Érthető, hogy egy nép az általa kiharcolt államot a saját nevén akarja nevezni. Az igazi poroszok sem szeretik feladni a nevüket. Ráadásul egy olyan paraszti népet, mint a szerbek, kevéssé érdeklik a szép nevek. A Napóleon által 1809-ben alapított Illíriai Királyság mindössze öt évig állt fenn, és egészen 1849-ig, amikor ez az emlék is elhalványult, néhány osztrák tartományra hagyta a nevét.

Napóleon, a klasszikus szellem utolsó példája a politikában, itt is megpróbált megmenteni valami nagyszerűt, és nem csak jó utakat épített, amelyeket ma is hálásan használnak. Az ő császársága volt az utolsó nagyszabású kísérlet a reprezentációra. Nem legitimista ellenfelei, hanem egy olasz sziget fia volt egy nagy hagyomány hordozója. Ez az, amiben kudarcot vallott. Hanotaux mára részletesen bizonyította és igazolta, hogy nem sejtette az eljövendő gazdasági és ipari korszakot, és a régi európai társadalmi rendet politikai eszközök széles skálájával igyekezett életben tartani. [1] Amikor a modern demokrácia korszaka elkezdődött, és a régi nemesség megszűnt, a nemesség eszméjét csak egy új nemesség menthette meg. Napóleon megpróbálta megteremteni az új nemességet. Sikertelenül; de törekvéseiben több érzék volt a hagyományos európai rend és a hagyománytisztelet iránt, mint az Angliával szövetséges régi nemesség konzervativizmusában, amely egyszerűen ragaszkodott legitimitásához, amíg az ipari korszak el nem fojtotta azt legitimitásával együtt a demokrácia áradatában. Napóleon tehát, a császár, akinek európai érzéke Nagy Károly birodalma felé irányult, az Adriai-tengeren ugyanolyan bizonyossággal találkozott a régi Illíria-eszmével, mint a klasszikus szellem.

Napjainkban Trieszt és Isztria Olaszországhoz tartozik; egy darabka magaspolitikai okokból Albánia különleges államává vált; a többi, ha Pannónia részeit nem akarjuk ide számítani, a „Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz” tartozik. Ez a hivatalos elnevezés meglehetősen szerencsétlen kompromisszumnak tűnik. A szerbektől nem lehetett elvárni, hogy feladják a nevüket, a horvátoktól és szlovénektől pedig azt, hogy szerbeknek nevezzék őket. Így hát kisegítették magukat, és egymás mellé helyezték a három törzset. A S. H. S. rövidítés ugyanolyan csúnya, mint egy modern cégnév; egy nagy múltú nép valószínűleg jobb nevet érdemelt volna. Mások szerint a Dél-Szlávia vagy Jugoszlávia [megfelelő név lenne]. [De] Ez nem is név, hanem egy címkézés, amely a politikaitól a földrajziig terjed. Ma már senkinek sincs bátorsága az Illíriai Királyságról beszélni. De azt hiszem, hogy az öreg Péter király, ez a szinte legendás alak, egy igazi parasztkirály, egy népének véréből származó király, megérdemelte volna, hogy Illíria királyának nevezzék.

*

Illíria másfél évezrede a politika tárgya. Róma és Bizánc [mellett] gótok, szerbek, avarok, normannok, velenceiek, törökök, magyarok, franciák és osztrákok uralkodtak itt. Így jött létre a legkülönbözőbb fajok, illír őslakosok, görögök, kelták, rómaiak, germán törzsek, szlávok és mongolok, a nyelvek és vallások fantasztikus keveréke, [egy] démonokkal teli légkör, pogány ókor, római és görög kereszténység, gnózis és iszlám óriási keveréke. De a föld csak a díszlet ehhez a történelmi fantasztikumhoz. A föld, a hegyek, a tenger és a nap látszólag nem vesz tudomást ezekről a folyamatokról. A csodálatos tenger, a csodálatos hegyek és a Sol invictus kultuszát érthetővé tevő nap kombinációjában, sajátossága olyan szilárd, hogy a történelmi események színes árnyékként lebegnek az ég, a tenger és a föld között. A föld, nem a vér adja az embernek, a föld fiának az alakját és az arcát. Minden Illíriában letelepedett faj kapott valami újat ettől a földtől, és egy különleges illíriai szellem hordozóivá vált.

