatalnoki és szolgai állásokra, stb.

	Bukovinában az 1910. május 26-án 26. sz. alatt kelt törvény a tartománygyűlésben hat kúriát létesített, mégpedig egyet-egyet görögkeleti, lengyel, német, román és zsidó jelleggel, egyet pedig vegyes jelleggel, amelynek egyedüli feladata bizonyos választásoknak meghatározott kulcs szerint való megejtése volt. Messze vezetne, ha e helyen kimerítően beszámolnék annak a bonyolult választási rendszernek a részleteiről, amely a tartománygyűlési választásokat szabályozta, és ezért csak azt említem meg, hogy az utóbbi választások részére a törvény egy-egy román, rutén, német és lengyel választási testületet létesített úgy, hogy a zsidók a német választási testületeken belül külön szavaztak saját jelöltjeikre. E törvénynek is szépséghibája volt az, hogy a csángómagyarokra, lipovánokra, oroszokra és egyéb kisebb minoritásokra nem volt tekintettel, amit azonban némileg megmagyaráz és kiment az a körülmény, hogy e soknemzetiségű tartomány nagyobb nemzetiségeinek igazságos kielégítése sem volt könnyű feladat. Jegyezzük meg végül azt, hogy Galíciában az 1914. július 8-án 65. sz. alatt kelt tartományi törvény a tartománygyűlési választások megejtésére hivatott egyes rendi (foglalkozási) kúriákon belül létesített külön nemzeti választási testületeket, úgyhogy 227 tartománygyűlési mandátumból 61 a ruténeknek jutott volna. E törvény végrehajtására azonban a világháború hamaros kitörése miatt már nem került sor.&nbsp;&nbsp;

	A kiegyezés utáni magyar törvénytárban sem hiányoznak oly jogszabályok, amelyek a nemzetiségekhez tartozó egyes polgárokon túl a nemzetiségeket, mint kollektívumokat ruházták fel autonóm jogokkal. A magyar tudomány még tartozik a nemzetnek azzal, hogy a világháború előtti nemzetiségi jogszabályaink összességét a külföldnek valamely világnyelven bemutassa, és helyesen megvilágítsa, amint ezt Hugelmann münsteri professzor osztrák vonatkozásban már megtette.&nbsp;&nbsp;

	Nemzetiségi törvényünk, az 1868:XLIV. tc. a liberális individualizmus jegyében áll, az egyes nemzetiségi polgároknak, nem pedig a nemzetiségeknek nyújt jogokat, de ezen az elvi alapon olyan alkotás volt, aminek az érvényben lévő kisebbségi szerződések általános rendelkezései messze mögötte maradnak, és amit a kétoldalú szerződések közül is csak az 1937. július 15-én lejárt lengyel-német felső-sziléziai egyezmény múl felül. Az 1867. évi kiegyezésről írt szép művében a később ellenünk fordult Louis Eisenmann joggal állapíthatta meg e század elején az Eötvös-féle törvényről, hogy az egészben véve valóban nagyon liberális.&nbsp;&#8222;Ha egyszer elfogadjuk azt a kiindulási pontját - írta -, hogy a nemzet politikailag egy, és a nemzetiségek nem külön testületek az államban, a részletintézkedések valóban nagylelkűségről és őszinte igazságvágyról tanúskodnak.&#8221;

	Voltak azonban olyan törvényeink is, amelyek egyes nemzetiségeket külön közjogi testületek gyanánt szerveztek meg. Ilyen volt mindenekelőtt az 1868:XXX. tc., amely a horvát népet politikai nemzetként ismerte el, és Horvát-, Szlavón- és Dalmátországokat oly széleskörű területi autonómiával ruházta fel, amelynek a múltban nem volt, és - a Memel-terület autonómiájától eltekintve - jelenleg sincs párja Európában.

	Idézhetjük továbbá az 1868:IX. és au 1876:XII. törvénycikkeket is. Az előbbi értelmében mind a görögkeleti szerb, mind a román metropóliának hívei egyházi, iskolai és az ezekre vonatkozó alapítványi ügyeiket kongresszusaikon önállóan intézhették, és az ezen kongresszusokon alkotott, és a király által jóváhagyott szabályok értelmében saját közegeik útján önállóan kezelhették. Minthogy pedig e metropóliák híveinek túlnyomó többsége szerb, illetőleg román volt, ezek az egyházi autonómiák voltaképpen a magyarországi szerbeknek és románoknak a vallás és iskola ügyeire kiterjedő, úgy a jogalkotást, mint a közigazgatást magukban foglaló, a személyi elven felépült nemzeti autonómiáját jelentették. Az 1876:XII. tc. pedig a legutóbb végleg feloszlatott szász egyetem vagyona feletti rendelkezést továbbra is az egyetemre bízta, amelynek legfőbb szervét, a közgyűlést a Királyföld hajdani székeinek, kerületeinek és városainak az országgyűlési választásoknál aktív választójoggal bíró lakosai választották. Bár ezek szerint a törvény az autonóm jogokat nem korlátozta kizárólag a szászokra, és bár 6. §-a értelmében az egyetemi vagyon jövedelmeit a Királyföld egész lakosságának kulturális céljaira kellett fordítani nyelvi és vallási különbség nélkül, a szászok évszázados területi autonómiájának e csökevénye végeredményben szász jellegű maradt, mert e törvény a közgyűlés összetételét már eleve úgy állapította meg, hogy abban a szászoké volt a többség, és az autonómia szász jellegét azzal is kidomborította, hogy a közgyűlés elnökéül a szebeni főispánt, mint a szászok comesének utódját jelölte ki.

	Az osztrák és magyar nemzetiségi jognak ezen nemzeti autonómiáit érdemes lett volna mintául venni, és tovább fejleszteni. Ehelyett a kisebbségi szerződések kidolgozásánál - mint David Hunter-Miller naplójából megállapítható - még csak tanulmány tárgyává sem tették azokat. A szerződések különös rendelkezései, eltekintve néhány vallási kisebbség egyházi autonómiájának biztosításától, csak Ruszinszkónak, az Aaland-szigeteknek, a Memel-területnek, Imbros és Tenedos szigetének, valamint Kelet-Karéliának és Batum vidékének biztosítottak területi autonómiát, mégpedig, a memeli autonómiától eltekintve, szűkszavúbb és pongyolább fogalmazásban, mint a mi 1868:XXX. tc.-ünk. A személyi elven felépült nemzeti autonómiát pedig csak az erdélyi székelyeknek és szászoknak, a pindosi oláhoknak, az oroszországi lengyeleknek és a lengyelországi oroszoknak, ukránoknak és fehéroroszoknak biztosítottak. A békekonferenciának és a kisebbségi szerződés kidolgozásával megbízott bizottságának elhamarkodottságára, felületességére azonban még itt is jellemző, hogy a román kisebbségi szerződés hiteles francia szövege az erdélyi székely és szász autonómia szabályozásának összesen harminc szót szentelt, és még az autonómia szerveit sem tartotta szükségesnek kijelölni.

	A mondottakból eléggé kitűnik az is, hogy mily ötletszerűen választották ki azokat a területeket és nemzetiségeket, amelyeket autonómiával kívántak felruházni. Az erdélyi székelyek és szászok autonómiáját a történelmi fejlődés eléggé megindokolja, de felfoghatatlan, hogy Románia többi magyarját és németjét miért rekesztették ki belőle. Érthetetlen az is, hogy a Pindos-hegységben nomadizáló kucooláhoknak adott kulturális autonómiát miért tagadták meg sokkal nagyobb számú és összehasonlíthatatlanul nagyobb műveltségű más nemzetiségektől, és hogy Csehszlovákiában éppen a legelmaradottabb nemzeti kisebbség: a ruténség kapott területi autonómiát, a magyar és a szudétanémet ellenben nem.&nbsp;

	A kisebbségi szerződések különös rendelkezései sem számoltak tehát eléggé azzal, hogy a világháború utáni fejlődés nemzetiségpolitikai téren még erősebben a kollektív irányzat felé haladt, mint egyéb téren. A nemzeti kisebbségek közös programjának központjában az a követelés áll, hogy közjogi testületekké szervezzék meg őket. Amikor 1925 őszén Genfben összeült az első európai kisebbségi kongresszus, amelyen a csehszlovákiai magyarság képviseletében én is részt vettem, másodiknak egy oly értelmű határozati javaslatot fogadtunk el, hogy&nbsp;&#8222;minden népcsoportnak jogában álljon, a különleges viszonyok szerint területileg vagy személyileg szervezett közjogi testületében nemzetiségét ápolni és fejleszteni&#8221;. A kisebb, különösen a lengyel minoritások aggodalmainak eloszlatására a II. kongresszus ezt a határozatot azután úgy interpretálta, hogy (1) a nemzeti kulturális autonómia életbeléptetése az illető kisebbség hozzájárulásától függ, azaz nem kényszeríthető rájuk, (2) az egyes egyén nemzeti hovatartozandóságára vonatkozó nyilatkozata és nemzeti kataszter felfektetése esetén az abba való beiratkozása sem kétségbe nem vonható, sem pedig felül nem vizsgálható, azaz a nemzetiséget a szubjektív érzelem határozza meg, és (3) az állam oly arányban tartozik hozzájárulni a nemzeti önkormányzat költségeihez, mint a többségi nép kultúréletéhez. Mind e határozatok a nemzeti kisebbségek kultúrautonómiáját mintaszerű gondossággal szabályozó 1925. évi észt törvény hatása alatt jöttek létre, amely valóban új utat nyitott a nemzetiségi jog történetében.

	A kisebbségi kongresszusnak ez a történelmi jelentőségű határozata tehát választást enged a területi és a személyi autonómia között. A területi autonómia intézményével az utóbbi évszázadok nemzetiségjogi történetének tanulmányozásánál ismételten találkoztunk. A személyi autonómia azonban csak a múlt század kilencvenes évei óta részesül figyelemben, mint a nemzetiségi kérdés megoldására javasolt egyik módszer. Alapgondolata azonban ugyanaz, mint a korai középkori leges Barbarorumé. Ahogy a longobárd, vizigót, stb. népek tagjai saját törvényeik uralma alatt éltek, bárhol is laktak, úgy a perszonalitás elvén alapuló nemzeti autonómia is az illető nemzetiség valamely állam területén élő minden tagjára terjed ki, tekintet nélkül azok lakhelyére. (Egy gyakorlati példán megvilágítva, a romániai magyarság nemzeti autonómiája azt jelentené, hogy az nemcsak a magyar határ mentén és a Székelyföldön elterülő zárt magyar nyelvterületre terjedne ki, hanem a Romániában élő valamennyi magyarra, tehát a moldvai és bukovinai csángókra, és más szétszórt magyarokra is, beleértve még azokat a magyar embereket is, akik egy Isten háta mögötti besszarábiai faluba vetett a sors vagy az államhatalom szeszélye. Mindannyian részt vennének a nemzeti önkormányzat szerveinek megválasztásában, és annak gondoskodása mindnyájukra kiterjedne. A nemzeti hovatartozandóság nyilvántartására pedig a nemzeti anyakönyv, a nemzeti kataszter szolgálna, amelyet a szubjektív nemzetfogalom alapján állítanának össze, azaz a kataszterbe való beiratkozás vagy be nem iratkozás jogilag egyedül az egyes személyek akaratától függne, és sem faji, sem pedig névelemzésnek helye nem lenne.)&nbsp;&nbsp;

	Ez az intézmény első pillantásra szokatlannak tűnik fel, de ha arra gondolunk, hogy az érdekképviseleti önkormányzat országos szervei, például a mezőgazdasági, ügyvédi, orvosi, stb. kamarák szintén a személyi elven épülnek fel, azaz nem az állam egy területileg körülhatárolt részében élő embertömegre, hanem az illető foglalkozást az állam egész területén űző emberek összességére terjednek ki, úgy annak technikai megvalósítása éppenséggel nem megoldhatatlan feladat. Észtországban meg is valósították, és be is vált.

	Nagy fogyatékossága azonban a személyi autonómiának, hogy a nemzeti kisebbségek szükségletei csupán egy részének kielégítésére alkalmas, nevezetesen azokéra, amelyek lokalizálás nélkül is kielégíthetők. Ilyenek a vallási és kulturális szükségletek. Az, hogy a nemzeti autonómia az államnyelvű iskolák mellé kisebbségi iskolákat például oly városokban is létesítsen, amelyek a többség etnikai területén feküsznek, de amelyekben annyi kisebbségi gyermek él, hogy saját anyanyelvükön való oktatásuk kívánatosnak látszik, sem elméleti, sem pedig gyakorlati nehézségekbe nem ütközik. Ugyanígy könnyen elképzelhető az is, hogy a nemzeti önkormányzat szerve az egész kisebbségi lakosság tudományos, irodalmi vagy művészeti szükségleteinek emelése végett külön tudományos akadémiát, irodalmi társaságot vagy műcsarnokot létesítsen. Ámde mentől fejlettebb egy nemzeti kisebbség, annál inkább követel magának részt az államhatalom gyakorlásából, a nemzetiségéhez tartozó bírák és közigazgatási tisztviselők vezetése alatt álló igazságszolgáltatásból és közigazgatásból is. A csallóközi magyarság jogos panaszainak egy része minden bizonnyal megszűnnék akkor, ha egy, a magyarság választotta autonóm iskolaügyi tanács elegendő magyar iskoláról gondoskodnék e területen, de az idegen ügyészek és bírák, járási főnökök és jegyzők vezetése alatt álló közigazgatás és igazságszolgáltatás elnemzetlenítő nyomása ezzel nem érne véget. A közigazgatási és igazságszolgáltatási autonómia más, mint területi alapon való megszervezése pedig a modern államban elképzelhetetlen.&nbsp;&nbsp;

	Kisebb minoritások részéről sokszor hallottuk azt az ellenvetést, hogy a nemzeti autonómia, de főleg a nemzeti kataszter bevezetése esetén tagjaik majd nem fogják merni magukat ilyenekül vallani, nem fogják tudni fedezni az önkormányzat költségeit, stb. Erre az ellenvetésre könnyű a válasz: volenti non fit iniuria. Az, aki nem akarja magát valamely nemzetiség tagjának vallani, vagy nemzetiségéért áldozatot hozni nem hajlandó, az lélekben úgysem tartozik hozzá, mert a nemzeti kisebbséghez való tartozásnak lényege az öntudatos nemzeti érzés. Én azonban az előbb említett oknál fogva nem tartom a személyi autonómiát annak a csodaszernek, aminek a legtöbb német kisebbségpolitikai író szokta feltüntetni, és a területi autonómiától, esetleg annak a személyi autonómiával való kombinációjától többet várok, mint az 1925. évi észt törvény egyszerű lemásolásától. Ne feledkezzünk meg arról, hogy minden nemzeti kisebbség helyzete különbözik a többitől, és ezért az uniformizálás éppen a kisebbségek érdeke szempontjából nem kívánatos.

	*

	Debreceni M. Kir. Tisza István Tudományegyetemi Nyomda, Debrecen, 1937
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Milotay István: Koreszmék, idegen eszmék (1937) ]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6939320</link><pubDate>2025-10-29 14:30:48</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	I.

	A magyar közéletben, sajtóban, politikában, mindenféle nyilvános eszmecserékben nagy harc folyik az idegen eszmék ellen, amelyeket bizonyos oldalról be akarnak hozzánk csempészni. Ez a harc, ez a védekező és támadó agitáció elsősorban a hitlerizmus ellen fordul. Ugyanerről az oldalról a fasizmust kevésbé tartják veszélyesnek, legalábbis kevesebbet emlegetik. A bolsevizmus veszélyét inkább úgy mellékesen idézik, külön alig-alig foglalkoznak vele, legfeljebb mint a barna veszedelem hasonmásával. A szociáldemokráciáról viszont szinte szó se esik, az mintha nem is lenne, vagy mintha már annyira megszoktuk volna, hogy nem is érdemes többé figyelni reá.&nbsp;
]]></description><encoded><![CDATA[
	A legveszélyesebb idegen eszmékkel szemben az általános, folyton ismételt ellenvetések abban csúcsosodnak ki, hogy ezek ellenkeznek a magyar alkotmányos élet alapelveivel, ahogy leggyakrabban mondani szokták: az ősi magyar alkotmánnyal; veszélyes, diktatórikus, önkényuralmi irányzatot képviselnek, amelyet a magyarság nemzeti hajlamai, tradíciói nem bírnak el, és mindezen túl egyébként sincs semmi szükség rájuk. A túlzóbbak azt mondják, megvan nekünk a magunk sajátos nemzeti eszmekörünk. Ezer éve a magunk lábán jártunk, nem szorultunk eddig se senkire, majd megcsináljuk ezután is a magunk dolgát saját erőnkből. A mérsékeltebbek azt mondják, azt az engedményt teszik, hogy ami jó, azt át kell venni a külföldről is, ha idegen is, de persze a magyar viszonyokhoz kell alkalmazni.

	Nem először vitázunk így mi, magyarok, önmagunkkal és Európával. Nem először állunk a válaszúton: megmaradjunk-e a régi mellett, amit megszoktunk, amelynek fennmaradásához a megszokottság, a lelki, szellemi kényelem mellett az érdekek által táplált önzés, előítéletek, elfogultságok, hatalmi,anyagi szempontok is odakötnek.

	Hogy maga Európa, sőt az egész művelt világ ugyanezzel a problémával vívódik, fölösleges bizonyítgatni. Ha nem így volna, ezek a gondok minket se foglalkoztatnának. A háború utáni forradalmak, a szocialista-bolsevista uralmi rendszerek kialakulása a liberális-kapitalista állami és társadalmi szervezetek romjain, aztán az ezek nyomán föltámadt és győzelemre jutott nemzeti ellenhatás, amely azonban a régi állapotokkal, a régi politikai, gazdasági rendszerekkel majdnem épp oly radikálisan szembefordult, mind erről a megrázkódtatásról, erről a nagy átalakulásról beszél. Az a roppant eszmei harc, mely a politikai, gazdasági tudományok fegyvereivel nyomon kíséri Európa-szerte, sőt világszerte ezt a mélyreható változást, könyvtárakra menő termékeivel részben az utat töri előtte olyan helyeken és olyan területeken, ahol még akadályokkal kell küzdenie, részben már csak levonja, rendszerbe foglalja a folyamatban lévő átalakulás eddigi gyakorlati tapasztalatait, következményeit. Lapokban, röpiratokban, folyóiratokban, könyvekben napról-napra szakadatlanul folyik ez az óriási szellemi emésztő munka, az új eszméknek és irányoknak ez a harca nemcsak a régiekkel szemben, de az újak közt maguk között is.

	Hogy az úgynevezett baloldali végletekbe, a kommunizmus és bolsevizmus megoldásaiba torkoljon-e az új világ sorsa, vagy az úgynevezett jobboldali forradalmaknak, a fasizmusnak és hitlerizmusnak tanulságait tegye-e magáévá, ebben van a fő kérdés fölvetve. Az elméletben kidolgozott, s a gyakorlatban megvalósítani próbált végletekkel szemben az úgynevezett evolúciós politika szószólói az átmeneti megoldások, a bátrabb vagy óvatosabb reformok százarcú kísérleteiben keresik az áthidalást a múlt és a jelen között. A régi rend hívei, akiket se az elméletek, se a kényszerű gyakorlati változások, se maguk a forradalmak és ellenforradalmak befejezett tényei nem tudnak megingatni szemléletükben és ítéletükben, csak pillanatnyi kilengésnek, átmeneti krízisnek minősítik mindazt, ami ellenükre végbemegy. Vagy pedig azt hiszik, hogy apró engedményekkel vissza lehet terelni mindent az elhagyott, felszaggatott, berozsdásodott vágányokra. Ezek húsz esztendő óta jósolják, hogy mindaz, ami most világszerte történik, csak futó tünet, múló tévedés. Előbb a háború által okozott anyagi, erkölcsi pusztulás visszahatásának tekintették mindezt, mikor aztán a háború után tíz esztendővel még mindig nem csillapodott le ez a nyugtalanság, sőt új és új megrázkódtatásokat, meglepetéseket hozott, s végül egy általános, úgynevezett világgazdasági válságban csúcsosodott ki, akkor meg ezt a gazdasági, pénzügyi válságot tették meg múló, átmeneti oknak, amelynek megszűntével a politikai, erkölcsi, szellemi válság is meg fog szűnni.

	A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy se az egyik, se a másik nem akar, vagy nem tud egyelőre befejeződni, lezáródni. Magukban azokban az országokban, ahol a jobb- vagy baloldali forradalmak végleges győzelmet arattak, s konszolidálták magukat, ott is tovább hatnak ugyanazok a kezdeti feszítő erők, amelyek a válságot elindították. Az orosz bolsevizmus belső forrongásáról senki se tudja megmondani, hol fog végződni, milyen fordulatokat, milyen végső eredményeket fog még életre hívni. A fasiszta-hitlerista államokban is, kevesebb zajjal ugyan, nem olyan demonstratív módon, mint a születés, a létesülés kezdő korszakában, inkább némán, szisztematikus szervezettséggel, de tovább folyik, s új és újállomásokhoz jut ez a forradalom, ez az egyszer megindult és föltarthatatlan változás. Spanyolországban még most birkóznak egymással véres, nemzetöldöklő harcokban ezek az ellentétes erők. Franciaország ugyanezeknek a belső harcoknak színtere egyelőre vértelen forrongásban, pillanatnyi pihenésekkel, amelyek nyomán azonban újabb válságok, újabb előretörések születnek. Sőt a világ túlsó felén, Japánban, vagy az Amerikai Egyesült Államokban is ugyanez a küzdelem folyik más-más elnevezés alatt, más-más formák, jelszavak mögött, de alapjában véve ugyanazon erők között.

	Minden emberi megítélés szerint a fehér civilizáció népei és államai egy mélységében és kiterjedésében ugyanolyan válságon, ugyanolyan átalakuláson mennek át, mint amilyennek annak idején a vallási háborúk, vagy a francia forradalom nyomán részesei voltak. Lehet nép a világon, amely azt mondhatja, hogy mindez engem nem érdekel, nem törődöm vele, hogy mi történik saját határaimon túl? Nem érdekel, hogy milyen új eszmékkel, milyen politikai, erkölcsi vagy gazdasági kérdésekkel birkóznak közeli vagy távoli szomszédjaim, én élem a magam életét, a magam külön eszméi és céljai szerint. Lehet azt mondani, hogy én leeresztem a sorompókat minden külső kórtünet előtt? Ha vannak bajaim, azoknak végére járok, a magam kipróbált módszereivel és eszközeivel, az idegen eszméket azonban vesztegzár alá vetem. Az egész világ megváltozhatik, én azonban nem változom, maradok a régi. Vagy ha változnom muszáj is, nem külső, de belső okok miatt, ezt a változtatást megcsinálom, anélkül, hogy az idegen eszmék tanulságaira kíváncsi lennék, anélkül, hogy azokból bármit is fölhasználnék? Lehetséges egy ilyen fölényes, minden elől elzárkózó, minden idegent elutasító álláspont a XX. században?

	Pár évvel ezelőtt Franciaország, a negyvenmilliós Franciaország, amely győzelmesen került ki a világháborúból, amely a győzelemnek gazdasági, pénzügyi, politikai előnyein felül egy világkonjunktúra minden elképzelhető áldását magáénak mondhatta, elképzelhetetlennek tartotta, hogy olyan válságba kerülhessen, amelynek láthatárán ma a kommunista forradalom réme, vagy egy békés, de szélsőradikális forradalmi átalakulás esélyei terpeszkednek. Franciaországban, amely tíz év előtt még a nagytőkés, kispolgári és polgáriasult szocialista megelégedettség mintaországa volt, ma végső feszültségben néznek farkasszemet egymással ugyanezek az erők. A francia politikai és gazdasági irodalom népszerű vagy tudományos termékei óriási, túlnyomó többségükben ugyanazokkal az idegen eszmékkel kénytelenek birkózni, amelyeket tíz évvel ezelőtt csak Német-, Olasz-, vagy Oroszországban tartottak érvényeseknek és életképeseknek.

	Igaz volna már most, hogy mi nem reagálunk a korok, nemzetek, nemzedékek sorsát eldöntő nagy eszmeváltozásokra, sőt nincs is szükségünk rá, hogy ezekkel megismerkedjünk, velük érintkezésbe kerüljünk? Vajon Magyarország, a magyar nemzet ezeréves történelme azt bizonyítaná, hogy mi mindig ilyen elzárkózást tanúsítottunk a körülöttünk időről-időre gyökeresen átalakuló Európával szemben? Elképzelhető, hogy ha megpróbáltuk volna is ezt az elzárkózást, megmaradhattunk volna itt, Európa közepén? Hiszem, ha ez igaz lenne, akkor a XX. század ugyanabban az állapotban talált volna bennünket, mint amelyben az Etelközből ide beérkeztünk. Hát nem, ellenkezőleg: éppen annak köszönhettük megmaradásunkat, hogy részévé váltunk Európának, s osztoztunk lelki, szellemi, politikai hányattatásaiban egyaránt? Hát nem ezt tanítja az egész magyar történelem? Az átélt is, meg a megírott is? Hát nem erre büszke minden tudományunk, nemzeti, egyéniségünk megőrzése mellett, ezekre a közös nagy európai élményekre és teljesítményekre? Az ember szinte szégyeli magát, hogy ilyen gyerekes képzelődésekre komoly ellenérveket vesztegessen. Hiszen egy ilyen elzárkózás még messze, távoli idegen világrészeknek se sikerült. Azok is akarva, nem akarva ezeknek az európai eszmeáramlatoknak, ennek az európai civilizációnak hatókörébe kerültek. A legsötétebb Közép-Afrikára épp úgy áll ez, mint a legészakibb Szibériára, Ausztráliára éppen úgy, mint Kínára, a dél-amerikai köztársaságokra éppen úgy, mint Abesszíniára vagy Kanadára.

	Igen, igen, mondják, ilyen abszurdumra, ilyen lehetetlen elzárkózásra senki se gondol, de mi, ha átvettük is az európai haladás új gondolatait, új formáit, mindig vigyáztunk rá, hogy nemzeti fejlődésünk sajátságos, önálló, egyéni vonala meg ne szakadjon, mindig csak azt és olyan mértékig vettük át az idegen eszmékből, ami ezt nem veszélyeztette, ami ennek életét, biztonságát rázkódtatásnak ki nem tette. Egyszóval, csak azt vettük át, ami valóban hasznot és haladást jelentett, másrészt olyan tempóba vettük át, hogy veszélyes, forradalmi válságot nem okozhatott. Most is ilyen óvatossággal kell tehát eljárnunk, sőt még a réginél is fokozottabb óvatossággal, mert nemzeti létünk és fennmaradásunk biztosítékaitól a világháború és a trianoni béke nagyrészt úgyis megfosztott bennünket, s nem vagyunk többé abban a helyzetben, hogy bármiféle kockázatos lépést tehessünk, akár jobbra, akár balra, a legérzékenyebb érdekek sérelme nélkül.

	Ezekre az ellenvetésekre később majd sort kerítünk. Egyelőre, mindettől eltekintve, igaz volna, helyes volna az idegen eszmékkel szemben, azokkal a koreszmékkel szemben, amelyek ma az egész világot áthatják, a lefitymálás vagy az elzárkózás politikája? Önállóság és életerő volna ebben, s nem éppen ellenkezőleg, a küzdelmektől való félelmet, az öregséget, az elaggott nemzeti tehetetlenséget jelezné ez az elzárkózás, ez a saját magunkra való hagyatkozás? Hát nem éppen abban volt mindig az erőnk, nem az mutatta vitalitásunkat, életképességünket, nagyrahivatottságunkat, hogy időről-időre birokra keltünk ezekkel a koreszmékkel, hogy bennük és velük a saját múltunkkal és saját jelenünkkel is megbirkózzunk egy jobb jövő érdekében?

	II.

	Széchenyi István Stádium című munkájában egy helyen a következőket mondja: &#8222;Ha alkotmányunkban nyolcszáz és annyi esztendeig éppen semmi nem javíttatott, változtatott volna, és eleink makacson s homlokkal álltak légyen a hatalmas időjárásnak ellene, akkor teljes meggyőződésem szerint most már nem is volna polgári létünk, s talán még mélyebbre süllyedve látná a világ a Magyart, mint a Bolgárt, vagy Serbust. De másrészről azt is hiszem erősen, hogy külömb helyet foglalnánk el a nemzetek sorában ma, ha ősi törvényhozóink s országos embereink időszakként, s nem mindig csak felszínleg reszelgettek s foltozgattak volna törvényeinken, hanem a gyökeres, s a célnak megfelelő reformációk által nyolcszázezernyi súlyú talpkő (a nemesség) helyett lassankint tízmilliónyi súlyt raktak volna, s latin teóriák helyett a régibb s több tapasztalású alkotmányos nemzetek prakszisával élni akartak volna. De úgy történt, hogy mindezt bizony elhibáztuk...&#8221;

	Talán sose volt ezeknek a szavaknak több időszerűsége, mint éppen mostanában. Vannak, akik azt mondják, hogy mi a nyugati fejlődésből, a nyugati koreszmékből időről-időre mindent elfogadtunk, de csak válogatva, a fokozatos fejlődés elvei és igényei szerint, forradalmi rázkódtatások nélkül. Hát ez igaz is, nem is, ahogy vesszük. Mindig voltak olyan rétegei a nemzeti társadalomnak, amelyek fogékonyságot mutattak a haladás új eszméi iránt, és volt egy nagy ellenzék, amely a régihez ragaszkodott, s ellentállt az újnak, akár a végletekig. Bizonyos joggal azt is mondhatnánk, hogy soha forradalmi megrázkódtatások nélkül ezeket a nyugatról jövő új eszméket be nem fogadtuk, érvényesülésük majdnem mindig csak forradalmak útján volt lehetséges.

	Hogy az az óriási, a királyi hatalom magasságából, felülről megindított, igazán forradalmi átalakulás, amelyen keresztül Szent István a magyar népet a kereszténység, a nyugati állami és társadalmi rend keretei közé bevezette, a magyarság nagy többségének elszánt ellentállásával találkozott, egészen érthető dolog. Ázsiából Európába átlépni, egy egész népet, vagy annak vezető osztályait egy idegen, új világ eszméivel, intézményeivel megbarátkoztatni, csupán a szép szó, a rábeszélés, a térítés, erkölcsi, szellemi fegyvereivel lehetetlen lett volna. A nagy királynak irtózatos erőszakot kellett alkalmaznia, hogy legyőzze, megpuhítsa, megtörje a régi rend, a régi érdekek, az ősi vallási, politikai hagyományok erejét. A királyi, központi hatalom átszervezésétől az ősi vallási és népi énekek eltiltásáig, üldözéséig lehatott az idegen eszméknek ez a keresztes hadjárata. Soha történelmi élete folyamán, se azelőtt, se azóta, hasonló rázkódtatáson a magyarság át nem ment. A legkegyetlenebb erőszakot kellett eltűrnie, s ugyanilyen erőszakot kellett alkalmaznia önmagán, hogy szerves részévé lehessen Európának, amellyel szemben addig vad, engesztelhetetlen ellenségnek érezte magát, miután ezt az Európát, ezt a Nyugatot is ilyennek érezte önmagával szemben. Mindaz, amit Szent István változtatásai, reformjai képviseltek, irtózatos idegenség volt a magyarság régi életével szemben. Ezek a változtatások úgy hatottak, mintha ki akarnának gyilkolni belőlünk mindent, amit kedvesnek, a magunkénak, magyarnak megszoktunk. S egy-két-három évszázad múlva már az egész magyarság úgy tekintett erre a Szent István-féle Magyarországra, az ő törvényeire, az ő alkotásaira, mint az ősi, igazi magyarság, az ősi, igazi Árpádság hatalmas építményére. Amit Vatáék, Koppányék még pusztító idegenségnek, a nemzet, a magyarság vesztének éreztek, az lett megtartónkká, a nemzeti élet és a nemzeti erő kifejlődésének új forrásaivá. A Szűz Mária-kultusz épp úgy ezzé vált, mint az eleinte annyira gyűlölt, félelmetes királyi várispánságok rendszere. Mert csodálatos az idegen eszmék és intézmények útja. Ugyanaz a vármegye, amelyet Szent István és az első királyok és utánuk sorban évszázadokon át a többiek a központi királyi hatalom, az idegenből átültetett új uralmi rend legerősebb, legbiztosabb eszközének szántak, az a magyarság állami, kormányzati életrendszerébe beiktatva, áthasonítva, később a nemzeti megmaradás, a nemzeti önállóság leghatalmasabb védőbástyája lett, az idegen királyi, uralmi törekvésekkel szembe.

	Szinte szóról-szóra ugyanez a csodálatos változás történik azokkal az idegen eszmékkel, amelyekkel a reformáció hatalmas szellemi áramlata tört be hozzánk a XVI. század elején. Irtózatos megrázkódtatás kísérte ezek érvényesülését is. Hatalmas tényezők erkölcsi és fegyveres ellenállása, és nem kevésbé hatalmasak ugyanilyen rokonszenve. Szinte két évszázadon keresztül meg nem szűnő belső háború dúlt közöttünk, amely a magyarság két részét életre, halálra szembeállította egymással. Az 1525-iki országgyűlés ezeket az újításokat, ezeket az idegen eszméket, amelyeket a protestantizmus képviselt, a legsúlyosabb szavakkal lázadásnak és árulásnak bélyegezte az országgal, a királlyal szemben, követőiket máglyán való megégetésre ítélte. Lutherani comburantur... És ez a megbélyegzett idegen eszmeáramlat, ez az egész, idegenből hozzánk áthatolt hatalmas mozgalom lett később, évszázadokon keresztül, a magyarság nagy részének szemében az egyedül igazi &#8222;magyar&#8221; vallás. És ez az idegen protestantizmus lett a nemzeti politikai önállóságnak, függetlenségnek, a nemzeti individualitásnak, az új magyar kultúrának egyik leghatalmasabb forrása és biztosítéka.

	Nem ezeknek a szerény fejtegetéseknek keretébe tartozik, hogy az idegen eszméknek azt a küzdelmét és érvényesülését, amelyet a negyvennyolcas reformkorszak, s a negyvennyolcas szabadságharc nevével írtunk, be a magyar történelembe, csak futólag, is érintsük. Mindezek az eszmék, a nagy francia forradalom egész eszmeköre, majdnem ugyanolyan idegenséget, olyan ellentétet, olyan változást jelentett a régi magyar feudális, patriarchális állami és társadalmi rendszerrel szemben, mint a Szent István-féle kereszténység és nyugatiság az árpádi ősmagyar életformák ellenében. És ezeknek érvényesülése is óriási akadályokba, ellentállásba ütközött, az abszolút uralkodói hatalom és a nemesi előjogok birtokosai részéből egyaránt. Végső uralomra jutásuk és megvédésük pedig csak fegyveres, forradalmi erőhatalom útján volt lehetséges.

	A nemzeti társadalom előkelő vezető tényezői, olvasott, művelt emberei, milyen elfogultsággal, milyen mindent elutasító ridegséggel küzdöttek ezek ellen a negyvennyolcas idegen eszmék ellen! Kossuth Lajos feljegyzi országgyűlési tudósításaiban azt a beszédet, amelyet Justh Dénes tartott Nyitra vármegye közgyűlésén 1836-ban, amikor a vármegye a Lovassy-féle összeesküvés dolgában felirattal akart fordulni a királyhoz. Kossuth tudósítója szinte szó szerint idézi Justh Dénes fejtegetéseit. Justh &#8222;a hont veszedelemben látja, mert a vérrel szerzett ősi alkotmény sebzései óriási léptekkel közelednek". Ő minden bajt, s különösen az önkeblünkben dúlás szellemét a franciáktól származtatja. Megemlíti, mint omlott, e szerencsétlen nemzet az 1793. január 21-iki iszonyú vétek (XVI. Lajos lefejezése) után önveszte felé, midőn a feudális rendszert alacsony származású, birtoktalan, csőcselék emberek képzelt egyenlőséggel és szabadsággal hitegetve, rokonaik keblét marcangolva, felforgatták, s a nemesség személyes kiváltságait és mindenki birtoktulajdonát megsemmisítették. Szomorú dolog hallani, miként némely követek, kiknek szűz kezére bíztuk ősi alkotmányunkat, francia elvekre tévelyedve, képzelt szabadságot és egyenlőséget hirdetnek. Ez a dögmirigy, ezek az ifjúságnak, megrontói stb., stb.&#8221;

	Így beszélt Justh Dénes, mert mindazok az elvek és intézmények, amelyeket ma a parlamentáris törvényhozásban, a felelős kormányzatban, az egyenlő teherviselésben, a törvény előtti egyenlőségben, a vallás-, gondolat- és sajtószabadságban az ősi alkotmány biztosítékai gyanánt védelmezünk, nagy részükben egy idegen, angol és francia földről hozzánk áthatolt eszmeáramlatnak termékei, vívmányai voltak. A nemzeti társadalom egy része, a vezető értelmiségi osztályok jelentős rétegei is akkor az ősi alkotmány feldúlását, megsemmisítését, s vele együtt nemzeti létünk vesztét, vagy legalábbis élet-halál veszélyét látták ezekben az idegen koreszmékben.

	Fölösleges volna beszélni róla, hogy másutt is, a nyugat-európai államokban is ugyanilyen harcot kellett vívnia majdnem minden új eszmeáramlatnak, mely a régi rend megváltoztatására irányult. Hogy közeli szomszédjainknál maradjunk, nagyon érdemes erről elolvasni Ferdinand Peroutkának, a csehek egyik legnagyobb publicistájának megjegyzéseit. Csehországban van egy irányzat, amelynek maga az öreg Masaryk az egyik legmarkánsabb képviselője. Ennek az irányzatnak képviselői a cseh nemzeti önállóság dicsőítésében odáig mennek, hogy nemcsak a külföldi eszmeáramlatok döntő befolyását tagadják a cseh kultúra, a cseh lelkiség fejlődésére, de Csehországot teszik meg az Európa sorsát és történetét formáló leghatalmasabb eszmei, szellemi központok egyikének. Ez az irányzat Husz Jánosban, az ő szellemi és erkölcsi egyéniségében látja a cseh géniusz legsajátosabb megtestesülését, s a huszitizmust mint a gondolatszabadság s a vallási újjászületés európai ősmozgalmát dicsőíti, amellyel a csehek a németeket, franciákat, angolokat egyaránt megelőzték. Peroutka ezzel szemben azt bizonyítja, hogy Csehország és a cseh nemzet is kívülről, idegenből, az általános nagy európai eszmeáramlatok útján kapta a maga szellemi fejlődéséhez a leghatalmasabb indítékokat, hogy a kereszténység, a reneszánsz vagy a reformáció nagy mozgalmai mind másod-, harmadkézből jutottak csak el hozzájuk is. &#8222;A cseh földön - úgymond - mint valami hotelben, legalább minden európai gondolat töltött egy éjszakát.&#8221;

	Vannak már most, akik azt mondják, hogy igen-igen, mi is barátkoztunk időről-időre az idegen eszmékkel, de túlzásaiktól mindig tartózkodtunk. De hiszen ezek sokszor túlzást jelentettek tulajdonképpen minden porcikájukban a meglévő magyar világgal szemben. Túlzást éppen azért, mert újak, idegenek voltak, s mert érvényesülésük csak a régi világ fölforgatásával, megváltoztatásával, félretolásával volt lehetséges. Aztán, túlzások nélkül az ilyen új áramlatok sehol meg se születhetnek, ilyenek nélkül a valóságba át nem ültethetők. A kortársak nagy része, s az utókor is joggal borzad vissza a forradalmi átalakulások szörnyűségeitől. A francia forradalom végleteiről mindenki csak irtózattal beszélhet, és mégis, ezek dacára, a forradalom eszméi pár évtized alatt uralkodó állami, társadalmi renddé váltak egész Európában. Túlzások, bizonyos végletes kezdősebesség nélkül az ilyen eszmeáramlatok el se indulhatnak, különben a rengeteg akadályt, ellentállást le nem győzhetik. Ilyenek nélkül soha célhoz nem érnének, ugyanúgy, mint a kezdetben is fáradt ágyúgolyó. Ezek a túlzások annál nagyobbak, minél erősebb a régi társadalom ellenállása a feltörő koreszmékkel szemben. Viszont a &#8222;túlzók&#8221; többnyire csak a kortársak szemében azok. A magyar konzervatívok szemében annak idején még Széchenyi István is ilyen túlzó volt. Mikor aztán egy új rend győz, s megszilárdul s berendezkedik, bizonyos idő múlva ezek a túlzók és ezek a túlzások is a konzervatívság, a maradiság jellegét kapják. A francia forradalom, a liberalizmus alapelvei ma, a hitlerizmus vagy fasizmus ide vonatkozó szemléletéről nem is beszélve, maradiságot jelentenek még a francia társadalom bizonyos széles rétegei számára is. Ma ott a legkonzervatívebb rétegek ragaszkodnak ahhoz, ami a forradalomban véres, szörnyű, apokaliptikus túlzás volt, a régi feudális rend konzervatív tényezőinek szemében.

	III.

	Berzeviczy Gergelynek, a Szepes megyei tudós úrnak munkáját, amelyben elsőnek foglalt állást a jobbágyfelszabadítás és a szabadkereskedelem eszméi mellett, a magyar rendek, mint a felháborító felségárulás termékét, megégették. Pár évtizednek kellett elmúlni, míg a szabadelvű, ellenzéki közvélemény szabadabban kibonthatta szárnyait, kifeszíthette a vitorlákat, amelyeket a nagy francia forradalom koreszméi dagasztottak. A múlt század harmincas-negyvenes éveinek reformnemzedéke, mindazok a férfiak, akik a '48-as átalakulás szellemi előkészítésében részt vettek, a legnagyobbaktól le a legkisebbekig, Nyugat felé néztek. Részint személyes tapasztalat, útiélmények, a viszonyokkal való közvetlen érintkezés révén kaptak döntő indítékokat a liberalizmus uralkodó eszméinek átértésére, követésére. Akiknek ilyesmiben részük nem lehetett, a szélesebb rétegek, külföldi könyvek, külföldi, s később hazai hírlapok útján, s a vezető politikusok országgyűlési és megyegyűlési beszédeiből ébredtek rá az új kor új követelményeire.

	Kötetekre rúgna, ha minden vonatkozásban nyomon akarnánk kísérni a szellemi összeköttetésnek, az átvételnek, a kölcsönhatásnak azt a folyamatát, mely az ébredő Magyarországot, s az akkori vezető magyar értelmiséget a nyugati eszmeáramlatokkal oly szoros kapcsolatba fűzte. Mindez nem is jöhetett máshonnan, csak idegenből. Azokból az országokból és azoktól a nemzetektől, amelyek már előbb megfutották ugyanezt az utat, akiknél a fejlettebb gazdasági, társadalmi, kulturális állapotok a politikai életformák átalakulását is magukkal hozták, s ahol mindezek az eszmék és elméletek már részben, vagy egészben gyakorlati, valóságos rendszerekké, intézményekké fejlődtek. Idehaza, a Duna-Tisza mentén, csak az elégedetlenség, a nyugtalanság szükségérzete támadhatott fel a változás után sóvárgó szellemekben. Példákat arra, hogyan emelkedhetünk ki elmaradottságunkból, kezdetleges viszonyainkból, se Pozsony, se Debrecen, se Szeged, se Mezőtúr nem adhatott. Ezeket a példákat mi is, mint utánunk félszázaddal később a románok, vagy az oroszok, csak a Nyugat nagy szellemi és gazdasági emporiumaiban találhattuk meg.