*

Meglátásom szerint Velence még nem tartozik Illíriához. Egy évezredig volt az illír tengerpart úrnője. A dalmát városok nagyszerű építészete az uralom jele. A nagy építészet mindig egy valódi állapot félreérthetetlen és látszólag nélkülözhetetlen kifejeződése. Sem egy parasztfalu, sem a világpiac nem tud ilyesmit előállítani. Velence még ezzel az építészettel is egy valódi állam példája, amelynek lényege nem a szabadság, hanem az állandóság. Ezt Machiavelli, a velencei államvezetés művészetének híres tanítója klasszikus egyszerűséggel fejezte ki. [2] Nehéz eldönteni, hogy a legrégebbi velencei családok illír eredetűek voltak-e. Mindenesetre a 12. század óta a városnak olasz, és már nem illír jellege van. A maga színességében azonban [Velence] megőriz valami illír jelleget. Színeinek változatossága és pompája végül is olyan nagy, hogy a Velencében játszódó legnagyobb dráma hősének mórnak kellett lennie, mert a fehér arc sápadtnak és erőtlennek tűnt volna ennyi szín között. Othello mesés alakja, a fehér Desdemona fekete férje, „a sárga sivatag barna fia”, [3] az otthon és társadalmi miliő nélküli harcos, akinek féltékenysége csupán a méregzöld fátyol, amelybe otthontalanságának következménye lelkileg beburkolózik, aki nem öli meg vagy szúrja le, hanem fojtogatja feleségét, hogy fehér tisztaságát ne szennyezze be vörös vérrel; egy élénk színű darab sötét hőse, a mór, akinek germán neve Otto, amelyhez egy olasz kicsinyítő képzőt csatoltak, mint egy bolond harangszóhoz; a nemes hadvezér Othello, a szegény, magányos Othello germán sorsával - ő szimbolikusan talán Illíriához tartozik. De a velenceiek olaszok, nem illírek.

*

Illíria, Velencével ellentétben, nem romantikus. Aki Dalmáciában időzik, és Velencére gondol, nagy áldásnak találhatja, hogy nem kell Byron, Musset és Richard Wagner nyomdokain járnia, mint Velencében, amelyet Maurice Barrès a negyedik garnitúrában ismét romanticizált; nagyon szép, de nemsokára teljesen le kell áldoznia a csillagának [das Maß bald voll sein]. [4]

Ma már túl világosan látjuk, hogy miből áll a romantika történelmi valósága. Itt is, mint mindenütt, Olaszországban és a Rajnán, a romantikusok voltak a polgári korszak előőrsei; az utazóhordák [ama] élcsapata, amely végül a szállodatulajdonosok által szervezett népvándorlássá vált. Milyen kínos ma újra átérezni a romantikus zsenik érzelmeit! Mennyire távoli és idegen tőlünk az ő kisfiús szubjektivizmusuk; mennyire komikus a magánpapság görcsössége; mennyire komikus ez a színház, amely egy hősszerelmes románcát [beszéli el] Frau vagy Fräulein Ez meg Az irányába.

A romantika is lelkesedhet többek között a hagyományért, de nem képes hagyományt teremteni. Az út, amelyen Dante járt, továbbra is megszentelt marad. Az utat, amelyen a romantikusok lépkednek, jobb, ha elkerüljük. Az utolsó költő, akit, problematikusan bár, de szentté lehetett avatni, Goethe volt. Talán túlságosan is tudatosan gyakorolta ezt a hatalmat (ami egyébként Velencében hagyta [őt]). De a reprezentáció fogalma még élt benne, és az emberi méltóság még nem múlt el az álmokban és a mámorban.