	Széchenyi Istvánban, Wesselényi Miklósban, Eötvös Józsefben és másokban angol-, francia-, németországi utazásaik folyamán támadt fel és erősödött meg az idegen koreszmék átvételének szükségérzete, hogy aztán olvasmányaik nyomán tovább fejlődjék, s kihasson gondolkozásuk és politikai programjuk egész alakulására. Számukra, s Kossuthra, Deákra, Szemerére és a többiekre is angol, francia, német behatásokon keresztül nyílik meg az az új világ, amely odakint akkor már tengerlépő csizmákban haladt, teljes érvényesülése felé, s amelynek útjából, akarta, nem akarta, Magyarország sem térhetett ki. Széchenyiről tudjuk, hogy őt ennek az új világnak különösen angol példája érintette meg ellenállhatatlanul. Francia- és Olaszországból kapta a későbbi magyar vízszabályozás óriási terveihez a döntő benyomásokat, Angliában viszont főleg a közgazdasági, pénzügyi, technikai, közlekedési téren elért változások és teljesítmények hatottak rá forradalmi módon. Tudjuk róla, hogy nagy elmélyedéssel olvasta Montesquieu, Lolme, Bentham munkáit. Személyesen látta és hallotta az új idők, a gazdasági, politikai liberalizmus klasszikus angol vezérférfiait, Camingot, O&#8217;Connelt, Peel-t, Brougham-ot, Disraelit és Gladstone-t egyaránt. Eötvös József maga elmondja, hogyan hatottak rá a nagy francia államírók közül Cherbuliez, Constant Benjamin, Tocqueville munkái, a nagy francia történetírók közül Guizot, Loius Blanc, Michelet, Nisard, Villemain megragadó eszméi. Csengery Antaltól tudjuk, hogy Deák Ferenc jórészt német források útján ismerkedett meg az új politikai áramlatokkal. Ezek képviselői közül Mittermaierrel, Rottek-Welckerrel baráti levelezésben állt. Az utóbbinak híres munkájáról, a Staatslexikonról írja egy helyen Eötvös, hogy a negyvenes években az volt a mi államférfijaink bibliája. Mindazt, amit csak a megyei, illetve helyhatósági rendszer magasztalására, a kormányzati gyámkodás tagadására lényegeset nálunk összeírtak, vagy elszónokoltak, ott mind meg lehetett találni. A jogállam kifejezését és fogalomkörét Kantnak és Mohl Róbertnek német munkáiból vettük át.

	Erősen hatott a negyvenes évek magyar szellemiségének alakulására Humboldt Vilmos, a nagy német tudós az egyéni szabadságról, ennek szerepéről és fontosságáról hirdetett tanaival. Aztán Dahlmann, akinek az angol és francia forradalomról szóló munkáját Bajza József fordította magyarra. A jogtudomány terén többek közt főleg a német Savigny, Eichorn voltak ennek a magyar kornak német tanítómesterei. Pulszky Ferenc megemlékszik róla, hogy Mittermaier büntetőjogi teóriáit, amelyek a bíráskodásban a nyilvánosság és a szóbeliség elvét, s az esküdtszék intézményét propagálták, annakidején a magyar országos bizottság, amelyet a rendek a büntető kódex előkészítésére kiküldtek, teljes mértékben magáévá tette. A bizottság ide vonatkozó munkálatait előzetesen Mittermaier elé terjesztették átnézés és jóváhagyás végett. Az esküdtszék felállítása érdekében tartott felszólalásaiban Deák Ferenc hivatkozott ismételten ugyancsak őrá.

	Kossuth Lajosról tudjuk, hogy a gazdasági reformpolitikára vonatkozó nézeteiben eleinte erősen Smith Ádámnak és a szabadkereskedelmi iskolának volt a híve, később Liszt Frigyes, a nagy német nemzetgazdász munkáinak hatása alatt, a védvámos rendszerhez csatlakozott. Az ő meghívására jött le egy ízben Liszt maga is Pozsonyba, hogy a magyar önálló vámrendszer kérdéseit az akkori vezető ellenzéki férfiakkal megbeszélje. 1844-ben aztán az országgyűlés ezen az alapon mondta ki a magyar védvámrendszer szükségét és fenntartását.

	A nyugati liberalizmus koreszméinek, ezeknek az idegen eszméknek beáramlása s szakadatlan, ráhatásuk a magyarság egész politikai, szellemi életére, a szabadságharc után, a '67-es kiegyezés, a békés konszolidáció nyomán kevésbé demonstratív, s nem ennyire forradalmi formák között, de csak még erősebb, még érezhetőbb lett. Mindaz, amit a liberalizmus nevében az új magyar államépítés, a gazdasági és szellemi előhaladás terén elértünk, külföldi, idegen példák után indult. Soha Szent István óta egy évszázad alatt annyit, oly rohamos egymásutánban idegenből át nem vettünk, mint '67-től a világháborúig. A büntetőjog, a sajtójog, a kereskedelmi jog, a részvényjog, a váltójog, a magánjog terén épp úgy irányelveket ültettünk át, mint ahogy építészetünk, orvostudományunk, a magyar filozófia, a magyar természettudományok mind ugyancsak idegen minták szerint fejlődtek európai színvonalra. Irodalmunk fejlődése épp úgy nyomon követi, két-három évtizeddel később, az egymást váltó külföldi, angol vagy francia irányzatokat, a romanticizmus, a naturalizmus, a népies és az analitikus irányok iskoláját, mint ahogy egész, közoktatási politikánk, a népiskoláktól kezdve fel az egyetemekig, ugyancsak külföldi, jórészt német példák nyomán szerveződött.

	Hogy a magyar tudományos élet legfelsőbb fórumai milyen oroszlánrészt kértek az idegen műveltségnek, tudománynak, idegen eszméknek közvetítéséből, elég talán, ha rámutatunk a Magyar Tudományos Akadémia szerepére ezen a téren. Ha szemlét tartunk az angol, francia, német nyelvből lefordított munkákon, a politikai, társadalomtudományi, filozófiai, művészeti irodalom termékein, egymagában egész könyvtárra megy az, amit a magyar akadémikusok magyar nyelvre egy fél század folyamán átültettek. Soroljunk csak fel néhány nevet mutatóba a külföldi klasszikusok közül, akiknek munkái ott szerepelnek az Akadémiának ebben a kiadványsorozatában. Ott találjuk többek között: Fournier, Huber, Hettner, Escott, Mahler, Gardner, Bodley, Pater, Krohn, Morley, Southney, Saint Beuve, Boissier, Faguet, Ruskin, Symonds, Thierry, Carlyle, Macaulay, Taine, Maine, Paul Janet, Bourdeau, Huppe, Ribot, Koeppel, Burckhardt, Carrara, Laveley, Dicey, Ratzel, Vogüé, Nisard, Villemaine, Lewes, Boutroux, Sorel és mások neveit.

	Más tudományos testületek, egyesek és intézmények munkásságából, amelyek különböző területeken ugyanennek az eszmekörnek termékeit közvetítették hozzánk évtizedeken keresztül, ugyancsak könyvtárra menő jegyzékeket lehetne összeállítani.. Ennek a roppant kiterjedésű és mélyreható, messze szétágazó eszmeátvételnek óriási előnyei mellett megvoltak természetesen bizonyos mértékig az ugyanilyen hátrányai is. Mi alapjában véve ma is abba vagyunk betegek, hogy az elmúlt évszázad folyamán sok viszonylatban nem alulról fejlesztettük kultúránkat. Egyrészt nem a népi formákat és erőket emeltük az általános európai műveltség színvonalára, nem azokat tettük meg ennek kifejező eszközeivé, nem is a magasabb fokú, a történelmi fejlődés folyamán kialakult, s nemzetivé vált alapokon építettünk tovább, hanem legtöbbször ezek semmibevételével, félretolásával, szükség nélkül való felforgatásával, az idegen eszméket, intézményeket változtatás, szinte megemésztés nélkül ültettük át óriási tömegekben, egyre vastagodó, egymásra gyűlendő új és új rétegekben. Jogalkotásunkban, igazságszolgáltatásunkban, iskolai, nevelési politikánkban, a gondolkodásra nevelő tudományokban, közigazgatási rendszerünk átalakulásában ezért és ezeknek nyomasztó súlya alatt kallódtak és sorvadtak el egyre jobban a sajátságos magyar jogérzék, a magyarság faji tulajdonságaihoz szabott pedagógia törvényei, ízei, hagyományai, éppen úgy, mint ahogyan elsorvadtak hadszervezetünk egykori magyar alapelvei, s mint ahogy az idegen formák szolgai, rohamos átvétele, utánzata közben nem tudtak európai színvonalra fejlődni építészetünkben: a magyar város-, vagy falukép sajátos nemzeti életformáiban, népi építészetünk eredeti alapelemei.&nbsp;

	Mennyi panasz hangzott el évtizedeken át időről-időre a magyarságnak, a magyar géniusznak, a sajátos magyar teremtő erőnek ezzel a belső elkallódásával, megrontásával szemben, éleslátású nagy magyar egyéniségek hányszor emelték fel intő szavukat ennek a nagy belső végeladásnak következményei miatt, helyet sürgetve önmagunk számára, mindannak számára, ami a miénk, amiben új, eredeti színt, hangot, formát jelentettünk egész Európa számára. Majdnem visszhangtalanul. S most készek vagyunk mindezt mint érinthetetlen, őseredeti magyar alkotást életre-halálra védelmezni minden új, idegen eszmével szemben, csak azért, mert megszoktuk őket.

	[IV.

	A cikksorozat negyedik, az ún. &#8222;zsidókérdést&#8221; boncolgató részét nem közöljük.]

	V.

	Azok, akik leginkább tiltakoznak nálunk az idegen eszmék importja ellen, ugyanakkor a legélesebben kárhoztatják a diktatórikus, totalitásos [sic!] nemzetek részéről jelentkező nemzeti önérzetet, ennek a faji hivatottság túlzásaiba csapó kultuszát, s az ebből folyó politikai, szellemi elzárkózást és egyoldalúságot; nem veszik észre, hogy miközben ezt a nemzeti önhittséget másoknál lenézik vagy elítélik, alapjában véve maguk is ugyanabba a hibába esnek, ugyanazt a túlzó, elzárkózó, önhitt nacionalizmust hirdetik. Az a magyar, vagy magyaroskodó fölényesség azonban, amely szerint a magyar alkotmány már minden magyar problémát megoldott és elintézett, s amely azt hirdeti, hogy nekünk nincs szükségünk senki, nagyobb, műveltebb, haladottabb nemzetek tanácsára vagy példájára,sokkal lelkiismeretlenebb és veszedelmesebb minden hitlerista vagy fasiszta nacionalizmusnál. A különbség a kettő között az, hogy az a külföld, azok az idegen eszmék, amelyek ellen a mi jóhiszemű vagy rosszhiszemű sovinisztáink hadakoznak, egy új világrend nevében nézi le és utasítja vissza a mást vagy a régit, a mieink viszont egy régi, elkorhadt, elavult világrend érdekeit védik az újtól, a haladástól való elzárkózás és visszautasítás fegyvereivel.

	Azok közt a követelések között, amelyeket az új eszmék, az új irányzatokhívei hirdetnek, egész sor bátran beillene a '48-as reformkorszak programpontjaiba, amint hogy alapjában véve ennek még most, egy század múlva is megvalósulatlan gazdasági és politikai újításait igénylik, s voltaképpen olyan intézmények ellen irányul, amelyek ellen már Kossuthék, Széchenyiék, Wesselényiék is küzdöttek, s amelyek még ma is, egy évszázad múltán is, fennállanak. A kötött hitbizományi nagybirtok például csaknem teljes változatlanságban őrzi az ősiség egyik alapelvét, az elidegeníthetetlenségen nyugvó feudális birtokjog maradványait. De ettől függetlenül is a nagybirtokrendszer magyarországi arányai általában azt jelentik,, hogy az az idegen eszme, az a demokratikus földbirtokpolitika, amely a francia forradalom alapelvéből kiindulva, a földvagyon demokratizálását hirdette, nálunk még mindig mekkora akadályokkal kénytelen küzdeni. Nálunk, miközben bizonyos oldalról elszánt harc folyik az idegen, új koreszmék ellen, az általános osztatlan nemzeti kívánság magaslatára emeljük az általános titkos választójogot, ugyancsak a népszuverenitást hirdető francia forradalmi liberalizmus egyik követelményét. Egy olyan idegen eszméért küzdünk tehát, amely másfél századdal ezelőtt volt új gondolat, amely azóta végigszáguldott egész Európán, szinte mindenütt ugyanazokat a keserű tanulságokat és tapasztalatokat hagyva maga után, hogy az illúziókból viszont, amelyeket valamikor a felszabadult tömegekben fölgerjesztett, alig valósítson meg valamit. Sidney Smith, a szellemes angol publicista írta annak idején, száz esztendővel ezelőtt, mikor Angliában az általános választójogért folyó küzdelmek a tetőfokra hágtak, a következőket: &#8222;Minden fiatal nő biztos volt abban, hogy mihelyst a választási reformot megszavazzuk, férjet fog kapni. A középiskolai tanulók azt várták tőle, hogy meg fogja szüntetni a latin nyelv tanítását, és le fogja szállítani a torták árát. Őrmesterek, káplárok dupla zsoldot reméltek tőle. A rossz költők pedig azth itték, hogy utána olvasni fogják az ő fűzfaverseiket is.&#8221;

	Az általános titkos választójog száz éves európai története után mi még mindig ilyen reményeket táplálunk ezzel a száz év óta vándorló idegen eszmével szemben.

	Nem sajátságos, tragikus egy helyzet a miénk? Nálunk még a liberális demokrácia alapelvei, azok az idegen eszmék se jutottak végleges érvényesüléshez, amelyeket ez hirdetett, s már nyakunkon az új irány, új, idegen eszmékkel és áramlatokkal. A nagybirtokrendszer kötöttségei, aránytalanságai még mindig szinte legyőzhetetlen akadályként tornyosulnak a népi fölemelkedés útján, s már küzdenünk kell a kapitalista feudalizmus ellen, amelyet a száz évvel ezelőtt szabadjára bocsátott liberalizmus hozott a nyakunkra kérlelhetetlen törvényszerűséggel. Miközben az új koreszméket emlegetjük, ugyanakkor még mindig másfél százados elődjeik illúzióit melengetjük, s ugyanezek borzalmas, vészterhes következményeivel kell szembeszállnunk.

	Nálunk a magyar közfelfogás általában azt hiszi, hogy azoknak az új koreszméknek jelentősége, amelyeket a magyar fejlődés szolgálatába kell állítanunk, elsősorban abban nyilatkozik, hogy megváltoztatják, átalakítják az országok kormányformáját. Hogy amint a francia forradalom gazdasági és politikai alapelvei az abszolutisztikus királyi hatalom helyére a parlamentáris, a népszuverenitáson nyugvó demokratikus kormányzatot, s a köztársasági államformát léptették, úgy a fasizmus vagy a hitlerizmus szükségképen a diktatórikus kormányrendszert ülteti mindenütt a régiek helyére. Ezeknek a koreszméknek átalakító hatása azonban nemcsak ebben, s nem is főleg ebben jelentkezik. Azt mondhatnánk, hogy hatásuk és érvényesülésük bizonyos értelemben független a kormányformáktól. De így volt ez a liberalizmus koreszméivel is. A francia forradalomnak elvi céljai közül a jobbágyfelszabadítást például Németországban vagy Ausztriában is megvalósították, az ottani abszolutisztikus, monarchikus uralmi rendszer további fenntartása mellett. Angliában ez az irányzat, ez az eszmeáramlat már jóval előbb, forradalmi erőszak nélkül, a fokozatos fejlődés útján összeforrt és összesimult a monarchikus, alkotmányos királysággal. De a monarchikus államok ugyanígy magukévá tették idővel az ipari, kereskedelmi szabadverseny elvét, vagy ennek alapfeltételét, a pénzhitel és pénzgazdálkodás új formáit, s a törvények előtti egyenlőséget, a közteherviselés, a sajtó- és gondolatszabadság intézményeit. Később ugyanezek az alapelvek Oroszországban is érvényesültek, anélkül, hogy a cári abszolutizmust köztársasági vagy parlamentáris kormányzat váltotta volna föl. A fasiszta, hitlerista rendszer fontos, alapvető újításai ugyanígy érvényesülnek világszerte a fennálló kormányformák érintése nélkül, azoktól függetlenül is. A köztársasági, demokratikus Franciaország a hadi üzemek államosítását, a közszükségleti cikkek nacionalizálását, a gazdasági érdekképviseletek kiépítését, a mezőgazdasági termelés bizonyos irányítását, a bankok nagyobb mértékű állami ellenőrzését, stb., stb., épp úgy programjába vette, mint a fasiszta, hitlerista Olasz- és Németország, vagy részben az alkotmányos Magyarország. Roosevelt ugyanúgy kénytelen volt ezekhez az eszközökhöz nyúlni, mint a monarchista Japán, vagy a diktatúrás [sic!] Portugália. Olaszországban a fasizmus új rendje összefér, megbékül a királysággal, Portugáliában a köztársaság, Ausztriában viszont a rendi állam keretei között tör magának utat.

	A diktatúrák, mint az új rendszer politikai, kormányzati, uralmi formái, megváltozhatnak, átalakulhatnak, az a folyamat azonban, amely az új, kollektív szellemű társadalmi és gazdasági rendet a régivel szemben életre hívja és uralomra juttatja, többé föl nem tartóztatható, és többé útjáról vissza nem fordulhat. A fasizmusnak egy neves francia ismertetője ide vonatkozó fejtegetéseiben egyebek közt azt a szellemes észrevételt kockáztatja meg, hogy az a szédítő ütemű technikai átalakulás, amely a termelés, a gazdasági élet felforgatásán keresztül szükségképpen kihat a politikai, közigazgatási, kormányzati gépezetek átalakulására is, ezekre is óhatatlanul új tempót, új formákat, új eljárásokat diktál. A gazdasági élet motorizálása, villamosítása úgyszólván ellenállhatatlanul maga után vonja az állampolitikai életformák motorizálását is. Azt az űrt, amely a gazdasági, technikai haladás átalakulása, meggyorsulása és a liberális állami, törvényhozási, közigazgatási gépezet lassú munkája között előáll, előbb-utóbb át kell hidalni. A feudális, patriarchális államkormányzat a lassú, nyugalmas, primitív kézigazdálkodás és termelés korszakának volt a politikai, állami, uralmi formája, ahogy a közlekedés akkori igényeit a kezdetleges delizsánc elégítette ki. A gazdasági liberalizmus, a szabad verseny, s a közlekedést gyorsító gőzmozdony együtt járt a parlamentarizmus szabadabb uralmi rendszerével. A technikailag motorizált új világ, a repülőgép korszaka, a politikában is a gyorscselekvést igénylő új állami és közigazgatási feladatok, a diktatúrák korát és kormányformáit hozzák létre.

	Ha ez a megállapítás nem is követelhet magának szó szerinti érvényességet, nyilvánvaló, hogy azokban az országokban is, ahol a parlamentáris-alkotmányos uralmi rendszer gyökerei, igazoltságai a legmélyebb tradíciókba nyúlnak vissza, előbb-utóbb keresni fogják az új, változott, gyors élettempójú gazdasági viszonyokkal együtt haladó, azokkal szorosabb kapcsolatot tartó, a gyorsabb cselekvést előmozdító parlamentális reformokat is. Baldwin angol miniszterelnök mondotta egyik parlamenti beszédében, hogy a diktatúrák cselekvési gyorsaság dolgában két évvel előtte járnak a parlamenteknek. Ha ez igaz, aminthogy van benne valami igazság, akkor ezt a gyorsasági és időkülönbséget a parlamentáris kormányzatoknak is előbb-utóbb ki kell valahogy egyenlíteniük.

	Az, hogy a kapitalista-liberális rendszer ma is Angliában a legéletképesebbs itt jelentkezik a legvitálisabb ellentállás az új kollektív szellemű diktatórikus irányzatokkal szemben, ez történelmileg egészen érthető. Egyrészt: Anglia, az angol impérium sajátságos helyzetéből, fejlődéséből, másrészt abból, hogy ennek a liberális-kapitalista rendszernek ott vannak a legmélyebb gyökerei. Éppen így a feudális-patriarchális rendszer annak idején a cári Oroszországban tartotta fenn magát a legtovább, mert erőforrásai, hagyományai, politikai, lelki előfeltételei ott voltak a leghatalmasabbak s ott tudtak a liberális-demokratikus gondolatvilágnak, azok új eszméinek legtovább ellentállni.

	*

	In Új Magyarság, 4. évf., 138. szám (1937. június 20.), 1-2., 144. szám (1937. június 27.), 1-2., 149. szám (1937. július 4.), 1-2., 161. szám (1937. július 18.), 1-2.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Fleissig Endre: Pláneurópa (1931)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6939295</link><pubDate>2025-10-28 13:07:15</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Előadás a Magyar Cobden Szövetség szemináriumában 1931. évi május hó 8-án.

	*

	Európa mai egész kulturális és szociális berendezettsége épp úgy, mint gazdasági élete a kapitalista társadalmi rendszerben gyökerezik. Kontinensünk jövő fejlődésének kérdését ennek folytán a kapitalizmus jövőjétől széjjelválasztani nem lehet. Ha mi tehát a következőkben a ma kétségtelenül igen súlyos bajokkal és nehézségekkel küzdő kapitalizmus nehézségeinek forrásait, a bajokon való segítség módozatait és az egész kapitalista rendszer intézményes tovább-fennállásának és fejlődésének lehetőségeit taglaljuk, úgy önkéntelenül eljutunk a nagy, Európa sorsának mikénti alakulását átfogó kérdésekhez.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Épp úgy azonban, mint ahogy nem lehet az európai kontinens jövőjének kérdését elkülöníteni a kapitalizmus jövő problémáitól, éppen úgy nem lehetséges a kapitalizmus jövőjéről beszélni anélkül, hogy a szabadkereskedelem kérdését ne érintenénk.&nbsp;

	A szabadkereskedelem kérdésének tárgyalása azonban, a cobdeni eszmék mai híveinek ezen szellemi-harci emelvényéről nem könnyű feladat, részemről mert az én álláspontom a szabadkerekedeimi elvek és ideálok tekintetében nemcsak gyakorlati szempontból ellentétes, mint a szabadkereskedelem ellenzőinek legtöbbjénél, kik csupán ezen iskola tanainak és célkitűzéseinek időszerűségét, illetve aktuális keresztülvihetőségét tagadják, de a szabadkereskedelem eszményi elveit kívánatosnak és helyesnek ismerik el. Az én álláspontom e téren elvileg is merő ellentétben áll a mai, úgy vélem, túlságosan a múltban gyökerező szabadkereskedelmi célkitűzések alapelgondolásaival.

	Remélem azonban, hogy ez mégsem fog a vendégjoggal való visszaélésnek tekintetni, ha további fejtegetéseim során a kérdések tárgyilagos taglalása folytán kimutatni igyekszem, hogy az említett felfogásbeli különbség az alkalmazandó eszközökre vonatkozólag ugyan igen, de az elérni kívánt cobdeni ideálokat illetőleg nem áll fenn.

	A kapitalizmusról az utóbbi években sokféle diagnózist állapítottak meg. Ha ezen tüneti vizsgálatok eredményeit sorra vesszük, úgy egészen csodálatos ellentmondásokra bukkanunk. Komoly és nem elfogult gazdasági diagnosztáknál is eléggé elterjedt az a kritikai felfogás, mely röviden összefoglalva, oda konkludál, hogy a kapitalizmus az úgynevezett Hoch-, illetve Spätkapitalismus - vagyis kései kapitalizmus - stádiumába lépett, ami egyben azt involválja, hogy a kapitalizmus levitézlett, vagy legalábbis levitézlőfélben van, s egy új, szocialista gazdasági és társadalmi rendnek lesz kénytelen helyét átengedni. Ezen felfogás alapvetően téves voltára a legjobban rávilágíthatunk, ha az ahhoz vezető indokokat vizsgáljuk. E vonatkozásban ugyanis mindezideig az volt az uralkodó nézet, hogy a kapitalista termelési rendszer, annak természetében rejlő gazdasági és szociális hatóerők révén, oly mélyen szántó és rendszeresen megismétlődő kríziseket idéz fel, amelyek előbb-utóbb ezen gazdasági rendszer bukásához kell, hogy vezessenek. Ma viszont, amikor a kapitalizmus éppen ezen kinövéseit, azaz tulajdonképpen gyermekbetegségeit, megszüntetni igyekszik, és a kapitalista termelésnek rendezettebb, kiegyenlítettebb mederbe való terelődése van folyamatban, akkor ezt minősítik a kapitalista rend végét jelentő tünetnek. Nyilvánvaló tehát, hogy itt valami baj van már a kezdeti diagnózisnál. Hogy a fönt említett két, azonos konklúziója ellenére, diametrálisan ellentétes felfogás közül teoretikusan melyik a helyesebb, az ehelyütt most nem kutatható, kétségtelen azonban, hogy a reális továbbfejlődés mikéntjének gyakorlati kérdése szempontjából mindkét felfogás hamis. Téves azonban azon másik, optimistább felfogás is, amelyre ehelyütt még rá kell mutatnunk, és amely a mai világkrízis strukturális jellegét egyáltalán tagadja, és azt csupán konjunkturális jelenségnek minősíti, egy természetes konjunktúra-hullámvonal erősen depressziós etapja gyanánt, amely után az újabb fellendülés az ismeretes gazdaságdinamikai törvényszerűséggel, kvázi automatikusan bekövetkezik. A mostani világválság gyökerei azonban mélyebbre nyúlnak, és a krízis nem csupán konjunkturális, hanem igenis strukturális jellegű. Ezen kérdés pedig, hogy tehát a mai gazdasági válság strukturális vagy konjunkturális jellegű-e, döntő jelentőségű, nemcsak elméletileg, hanem a leggyakorlatibb szemszögből is, mert hiszen kézenfekvő, hogy a gyakorlati élet szempontjából sem mindegy az, vajon csupán egy konjunktúra-hullámvonal éppen lefelé hajló görbéjének egy pontján állunk-e, vagy pedig ferde lejtőre jutott eddigi gazdasági rendszerünk.

	Mielőtt azonban ezen kérdéssel behatóbban foglalkoznánk, meg kell próbálnunk megkeresni azt az utat, amely egy helytálló kiinduló diagnózis nyomán talán önkéntelenül a fejlődés való és szükséges irányát tárhatja fel előttünk.

	Ha ezen vizsgálódásaink során a kapitalizmusnak az utóbbi évtizedek alatt, különösen azonban az utolsó évek folyamán tapasztalható alakulását követjük, úgy egy, a kapitalizmus alapelveivel tulajdonképpen ellentétes fejlődési irányt észlelünk.

	Látjuk ugyanis, hogy a kapitalista gazdasági rendszer, éppen a mai magas fejlődési fokán, az eddig élvezett teljes szabadságának helyenként önmaga szab határt, és az erők szabad játékát bizonyos tervszerű irányba terelni igyekszik. Ez az újszerű gazdasági irány, ha a maga, önként felvett formájában külsőleg talán nem, de lényegileg minden bizonnyal jelentékeny koncessziót jelent, és bizonyos mértékig a szocialista célokhoz való közeledést mutat.

	Ez a közeledés és ez az új, látszólag ellentétes fejlődési irány azonban nem jelenti tényleg azt, hogy a kapitalizmus megkezdte a szocializmus felé való fejlődést, hanem ellenkezőleg: a szocializmus ellen való, szükségessé vált hathatós védekezést. A kapitalizmus ezen fejlődési folyamatának gyökerei aránylag messzire nyúlnak vissza, és annak teljes áttekintése és helyes megítélése céljából elsősorban emlékeztetnünk kell azon, bár ismeretes, de nem eléggé figyelembevett körülményre, hogy a tulajdonképpen még igen fiatal kapitalista rendszer az utolsó két évtizedben oly nagy és nehéz feladatok elé állítódott, amelyekkel sikeresen megküzdeni - a kapitalizmust ugyanezen időkben ért számtalan támadás közepette - különleges segítőeszközök figyelembevétele nélkül jóformán lehetetlen lett volna.

	Ezen segítőeszközök egyike és talán leglényegesebbike azon szervezetek voltak, melyek már a háború előtt embrionális formában léteztek, és a háború alatti és utáni nagy gazdasági megpróbáltatások idejében, az erők racionálisabb és jobb kihasználását segítvén elő, erős mértékben kiépíttettek. Ezen, úgyszólván egy új energiagazdálkodást lehetővé tevő és rendszeresítő kartellszervezetek tervszerű kialakulása igen fontos állomása a modern gazdasági fejlődésnek. Talán még ennél is fontosabb azonban a kapitalista világ részéről történt önkritikai fölismerése annak, hogy a kapitalizmus a halál csíráit hordja magában, sőt termeli ki önmagából, ha nem képes a már szinte katasztrofális méreteket öltött gyilkos gazdasági versenyt és az azzal járó óriási erőpocsékolást saját erejéből megfelelő korlátok közé szorítani, és a gazdasági szabadság fentartása mellett, a kapitalista termelést ok- és tervszerűbb formák közé hozni.

	Ezen felismerés folytán adva volt a kapitalizmus vezetői részére a legfontosabb és egyúttal legkényesebb feladat: a további fejlődést oly irányba terelni, amely által az említett kórokozó csírák a kapitalizmus testéből eltávolíthatók, anélkül azonban, hogy egyúttal a kapitalizmus létalapja, a magántulajdon érintetlensége, valamint éltető ereje, az egyéni vállalkozói iniciatíva megtámadtatnék, és azáltal a kapitalizmus az államszocializmus karjaiba kergettetnék.

	Az eddigi, teljesen a korlátlan gazdasági szabadságra beállított 100%-os kapitalizmusban rejlő veszélyek helyes felismerése váltották tehát hát ki a most észlelhető átállítódási folyamatot, a kapitalizmus elveit fentartó, de tervszerűségi irányba. Az ezen új orientációban rejlő való lényeget azonban igen sokan félreismerték, és a kapitalista gazdasági rendszer felfokozásának tekintették. Ezen tévhit oka túlnyomólag arra vezethető vissza, hogy az említett átállítódási folyamat külsőleg a különböző nemzeti és nemzetközi kartellek formájában jut legkézzelfoghatóbban kifejezésre.

	Ha mi azonban már most a fentiek figyelembevételével nézzük az egyes országhatárokon belül és azokon túl menő kartellszervezeteket, úgy látjuk, hogy ezek a kapitalizmus kompromisszumalakulatai, mintegy áthidalás a 100 %-os gazdasági szabadságra beállított kapitalizmus és a kötött gazdálkodású államszocializmus között. A mai egyéni tervszerűségű kartellfejlődési irányzat tehát a kapitalizmus egy új, nagyjelentőségű etapjának előkészítője. Ezen fejlődési folyamat tudniillik végeredményében azt jelenti, hogy az eddigi túlzott gazdasági verseny és harc mindenki mindenki ellen racionálisabb mértékre redukálódik, és a konjunkturális elem a gazdasági életben szűkebb korlátok közé szorítódik, ami által úgy a fogyasztók, mint a termelők a nagy krízisek, valamint a kirobbanó konjunktúrák és az azokat követő depressziók káros kilengéseitől megszabadulnak.

	Ennek eredményeképpen természetesen a munkások és alkalmazottak munkalehetősége is biztosabbá és kiegyenlítettebbé, egzisztenciájuk tehát stabilabbá válik.

	Ez a kialakulófélben levő, új gazdasági rendszer, ha még távol is van a végső kialakulástól, úgy egy tudatos és szisztematikus kiépítés folytán egy olyan kapitalista tervgazdasággá fejleszthető, amely igen sok, ma reménytelennek látszó, nemzeti, nemzetközi, sőt összkontinentális probléma megoldását hozná magával úgy gazdasági, mint szociális és politikai téren is.

	A gazdasági fejlődés ezen új irányának nem eléggé általánosan történt felismerése azonban igen sok félreértésre adott okot. Éppen ezért szükséges megfelelően hangsúlyozni, hogy a kapitalista-tervgazdaság - a &#8222;Plankapitalismus&#8220; - a benne rejlő látszólagos ellentét dacára, nem egy contradictio in adiecto, hanem, mint a kapitalizmus és szocializmus közötti áthidalás, az individualista és kollektivista világszemlélet és gazdasági rendszer közötti ellentétek kompromisszumos összhangba hozása. A kapitalista-tervgazdaság tehát egy, tervszerű felépítésében kollektív jellegű, de a maga egyúttal megtartott egyéni kapitalista mivoltában individualista gazdasági rendszer, amelynek az egyes országhatárokon túlmenő térhódítása, a már említett előnyös belső kihatásokon kívül, további mélyreható változásokat hivatott előidézni.

	Az a bizalmatlanság, mely a szóban forgó új gazdasági iránnyal, illetve főleg annak a kartellgazdálkodásban megnyilvánuló formájával szemben tapasztalható, túlnyomórészt arra vezethető vissza, hogy a mai és most kifejlődő kartellrendszer gyakran azonosíttatik a háborús és háború előtti időkből ismert kartell- és egyéb monopóliumalakulatokkal. Ez az azonosítás azonban helytelen és jogosulatlan, miután a mai kartellek ezen névleges elődjeiktől alapvetően eltérnek. Meg kell azonban tárgyilagosan állapítani, hogy némely kartell túlzó és elhibázott politikája úgy nálunk, mint külföldön is, hozzájárul a kartellellenes hangulat felidézéséhez, és egyik oka a mai kartellirányzat tulajdonképpeni lényege gyakran tapasztalható félreismerésének.

	Mert, dacára a mai kartellgazdaság vitán felül egész más irányú és célú belső tendenciájának, sajnos, találkozunk még néha a háborúe lőtti kartellmentalitásba való visszaesésekkel, a kartellekben rejlő monopólium jelleg kidomborítása, illetve annak túlzott kiaknázása formájában. Ez azonban, ha sajnálatos is, de érthető, ha tekintetbe vesszük a mai gazdasági állapot átmeneti, forrongó jellegét, és bizonyos, hogy a kartellgazdálkodás várható és szükséges általánosabb kiépítése révén a mai egyes túlzások önmaguktól kell, hogy megszűnjenek.

	A mai kartellgazdasági irány jellegétől ugyanis teljesen távol áll a régebbi kartellekben megnyilvánult, úgyszólván offenzív tendencia. És ezzel összefüggőleg rá kell mutatnunk e helyütt a kartellek eddigi rövid, de jelentőségteljes fejlődési vonalára. A kartellgazdálkodás első etapja, a háború előtti kartellalakulatoknak kifejezett célja az úgynevezett árvalorizáció volt, ami által ezen kartellek jellegét a fent említett offenzív tendencia adta meg. A háború alatt és közvetlenül utána keletkezett kartellalakulatok viszont a szükség szülöttjei voltak, és mint ilyenek, inkább defenzív jelleggel bírtak, amennyiben a háborús és az azt követő gazdasági viszonyok nehézségeiben és veszélyeiben rejlő túlzott kockázatokat igyekeztek a termelők kartellbe való tömörüléssel csökkenteni. Ezekből fejlődtek ki azután, mint harmadik etap, a mai kartellek, amelyeket azonban sem a régebbi offenzív, sem pedig az azt követő defenzív karakter már nem jellemez. Jellemzi azonban őket elsősorban az a tény, hogy a kartell, mint olyan, megszűnt öncél lenni, és csupán eszköze, mégpedig, ha fontos is, de csak egyik eszköze az új, kialakulóban lévő, tervszerű egyéni gazdasági iránynak, azaz a kapitalista gazdasági rendszer mai szükségszerű átalakulásának. A mai kartellek lényege tehát a kompromisszumkarakter a kapitalista és [a] kollektivista gazdasági rendszer között, illetve az átmeneti jelleg a kapitalista-tervgazdaság rendszeréhez.

	Az ezután következő etap már maga a kialakult kapitalista-tervgazdaság rendszere, amelynek tehát szükségszerű fokozatos előkészítője a kartellfejlődés fent vázolt folyamata.

	A mai kartellgazdaság célja, a szükséges rentabilitás biztosítása mellett, a fogyasztás minél erősebb mértékben való növelése. Ez pedig csupán a termelés olcsóbbodását célzó, modernizáló és racionalizáló beruházásokkal érhető el reálisan, hogy az ezúton elért többlethaszon egy része az árak csökkentésére fordíttatván, fokozza a fogyasztók vételkedvét és vételképességét, tehát végeredményben: a termelést.

	A technika mai fejlettsége és állandó továbbfejlődése mellett, az iparnak ezen szinte állandó szükség jellegével bíró invesztíciós tevékenysége azonban lehetetlen volna egy, a réginél nem lényegesen stabilabb általános gazdasági fundamentum nélkül, mert hiába halad a technika, ha annak vívmányait a gazdasági élet átvenni és realizálni képtelen, mert, mint a kapitalizmus csikókorában fennállott minden terv- és rendszermentes versenyharc és fölös erőpocsékolás, lehetetlenné teszi az ily nagy tőkekockázatok vállalását.

	Ezen, a kapitalizmus további fejlődéséhez szükségessé váló erősebb, egységesebb és kiegyenlítettebb gazdasági fundamentum megteremtése a kartellgazdaság hivatása, és az ezáltal lehetővé váló lépéstartása a gyakorlati gazdasági életnek, a technika és a tudományok nagymérvű fejlődésével eredményezi az emberiség széles rétegeinek abban való részesülése lehetőségét. A gazdasági életben pedig a kartellgazdasági rendszer egy kiegyenlítettebb szociális atmoszférát hivatott teremteni, miután nemcsak a termelők, hanem épp úgy a fogyasztók és a munkásrétegek részére is nyugodtabb, s biztosabb alapot nyújt, és ezáltal ez eddiginél lényegesen kiegyensúlyozottabb szociálpolitikai viszonyok úttörője. Ha tehát nem hagyjuk magunkat a mai, kialakulófélben lévő kartellgazdaság egyes átmeneti kinövései által megtéveszteni - ami pedig, sajnos, gyakran tapasztalható -, úgy az ezen fejlődési irányban rejlő, fentiekben vázolt egészséges tendenciák tisztán felismerhetők. Hogy pedig a kartellek a fogyasztók részére hátrányos árpolitikát folytathatnak, ez ellen - azonfelül, hogy ez legtöbbnyire a termelés érdekeivel is ellenkezik - az egyetlen hathatós védelem: a kartell. Mert ezen veszély csak addig áll fenn, amíg a kartellszervezettség nem nyer általánosabb, szélesebb kiterjedést. Egyes megszervezett termelőágaknak módjában áll ugyanis a velük szervezetlenül szembenálló gazdasági egységeknél, a maguk szervezettségében rejlő erőt kihasználni, ha azonban a kartellgazdaság általánosabb kiépítettsége folytán egyenlően megszervezett egységek állanak egymással szemben, úgy az egyesek esetleges túlkapásai lehetetlenné válnak. S miután az emberek túlnyomó része termelő is, fogyasztó is egy személyben, a saját termelői minőségükben való szervezettségük védi őket fogyasztói mivoltukban is.

	Természetes azonban, hogy a kapitalista-tervgazdaság még eszközeiben sem merül ki csupán a kartellek intézményében és annak térhódításában; a kartell és a kartellszerű szervezetek azonban a bennük rejlő összefogó erők folytán a legalkalmasabb eszközei a kapitalizmus új irányának kifejlődéséhez.

	Amennyire a jövő kapitalizmusa tehát a régebbi korlátlan szabadságát a gazdasági életnek és versenynek módosítja és rendszerbe fogja, annyira életeleme marad továbbra is az egyébként minél nagyobb gazdasági és egyéni szabadság. A ma ötletszerűen agyonszabdalt fogyasztóterületek egységesítése és a gúzsba kötött áruforgalomnak, vámok és egyéb mesterséges akadályoktól való megszabadítása előfeltétele a kapitalista-tervgazdaság egészséges kifejlődésének is. E vonatkozásban is azonban csupán a tervszerű és céltudatos, gazdasági oldalról jövő evolúciós folyamat az, amely gyógyulást hozhat, nem pedig az eddigi protekcionista szellemmel ellentétes végletbe eső politikai jellegű rendszabályok és intézkedések. Ha tehát kívánatos cél a mai vámhatárok megszűnése, és Európára vonatkoztatva, egy lehetőleg teljes gazdasági egység kialakulása, úgy nem szabad páneurópai jelszavakkal és annak helytelen eszközeivel még a helyes célkitűzést is kompromittálni. Mert Páneurópát nem lehet politikai úton &#8222;felülről&#8220; megcsinálni, a páneurópai cél csak gazdasági úton, &#8222;alulról" és fokozatosan dolgozható ki, ha az arravaló gazdasági erők tudatosan abba az irányba dolgoznak, a politikai által csupán segítve, de nem vezettetve.

	A gyakorlati különbség egy megkonstruált Páneurópa és a gazdasági erők természetes és egészséges fejlődése során egységessé vált Európa között legjobban a két folyamatnak röviden vázolt szembeállítása révén mutatható ki.

	A páneurópai program szerint az egységesítés céljából rendelkezésre álló területnek egy hatalmas racionálisan dolgozó, termelő és fogyasztó egésszé kell átalakulnia. Ennek folytán minden, az ezen megteremtendő új gazdasági egység összes kívánalmainak és úgy pozitív, mint negatív szükségletének meg nem felelő gazdasági faktort, legyen az itt ipar, ott mezőgazdaság, bányászat, stb. fel kell áldozni. De mindezen az új rendszerbe bele nem illeszthető egységek önmaguktól is könyörtelenül áldozatul esnek, mert ezek, az új európai munkaprogramnak legmegfelelőbb, favorizált nagy termelési egységeivel szemben, egyszerre minden védelem nélkül kiszolgáltatva, igen rövid idő alatt elsatnyulnának és tönkremennének. Ennek ellenére ezen &#8222;tisztulási folyamatnak&#8221; minél gyorsabb tempóban való lebonyonyolódása volna eminens érdek, hogy az ezáltal a másik oldalon elérni kívánt előnyök mielőbb mutatkozhassanak, és hogy az új átalakulás átmeneti zökkenői és kezdeti nehézségei mielőbb leküzdhetők legyenek.

	Egy ilyen gazdasági kényszerátcsoportosulás azonban elsősorban - éspedig leginkább éppen a gazdaságilag leggyengébb országokban - további nagy tömegek pauperizálódását és a munkanélküliek számának óriási növekedését vonná maga után. A különböző nagyszámú fölöslegessé váló termelőhelyekben rejlő, mindaddig dolgozó és kereső tőkéket reprezentáló értékek értéktelenné válása pedig, nemcsak az egyes közvetlenül érintett magángazdasági egyedek részére, hanem az illető országok közgazdasága és nemzeti vagyona szempontjából is óriási veszteségeket jelentene. Mindezen bajokkal, nehézségekkel és veszteségekkel szemben huzamos ideig semmi előny nem volna kimutatható, mert még az ezen átalakulás folyamán kedvezőbb helyzetbe került termelőegységeknek is hosszabb időre volna szüksége, hogy az új, megnövekedett, és részben meg is változott feladatoknak teljes mértékben eleget tehessenek, s abból azután úgy a köz, mint a maguk részére eredményt és hasznot produkálhassanak.

	Egy ilyen, még egy általános fellendülés idejében is súlyos megrázkódtatásokkal járó radikális átalakulást, valamint annak válságos átmeneti idejét a mai gazdaságilag lerongyolódott és vérszegény Európa sem gazdasági, sem szociális téren nem bírhatja ki. Ennek esetleges keresztülerőszakolása tehát nem eredményezhet mást - még ha egy ilyen mesterséges áramlat számos, egyéb téren is fennálló nehézségeit figyelmen kívül is hagyjuk -, mint egy teljes káoszt, mielőtt még az elérni vélt előnyök elérhetők volnának.