A romantika tehát megkímélte Illíriát. Pedig az ország dilettáns értelemben maga a [megtestesült] magas romantika. A táj, a kék Adria, Raguza és Cattaro, a lakosok [a maguk] festői viseleteikkel és viselkedésükkel, valamint a rendkívül romantikus tétlenségre való hajlamukkal mind-mind felkeltik az utazók örömét, akik a nincstelen dalmáciaiak és hercegovinaiak láttán valósággal lubickolnak az esztétikai kavalkádban. Ezenkívül a magasztos, az akusztikára irányuló romantikus érzékenység érdekében az Illíria névnek valóban varázslatos, titokzatos csengésűnek kellene lennie, és egy olyan földet kellene megidéznie, mint Orplid. És végül, ha a romantika alapja a keveredés, ahogyan azt egyes romantikusok állítják, akkor Illíria a fajok és sorsok keveredésének legszélsőségesebb foka. De az illír kifejezésben van valami eredeti, ami minden romantika számára megközelíthetetlen marad, és a nagy illírek nem romantikus zenét komponálnak, hanem nyelvük van. Meglehet, hogy sok nyelven beszélnek. Úgy tűnik, mintha minden európai nyelvet ismernének, és mintha az illír szellemben egy különleges, igen sajátos többnyelvűség rejlene.

*

Nem lehet véletlen, és bizonyára gondviselésszerű jelentősége van annak, hogy Szent Jeromos illír volt. A Szentírás fordítójának, a Vulgata szerzőjének magasabb értelemben fordítónak kell lennie, mint bárki másnak, aki egy művet - legyen az bármilyen szép -, egyik nyelvről a másikra átültet. Ha a Biblia a Könyv, akkor a Vulgata a Fordítás. Emberileg is a nyelv csodája, és mindannyian érezzük a lelkesedést, amellyel Péguy beszél róla. Luther lefordította, azaz beépítette a német nyelvbe a Szentírást. Ez különbözik a szent Fordításától. A német Bibliának megvannak a maga különleges érdemei és a különleges ereje, de szerzőjéből hiányzik az illír többnyelvűség és a nyelvek feletti biztonságos lebegés.

Nem olyan folyékonyan és virtuóz módon, mint mondjuk az írek, akik angolul beszélnek. Inkább egy szláv elem tartozik az illírséghez, amely a lágyság erejét és egy nem elemző, de átható pszichológia erejét hozza magával, amely összeolvad az idegennel - anélkül, hogy feladná önmagát. Mi, németek ezt különösen erősen érezzük, mert mindig fennáll a veszélye annak, hogy vagy keményen bezárkózunk, vagy ellenállás nélkül eldobjuk és elveszítjük önmagunkat. De még a szláv lágyság és annak pszichológiai intuíciója sem elégséges ahhoz, hogy megmagyarázza e többnyelvűség sajátosságait. A másokkal való szimpátia végül is ilyen pszichológiához vezethet.

Ehhez járul még a számos néphez és nyelvhez kötődő sorsszerű kapcsolat, amelynek Illíria a nagy színtere: Diocletianus, Szent Jeromos, a protestáns teológus [Matthias] Flacius Illyricus, Stroßmayr püspök, a több nyelven alkotó jogtudós [Valtazar] Bogišić, a szobrász Mestrovic, a német költő Theodor Däubler vagy a háborúban elesett fiatal szerb Bojić, a világháború egyetlen nagy hősköltőjének földje. Úgy tűnik, hogy ebből az országból mindig egyszerre több nyelven szólalnak meg a hangok. Az illíriai többnyelvűség nem poliglosszia, és nem az élénk nemzetközi forgalomba keveredett népek rutinja. Svájc háromnyelvűsége sem, ami egyáltalán nem többnyelvűség; mert attól, hogy egy ország három nyelvből áll, még nem válik többnyelvűvé; és nem ismerek senkit, aki távolabb állna a francia nyelv- és beszédérzéktől, mint egy németajkú svájci, és senkit, aki annyira idegen lenne a német nyelv szellemétől, mint egy franciául beszélő nyugat-svájci. Genf nem egy többnyelvű város, még akkor sem, ha a világ összes diplomatája és tolmácsa ott gyűlt össze. Nem az a sorsa, hogy többnyelvű legyen. Elzász-Lotaringia kétnyelvűsége szerencsétlenség és gyökértelenedés. Az illír többnyelvűség eltér mindettől. Ennek erkölcsi előfeltétele a szellem különleges készsége, a kizárólag gyakorlatias kommunikáció haszonelvűségéről való lemondás, az a képesség, hogy a másik nyelvet kísérőként engedje maga mellett járni, és úgy beszéljen vele, mint egy emberrel, de ne vegye kézbe, mint egy szerszámot. Mindez csak a határok földjén lehetséges, ahol az emberek szem előtt tartják a sok tapasztalatból és különösen az iszlámmal folytatott fél évszázados harcból eredő, átfogó sorsközösséget. A Balkán Oroszországnál sokkal intenzívebb értelemben Ázsia és Európa határa.

*

Spalató - vagy ahogy a szlávok mondják: Split -  pompás, valóban császári palotáját az öreg Diocletianus építtetette [Providentia Deorum] quies Augustorum [az isteni gondviselés és a császár] számára. Ma Spalató egy egész város számára szolgál otthonul, amelynek lakói befészkelték magukat a falak és romok közé, templommal, kolostorral, kávéházakkal, boltokkal és lebujokkal. Ezer ember élete tengődik egy császárlakás maradványai között. Itt is nagyszerű építészet mutatja a nagy államot, a legnagyobbat, amit mi európaiak ismerünk, a Respublica Romana-t. Ez az állam pogány volt és nem keresztény, még ha a keresztények imádkoztak is: Deus noster propitius esto reipublicae Romanae. Diocletianus mauzóleumát keresztény katedrálissá alakították át. De a mennyezeteken lévő pogány frízek még mindig meghatározzák a genius loci-t, és győzedelmeskedni akarnak a keresztény ördögűzés felett. Láthatatlanul úgy tűnik, hogy a kereszténység még mindig harcol a pogány természeti istenségekkel és minden vallás démonjaival, noha már régen fegyverszünetet kötöttek. Az ország távol áll egy francia vagy nyugatnémet vidék enyhe emberségétől. Az Angelust kongató harang másképpen szól, mint a Rajnán vagy a Mosel folyón, ahol hangot ad a tájnak, ezáltal [pedig] az emberiségnek. Dalmáciában a harang úgy szól, mintha a levegő démonjainak segélykiáltása lenne.

A fiatal szerb Bojić illír ismerete sok sorsra, sok népre és sok nyelvre kiterjed. [5] Ez olvasható ki a háború alatt írt verseiből, a legerősebben a Bes Uswika címűből, amelyet 1915-ben írt, amikor a szerb hadsereggel együtt elhagyta hazáját, az albán hegyeken keresztül, tortúrák között menekülve.

A címet nehéz lefordítani. Bes Uswika jelentheti azt is, hogy: kifejezés vagy csodálat nélkül, egyfajta nil admirari [semmit se csodálj meg], ha nem veszed túl laposan és intellektuálisan. Egy olyan egyetemes emlékezetből fakad, amely nem veszíti el a meglepetés érzését, és megőrzi az örök folytonosság érzését. A római sztoikus ἀταραξία és aequanimitas, a keleti tudásból [származó] közömbösség is [lehet], de hősies és tevékeny, és teljesen a földhöz kötődő. Így értem ezt a verset, amelynek mottója lehetne Corneille verse, amely az egész gyűjtemény fölött áll: Rome n'est plus dans Rome, Elle est toute où je suis [Róma már nem Rómában van, hanem ott, ahol én vagyok]; amelynek sorai csodálatos rímekben formálódnak; olyanokban, amelyek csak az európai nyelvekben fordulnak elő, és amelynek tartalma így szól:

Nincs semmi különös, semmi új számunkra,
Minden föld közeli és ismerős számunkra.
A ragyogó fényben, és amikor a viharok gyülekeznek felettünk,
Maradjunk nyugodtak, mint az otthon közepén.