	Nézzük most már ezzel szemben a gazdasági fejlődés természetes kihatásaképpen adódó másik utat egy európai egység kialakulásához. Az eddig elmondottak alapján is nyilvánvaló, hogy a kapitalista gazdasági rendszer új, tervszerű irányvétele nem szorítkozhat csupán az egyes országok belső gazdasági életére elszigetelt jelenségképpen, hanem, hogy annak az országok összességére nézve, tehát kontinentális viszonylatban is újat, valamilyen átalakulást kell jelentenie. Mert a kapistalista-tervgazdaság felé való fejlődés, az egyes országok közgazdaságán belül kialakuló kartellszervezetek megerősödése és kiépítése révén, nagy, racionálisan dolgozó egységekbe tömöríti az egyes országok különböző termelési ágait. Ez az újszerű gazdasági együttműködés, a többi országok hasonló szervezeteivel mind erősebben kollaborálván, megveti a nemzetközi kartellgazdálkodás alapját. Az ebből automatikusan kialakuló szerves nemzetközi együttműködése az egyes országok különböző termelési ágainak, teremti meg aztán a kiforrott kapitalista-tervgazdaság új nemzetközi rendjét. Az ezen új gazdasági irányban rejlő kollaboratív tervszerűségnek az egyes politikai országhatárokon túlmenő érvényesülése akkor is kialakulna, ha a kölcsönös nemzetközi gazdasági kapcsolatok nem volnának már eddig is igen sűrűek. Azáltal azonban, hogy ez a gazdasági egybekapcsolódás, a nemzetközi kartellek és egyéb gazdasági megállapodások révén már eddig is aránylag magas fokot ért el, nem kétséges, hogy a politikai határok respektálása a gazdasági erőfaktorok részéről mindinkább tényleg csupán politikai, államjogi szempontból állana fenn. Mert a nemzetközi kartellek, a nemzetközi közeledés terén való úttörő munkájukban, a gazdasági megegyezések mind sűrűbbé váló hálózata révén a meglevő politikai országhatárokat nem teszik ugyan fölöslegessé, de az azokban gazdasági szempontból rejlő akadályokat kiküszöbölik, áthidalják.

	Ily módon tehát látjuk, hogy a gazdasági erők önmaguktól is az európai erőösszefogás érdekében és az annak során bekövetkezendő teljes együttműködés irányában hatnak, mely egészséges és természetes folyamatot mesterséges és erőszakolt tervezetekkel csak feltartóztatni lehet.

	A kapitalista-tervgazdaság azonban eddig említett, gazdasági és szociális téren ható kiegyenlítő erején felül még egy téren fog, különösen egy európai egység kialakulása tekintetében, lényeges és kedvező változást előidézni. A kapitalista-tervgazdaság tudniillik az egyes országokon belül, azok termelő erői között egy mindinkább erősbödő érdekközösséget, összetartozási érzést teremt, amelynek kiterjedése az egyes országhatárokon túl, a gazdasági fejlődés menetével egyöntetűen bekövetkezik. Ily módon egy nemzetek közötti szolidaritási érzés váltódik ki, mégpedig nemcsak az egyes országok egymással korrespondáló társadalmi rétegei között, hanem a különböző országok különböző termelő rétegei között is, hiszen az egyesek érdeke automatikusan belekapcsolódik a nagy nemzetközi szervezetek minden tagjának érdekkörébe. Ez az ily módon önmagától, a gazdasági fejlődés természetes folyamata által kifejlődő, közös érdékéken alapuló összetartozási érzés idővel egy olyan nemzetközi szolidarizmushoz kell, hogy vezessen, amely az emellett fennmaradó nemzeti érzés mellett, az igazi, építő nemzetköziséget jelenti. Ennek a kapitalista-tervgazdaság nemzetköziségének, vagyis a közös érdekeken alapuló nemzetek közötti összetartozási érzésnek azonban épp oly kevés köze lesz a szocializmus által hirdetett harcos internacionalizmushoz, mint ahogy az egészséges és szükséges nacionalizmust fenntartja, de megtisztítja azt a ma gyakran tapasztalható, káros és fölösleges soviniszta kinövésektől.

	A gazdasági érdekek ilyformán kialakuló egybeszövődése a politikai érdekellentéteket is eliminálja, és egy állandó kedvező külpolitikai atmoférát teremt. Ennek folytán pedig a háború utáni betegségek egyik legkárosabbikának, a forszírozott autarchia-törekvéseknek enyhülése is bekövetkezne, ami viszont a háborús veszély és az oly nagy áldozatokat igénylő nemzetközi fegyverkezés megszűntét, illetve erős csökkenését eredményezné.

	Ezen újszerű nemzetközi szolidarizmus általános érvényű kialakulása talán hosszabb időt fog igénybe venni, de hogyha a kapitalista tervgazdaság kifejlődése elé mesterséges akadályok nem gördíttetnek, úgy kétségtelen, hogy a kontinentális viszonylatban ezen közös érdekek diktálta, nemzetek közötti összetartozási érzés egy euronacionalizmus összefogó erejével fog, mint további értékes alkotóelem, a kontinens egységesítése irányában hatni. Mindezen komponensek összhatásaképpen kialakul tehát előttünk egy egységes, és mind egységesebbé váló Európa képe, amely a természetes fejlődés kapcsán végül egy, a páneurópai elképzelés ideálját képező teljes egységgé válik. Ez az egység azonban nem teoretikus kényszer-rendszabályok torzszülötte, hanem a fövő fejlődés irányában fekvő kapitalista-tervgazdaságnak - a plánkapitalizmusnak - természetes gyümölcseképpen adódó Plán-Európa.

	Hogy tehát nem Páneurópa, hanem Pláneurópa a cél, az épp oly világos, mint, hogy egy egységes Európa nem lehet kiindulási pont, csak végeredmény, nem lehet alapköve, csak záróköve egy tervszerű fejlődési folyamatnak. Ezen felismerésnél is fontosabb azonban annak a köztudatba való átmenete, hogy az a fejlődési folyamat, amely e kívánt célhoz vezet, a kapitalizmus új iránya, az individualista-tervgazdaság, mert hiába ismerjük a helyes és kívánatos célt, ha az ahhoz vezető utat nem tudjuk megtalálni, vagy felismerni.

	Hogy a pláneurópai kifejlődés egyik gyakorlati oldalára rámutassunk, a következőkben meg fogjuk vizsgálni, hogy miként alakulna a pláneurópai egység kibontakozása gazdasági téren. Mert a pláneurópai fejlődés folyamán is szükségessé fog válni a kontinensnek egy egységesen dolgozó egésszé váló átalakulása és, ha a fentiekben rámutattunk a páneurópai program e vonatkozásban fenforgó akadályaira és veszélyeire, úgy nézzük most már, hogy miként oldja meg ezen legnehezebb kérdést a pláneurópai folyamat. A rendelkezésre álló gazdasági területek unifikálása ugyanis itt sem teszi elkerülhetővé az ezzel járó kiválasztódási folyamat nehéz feladatát. Ez azonban fokozatosan és egy, szinte magától kialakuló adottságképpen következne be, mint ahogy az egész kapitalista-tervgazdasági rendszer kialakulása éppen a tervszerűségben rejlő fokozatosság és természetes szükségszerűség jegyében történik. Márpedig tudvalevő, hogy még oly mélyreható változásoknak az organikus fejlődés irányában és tempójának megfelelő módon való bekövetkezte annyit jelent, hogy az azzal járó bajok és nehézségek a minimumra redukálódnak. És ezt látjuk a pláneurópai fejlődés során adódó kiválasztódási folyamatnál is.

	A többnyire öntudatlanul már ezen nagy célokat szolgáló kezdete e fejlődésnek tulajdonképpen még az egyes mai kartellalakulatok végleges létrejötte előtti időre nyúlik vissza. A nagy és komoly kartellek a gyenge és életképtelen szakmabeli egységeket ugyanis nem veszik fel a kartellbe, hanem azokat a jövő zavartalan üzletpolitikája érdekében felvásárolják, vagy egy egyenlőtlen, de szükséges versenyharcban eliminálják. Az ekképp megmaradt, kartellbe tömörült termelőegységek között azután a kiválasztódási folyamat a kartell működése során is tovább folytatódik. A mai kartellek tudniillik ebben a vonatkozásban is lényegesen különböznek régebbi elődeiktől, amelyek fő céljukat monopólium jellegük kihasználásában látván, még a leggyengébb termelőegységeknek is jobb prosperitást biztosítottak. A mai kartellek ezzel szemben, a korábban ismertetett jellegük és céljaik folytán, nemcsak, hogy nem erősítik az alkalmatlan termelőegységek pozícióját, hanem még a nagy és erős alakulatokkal szemben is oly fokozott igényeket támasztanak, hogy csak az igazán életképesek tudnak e követelményekkel végig lépést tartani. A kartellekbe tömörült vállalatok racionalizáló és modernizáló tevékenysége a termelés olcsóbbítása és a fogyasztás növelése céljából nagy és állandó erőpróba még erős vállalatok részére is, és főképpen a kartellgazdálkodás ezen tendenciája eredményezi kvázi automatikusan a kartellek keretén bülel folytatódó szelekciós folyamat. Nem lehetséges tudniillik a technika fejlődése által diktált mai éles tempót egyes vállalatoknak nem követni, mert ma egy iyen megállás az üzem fejlesztése terén, annak rövid időn belül való szükségszerű leállását vonja maga után.

	Ilyformán bizonyos idő múltán csupán a tényleg erős és életképes vállalatok maradnak aktív és dolgozó tagjai a kartelleknek, mely vonatkozásban azonban e helyütt természetesen még csak az egyes országok elhatárolt gazdasági területeinek alapulvétele mellett értetődik az életképesség kvalifikációja.

	A kartelleken belül végbemenő szelekció módozatai különbözőek, ezen technikai részletekre kitérnünk fölösleges, lényeges csupán az a körülmény, hogy bármely formában történik is egy kartelltag időleges, vagy végleges kiválása a termelők sorából, az mindig egy valamilyen formában eszközölt kártalanítás ellenében történik; történjék az a kartellkvóta leváltása, vagy az illető gyár teljes megvétele, vagy bármilyen más úton és módon. A kártalanítás anyagi terhét a kartell megmaradt aktív tagjai viselik. Ezen kiválasztódási, tisztulási folyamat során tehát az egyes áldozatai eső vállalatok mindenkor, a szakma összességétől megfelelő ellenértéket kapnak, az áldozatok tehát, amelyekkel a szükséges szelekció jár, nem vonnak maguk után sem olymérvű pauperizálódást, sem pedig oly vagyonpusztulást, mint azt a páneurópai konstrukció szelekciós folyamatánál láttuk. A pláneurópai, illetve plánkapitalista fejlődési folyamat tehát - mint látjuk - gyakorlatilag annyit jelent, hogy a magasabb célok és érdekek diktálta szükséges átállítódás veszélyes és göröngyös útja majdnem zökkenőmentesen tehető meg, anélkül, hogy akár gazdasági, akár szociális téren komolyabb súrlódásokat okozna, és anélkül, hogy a leépítésre kerülő részei a nemzeti vagyonnak egy megfelelő tőke-, vagy hozamérték nélkül pusztulnának el.

	Az ezen szelekciós folyamat során megerősödő és mind erősebb egységgé váló belföldi kartellek tovább folytatják fejlődési útjukat, most már az egyes országhatárokon túlmenőleg, egészen egy összkontinentális gazdasági egység kialakulásáig. A fejlődés ezen fokának elérésekor ismét szükségessé váló, végleges átállítódása az egyes termelési ágaknak egy racionálisan dolgozó, most már teljes egységet képező kontinentális gazdasági terület szükségleteire, akkor már nem képez súlyos feladatot, mert addigra a kapitalista-tervgazdasági fejlődés az immáron nemzetközi viszonylatban és mértékkel mérten nem eléggé életképes, vagy az illető termelési ág szempontjából nem elég kedvezően fekvő vállalatokat felszívta és kártalanította. Amennyiben pedig a fejlődés ezen stádiumában is fenmaradtak volna még egyes olyan termelőegységek, melyek továbbfennállása egy teljes kontinentális racionalizálás szempontjából nem kívánatosak, úgy ezen, nyilván nagy egységek, akkor épp úgy leváltásra kerülnek a hatalmas kontinentális termelő egységekké tömörült szakmabeli kartellszervezetek által, mint ahogyan a fejlődés korábbi során a kisebb egységek az egyes belföldi kartellek útján leváltattak.

	Ily módon tehát ezen, egészen sematikusan vázolt kialakulása egy pláneurópai gazdasági egységnek, a szintén természetes gazdasági folyamatot jelentő plánkapitalista fejlődésnek további organikus folyamányaképpen adódik.

	Hogy most már ezen fejlődési folyamat sok egyéb oly kérdésnek is természetes megoldását hozza magával, mely kérdések egyébként alig volnának kellően rendezhetők, azt látjuk, ha vesszük például Anglia szerepének kérdését egy páneurópai egység megteremtése esetében. A páneurópai konstrukció legtöbb kritikusa, joggal, egyik legnagyobb hibájául rótta fel ezen elképzelésnek, hogy az Angliát a kontinentális egységből kizárja. Ez a hibája a páneurópai elgondolásnak azonban önkéntelen és annak konstruált, mesterséges mivoltában rejlik. Mert amennyire Anglia egy mesterséges páneurópai alakulat keretébe még papíroson sem szorítható bele, annyira természetesen és önmagától adódóan tartozna bele egy pláneurópai egységbe Anglia is. Hiszen a kapitalista-tervgazdaság fejlődési folyamata során Anglia gazdasági élete épp úgy beleszövődne a kontinensen kialakuló érdekkapcsolatok sűrű hálójába, mint a kontinens többi országaié, és ennek folytán, kvázi automatikusan involválná Angliát is a pláneurópai egység, természetesen Angliának kontinentális és tengerentúli megosztott érdekeinek magától adódó mértéke arányában.

	Épp ilyen, egy önmagától szabályozódó folyamat természetességével rendeződne az európai gyarmatokkal való viszony kérdése is., valamint az Egyesült Államokkal szemben kialakuló relációja egy pláneurópai egységnek.

	Mindezen, és még sok egyéb lényeges kérdésen végigmenni egy előadás keretében természetesen lehetetlenség, foglalkoznunk kell azonban még a mezőgazdasági termelésnek a kapitalista tervgazdasági fejlődés keretébe való beilleszkedésével. A mezőgazdasági termelés természetesen nem maradhat ki a kapitalizmus tervszerűségi irányba való fejlődéséből, és éppen azért, mert a mezőgazdaság mindezideig a legkevésbé ismerte fel és illeszkedett bele a gazdasági élet ezen új irányába, lett az agrárkérdés a mai világválság egyik legsúlyosabb pontja, és a mezőgazdaság annak legmegtépázottabb áldozata. Márpedig kézenfekvő, hogy a mezőgazdasági tevékenységnek úgy a termelés, mint az értékesítés terén fennálló, úgyszólván teljesen rendszertelen és tervszerűtlen mivolta okozza annak immár katasztrofális méreteket öltött válságát. Ennek visszahatása a gazdasági élet egyéb ágazataira természetszerűleg oly nagy mértékben mélyíti ki az általános krízist, hogy az alapjaiban rendíti meg úgy a kapitalizmus fennálló, mint most kialakuló gazdasági és társadalmi rendjét.

	A mezőgazdaság beilleszkedése a tervszerű gazdálkodás rendjébe tehát a legsürgősebb feladat, és szerencsére ezen égető szükség felismerése [az] utóbbi időben mind jobban kezd tért hódítani úgy belföldi, mint nemzetközi viszonylatban is. Mindezeideig a legtöbb ország mezőgazdasága ahelyett, hogy maga is a tervszerű gazdálkodás útjára lépett volna, az ipari fejlődés ezen irányát ostorozta, és a kartelleket állította oda bűnbaknak a mezőgazdasági válság okozója és kimélyítőjeképpen. Hogy ma már az agrártársadalom úgyszólván mindenütt a maga részére is hasonló szervezeteket igyekszik megteremteni, az igen örvendetes fordulat a jövő kibontakozás szempontjából, mert a kapitalista-tervgazdaság intézményes kialakulásának egyik legfontosabb előfeltétele valósul meg ezáltal.

	Hogy a kartellekre kígyót, békát kiáltó agráriusok ma a legnagyobb méretű világkartell létrehozatalán fáradoznak, csak üdvösnek mondható. Hiszen Abraham Lincoln is azt mondotta egy miniszterének, ki egy tábornokra panaszkodott, hogy az most egészen más nézetet vall egy bizonyos kérdésben, mint azelőtt: &#8222;Mit kezdhetnék én egy emberrel, ki ma nem okosabb, mint tegnap volt&#8220;.

	De nem tekinthető hátránynak az sem, hogy úgy belföldi, mint nemzetközi viszonylatban egyelőre állami közreműködésre van szüksége a mezőgazdaságnak, hogy tervszerűen működő egységekbe legyen hozható, aminek főképpen a mezőgazdasági termelés elaprózott és széjjelágazó jellege az oka. Mindezen nehézség, karöltve a gazdatársadalom hagyományosan konzervatív és nehézkesebb gondolkodásmódjával sem jelenti azonban azt, hogy a nemzetközi agrárproblémák ne volnának épp úgy megoldhatók, és a mezőgazdasági termelés épp úgy tervszerűen megszervezhető, mint az ipari termelés.

	Hogy egy gazdasági tervszerűségen alapuló együttműködésnél aránylag milyen kis nehézségek áthidalása révén volna a mezőgazdaság mai fojtogató válsága megoldható, arra a legszemléltetőbben néhány számadattal világíthatunk rá. Itt azonban tulajdonképpen két kérdéskomplexumról, és annak megfelelőleg két megoldási módról lehet szó. Az egyik az európai agrárproblémák, elkülönítve a mezőgazdaság világválságától, a másik a nemzetközi agrárkrízis, mint világjelenség.

	Ha az európai problémákat elkülönítve vizsgáljuk - és vizsgálatunk alapjául a búzakérdést vesszük -, úgy látjuk, hogy Európa búzaimportra szoruló országainak átlagos évi behozatali szükséglete 170-180 millió q. A kontinentális búzaexport-országok maximális kiviteli fölöslege 20 millió q. Európa tehát minden körülmények között évi körülbelül 150-160 millió q tengerentúli búza behozatalra szorul.

	Hogy ily körülmények között a megoldás, európai viszonylatban, mily kézenfekvő és tisztán gazdasági feladatképpen, a kapitalista tervgazdaság keretén belül, és annak eszközeivel mily egyszerű volna, azt ezen beszédes számadatok mellett külön fejtegetni fölösleges.

	De, ha - szintén az eddigi számszerűségi alapon - világviszonylatban vizsgáljuk is a mai agrárkrízist, akkor sem találkozunk olyan problémákkal, amelyek megoldása leküzdhetetlen akadálynak volna tekinthető.

	A világ búzatermelése mintegy 1300 millió q, ebből a búzaexportáló országok 700 millió q-t termelnek, és az ebből exportra kerülő fölöslegük körülbelül 250 millió q, mely mennyiségben az ez idő szerinti orosz exportmennyiség körülbelül 20-25 millió q-val bennfoglaltatik. Az ezzel szemben fennálló behozatali szükséglete a világ búzaimportra szoruló országainak körülbelül 230 millió q. A világ búzaexport-fölöslege tehát alig 10%-kal haladja meg a fennálló importszükségletet; ha azonban ezen körülbelül 20 millió q-t kitevő túltermelési búzamennyiséget a világ össztermelési kvantumához, tehát az 1300 millió q-hoz, vagy akár csupán az export-országok termeléséhez, tehát 700 millió q-hoz viszonyítjuk, úgy látjuk, hogy a világtermelésnek alig 1&#189;, illetve 3%-a az a mennyiség, amelyről tulajdonképpen szó van. Azt hiszem, ezen számadatok sem igényelnek további kommentárt arra vonatkozólag, hogy az azokból megállapítható túltermelési foka a búzának semmi esetre sem lehet reális oka a ma kialakult pánik-áraknak és hangulatnak, és hogy tehát annak való okát máshol: az agrárgazdálkodás minden szervezettséget és tervszerűséget nélkülöző mivoltában kell keresni.

	Ha már most tekintetbe vesszük, hogy a különböző nemzetközi ipari kartellek - már eddig is - mennyivel súlyosabb problémákat oldottak meg a kérdéseknek tisztán gazdasági térre való terelése révén, a tervszerű gazdálkodás gyakorlati eszközeivel, úgy nem kétséges, hogy a mezőgazdaság problémái hasonló utakon és hasonló eszközökkel szintén megoldhatók. A lényegbeli különbség a két folyamat között csupán az, hogy az agrárgazdálkodás tervszerű összefogása, ellentétben az iparnál követett eljárással, az értékesítési oldalon kell hogy megkezdődjék, és csak azután lehet áttérni a termelési oldal tervszerű megszervezésére.

	Mert ameddig a mezőgazdasági termelvények értékesítésének mai kaotikus rendszertelensége és tervszerűtlensége fennáll, és ezáltal állandó bizonytalanságban tartja a mezőgazdaságot még afelől is, hogy legalább az önköltséget fedező áron fogja tudni értékesíteni termékeit, addig - különösen a mai legyengült és tőkeszegény európai mezőgazdaság - képtelen az agrártermelés oly égetően szükséges racionalizálására és modernizálására. Márpedig, a termelési oldalt tekintve, nincsen sürgősebb feladata az európai agrárállamoknak, mint termelésük mennyiségi és minőségi emelése, valamint olcsóbbá tétele céljából az összes, a mai haladásnak megfelelő racionalizálási munkálatok legalaposabb keresztülvitele.

	Természetes azonban, hogy az ezen nagyösszegű beruházásokat igénylő munkálatokat a mezőgazdaság mai labilis, kaotikus helyzetében képtelen elvégezni, nem vállalhatván az ezzel járó tőkekockázatokat sem. Tisztán áll előttünk tehát, hogy épp úgy, mint az ipari termelésnek, a mezőgazdaságnak is múlhatatlan szüksége van egy biztosabb, stabilabb, gazdasági fundamentumra. Ennek megteremtése a mezőgazdaság részére is csupán a kapitalista-tervgazdálkodás eszközeivel lehetséges, és kiindulási pontképpen, az értékesítési problémák megoldásával kell, hogy megalapoztassék.

	Mindezen kérdésekkel behatóan foglalkoztam múlt év őszén megjelent &#8222;Planeuropa&#8220; című könyvemnek (Planeuropa. Die soziale und wirtschaftliche Zukunft Europas.&nbsp;Verlag Duncker &amp; Humblot München-Leipzig) a mezőgazdaság problémáit tárgyaló fejezetében, és ehelyütt csak örömmel regisztrálhatjuk, hogy az azóta bekövetkezett események úgy regionális viszonylatban, mint a mostani világ-búzakonferenciák mind kézzelfoghatóbbá váló eredményei során igazolják a fentiekben csak röviden említhetett, könyvemben részletesen tárgyalt, kivezető út és megoldási mód gyakorlati lehetőségét.

	Ha pedig már napirenden lévő, aktuális problémákhoz érkeztünk, meg kell még röviden emlékeznem az európai vámok kérdéséről is.

	Az eddig elmondottak után talán fölösleges hangsúlyoznom, hogy a mai vámhatároknak minél szélesebb területen való eltűnése a kapitalista-tervgazdaságnak is célja, sőt előfeltétele. De ebben a vonatkozásban is csupán egy evolúciós, önmagától kifejlődő folyamat kapcsán képzelhető el az egészségesedési folyamat. Nem lehetséges ugyanis először vámokat megszüntetni, és azután a Gondviselésre bízni, hogy az érintett gazdasági területek miként tudnak alkalmazkodni az új helyzethez. Ilyen önkényes és teoretikus kísérletek nagyon megbosszulják magukat, és azok ellen a gazdasági élet egészséges önfentartási ösztönével védekezik. A vámhatárok megszűnésének pedig nem a gazdasági élet ellenére, hanem abból kiindulólag és azzal egyetértően kell bekövetkeznie, hogy a kívánt kedvező kihatások elérhetők legyenek. Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy a mai vámrendszer az európai gazdasági életnek egy, ma még igen lényeges alkotórésze, és egy, az évek hosszú során kialakult fejlődési folyamat eredménye. Márpedig semmilyen, a gazdasági fejlődés által megteremtett berendezését a gyakorlati életnek, így tehát a vámokat sem lehet megszüntetni, azok csupán fölöslegessé válhatnak, illetve fölöslegessé tehetők. Ez a fölöslegessé válás pedig csak a további gazdasági fejlődés során, és annak tudatos irányításával érhető el. Ezt a megoldási módot nyújtja és involválja a kapitalizmus új tervszerűsége iránya, amelynek tehát a ma fennálló vámfalak lebontása nemcsak célja és előfeltétele, hanem egyúttal természetesen bekövetkező következménye is.

	Ennek ellenére azonban a tervszerű kapitalizmus kifejlődése a teljesen szabad versenyt, ahogyan azt a múltban alkalmazták, természetesen kizárja, illetve azt a mai követelményeknek megfelelő rendszerrel helyettesíti. És ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy a múlt századbeli szabadkereskedelmi eszmékhez való ragaszkodás és azok alkalmazása a mai és a jövő gazdasági fejlődés tekintetében mennyire anakronizmus volna. Mert épp annyira, amennyire szükség volt a kapitalizmus ifjúkorában, annak kifejlődéséhez és megerősödéséhez a gazdasági versenynek semmilyen korlátozását nem tűrő szabadságára, épp annyira helytelen ezt, a fejlődés által túlhaladott álláspontot a kapitalizmus mai fejlődési fokán még alkalmazni akarni. Ami a kapitalizmus kezdeti és kifejlődés! periódusában nevelő és építő hatással volt, az ma, a fejlődés mai stádiumában, a kapitalizmus csődjéhez vezetne. Hiszen a középkorban például a háborúviselés sok szempontból szükséges, de mindenesetre a történelmi fejlődés szükségszerűsége volt, ami azonban nem jelenti azt, hogy a civilizáció, a technika és a népek mai általános fejlődési fokán a háborúviselés még mindig szükséges intézménynek volna tekinthető. Épp úgy, mint egy háború, a technika mai eszközeivel csak rombolást és úgy a győző, mint a legyőzött részére végpusztulást jelentene, épp úgy lehetetlen ma visszanyúlni a kapitalizmus középkorában dívott korlátlan szabadverseny rendszerére, amely a kapitalizmus és az egész gazdasági élet mai újkorának fejlettségi fokán oly gigantikus gazdasági háborúskodást jelentene, amelynek folyamán pótolhatatlan értékek pusztulnának el, és a kapitalista társadalmi rendszer úgy gazdasági, mint szociális téren menthetetlenül összeroppanna.

	Végkonkluzióképpen leszögezhetjük tehát, hogy hiába várnánk - a válságot csupán konjunkturális jellegűnek véve - az ismeretes gazdaságdinamikai törvényszerűség javulást hozó folyamatát, a felébredés igen fájdalmas volna, mert a mai válságból az egyetlen kivezető út, a kapitalizmusnak az individualista tervgazdálkodás irányában való strukturális átalakulása.

	És ugyanezen út, amely egyúttal a páneurópai célkitűzésekhez is vezet, elvezet a cobdeni ideálokhoz is: &#8222;áthidalni a szakadékot országok és országok, népek és népek között, és így megteremteni a béke atmoszféráját, azt a levegőt, amelyben erőteljesen fejlődhetik a gazdasági élet és kultúra&#8220;. A megvalósulás egyik fő feltétele azonban, a fent említett strukturális változás mibenlétének és szükségszerűségének, úgy a gazdasági, mint a politikai tényezők által való általános felismerése, mert, akár a nem kellő időben történő felismerés folytán, akár a politika túlkapásai révén, a kapitalizmus tervszerű irányának kifejlődése megakadályoztatik, vagy kitolódik, úgy nincs kiút a mai válságból, és a kapitalista társadalmi rend a múlté. Ez pedig a teljes káosz bekövetkeztét jelentené.

	A kapitalizmus tehát - habár strukturális válsággal küzd - nem a Spätkapitalismus, hanem a Plankapitalismus stádiumába lépett, és ha ennek folytán az individualista tervgazdálkodás elvét a jövő kapitalizmusa alapjaképpen elfogadjuk és magunkévá tesszük, úgy a kommunista manifesztum hírhedt jelszavával szemben, a neokapitalista manifesztum új jelmondata: &#8222;Világ termelői, szervezkedjetek!&#8220; minden válságon keresztül győzedelmeskedni fog.&nbsp;

	*

	Magyar Cobden Szövetség kiadása. Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadó Vállalat Rt. nyomása, Budapest, 1931
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Kalmár Gusztáv: Az Egyesült Államok geopolitikai törekvései (1940)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6939143</link><pubDate>2025-10-23 12:46:49</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Washington György, az amerikai Unió függetlenségi harcának vezére és első elnöke politikai végrendeletében azt hagyta meg népének, hogy a más népekkel való érintkezésben főleg kereskedelmi összeköttetésre törekedjenek, a politikai kapcsolat ellenben olyan csekély legyen, amiyen csak lehet. Egy ideig az Unió kormányai tartották is magukat Washington meghagyásához, de Monroe elnök 1823 végén, tehát alig egy negyedszázaddal Washington halála után, kiadta a híressé és egyúttal hírhedtté lett nyilatkozatot, amelyet róla Monroe-elvnek neveznek. Ez a nyilatkozat tiltakozás az ellen, hogy európai hatalmak újabb területeket szerezhessenek Amerika földjén, és egyúttal az ellen is, hogy beleavatkozzanak az amerikai államok ügyeibe.
]]></description><encoded><![CDATA[
	A nyilatkozat első része Oroszország ellen irányult, amely abban az időben Alaszkán keresztül dél felé terjeszkedett, a második fele pedig Spanyolország és a Szent Szövetség államainak szólt, mert az a hír járta, hogy közös erővel akarják megkísérelni a közép- és dél-amerikai államok függetlenségének megdöntését, vagyis a gyarmati helyzet visszaállítását. Ez a nyilatkozat az Unió első imperialista megnyilatkozása, és egyúttal a későbbi imperialista törekvések egyoldalú jogi alapja. A Monroe-elv ugyanis nem egyszerű tiltakozás, hanem burkoltan igénybejelentés az amerikai főhatalmi vagy vezető hatalmi állásra.

	Az Unió külpolitikai érdeklődése és tevékenysége, kisebb ügyektől eltekintve, eleinte hű maradt a washingtoni elvekhez, mert európai, ázsiai vagy afrikai ügyekbe nem avatkozott bele. Annál tevékenyebb volt azonban Amerikában. Minden újabb európai lépést a Monroe-elv megsértésének tekintett. Különösen Angliával ütközött gyakran össze. Grant elnök 1869-ben a Monroe-elvet még kibővítette azzal, hogy európai állam amerikai gyarmatát nem adhatja át egy másik európai államnak. Ezt megelőzőleg az Unió heves háborús fenyegetésekkel tiltakozott a franciák mexikói vállalkozása és Miksa, Habsburg főherceg császársága ellen. Franciaország meghátrált a fenyegetések előtt, Miksa császár pedig életével fizetett meggondolatlan vállalkozásáért és [az] amerikai imperializmus megsértéséért. 1850-ben Anglia azzal a tervvel foglalkozott, hogy a St. Juan-folyó és a Nicaragua-tó segítségével összeköttetést teremt az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán között. Bár Anglia a kiszemelt területet Moszkitó-királyság néven függetlenítette, az Unió mégis tiltakozott, sőt csaknem háború tört ki az Unió és Anglia között. Ezek a tiltakozások még csak negatív megnyilvánulásai voltak az Unió imperializmusának. Azonban ezzel párhuzamosan már megkezdte a hódító munkát is, de egyelőre csak a szomszédos vidékeken. Mexikó területéből kiszakította Texast, Arizonát és Kaliforniát. A területileg össze nem függő Alaszkát pénzért vásárolta meg Oroszországtól (1867-ben).

	A múlt század kilencvenes éveiben azonban, Cleveland és McKinley elnökök idejében, megkezdődött az amerikai imperializmus pozitív irányú működése. Az Unió most már nyíltan kimutatta, hogy főhatalomra, vezérszerepre törekszik Amerikában. Az első időszakban az Unió imperialista törekvéseiben a csatornakérdés állt első helyen. Amikor Lesseps, a Szuezi-csatorna építője, megkezdte a Panama-csatorna munkálatait, az Unió kormánya nem érte be a tiltakozással, hanem előkészületeket tett, hogy Nicaragua területén ő maga építsen csatornát, amelybe az európaiaknak semmi beleszólásuk sem lesz. A washingtoni államférfiak vitágosan látták, hogy a csatornára feltétlenül szükség van, és hogy annak legnagyobb hasznát éppen az Unió veszi majd. Míg más népek számára a csatorna elsősorban, sőt csaknem kizárólag gazdasági előnyt jelent, az Unió számára hadi tekintetben is rendkívül fontos. Az Uniót ugyanis két óceán határolja, és így kénytelen két oldalon is hajóhadat tartani. Szükség esetén azonban csak óriási kerülőút megtétele után, egész Dél-Amerikát megkerülve egyesülhet a két hajóhad egymással. Semleges, nemzetközi jellegű csatorna azonban erre a célra nem felel meg.

	Nagy megkönnyebbülést okozott, amikor Lesseps vállalata csődbe került. Az Unió magatartásából nyivánvaló volt, hogy nem engedi többé más kezébe jutni ezt a fontos tervet. McKinley elnök nyíltan meg is mondta, hogy az Unió legközelebbi feladata a csatorna kérdésének megoldása, de nem európai, hanem amerikai vállalatban. Még mielőtt a csatorna munkáit elkezdték volna, megszervezte a csatorna védelmének kiépítését. 1898-ban Kuba szigetén amerikai pénzzel szított zavargások törtek ki. Washington sietett a jó alkalmat felhasználni. Összetűzött Spanyolországgal, Kuba akkori urával. A háborúban az Unió győzött. Kuba amerikai védett állammá lett, Portorico, a kelet-ázsiai Fülöp-szigetek, és a Csendes-óceánban Guam-sziget az Unió első gyarmatai lettek. Az Unió háborús szerzeményeivel megvetette lábát az amerikai Földközi-tengerben. Ez azonban csak a kezdet volt, mert később, amikor a csatorna már elkészült, főhatalmát kiterjesztette a Haiti-sziget mindkét független államára, majd két év múlva, 1917-ben a dánoktól megvette a Virgines-szigetcsoportot. Ezzel az Unió hatalmába kerítette a Panama-csatornához vezető legfontosabb átjárókat.

	Az amerikai Földközi-tenger éppen olyan nagy mértékben az Unió birtokában van, mint az európai Földközi-tenger a legutóbbi évekig Angliáéban. Az Unió hatalmi helyzete azonban sokkal erősebb és biztosabb a Panama-csatornánál, mint Angliáé a Szuezinél, mert egyrészt az Unió területének déli része az amerikai Földközi-tengerre nyílik, másrészt maga a csatorna is az Unió birtokában van. Megszerzése igen egyszerű volt, és ez egyik jellemző megnyivánulása az Unió imperializmusának. Kolumbia dél-amerikai állam, a Panama-földszoros ura, hallani sem akart arról, hogy a csatorna tulajdonosa egyedül az Unió legyen. Erre Washington forradalmat robbantott ki Kolumbia Panama nevű tartományában, amelynek területén a csatornát tervezték. A forradalom két nap alatt győzött, az Unió pedig azonnal elismerte függetlenségét. Az óriási hatalommal szemben Kolumbia tehetetlen volt. A fiatal Panama köztársaság hamarosan megegyezett az Unióval. 25 millió dollárért nemcsak a csatornavonalat adta el, hanem a csatorna mindkét oldalán még 8-8 kilométer széles sávot is. Ez a terület a csatorna védelmére szükséges. Az Unió ugyanis a Panama-csatornát roppant erődökkel vette körül. Ez természetes is, mert a Panama-csatorna az Unióra még fontosabb útvonalat jelent, mint a Szuezi-csatorna Nagy-Britanniának. Ha valami idegen hatalom a csatornát hajózhatatlanná tudná tenni, az Unió tengeri haderejét két részre osztaná. Ma ez még nagyobb csapást jelentene az Unióra, mint a világháború előtt, mert az ázsiai és európai ügyekbe való beavatkozása miatt mindkét oldalán számolhat ellenséges támadással, illetve egyik oldalon sem léphetne fel teljes erővel. Hogy a nagy költséggel végrehajtott erősítések biztosítják-e a csatorna sérthetetlenségét, az ma még bizonytalan, mint minden erődé, amíg egy háború ki nem próbálja. Azt azonban előzetes tapasztalat nélkül is meg lehet állapítani, hogy a Panama-csatorna repülőgépről sokkal könnyebben és sokkal alaposabban tönkretehető, mint a Szuezi-csatorna, mert zsilipes szerkezetű. Ez az oka, hogy az Unió még ma is foglalkozik a Nicaraguán átvezető zsilip nélküli csatorna tervével.

	A csatornakérdés szerencsés megoldása az Uniót olyan geopolitikai és gazdasági előnyökhöz juttatta, hogy azt ma már egyetlen más állam sem teheti vitássá. Ha az Unió akarja, Közép-Amerika és részben Dél-Amerika államai is európai hatalmak részére hozzáférhetetlenek, megközelíthetetlenek. Egyetlen állam sincs ezen a területen, amely Unió-ellenes politikát merészelne folytatni. Ugyancsak a Panama-csatorna tette lehetővé az Unió csendes-óceáni hatalmának kifejlődését is.

	*

	Az amerikai imperializmus módszerei kissé különböznek az európai népekétől. Ezek a terjeszkedéseknél úgy jártak el, hogy megjelentek a kiszemelt területen, és azt több-kevesebb erőszakkal birtokukba vették. Az Unió azonban demokrata állam, és alkotmánya alapján is ellensége minden hódításnak. Az angolszász szellem azonban megtalálta az alkalmas módot, amely beleillik a XX. századba, és összeegyeztethető a demokratikus elvekkel is. Az amerikai imperializmus útját a dollár egyengeti. Az amerikai tőke a XX. század elejétől kezdve elárasztotta Közép- és Dél-Amerika államait. Nemcsak a mexikói, kolumbiai és venezuelai kőolajvállalatokban uralkodik az amerikai tőke, hanem hatalmában tartja sok helyen a legfontosabb közüzemeket (vasutakat, villamosüzemeket, stb.), sőt még a mezei gazdálkodást is. Közép-Amerika legfontosabb termelési ágai: a cukorgyártás, banán-és kávétermelés a hatalmas United Fruit Company kezében van. Ez irányítja a termelést, ez veszi át a termékeket is. Mivel versenytárs nélkül van, korlátlanul uralkodik a munkások és [az] eladók felett. A fejlődő amerikai államoknak rengeteg pénzre van szükségük. Közép-Amerika a szükséges összeget mindig az Uniótól kapta, Dél-Amerikában azonban jó ideig Anglia volt a fő hitelező, sőt a világháború előtt Németország is jelentékeny összeget hitelezett. Míg azonban az európai államok a hitelekkel csak gazdasági kapcsolataikat akarták erősíteni az egyre gazdagabb, tehát jó ipari piacnak fejlődő dél-amerikai államokban, az USA a gazdasági célok mellett politikai célokat is követ. A hitelek révén az Unió alkalmat talált az amerikai államok belső ügyeibe való beavatkozásra. Ez a dollár-diplomácia.

	Az újfajta imperializmus Roosevelt Tivadar idejében (1901-1909) élte virágkorát, és ő volt megalapítója is a híres Roosevelt-corollary-val. A corollary szó hozzáadást vagy magyarázatos toldást jelent. Roosevelt a Monroe-elvhez egy toldást csatolt. Ennek értelmében az Uniónak jogában áll más amerikai államok belső ügyeibe beavatkozni, ha azokban törvénytelenségek, jogtalanságok fordulnak elő. Mint Roosevelt kifejezte magát, ilyen esetekben az Unióra vár az a rendőri szerep, hogy a jogrendet helyreállítsa. Ez az elv, amely korlátlan lehetőséget nyújtott az Uniónak a beavatkozásokra, jellegzetes megnyilvánulása az imperialista szellemnek. A Szent Szövetség bukása óta Európában egyetlen kormány sem mert ilyen elvet hangoztatni. Az Unió természetesen nem maradt az elv kimondásánál, hanem a gyakorlatban is megmutatta, hogyan értelmezi. Kuba szigetével már 1901-ben elismertette jogát Kuba külpolitikájának felügyeletére, sőt jogot kapott a beavatkozásra is, ha a szigeten az amerikai állampolgárok életét vagy vagyonát veszedelem fenyegetné. Az Unió azóta több ízben csapatokat szállított partra Kubában, sőt beleavatkozott még az elnökválasztásokba is. 1912-ben Nicaraguában szálltak partra amerikai csapatok, és 1925-ig ott is maradtak, de egy év múlva újból 5000 amerikai katona ment Nicaraguába, hogy az Unióval barátságban élő elnök kerüljön uralomra. 1914-ben Mexikó kikötőjét, Vera Cruzt szállták meg az amerikaiak, 1915 és 1916-ban Haiti-sziget két állama, majd 1921-ben Panama köztársaság kapott amerikai katonaságot.

	Ugyancsak amerikai főuralmának érdekében karolta fel Pánamerika eszméjét, mert ennek alapján Amerika valamennyi államát egyetlen szövetségbe lehet tömöríteni. Ebben terjedelme, lakossága és roppant fejlett gazdasági élete folytán a vezető szerep az Unióé lenne. Ez a kísérlet azonban éppen az Unió más, kevésbé leplezett főhatalmi törekvései miatt eddig nem sikerült. Pánamerika gondolata már több mint százéves. 1826-ban az akkor még egységes Közép-Amerika, továbbá Mexikó, Kolumbia és Peru Panama városában értekezletet tartottak, hogyan védekezhetnének leghathatósabban Spanyolország ellen. Az értekezletre meghívták az Uniót is, de ennek képviselői nem jelentek meg. Washingtonban ekkor még a régi washingtoni szellem uralkodott, amely tartózkodott a beavatkozástól. A dél-amerikai államok több ízben tanácskoztak később is, de csak maguk között. 1889-ben azonban megváltozott a helyzet. Most az Unió hívta meg az amerikai államokat Washingtonba. Ez az első igazi pánamerikai kongresszus főleg gazdasági ügyekkel foglalkozott. Az Unió azonban iparkodott valami formában elfogadtatni vezető szerepét az amerikai kontinensen, de a gyanakvó dél-amerikai államok, főleg Argentína résen álltak, és tiltakoztak minden ilyen kísérlet ellen. A következő pánamerikai kongresszusok (eddig összesen tizet tartottak, a legutolsót 1940 júliusában Havannában) sikertelenül végződtek a gyanakvás miatt. Az Unió kíméletlen beavatkozásai a közép-amerikai államok ügyeibe nem tették kívánatossá a félelmetes &#171;coloso del Notre&#187;-val, azaz az &#171;északi óriással&#187; való barátkozást. A dél-amerikai államok, főleg az ún. ABC államok (Argentína, Brazília, Chile) szoros szövetségre léptek az Unió főhatalmi törekvései ellen. Washington kénytelen volt végül is engedni. Visszavonta katonáit a megszállott területekről, sőt 1930-ban visszavonta a hírhedt Roosevelt corollary-t is. Az 1937. évi buenos aires-i kongresszus ennek következtében már tisztultabb légkört talált. Hozott is három fontos határozatot: közös biztonsági szerződést, továbbá semlegességi és be nem avatkozási egyezményt. Azt azonban a ma is kormányzó második Roosevelt elnök személyes megjelenésével sem tudta kieszközölni, hogy az amerikai államok külügyminisztereiből állandó jellegű pánamerikai politikai testület alakuljon, mert attól féltek, hogy az Unió belerántja őket valami európai vagy ázsiai ügybe is. A latin államok ragaszkodnak ahhoz, hogy csak amerikai ügyekkel szabad foglalkozni. Az 1938. évi limai kongresszus még ennél óvatosabb volt. Az Unió, ismét Roosevelt kívánságára, közös vámpolitikát akart egész Amerika számára. Argentína azonban hevesen ellenezte ezt. A gyűlés azután el is vetette. A nemrég lezajlott havannai kongresszus magáévá tette ugyan a Monroe-elvet, de egyébként távol akar maradni az európai és ázsiai bonyodalmaktól.

	A pánamerikai kongresszusok története a lassú haladás ellenére is azt bizonyítják, hogy a gondolatnak van alapja, tehát nem puszta ötlet csak. Azonban, mint éppen a limai és havannai határozatok mutatják, hogy lényegbe vágó kérdésekben nem hajlandók az Unió terveit követni. A közös vámterület az Unió számára biztosítaná a latin államok piacait. Azonban ezeknek az államoknak igen nagy forgalmuk van az európai országokkal is. Argentína, Uruguay, Brazília termékeinek az európai államok jelentősebb piacok, mint az Unió. Nem akarják tehát ezeket elveszteni, de legfőképpen nem akarják magukat teljesen az Unió gazdasági és geopolitikai céljainak feláldozni.

	A pánamerikai gondolatnak ezeken kívül még egyéb akadályai is vannak. Az Unió lakossága faji, nyelvi és vallási tekintetben erősen különbözik a latin eredetű (spanyol, portugál) és katolikus vallású dél-amerikai népektől. Ezek elfelejtették már az anyaországgal szemben a gyarmati korban kifejlődött gyűlöletet. Egyre élénkebb a szellemi, gazdasági, sőt még a politikai kapcsolat is Spanyolországgal és Portugáliával. Ezekből az ősi országokból akarnak szellemi, erkölcsi és művelődési erőt szerezni, hogy népeik sikeresen ellenállhassanak az északi óriás vonzásának és nyomásának.

	*

	Az Unió geopolitikai törekvései nem szorítkoznak egyedül Amerika területére, hanem jellegzetes imperialista politikát folytat a Csendes-óceánon és Kelet-Ázsiában is. Először itt is Washington politikai végrendeletének szellemében járt el, vagyis mint eladó és vásárló jelent meg Kína és Japán kikötőiben. Ez a két kelet-ázsiai ország abban az időben (a múlt század közepén) még elzárkózó politikát folytatott. Az Unió hajóinak jelentős szerepük volt a kínai, de főleg a japán kikötők megnyitásának kierőszakolásában.

	Kelet-Ázsia és az Unió között egyre nagyobb lett a gazdasági kapcsolat. Rockefeller nagy kőolajtársaságának hatalmas méretű vállalkozása és szédületes üzleti eredménye minden amerikai előtt nyilvánvalóvá tette, hogy Kelet-Ázsia, elsősorban Kína rendkívül fontos gazdasági terület. Az egyre jobban fejlődő amerikai gyáriparnak piacra volt szüksége. Európában, Afrikában, Nyugat- és Dél-Ázsiában az európai verseny miatt az Unió gyáripari termékei nemigen juthatnak fogyasztópiachoz. Közép- és Dél-Amerika országai után az Unió legtermészetesebb piaca Kelet-Ázsia.

	Ez a gazdasági helyzet okozta, hogy az Unió tengerentúli geopolitikai törekvései Kelet-Ázsia felé irányultak, és ide irányulnak ma is. Ennek a törekvésnek estek áldozatul Spanyolország csendes-óceáni gyarmatai: a Fülöp-szigetek a Mariana-szigetcsoportban, Guam és Tutuila a Szamoa-szigetcsoportban (1898-ban). Ezt megelőzően birtokába vette a fontos fekvésű Hawaii-szigeteket, majd még több más kis szigetet, amelyek részben gazdátlan területek voltak.

	Az Unió csendes-óceáni és kelet-ázsiai terjeszkedése legsúlyosabban Japán törekvéseit érintette. A Hawaii- és Fülöp-szigeteken az Unió megjelenése előtt egymás után keletkeztek a japán települések, mert ezek a területek igen alkalmasak a japánoknak kivándorlási helyül. Az amerikai foglalás nemcsak a további japán terjeszkedésnek vetett véget, hanem részben a már letelepült japánokat is kiszorította. Ezenkívül az Unió kezdettől fogva ellene volt minden japán geopolitikai törekvésnek. A győzelmes orosz-japán háború (1904-1905) után fenyegető magatartásával a portsmouthi békében arra kényszerítette a kifáradt Japánt, hogy elégedjék meg a Kwantung-félszigettel és Szahalin déli felével. A világháború után pedig ismét az Unió fenyegetésére volt kénytelen Japán kiüríteni Kelet-Szibériát, és visszaadni a németektől elfoglalt Csingtaut Kínának. Az Unió ugyanis attól félt, hogy Japán kezébe keríti Szibéria és Észak-Kína hatalmas kőszén- és vasérctelepeit, és így gyáripara hozzájut az annyira fontos nyersanyagokhoz. A kivitelre dolgozó japán gyáripar azonban halálos ellensége az Unió gyáriparának Kelet-Ázsiában. Hogy lényegében miről is van szó, azt igen találóan így fejezte ki egy japán katonatiszt: a kínai kereskedelem Japán számára életszükséglet, Amerikának ellenben csak arra jó, hogy az irodista kisasszonyok selyemharisnyát és prémbundát viselhessenek, vagyis a jólét emelésére.

	A világháború, amelyben Japán az antant oldalán vett részt, nagy átalakulást okozott Japán és az Unió viszonyában. Oroszország veresége és a hosszú orosz forradalom Japánt megszabadította legalább egyelőre veszélyes szárazföldi ellenfelétől. Most már erőteljesebben léphetett fel a Csendes-óceánon. A németektől elvett Karolina- és a Mariana-Marshall-szigetek birtokában Japán geopolitikai helyzete a Csendes-óceánon hatalmas mértékben megerősödött, mert érdekterülete csaknem az Egyenlítőig lenyúlik, és érdekei megvédésére kitűnő támaszpontokat nyert bennük. A háborús szerzemény megtartása nem ment könnyen. Az Unió hevesen küzdött a fontos fekvésű Jap-szigetért, de ez mégis Japáné maradt. Az apró szigetek geopolitikai szempontból rendkívül fontosak, mert közbeékelődésükkel a Fülöp-szigeteket elvágják a Hawaii-szigetektől, és közbefogják a megerősített Guam-szigetet, amely ennek következtében jelentőségét veszti, mint amerikai flottabázis.

	Amikor a feszültség már csaknem a kitörésig fokozódott a Csendes-óceánon, az Unió Nagy-Britanniától támogatva felvetette a csendes-óceáni leszerelés tervét, így jött létre az 1921-1922. évi washingtoni értekezlet. A híressé lett, de azóta már érvényét vesztett tengerészeti egyezmény nemcsak Anglia, Unió, Japán, Franciaország és Olaszország nagyhajói viszonyszámát (5:5:3: 1,75) állapította meg, hanem nyugalmat teremtett legalábbis egyelőre a Csendes-óceánon. Az egyezmény 19. szakasza ugyanis megpróbálta útját állni a fegyverkezésnek, és ezáltal a fenyegető helyzet kiéleződésének. A 19. szakasz szerint Anglia, az Unió és Japán kötelezték magukat, hogy a szerződés megkötésétől számított 10 éven belül a 110. hosszúsági körtől (Borneótól) keletre új erődöket nem emelnek, hadihajóállomásokat nem építenek. De mind a három szerződő fél számára tesz kivételt. Az Egyesült Államok megerősíthetik a partvidéküket és a Panama-csatornát, a Hawaii-szigeteket, de kimondottan tilos megerősíteniük az Aleutákat. Anglia megerősítheti a kanadai szigeteket, továbbá Ausztráliát és Új-Zélandot, de kifejezetten tilos Honkong szigetén, és természetesen a többi csendes-óceáni brit szigeten új erődöket építeni. Japánnak tilos megerősíteni a Kurili-Riukiu- vagy Lucsu-(Loochoo)-szigeteket, és természetesen az újonnan szerzett Karolina-Marshall-, stb. szigeteket. Kimondották, hogy a már meglevő erődök fenntarthatók, javíthatók, de új rendszerre át nem alakíthatók.

	*

	A washingtoni egyezmény a tájékozatlan japán közönségben először általános megdöbbenést, majd óriási felháborodást keltett. A világháborút számba sem vehető veszteség nélkül átélt és a különböző szállítások következtében meggazdagodott ország elérkezettnek látta az időt olyan hatalmas haditengerészet kiépítésére, amely vetekszik az angol és az amerikai tengerészettel. Már a világháború alatt hat új nagy 30.000-34.000 tonnás csatahajót, és két 27.000 tonnás cirkálót és számos kisebb hajót építettek. A washingtoni szerződés idején pedig minden eddiginél nagyobb csatahajók (superdreadnought) készültek a japán hajógyárakban. A megállapodás értelmében nemcsak a tervbe vett nagyarányú fejlődésről kellett lemondani, hanem a két épülőben levő félig kész csatahajót is szét kellett szedni. A felháborodott közvélemény azzal vádolta a bizottság japán tagjait, hogy eladták magukat Amerikának. Több tengerésztiszt a &#171;nemzeti szégyen&#187; miatti fájdalmában öngyilkos lett. Nincs művelt nép, amelyik olyan érzékeny lenne nemzeti önérzetében, mint a japán. Ez nemcsak annak a nagyszerű erénynek következménye, hogy minden japán szinte imádásig szereti faját és hazáját, hanem annak is, hogy a japán új nép a kultúrnépek között még nem szokta meg, hogy érzelmeit elfojtva készüljön a leszámolásra.

	Japán azonban csak látszólag lett vesztes az egyezmény megkötésével, mert ellenkezően, az Unió a vesztő fél. Japán rendkívül sokat nyert a 10 éves biztonsági idővel, amelyre nagy szüksége volt. A világháború folyamán kitűnt, hogy Japán hadikészültsége, erődeinek felszerelése a modern hadviselés és védelem következményeinek már nem felel meg. Ezért a háború befejeztével lázas készülődés indult meg, ami óriási pénzösszegeket kívánt. Különösen kapóra jött az erődítés 10 éves tilalma, mert Anglia és az Unió biztosan várható erődítési munkái Japánt hasonló, igen költséges munkákra kényszerítették volna, így nemcsak sok százmillió yen kiadásától menekült meg, hanem megakadályozta, hogy Anglia modern erőddé alakítsa Hongkongot, az Unió pedig Manillát a Fülöp-szigeteken, és megerősítse a rendkívül fontos Guamszigetét a Mariana-szigetek csoportjában.

	Az egyezmény elfogadása az Unióra tulajdonképpen annyit jelentett, hogy védelem nélkül hagyja a fontos és értékes Fülöp-szigeteket, mert ezeket Guam nélkül megvédeni nem lehet. A Fülöp-szigetekhez legközelebb eső amerikai megerősített flottabázis Pearl Harbor a Hawaii-szigeteken 4762 tengeri mérföldre esik Manillától, a szigetek fővárosától. Mivel a legnagyobb hadihajók tevékenységi sugara is legfeljebb 2000-2500 tengeri mérföld, nyilvánvaló, hogy a Hawaii-szigetekről nem lehet eredményesen védeni a Fülöp-szigeteket, mikor a támadónak feltételezett Japán 1300-1500 mérföldre, a rendkívül erős Taiwan (Formoza) pedig mindössze 540 mérföldre fekszik. Az amerikai haditengerészeti szakértők tiltakoztak is Guam feladása ellen, mert az Unió egyáltalában nem nélkülözheti ezt a nagyszerű helyzetű szigetet. Guam ugyanis a Hawaii- és a Fülöp-szigetek között fekszik, Manillától mindössze 1500 tengeri mérföldre, tehát körülbelül éppen annyira, mint a japán Yokohama.

	Még le sem járt az 1922. évben kötött 10 éves washingtoni egyezmény, az angol kormány 1930 tavaszán újabb értekezletet hívott össze Londonba. Japán a régi egyezmény megváltoztatását követelte. Mivel az egyenlőségről szó sem lehetett, legalább azt iparkodott elérni, hogy Japán, Anglia és az Unió csatahajóinak viszonyszáma 3:5:5 helyett 3,5:5:5 legyen. Kérelmét azonban visszautasították. London a tárgyalások eredménytelenségét látva, legalább azt igyekezett elérni, hogy az erődítési tilalmat hosszabbítsák meg. Japán viszont most már nem volt hajlandó ezt elfogadni, sőt még az Unió is szabad kezet követelt. Amerika közben alapos értesüléseket szerzett a nagyarányú titkos japán erődítésekről. Pótolni akarta a 10 éves mulasztást. Swanson amerikai tengerészeti államtitkár nyíltan kijelentette: &#8222;Erődítésekre erődítésekkel, fenyegetésekre fenyegetésekkel kell válaszolni!&#8221; 1934 őszén újabb tanácskozás kezdődött, de a helyzet enyhülés helyett csak jobban kiéleződött. Japán csak a teljes egyenlőség alapján akart tanácskozni, de a két angolszász hatalom hallani sem akart erről, sőt baráti megállapodást kötöttek, hogy ezt az elvet sohasem fogadják el.

	Japánban ekkor már mindenki látta, hogy tárgyalásokkal eredményt nem lehet elérni. Megkezdődött a néphangulat előkészítése az Amerika elleni háborúra. Araki tábornok, a japán hadsereg egyik vezető embere 1934. április 30-án nyíltan kijelentette, hogy &#8222;az Amerika elleni háború nemzeti kötelességgé lett&#8221;. Takahashi tengernagy még határozottabban nyilatkozott: &#8222;Amerika megfojt bennünket. Ha nem várakozunk túlságos[an] sokáig, győzelmünk feltétlenül biztos. Ehhez azonban szükséges, hogy védelmi vonalunkat olyan meszszire toljuk előre, hogy az ellenség egy váratlan napon ne jelenhessék meg vizeinken!&#8221; Ezek után nem volt feltűnő, hogy 1934 végén Tokió kijelentette, hogy az 1930-ban megújított washingtoni egyezményt továbbra nem ismeri el érvényesnek, hanem egyenlőséget követel. Hogy szavának nyomatékot adjon, 1935 nyarán hatalmas haditengerészeti gyakorlatot tartott 192 hajóval és 200 repülőgéppel a Kurili-szigetek és Alaszka között, vagyis nyíltan Amerika-ellenes éllel. A három hónapig tartó gyakorlat azzal a megnyugtató eredménnyel végződött, hogy a Kuril-szigeteknél vívott csatát elméletileg a japán hajóhad nyerte meg az amerikaival szemben.

	A hatalmas felvonulás, amelyhez hasonló Kelet-Ázsia vizein eddig még nem volt, általános feltűnést keltett, és úgy látszik, meggondolásra késztette a két angolszász államot. 1935 végére ismét összeült a haditengerészeti értekezlet Londonban. Japán most taktikát változtatott. Nem a felszerelésben követelte az egyenlőséget, hanem a leszerelésben. Azt javasolta, hogy minden állam csak parti védelemre alkalmas hadihajókat építhessen és tarthasson szolgálatban. Ez annyit jelentett, hogy elfogadása esetén szét kell szedni minden csatahajót és nagy cirkálót. Az Unió és természetesen Nagy-Britannia rögtön visszautasította a javaslatot, mert nagy hadihajók nélkül távoli imperialista célokat nem lehet megvalósítani. Ellenben Japánra óriási előnyt jelentett volna, mert ebben az esetben egyedüli úr marad a Távol-Keleten. Japán számára ezek után nem volt más választás, mint az értekezletet elhagyni, mert csak így nyerhette vissza cselekedeti szabadságát. Ezzel megkezdődött a versenyfutás a Csendes-óceán feletti uralomért.

	*

	Nézzük most, hogy milyen erők állnak egymással szemben a Csendes-óceánon. A washingtoni egyezmény szerint Anglia és az Unió tengeri hadereje ilyen viszonyban van: 5:5:3, tehát összevonva 10:3. Az Unió haditengerészeti államtitkárság 1937. évi kimutatása szerint a három állam tengeri hadereje tonnában kifejezve a következő: Anglia: 1129.000 tonna, Unió: 982.000 tonna, Japán: 706.000 tonna. Nyilvánvaló, az arányszám Japán javára módosult. Még nagyobb meglepetést keltett, hogy a két angolszász ország hajóhadában sok az elavult vagy erősen csökkent értékű egység, ellenben a japán hajóhadnál ez nemcsak abszolút mértékben, hanem viszonylag is jóval kevesebb. A régi egységek leszámításával Angliának 653.000 tonna, az Uniónak 651.000 tonna, ellenben Japánnak 562.000 tonna modern hajóhada van, vagyis nagyon megközelíti ellenfeleinek erejét. Mivel nem valószínű, hogy esetleges háború esetén mindkét állam teljes hadi erejével mehetne Japán ellen, nyilvánvaló, hogy Japán helyzete egyáltalán nem reménytelen.

	Felbecsülhetetlen előnyt jelent Japánnak, hogy otthon van. Hajói folyton számíthatnak a legmodernebb módon kiépített hazai támasztópontokra. Még fontosabb ez a repülőgépeknek. Anglia és az Unió csak repülőgépanyahajókkal tudják támadásra alkalmas távolságra vinni repülőgépeiket, főleg a nehéz bombavetőket. Ebből a szempontból Japánra az Uniónál veszedelmesebb ellenfél Oroszország, mert Vlagyivosztokból a nagy japán gyárvárosok aránylag könnyen elérhetők.

	Japán háború esetén az Unióra (és Angliára) nézve roppant várat jelentene, amelyet nemhogy megostromolni, de még megközelíteni is nehéz. Délen a Kelet-kínai-tenger bejáratánál, a rendkívül fontos Fucsien-szorosban Taiwan (Formoza) és a szemközt fekvő Pescadores-vagy Hoko-szigetek erődjei állják el az utat. A Ryu-kyu- vagy Lucsu-szigetek között az egyik legnagyobb japán erődrendszer akadályoz meg minden áttörést. Ennek az erődítésnek középpontja az Amami Oshima-sziget. A Koreai-szoros japán oldalán Sasebo-, a koreai oldalán Shinghai- és Rashin-erődök állnak őrt. Fenn északon Hokodate és Csuraga tartják szemmel Vlagyivosztokot és az északi bejárókat. Mivel Japán nagy városai (Yokohama, Tokió, Oszaka, stb.) a Csendes-óceán felőli oldalon feküsznek, Japán arca a Csendes-óceánra néz, szembe legnagyobb ellenfelével, az Unióval. A hátsó oldalán teljesen biztosított szigetországot ezen az oldalon is egész erődrendszerek védik hirtelen meglepetések ellen. A Bonin-szigetek, továbbá a Jap-, Pala- és Jalit-szigetek mélyen és kényelmetlenül beékelődnek az Unió és a Fülöp-szigetek flottabázisai közé.

	Az Unió természetesen követi Japán példáját. Nemcsak régi állásait tartja, hanem folyton előbbre tolja Japán felé erődjeit. Éles szemmel felismerte a Csendes-óceán északi résein szétszórt szigetek nagy stratégiai értékét. Bár a Hawaii-, Wake-, Marcus-, Guam-, Midway-szigeteket spanyol, illetve angol hajósok fedezték fel, mégis mind amerikai kézben vannak, mert se a spanyolok, se az angolok nem értékelték nagyszerű helyzetüket. Igaz, hogy nem is esett útjukba a régi spanyol és angol hajóknak. A szigetek között legfontosabbak a Hawaii-szigetek. Az Unió és a Fülöp-szigetek között óriási távolság van: körülbelül 14.000 kiométer, Panamától számítva pedig 17.500 kilométer. A Hawaii-szigetcsoport csaknem pontosan középső helyet foglal el Panama és a Fülöp-szigetek között, mert Panamától 8700, a Fülöp-szigetektől pedig 8800 kilométerre fekszik. A jóval északabbra fekvő San Franciscóval már más a helyzet, mert ettől csak 4800 kilométer távolságra fekszik. A Hawaii-szigetek vonalán még más szigetek is feküsznek: Wake-, valamint Guam-sziget, és valamivel északabbra Midway-, és Marcus-szigetek. Midway- és Marcus-sziget azonban kicsiségük és terméketlenségük miatt mint nagy hajóállomások nem jöhetnek tekintetbe. Ellenben igen alkalmasak repülőállomásoknak.

	Az említett szigetek és szigetcsoportok segítségével az Unió rendkívül erős állásokat épített ki a Csendes-óceánon, hogy útját állja Japán terjeszkedésének. Az amerikai erődvonalak a hazai megerősített kikötőkből indulnak ki.

	A nyugati oldalon az Unió lázas gyorsasággal egész sereg erődöt épített. San Diego, Los Angeles, San Francisco és Seattle mindmegannyi flottatámasztópont. Legfontosabb azonban Panama, az amerikai hadiművészet egyik csodája. Az erővonalak ezektől a Hawaii-szigetek felé irányulnak, és itt, az Oahu szigeten épült hatalmas Pearl Harbor-kikötőben futnak össze. Ez az amerikai Gibraltár. Az elnevezés természetesen csak Pearl Harbor erejét akarja jellemezni, mert a helyzete egészen más, mint az angol Gibraltáré. Pearl Harbor után Guam-sziget a következő amerikai tengerészeti támasztópont, és ezután a Fülöp-szigeteken Cavite következik Manilla mellett. Ez az erővonal tehát valósággal bekeríti délről Japánt. Hogy a munka teljes legyen, északon, az Aleuta-szigetek egyikén, Unalaskán is hatalmas erősség épült: Dutch Harbor, az északi Gibraltár. Az előretolt amerikai támasztópontok közül Guam közelíti meg legjobban Japán szívét, mert 2700 kilométerre esik Tokiótól, a japán fővárostól, és ugyanannyira Oszakától, a japán Manchestertől. Manilla is csak 500 kilométerrel fekszik távolabb, mint Guam. Ellenben Dutch Harbor már 4400, Pearl Harbor pedig több mint 6000 kilométerre esik a japán fővárostól.

	Ezek a hatalmas távolságok már önmagukban is nagy akadályt gördítenek minden japánellenes amerikai fellépés elé. Még jobban megnehezíti ezt, hogy Guamot a hajdani német csendes-óceáni szigetek japán birtokba jutása óta a japán erődök, búvárhajó-rejtekhelyek és repülőterek egész serege veszi körül, Manilla pedig összehasonlíthatatlanul közelebb van Taiwanhoz, a nagy japán tengerészeti támasztóponthoz, mint Pearl Harborhoz. A stratégiai helyzet tehát az angolszász hatalmak erőlködése ellenére is Japánnak kedvez. Japán biztosítani tudja csendes-óceáni uralmát anélkül, hogy megtámadná a 15.000 kilométerre fekvő amerikai partokat, ellenben az Uniónak (és Angliának) otthonában kell Japánt felkeresnie.

	*

	In Katolikus Szemle, 54. évf., 9. szám (1940), 327-335.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Szerényi Nándor: Nemzetek vesznek, nemzetek lesznek (1918) - Részlet]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6938873</link><pubDate>2025-10-13 10:22:13</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Bevezető

	&#8222;Nemzetek vesznek, nemzetek lesznek.&#8221; Deák Ferencnek ez az idézete klasszikus sírfeliratává lett a lengyel nemzetnek. És ma, amikor ennek a sírfeliratnak másik fele is valóra válik, mikor az emberiség életének olyan szokatlan jelenségével állunk szemben, hogy egy halálra ítélt nép a történelem lapjain feltámad, ma megkap a kérdésnek az érdekessége, hogy miféle törvényszerűségek okozzák a népek, nemzetek keletkezését, felvirágzását és pusztulását
]]></description><encoded><![CDATA[
	Amilyen ócskának tetszik ez a probléma történelmi szempontból, annyira érdekesnek tartom etnobiológiai szempontból, azaz, ha úgy teszem fel a kérdést, hogy mik voltak azok a környezet, az anyaföld, szóval a biológiai viszonyok által adott tényezők, melyek végzetszerű következetességgel határozták meg a népek kulturális, etnikus és szociális fejlődésének görbéjét.

	Ezt a szót használom: végzet; nem valami természetfölötti hatalomként, hanem abban az értelemben, ahogy a görögök istenei is tehetetlenek voltak a Fátummal szemben. És ha mi mérnénk, hogy annyira őszinték legyünk magunkkal szemben, mint voltak a görögök, akkor abba kellene hagynunk ódon, antropocentrikus felfogásunkat a &#8222;természet uráról&#8221;, akkor végül nem a magunk képét és hasonlatosságát erőszakolnánk a világra, hanem megkeresnénk magunkban és történelmünkben azokat a vonásokat, melyeket a világ alakított ki bennünk. Végzet a természet szabta feltételeknek az az összessége, mellyel meg kell alkudnia, melyhez alkalmazkodnia kell minden népnek, ha naggyá akar lenni, és amellyel szembekerülve, [a] vesztébe rohan. Törvényszerűségeinek kifürkészése talán valóra válthatja a maeterlincki jóslatot: &#8222;Ha csak félannyi energiát áldoztunk volna, mint kertünknek egy kis virága, hogy azon a sokféle kényszeren, mely alatt görnyedünk, például a fájdalmon, az öregségen, a halálon könnyítsünk, szabad hinnünk, hogy sorsunk igen különböznék a maitól.&#8221; Igen, ha szemébe néztünk volna azoknak a geopolitikai, etnopolitikai, gazdasági és társadalmi problémáknak, melyeket a háború akar megoldani, ha nem folyfattunk volna sfrucc-politikát, akkor biztosak lehetünk, hogy sorsunk igen különböznék a maitól.

	Úgy érzem, hogy ma itt az ideje, hogy az állat- és növénybiológiához hasonlóan, mely a növények és állatok életének determinánsaival foglalkozik, végezzünk etnobiológiai kutatásokat is. Indokoltnak tartom annál inkább, mert Max Verwornnak és iskolájának vizsgálatai egyre bizonyosabbá teszik, hogy lelki világunknak meghatározói az idegrendszerünkben végbemenő asszimilációs és disszimilációs folyamatok, és ennélfogva az egzakt vizsgálódások körébe vonhatók.

	Megpróbálom, hogy néhány nagy vonásban megrajzoljam a múltaknak és talán a jövőnek is etnobiológiai képét.

	Lesznek - vesznek

	Klasszikus műveltségünknek a sajátsága, hogy a görög Olümposzt a világ köldökének nézzük, és egyedül azt becsüljük, ami tőle nyugatra van, ami pedig keletre történt, azt barbárnak tartjuk. Ebben a régi hérodotoszi látókörben láttuk eddig egész történelmünket, mely nem volt más, mint imperiális törekvéseknek véres inkarnációja; így rendeztük be társadalmi életünket; mi következhetett belőle más, mint ami minden az élettel kapcsolatos dolognak a sorsa: vagy kövületté válik, vagy tovább fejlődik. Ahogy a Föld rétegei elénk tárják a letűnt dinasztiák (szauruszok, ammoniteszek, óriás rákok) kövületeit, dinasztiákét, melyek úgy dúskáltak valamikor a Földön, akár most az ember dinasztiája; ahogy az ő végzetük az volt, hogy nem találták meg a módját annak, hogy fajukkal a Föld minden térségét: tengereit és kontinenseit, forró és hideg klimaöveit kitöltsék, úgy hérodotoszi európaiságunknak is lehet egyik sorsa az, hogy kövületté válik, hogy a háborúknak helytelen értékelése által elmulasztja, hogy a fejlődés lehetőségeit megragadja, és beteljesedik rajta Romain Rolland igéje: &#8222;Ha nem teszitek meg, hogy ennek a háborúnak első gyümölcse minden nemzet társadalmi megújhodása legyen: akkor Isten hozzád, Európa, a gondolat királynője, az emberiség vezére! Elvesztetted útadat, temetőben bolyongsz. Helyed ott van, feküdj le! És vezessék mások a világot!&#8221;

	Megújhodás a sorsunk másik választása, hogy megkeressük a tényekhez való alkalmazkodásnak lehetőségeit, és megtaláljuk a fejlődés feltételeit.

	Korunkban hozzászokunk a repülőgépek sokezer méteres perspektívájához; nem maradhatunk az Olümposzon többé, mint megfigyelőhelyen. Szűk a látókör onnan, magasabbra kell mennünk, hogy tisztábban, helyesebben lássunk. A turáni, turkesztáni kutatások megmutatják helyünket; menjünk a Pamírra, a világ tetejére, nézzünk onnan széjjel.

	Régi altaji hagyomány, meg a homokba temetett ősi városok bizonyítékai szerint itt van az emberiség bölcsője. A Pamír lejtőiről ereszkedtek le az első embernek, Töröngöjnek a fiai a turáni síkra, a turkesztáni oázisokba. Ezekből áradtak szét a perifériákra a törzsek, melyek magukban hordozták nemzeti létük kettős csíráját, a szaporaságot és a munka erejét, mellyel a világnak kettős mozgatóját, a családot és a vagyont megszerezhették.

	Említettem már, hogy a Hoang-ho, Pandzsáb, Mezopotámia, a Nílus nagy oázisaiban új, kitöltésre váró teret találtak, melyben családalapttó kedvüknek és vagyongyűjtő szorgalmuknak bázisa megvolt. Megindult ezzel az emberiség életfolyamata, az ősemberi nívóról a kultúremberire való felemelkedés.

	Ha ennek az emelkedésnek eddig elért eredményeit Pamír perspektívájából papírra vetjük, térképünk plasztikusan elénk tárja Eurázsia emberiségének hármas megoszlottságát: Kelet, Dél és Nyugat különböző világát. Egyetlen nagy sárga foltnak festhető a Kelet, barnának a Dél, színpompás mozaiknak a Nyugat.

	Kínának 400 milliós emberisége a sárga fajnak integrálódott egysége. Véres háborúk és még véresebb lázadások hosszú során át fejlődött ki. Védelmi és hódító háborúk egyaránt folytak érte. A legendás Huang-ti császár birodalmára, mely valahonnan Kelet-Turkesztántól a Huang-ho és Jang-ce-kiang mellékén a tengerig terjedt, és amelyben a nép a földmívelés, selyemtenyésztés, rézöntés révén kulturáltan élt építtett házak és megerősített városok falai között, erre a birodalomra mindig fájt a határokon élő nomád törzseknek a foga. A hiung-nu, tu-kiu hordákkal, a mongol és mandzsu betörésekkel szemben állandó védelemre szorult a birodalom egysége.

	Ugyancsak az egységért, a békéért folytattak hódító háborúkat a nagy császárok, hogy a barbár törzsek közé elvigyék a kultúrát, és ezáltal megszelídítsék azokat. Ezeknek a nagy császároknak érdemeit semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy a belső ázsiai törzsek sokszor fordultak a tekintélyes kínai hatalomhoz segítségért, hogy a rabló, pusztító, kóborló népekkel szemben megvédjék őket. Csak Taj-cungnak, a Tang-dinasztia kiváló császárjának esetét említem, kinek harci dicsősége, mely a veszedelmes tu-kiu népen aratott győzelmeit kísérte, arra késztette a Pamíron túl fekvő turáni országokat: Szamarkandot, Kabult, sőt Perzsiát is, hogy a létüket veszélyeztető szaracénok ellen védelmet keressenek nála önkéntes meghódolással. Taj-cung kínai mintára megszervezte közigazgatásukat, és helyőrséget rendelt a védelmükre. A népek békevágya így fordult a békét biztosító és megvédő hatalom felé.

	A véres lázadások Kína belső életének jellegzetes eseményei. Az emberiség egységének küzdelmei, hogy minden tagját, a császártól a kuliig áthassa a kötelességtudás, a felelősségérzet és a kölcsönösség erénye. Kínában ősidőktől fogva, a Kr. e. 2000. év óta megvan a ius resistendi [az ellenállás joga]. A császárt, aki nem tudja, hogyan mentse meg népét az elemi csapásoktól, elűzhetik, el is űzik. A Tajping, a boxerlázadások is az elégedetlen tömegek forradalmai voltak, hogy a tehetetlen kormányokat elűzzék. És csak Kínában eshetett meg, hogy a császár vérontás nélkül hagyta ott trónját, abban a Kínában, ahol a császár legfőbb öt erénye: a Jen, ji, li, csi-hszin, a humanizmus, igazságosság, a rend, a régi erkölcsök és szokások szeretete, az őszinteség és becsületesség.

	Vérben fogant tehát a kínai emberiség egysége, melyről ma úgy ítélnek elfogulatlan kutatók, hogy szerencsésebb lelki egyensúlyt jelent, mint az európai emberiségé, mert Konfuciusz szellemi vezetése alatt természethű és önámítástól mentes életet él. Európa a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavával a forradalmi zászlóin próbálta meg, hogy embertömegeit részesévé tegye az emberiségnek, és jogok biztosításával a közösség áldásaiban részesítse, azonban Kína a maga életét három más tényezőre alapozza, éspedig a nép szorgalmára, azaz kötelességtudására, hivatalnokai intelligenciájára, szóval felelősségérzetére, és előkelőinek jellemére, a kölcsönösség erényére. Ezen a hármas pilléren alakul ki Kínának egységes és békés jellegű társadalma.

	India emberisége a kétfajúság, a vallási, nyelvi széttagoltság és a kasztos elkülönülés problémáival terhesen, gondolkozásában, érzéseiben és akarásában mégiscsak egy, a gazdálkodásnak, jognak, erkölcsnek egységes birodalma, melyet nemcsak a nagymogul hatalma tartott össze, és nemcsak a szipojlázadás forrasztott össze, hanem amely ébredésében is egyformán fogja átérezni a hívó szó erejét, hogy India a hinduké. Az Indus és a Gangesz síkságain egységes emberiséget fog Anglia magával szemben találni.

	Európa térképe, ahogy geográfiailag sok elemből épül fel, úgy emberiségének sajátosságát is a sokféleségben mutatja be. Különös ezzel a tagozottsággal szemben az emberiség útja, mely egység felé tör.

	Az európai emberiség bölcsője Egyiptomban és Mezopotámiában ringott, abban a két nagy oázisban, melynek &#8222;tejjel, mézzel folyó&#8221; földje olyan emberbőségnek adott megélhetést, hogy az emberiség fejlődésének második lépését is megtehette: munkamegosztás és rendszeres munka révén differenciálódhatott, és elválhatott az ősemberi állapottól, hogy emberközösséggé integrálódhassék, melynek életében a kölcsönös segítség túlsúlyba jutott az egyesek küszködésével és ellenségeskedésével szemben.

	Egymástól távol születik meg az európai emberiség első két népe, szóval mindjárt történelmének kezdetén hiányzik életéből Kína és India emberiségének monogenizmusa. De az egység törvénye, mely Kínát és Indiát véres vajúdásokra késztette, végzetes hatalomként érvényesül Európa történelmében is, öntudatlanul áthatja ezeknek a fiatal népeknek az életét. Az egyesülés útját előre kijelöli Berytus, Szidón, Tírusz, Szamária, Jeruzsálem oázissora. Az első egyiptomi kísérletek után, melyek részben a 70 családból 2 milliós embertömegre felszaporodott zsidó népnek kivándorlásában, részben II. Ramszesznek szíriai hódításaiban nyivánulnak meg, az asszír hatalomnak sikerül az egyesítés, egy nagy birodalomnak a teremtése.

	A jóval régibb babiloni kultúra, mely oázisgazdálkodásból sarjadt, világhódító, egységesítő hatalommá akkor válik, mikor a Tigris és Eufrátesz felső folyásánál pásztorkodó népek összekeverednek a földmívelő babiloniaiakkal.

	Nomád és földmívelő elemek összeolvadásából áll elő az első hódító nép, mely az emberiség magvait egységbe forrasztja össze. Egyforma oázisgazdálkodás, vallási és erkölcsi egyelvűség (természetimádás), mely az idegen isteneknek is oltárt emel, a népek testi és szellemi hasonlósága (szemita-hamita) szüli a nyugati emberiség első világtörténelmi szereplését. Hogy az asszír Szargonidák hatalma a babiloniaiakra, majd a perzsákra szállt át, nem változtat lényegében a képen, a felirata marad: harc az egységért.

	Új részleteként a görögök jelennek meg, az emberiség szerveződésének pionírjai nyugat felé. Fiatalos hévvel dolgoznak hivatásuk teljesítésében; Itália földjén gyarmataik virágoznak. Hősiesen küzdenek azonban a perzsák ellen, hogy össze ne olvadjanak az orienssel, de Nagy Sándor alatt mégis áldozatai lesznek az egység végzetének. Ideig-óráig. A feladatot átveszi az emberiség legfiatalabb megérett tagja: Róma. Karthágó, Numidia, Hispánia, Gallia, Görögország, Szíria, Egyiptom, a Földközi-tengernek egész partvidéke egyesül Róma hatalma alatt, és erre az egységre a Földközi-tenger nyomja rá a bélyegét. Népeknek egyvelegje, melyeknek különbségeit megszünteti azonban a provinciáknak megadott római polgárjog. Augustus uralkodása a világtörténelem egy szakaszának végét jelenti; a népek, melyek a Mediterrán tenger medencéjének határai, a spanyol Mezeta, a Pireneusok, Alpesek, Dinári Alpesek, Balkán-hegység, örmény felföld, Arábia és Szahara körbefutó vonala között a kultúrának részeseivé lettek, összeolvadnak. Nemzeti jellegük még nincs, csak népi sajátosságuk, mely nem a szabadság, az önkormányzat utáni forró vágyban nyilvánul meg, hanem egy bizonyos türelmetlenségben, hogy urat változtassanak, aki nagyobb jólétet biztosíthat. És az uralkodó osztályoknak ezt a vágyat Róma teljessé tette, légiói őrt állottak a birodalom egységessége fölött, és a produktumoknak Róma felé özönlő áradatával szemben Róma felől az arany áradt a provinciák felé.

	A véletlennek játéka vagy a történelemnek törvényszerűsége, hogy mikor Európa emberisége akkori határain belül fejlődésében egy bizonyos holtpontra jutott el, akkor születik meg Krisztus tanításában az új eszme, mely magában hordja a terjeszkedő emberiség számára az egység csíráját. Az északról, keletről özönlő germán népek, megacélozottan az Északi-tenger viharaitól, kopogtatnak az emberiség kapuján életrevalóságuk és kiválóságuk tudatában, és bebocsátást kérnek. Európa nyugatára rászakad a nagy feladat, hogy a barbár törzseket, melyek az ősemberi nívóról szervezettségük, szaporaságuk és a nomád meg földmíves elemek megfelelő keveredése révén az emberiség részeseivé akarnak lenni, kultúrájával erre képesítse. A vajúdó észak és kelet bábájának kell lennie.

	Ezalatt a dél vagy az oriens - Elő-Ázsiát és Észak-Afrikát az emberiség szempontjából Európához kell sorozni - a mohamedán vallásban találja meg az egység forrását. Az Abbászidák és Omajjádok birodalmában, a bagdadi és kordobai kalifátus alatt mohamedán vallású és arab nyelvű emberiség egysége virágzik. Még Egyiptom konzervatív népe is részesévé válik ennek a kulturális egységnek. Ez az egységes világ Európa nyugatja felé is kinyújtja karját; a kísérlet balul üt ki a Karolingok frank birodalmában egyesült nyugati keresztény emberiség győz Tours és Poitiers között. Ez az ütközet kezdete az arab uralom hanyatlásának, melynek teljes megszűnése után is megmarad azonban az orientális emberiségnek egyveretűsége a sivatagot átszövő oázisok láncolatában.

	A frank birodalom még vagy száz évig fennáll, az újonnan érkezett népek keresztényekké lesznek, a frank államforma szerint rendezkednek be, és népi sajátságaikat megőrizve, nemzeti államokat alkotnak. Nyugat-Európának geográfiai alakulása jelöli ki a határokat. Franciaország a párizsi medencéből kiindulva tölti ki határait, a magyarok a Kárpátok övezte medencéket foglalják el, Anglia a Londoni-medence körül alakul ki, Spanyolország a pireneusi félsziget kitöltője érdekes, hogy Portugáliát nem szívja fel &#8211; a német egység is vajúdik, Itália földje megújhodik romjaiból városszigetekben. Amikor az újszülött nemzetek császáraiban, királyaiban egyre dolgozik a nyugtalan vágy, hogy Itáliának, Rómának urai legyenek, a végzet útmutatását követik, hogy az örök város birtokával megszerezzék a nyugat egységének forrását és egységesítő hatalmát. Hiábavaló törekvés, mert itt nyugaton új vágányokra siklik az emberiség fejlődése. Talán a fejlődés legtökéletesebb irányába, melyet a differenciáltság mértékével mérünk a biológiában. Európa színpompás nemzeti mozaikja ennek a differenciáltságnak a képe. Az eddigi értelmezése azonban téves. Évszázados haszontalan háborúk fakadnak belőle, mert a nemzetek különálló egyedeknek érzik magukat, nem szerveknek, és egymás meghódítására törekszenek, vagy veszélyeztetett függetlenségükért küzdenek. A féltékenykedő és nemzeti szolgaságban élő népek zsibvásárjába bombaként vetődik a nagy Napóleon alakja. Európa egységét valósítaná meg a maga személye uralmában, osztó igazság a parancsszava, együvé szokott népeket és összetartozó földdarabokat szabdal szét és heterogén elemeket csap össze, az európai emberiséget nem is egyesíthette. Idejétmúlt vállalkozásra pazarolta erejét. Napóleon korában sem a Keletnek, sem a Délnek, sem az Oriensnek megmerevedett és haladást nem mutató egysége Nyugat-Európa részére elavult ideál volt. A nagy nyugati nemzetek ekkor már újjászülettek a nagy felfedezések révén, a tengerre szállás következtében. Új perspektívák nyíltak, és a fehér emberiség világát az egész földtekére vetítették.

	Kelet-Európa kontinentális helyzeténél fogva elmaradt ettől a fejlődéstől, és míg Hollandia, Franciaország, különösen pedig Anglia az új világrészeket elárasztják, a keleti országok önmagukkal vannak elfoglalva. Mikor tudatára ébrednek a tenger jelentőségének, mohón törnek a tengerek felé, és részt kérnek a készülő világegységből. A régi nemzeti elv ellenszegül ennek. Angliába belecsontosodott a gondolat, hogy a fehér emberiség - angol nemzet. A mai háborúban a régi nemzeti elfogultságokkal szemben küzd a nemzetek életvágya, hogy mind részesei legyenek a fehér emberiségnek, hogy szervei legyenek az európai világ testének. A figyelmen kívül hagyott egység a fejlődés törvényénél fogva elemi erővel követeli jussát. Differenciáltság tette a fehér faj kultúráját nagyobbá a Kelet, Dél és Oriens kultúrájánál, ebben rejlik jövő fejlődésének törvényszerűsége is abban az esetben, ha Európa emberiségévé integrálódnak a nemzetek. Különben a Kelet és a Dél kultúrájával való érintkezésekor nem talál egyenrangú lenni. Mert sem Kínát, sem Indiát nem tekinthetjük még szabad zsákmányunknak. Az integrálódás folyamatban van. A természet szabta határok nem leküzdhetetlenek többé, nem kínai falak; a háborúban álló nemzetek a gyász, a kín, a halál mezőin szomorú, megtépett, szenvedő emberekként találkoznak, és a temetők, határokra való tekintet nélkül szaporodnak egész Európában. És ha a halottak vérükkel megszentelhetik a földet, egyetlen megszentelt földdé válik Európa. A temetők embertömegeket vonzanak magukhoz. Zarándokcsapatok jönnek-mennek egyik országból a másikba, hogy kedves halottjaik sírjait meglátogassák. Szomorúságban és gyászban ismerik meg és értik meg egymást a nemzetek. Kútmérgező lesz, aki ezt a megértést áldozatul dobná majd a Mammonért, a hatalomért. Európa történelmében népek és nemzetek jöttek, mentek, lettek, vesztek. Az emberiséget szolgálták szüntelen. Ukránok, finnek függetlenítik magukat: még mindig lesznek. Jól vagy így? Vesszenek?

	Maradjanak, legyenek örök életűek, és keressék meg a feladatot, melyet az európai emberiség jövője rájuk ró. Keressék és teljesítsék, hogy a színpompás mozaik ne legyen összevisszaság, hanem rend, szervezet, melynek egészében és részleteiben értelme van! Nemzetek dolgoznak, élnek és virulnak, az európai emberiség fejlődik, míg Kína letargikus álmából most kezd ébredni, India még mindig megdermedten várja megváltását, és ennek a fejlődésnek törvényszerűsége, hogy a háború kakofóniája beleolvad a nemzetek munkájának harmóniájába.

	A pólusokon, a sivatagokban, a trópusi őserdőkben ott lengenek már a nemzetek zászlai; maguk se tudják, hogy mily végzetszerűen tűzik ki ugyanakkor ezeken a meghódítatlan területeken, az ősemberek végváraiban a kultúremberiség fehér zászlaját.

	*

	Amióta Európa nemzetei emberfölöslegüket az újvilágba küldik, Amerika térképén kaleidoszkóp-szerűen összehányódnak az európai nemzeti mozaik színei. A nemzetek népi sajátságainak új kombinációja, a változott kultúrfeladatok megoldása próbakövei a nemzeti gondolat életrevalóságának, sőt feleletet is várhatunk arra a kérdésre, hogy mi a nemzet? Politikai fogalom, vagy biológiai tény? Mert nemzet és nép, állam, birodalom ma nagyon keverten használt szavak, annyira, hogy az orosz birodalom lakosságát közkeletűen orosz nemzetnek nevezték, míg az egyre élesedő és végre kielégülésre talált ún. nemzetiségi, nagy és kisorosz (ukrán) ellentétek meg nem zavartak ebben a felfogásunkban. Kínai és hindu nemzetről az angol, francia nemzet ekvivalens fogalmaként beszélnek általában, pedig Kínának és Indiának 400-400 milliós emberisége túlnőtt a nemzeti kereteken, annál is inkább, mert a fajilag és nyelvileg különböző népelemek egy-egy kulturális és szociális egységben forradtak össze szülőföldjüknek egységes térségén. Nemzetek csak Nyugat-Európának megosztott, kamrákba tagolt földjén keletkeztek, ahol az északról, keletről jövő vándorló népek testi és szellemi, kulturális és szociális sajátosságaikat erjesztő kovászként olthatták bele az itt talált népek szervezetébe. A megtérő germánok, magyarok ősi pogány vallásuk lelkületén szűrik át a kereszténységet, és bár külsőségeiben a frank birodalom monarchikus mintájára szervezik államéletüket, lényegében megőrzik régi társadalmi berendezkedéseiket. A keresztény Európa nem tekinti testvérnek fiait, és mikor egységes akcióba fognak a keresztes háborúkban, a nemzeti féltékenységek rabolják meg közösségüket minden pillanatnyi eredménytől.

	Ha tehát a nemzeti eszme emberiségünknek örök értékű sajátsága, akkor világos, hogy az Egyesült Államokban naturalizált, azaz az új viszonyokhoz alkalmazkodott angolszászok, németek, franciák, írek, szlávok, magyarok egy amerikai nemzetet fognak alkotni; nemzeti fejlődésnek kellett megindulnia, amióta gyarmati sorából felemelkedett a független államok sorába a csillagos lobogó első 13 állama. Népek egyvelegje egységes államforma kötelékein belül alkotja meg az amerikai nemzetet, melynek érdekei különböznek az anyaállamok érdekeitől. A Monroe-doktrína csak egy megnyilatkozása ennek az érdekszakadásnak. Igen, eddig a nemzet mindig valami elszakadtságot, valami érdekelkülönülést jelentett a Földnek bizonyos szűk határai között, melyet hazájának tekint. Roosevelt azt követeli az amerikai polgároktól, hogy régi hazájukat, nemzetüket felejtsék, mert kétlaki életet nem élhet még az sem, aki nem lett az Egyesüli Államok polgára. Aki megpróbálja, hogy Amerikában is a régi világ társadalmának tagja maradjon, aki szokásait nem veti le, az különccé lesz, kinek se nemzete, se hazája. Aki boldogulni és foganatosan élni akar, annak a német származású Richard Günthernek egyik beszédében kifejezett érzésekkel kell bírnia, hogy amerikainak érezze magát attól a perctől kezdve, hogy Amerika földjére lépett. Amerika mindenekelőtt, és mindent Amerikáért. Maga Roosevelt lelkes amerikanizmusában úgy ítél, hogy a népek sorában az a nemzet a leghasznosabb, amelyiknek nemzeti érzése a legerősebben fejlett. és amelynek legerősebb a meggyőződése jogairól és kötelességeiről.

	Szóval van amerikai nemzet európai mintára. Megvannak életében a szükséges feltételek: tejjel-mézzel folyó ország, melyet hazájaként szerethet, melynek határain belül elkülönítheti magát más földek népétől. Megvan népének a kellő szaporasága, mellyel az adott terei kitöltheti, és amelynek révén a világkonkurencia mérlegén súlyosnak találtatik. Megvan a kiválóság öntudata, mely a többi nemzetekkel szemben szintén falakat húz; megvan a szükséges fajkeveredés, mely végig a történelmen mindenütt megújhodást jelentett, haladást eredményezett; a szemita-árja keveredés szüli a prófétaságot, görög-indogermán népösszetétel a minósz kultúra hordozója, latin-etruszk a római, szemita-turáni keveredés produktuma az asszír kultúra és nép. És megvan végül az érdekközösség.

	Az amerikai nemzetnek sajátosságai mutatják, hogy lII. Napóleonnak nemzetiségi elve nem lehet egy nemzet meghatározó kritériuma. Az akkor politikai célokat szolgáló elv ellen azonnal tiltakozott Quatrefages antropológus, aki az etnologikus alapot lehetetlennek tartotta. Egy nemzet teste többféle nép fiaiból keletkezhet, ha őket az érdek összetartja. Az erdélyi szászokat senki sem fogja a német nemzethez számítani, érdekeik a magyar nemzet részeseivé teszik őket. Svájc háromnyelvű lakossága egy nemzetnek tagja, melynek függetlenségeért Tell és Bonivard egyaránt küzdött. Ahogy Renan is értelmezi a nemzet fogalmát, hogy a nemzet olyan közösség, mely a közösségért véghezvitt tettek tudatán alapul, és azon a közös szándékon, hogy a jövőben is ebben az önfeláldozó közösségben éljen. Schiller még egyszerűbben mondatja a Rütli-mezei szerződésnél a svájciakkal, hogy testvérek egységes népe akarnak lenni.

	Mi a nemzet? Meghatároznom még mindig nehéz, bár bizonyos, hogy Európa terének tagoltsága hozta létre ezeket az elkülönüléseket, és hogy a kultúra felvételében az emberiség tagjai közé lépő népek igen megőrizték eredeti sajátságaikat, melyeket részben a Keleti- és Északi-tengernek, részben a sztyeppéknek életviszonyai fejlesztettek ki bennük. A nemzetek ilyen geográfiai megalapozottsága feltételezi tehát, hogy minden nemzetnek van hazája (Vaterland), míg az emberiségnek szülőföldje, hona (Heimat) van. A haza aránylag szűkre szabott tér, melyet úgy tarthat meg nemzete, hogy a teret kitölti szapora népével. Mihelyt ebben retrográd fejlődés indul meg, a nemzet vészének veszélye támad, akár a francia nép életében, és megeshetik, hogy valamelyik szaporább nép elemeivel felfrissülve új nemzetalakuláshoz vezet. Ugyanis a népnek nem kell egy származásúnak, egy fajúnak lennie, a legkülönbözőbb népelemek ötvénye [ötvözete] lehet a nemzet teste, ha összeforrasztja őket az érdekközösség, és ennek a közösségnek tudatában élnek, érte áldozatot hoznak. Ez az érdekközösség hiányzott a lengyel nemzetben, s elpusztult, bár a lengyel nép életben maradt.

	És ma, amikor a lengyel nép azon az úton van, hogy független államalakulásban adja jelét nemzeti érdekei közössé válásának, amikor kulturális és szociális szervezetét meg kell teremtenie, ma elfog a kétség, hogy lesz-e ereje, hogy az etnobiológia követelményeinek eleget tegyen. Mert súlyosak és alapvetők a problémák.

	Az emberiség haladásában a táplálkozás alapvető mozzanata határozta meg kultúránk nívóját. Kína és India emberiségének harmonikus fejlettsége táplálkozásuk vegetáriánus jellegén múlik. Európa emberisége elsősorban nagy táplálkozási reformra szorul, hogy tömegei az evés brutalitásáról leszokjanak. Ennek szolgálatában gazdálkodásunknak az oáziskultúra fellegét kell felvennie, hogy minden talpalattnyi föld megművelhető legyen, és hasznot hajtson. A kulturált területek oázisok, valóságos nemzeti parkok a föld területén. Az egyre szaporodó emberiség számára szisztematikus munkával meg kell hódítanunk a földet, hogy a létért való küzdelem durvasága megenyhüljön.

	Fehér fajunknak teste fejlődésében retrográd irányba indul, gyarapodás, szaporodás helyett gyérül, fogy. Állami intézkedések nem változtathatnak rajta. Etikánk regenerációjára van szükségünk, hogy a szexuális brutalitás kiküszöbölésével a faj érdekei dominálóvá legyenek az egyén érdekei felett.

	Európa restaurációjára égető szükség. Új világot kell teremtenünk. A munkából minden nemzetnek ki kell vennie részét, hogy a mozaiknak értékes szeme maradjon. Tömegeinek domesztikációja halaszthatatlan. Ezt a feladatot a biológia kettős útmutatása szerint oldhatja meg:

	
		termelő erőit a takarékosság elve alapján szervezi meg, hogy sem az anyagi, sem a szellemi termelésben erők kárba ne vesszenek, és
	
		nem vesztti szem elől, miután a nemzeti sajátosságok eléggé konzerválódhattak már, hogy vannak magasabb rendű közösségek: az emberiség egysége, melynek érdeke, hogy megvalósuljon az egyetemesség vágya:


	&#8222;Wir wollen sein ein einig Volk von Brüdern!&#8221;

	*

	Klein és Ludvig Könyvnyomdája, Miskolc, 1918, 3-4., 94-104.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Mihelics Vid: Állam és társadalom. Az állam és az államcél (1948)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6938527</link><pubDate>2025-09-30 08:09:23</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Állam és társadalom

	A kisegítés elvének legutóbbi taglalása már felhívta a figyelmet a mi perszonalista ideológiánknak arra az alapvető tételére is, hogy a társadalmat és az államot élesen meg kell különböztetni egymástól. A társadalom, mint tudjuk, az emberek egymás közti viszonyainak összessége, amely viszonyok a nagyszámú társulások sokféle alakzataiban jelennek meg előttünk.&nbsp;
]]></description><encoded><![CDATA[
	Mindezeket az alakulatokat a bennük együttműködő egyének külön céljai alapozzák meg és tartják össze. Egy ármentesítő társulatot például az a cél, hogy a tagok megmeneküljenek a vízáradástól, a sportegyletet az a cél, hogy a tagoknak lehetőségük nyíljék a sportolásra és versenyzésre. Közérthetőbben úgy is mondhatjuk, hogy a társadalom az egyéneknek és a különböző célokat követő társas alakulatoknak az összessége. Az állam viszont az a legnagyobb alakulat, amely ezt az összességet ki is fejezi azzal, hogy határain belül az egyéneket és az összes kisebb alakulatokat az általános társadalmi cél, a közjó szolgálatára egységbe foglalja. Mint látjuk tehát, az államnak és a társadalomnak egymástól való megkülönböztetése a társadalmi célnak, vagyis a közjónak, és az egyének helyzetében és törekvéseiben adódó külön céloknak szétválasztásán alapszik.

	Ugyanazon a területen és ugyanabban az időben ily módon forog fenn az állam és a társadalom kettőssége, tudományos nyelven: dualizmusa. (A latin&nbsp;&#8222;duo&#8221; szóból, ami kettőt jelent.) Nem a legkönnyebb ezt megérteni, de ne riadjon vissza átgondolásától senki, ha tisztán akar látni a mai kor egyik legsúlyosabb és kihatásaiban legterhesebb kérdésében. Az általános társadalmi cél, a közjó a társadalom egészét az állam által kifejezett egységbe vonhatja, s a közjó, amelyet biztosítani az államnak, mint legnagyobb alakulatnak sajátos célja, mind a társadalom, mind az állam számára a legfőbb törvénnyé válik. Az egyének és a kisebb alakulatok külön céljai mind alá vannak rendelve a közjónak. Ám a közjónak kézzelfogható, konkrét tartalmát, amint már szintén tudjuk, éppen a külön célok megvalósíthatása, lényegében a személyiségi jogok érvényesíthetése adja. Ebből következik, hogy a külön célok a közjó vonta keretek között önállóak és önmagukban értékesek, vagyis az egyének és a kisebb alakulatok olyan jogokkal is rendelkeznek, amelyek nem az államtól erednek: megvoltak azok az állam kialakulása előtt is. Ezen a tényen mit sem változtat, hogy ezek az államtól független, eredeti jogok is többnyire rászorulnak arra, hogy éppen hatályosságuk érdekében az állam a maga törvényeiben közelebbről körülírja, és jogrendjébe beiktassa őket. Mert hiszen tételesen is meg kell határozni, hogy mit jelentsen pontosan például a létfenntartás joga, vagy a véleménynyilvánítás szabadsága, minek tekintsük a munkaszerződést, vagy miként értelmezzük a tulajdonjogot. Az állam és a társadalom kettős voltát a két jogterület szétválasztása és elhatárolása érzékelteti, mikor is mind az államnak, mind a társadalomnak oldalán eredeti jogokat és kötelezettségeket állapítunk meg. Gyakorlatilag pedig nem más e dualizmus, mint a kisegítés elvének egyik alkalmazása.&nbsp;&nbsp;

	Fontos ez számunkra, mert az állam és társadalom kettősségét tagadják mindazok az ideológiák, amelyekre a totális állam épül, és tagadja az individuális elmélet is, amelyből a liberális kapitalizmus sarjadt. Utóbbi szerint az emberek csak azért tömörültek állammá, hogy biztosítsák egyéni szabadságukat, az államnak tehát nem lehet más feladata, mint megvédeni az egyének szabadságát és tulajdonát. A társadalmi életnek szinte egészét&nbsp;&#8222;államtól mentes&#8221; területnek nyilvánították, sőt az elmélet csakhamar eljutott arra a következtetésre, hogy az állam nem is eredeti és saját létezéssel bíró társas alakulat, csupán az emberek megegyezésén nyugvó hasznossági intézmény. Nem csoda, hogy ilyen felfogás mellett a társadalom mint egyedüli valóság teljesen fölébe nőtt az államnak. Az államot mint hasznossági intézményt a társadalmi hatalmak, főleg a gazdasági érdekszervezetek egyszerűen kisajátították maguknak, s rajta keresztül életre hívják azt az osztályuralmat, amelyben az emberi személy legelemibb jogai is veszendőbe mentek.&nbsp;

	Ebből a közjót megcsúfoló, sivár állapotból indultak ki a totalitárius államelméletek, amelyek - történelmi folyamatok dialektikáját igazolva - minden jogot az állam oldalára helyeztek, a társadalmat teljesen felszívatták az állammal, és az állam és a társadalom dualizmusa helyett dogmává, ellentmondást nem tűrő hitvallássá emelték a kettőnek azonosságát. Míg a mi felfogásunk szerint a társadalomnak az állam fölé burjánzását, és az államnak az érdekszövetkezések által végzett bomlasztását azzal kellett volna leküzdeni, hogy a társadalmat visszaszorítják saját területére, és az államot visszaültetik eredeti jogainak teljességébe, addig a totalitárius irányok nemcsak korlátlan úrrá tették az államot a társadalom fölött, hanem az egyének és a kisebb alakulatok külön céljainak megtagadásával és az állami akaratba olvasztásával a társadalmat lényegileg le is rombolták. Ezt cselekedte az olasz fasizmus is, amelynek államelméletét Costamagna, a közjogász ekként jellemezte:&nbsp;&#8222;Valójában az állam az alapja minden együttélésnek. A fasizmus tana tagadja az állam és a társadalom dualizmusát.&#8221; Azt pedig, hogy ez a felfogás, amely elutasítja a társadalom és az állam kettős voltát, tényleg totalitárius, maga Mussolini igazolta, mondván:&nbsp;&#8222;A fasizmus mindent az államba tartozónak tekint. Semmi emberi vagy szellemi sem létezik az államon kívül, még kevésbé bír valamilyen értékkel is az államon kívül.&#8221; Gentile, a bölcselő ezt hirdette:&nbsp;&#8222;A fasizmus számára az állam és az egyén azonosul egymással, vagy még helyesebben kifejezve: egy szükségképpeni szintézis elválaszthatatlan fogalmai. (...) Szabadság csak egy van, az államé.&#8221; Szinte szó szerint megegyezően fejtette ki a hitleri birodalom közjogásza, Koellreutter, a nemzetiszocialista államfelfogást:&nbsp;&#8222;A szabadság lényegét a néphez és államhoz kötöttség adja. Állam és szabadság egymástól nem elválasztható fogalmak. Politikai szabadság csak az államban és az államhoz tartozóan képzelhető, nem az államtól elfordulóan. Így természetesen értelmüket veszítik a polgári jogállam liberális alapjai is. Mert ezek fogalmilag államelőtti és államfölötti jogok.&#8221; Más helyen ugyancsak Koellreutter:&nbsp;&#8222;Az, hogy liberális alapjogok a német államban nem léteznek, magától értetődik. A liberális alapjogoknak, és velük karöltve a &#187;jól megérdemelt jogoknak&#171; és az &#187;alanyi jogoknak&#171; hangsúlyozása ugyanis ellentmond a közösségnek, mint a nemzetiszocializmus alapértékének.&#8221; Az, hogy a totális államokban az emberi személy jogait semmibe vették, és az összes társadalmi szervezeteket és intézményeket azonos módon az államvezetés által kitűzött célok szolgálására kényszerítették, már egyszerűen folyt a fenti nézetekből.

	Mint látjuk tehát, akár a társadalom, akár az állam egyedülvalóságának feltételezése kárhozatos következményekkel jár. Ezzel szemben az állam és a társadalom kettősségének tana a gyakorlatban is kielégítő egyensúlyt teremt egyfelől az egyének és a kisebb társas alakulatok, másfelől az állam viszonyaiban.

	A kisegítés elve szerint: amit az egyének és a kisebb alakulatok a saját erejükből el tudnak végezni, annak végzését egy magasabb alakulat nem ragadhatja magához. Így a társadalmi élet súlypontja az államnál kisebb alakulatok sokaságán és sokféleségén nyugszik. S az állam jogrendjének lényege és értelme éppen az, hogy elhatárolja és megvédje a szabadságnak és a jogoknak azokat a köreit, amelyekre szükségük van az egyéneknek és a kisebb alakulatoknak, hogy feladataikat teljesíthessék. Az az állam, amely tagjainak szabadságát és életterületeit jogellenesen korlátozza, a saját életének erejét és gazdagságát sorvasztja el, mert végtére is az állam nem él másként, mint tagjaiban. A kisegítés elvéből következik az is, hogy az állami tekintélynek annál hatályosabbnak és erősebbnek kell lennie, minél erőteljesebben és gazdagabban fejlődik az alárendelt alakulatok élete. Mert az önállóság és önjogúság nem jelenthet veszedelmet a társadalmi egész számára, nem fordulhat ellene az általános társadalmi célnak, a közjónak.&nbsp; &nbsp;&nbsp;

	Az állam és a társadalom dualizmusából így politikai magatartásunk egyik legfőbb törvényeként vonhatjuk le a tételt, amelyet egy katolikus gondolkodó, Wilhelm Schwer ekként fogalmazott meg:&nbsp;&#8222;Annyi társadalom, amennyi csak lehetséges, és annyi állam, amennyi szükséges&#8221;. Kifejezhetjük ezt úgy is, hogy annyi szabadság, amennyi csak lehetséges, és annyi kötöttség, amennyi éppen szükséges. Tisztában kell persze lennünk azzal is, hogy az élet valóságában a társadalom és az állam viszonya mindig feszültségi viszony lesz, amelyben a társadalmi szabadság és [az] állami tekintély az érvényesülésért küzd. Nemcsak azért, mert a társadalom és az állam viszonyát a népek hajlamai és a történeti helyzetek is befolyásolják, hanem mert e viszony alakulásában célszerűségi megfontolások is közrejátszhatnak. Utóbbiak főleg a kor szellemi áramlatait tükrözik, amelyeknek eszményei hol inkább a szabadság, hol inkább a tekintély irányában hatnak. S nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a szabadság annál teljesebb lehet, minél elevenebb a társadalomban az erkölcsi felelősség tudata, de ugyanez áll fordítva is. A társadalom kellő erkölcsi színvonala mellett ugyanis a szabadság nagyobb fokát teszi lehetővé az az önkéntesség, amely az egyéni érdekek és a közérdek, a külön célok és a közjó egymáshoz rendelésében megnyilatkozik. Amilyen mértékben fogyatékos a társadalmi tagok ezirányú készsége, abban a mértékben kell az államhatalomnak kényszerhez és megkötésekhez folyamodnia, hogy a közjó rendjét biztosítsa. Ám akkor is feladata az államnak, hogy a közerkölcsiség emelésével közelebb hozza azt az időt, amikor mind a maga, mind a társadalom élete visszatérhet a természetes mederbe.

	*

	In Hazánk, 3. évf., 46. szám (1948. november 19.), 2. o.&nbsp; &nbsp;&nbsp;

	Az állam és az államcél

	Sok szó esett már az eddigiekben az államról, és aki fejtegetéseinket figyelemmel kísérte, bizonyára meg is tudna felelni arra a kérdésre, hogy mit kell az államon érteni. Emlékezhetünk rá, hogy amikor legutóbb a nép és a nemzet fogalmát taglaltuk, mindkét társas alakulatot elhatároltuk az államtól, még előbb pedig a társadalom és az állam kettős voltát állapítottuk meg. Így nyilván az állam maga is egy alakulat, amely a többitől főleg abban különbözik, hogy az övétől eltérő célt követ. Azt, hogy mi ez a cél, szintén megmondottuk, amikor a közjó fogalmát elemeztük. Közjón tudvalévőleg annak a segítségnek és mindazoknak a feltételeknek nyújtását értjük, amelyek szükségesek, hogy a társadalom minden tagja szabadon, és lehetőleg önerejéből elérhesse földi boldogságát. A társadalom létoka és célja éppen ez a közjó. Mármost azonban ahhoz, hogy az emberek egymás közti viszonyai valóban ennek megfelelően, vagyis a közjóra irányítottan alakuljanak, szükség van a sokféle társas képződmény között egy olyan alakulatra is, amelynek célja kifejezetten a közjó biztosítása. S ez az alakulat az állam. Ahhoz, hogy pontosabb meghatározásra jussunk, tekintetbe kell vennünk azt, hogy az államnak, ha feladatát teljesíteni akarja, meghatározott területtel és kellő hatalommal kell rendelkeznie. Meghatározott területtel azért, mert pontosan tudni kell, hogy meddig terjed egy-egy állam közjó-biztosító kötelessége és felelőssége, kellő hatalommal pedig azért, hogy az állam a szükséghez képest rá is kényszeríthesse az egyéneket és a többi társas alakulatot a közjó szolgálatára. A közjó követelményeinek sürgősségi rendjét mindenkor azoknak kell megállapítaniuk, akik az állam nevében a hatalmat gyakorolják, s nekik kell megjelölniük az alkalmas eszközöket és módokat is. Az állam így kifejezetten politikai természetű alakulat, mert hiszen az emberek vezetésének művészete és a közélet intézése az, amit politikának nevezünk. Mindezeket összefoglalva tehát azt kell mondanunk, hogy az állam a legnagyobb hatalommal bíró politikai alakulat, amely egy meghatározott területen a társadalmi cél megvalósulására ügyel.

	Az államnak ebből a felfogásából következik, hogy az állam célja lényegében azonos a társadalmi céllal, de - és ezt már a társadalom és az állam kettősségével kapcsolatban hangsúlyoztuk - mindig csak a kisegítés és kiegészítés jellegével. Amit a társadalmat alkotó egyének és csoportok a maguk széttagoltságában elvégezni nem tudnak, vagy csak tökéletlenül tudnak végezni, azt kell az államnak vagy magának elvégeznie, vagy annak végzésére, illetve tökéletesebb végzésére az egyéneket és csoportokat egységbe foglalnia. Az állam ilyen módon a társadalom minden tevékenységének ellenőre és betetőzője. Szociológiai szempontból ezért jár neki más alakulatoktól megkülönböztetésképpen a&nbsp;&#8222;tökéletes társaság&#8221; elnevezés. Világos azonban, hogy a közjóra irányuló társadalmi tevékenység puszta lehetőségének is, de még inkább eredményességének már eleve feltételei vannak. E feltételek: a rend és a biztonság kifelé és befelé egyaránt. Ezeket a feltételeket is az államnak kell megteremtenie, és ennek eszközei az alkotmány, a törvényhozás, a kormányzás és a bíráskodás. Mellettük a hatalmi szervek: a katonaság és a rendőrség. Látjuk tehát, az államnak amellett, hogy a társadalmi tevékenységet a közjó érdekében ellenőrzi, kisegíti és kiegészíti, sajátos feladatai is vannak, amelyek a maguk egészében reá, és csakis reá hárulnak, s amelyekhez járul még - minden állami működés elemi feltételeként - önmagának az államnak életben tartása és erősítése is.

	Az állam mivoltáról és céljáról egyébként a legváltozatosabb elméleteket agyalta ki az emberi gondolkodás. Nem hisszük azonban, hogy annál, amit mi a hagyományos keresztény tanítás nyomán összefoglaltunk, valamelyik is könnyebben megérthető, észszerűbb és valószerűbb lenne. De nem is azt tartjuk benne döntő mozzanatnak. Hanem azt, hogy a tapasztalat szerint ez az egyedüli államfelfogás, amely ugyanakkor, amikor az emberi személy jogainak érvényesülése érdekében pozitív jóléti és kulturális teendőket is ró az államra, egyben ugyanezen jogok védelmében korlátokat is szab hatalma elé, miután magát az államot is a közjó törvénye alá rendeli. Márpedig ez mindannyiunk számára mindennél fontosabb, hiszen az állammal való viszonyunkban legközvetlenebbül a hatalmát szoktuk érezni. Az állam parancsol és követel, mi pedig engedelmeskedni tartozunk.&nbsp;

	Még szembetűnőbbé válik a mi peszonalista államfelfogásunk egyedüli helyessége, ha megismerjük az eltérő nézetek két lehetséges alakját. Az egyik az államnak mindenhatósággá emelése, a másik a közjóban tárgyilag megadott államcél tagadása. Megismerésük annál üdvösebb, mert a két alaptévedés együtt jelenik meg minden totalitárius ideológiában.

	Mindazok az elméletek, amelyek az államot&nbsp;&#8222;abszolútumnak&#8221;, vagyis a legfőbb értéknek nyilvánították, a német Hegel (1770-1831) bölcseletében érték el csúcspontjukat. Hegel az államot az&nbsp;&#8222;erkölcsi eszme egyedülvalóságának&#8221;, az &#8222;öntudatos erkölcsi alanynak&#8221;, az &#8222;abszolút és rendíthetetlen öncélnak&#8221; tette meg. Egyet jelentett az államnak istenné emelésével, amiből szükségszerűen következett, hogy az állam hatalmának növelése lett az állam számára kifelé és befelé a legfelső törvény. Hegel bölcselete, amely hivatalos német filozófiának számított, hatott más irányzatok mellett a nemzetiszocializmusra is. Így Julius Binder hű tanítványaként hirdette: &#8222;Nincsenek szellemi értékek, amelyek az állam tekintélye fölött állnának, mint teszem [azt] Isten, vagy objektív jog&#8221;. Gleispach pedig: &#8222;Az egyént már eleve nem illeti meg semmiféle szabadságjog.&#8221; A visszahanyatlás az antik államfelfogásba, amely már Machiavellivel (1469-1527) elkezdődött, ezzel teljessé is vált. Az állam megkövetelhet az egyéntől minden áldozatot, személyiségének és lelkiismeretének feláldozását is. Krisztus és a kereszténység ezzel szemben az ember szellemi-erkölcsi személyiségében megalapozott szabadságkörök sérthetetlenségét az emberi tudat kitörölhetetlen tartozékának vallja.

	A másik eltérés, mint mondottuk, annak tagadása, hogy az államnak megvan a természettől adott célja: a közjó biztosítása. Ebben az esetben ugyanis szabad az út az államcél önkényes meghatározására. Az állam akkor úgy lép elő, mint egy politikai eszme megvalósításának eszköze, ezt az eszmét pedig az államhatalom birtokosai tetszésük szerint fogalmazhatják meg. Így cselekedtek Hitlerék is, amikor az államot gátlás nélküli politikai eszközzé tették meg a német faji gondolat szolgálatában. Másfelől minél hátrébb szorul az államfelfogásban egy tárgyilag adott, az állam létokából kikövetkeztetett cél, annál inkább előtérbe kerül az állam hatalomszerűsége, ahogy már Nietzsche (1844-1900) tanította: &#8222;Az állam a politikai akarat megtestesülése&#8221;. Ennek azután az a következménye, hogy a hatalom érvényesülése válik a legfőbb erkölcsi elvvé. &#8222;Mi a jó?&#8221; - kérdezi Nietzsche, és felelte: &#8222;Mindaz, ami a hatalmat fokozza. S mi a rossz? Mindaz, amit gyengeségből kell tennie.&#8221; Ezek a tételek jelentek meg újabb kiadásban a náciknál és a fasisztáknál is. Krieck, a német jogász fejtette ki: &#8222;A hatalom nincs kötve a joghoz, hanem a jog származik a politikából. A politika, mint alkalmazott államtan vagy jogelmélet, kezdettől fogva értelmetlenség volt; az állam és a jog a politikából származik, a történelmet teremtő cselekvésből.&#8221; Mussolini pedig a fasizmus hasonló helyzetét fejezte ki, mondván: &#8222;Az állam nem más, mint hatalom, amely akaratának egyetemes érvényűségét a maga fejlődésének minden szükséges megnyilatkozásában tettekkel igazolja. Éppen ezért szervezni és terjeszkedni!&#8221;

	Nem kell bővebben ecsetelnünk, hogy a helytelen államfelfogások elkerülhetetlenül szerencsétlenségbe viszik az egyéneket, az állam alattvalóit, s előbb-utóbb a nemzetet és a népet is. Ki kell azonban térnünk egy kérdésre, amely a mi felfogásunk körében is okozhat némi zavart. Abból ugyanis, hogy a közjót az egyéni jó szükségszerű feltételének kell tekintenünk, s így - ha azonos értékrendű javakról van szó - a közjó megelőzi az egyéni jót, a politikai erkölcs számára adódnak olyan szabályok is, amelyek látszólag ellentétben állnak az egyéni erkölccsel. Az az egyén például, akinek nem kell másokról is gondoskodnia, passzív módon viselkedik a jogtalan támadóval szemben, sőt a hegyi beszéd értelmében az erkölcsi kötelesség különös fokának számíthat, ha valaki türelemmel viseli a jogtalanságot. Az állam viszont köteles visszautasítani minden támadást, amely jogai ellen irányul. Önmaga fenntartása és feladatai teljesíthetése okából megengedhet magának olyan belenyúlásokat is az egyének tulajdonába, szabadságába és életköreibe, amelyek az egyénekkel szemben a természetjog védelme alá esnek. Mindezek az ellentétek azonban csak látszólagosak akkor, ha a két erkölcs, a politikai és az egyéni, ugyanannak az erkölcsi rendnek keretében érvényesül, annak az erkölcsi rendnek a keretében, amelyet a közjó törvénye létesített.

	*

	In&nbsp;Hazánk, 3. évf., 49. szám (1948. december 10.), 2. o.&nbsp;
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Nicolás Gómez Dávila: De iure (1988)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6938424</link><pubDate>2025-09-26 09:41:13</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	A Jogelméleti Szemle 2025. évi 2. lapszámának hasábjain Vajda Péter jóvoltából magyar nyelven is hozzáférhetővé vált Nicolás Gómez Dávila kolumbiai filozófus De iure című esszéje.&nbsp;A magyar viszonylatban az elmúlt évek folyamán egyre népszerűbbé váló filozófus műve - a fordító szavaival élve -&nbsp; &#8222;nem tartozik az elsősorban aforisztikus stílusú széljegyzeteiről, az ún. escoliókról ismert szerző ismertebb munkái közé, ezért egészen a közelmúltig nem került a tudományos érdeklődés homlokterébe&#8221;. A fordítás közzétételével &#8211; Gómez Dávila jogi gondolatvilágának megismertetésén túl &#8211; Vajda célja volt az is, hogy hozzájáruljon a további jogelméleti kutatásokhoz.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Dvorzsák Dezső: A parlamentarizmus válságához (1932)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6938185</link><pubDate>2025-09-14 10:24:34</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Előszó

	Korunk a súlyos problémák kora. A szellem-erkölcsi, gazdasági és politikai téren a megoldandó kérdések egész sorával találkozunk. E kérdések sokaságát csak [azok] bonyolultsága múlja felül. Ez a magyarázata annak, hogy ily problémák máról-holnapra meg sem oldhatók.
]]></description><encoded><![CDATA[
	&#8222;Magasfokú szabadság, s magasfokú műveltség, mint társadalmi két közkívánalom, jellemzi a modern szociális mozgalmat, s teszi nehézzé az új alakulást&#8221; - mondja dr. Prohászka Ottokár. [1] Ebben a tudatban vettük a kezünkbe a tollat, és kérjük az olvasó szíves elnézését, ha e könyv elolvasása után úgy találná, hogy nem sikerült legalább részben is megoldani azt, amire vállalkoztunk, szolgáljanak mentségünkre azonban ekkor dr. Prohászka Ottokár fent idézett találó és gyönyörű sorai.

	Budapest, 1932. június hó 29-én

	Bevezetés

	Jelen dolgozatunkban foglalkozni kívánunk korunk egyik legégetőbb kérdésével, a parlamentarizmussal. Gyakran halljuk, hogy a parlamentarizmus nem képes beváltani a hozzá fűzött reményeket, nem tudja beváltani azokat az ígéreteket, amelyeket legnagyobb szószólói tettek. Lássuk, mi igaz ebből. Honnan ez az eredménytelenség? Célunk: rámutatni egyfelől azokra a nagy összefüggésekre, melyek a köz és a parlamentarizmus között fennállanak, utalni azokra a kapcsolatokra, melyek egyén, társadalom és állam közt szövődnek, s kiemelni az egyes akaratok kifejezésének módjait, megjelenési formáit. Melyek a parlamentáris kormányzat hibái, s azok mennyiben küszöbölhetők ki? Tanulmányunkban kiindulunk az egyénből, majd sorra vesszük a közösségeket, különösen foglalkozni kívánunk a társadalommal, majd pedig az állammal. Az állammal kapcsolatban annak akarati szervével, a parlamenttel, kimutatva annak előnyeit és fogyatékosságait, s végül utalni kívánunk egyes megoldási módokra, melyekkel a hibák kiküszöbölhetők. Hisz a politika tudománya nem állíthat fel általános érvényű törvényeket, mint azt más tudományok teszik. A politika, mint az államokkal foglalkozó tudomány, az emberi életet a maga egészében teszi tárgyalása anyagává. Ez magában már a felmerülhető kérdések rendkívüli szövevényességét mutatja. Az egészet kell megragadni, hogy a részletet lássuk. A rész mint az egész eleme fogható csak fel igazán, s eredményes megoldást is csak így remélhetünk. A fentiek szerint tehát elsősorban az egyénnel kívánunk foglalkozni, mint az állam legkisebb alapelemével.&nbsp;

	Az egyén

	Az emberiségnek legkisebb része, alapegysége az egyén. Az egyén önmagában véve a legkisebb egész, amely már az oszthatatlanság jellegét, helyesebben ismérvét viseli önmagán. Az egyéni célok, tervek, feladatok megvalósítója. Az egyén az emberi nem atomja, benne minden, az emberi nemet jellemző közös vonás fellelhető, benne szunnyadnak az emberiség céljai, eszméi, sőt részben meg is valósulnak. Az élőlények világában az öntudat kisebb vagy nagyobb, alacsonyabb vagy magasabb foka szerint beáll bizonyos tagoltság, önálló részekre válás, amely bennünket ezen részek megkülönböztetéséhez, illetve helyesebben az egyén fogalmához vezet. Az öntudat legmagasabb foka, az emberi öntudat oly nagy mérvű differenciáltságot jelent, hogy minden egyes részt egy egyéniség attribútumaival kell felruháznunk, vagyis az emberiség legkisebb egységei az egyes különálló egyének.

	Az egyén terveit, céljait igyekszik megvalósítani, azonban ez csak részben, és e részben is csak tökéletlenül sikerül. A természeti erőkkel folytatott egyoldalú, áldatlan küzdelem [a] haladását nagyon megnehezíti. Az okszerű gazdálkodás számára elérhetetlen célként tűnik fel. A szunnyadó erkölcsi erők nehezen érvényesülhetnek. Ez az egyenlőtlen harc, kilátástalan küzdelem azonban nem tart sokáig, az ember segítőtársat keres, illetőleg talál. Ki ez a segítőtárs? Senki más, mint egy másik ember. Hisz ez is érzi erejének korlátoltságát, fogyatékosságát. Látja a küzdelem hiábavalóságát, tudja, átérzi magára utaltságának sivárságát. Ne gondoljuk azonban, hogy eme társulás a belátásból ered, mert ebből valószínűleg sohasem következett volna be. Ezen társulási hajlam minden egyénben már a priori benne van.&nbsp;

	Az ember társas lény, nem belátásból, hanem már természettől fogva. Az ember társas lényi mivolta szüli a közösségeket, a társadalmakat. Nézzük tehát közelebbről: mi is az a család, közösség, társadalom.&nbsp;

	A család&nbsp;

	Mielőtt a társadalom fogalmi meghatározását adnánk, vessünk egy pillantást a családra. Az előző fejezetben az egyénnel foglalkoztunk, s azt mint az emberiség alapegységét jelöltük meg. Feltűnhetik az olvasó előtt, hogy miért tekintjük az egyént az emberiség alapelemének, s nem a szűkebb, de erősebb közületet jelentő társadalom alapegységének. Erre csak azt felelhetjük, hogy az egyén önmagában a lazább szerkezetű emberiség, mint a legtágabb és legnagyobb közület tagja lehet, de a társadalom részévé csak a család útján. Az egyén önmagában főként a centrifugális törekvéseknek hordozója. Ez következik különvalóságának, egyéniségének megóvására irányuló törekvéseiből is. Az egyén, mint a család tagja már centripetális törekvések szolgálatában is áll, s ez teszi képessé, illetőleg ennek a kis közületnek részeként lesz közvetve társadalomalkotó tényező. Az egyén a család útján lesz valóban társadalmi lény. Ezért mondjuk, hogy a társadalom, az állam sejtje a család. A család az a legkisebb közület, amelyben az érdeken felülemelkedő szeretet az uralkodó. Az anyai szeretet, a gyermek felnevelésével járó gond, önfeláldozás mind az emberi önzetlenség kifejlesztői. A család tehát nemi kapcsolaton kívül erkölcsi kapcsolat is. Ezen erkölcsi kapcsolat azonban nem másodlagos, alárendelt szerepet játszó, hanem a család fennállásának idejével folyton növekedő, hatalmasodó kapcsolat.&nbsp;

	A társadalom

	Az egyén és a család egymáshoz való viszonyának rövid ismertetése után foglalkoznunk kell a köz, a társadalom fogalmával. Lássuk tehát, mit értünk köz, illetőleg társadalom alatt.&nbsp;&#8222;A társadalom szó - mondja S. Balicki - oly alakulatnak felel meg, amely hosszú időn át érvényesült társadalmi szolidaritás eredménye, és egyben mentes minden kívülről jövő ingerencia alól.&#8221; [2] Ehelyütt említjük meg Concha Győzőnek a közről adott meghatározását, amely szerint&nbsp;&#8222;önként, különös megbeszélés nélkül (...) az egyének között bizonyos kapcsolat áll fenn&#8221;; ezen kapcsolat azáltal jő létre, hogy&nbsp;&#8222;az egyént gyengesége kényszeríti erejének embertársaival való közös kifejtésére, különböző tehetségei pedig arra, hogy az egyeseknek egymástól elütő, egymást kiegészítő teendő jut, melyben az egyeseknek különböző érték tulajdoníttatik, s azok tevékenységükben bizonyos egymásutánt követnek, amely kapcsolatot és egymásutánt legáltalánosabban közületnek nevezhetni&#8221;. [3] Végül megemlítjük ehelyütt Moór Gyula megállapítását, amely szerint&nbsp;&#8222;a társadalom nem egyéb, mint emberi összeműködés&#8221;. [4] Az összeműködés szó helyesebb, mint az együttműködés - mondja Moór -, mert&nbsp;&#8222;az emberek társadalmi élete nem minden ízében (...) öntudatos belátás által vezetett együttműködés&#8221;. A fent adott meghatározások mind megegyeznek abban, hogy a társadalom nem az öntudatos belátásnak köszönheti létét, hanem mélyen benne gyökeredzik az emberi természetben. A társadalom szerintünk az emberek érdek szerinti kapcsolata, amelyben mindenki érdeke erejéig vesz részt, mivel azonban saját érdekeit nem érvényesítheti anélkül, hogy másét is legalább részben ne ismerné el, beáll egy bizonyos kompromisszum önkéntelenül, öntudatlanul, s ezen kompromisszum teszi lehetővé a társadalmi életet.&nbsp;

	A kompromisszum az áldozat, melyet az egyén a köz oltárára hoz, hogy végül maga is megmaradhasson. Az áldozatkészséget erősen előmozdítja a családban gyakorolt lemondás, mert lemondani más javára annyi, mint egyéni célunkat a máséval felcserélni, vagyis szeretetet gyakorolni. A társadalom tagozódik továbbá foglalkozás szerint, és így alakul ki a rend, jogi szabályozottságában: rendiség. A vagyonkülönbség adja az osztályokat.&nbsp;&#8222;A rend alapja a munka azonossága, az osztályé a birtok egyenlősége.&#8221; [5] A társadalomban az egyén által elfoglalt állás, kifejtett működés értékelése, a vezetők és vezetettek, a felsőbbek és alsóbbak, a parancsolók és engedelmeskedők, a kormányzók és kormányzottak fogalmához vezet bennünket. Ez a fölé- és alárendeltség két ellentétes irányú működést eredményez a társadalomban, éspedig a vezetők állásukat megtartani, az alárendeltek pedig szerepüket átengedni, illetőleg felcserélni - tehát engedelmeskedés helyett parancsolás - akarják. Hisz ismeretes az ember azon törekvése, hogy az egyenlőséget megkívánja felfelé, az egyenlőtlenséget pedig elvárja lefelé. Az egyik a közt a jelenlegi formájában, a másik pedig elgondolása szerint megváltozott alakjában (ő legyen a felsőbbek közé tartozó) kívánja fenntartani, látni. E két elv - konzervatív-szociális és liberális-individuális - állandóan küzd, harcol egymással. Mind a kettő egyaránt fontos, szükséges. Mind a két elv elfajulása, ad absurdum vitele káros, sőt a társadalomra végzetes lehet. A konzervatív reakcióssá, a liberális radikálissá lehet. Bármelyik elv elfajulása végeredményben önmagát semmisíti meg, ha önmagát tekinti végcélnak. A két elv, illetőleg irány életképes működést csak az esetben fejthet ki, ha mindegyik belátja, hogy monopolisztikus helyzete nem lehet egyiknek sem, ha átérzi, hogy mindkettő érvényesülése, működése egyaránt fontos, lényeges, egymást kiegészítő. Ezen mozgási lehetőség a fejlődés, haladás alapfeltétele. A két elv iránya, egymást kiegészítő működése az egyéni szabadság záloga. A liberális elvben az egyéni tudat, a konzervatív elvben a társadalmi tudat nyilvánul meg. A liberális elv elnyomása egyenlő az egyén tagadásával, ez pedig a társadalom halálával.

	A társadalom tagozódása

	Az előző fejezetben szólottunk a rendekről, valamint az osztályokról, mint a társadalom tagozódásairól. Ezek azonban csak a legnagyobb tagosultságok. Meg kell említenünk ehelyütt azokat a kisebb csoportokat, közösségeket, közületeket, amelyek a társadalom kebelén belül léteznek, s amelyek működése nélkül az egyén céljait, törekvéseit sohasem érhetné el. Viszont, ha az egyén céljait el nem érné, küzdelme reménytelen lenne, nem volna haladás, reform, s az egész társadalom mint valami kijegecesedett, befejezett egész állana előttünk, amelyhez már semmit sem kell hozzáadnunk, semmit sem kell elvennünk, de ez a stagnáció már egyenlő a társadalom halálával. Említettük, hogy a társadalom nem mechanikus valami, hanem szerves egész. A szerves egész fogalmában pedig a növekedés, a fejlődés már benne van, a haladás a tökéletesedés lényegéhez, sőt helyesebben szólva, lényéhez tartozik. A mechanikus alkotásban a teremtő, a létesítő gondolata megvalósult. Ezen megvalósultság kizárja a fejlődést. Az elgondoló terve és az eredmény kongruensek. Mondhatjuk-e ezt a társadalomról? Bizonyára nem. A társadalomban ható erők sokfélesége, erejüknek intenzitása annyira bonyolult folyamatokat idéz elő, hogy az eredményt teljes határozottsággal előre nem láthatjuk. A társadalomban az érdek viszi a főszerepet. Az érdek az a pont, amely körül a kapcsolatok szövődnek, amely körül a közület kikristályosodik. Tudjuk azonban, hogy az érdekek sokfélék. Erejük, intenzitásuk is igen különböző. Valamint [amint] a gazdasági életben a szükségletek száma a fejlődés során egyre nő, úgy vagyunk a társadalmi életben az érdekekkel is.&nbsp; Az érdekek számának sokasága szülője a különböző apróbb közületeknek. Egy-egy érdek ereje szerint lesznek a közületek kisebbek és nagyobbak.&nbsp;

	Az egyén érdekei különfélesége miatt több közületnek lesz a tagja, aszerint, hogy egy-egy érdekét melyik közület fogja jobban megvalósítani, vagy legalább melyiktől remélheti ezt inkább. Hiszen azok a küzdelmek, melyek az egyén és a közület között állandóan napirenden vannak, az egyén megsemmisülését eredményeznék, ha neki ily eszközei nem volnának. A társadalmon belül az érdekek különbözősége különböző közösségeket teremt, amelyeket bizonyos kizárólagosság jellemez. Ez alatt azt kell érteni, hogy egy-egy ilyen érdek megvalósítását kitűző közület ezen érdeket szuverénné teszi. Ezen érdeknek ebben a közületben monopolisztikus helyzete van. Hiszen az egész társadalomban hatnak különféle érdekek, de a társadalmon belül lévő közületeket éppen az jellemzi, hogy egy meghatározott érdek szolgálatában állanak. Ez adja neki fő jellemvonását.

	Az érdek, amennyiben azt csak egy egyén képviseli, sohasem lesz mértékadó a társadalmon belül, mert hiányzik belőle a közösség részéről ezen érdek szükségességének elismerése. Az egyén azáltal, hogy érdekazonos társával szövetkezik, érdekét a társadalmi szükségesség jellegével ruházza fel. Az érdek polgárjogot kap a társadalomban. Az egyéni érdek társadalmivá lesz. Az egyén érdekelgondolása módosul a társadalomban. Az egyén az elgondolásban fölötte, a kivitelben pedig alatta áll a társadalomnak.&nbsp;&#8222;Az egyéni tudat világosságban és őszinteségben túltesz a társadalmi tudaton&#8221; [6] - mondja G. Palante. -&nbsp; Ez érthető is, mert a társadalomban különböző felfogású egyének vannak. Ezek közt pedig az együttműködés csak úgy válik lehetségessé, ha az értelmi színvonal leszáll, illetőleg módosul. A társadalmi tudatban a tömegre fennálló törvények az irányadók. Igaz, hogy nem teljes merevségükben, mert tömeg és társadalom nem azonosak, sőt nagyon is különbözők. Azonban a társadalomban ki ne venné észre a tömeg lelki vonásait is. Az egyén érdek a kisebb közület által elfogadtatván, módosul is, mint fentebb említettük, s így ez a nagy űr egyén és társadalom között már nem áll fenn. Lehetővé válik az egyén sikeres küzdelme a társadalomban.&nbsp;&#8222;A társadalom lényegében mizoneista és haladásellenes.&#8221; [7] Ezzel küzd meg az egyén sikeresen a fent említett módon. Ne gondoljuk, hogy a társadalom ezen alapvető jellemvonása annak alsóbbrendűségét akarná jelenteni. Nem, éspedig azért nem, mert a köz állandóságra lévén berendezkedve, minden egyéni akciót kételkedve fogad. Ez önfenntartási ösztönéből következik egyrészt, másrészt pedig a tehetetlenségi momentum törvénye érvényesül itt, mert hisz a társadalom a maga nagy sokaságával nem lehet olyan fürge, gyorsan alkalmazkodó, mint az egyén.&nbsp;

	Gondoljuk csak el, ha minden egyéni akció azonnal hatna, lenne-e fejlődés? Nem lenne, mert a fejlődés a cél fokozatos megvalósulását jelenti. Ha pedig a köznek minden egyén elgondolása szerint kellene igazodnia, szétforgácsolódna, és semmi sem valósulna meg. A köz lassúsága a fejlődés alapja, mert megrázkódtatás nélkül valósulnak meg ily módon a célok.

	Az állam

	Igyekeztünk megállapítani az egyén jelentőségét, viszonyát a családhoz, s kapcsolatát a társadalomhoz. Láttuk, hogy egyén, család, társadalom hogy kapcsolódnak egymáshoz, de megfigyelhettük azt is, hogy ezek valamennyien külön érdekeiket követik, külön céljaikat tartják fontosnak. Az érdekeknek ezen sokfélesége, sőt ellentétessége útját állaná a fejlődésnek, ha valami rendező elv nem érvényesülne, ha valami ezek összhangzó működését nem biztosítaná. Ez az elv hatja át a legnagyobb közületet, amelyet államnak nevezünk. Az állam fogalmát meghatározandó, tekintsünk át egynéhány meghatározást.&nbsp;&#8222;Az állam az ember egyetemes eszméjének megvalósulása öntudatos személyiséget alkotó nemzetnek irányzó, országló tevékenysége által.&#8221; [8] Moór az államot úgy határozza meg, hogy: &#8222;az állam (...) nem egyéb, mint valamely fejlettebb jogrendszer által egységbe foglalt összeműködő emberi cselekvéseknek az a csoportja, amely a jogalkotók és a jogalkalmazók összeműködéséből áll elő.&#8221; [9] G. Palante A szociológia vázlata című munkájában kifejti a társadalom és állam közti különbséget, amely szerint &#8222;a társadalom tágabb értelmű kifejezés, mint az állam.&#8221;&nbsp; [10] További különbség még, hogy&nbsp;&#8222;az állam szó inkább kényszerítő hatalmat jelent, míg a társadalom fogalma önkéntes társadalmi szervezkedésnek és növekedésnek felel meg&#8221;. Dr. Stephan Brassloff következőképpen határozza meg az államot:&nbsp;&#8222;A jogi értelemben vett állam alatt olyan személyek többségét értjük, akik egy meghatározott területen (az államterületen) tartós jelleggel letelepedtek (területi önkormányzat), és akik jogi értelemben teljesen független parancsoló és kényszerítő hatalom (uralom) alatt, tartósan szövetkeznek. (...) Az állam jogi személy&#8221;. [11]

	Ezek a meghatározások mind azt bizonyítják, hogy társadalom és állam nem azonos fogalmak, hanem külön-külön valóságok. Társadalom és állam nem mennyiségi, hanem minőségi megállapítások. Talán mondhatnánk, hogy társadalom és állam oly viszonyban állnak egymáshoz, mint [a] munkamegosztás és munkaegyesítés. A társadalom a maga differenciáltságával több különálló, sőt ellentétes érdek szolgálatában áll. Ezek az érdekek külön-külön lehetnek értékesek, de igazi értékekké csak akkor válnak, ha valamennyien a kultúra emelésének szolgálatában állnak. Ezen értékek közös nevezőre hozatala, a társadalom minden tagjára való kiterjesztése az állam által valósul meg. Az állam mintegy munkaegyesítést lát el. Ezen hasonlatunk megvilágíthatja némileg az állam szerepét, de teljesen meg nem magyarázhatja, mert az állam másra is hivatott. Az állam ténykedése nem csupán egyesítés, összhangba hozatal. Hisz már a munkamegosztásban is a munkaegyesítés előre feltételeztetik, azaz benne van. Tehát már előbb is hat az állam, vagyis teremt értékeket.&nbsp;

	Véleményünk szerint állam alatt oly társadalmat értünk, amely felismerve sajátlagos szellemi, lelki egységét, annak fenntartása és fejlesztése érdekében az osztó igazságosságot megvalósítani törekszik. Ezen törekvések, feladatok feltételeznek bizonyos rendezést, amelynél fogva társadalom és állam különválnak, illetőleg helyesebben szólva az állam önálló léttel bír.&nbsp; &nbsp;&nbsp;

	Az állam személyisége a fent adott meghatározásból önként következik, mert azoknak a sajátlagos szellemi, lelki közösségeknek a felismerése, amely a társadalomban az egység jelenlétére utal, már önmagában véve is értelmi működés. Azonban az állam nemcsak a múltat nézi, a jelent tekinti, de munkálkodik ezen általa felismert egység fenntartásán, sőt fejlesztésén is az osztó igazságosság érvényre juttatása által, s így oly tevékenységet fejt ki, amely csupán a személyi létre emelkedett közösségnek jellemzője. Az állam személyisége következik abból is, hogy ha a részek, az államtagok személyek, akkor az egész - az állam - nem állhat az értelem alsóbb fokán, mint részei. Ha így lenne, az egyén nem szorulna az államra, ez fölösleges lenne. Az egész tökéletesebb, mint a rész. Az állam, mint egész, egyrészt több, másrészt pedig más, mint az egyes természetes személy.&nbsp;&nbsp;

	Az állam személyiségéből következik, hogy külön célja is van, s ezen célja öncél. Fölötte nagyobb cél nincsen, mert akkor az államcél eszközévé válna, ami pedig lehetetlen, mert hisz az állam lévén a legtökéletesebb személy, célja is a legtökéletesebb kell, hogy legyen. Lássuk közelebbről, mi az a legmagasabb cél, amely öncél, s amely hordozóját, az államot öncélúvá teszi. Ez az osztó igazságosság elvének gyakorlása, megvalósítása. [12] Vagyis mindent való értéke szerinti fejlődésében, kifejlődésében segíteni, előmozdítani.

	A szuverenitás, amely szerint az állam akaratát tekintve senkinek sincs alávetve, más államtól pedig független, szintén az állam személyiségében gyökeredzik. Az állam személyisége, a fentiek szerint a legmagasabb rendű személyiség, s így szuverén. Ezen elvileg korlátlan szuverenitás az alattvalók személyi mivolta által korlátozott, mert, bár az állam mindent megtehet, de részei létét figyelembe kell vennie, mert részei személyi jellegének megsemmisítése, önnönmagának mint személynek megsemmisülését is eredményezik.&nbsp;

	A szuverenitásról bővebben szólni e helyen nem kívánunk. Munkánk célját tekintve azonban e kérdést érinteni szükségesnek tartottuk. Az állam, mint sajátlagos szellemi, lelki egység látja a legtisztábban az egyesek, a kisebb közületek, a társadalom törekvéseinek, céljainak igazi értékét, szellemi, lelki egysége szempontjából vizsgálva azokat. Ezen vizsgálat adja meg azon lehetőséget, hogy minden törekvés értéke szerint valósul meg, s így a divergáló erők hatása a minimumra csökken, mert ebben az értékelésben az emberek igazságérzete is megnyugszik. Concha szerint:&nbsp;&#8222;A jó, melyre az embernek eszméjéből folyólag törni szabad, az egyetemes, mindenkire kiterjedő jó, mert különben a véges fölé emelkedés is csak korlátolt, részszerű leend, s az emberi, s a végesen határolt természeti világ közt különbség nem lenne&#8221;. [13] Az egyetemes jó - szerinte - oly jó, amely az érdeklettek java fölött áll, azzal talán ellenkezik. [14] A különbség Concha fentebb említett államcélja és az általunk adott közt az, hogy az egyetemes érdek mindenkire kiterjed, az általunk megjelölt ezenfelül elsősorban különösképpen vizsgálja az értéket.

	A nemzet

	Az államról adott azon meghatározásunk, amely szerint az állam alatt oly társadalmat értünk, amely felismerve sajátlagos szellemi, lelki egységét, ennek fenntartása és fejlesztése érdekében, az osztó igazságot megvalósítani törekszik, a nemzet fogalmát is megjelöli. A társadalom sajátlagos szellemi, lelki egysége, a közös leszármazás, nyelv, azonos vagy hasonló életkörülmények következménye. [15] Ezenfelül természetesen mint távolabbi következmény adódik az igazi értékekről, a kultúra igaz javairól alkotott közös felfogás. Azonos ítélet a jóról, a szépről, az igazról. A jónak, szépnek, igaznak sajátlagos elgondolása. A nemzet a személyiség fokára emelkedett nép. Nép, melynek tervei, céljai vannak, amely önmagát irányítja. Van múltja, jelene, s gondol a jövőre.&nbsp;&#8222;Egy meghatározott kultúra stílusát hordozó népet nevezem nemzetnek.&#8221; [16] A nemzet nép, mely akar, s akaratát érvényesíti is. A nemzet szóval a közös származás, a külső tényezők azonossága hangsúlyoztatik, az állam ezzel szemben a jog egységére utal.&nbsp;&#8222;Az államot valamely jogrendszer egysége konstituálja.&#8221; [17] Az állam a főhatalom egységét, a nemzet a tagok közös leszármazását juttatja eszünkbe. Mindkettő végeredményben egy és ugyanaz, mert hisz az államok nemzetek szerint alakulnak, azaz nemzeti államok.

	Ehelyütt kell megemlékeznünk a nemzetiségről is. Nemzetiség alatt oly népet értünk, melynek bár lehet külön kultúrája, múltja, de hiányzik belőle az államalkotó képesség. Vagyis nem minden célját határozza meg önmaga, hanem a más nép által adott célokba beleilleszkedik esetleg önként, de legtöbbször kényszerből. Innen a többnemzetiségű államok súlyos helyzete. Valamennyi szeretne a történelem aktív tényezője lenni, de nem mindegyik képes erre. Különösen nehéz az olyan többnyelvű állam helyzete, ahol a nemzetiségek egy része alávetett, a másik része pedig önálló államot alkot, éspedig mint közvetlen szomszéd. Ilyen divergens erők mellett, mégis mi akadályozza meg a széthullást? Talán a nagyobb hatalom. Kizárólag erre alapítani az államot, nagyon kockázatos lenne. Az államegységet ilyenkor biztosíthatja a gazdasági egység, a kulturális egység. Az államcélok intézményeket kívánnak. Ezek az intézmények kétségkívül a nemzet legsajátlagosabb alkotásai. A nemzet szinte az akaratát tárgyiasítja meg bennük. Általuk az akarat múltját, jelenét, de jövőjét is látjuk. Bennük a most élő nemzedék szemléli a múltat, és látja a jövőt. Kapcsolatot kap egyik nemzedék a másikkal. Mondhatjuk tehát, ezek a sajátlagos intézmények ragadják magukkal a nemzetiségeket, s teszik szellemileg, lelkileg egységessé a több nyelvet beszélő, de kulturálisan egyet és együttérző nemzetiségeket a hegemóniát gyakorlóval.

	Az intézményekben a múlt nemzedék szól a jelenhez. Az ősi intézményre tisztelettel tekintünk, mert bennünk azt a meggyőződést kelti, hogy léte messze túlszárnyalja a jelent, hisz annyi megpróbáltatással dacolt a múltban. Minden régi intézmény egy valóságos nemzeti tapasztalat. Hódolattal, tisztelettel közelítjük meg, mert benne a nemzet történelmét látjuk. Ragaszkodás az alapvető intézményekhez záloga a nemzet jövőjének is. Mint a vallásoknál a rítusoknak és szimbólumomnak nagy hatása van, azonképpen az államélet sem nélkülözheti őket. Az ünnepi aktusok igazán ünnepélyessé, felejthetetlenné ezáltal válnak. Le Bon mondja&nbsp; többi között:&nbsp;&#8222;A rítusoknak annál is nagyobb tekintélyük van, mert közösen gyakorolják őket. Uralkodnak az egyéni képzeleten, és fenntartják a hit egységét a társadalmi csoportokban.&#8221; [18] A hit megfoghatóvá válik általa. A rítus, szimbólum fokozza a hitet. A hit szépségét juttatja kifejezésre. A rítus az eszme teste, ruhája. A nemzet múltját tisztelni annyi, mint hinni annak jövőjében. A nemzet nem lehet el vallás nélkül, hit nélkül, mert fennmaradásában bízni is hitet tételez fel. A nemzet nagy sorscsapások közepette múltjához fordul vigaszért és hitért a jövőjére vonatkozóan. A nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodás a nemzeti jövő kiépítése. A múlt tisztelete nem jelenthet fejlődésellenességet, hanem inkább a cselekvésben való következetességet, a haladás irányának a meghatározását. A jövőt okszerűen alakítani a múlt ismerete nélkül lehetetlen. A hagyományok szálak, melyek egybekötnek jelent és múltat. Aranyszálak, mert nemzeti tapasztalatok.&nbsp;

	A törvény

	Az érdekek sokfélesége, ellentéte, amely a közületi, állami életben megnyilvánul, okvetlenül rendezést kíván. A jogos érdekek összhangzásba hozatala, elismerése, kifejtésének előmozdítása másként, mint állami irányítás nélkül, el sem képzelhető. Az állam az osztó igazságot igyekszik megvalósítani, mert enélkül az érdekek zűrzavara állana be, márpedig ily esetben állami életről, de még csak közületiről is alig beszélhetünk. Az állam ezt úgy valósítja meg, hogy kijelenti ezekkel szemben elfoglalt álláspontját, vagyis akaratát kinyilvánítja, azaz törvényt hoz. Megjegyezni kívánjuk egyfelől, hogy a szabályozásnak nem ez a kizárólagos eszköze (például a szokásjog is), másfelől, hogy nem minden törvény tárgya, illetőleg célja az ellentétek eloszlatása. A törvény fogalmának tisztázása céljából szükségesnek véljük egynéhány meghatározásnak közreadását. Dr. Carl Gareis szerint:&nbsp;&#8222;A törvény a kormányzó közösség igénye, amely jogi normát (törvényt) keletkeztet&#8221;. [19] Dr. Stephan Brassloff a törvényről szólva a következőket mondja:&nbsp;&#8222;A törvényhozáson általánosságban az államnak a jogi normák megalkotására irányuló tevékenységét értjük, míg a törvénynek tekintünk minden olyan jogi normát, amelyet az államhatalom hozott létre és megfelelően kihirdetett.&#8221;. [20] Végül itt idézzük Concha meghatározását, mely szerint:&nbsp;&#8222;Törvény alatt ugyanis anyagi értelemben csak oly akaratot érthetni, amely minden jövőbeli, hasonló esetekre egyforma szabályt állít fel&#8221;. [21] Szerintünk törvény az állam akarata, amely egyúttal az osztó igazságosság megvalósításának eszköze is. Mint már említettük, az állam nem nyomhatja el az egyént, mert annak elnyomása az állam megsemmisülését is jelentené, lévén az egyén öntudatos része az államnak, amely pedig szintén személy. Az állam azonban azt sem tűrheti, hogy az egyik egyén a másikat nyomja el, mert ha ezt az erősebb egyén megtehetné, ő képviselné az állami akaratot. Míg régebben a szabályozás felmerült esetek után adódott, ma az állam a felmerülhető ellentétek megelőzésén fáradozik. A fejlődés a jövőnek élesebb előrelátását jelenti. Ma a törvény sok tekintetben az ellentétek elkerülhetésének preventív eszközeként fogható fel. Az állam honnan tudja meg, mely feladatot kell elsősorban megvalósítania, melyik érdek értékesebb, melyik szorul nagyobb támogatásra? Ez a kérdés merül fel itt elsősorban: Ki az, aki tájékoztatja, a helyes irányt megadja? Mindenesetre az állam értesülhet ezekről a sajtó útján, a közvélemény útján, a hatósági közegei útján, de mégis legjobban a törvényhozó szerve útján.&nbsp; &nbsp;

	A parlamentarizmus

	A törvény az állam akarata, vagyis az állam benne jelöli meg az utakat, módokat, irányokat, amelyeket az államcél az osztó igazság megvalósítása szempontjából szükségesnek tart. Most azonban az a kérdés merül fel, hogy az akaratnak képzésére van-e külön szerv, [s]ha igen, melyik az? A modern államnak feltétlenül van külön akarati szerve, éspedig a parlament. Megjegyezzük azonban, hogy az akarat szerve, a fejedelem, államfő, végrehajtó hatalom, a bíróság, sőt a közigazgatási hatóságok is. Azonban az akaratképzés fő szerve a parlament. A parlament nem csupán törvényt hoz, hanem van végrehajtó és bírói hatalma is. A törvényhozó szerv (parlament) jelentősége, szerepe a maga teljes egészében csak úgy fogható fel, illetőleg érthető meg, ha azt a parlamentáris kormányzaton keresztül vesszük vizsgálat alá. Mi az a parlamentáris kormányzat? Oly kormányzat, melynél a kormány tagjai a népképviselet tagjaiból alakult, illetőleg szerveződött pártok egyikéből, éspedig a nagyobb pártból kerülnek ki. [22]

	Mindenekelőtt mi az a képviselet? Közönséges értelemben más ügyeit ellátni, vagyis a megbízó nevében és helyett eljárni, amiből következik a képviselő és képviselt, a megbízó és megbízott között fennálló függőségi viszony. Azonban az (országgyűlési) képviselő helyzete egészen más; őt választókerülete a parlamentbe küldi, s a megválasztás tényével mintegy kijelenti, hogy az államcél megvalósítása szempontjából, a nemzet érdekében őt, a megválasztottat tartja a leghivatottabbnak ezen funkció gyakorlásánál. Tehát a megválasztott csakis az államcél elérésében kötelezett, de a kivitel mikéntjére utasítást választóitól nem kap. Tehát a képviselő a nemzet érdekeit képviseli, nem pedig a választók külön érdekeit. Ehelyütt kell megemlékeznünk a képviselő kijelöléséről, a választásról is. A választójog kérdésében az általános titkos választójog mellett foglalunk állást. Nem azért, mintha ez minden bajra orvosság lenne, hanem ez ma már annyira politikai hiedelemmé vált, hogy meg nem adása talán több kárral járna, mint amennyi hasznot, előnyt e kérdés elől való merev elzárkózás jelenthet. A titkos választójog annyiban előnyös, hogy még vélt kényszerről sem lehet szó, vagyis nem érhetik a választás alatt uralmon lévő kormányt alaptalan vádak. Nemzeti érdekből az általános választójog a nőkre is kiterjesztendő, éspedig azért, mert a nők konzervatívabb szelleme, s többségüknek ideálisabb gondolkodása a nemzeti irányt biztosítani hivatott. Emellett a kisebbségi szavazati (képviseleti) rendszer is meghonosítandó, mert a nemzetre értékes kisebbség képviseletet nyer, s ez mintegy korrektívuma az általános választójog hibáinak. A választók szavazatainak többsége által kijelölt, illetve megválasztott képviselő, illetőleg képviselők önmagukban az állam törvényhozói szervében eredményes munkásságot nem fejthetnének ki külön-külön, mert ez a különállás az államcél érdekében való közreműködést lehetetlenné teszi. Hisz a törvényhozás, mint szerv, orgánum, feltételezi a rendezettséget. A szerv egységet tételez fel egyfelől önmagára irányítottságában, azaz befelé, másfelől kifelé, más szervekkel szemben, az együttmunkálkodás szempontjából. Egység befelé, s egyöntetű állásfoglalás kifelé. Ezt a hivatást, szerepet tölti be a párt. Párt az államcél mikénti megvalósulása szempontjából azonos nézeten levő egyének csoportja. Ez azonban nem zárja ki, hogy az egyén más szempontból más érdekcsoport tagja ne lehetne. Az a latitűd [szélesség, terjedelem], amelyet az államcél mikénti megvalósítása megenged, mint korlát adja meg a lehetőséget arra, hogy a párt nagyobb vagy kisebb terjedelmű lesz-e. Az államcél mikénti megvalósításában követett, illetőleg követendőnek hirdetett sorrend fogja meghatározni a párthoz csatlakozni kívánók számát. A párt fontossága abban rejlik, hogy a törvényhozásban a képviselők egyöntetűen járnak el, miáltal az eredményes munka valószínűbbé válhatik. A pártfegyelem nem zárja ki az egyéni véleményt, de döntés esetén az egységes eljárást biztosítja.&nbsp;&nbsp;

	Említettük, hogy az is kritériuma a&nbsp;parlamentarizmusnak, hogy a kormány a többségi párt tagjaiból alakul. Lehet azonban koncentrációs kabinet is, éspedig akkor, ha több kisebb párt van, és többségi párt nem lévén, a kisebbek a kormányzásban való részvétel céljából, de csakis erre, egyesülnek. A kívánatos természetesen az, hogy inkább két nagy, számarányban csaknem egyforma párt legyen a parlamentben. Ilyen esetben ugyanis mind a két párt a legjobbat fogja nyújtani. Egyrészt, mert könnyen felválthatják egymást, s így azzal kell számolni, hogy ellenőrzőből ellenőrzött, bírálóból bírált lesz. A parlamentarizmusnak lényegét fő vonásokban ismertettük, s azt hisszük, nem fontos kitérni arra a kérdésre, hogy a parlament kétkamarás legyen-e, vagy sem? Továbbá mellőzendőnek véltük azon folyamatot végigkísérni, hogy miként lesz a törvényjavaslatból törvény, mert ez a közjogra tartozik, s bennünket a parlamentáris kormányzat legáltalánosabb alapvető elvei érdekelnek.&nbsp;

	Nem hagyhatjuk azonban szó nélkül, hogy az egység, amely a parlamentáris kormányzatot jellemzi (többségi pártból alakul a kabinet), azért szerepel a nemzetek előtt mint ideál, mert benne következetesen valósul meg a többségi elv, ami által az egység törvényhozás és végrehajtás közt adva van. Az államhatalmak merev elkülönítettsége helyett az együttműködést látjuk előtérben, s elmondhatni, hogy a parlament akar és cselekszik.&nbsp;&nbsp;

	A parlamentarizmus hibái

	A törvényhozó szerv tagjai képviselők, éspedig abban az értelemben, mint azt kifejtettük. Tehát a képviselő abban a percben, mihelyt mandátumát elnyerte, szinte függetlenítette magát választóitól. Igaz, hogy eddig is meglehetősen gyenge szálak fűzték őt választóihoz, de megválasztása érdekében mégiscsak keresnie kellett a kapcsolatot választóihoz. Szükséges volt, hogy választói legalább megismerjék, velük közvetlenebbül érintkezhessék. Ez a helyzet azonban a választás befejeztével teljesen megváltozott. A választók abban a hitben vannak, hogy a képviselőjük a választókerület érdekeit képviseli. Ez azonban tévedés, mert mint említettük, a képviselő az egész nemzet érdekeit tartja szem előtt. A képviselőnek ez a közvetlen érdektelensége választóival szemben egyúttal azt jelenti, hogy a választók zöme később a dolgok mikénti állásával már nemigen törődik. Pedig&nbsp;&#8222;az egyes polgár ténykedése az állami akarat létrejöttében amúgy is elég minimális a képviseleti rendszerben, ahol a képviselő valamely főirányon belül erkölcsileg és jogilag független választóitól&#8221;, [23] stb. Mindenesetre e téren bizonyos reformokra szükség van, hacsak nem akarjuk, hogy a közömbösség teljesen úrrá legyen a lelkeken, s így a belőle folyó következményeket is vállalni, illetőleg viselni. Itt említjük meg, hogy a választó és képviselő közötti kapcsolat fenntartása érdekében sokféle javaslat történt már, melyek között nem egy megszívlelendő lenne.&nbsp;&#8222;A szociális felfogás, amely az egységet csoportokra bontja, az imperatív mandátumot tekinti a demokratizmus elvéhez közelebb állónak, sőt a megbízás visszavonásának - a recall-nak - lehetőségével is foglalkozik&#8221; - mondja Hornyánszky Gyula. [24]&nbsp; &nbsp;

	Tévedés továbbá azt hinni, hogy a nép, a választók rendelkeznek oly képességekkel, hogy a legalkalmasabb egyént fogják kijelölni, illetőleg megválasztani. Mily nehéz azon feltételeket - pedig igazán csak egynéhánynak megjelöléséről lehet szó az általános választójog esetében - megállapítani, amelyek mellett valaki választó, hát még azon személyt megválasztani, aki az államügyekhez a legjobban ért. Szinte a képtelenséget tartjuk megvalósíthatónak, mert a kisebb feladat megoldását súlyosnak, szinte leküzdhetetlenül nehéznek tartjuk, pedig a választójogi törvényjavaslat kidolgozói mégiscsak értelmileg sokkal, de sokkal magasabban állnak akkor, amidőn a népet ily valóban nehéz és életbevágó kérdés megoldására egyenesen hivatottnak kell tartanunk. Azonban a nép:&nbsp;&#8222;E feladat megoldására sem a kellő emberismerettel, sem a szükséges politikai jártassággal, sem az elengedhetetlen tudással nem rendelkezik&#8221;. [25] Nem is fog rendelkezni sohasem, mert ehelyütt tömegmozgalmi jelenségekkel állunk szemben, márpedig a tömeg sohasem fog tanulni, illetőleg többet tudni. Ezzel szemben azt mondhatnánk, majd a párt kijelöli az alkalmas egyéneket, mint ahogy teszi is. Igaz, de ne feledjük el, akkor már nem a nép ítéli meg a képességeket, hanem a párt.

	A parlamentarizmus válságához nagymértékben járul hozzá az általános választójog is. A választók nagy része nem rendelkezik a politikai - gazdaságiakról nem is szólva - kérdéseket illetőleg oly alapos tudással, ítélőképességgel, hogy fontos állami kérdésekre tőle megfelelő választ kaphatnánk. Az értelmi nívó azóta, vagyis az általános választójog behozatala óta, süllyedt annyira a parlamentnél. Ez természetes is, hisz a választójognak a legáltalánosabb kiterjesztésével valóságos tömeglélektani jelenségek is járnak. Mindenki egyaránt ért az államügyekhez. Az általános választójog a mennyiségi oldalt, az akaratképzéshez minél több embernek hozzájárulását juttatja érvényre, a minőségi teljes elnyomásával. Minőség és mennyiség fordított arányban állanak egymással szemben az érvényre jutási lehetőség szempontjából. A puszta számszerűség uralomra jutásának korrektívuma a kisebbségi képviseleti rendszer, amely a minőségnek is érvényt akar szerezni. Az általános választójog eszerint inkább egyoldalú osztályuralomhoz vezet, éspedig azon osztály uralmához, amelynek legtöbb a lélekszáma. Egyszerű többségi elv érvényesül a maga kizárólagosságával.&nbsp;

	Elmondhatjuk teljes joggal:&nbsp;&#8222;A mai általános választójog mellett a választások kizárólag szervezeti és szervezkedési kérdéssé váltak, nem a politikai&nbsp; meggyőződés, hanem a választási agitáció és szervezkedés jut ott diadalra&#8221;. [26] Rudolf Kjellén a következőket mondja:&nbsp;&#8222;Tisztán gyakorlati szempontból a módszer máris komoly aggályokat vetett fel, mivel primitív numerikus módszere a számbéli többséget részesíti előnyben, anélkül, hogy figyelembe venné a minőséget; mivel egy iparosodott társadalomban a munkásosztály van többségben, e választási módszer mindenhatóságot helyezne a kezükbe &#8211; ekként az az egyoldalúság, amelyet az előző fejezetekben az állam alacsonyabb rendű tulajdonságai között ítéltünk el, a legmagasabb szinten is elterjedne.&#8221; [27] Így tehát a tömeguralom mechanizálja az államot, a nemzetet egységében támadja meg. A nemzet visszahanyatlik a társadalmi színvonalra.&nbsp;&#8222;A tömeg a vég, a radikális semmi&#8221;, [28] mondja találóan Oswald Spengler. Mi az általános választójogot kívánjuk, de mint már ismételten említettük, valamint a később részletesen kifejtendő, megfelelő korrektívumokkal.&nbsp;&nbsp;

	A parlamentek helyzete régen sokkal könnyebb volt, ugyanis általános jellegű politikai kérdések képezték az ülések, mondhatni, kizárólagos tárgyát. Ma ellenben a közgazdaságiak a túlnyomóak. Ehhez pedig hozzáértés feltétlenül szükséges. A választók látják, hogy a hozzáértés mennyire hiányzik, közömbösekké válnak a parlamentekkel szemben. További veszély még, hogy a közgazdasági kérdések nem minden réteget egyaránt érdekelnek és érintenek közvetlenül. Igaz ugyan, hogy a szakbizottságok bevonásával a kormány e tekintetben igyekszik a legjobbat nyújtani, de hányszor adódik példa arra, hogy a jó javaslat elgáncsoltatik a plenáris ülésen, hozzá nem értés, elfogultság, érdeklődés hiánya miatt. A parlament mindinkább kénytelen az egyesek ügyével foglalkozni. Úgy tekintik, mint egy bírói hatóságot, amely az egyesek sérelmeit, esetleg vélt sérelmeit hivatott orvosolni. Ez természetesen azon felfogás következménye, hogy általános választójog esetén mindenki mindenhez hozzászólhat. Mindenesetre hálás téma lehet ez az egyes képviselők részére, de államérdeknek semmi esetre sem tekinthető. Így fordul azután elő sűrűbben és sűrűbben, hogy fontos javaslatok tárgyalására idő nincs, kellő érdeklődésről pedig már szó sem lehet. A demagógiára sokszor adódik így alkalom.&nbsp;&nbsp;

	A tömegek bevonása az alkotmány sáncai közé azzal a szomorú következménnyel is jár, hogy a kormány a tömeg kedélyhatásának engedve, sokszor kénytelen jól átgondolt programján minduntalan változtatni, hogy a többséget a maga számára biztosíthassa. A kormány előre látja a nagy összefüggéseket, a távolabbi következményeket - kivált a gazdasági életben mutatkoznak nagy kölcsönhatások, például egy termelési ágnak a másikkal szemben való mikénti megvédése, vagy a nemzet gazdaságának figyelembe vétele egy másik állammal kötendő gazdasági szerződés esetében, stb. - s ennek tudatában akar cselekedni, kívánja a köztől az áldozatot. Ez azonban esetleg nem talál megértésre, s így a terv gyakran csak terv marad. Mutatkoznak a helyes intézkedés elmaradásának káros következményei. Ilyenkor természetesen a kormányt okolják. Pedig be sok üdvös elgondolás szenvedett már így hajótörést. Amint a kormány szakkérdésben a parlament felett áll, mert erre megvannak az eszközei, úgy a stabilitás szempontjából mögötte marad. A többségi elv biztosítja a kormány és parlament egységét, de sajnos, gyakran nem a kormányzat, illetőleg programja javára.

	Végül megemlítendőnek tartjuk, hogy a párt - a kormányzó pártot értve - is igen gyakran szembefordul a kebeléből való kormánnyal, éspedig azért, mert a kormány oly célokat akar megvalósítani, feladatokat megoldani, amelyek esetleg a&nbsp; a párt népszerűségét veszélyeztetik. Különösen érezhető ez akkor, amikor a mandátum már lejáróban van, s a képviselőnek függőségi helyzete erősen szembeötlővé válik. Ilyenkor kormány és képviselő, engedve a közvélemény nyomásának, gyakran fog engedményeket tenni, csak azért, hogy legalább a vállalt program részben is megvalósítható legyen. A pártrendszer mellett nem kerülhető el az sem, hogy egyesek a mindenkor uralmon lévő párt követői lesznek, elvi meggyőződésük ellenére, esetleg annak híjával. Ilyen választók, sajnos, nem sok hasznot fognak hozni sem a pártnak, amelyhez tartoznak, sem pedig a köznek, amelynek lelkes szószólóiként jelennek meg a nyilvánosság előtt. Ne feledjük el, hogy ha minden emberi intézmény tökéletlen, álljon az bármily kis jelentőségű, kevés embert érintő feladatok szolgálatában is, akkor azt várjuk, hogy az egész emberi életet felölelő, vele foglalkozó intézménynek ne lehetnének fogyatékosságai?

	Igazságtalanok lennénk, ha nem néznénk az érem másik oldalát is, hogy mily szolgálatot tettek ezek az intézmények, törvényhozó szervek a múltban az emberiségnek, kifejezésre juttatván az ember önelhatározó lényegét, s vele az emberi méltóságnak megfelelő államot. Ezek az intézmények szünet nélkül igyekeznek ma is hivatásukat betölteni, s ha sokszor ez csak részben sikerül is nekik, ezekért csak azokat okolni, amily igazságtalan, annyira helytelennek is tekinthető, mert nélkülözi a tárgyilagosságot.&nbsp;

	A hibák kiküszöbölésének módjai

	Az általános választójog behozatala, illetőleg a választójognak széleskörű kiterjesztése, mint említettük, tömegmozgalmi jelenségeket vetett felszínre. Létrehozta a számbelileg legnagyobb osztály uralmát, illetőleg sok tekintetben ezen osztály diktatúráját, a kormányzatot illetően. Ezt nem szemrehányásként említjük, hanem ez mint következmény adódik már a választójog széleskörű kiterjesztésével. Kívánatos tehát a kisebbségi képviseleti rendszer behozatala, mert ily esetben a számottevő, de más úton megnyilatkozni nem tudó kisebbség is képviseletet nyer. Megvan a remény arra, hogy a puszta számszerűséggel járó káros hatások a minőségi oldal érvényre juttatásával, legalább részben korrigáltatnak. A tömegjelenségnek élét vesszük.

	A kisebb jelentőségű ügyek az autonómiák által lennének megoldandók, mert részben helyi jellegűek, s így a nagy általánosságot nem is érintik annyira, s ennek következtében nem is érdeklik. Ezáltal a szelekció által a parlament elé kerülő ügyek száma jelentékenyen csökkenne, ami alaposabb, behatóbb tárgyalást eredményezne egyfelől, másfelől pedig az autonóm testületek jelentőségben nyernének. [29] A parlament elé csakis országos jellegű ügyek kerüljenek. Természetesen a kisebb jelentőségű ügyeknek az autonóm testületekre való átruházása, illetőleg azok hatáskörébe utalása, nem jelentheti törvényhozói szempontból az egység feladását, de nem jelentheti azt sem, hogy a parlamentnek befolyása ezáltal csökkenjen.

	Érvényre kell juttatni továbbá a legnagyobb szakszerűséget. A kérdések szakszerű megvitatása, sok utóbb felmerülő módosításoktól kíméli meg a törvényhozó szervet, ami egyrészt a tárgyalási idővel való gazdálkodást, másrészt pedig az alapos munka kétségbevonhatását kizárja. A gazdasági kérdések igénylik a legnagyobb odaadást egyrészt, mert minden állam, mint gazdasági egység szerepel, s ezen egység gyengíttetik akkor, ha például valamely gazdasági intézkedés nem a kellő időben történik, stb., másrészt pedig nagyon fontosak e kérdések azért is, mert hovatovább az állam életében a gazdasági kérdések rendezése mind sűrűbb és sűrűbben előforduló, s megoldandó problémák. A parlamentben helyet kell juttatni minden egyes foglalkozásnak is, vagyis az érdekképviseleteknek minél nagyobb befolyást kell biztosítanunk. Természetesen az egyes foglalkozások érdekeinek mikénti megvédésénél, érvényre jutásánál a nemzeti szempont, az összesség java a döntő. Vagyis itt az egyes csoportok, érdekeltségek csakis annyiban és addig vesznek részt, illetőleg érvényesülhetnek, amennyiben és ameddig azt a nemzet java megkívánja. Mindannyian értékesek, de értékességük foka a köz által bíráltatik el. Általunk adott azon meghatározás, hogy az állam az osztó igazságosságot valósítja meg, nem jelent egyebet, mint az egyes érdekeknek súlyuk, fontosságuk szerint történő elismerését a közületben. Minden a köz által elismert érdek így képviseletet nyer, de egyúttal jelentősége szerint is részesedik a törvényhozásban, és teljesíti kötelességét. Erkölcsi szempontból valamennyien jelentősekké is csak a köz által és útján válnak. Felette fontos, hogy az érdekképviselet által nem a liberális individualista álláspont fog erősödni, hanem az egyén, mint egy intézmény tagja, hivatásánál fogva részesedik a törvényhozó funkciójában. A tiszta liberális individuális álláspont tarthatatlan már azért is, mert szinte a kizárólagos önérdek érvényesülésének nyit kaput. Valamennyi érdeknek - éspedig ehelyütt nem csupán anyagi érdekre kell gondolnunk - az érdekképviseletek általi érvényesülése módot és alkalmat nyújt az érdekek közösségének felismerésére, és így érvényesülésük tompítja az ellentéteket, mert az érdekek képviselete a megegyezés lehetőségét is előmozdítja, illetőleg valóra váltja. Parlamentarizmus szempontjából mily előnyt jelent ez, azt hiszem, bővebben nem kell fejtegetnünk. Hisz parlamentáris élet ott lehetséges, hol a társadalom osztályai között bizonyos harmónia áll fenn. Az érdekképviselet a szakszerűséget, szakképzettséget is meglehetősen biztosítani fogja. Lehetővé teszi továbbá a törvényhozói funkciók gyakorlását azok számára is, akik esetleg mint nem az érdekképviselet reprezentánsai, helyet sem foglalhatnának a parlamentben, összeférhetetlenség okán. (Például állami, városi tisztviselő, stb.) Így tehát nem fordul elő az, hogy egyes érdekek képviselve nem lesznek. Itt említjük meg, hogy legújabban egyre több és több író foglalkozik a parlament megreformálásának kérdésével. Így Defourny szerint a törvényhozás két kamarából állna. Az egyikben helyet foglalnának a korporációk, egyházak, egyetemek s egyéb közületek, amelyek a termelési és hivatási ügyeket intéznék, a másik választás útján jönne létre, és politikai kérdésekkel foglalkozna. Lavergne felfogása szerint mind a két kamarában a képviselők fele része politikai szempontból választatnék, a másik fele a korporáció képviselőiből kerülne ki. [30]

	Véleményünk szerint az utóbbi lenne előnyösebb, éspedig azért, mert az érdekképviseleteknek az alsóházban is való szerepeltetése bizonyos közvetlenséget is jelentene az élettel. Hisz tudjuk, hogy az alsóház mindig elsősorban áll az érdeklődés középpontjában. Ez természetes is, mert a kezdeményezés rendszerint tőle ered.

	Azt hiszem, nagyjából rámutattunk azokra a módokra, eszközökre, amelyek a parlament hibáinak kiküszöbölésére legalább részben alkalmasak. Ez a kérdés annyira bonyolult, szövevényes, hogy egységes irányelvet felállítani szinte lehetetlen. A politikatudomány számol is e nehézségekkel, s azért mondhatni is róla, hogy a politika művészet, amelynek kivételt nem tűrő szabályai nincsenek.&nbsp;

	Befejezés

	Közületi és egyéni megjelenésében nyilvánul meg az örök emberi a maga teljességében. Az emberi élet e kettőssége okozója annak a számtalan küzdelemnek, melyeknek mi is tanúi vagyunk. A határ köz és egyén között teljes pontossággal sohasem lesz megvonható, s így a küzdelem sem lesz megszüntethető. Az emberi élet e kettős arculatával alapja minden színpompának, mélységnek és fenségesnek, vagyis mindennek, amit kultúrának nevezünk. Mélységes tragikumok, a fenségességig fokozódó önfeláldozások, mondhatnám megdicsőülések, e kettősségben gyökereznek. Bármelyik kizárólagos uralma a kultúrát prédául dobja, s így az emberiség legszentebb javai mennek veszendőbe. A liberális-individuális irányzat a maga önimádatával, a közt teszi tönkre. Az egyén követelései a közzel szemben határt nem ismernek. Jogról hallunk, de kötelességről alig esik szó. A másik végletben a köz a mindható, az egyén pedig szinte fel sem lelhető. Az egyén elveszti különvalóságát, hogy egy szánalmas mechanizmus puszta alkatrészévé váljék. Ebben a közületben, mert államnak nem nevezhető, hadat üzennek az egyénnek, hogy egyetlen ember kénye-kedve töltse be a törvény szerepét. E közület előtt a történelmi valóságok, amelyekkel pedig számolnia kellene, ismeretlenek. A múltat tagadja, a jelent éppen, hogy átéli, de a jövőre nem is gondolhat.&nbsp; &nbsp;

	Ez a szánalmas közület a mai Oroszország. A marxizmus téves, a való életet nem ismerő kiindulópontjának, s az ebből következetesen levont - de mert az alap helytelen - hamis elveknek, az emberek nagy számára való ráerőszakolása. A marxizmus a szellemi, a történelmi örökös tagadása. Így tehát előtte a nemzeti gondolat sem létező. A marxizmus mint tan, tévtan, s több hitet követel, mint bármely vallás. A maga ádáz gyűlöletével a gyűlölet vallásának is nevezhetjük.

	Láthattuk, hogy mind a két elv túlhajtása végzetes, de a legutóbbi az egyént megsemmisítő, egyenesen romboló hatású. A fejlődés útját láthatjuk, amely pedig nem más, mint kibékíteni az egyént és&nbsp; a közt oly módon, hogy a kettő érdeke találkozzék, éspedig:&nbsp;&#8222;Az egyesnek érvényesülési, s az államnak fennmaradási törekvésének érdeke&#8221;. [31] Ne feledjük sohasem, hogy az egyén a jogokba beleszületik, de a kötelességekbe is. Az egyénnek juttatott jogban lássuk a köz ajándékát. Az ajándékozóval, vagyis a közzel szemben hálára vagyunk kötelezve, s azt úgy róhatjuk le igazán, ha kötelességünket teljesítjük, vagyis a jogban kötelességet is látunk.&nbsp;&#8222;Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek; s minden rész az egészért lévén alkotva: azért kell munkálnia is. Ki saját jólétét egyetlen egy főcél gyanánt űzi, nevetségessé teszi magát minden gondolkozó fej előtt&#8221;, mondja Kölcsey. [32]&nbsp;

	Az egyes, legyen bármily hatalmas, ismerje el azt, hogy közületének, hazájának mindig csak adósa lehet. Cselekedeteiben gondoljon embertársaira. Az egyéni ilyen megnyilatkozása felvirágoztatja a nemzetet, és boldogítja az illetőt is. Az igazi boldogság nem a magunk boldogsága, hanem elősegíteni mást a boldogulásban, tudva, hogy abban nekünk is valami kis részünk van. Az érdekképviseletek megfelelő érvényre jutása a munka értékének kifejezése. Általa a foglalkozás hivatássá magasztosul, mert a foglalkozás a közületi értékeléssel gyarapszik. Valamennyi érdeket igyekszik megvédeni ezúton az olasz fasizmus. Az érdekképviselet útján az egyén egyrészt erőt kap, másrészt pedig egyéni érdeke módosul, vagyis a tiszta egyéni érdek helyett a nemzet érdekét szem előtt tartó érdek jut felszínre. Így az egyén előtt megnyílik egyfelől a lehetőség egyéni és közületi érdek között különbséget tenni, másfelől pedig az érdekek összetartozását, egymásra utaltságát, kiegészítő voltát is felismerheti. A parlamentarizmus válsága is valójában az egyén és a köz közt dúló harc következménye.&nbsp;&nbsp;

	Annak megítélését, hogy dolgozatommal mennyiben sikerült e kölcsönösség fennállását egyén és köz között bebizonyítanom, az olvasóra bízom. Egyén és köz elválaszthatatlan testvérek, ők az emberi élet Castor és Polluxa.

	*

	[1] Prohászka Ottokár: A diadalmas világnézet. 90. o.&nbsp;

	[2] G. Palante: A szociológia vázlata. 33. o.&nbsp;

	[3] Concha Győző: Politika. 100. o.&nbsp;

	[4] Moór Gyula: Bevezetés a jogfilozófiába. 192. o.&nbsp;

	[5] Dr. Kamocsay Jenő: Az állam életnyilvánulása és az államélet veszélyei. 23. o.&nbsp;

	[6] Palante: i. m., 213. o.

	[7] Palante: i. m., 212. o.&nbsp;

	[8] Concha: i. m., 196. o.

	[9] Moór: i. m., 219., 220. o.&nbsp;

	[10] Palante: i. m., 33. o.&nbsp;&nbsp;

	[11] Dr. Stephan Brassloff: Leitfaden der österreichischen Verfassungskunde, 1. o.&nbsp;

	[12] Dr. Jehlicska Ferenc: Pikler belátásos elmélete. Pikler jogbölcseletének és világnézetének kritikai vizsgálata című munkájában az osztó igazságot jelöli meg az állam céljaként. 190. o.&nbsp;

	[13] Concha: i. m., 34.

	[14] Uo.

	[15] Az államról, illetőleg a nemzetről vallott felfogásunkból következik a békeszerződések tarthatatlan volta is. Ugyanis a kulturális egység több, mint a nyelv egymaga. Láthatjuk, hogy az elszakított területek lakossága, noha a lakosság anyanyelvét beszélő államhoz került (például Erdély Romániához), mégsem tud egybeforrni, mert más kulturális egységhez tartozott és tartozik ma is. A trianoni, saint germain-i békék tarthatatlansága nemcsak a gazdasági, földrajzi, hanem [a] kulturális egység hiányának is következménye.

	[16] Oswald Spengler: Der Staat. Sonderdruck aus Der Untergang des Abendlandes. II. kötet, 45. o.

	[17] Moór: i. m., 220. o.&nbsp;

	[18] Gustave Le Bon: Az igazságok élete. Ford.: Benedek Marcell. Budapest, 25. o.&nbsp;

	[19] Dr. Carl Gareis: Encyclopädie und Methodologie der Rechtswissenschaft. 44. o.&nbsp;

	[20] Brassloff: i. m., 67. o.&nbsp;

	[21] Concha: i. m., 486. o.&nbsp;

	[22] A parlamentarizmus lényegét, történelmi kialakulását rendkívül szépen ismerteti Ottlik László a Magyar Szemle folyóirat 1932. évi április havi és következő számaiban: Parlamentarizmus és diktatúra címen.

	[23] Concha: i. m., 455.&nbsp;

	[24] Hornyánszky Gyula: A demokrácia és a parlamentarizmus válsága című tanulmánya. Megjelent: Társadalomtudomány című folyóirat 1926. évi IV. számában, Budapesten.

	[25] Uo., 246.

	[26] Albrecht Ferenc: A parlamentarizmus válsága. Megjelent: Társadalomtudomány, 1928. évi 6-8. számában.

	[27] Rudolf Kjellén: Der Staat als Lebensform.

	[28] Spengler: i. m.

	[29] Albrecht Ferencnek idézett művén kívül megemlítjük Radisics Elemér: Az Interparlamentáris Unió a parlamentarizmus válságáról című közleményét. Megjelent a Magyar Szemle Budapest, 1928. évi&nbsp; május havi számában.

	[30] Mihelics Vid: A szakszervezkedés elmélete és iránya. Megjelent a Társadalomtudomány, Budapest, 1928. évi 3-5. számában.

	[31] Dr. Rusznák Rezső: Modern államtani problémákról.

	[32] Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című munkájában. Közölve a Remekírók képes könyvtára 21. kötet 311. oldalán. Lampel Róbert kiadása, Budapest.

	*

	&#8222;Petőfi&#8221; Irodalmi Vállalat kiadása, Budapest, 1932.

	A tanulmányban szereplő német nyelvű idézeteket magyarra fordította Pongrácz Alex
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Kelemen Kornél: Az új Európa és Magyarország (1942)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6938016</link><pubDate>2025-09-08 07:52:49</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Kelemen Kornél dr. előadása az Országos Nemzeti Klubban, 1942. január 21-én

	*

	Tisztelt Uraim!

	I. Mialatt a harctereken a fegyverek dörögnek, azalatt idehaza az új esztendő egy új, jobb, boldogabb és igazságosabb világ ígéretével köszöntött reánk. A rádió, a sajtó, politikusaink és kormányférfijaink mind-mind az új világnak, közelebbi meghatározásban az új Európának gondolatával foglalkoznak.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Új világot nem először ígérnek az emberiségnek. A világ fennállása óta számtalanszor ígérték, hogy a régi elavult, elkorcsosult, megromlott világ helyébe egy tisztultabb, becsületesebb világ jön, mely több jólétet, több boldogságot hoz az embereknek és a nemzeteknek.

	Az új világot nagy társadalmi és népi megmozdulások szokták bevezetni, melyek sokféle fel nem sorolható tényezők mellett az egymást követő társadalmak ellentéteiből származnak.

	Ahogy a tengerből szakadatlanul előretörő hullámok kergetik maguk előtt az elődjeiket, tolják ki azokat a partra a megsemmisülésbe, éppen úgy a türelmetlen generációk sem tudják kivárni, hogy az előttük levők eltűnjenek, és önként átadják a hatalmat és a közszereplés színterét.&nbsp;

	A generációk küzdelmében rendszerint az új generációk győznek, mert a letűnőben levő társadalomban már az adottságoknál fogva is kevesebb a védekezéshez az ellenállóképesség, mint amennyi erő és kitartás van a támadáshoz a feltörő új generációban.&nbsp;

	Az új eszmék győzelme és azok beteljesedése jelenti az új világot.

	Nem kell azonban azt képzelni, hogy az új világ elérkezésével az Éden kertje száll le a földre, mert az új világ csak szubjektíve új, valójában csak változás a meglévővel szemben. Az eszmék is csak látszólag újak. Az emberiség életfolyamát nyomon követő ősrégi gondolatok újjáébresztéséről van szó. A régi eszmék jönnek újból és újból elő új fogalmazásban és új köntösben.

	A világ azonban sohasem változott meg, még kevésbé az emberek.&nbsp;

	Isten teremtményei között az a különbség, hogy az állatvilág egyedei ma is ugyanabban az öltözékben járnak, s ugyanazzal a fegyverzettel védekeznek és támadnak, amelyeket a teremtéskor kaptak. Az embert azonban a kultúra feltöltöztette, és a technika vívmánya modern öldöklő fegyvereket adott a kezébe.

	Mikor iskolás korunkban a történelmet tanultuk, szörnyű volt hallani török-tatár dúlásokról, tömegmészárlásokról, porrá égetett falvakról, romba döntött városokról, jajveszékelő anyákról és gyermekekről. És ma, a huszadik században ugyanott tartunk. Az ember alapvető tulajdonságai maradtak a régiek. Nem változtunk, nem lettünk jobbak, sőt boldogabbak sem vagyunk.

	Ha a történelem folyamán minden új világ valóban meghozta volna az ígért boldogságot, akkor ma már annyi boldogságban volna részünk, hogy nem kellene új Európa, mert anélkül is mennyország lenne itt a földön.

	II. Mindennek ellenére az ember mégis újból és újból hitt az új világ eljövetelében, és ma is hisz benne, mert a reménység az Isten egyik legszebb ajándéka.

	Főleg az igazság eszméje az, amelynek ígérete megragadja az emberek lelkét.

	Már a próféták és az apostolok is új és igazságos világot ígértek. Péter apostol mondja második levelében:&nbsp;&#8222;Új eget és földet várunk, melyekben lakozik az igazság&#8221;.&nbsp;

	A most folyamatban levő világháború is végeredményben az igazságért folyik, az életterek igazságáért.

	Mind a két fél a maga igazságát hirdeti. A világnak velünk szemben álló hatalmasságai azt állítják, hogy az emberi szabadságért, a népek függetlenségéért harcolnak, sőt ők is új világot és új Európát ígérnek. Erre az ígéretre rátették a bélyeget azzal, hogy Európa újjárendezésének a feladatát - ha igazak a hírek - rábízták: Sztálinra.

	Az előző világháborúban is hasonló volt a helyzet. Mind a két fél az igazságért harcolt. Wilson elnök 1918. február 21-én nagy beszédet tartott az amerikai szenátus előtt, melyben válaszolt Németországnak és a Monarchiának. Beszédében többek között a következőket mondja:

	
		&#8222;Mi független erőnkben leküzdhetetlenek vagyunk, és semmiféle körülmények között nem nyugodhatunk abba bele, hogy olyan világban éljünk, ahol fondorlatok és az erőszak uralkodik. Azt hisszük, hogy az a kívánságunk, hogy új világrend létesüljön, amelyben a józanság, igazságosság és az emberiség általános érdekei uralkodjanak, minden felvilágosodott embernek a kívánsága. Ilyen új világrend nélkül nem lesz soha béke.&#8221;


	Egy másik alkalommal a következőket mondja:&nbsp;

	
		&#8222;A felszabadított népek szövetkezni fognak egy ligába, és őszinte, gyakorlati együttműködést szerveznek, hogy megteremtsék azt a közös erőt, amely képes arra, hogy a nemzetek között biztosítsa a békét és az igazságot. Az emberi testvériség nem maradhat többé szép, de üres frázis. Élő és erős valóság lesz belőle. A nemzeteket át kell hatni a szolidaritás gondolatának, amely egyesíti őket, és hathatósan együtt kell működniük közös nagy érdekeiknek megvédésében az autokrácia és despotizmus támadásaival szemben.&#8221;


	A tengelyhatalmaknak új Európát építő törekvéseit semmivel sem kisebbíti, hogy íme majdnem azonos eszmék hirdetésével, és az igazság szent nevének hangoztatása mellett jött létre a világtörténelem egyik legnagyobb csalárdsága, a versailles-i és trianoni békediktátum.

	Az igazság megcsúfolása azonban nem maradt büntetlenül.

	A diktátumok megalkotói megkapták jutalmul a fasizmust és a nemzetiszocializmust, mely mozgalmak új igazságkereső útra indították a népeket. De nemcsak a mozgalmakat kapták meg, hanem azoknak vezéreit is: Mussolinit és Hitlert.

	III. Az igazságba vetett hit ismét újjáéledt, és új erőt adott a béke bilincseit magukról fokozatosan lerázó nemzeteknek.&nbsp;

	És elérkeztünk ismét oda, hogy új világot hirdetnek nekünk, és főképpen új Európát.

	Vannak bizonyára a jelenlévők között is olyanok, akik azt mondják magukban, várjuk meg a dolog végét, a háború befejezését, mert úgyis a háború eldőltétől függ, hogy lesz-e új Európa, és ki fogja azt építeni.&nbsp;

	A jós szerepét, azt hiszem, mindannyian elhárítjuk magunktól - én legalább[is] nem vindikálom ezt a magam részére. Mégis mikor a kérdéssel foglalkozni fogok, még arra sem vagyok tekintettel, hogy azok, akik a tengelyhatalmak részéről a háború sorsát intézik, szentül bíznak a maguk győzelmében.

	Kizárólag az a szempont vezet, hogy míg Hitler új Európájának elgondolásai, alapelvei, tervei vannak, sőt az észrevétlenül a megvalósulás útján halad, addig a másik oldalon nincs más, csak ijesztő nagy bizonytalanság.

	Az új Európa körvonalait - mint ismeretes - Hitler már a&nbsp;&#8222;Mein Kampf&#8221;-ban megadta.

	Nem érte be a világháború igazságtalanságainak a jóvátételével, ezt nagyon is kevésnek találta. Sokkal messzebbmenő biztosítékokat akart teremteni népe számára. Haraggal és megvetéssel fordul azok ellen, akik az ún. jóvátételi álláspontot képviselik.&nbsp;&nbsp;

	
		&#8222;(...) sajnos az ún. népi körben is szerepelnek minden hájjal megkent elemek - mondja Hitler -, akik azon fáradoznak, hogy a német nép külpolitikai tevékenysége és céljaként az 1918. évi igazságtalanság jóvátételét jelöljék meg, de egyben szükségesnek tartják, hogy ezen túl az egész világot keblünkre öleljük népi testvériségben és együttérzésben.&#8221;


	A birodalom régi határait észszerűtlennek tartja, azok - szerinte - nem meggondolt politikai tevékenység, hanem egy ki nem egyensúlyozott politikai mérkőzésnek és részben a véletlennek az eredményei. Egyenesen nemzete elleni merényletnek tekintette, ha valaki a régi határok visszaállítását követelte. Ezeket a határokat katonai szempontból is alkalmatlanoknak tartotta, de alkalmatlanok voltak azért is, mert még a német nemzetiségűeket sem foglalták egybe.

	A területnek és a lélekszámnak összhangba hozatalát tartotta a kül- és belpolitika legfőbb feladatának.

	
		&#8222;A nemzetiszocialista mozgalomnak meg kell kísérelnie - mondja ugyancsak a Mein Kampf-ban -, hogy népünk lélekszáma és területi kiterjedése közötti áldatlan viszonyt - éspedig úgy ellátási, mint hatalompolitikai szempontból nézve a dolgokat - kiküszöbölje.&#8221;


	Ugyanakkor, amikor a régi határokról hallani sem akart, nem érte be ezzel a negatívummal, hanem nyíltan megjelölte a követendő irányt. Nem a gyarmatok visszaszerzésére, hanem Németország szárazföldi hatalmának megteremtésére helyezi a súlyt.

	Felhívja híveit, ne tűrjék, hogy Európában még egy szárazföldi hatalom keletkezzék. Ha pedig mégis kialakulna egy ilyen versenyt támasztó hatalom, annak a megdöntésére kell törekedni.

	
		&#8222;(...) népünk erejét - mondja Hitler - nem a gyarmatokban, hanem Európa földjében találja meg. Sohase tartsátok az államot biztonságosnak, ha az nem biztosít népünk minden tagja számára egy darab termőföldet. Ne feledjétek, hogy a világon a legszentebb jog a magunk által megművelt földhöz való jog, és a legszentebb áldozat az e földért kiontott vér.&#8221;
	
		&#8222;Mi megállást parancsolunk az örökös germán vonulásnak Európa déli és nyugati része felé, mert kelet felé kell tekintenünk. Lezárjuk a háború előtti időszak gyarmati és kereskedelmi politikáját, és rátérünk a jövő földbirtok politikájára.&#8221;


	A közelebbi irányt is megjelöli:

	
		&#8222;Ha mi Európában új területekről és új termőföldekről beszélünk, akkor csak Oroszország és az azt környező államok felé tekinthetünk.&#8221;
	
		&#8222;Ez a keleti hatalmas birodalom megérett a felosztásra.&#8221;


	Íme a program, amelynek végrehajtása folyamatban van, és amelynek egyenes vonalán csak egyetlen törés mutatkozott: az orosz szövetség.

	Szerencsére azoknak lett igazuk, akik az első perctől kezdve állították, hogy ezt a szövetséget a németek részéről csak a kényszerhelyzet hozhatta létre. Az ellenkezőjét fel sem tételezhetjük.

	IV. A Mein Kampf körvonalai alapján a német doktrinerek kidolgozták a létesítendő új Európa alapelveit.

	Mindenekelőtt megállapítják, hogy az új Európát a nemzetiszocialista alapon újjáéledt Németországnak kell felépíteni.

	Elismerik, hogy a tengely másik államát, Olaszországot éppen úgy megilleti a jog Európa rendezéséhez, mint a tengelyhatalmak egyenrangú államát, azonban az életterek kijelölése folytán Közép-Európa rendezése Németország feladatává lett, viszont Olaszországnak a Földközi-tengeri élettérhez lévén joga, ezt az életteret kell rendeznie.

	Az európai többi nemzetekkel szemben a rendezés joga azon a címen is megilleti Németországot, mert erre történelme, földrajzi fekvése, minden irányban szétágazó vasúti vonalai, a németség nagy száma és a nagy élettere őt legalkalmasabbá teszi.

	De miért kell egyáltalában Európát rendezni, és miért kell új Európát teremteni?

	Erre német részről az a válasz, azért, mert a nemzetiszocialista Németország a világtörténelemben példátlan győzelmeivel a régi Európa korhadt rendjét romba döntötte.

	Az európai államok közötti szerződéseknek az a rendszere, amely a múltban Európa rendjét és békéjét igyekezett biztosítani, így a nagyhatalmak koncertje, a hatalmak egyensúlyának az elve, s az ezen gondolaton felépült hármas szövetség, az orosz-francia szövetség, a világháború utáni francia-angol hegemónia, mind megszűntek.

	Ezeknek helyébe akarta 1930 júniusában állítani Mussolini az ún. négyhatalmi javaslatával Európa négy nagyhatalmát a francia-angol-német-olaszt, de ezt a szövetséget létrehozni nem sikerült.&nbsp;

	Gondoskodni kell tehát, hogy ezeknek a helyébe lépjen valami, ami Európa rendjét a jövőben biztosítani fogja.&nbsp;&nbsp;

	V. Így született meg az élettereknek rendszere. Európát előbb német-olasz, majd az 1939 nyarán megkötött német-orosz szerződéssel ezenkívül még orosz élettérre osztották fel. Az utóbbira az események rácáfolván, azzal foglalkozni nem kívánok, éppen úgy nem az olasz élettér kérdésének a rendezésével sem, amelynek a körvonalai sem alakultak még ki. Marad tehát a német élettér. Tulajdonképpen, amikor új Európáról beszélünk, a német élettérről, másképpen a német nagytérségről van szó.

	Az élettér-politika azt jelenti, hogy egy nagyhatalom vezetése és irányítása mellett egy nagytérség nemzetei gazdasági, katonai és politikai közösségbe vonatnak.&nbsp;

	Az élettér-politika sem új dolog, csak régi gondolatnak új formába való öntése. Már az amerikai Egyesült Államok megalakulása is az akkori élettér-elmélet folyománya volt. Az 1823. évben megszületett Monroe-elv, amely megakadályozta, hogy az európai nagyhatalmak az Egyesült Államokra gazdasági, politikai vagy katonai nyomást tudjanak gyakorolni, szintén az élettér-politikán alapult.

	Az élettér-politika révén - a német álláspont szerint - az európai kis népek helyzete alaposan megváltozik. Ezeknek a kis népeknek a múltban folytonosan bujkálni kellett a nagyhatalmi érdekek útvesztőiben. A jövőben ez nem így lesz. A nagyhatalmak érdekellentéteit nem használhatják ki a maguk számára, amely magatartásukkal Európa békéjét állandóan veszélyeztették, hanem mint a kontinentális közösség tagjai, kénytelenek lesznek egyenes vonalú politikát folytatni.

	Az új alakulatban - és ez az új rend alapelvéhez tartozik - nincs elsőrendű jelentősége az országhatároknak. Fontosabb az új alakulat belső megformázása.

	Az új Európa belső berendezkedésének olyannak kell lennie, hogy a nemzetek életfeltételeinek és az európai összérdeknek megfeleljen. Az egyes nemzeten belül éppen úgy, mint a nemzetek közötti viszonylatban, a közösségi gondolatnak kell érvényesülni. A közösségi gondolat hátrányára külön utakon nem járhatnak a nemzetek. Lesznek egységesen megoldandó feladatok. Ilyen lesz a zsidókérdés is.

	A közösségi érzés a jövőben fontosabb lesz a paktumoknál, szerződéseknél és szövetségeknél, sőt a határoknál és az államformáknál is. Meg kell változni a szuverenitásról, mint absztrakt és abszolút jelentőségű fogalomról alkotott képzeteknek is.&nbsp;

	VI. Európa újraépítése gazdasági, szociális és politikai téren ad megoldandó feladatokat.

	A legsürgősebb a gazdasági újjáépítés, és ez már folyamatban is van. A liberális összevisszaság helyére tervszerű irányításnak kell lépnie. Alapjában itt már csak arról van szó, hogy a Németországban megvalósított és bevált gazdasági rendszert az új Európára is kiterjesszék.&nbsp;

	Az egyes országok részéről kényszerrendszabályokkal fenntartott autarkikus elkülönüléssel szemben [annak helyére] tervszerű, egymást kiegészítő gazdasági rendnek kell lépnie.

	A gazdasági újjáépítésnél a szociális átalakulás még fontosabb. A szociális gondolat az alappillére, mintegy hitbeli ereje az új Európa mozgalmának.

	A munkanélküliség, a tömegnyomor és a kíméletlen kizsákmányolás helyébe az egyeseknek és a közületeknek szociális kötelességteljesítése kell, hogy lépjen.

	Mindennek a végrehajtására egy hatalmas mozgalomra van szükség, mely a nevelő munkát végezné. A német vezetés irányítaná ezt a mozgalmat, és segítené feladata megoldásában.

	VII. És itt elérkeztünk a politikai berendezkedés kérdéséhez.&nbsp;&nbsp;

	Hitler 1936. március 3-án a Reichsrat-ban tartott beszédében még azon az állásponton volt, hogy amiként a nemzetiszocializmusnak a gyűlöletes osztályharc-teóriát Németországon belül egy magasabb értelem szellemében sikerült megoldani, miért ne lehetne ugyanezt elérni egész Európára vonatkozóan. Ez másként azt is jelenti, hogy miért ne lehetne a német nemzetiszocializmust egész Európában bevezetni. Később azonban a felfogás megváltozott, és olyan kijelentések hangzottak el, hogy a nemzetiszocializmus nem exportcikk. Ezzel szemben is vannak viszont tények. Ilyen például az, hogy Seyss-Inquart birodalmi biztos Hollandiában nemrégiben életbe léptette az egypártrendszert, és ennek folytán Hollandiában csak a holland nemzetiszocialista pártnak van joga politikai életet élni.&nbsp; &nbsp;&nbsp;

	Az új európai átalakulás - hangsúlyozzák német részről - nem egy az örök béke fogalmával. A német fegyvereket nem lehet a lomtárba tenni, mert az átalakulás nagy munkájánál is szükség van a készenlétben álló hadseregre, de az átalakulás után is szükség lesz arra, mert csak a német fegyverek biztosíthatják, hogy az új Európa gazdasági, politikai és szellemi téren zavartalan, gyümölcsöző munkát fejthessen ki. Németország nem mint egy éhes imperializmus akar beavatkozni az élettérbe vont nemzetek ügyeibe, hanem mint vezető és irányító állam, építő és alkotó munkát akar kifejteni.&nbsp;&nbsp;

	VIII. Hogy az ún. új európai élettérbe milyen területek és mely államok fognak tartozni, erre nézve német forrásmunkák kellő tájékoztatást nem nyújtanak. Ezt nyilván a háború fogja eldönteni.

	Vannak azonban államok, amelyek máris benn vannak a német élettérben. Ausztria, Csehország sorsa eldőlt. Előreláthatólag ugyanez a sors vár Hollandiára, és talán Belgiumra is. Lengyelországra nézve azt állapították meg, hogy önálló állami életre képtelen, de ettől eltekintve is Németország egyszer s mindenkorra biztosítani kívánja magát a kelet felől jövő veszélyek ellen. Szlovákia mint önálló alakulat a német birodalom védelme alá helyezte magát. Míg Lengyelország vezetését teljesen átvette a német közigazgatás, addig Szlovákiában csak az állami és gazdasági élet kiépítésére szorítkozik.&nbsp;

	Az a döntőbírói szerep, amelyet Németország Olaszországgal együtt Dél-Európában betöltött, jelenti a döntőbíróságnak önmagukat alárendelt államok részéről a német vezetésnek az elismerését.

	1938 novemberében Magyarország és Szlovákia, 1940 augusztusában Magyarország és Románia között kellett a döntőbíróságnak a határkérdéseket tisztázni.&nbsp;

	Románia egyidejűleg a belső politikai változásokkal kapcsolatban is elismerte és elfogadta a német vezetést, és kötelezte magát egy, az eddigitől eltérő állami és népi élet kezdeményezésére.

	Német kívánságra úgy Magyarország, mint Románia a német népi kisebbségek védelmére és jogainak biztosítására szerződésileg kötelezettséget vállalt, és feloszlatták a Nemzetközi Duna-Bizottságot, melyben a nyugati demokráciák döntő szerepet vittek.&nbsp;

	Bulgária kötelezte magát, hogy részt vesz az új Európa felépítésében. Horvátország szintén elfogadta a német vezetést.

	IX. Az elmondottak után foglalkoznom kellene azzal a kérdéssel, hogy vajon hogy fogadják az érdekelt nemzetek az új Európa, illetve a német nagytérség gondolatát.&nbsp;

	Erről azonban nem sokat mondhatok, mert az államok egy részének a kormányai és államfői elmenekültek hazájukból, és a távollévők véleménye nem lehet irányadó; az itthon maradottak legtöbbjének viszont a háborús állapotoknál fogva nincs meg a lehetősége a szabad eszmecserére és nyilvános állásfoglalásra. A hallgatás tehát ezúttal nem tekinthető beleegyezésnek, inkább tagadásnak, mert a helyeslő állásfoglalás lehetősége inkább megvan.

	Talán az egyetlen, aki a nem ellenséges külföldön a kérdéssel a nyilvánosság előtt behatóan foglalkozott, a katolikus egyház feje: XII. Pius pápa, aki karácsonyi üzenetében negatív formában pontokba foglalta mindazt, ami a nemzetközi rend helyreállításának és a tartós és igazságos békének az előfeltétele. Nem szabad:

	
		a nemzetek szabadságát és integritását megsérteni,
	
		&nbsp;a nemzeti kisebbségeket elnyomni,&nbsp;
	
		a gazdasági erőforrásokat és közhasználatra szolgáló nyersanyagokat másoktól elvenni,
	
		totális háborút viselni és féktelenül fegyverkezni,
	
		a vallást és az egyházat üldözni.


	Óva int a pápa attól, hogy akik a háborús győzelem babérjaival való megkoszorúztatásukat várják, és a világnak új rendet akarnak adni, a maguk elképzeléseit rákényszerítsék az emberiségre, a józan ész, az önmérséklet, az igazság és az emberiesség ellenére, mert ez esetben nem kis meglepetésükre megcsalt remények és elvetélt tervek töredékei között fogják találni magukat.&nbsp;

	X. Nálunk Magyarországon az új Európa eszméje terjed, de nem hódít. A kérdés mibenlétével nagyon kevesen vannak igazán tisztában. A sajtó, a parlamenti szónokok foglalkoznak ugyan az új Európa kérdésével pro és kontra, de közhangulatot kialakítani eddig nem sikerült.&nbsp;

	Vannak harcias szószólói a gondolatnak, akik azt kívánják, hogy ne várjuk be az eseményeket, hanem menjünk azoknak elébe, mert attól függ az új Európában Magyarország helyzete, hogy milyen buzgóságot, és milyen készséget mutatunk az új eszmék befogadása és megvalósítása tekintetében.

	Újévkor a rádió egyik leventefélórájában hallottam egy beszédet, amelyben a szónok arra figyelmeztette a leventéket, hogy ők az új Európa gyermekei. Ugyanazon időben az egyik német sajtóorgánum megdicsért bennünket, hogy lassan kezdjük feladni az eddig követett egocentrikus irányt, és kezdünk belenevelődni at új európai rendbe. Aggodalmas hangok is csendülnek fel. Magyarország hercegprímása karácsonyi szózatában hangsúlyozza, hogy:&nbsp;

	
		&#8222;Krisztus csak egy egyetemes egyházat alapított, de nem hirdetett egyetemes nemzetet, hanem külön nemzeteket, amelyektől csak azt kívánja, hogy testvéri szeretetben éljenek egymás mellett. (...) Becsüljük meg magyar nemzetünket, mégpedig abban a formában, amelyben azt az isteni gondviselés kialakította, fenntartotta, és [a]hogy első szent királyunk megszervezte. (...) Senki kedvéért és semmiért le ne mondjunk nemzetünk magyarságáról és függetlenségéről. (...) Azért akármilyen új rendezés következik is a mostani világégés után, mi magyarok semmiféle nemzetköziséget be ne fogadjunk, és azzal most se kacérkodjunk, akármilyen oldalról, és akármilyen tetszetős világnézeti, vagy területi elnevezés alatt is iparkodnak bennünket megtéveszteni, vagy ezeréves magyar szervezetünkről eltántorítani. (...) Hazánk nem lehet sem valami meghatározatlan földrajzi fogalom, sem pedig valami nemzetek feletti nagy európai közösségnek, mint egésznek kiegészítő része, hanem csak független Magyarország, amilyen ezer éven keresztül volt.&#8221;&nbsp;


	Mi késztette a hercegprímást arra, hogy aggodalmainak ennyi nyomatékkal kifejezést adjon, és hogy voltak-e tárgyi okai, erre nézve nincsenek adataim.&nbsp;

	A költségvetési megajánlási vitában múlt év decemberében Bárdossy László miniszterelnök is kifejtette álláspontját:

	
		&#8222;Abban mindnyájan egyek vagyunk, hogy egy boldog, erős, kiegyensúlyozott, tiszta erkölcsi alapokon nyugvó, a közösségi elvet mindenekelőtt előtérbe helyező Magyarország számára kell ezeket az új életformákat a magunk sajátossága szerint, és ezeknek megfelelően kialakítani. És ezt az új Magyarországot úgy kell beillesztenünk Európa új rendjébe, ahogyan ez önálló és független magyar államiságunk érdekeinek és Duna-völgyi történelmi missziónknak megfelel.&#8221;


	XI. A miniszterelnök nyilatkozatát újabb nyilatkozata követte, amelyet legutóbb a Ribbentrop német külügyminiszter tiszteletére rendezett estebéden mondott el, amelyben hangoztatta, hogy a magyarságot történelmi hivatásának, és az ebből folyó kötelességének teljesítésére népi ereje és nemzeti függetlensége teszi képessé.&nbsp;&#8222;Nemzeti erőinkre és függetlenségünkre támaszkodva, teljes tudatában vagyunk kötelességeinknek, melyek teljesítését egy új és igazságos Európa elvárja tőlünk&#8221; - mondta a miniszterelnök. Majd igyekszik megnyugtatni a közvéleményt, amikor arra hivatkozik, hogy a nagy német birodalom vezérének és kancellárjának hozzá intézett és felejthetetlen szavai szerint az új Európa&nbsp;&#8222;független államok baráti és békés együttműködésében fog megvalósulni&#8221;.

	A felvetett kérdésre a német külügyminiszter sem igent, sem nemet nem mondott. Ehelyett a Völkischer Beobachter a következő reflexiókat fűzte Ribbentrop budapesti látogatásához:&nbsp;

	
		&#8222;A magyarok felismerték, hogy az erős kézzel irányított nagytérségben egyéniségük mit sem veszít, és hogy saját lényük felemelkedését és valamennyi nemzet közös alkotó tevékenységét várhatják az élettérben, amely fenntartja és védelmezi őket.&#8221;


	Bárdossy miniszterelnök Ciano olasz külügyminiszternek is megmondja egy héttel később, hogy törhetetlenül bízunk abban az új világban, mely megvalósítja a független nemzetek testvéri együttérzését, de ez alkalommal is némaság volt a felelet. Ezen azonban nem kell kétségbeesni, mert sohasem tudhatjuk, hogy a diplomácia nyelvén a beszéd vagy a hallgatás jelent-e igent vagy nemet.

	Azok az alapelvek, amelyeket ismertettem - német álláspont szerint - nem változtathatatlanok, és nem is alkalmazhatók egységesen minden esetben és minden nemzetre nézve. Az idők, az események egészen új irányokat szabhatnak. Ez azonban ne jelentse, hogy szótlanul figyeljük azt a lázas építő munkát, amely meg akarja teremteni az új Európát. Az eszmék tisztázása és az őszinte véleménynyilvánítás csak használhat az ügynek.

	Nálunk az új Európa kérdésében, mint már említettem, közhangulat még nem alakult ki, de a kérdés iránt közelebbről érdeklődők között sem jött létre egységes álláspont.

	Az egyik oldal túltengő szolgálatkészségében a robogó vonatra akar felugrani. A másik véglet a teljes negáció, vagy a teljes nemtörődömség. A középúton haladók mielőtt felülnének a vonatra, előbb megkérdik, hogy az merre megy, mi az útiránya?&nbsp; &nbsp;

	A túlzók számára csak az a fontos, hogy majdan hivatkozhassanak rá, hogy ők voltak az elsők, akik a nemzetiszocialista gondolatot maradék nélkül magukévá tették.&nbsp;

	Ez azonban nem kizárólagos magyar jelenség. Európa legtöbb államában vannak politikai csoportok, melyek lelkiismeretfurdalás nélkül ráígérnek a nemzet hivatalos képviselőire.

	Nem hisszük, hogy a baráti nemzetek vezetői előtt a felkínálkozóknak nagyobb legyen a becsületük, mint azoknak, akik az új eszméket előbb alaposan megvitatják, és befogadás előtt mérlegre teszik.

	XII. Hogy az új Európában milyen lesz Magyarország helyzete, erre kellő támpontunk nincs.

	Magyar részről több ízben hallottuk azt a kijelentést, amit a sajtó is átvett, hogy Magyarországnak különös vezető szerepe lesz a Duna-medencében. Lehet, hogy az illetékesek erre nézve kaptak bizalmas közlést, azonban ilyen értelmű nyilvános kijelentés a baráti államok részéről tudtommal nem hangzott el, legalábbis ennek nyomát nem találom. Ellenben tény, hogy az eddigi diplomáciai aktusoknál és a beszédekben Magyarország mindig egy sorban és egy rangban szerepelt Szlovákiával, Bulgáriával, Romániával és Horvátországgal. Legfeljebb az államok sorrendjében volt változás.&nbsp; &nbsp;

	Márpedig az a lényeg, hogy milyen hely illet meg bennünket az új alakulatban.

	A kialakuló élettérben paritásos közösségről nemigen lehet szó, tehát lesznek, akik parancsolnak, és akik engedelmeskednek. Az a kérdés, melyik táborba fogunk tartozni, vagy legalábbis melyik szerepkörhöz esünk közelebb. Mert másképp látja a világot, aki parancsol, és másképp, aki engedelmeskedik.

	Mindenekelőtt ismerni kellene az új Európának, mint új államalakulatnak a terveit. Egy nagy egységes birodalom, unió, vagy szövetség van-e készülőben. Lesz-e az új alakulatnak írott alkotmánya. Vagy csak nagyhatalmi irányítást és felügyeletet kapnak a nemzetek? Alkotmányos úton fog-e mindez létrejönni, vagy parancs útján. Az új alakulatnak mi lesz a neve. Önálló független nemzetek maradunk-e, vagy tagállamok. Egyforma jogállásuk lesz-e a nemzeteknek, vagy érdemeik szerint különböző. Ezek a kérdések mind tisztázatlanok.&nbsp;

	Az alkotmányosságnak bármennyire is hívei vagyunk, azt mégsem tudjuk elképzelni, hogy az új Európa az érdekeltek szabad állásfoglalása alapján jöhessen létre. Sokkal mélyrehatóbb ellentétek vannak az érdekeltek között, semhogy azt ki lehetne egyenlíteni.&nbsp;

	Viszont a másik megoldási mód, hogy egyszerű paranccsal, vagy békediktátummal hívjuk életre az új Európát, megint elképzelhetetlen, és azzal a terhes következményekkel jár, hogy a parancsnak érvényt szerezni csak szuronyokkal lehet, és a rend fenntartásához állandó katonai készenlétre lesz szükség.

	Ami mármost az új alakulatban a szuverenitás gondolatának az elhanyagolását illeti, tudott dolog, hogy mindenki a saját helyzetéből ítéli meg a mások dolgait. A gazdagnak furcsa látvány a szegény ember csökönyös ragaszkodása az ő rongyaihoz, a felnőtt embernek érthetetlen a játszadozó gyermek szinte irigységnek tetsző ragaszkodása az ólomkatonáihoz. Mindenki csak a maga szuverenitásával törődik, csak ennek látja az értelmét és létjogosultságát. Ezért van az, hogy az emberek lelkiismeretfurdalás nélkül tapossák el a maguk kis birodalmát építő hangyákat.

	Tévednek azok is, akik azt mondják, hogy a gazdasági vagy a katonai önállóság feladása magában véve még nem jelenti a szuverenitás feladását. Vannak véglények, amelyek darabokra szabdalva is tovább élnek. A szuverenitás csak addig szuverenitás, amíg teljes egészében megvan, és az államot akaratkifejtési szabadságában senki és semmi sem korlátozza.

	A szuverenitás egyes részeinek a feladása annyit jelentene, mintha a várőrség a vár egyik kapuját kitárná.

	Hogy az új Európa alapelvei mennyire nem tisztázottak, arra jellemző, hogy [az] egyik szélsőjobboldali napilapunk egyik múlt évi vezércikkében a következőket írja:

	
		&#8222;A közös élettér közös és együttes érdekek elszakíthatatlan kapcsolatát jelenti. A nemzeteknek tehát nincs szükségük olyan védpolitikára, mint eddig volt, mert ha ez a háború német-olasz győzelemmel végződik, Európában többé nem lesz háborút a nemzetek között.&#8221;


	Kifejti a cikk, hogy német és olasz döntőbíráskodással fogják a felmerülő kérdéseket elintézni. Ezt a cikket azután egy másik sajtóorgánum súlyosan kifogásolta, a cikkből azt olvasván ki, hogy önálló magyar hadseregre nem lesz többé szükség.

	A német alapelveknek a területre és határokra vonatkozó megállapításaira az a válaszunk, hogy a szuverenitás fogalmához tartozik, hogy egy területen csak egy nemzet akarata érvényesülhet. A terület és határ kijelölése elengedhetetlen. Egy nemzet csak a területtel együtt tud állami életet élni.&nbsp;

	A közösségi gondolat nem pótolja sem a határokat, sem a területet. De nem is remélhetjük, hogy más-más történelmi múlttal rendelkező, más természeti, gazdasági, égtáji, nemzetiségi, fahi összetételű nemzetek között összetartó közszellem és közösségi gondolat tudna kifejlődni. Az Egyesült Államoknál egészen más volt a helyzet, ott történelmi múlttal nem rendelkező népek egyesültek. Nem is volna kívánatos egy olyan egyesülés, amelyben a nemzeti különbözőségekből alakul a nemzeti géniusz, mely a nemzetek éltető ereje.

	A nemzeteken belül sem tud a közösségi gondolat az elképzelt módon kifejlődni. A magyar ember például a közösségi gondolatot csak addig a mértékig fogadja el, amíg a közösködésnek gyakorlati értelmét látja. A községi, vármegyei, egyházi, stb. ügyeknek intézése, szociális intézmények létesítése és fenntartása eddig is a közösségi gondolaton alapult. Azonban a közösségnek az a formája, amely a közösségtől az intézkedés és parancsolás jogát elveszi, és csak az engedelmesség kötelességét hagyja meg, nem egyezik a magyar ember természetével. Egyébként is a népakaratnak részvétele a törvényhozásban, a képviseleti országgyűlés és általában az alkotmányosság sokkal közelebb áll a közösségi gondolathoz, mint a diktatúra.&nbsp;&nbsp;

	Ezért nincs értelme annak, hogy nálunk egyes politikai irányzatok a közösségi gondolat címén a totális állam gondolatát hirdetik és szorgalmazzák.

	De nincs értelme annak sem, hogy azért, hogy az új Európában másokat megelőzve az első sorokban kapjunk helyet, a nemzetiszocializmust, mint ezt legutóbb a parlamentben javasolták - nemzetiszocialista részről - sürgősen vezessük be.

	XIII. Figyelemreméltó jelenség, hogy újabban a nemzetiszocialista elveket valló politikusok [a] parlamentben és parlamenten kívül azt bizonygatják, hogy a magyar nemzetiszocialisták nem német nemzetiszocialisták, s ők kizárólag magyar érdekeket akarnak szolgálni.&nbsp;&nbsp;

	Ez a jelenség örvendetes bizonyítéka annak a belátásnak, hogy ebben az országban hatalomra törekedni csak magyar gondolatok hirdetésével lehet.

	Azonban akármennyire is igyekeznek nyilasaink és nemzetiszocialistáink - nem tudom, mi a különbség közöttük - a félreértést maguk körül eloszlatni, magában az a tény, hogy ők nyilasok és nemzetiszocialisták, a közismert politikai előzmények után, a nemzet fiaiban is, de még inkább az ország határain kívül, azt a látszatot kelti, hogy Magyarországon is van a német nemzetiszocializmusnak előretolt hadállása, még ha tudjuk is, hogy legfeljebb megbízás nélküli ügyvitelről van szó.

	Ezt a félreértést csak úgy lehetne eloszlatni, ha a különféle nyilas és nemzetiszocialista pártok helyett elnevezésben, külsőségekben, magatartásban, gondolatokban és személyi összetételben éppen olyan színtiszta magyar párt alakulna, mint amilyen színnémet a német nemzetiszocialista párt, és éppen olyan expanzív erővel szolgálják a magyar hagyományokat, a magyar fajiságot, a magyar szabadság, függetlenség és a magyar alkotmányosság gondolatát, mint amilyen mindenhová elhatoló és mindent átütő erővel szolgálja a német nemzetiszocializmus a németség fajvédelmét és a germanizáció világraszóló célkitűzéseit.&nbsp;

	A német nemzetiszocializmus ereje éppen abban van, hogy nem szalad külföldi példák, idegen külsőségek, programok után, nem akarják a szomszédok intézményeit átvenni, a német lélektől távol eső reformokat és berendezkedéseket meghonosítani, nem kacsintgatnak idegenbe, és nem onnan lesik a felkelő napot, hanem mindennek éppen az ellenkezőjét teszik, és kiközösítenek maguk közül mindenkit, aki nem akar százszázalékos német, és csakis német lenni.

	Hangsúlyozni kívánom, hogy mindezt minden tendencia nélkül mondtam el.&nbsp;

	XIV. Előadásom végére értem. A magyar álláspontot igyekeztem összefoglalni a következőkben:

	Az új Európát, mint az új európai nemzetek jobb jövőjét biztosító elgondolást, már csak a gondolat megvalósításán fáradozó baráti államokra tekintettel is, magunkévá tesszük, mégis abban a feltevésben, hogy a független és szabad Magyarország visszakapja mindazt, amit Trianonban elvettek tőle, és megkapja a Duna-völgyében azt a vezető szerepet, amely őt Európát évszázadokon át való védelméért, földrajzi helyzete és felülemelkedő szellemisége alapján megilleti.

	Készek vagyunk közreműködni a független államoknak egy olyan szövetségében, amely a népeknek könnyebb megélhetést, a javak igazságos elosztását, a nemzetek között a békés érintkezést szolgálja, és a keresztény Európa kultúráját minden idegen befolyás és a barbarizmus minden fajtája ellen védelmezi.

	Egy ilyen értelmű közösségtől áthatott új Európában a csonkaságából kiemelt, erői szabad kifejtésére képes Magyarország a közösségre nézve is jelentős gazdasági, szellemi és katonai erőt képviselne.&nbsp;

	Azoknak sem érdekük tehát, akik az új Európát megépítik, hogy Magyarországot méltatlan helyre szorítsák. Minthogy pedig hisszük és reméljük, hogy az új Európát fegyverbarátaink fogják megteremteni, nem pedig ellenségeink, hisszük azt is, és bízunk abban is, hogy Magyarország meg fogja kapni azt a helyet, amelyet az elmúlt világháború nagy véráldozataival, a jelenlegi hűségével, szolgálataival és az igazság alapján is kiérdemelt.&nbsp;

	*

	Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1942&nbsp;&nbsp;
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Wilhelm Röpke: A tábornok védelmében - Hogyan lesz antigaulleizmusból antigallizmus (1966)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6937760</link><pubDate>2025-08-29 08:24:28</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	Február 7-én érkezett meg az &#8222;Új Európá&#8220;-hoz Wilhelm Röpke professzor levele és cikke, s február 12-én érkezett a megrendítő hír: Svájcban, szívroham következtében elhunyt Wilhelm Röpke. 

	Lapunknak küldött írása tehát egyik utolsó alkotása. Ezúttal mintegy védőbeszédet mond de Gaulle tábornok politikája mellett. Az &#8222;Új Európa&#8220; a múltban számos de Gaulle-t bíráló megnyilatkozásnakadott helyet, s lapunk meghirdetett elvéhez híven - &#8222;üdvözöljük az ellentéteket&#8220; - készségesen közöljük most Röpke professzor érvelését.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Február elején a de Gaulle-Erhard találkozó bizonyos mérsékelt optimizmusnak nyitott utat a francia-német viszonyt illetően. Röpke professzor mégis keresi és feltárja azokat a mélyebben fekvő okokat, amelyek a múltban a német-francia viszonyt zavarták. Különösen aggályosnak tartja a világhírű német tudós a hivatalos bonni külügyminisztérium több politikai epizódját, amely szerinte túl melegen tartotta az amerikai-német, illetve amerikai-angol barátságot, és túl hűvösen a francia-német viszonyt. Röpke professzornak az a véleménye, hogy az antigaulleizmusnak azonnal véget kell vetni, ha Európa egységét őszintén akarjuk, és különösen nem szabad engedni, hogy Németországban gyökeret verjen a de Gaulle-ellenes politikai lelkűlét. Ebből a szempontból tárgyalja lapunknak adott cikke a francia-német viszonyt, mint az európai egyesülés egyik leglényegesebb feltételét.

	*

	Minden ország megszívlelheti a figyelmeztetést: ne feledkezzék meg de Gaulle rendkívüli szolgálatairól és történelmi jelentőségéről. Emlékeztetnünk kell például az algériai felkelés közönséges mércével alig mérhető befejezésére, amely úgy történt, hogy sikerült a nem lebecsülendő francia presztízst egész Afrikában megőrizni. Ide tartozik Franciaország megmentése a negyedik köztársaság kvázi anarchiájából, rossz pénzgazdálkodásából. De Gaulle ezzel olyan politikai és szociális alapot teremtett, amely lehetővé tette Jacques Rueff számára, hogy normalizálja a gazdaságot, és a valutát egészséges alapra helyezze, mint ahogy azt egy évtizeddel előbb Erhard és Vocke Németországban tette. Bizonyára akadnak számosan Németországban is, akik kellően méltányolják a tábornok felbecsülhetetlen teljesítményét, mely országában rendet és stabilitást teremtett, és a francia népnek új életerőt adott.

	A németeknek más népeknél is különösebben okuk van arra, hogy más érzelmekkel viseltessenek de Gaulle-lal szemben, és más gondolatokat tápláljanak felőle, mint amelyekben az anti-gaulleisták tetszelegnek. A németek abban a szerencsében részesültek: Franciaország élére olyan férfiú állt, aki elég bölcs és elég előítélet nélküli volt ahhoz, hogy felismerje a történelmi pillanatot, mely megfelelő német megértés esetén Európa e két központi népét egyesítheti. De Gaulle azonban ennél többet is megértett. Ha Németországnak az európai és a világpolitikában az őt újból megillető szerepet kell játszania - és ezzel de Gaulle feltétlenül tisztában volt -, akkor erre a szerepre egy olyan nép tökéletesen képtelen lenne, mely a kollektív felelősség bármily határozott visszautasítása ellenére bénító önmarcangolásban él, mely az elitélendő szélsőséges nacionalizmusból a másik végletbe esik, és szinte gyávának mondható önfeladással, folytonos önváddal saját egész történelme megtagadásába süllyed.

	De Gaulle saját feladatának tartotta, hogy ennek a népnek, mely elvesztette önmagába vetett hitét, kezet nyújtson - mint egyetlen az idegen államférfiak közül és a francia nép nevében -, hogy ezzel a németeknek új önbizalmat és a feladataik végrehajtásához szükséges bátorságot adjon. Kegyetlen dolog lenne feltenni a kérdést, hogy a barátságosan feléjük nyújtott kézzel a német nép szószólói - azok, akik alkotmányosan kerültek hatalomra, és azok is, akik önmagukat nevezték ki, mit tettek. Fájdalom, de ezzel kapcsolatban nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy az örökkévalóság sem hozhatja vissza azt, amit a döntő percben elmulasztottak.

	De miért nem ragadták meg a feléjük nyújtott kezet? Talán azért, mert de Gaulle nehezen kezelhető, önfejű ember, gyakran visszautasító, kényelmetlen, magabiztos? Erre csak azt válaszolhatom, amit egyetlen mondatban fejeztem ki évekkel ezelőtt a Frankfurter Allgemeine Zeitunghoz írt levelemben, éspedig, hogy a történelem nagyjait úgy kell vegyük, amilyenek, és bele kell nyugodnunk abba, hogy náluk mindaz, amit Goethe &#8222;démonikusnak&#8220; mondott, nyilvánvalóan és szükségképpen hatékony. Olyan eljárást, amellyel szintetikusan tudnánk előállítani a magunk bölcs megítélése szerinti államférfiakat, sajnos még nem találtak ki, holott ezek az államférfiak nyilvánvalóan jobbak volnának a meglévőknél.

	A német államférfiak legfőbb kötelessége volt de Gaulle-hoz való viszonyukban minden ingerültséget elnyomni, és benne a nagy francia szomszédnép vezetőjét látni, akit el kell fogadni mind zavaró, mind dicsérendő sajátságaival együtt, és akivel bölcs és a személyi értékeket is gyümölcsöztető politikát kell folytatni a köz érdekében. Ezt kellett volna tenni, ahelyett hogy a hüvelykujjukkal malmozzanak, arra várva, hogy ez a sokszor oly kevéssé joviális és kevéssé barátkozó tábornok egy szép napon eltűnik a színről. Még rosszabb, ha valaki az európai gazdasági bizottság elnökének rosszkedvét tekinti követendő példának.

	Vagy talán azért lökték vissza de Gaulle kinyújtott jobbját, mert nem tetszett Franciaország európai vezető szerepe, amit az valóban igényel? Sokan nagy komolyan felteszik a kérdést: tényleg nincsen ok arra, hogy féljünk Franciaország hegemóniájától? A Frankfurter Allgemeine Zeitunghoz intézett említett levelemben ennek az ellenvetésnek elfogultságát pellengéreztem ki, és amit akkor mondottam, azt ma ugyanolyan érvényesnek érzem. Két dolgot kell kiemelni. Az egyik az immár karikatúrává vált visszásság a szabad Európa ismét erőre kapott gazdasági és pénzügyi hatalma, az ismét páratlan magaslatra emelkedett kulturális világ presztízse, a másik oldalon pedig ama szerepe között, amelyet a világpolitikában Európának még mindig játszania kell. Ezt a diszkrepanciát nem lehet tovább cipelni. De ha viszont meg akarjuk szüntetni, az annyit jelent, hogy Washingtonnak elegendő belátással kell rendelkeznie atekintetben, hogy a világpolitikai és katonai súlypontokat Európa javára tolja el. Nem a francia, hanem az amerikai csökönyösséget kellene itt vádolni. Mi európaiak nem tudunk, és nem akarunk az új világ ,,graeculi&#8220;-jai lenni, és nem vagyunk hajlandók az amerikaiakat a szabad világ uraiként elismerni. Ha amerikai lennék, ezt igen jól meg tudnám érteni, és sürgetném a hatalmi súlypontok mielőbbi eltolását.

	Kimagasló államférfire van szükség

	Valóban különös, mennyire hajlunk arra, hogy de Gaulle-nak szemére vessük hegemóniára való törekvését, míg ugyanazt az amerikaiak részéről természetesnek vesszük. Pedig a francia aktivitás célja éppen az, hogy az amerikai hegemónia határait a megváltozott viszonyokhoz igazítsa. De nem jelenti-e ez a korrektúrára való törekvés - csak azért, mert de Gaulle irányítja - azt, hogy magával hozza Franciaország vezető szerepét? Ezzel a második kiemelendő ponthoz érkeztünk el. Modern gondolkodásmódunk különösségéhez tartozik ugyanis a hiedelem, hogy Európa szükséges világpolitikai felértékelése valamilyen mágikus módon a népek akaratából születhetik meg, vagy megfordítva, mechanikus szervezetek révén lehetne &#8222;menedzselni&#8220;. A valóságban azonban ehhez egy kimagasló államférfiúi személyiségre van szükség, aki ezt a felértékelést saját tekintélyével és súlyával, az általa vezetett nép segítségével hajtja végre. Meg nem érdemelt szerencsénk, hogy Európában, de Gaulle személyében született egy ilyen személyiség, és hogy ez a férfiú egyúttal annak a nemzetnek az élén áll, amely a dolgok rendjén, ennek a kérdésnek megoldására egyedül jöhet szóba. Mert nevezzenek ám meg egy másik európai államférfiút, vagy egy másik európai országot, amely ennek a szerepnek betöltésére elképzelhető lenne!

	De változatlanul bosszankodjunk afölött, hogy ez a férfiú a nemzetben, mint történelmileg kialakult erőforrásban, és a politikai közösség legmagasabb formájában hisz? Hogy ő - Uram bocsáss - francia politikát művel, és ezzel a &#8222;nacionalizmus&#8220; bűnébe esik? Hogy ő a szükséges európai konföderációt másképpen képzeli el, mint a közös piaci európaiak és ezek szupranacionalista konstrukciójával szemben a nemzeteket megbecsülő saját koncepcióját állítja?! És ne is beszéljünk arról, hogy itt megint sokan zokon veszik Franciaországnak azt, amit Washington részéről természetesnek tartanak, vagyis, hogy nemzeti politikát folytat.

	Korunk morális fellazulása

	Holott &#8222;nacionalizmus&#8220; éppen az, mégpedig igen elítélendő formában, ha jogosultnak érezzük magunkat arra, hogy egy idegen ország államfőjét rendszeresen lekicsinyeljük, és magától értetődőnek gondoljuk, hogy más nemzetek éppen olyan gyökértelenekké váltak, mint a németek. Más szavakkal kifejezve: ha mi, németek legfrissebb történelmünk szerencsétlen eredményét általános mérceként használjuk. Kívánatosabb volna arra gondolni, hogy a nemzet ma oly előszeretettel gyakorolt leértékelése korunk morális fellazulásának elgondolkoztató jelei közé tartozik; ilyen jel például mindannak elvetése, ami rend, fegyelem és tisztelete annak, ami belőlünk élően nő, és ami emlékeztet a közösségből fakadó magasabb jogok elismerésére. Nem térhetünk ki az elől a kérdés elől sem, hogy vajon a szupranacionalista Európa iránti lelkesedés, mely vagy elsikkad az elvont ideológiában, vagy pedig szellemileg üres célokat szolgál, lényegében nem egy erkölcsileg destruktív csíra-e? Hiszen egy ilyen elképzelés nem jelent mást, mint hogy le akarják rázni a nemzeti kötelességek terhét, és el akarnak szakadni a nemzeti gyökerektől.

	Nyilvánvalóan erre a gondolatra jutott a &#8222;Deutschlands Außenpolitik seit 1955&#8220; című gyűjteményes kötet egyik szerzője, Armin Mohler is tanulmányában, amelynek címe: &#8222;Franciaország, a plátói partner&#8220;. Mohler a következőket írja: &#8222;Létezik egy meglehetősen absztrakt integrációs misztika, ami nem más, mint pozitív retorikával leplezett menekvés a valóságból.&#8220; Egyedülálló alkalom nyílik ugyanis, hogy a nemzet aláaknázásával romba döntsük a szellemi és erkölcsi rend egy-egy jelentős oszlopát, s ezzel az általános bomlást szolgáljuk, közben azonban &#8222;Európa&#8220; zászlaját kibontsuk, és a rend védelmezőivel szemben az erkölcsileg fölényesek szerepét játszuk. Ezt a csábító lehetőséget csak kevesen mulasztják el; mily &#8222;felemelő&#8220; tehát sok német számára is, hogy a francia államfőt, mint &#8222;a történelmileg kivetettek szimbólumát&#8220; kezelje.

	A német ember és Amerika

	De abban is egyet kell érteni Armin Mohlerrel, hogy a végülis antigallizmusba torkolló antigaulleizmust Németországban és sajnos a neki megfelelő német politikában nem értenék meg, ha a német-francia viszonyban nem lennének alapvető nehézségek. Pontosabban fogalmazva: különleges természetű nehézségek, amelyek a német-amerikai viszonyból úgyszólván teljesen hiányoznak. Se a franciáknak nincs könnyű dolguk a németekkel, sem a németeknek a franciákkal, mégpedig olyan okokból, melyek tulajdonképpen csupán modern tömegdemokráciánk sajátságai, és amelyeknek a régebben hatékony, de ma már szerencsére többé-kevésbé leküzdött német-francia ellentétekkel kevés közösségük van. Én azt hiszem, itt két dolgot kellene kiemelni.

	Az egyik a következő. Egy német mindig kapcsolatot találhat Amerikához és az amerikaiakhoz, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben ismerné az amerikai irodalmat. Hogy amerikaiakkal érintkezhessék, az ahhoz szükséges nyelvtudást szinte a bölcsőben sajátítja el. Nem így áll a helyzet Franciaország esetében. A francia kultúra még mindig magasrendű irodalmi kultúra, és hogy egy franciával valóságos kapcsolatot teremthessünk, ismernünk kell azt a szellemi világot, amelyben él. Ehhez azonban csak a nyelv útján juthatunk el, mely önmagában is nehéz, és így az idegen számára még nehezebben nyílik meg a francia irodalmi kultúra megismerésének a lehetősége. Hibás itt a német közoktatás is, mely elhanyagolta az iskolákban a francia nyelv tanítását, és nem szabad elfeledni, hogy a német államférfiak többsége nem tud valóban franciául. A mai világban a francia nyelvnek nehéz sorsa van, mert az elkerülhetetlen felhígulás ellenére is arisztokratikus nyelv maradt, mely a XVII. és XVIII. század szalonjaiban az elegáns és egyidejűen precíz kifejezési forma eszköze volt. Állandó fegyelem, gondozás, formaérzék és figyelem kell a francia nyelv tudásához. Ezt a nyelvet nem lehet leírni és szeretni, ha az ember saját maga nem szereti az eleganciát, a precizitást, a dallamot és a ritmust.

	Európa üres szólam marad, ha...

	Aki nem beszél franciául, és nincsen otthon Franciaország oly gazdag szellemi világában, az, különösképpen, ha mint ennek a tanulmánynak a szerzője, a tetejében még protestáns is, az híjával lesz a franciákkal való akár felületes érintkezés lehetőségének is, és itt nemcsak a felső szellemi rétegről van szó. Ehhez egy másik dolog is hozzájárul még: hogy utat találjunk ehhez a néphez, amellyel tömegeink amúgy is értetlenül állanak szemben, a németeknél - de különben a svájciaknál és olaszoknál is - hiányzik egy összekötő kapocs, mely amerikai viszonylatban viszont rendkívül hatékony. A rokoni és baráti szálak beláthatatlan tömegéről van szó, amelyek a kivándorlás során kötődtek, és amelyeket újra és újra kötnek. Elképzelhetjük, hogy egy átlagos németnek hány nagybátyja és veje él Amerikában, és hogy az ottani rokonok ezreire alig esik egy franciaországi. Innen is megérthetjük, hogy német viszonylatban Franciaország miért van hátrányban Amerikával szemben.

	De mindez ugyanakkor helyes képet ad arról is, mily felbecsülhetetlenül fontos a német-francia kulturális és személyi kapcsolatok megteremtése körüli fáradozás. Az úgynevezett kultúrcsere, mely oly sokszor csupán a diplomácia egyik kényszerű formális megoldása, itt központi jelentőségre tesz szert. Minden körülmények között a németek Franciaországgal szembeni magatartásának és politikájának kiegészítője ez, ha a jövendő változások során óva intünk attól, és el akarjuk kerülni azt, hogy az antigaulleizmus antigallizmussá váljék.

	Ezt a figyelmeztetést különös nyomatékkal intézzük azokhoz, akik osztják meggyőződésünket, hogy korunk legfontosabb feladata, bármilyen konkrét formában, Európa politikai és szellemi erőinek összefogása. De Európa üres szólam marad, ha nem jelenti elsősorban Franciaország és Németország szoros egybekapcsolódását, a kontinens két vezető népének összefogását, mely valamennyi szövetség között a legmagasabb ranggal kell, hogy rendelkezzék, és amelynek egészen különleges jellegzetességgel kell bírnia. Minden egyebet ennek kell alárendelni. A Közös Piac bizonyos formái és berendezkedései ebben az esetben szinte másodrendű kérdéseknek tűnnek.

	*

	In Új Európa, 5. évf., 3. szám (1966), 5-7.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Othmar Spann: A valódi állam (1921/1938) - Részlet]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=34761171&amp;nid=6937742</link><pubDate>2025-08-28 08:03:20</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	

	35. § A rendek jövőbeli kialakítása

	I. A politikai rend és a legmagasabb szellemi rend

	
		&#8222;Miről ismerem fel a legjobb államot? - Amiről a legjobb asszonyt; arról, barátom, hogy egyikről sem beszélnek.&#8221; (Schiller)&nbsp;


	Az állam viszonya a többi rendhez

	Az államot rendként határoztuk meg; olyan rendként, amely eredendően uralkodói hatalommal (&#8222;szuverenitással&#8221;) rendelkezik, de amely ugyanakkor a legmagasabb rend is. Az állam és a többi rend közötti alapvető kapcsolatban először a szuverén hatalom kérdését kell tisztázni. A rendek szuverén hatalma, amint azt már bemutattuk, nem az államból származik, hanem önmagából fakad.
]]></description><encoded><![CDATA[
	Az alkotmányossági kérdés értékelése során e szempontból kell kiindulni. A &#8222; rendi állam&#8221; a lényegéből és fogalmából adódóan egyáltalán nem köteles elfogadni a többi rend megbízatását [Auftrag] és finanszírozását a feladatai ellátásához (ahogyan azt a jelenlegi választási és adórendszer &#8211; amelyben mindenki egyénileg szavaz és rója le az adót &#8211; tévesen sugallja). Az állam önmagából fakad; nem egy professzionális &#8222;gazdasági parlamenten&#8221;, vagy egy olyan parlamenten alapul, amelyet &#8222;a nép egésze választ&#8221;; mint minden más rend, a természetére jellemző, sajátos feladatokon, azaz saját dologi szuverenitásán [Sachsouveranität] alapul; és ennek megfelelően egy sajátos embercsoporton, az államot pajzsra emelő néprétegén, akik elsősorban az államnak szentelik magukat, őt támogatják és alakítják.

	Az államot éltető eme körnek ugyanúgy a saját létfeladatában kell gyökereznie, miként a gazdasági és szellemi rendekhez tartozó személyek köreinek is a sajátjukban. Ezért olyan szakértői körből áll, amelyet elsősorban nem a bürokratikus szellem és a bürokrácia [maga] jellemez (és még kevésbé a szónoki tehetség vagy a reklámkészség, mint a parlamentarizmus rendszerében kialakult, ellenőrizetlen politikai vezetők köreiben), hanem inkább a szervező kreatív-teremtő: államformáló gondolata. Tehát: egyetlen nemzeti hős évszázadokra is rányomhatja a bélyegét.

	Továbbá, a valódi államférfi és az államformáló, valamint az államot hordozó rendek szelleme, a saját vezetői képzettségének, harci szellemének és harciasságának köszönhetően, túlmutat a puszta tisztviselői státuszon, ahogyan az már korábban is kiderült. Az igazi vezetés [Führerschaft] nemesít. A vezetés is munka, de az a fajta, amely a leghatékonyabb, az irányító, formáló elemet biztosítja a vezetett munkához.

	Bár az állam nem&nbsp; más társadalmi rendekből származik, mégis általános kapcsolatot kell kialakítania velük, mivel ő [az állam] egyúttal ezek vezetője, és ha azok kudarcot vallanak, akkor a helyettesük (pótlólagos képviselőjük) is. Ezért az államnak folyamatos kapcsolatban kell maradnia minden társadalmi réteg életfeltételeivel. A többi rend vezetői alkotják tehát természetes tanácsadó testületét, természetes tanácskozó fórumát. Ám ezen fórumok semmiképpen sem alkotják azt a gyökérzetet, amelyből az állam felépül, és az állam akarata sem alakulhat ki bennük. Ez individualista megközelítésre vallana, s azt sugallná, hogy az állam egyénekből vagy legalábbis testületekből származik, s azok &#8222;egyesülésével&#8221; jön létre. A &#8222;rendi államnak&#8221; alapvetően a saját akaratát kell kialakítania, ezért akár önkényes módon is felépíthető &#8211; feltéve, hogy meghagyja a többi rend számára a saját, a természetüknek megfelelő, önálló létezés lehetőségét, és ő maga is szoros, élénk kapcsolatban áll velük.

	&nbsp;

	Mivel az állam önálló rendet képez, saját feladatkörökkel, lényegében nem függhet más rendektől a pénzügyi forrásai és pénzügyi hatalma tekintetében, legalábbis közel sem annyira, mint ahogy azt a jelenlegi adórendszer mutatja. Inkább az a lényeges, hogy az állam képes legyen az alapvető szükségleteit nagyrészt saját forrásaiból kielégíteni: saját tulajdonból, birtokokból, mindenféle monopóliumokból, a legfőbb állami szervek és a kulcsfontosságú tisztségviselők közvetlen jövedelmeiből és saját vagyonából &#8211; bárki is uralkodott a történelem folyamán, ezt kívánta a dolog természete, egészen addig, amíg az individualista-liberális anti-állam [Unstaat] rá nem rontott a népre, a felbomlás vagy a bolsevizmus szélére taszítva őt.

	&nbsp;

	Ha az állam lényegében a rendek mellett (és felettük) áll, és ha az élet egésze ennek megfelelően testületi alapon szerveződik meg, mint például a középkorban, akkor ebből az összes renddel kapcsolatos esetkör megfelelő önigazgatása következik. Ezzel azonban a rendek saját szuverén jogaikat gyakorolják, a saját szférájukon belül úgy viselkedve, ahogyan az állam a sajátján belül. Ezért e tényállást képletesen a következő mondatban lehet kifejezni: a rend felemészti az államot [magyarul nehezen visszaadható szójáték: Stand schluckt Staat]. A mai, minden cselekvési teret magának igénylő, centralizált államtól minden egyes rend elvonja azokat a szervezési feladatokat, amelyek a természetüknél fogva nem az állam, hanem egy másik rend hatáskörébe tartoznak. Ily módon, mondhatni, a rend önmagában is egy kis állammá válik.

	&nbsp;

	Állam és társadalom

	&nbsp;

	Az individualizmus tévesen értelmezte az állam és a gazdaság viszonyát, mivel megengedte, hogy a gazdaságot a laissez-faire törvényei szerint irányítsák, és az állam tevékenységét utólagos &#8222;beavatkozásnak&#8221; tekintette, amelyet természetszerűleg el kellett utasítania. A marxista kollektivizmus szintén félreértelmezte e kérdést, amint azt az &#8222;állam elhalásának&#8221; tézise is mutatja. De még az Olaszországban, Németországban és Ausztriában manapság uralkodó, az állami tekintély jelentőségét nagyon helyesen hangsúlyozó irányzat sem találta meg a megfelelő egyensúlyt, és bizonyos mértékig az &#8222;intervencionizmusban&#8221; ragadt. Miért? Mert ez a &#8222;tekintélyelvű állam&#8221; még mindig egy rendezetlen gazdasággal néz szembe. Természeténél fogva egy korporatív (ezért &#8222;tekintélyelvű&#8221;) államhoz egy egyre inkább korporatív alapokon nyugvó gazdaságnak kell társulnia. E társulási viszonyt az alábbiak jellemzik: (1) az állam elsőbbsége a gazdasággal szemben; (2) az a tény, hogy az állam szervező tevékenysége&nbsp; a gazdaság számára gazdasági eszközzé,&nbsp; szervezőeszközzé, magasabb rendű tőkévé válik. A gazdaság állami általi irányítására és alakítására való képesség csak a &#8222;magasabb rendű tőke&#8221; univerzalista elméleti fogalma révén érthető meg. E fogalom magyarázza az állam elsőbbségét és a gazdaság rendi megalapozottságát is.

	&nbsp;

	Csak az állam és a többi rend közötti kapcsolat perspektívájából érthető meg a maga teljességében a politikai rend természete a rendiség rendszerében.

	&nbsp;

	A) A politikai rend

	&nbsp;

	Ahol az élet erőteljes és jól szervezett, ott a politikai munka kezdettől fogva háttérbe szorul. A politikusok rendjének (manapság: államférfiak, városatyák, pártpolitikusok, parlamenti képviselők, újságírók, politikai szerzők) első jellemzője egy rendi államban elsősorban abban nyilvánul meg, hogy [a létszámukat tekintve] kevesebben lesznek, mint egy demokratikus-parlamentáris államban. A politikai munkák egy része pedig részmunkaidőben is elvégezhető.&nbsp;Ahogy a rendi állam szükségszerűen magában foglalja a köztisztviselők, különösen a központi kormány melletti tisztviselők számának csökkentését, ugyanúgy szükségszerűen kiterjed a politikusok számának csökkentésére is a központi kormányzatban, és általában véve az önálló politikai osztályban! A rendi államban a gazdasági vezetők mindig politikai vezetők is &#8211; igaz, csak a legszűkebb gazdasági köreikben. A céhek, a céheken belüli alszövetségek, a szakmai szövetségek, a segélyalapok és más rendi szervezetek vezetői mindannyian a szervezeteik és szövetségeik &#8222;politikai érdekeit&#8221; képviselik a többi rendi szervezettel, az állammal és az állami szervekkel szemben, ők azok szószólói és képviselői.

	&nbsp;

	A politikai rendet nemcsak a gazdasági szervek vezetői által végzett tevékenységek másodlagos jellege korlátozza, hanem az is, hogy az állami és állami-testületi (például önkormányzati) szervek politikai mozgástere általánosságban beszűkülni látszik. A demokráciát ért károkat kiküszöbölték. Ahol egyenlők az egyenlők között intézik ügyeiket, ahol a saját ügyeiket szűk körben a saját érintettek intézik, ott sokkal kevesebb mozgástér marad a nagy, tömegeket megtévesztő politikusoknak, a demokrácia zajának, a mindenki kegyei és szavazatai elnyerésének. A rendi államban a politikai munka kevésbé a reklámról, kevésbé a tömegek megnyeréséről és vezetéséről fog szólni, hanem inkább a nagy, rendi, már szervezett csoportok közötti küzdelemről: részben egymással a nagyobb, közös célok elérése érdekében, részben pedig egymás ellen; és így, jobban, mint korábban, a tervezés és a szervezés tényszerű, kreatív munkája lesz. Ahol a mai szabad, demokratikus és anarchikus mozgástér már nem létezik, ahol az egyének tömege helyett csak olyan szervezetek, csoportok, egyesületek és testületek állnak egymással szemben, amelyek mind tudják, hogy mit akarnak, ott már nincs helye a demagóg művészeteknek és a tisztán retorikai személyiségeknek, hanem lényegében csak a tényszerű munkának; végül is minden résztvevő tekintélyelvű kötelékekbe integrálódott, saját intellektuális és történelmi ereje által körülvéve! Ez magyarázza azt is, hogy a középkor Görögországhoz és Rómához, sőt Spártához és Athénhoz képest miért hallott végtelenül kevesebb politikai zajt.

	&nbsp;

	A rendi államnak ezen hatalmas előnye egy másik oldalról is értékelhető: többé nem az érthetetlen, iskolázatlan tömegek választják a vezetőiket, hanem a sokrétűen felépített tömegek és szövetségek választják ki a legfőbb vezetőiket. Míg a politikusok külső karrierútja a rendi államban meglehetősen hasonló lesz a maihoz, a személyiségek kiválasztása más alapokon fog nyugodni. Ugyanis már nem a fiktív módon egyenlő polgárok amorf tömegét vezetik, hanem a virulens egyesületek strukturált tömegeit. Ezért a politikai pálya a rendi államban sokkal inkább objektív és kreatív munkával telített lesz, mint amennyire a mai államban vagy akár a marxisták atomisztikus-centralista &#8222;államában&#8221; akár csak megközelítőleg lehetséges lenne.

	&nbsp;

	A rendi államban a politikai küzdelem vagy nagy erkölcsi-politikai eszmékért, vagy a grandiózus testületi érdekekért folyik. Ezért a jelenlegi értelemben vett politikai pártok nem létezhetnek a rendi állam rendszerében (ahogy azt már fentebb is megállapítottuk); csak konkrét kérdésekre összpontosító pártok létezhetnek. A politikai küzdelem egyértelműbbé és nagylelkűbbé válik, és a küzdelemben részt vállaló pártok határozottabb, tárgyilagosabb alapokon állnak majd, mivel megalakulásuk nem a tömegek közegében történik, akiknek udvarolni és hízelegni kell, s akiket be kell csapni,&nbsp;hanem a kollektív szövetségek magasabb szintjén. S mivel a szövetségek a tisztán gazdasági érdekküzdelmeiket részben maguk között, mintegy magánjelleggel vívják, részben pedig tisztán elválaszthatók a nagy, erkölcsi-politikai eszméktől.

	&nbsp;

	Van egy másik oka is annak, hogy a rendi állam politikai élete határozottabban az eszmék felé fog orientálódni. Amint azt már többször is kifejtettük, a rendi államban az élet nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, s a jelenlegi rendhez képest inkább az önvizsgálatra és önreflexióra koncentrál, mivel a rendi struktúrák védelmezik és megőrzik az egyént, és sokkal kevesebb küzdelmet és versengést, kevesebb veszélyt és bizonytalanságot rónak rá. Ezért nemcsak az energikus, tetterős és cselekvésre hajlamos természetűek játszanak benne szerepet, hanem a kontemplatívabbak és az intellektuálisabbak is, akik gyakran kevésbé képesek az önálló, határozott cselekvésre.&nbsp;Ez a mélyebb szellemiség tükröződik majd a rendi állam politikai életében.

	&nbsp;

	B) A legmagasabb szellemi rend

	&nbsp;

	Ami a legfelsőbb réteget, azaz az intellektuálisan alkotó embereket illeti, többször is elhangzott, hogy ez nem egy teljes értékű rend, mivel a társadalom nem igazán aktív, hanem szellemileg produktív részéről van szó. Fentebb már érintettük azt a kérdést is, hogy miként lehetne ezeknek az embereknek, akiktől a valódi fejlődés, a történelem örök tavasza függ, mégis biztosítani egy pozíciót, egy nyugodt helyet a társadalomban.

	&nbsp;

	Ha figyelembe vesszük, hogy a zsenialitás lényege abban rejlik, hogy eredeti, új dolgokat mondjon, mások előtt egy lépéssel előrébb járjon a dolgok lényegének megértésében, akkor annak előmozdítása reménytelen feladatnak tűnik; mert éppen eme előny miatt a lemaradottak nem tudják zseniként elismerni. A szerencsétlen Schubert, akinek időnként még zongorára sem futotta, amelyen kipróbálhatta és kidolgozhatta volna varázslatos dallamait, a szomszédjához szaladt, ahol a zongora összehasonlíthatatlanul kihasználatlanabbul állt; ez az ember&nbsp; nem véletlenül [a zseni] reprezentánsa. De soha nem fogunk olyan eszközt találni, amellyel megtaníthatjuk az emberiséget a Nagy megértésére &#8211; még abban a pillanatban sem, amikor ez a Nagy megszületik. Ehhez a tanítványok és a tanulók közvetítő, felvilágosító, nevelő munkájára van szükség. A nagy mester ritkán tud közvetlenül a tömeghez szólni.

	&nbsp;

	Így nézve a feladat örökre megoldhatatlannak tűnik. De mégis rendelkezésünkre állnak hatékony eszközök, amelyekkel elősegíthető a kiváló elmék útjának egyengetése. Az egyik ilyen eszköz elsősorban a magas tehetségűek széleskörű kapcsolata a felsőoktatási intézményekkel és az akadémiákkal. Csak egy tudományos akadémiánk van (és még ez is csak nagyon keveset kínál, köszönhetően az elmúlt korok határtalan szűklátókörűségének és barbárságának); de hol vannak a költészet, a képzőművészetek, a zene, a színház, a műszaki tudományok akadémiái? Annak érdekében, hogy hatékonyak legyenek, ezeket az akadémiákat bőséges forrásokkal kellene ellátni a kreatív művészek támogatására, például díjak, nyomtatási támogatások, ösztöndíjak és mindenféle támogatás elérhetővé tételével, nemcsak a tudósok és kritikusok megítélése alapján, hanem elsősorban vezető kreatív művészek közreműködésével is. Az akadémiák mellett a művészetek számára is szükségünk van egy kifejlett felsőoktatási rendszerre, amely nemcsak a tudósokat, hanem a valóban alkotó művészeket és kritikusokat is magában foglalja. Az ilyen felsőoktatási intézményekben nagy költőink, zenészeink, festőink, szobrászaink, építészeink és kritikusaink szabadon választhatnák ki azokat a műalkotásokat, amelyek a számukra leginkább szimpatikusak, és mindezt teljesen a saját költői és szabad művészi módjukon, annyi tudományos és szakszerű kiegészítéssel, amennyit csak jónak látnak, magyarázhatnák el. Így a régi idők akadémiái és mesteriskolái kibővített formában élednének újjá.

	&nbsp;

	A tudomány terrénumában is, amelynek támogatása még ma is messze a legjobban áll, sokkal jobban lehetne gondoskodni az önállóan alkotó, kreatív tehetségekről. Nemcsak arról van szó, hogy az állam mindig is szerényen fizette meg a vezető erőket az egyetemeken, és ezzel végzetesen elősegítette a tehetséges emberek elvándorlását a cselekvő szektorokba (ipar, kereskedelem, pénzügy). Még rosszabb, hogy éppen az alkotókat nyomja el azáltal, hogy túl sokat követel tőlük az oktatásban. Igaz, hogy az egyetemi tanárok túlnyomó többsége ma is, mint mindig, meglehetősen csekély kreatív képességekkel rendelkezik (vagy egyáltalán nem rendelkezik ilyenekkel, ami puszta kézművesekké alacsonyítja őket a felsőoktatásban), és hogy ennek fényében a tőlük elvárt munka teljesen indokolt &#8211; de vajon mindig a legalacsonyabb átlaghoz kell igazítani a intézkedéseket? Tanszékeink mai felépítése a specializált, szervetlen elhatárolás hiányosságaitól, a szervesen integrált tanszékek hiányától szenved. Továbbá sürgősen szükség lenne rá, hogy egyetemi rendszerünket dedikált &#8222;kutatói tanszékekkel&#8221; egészítsük ki; ilyenek ma csak nagyon kis számban léteznek, ráadásul jellemzően csak a természettudományok területén, amelyek azonban a valódi szellemi képzés szempontjából mindig csak másodlagos szerepet játszhatnak.

	&nbsp;

	Hiba lenne azonban azt feltételezni, hogy az említett szervezeti intézkedések máris radikálisan javíthatnák a szellemi szempontból kreatív emberek helyzetét. Még a rendi államban is teljes szakadék tátong az intellektuális és a nem intellektuális emberek között; egy olyan, a természet által teremtett szakadék, amelyet az emberi művészet soha nem tud megszüntetni.

	&nbsp;

	
		Annyi azonban biztosan elmondható, hogy a szellemi élet a rendi államban egészen más formát fog ölteni, mint a mai kapitalista államban &#8211; mert ennek az életnek az egész szellemisége magasabb rendű lesz, mint ma, mert az élet közösségekben fog zajlani, nem pedig szegényes, elszigetelt egyénekre, vagy a szétzúzott rendek csekély maradványaira van utalva. Ezért a széles közönség (minden szélesebb értelemben vett szellemi produkció, a stílus- és kultúraalkotás valódi visszhangja) csak most fog igazán készen állni a szellemi életre. Ezernyi oktatási intézmény és mindenféle oktatási közösség fog létrejönni, és mindenki, aki intellektuális gondolatokat oszt meg a tömeggel, közönségre talál. Nem maradnak meghallgatás nélkül a mindennapos küzdelem zajában és nyüzsgésében. Már a középkorban is az egyházi élet volt a sokrétű oktatás színtere. A rendi társadalom sokkal magasabb rendű, függetlenebb és mélyebb szellemiséget fog elérni, mint amit a kapitalista barbárság ideje képes volt. Erre a sziklára fogja a jövő zsenije felépíteni egyházát.
	
		&nbsp;
	
		Pongrácz Alex fordítása


	&nbsp;

	*

	&nbsp;

	In Spann, Othmar: Der wahre Staat. Vorlesungen über Abbruch und Neubau der Gesellschaft. Vierte Auflage, Jena, 1938,&nbsp;329-337.
]]></encoded></item></channel></rss>