Hazánk híres a szerencsétlenségéről.
Sétáink során magunkban hordozzuk.
Örök sebeink vérében van, és (most megkísértelek, sors!)
egyszer akár el is temethetnénk.

Az óceánok nem idegenek számunkra,
Sem a halott évszázadok sírjai.
Nyugodtan állunk a világcsarnok fényes ünnepein
És nyugodtan, amikor az ellenség issza virágaink illatát.

Gyakran úgy megyünk, mint egy trombitás menet.
Városról városra és vidékről vidékre,
És gyakran egyedül, gyakran a csordákkal, a gyerekekkel és az asszonyokkal;
A hatalom és a zuhanás zászlaját hordozva.

Gyorsan végigfutunk a sorsok régről ismert skáláján,
 Amelyen mások alig kúsznak át.
Ezért ma semmi sem furcsa számunkra. Úgy tűnik számunkra,
Mintha valaha mindenhol jártunk volna.

És most az ősi nyugalom és derű befejezése:

És amikor újjáépítjük tűzhelyünket a szétszórt hamvakból,
Akkor majd emlékezni fogunk a korábbi napokra is.
Hallgatni fogjuk a tüzet és annak vidámságát,
És légy vidám, mint a vadászatból hazatérő házigazda,
Énekelt, ahogy reggelente énekelve ment a hegyekbe.

Nekem úgy tűnik, hogy ez a befejezés bizonyítja a költő nagyságát, mert elkerüli azt a nyilvánvaló veszélyt, hogy filozófiai mélységbe fulladjon vagy retorikai hatás[keltés]ig fokozódjon. Ehelyett a barátságos idill képét használja arra, hogy ismét megmutassa, miről szól a vers: nevezetesen a végtelen időtartam érzelemmentes bizonyosságáról. A gondolat bármilyen elmélyítésével vagy lezárásával szemben, ez valóban jobban fejezi ki e szemléletet: közömbösen, mondhatni „kifejezéstelenül”.

Pongrácz Alex fordítása

*

[1] Gabriel Hanotaux: Du Consulat à la Empire; issue napoléonienne. In Revue des Deux Mondes, 1925, 66-106.; Comment se fit l' Empire. Uo., 344-377., 573-609, 774-807.

[2] Schmitt itt feltehetőleg a velencei diplomácia „machiavellizmusára” gondol. Vö. Annamarie v. Schleinitz: Staatsauffassung und Menschdarstellung der Venetianer in den Relazionen des 17. Jahrhunderts (1921).

[3] Schmitt (félre)idézhette a mára elfeledett német költő, Eduard Prutz (1816-72) Algír című versét. Kortársához, Ferdinand Freiligrathhoz hasonlóan Prutz is az 1848-as forradalomhoz vezető nemzeti felszabadítási mozgalom támogatója volt. A szirupos, szentimentális „Algír” egy szőke, kékszemű német idegenlégiósról szól, aki szabadon engedi algériai foglyát („a sivatag barna fia, egy karcsú mór”), amikor meghallja szerelmének történetét Fatme iránt („Ó, Fatme, Fatme, te a szüzek koronája!”), és eszébe jut saját kedvese otthona, Németországban, egy kis házban, az erdő mellett.

[4] Maurice Barrès: Une enquête aux pays du Levant. Párizs, 1923, Plon Nourrit, 2 Bde.

[5] Milutin Bojić 1892-ben született Belgrádban és 1917-ben halt meg Szalonikiben. Az epikureus életörömmel teli művek után a hazafias költészet felé fordult.

*

Schmitt, Carl: Das Meer gegen das Land. In Schmitt, Carl: Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916 – 1969. Duncker & Humblot, Berlin, 1995, 483-489.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés