Az állam kialakulásához és formálódásához számos különböző jellegű tényező járult hozzá, és számos előzmény, átmenet és fejlődési fokozat mutatható ki, mint mindenhol. De az emberi cselekvés és elszántság által előidézett fordulópont mégis teljes éleslátással felismerhető. A döntő kiindulópontot a 16. század második felére tenném. Ez egy meglehetősen szomorú és tétlen időszak volt Németország számára. Meghatározó hatása és fordulópont jellege [azonban] annál jelentősebbé vált az európai és az egész világtörténelem számára. A 16. században kezdődött a küzdelem az újonnan felfedezett Föld újrarendezéséért. A világ katolicizmusának és a világ protestantizmusának nagy frontjai formálódnak. Franciaországból, Hollandiából és Angliából indultak az első sikeres előrenyomulások a katolikus nyugati hatalmak, Spanyolország és Portugália tengeri hatalmi monopóliuma ellen. A felekezeti polgárháborúkból Franciaországban a szuverén politikai döntés eszméje bontakozik ki, amely semlegesít minden teológiai-egyházi ellentétet és szekularizálja az életet, még akkor is, ha az egyház államegyházzá válik.

Ebben a helyzetben az állam és a szuverenitás fogalma Franciaországban találta meg első hiteles jogi kifejeződését. A „szuverén állam” sajátos szervezeti formája így került be az európai népek tudatába. A következő évszázadokban az állam vált a politikai egység egyetlen normális megnyilvánulásává. A régi Német Birodalom a feudális, rendies és egyházi alkotmányos elemeinek keverékével ekként visszaszorul a középkorba; mivel birodalom és nem állam, „nem lehet többé felfogni”. A nemzetközi jog államközi joggá alakul át; a fegyveres konfliktusok a viszályokból vagy magánháborúkból állami háborúkká válnak. Azt, hogy ez az államfogalom mennyire vált Európában mindent uraló rendfogalommá, végül is az mutatja, hogy a 19. században minden korra és népre alkalmazható általános fogalommá, a világtörténelem politikai rendfogalmává lehetett tenni. Még ma is a görögök és a rómaiak „ókori államáról” beszélnek a görög polisz vagy a római köztársaság helyett, szó esik a „középkori német állam” birodalmáról, sőt az arabok, a törökök vagy a kínaiak államáról is. A politikai egység szervezésének egy alaposan időhöz kötött, történelmileg kondicionált, konkrét és sajátos formája ily módon elveszíti történelmi helyét és jellegzetes tartalmát; félrevezető absztraktsággal átkerül teljesen más időkre és népekre, és teljesen más entitásokba és szervezetekbe vetül. Az állam fogalmának ez a felemelése minden idők és népek politikai szerveződési formájának általános fogalmává valószínűleg hamarosan véget ér, magával az államiság korszakával [együtt]. Ez azonban ma is előfordul, ezért az állam fogalmának mint az európai történelem 16-20. századához kötődő politikai rendfogalomnak a konkrét-történelmi és sajátos jellegét már mondanivalóm elején kétségtelenné kell tenni.

Franciaország volt az az ország, amely elsőként találta meg az „államban” és a „szuverenitásban” a vallásháborúkból való megmenekülést és a belpolitikai nehézségek megoldását. Jean Bodin: egy tipikus francia jogtudós, hazája legalista hagyományának képviselője, akiről köztudott, hogy ő adta a szuverenitás első meghatározását. 1576-ban megjelent könyve a „Six livres de la Republique” [Hat könyv a köztársaságról] címet viseli; a latin kiadásban ez áll: res publica. Jelzésértékű tehát, hogy magában a címben még nem szerepel az „állam” szó. A középkorból örökölt feudális jogi meggyőződések zűrzavarával szemben azonban olyan egyszerűen és világosan rajzolódik ki a szuverén állami döntéshozatal szükségessége egy politikai egységen belül, hogy ez a jogi-decizionista tisztázás ellenállhatatlan hatást gyakorolt a többi európai országra. A jogtudós Bodin tudományos [szemléletű] és információgazdag könyve e vízválasztó időszak nélkülözhetetlen terméke. Szerzője több területen is jelentős nevet szerzett magának, mind jogászként, mind a kor „politikusaként”, közgazdasági téren a pénzelméletben az úgynevezett mennyiségelmélet megalapítójaként, történeti téren számos eredeti megfigyelése révén, végül pedig „Heptaplomeres” című művével a tolerancia modern eszméjének meghökkentően merész úttörőjeként.

Maga az 1576-ban megjelent könyv nem hasonlítható össze más jogtudományi vagy történelmi tárgyú írásokkal, bármilyen jelentősek is legyenek azok. Kiterjedt, tanult fejtegetéseit elismerten elfelejtették; de a szuverenitásról alkotott felfogásának azonnali és tartós hatása rendkívüli volt egész Európában. Az a magától értetődőség, amellyel a konfliktus esetén döntő szuverenitásnak ezt a gondolatát mindenütt, különösen Németországban, általánosan megértették, még csaknem száz évvel később is töretlen erővel jelenik meg Pufendorff híres értekezésében, a De Statu Imperii Germanici (1667) című művében. Bodin szuverenitásfogalmában egy jogi koncepció szokatlan módon találkozott a politikai valósággal. Ez az egyetlen oka annak, hogy a jogi koncepció képes volt ilyen mértékben győzelemre segíteni egy új rendfelfogást. Az, hogy éppen egy jogi fogalomról van szó, megfelel a francia nép sajátos belpolitikai fejlődésének és szellemi jellegének. Azzal, hogy megteremtették az első jelentős modern államot, és ennek az államnak a szuverénjeiként léptek fel, a francia királyok - a legistáik tanácsára és támogatásával - hosszú időre Franciaországot tették a prototípusává és klasszikus példájává annak, amit akkoriban a szuverén hatalom tökéletes képének tekintettek. Európai hatalomként Franciaország határozta meg az új rendfogalom belső mértékét és dimenzióit.

Semmiképpen sem tagadható, hogy az „állam” szót már Machiavelli bevezette az európai népek politikai szótárába. A status szó sokféle jelentése is szerepet játszott, és a német szóalkotás esetében minden bizonnyal az olyan térbeli elképzelések visszhangja is, mint a város és a hely. De a feudális-állami jogfelfogás meghaladása egy világos, legfelsőbb, szuverén döntés által, és így az új európai mérték- és rendfogalom - az „állam” -, ahhoz a politikai helyzethez tartozik, amely a francia jogász, Bodin szuverenitástanában találta meg egzisztenciálisan adekvát kifejezését. Sem Castruccio Castracani, sem Cesare Borgia „olasz városi zsarnokok” reneszánsz kori kis világa nem volt képes a mérték és a rend új európai koncepciójának érvényesítésére. A későbbi, 17. és 18. századi német kis- és középállamok pedig a Franciaország által erőltetett szuverenitásfogalom nyomán már puszta súlyként kerültek be az európai egyensúlyi politika nagy játékába.

A szuverenitás fogalma, még Bodin saját művében is, nemcsak belpolitikai jelentőséggel bír a polgárháborúk által megtépázott Franciaország számára. Bár az új rendfelfogás páneurópai hatásai csak a 17-18. században bontakoztak ki teljesen, Bodin már akkor is foglalkozott Európa külpolitikai helyzetével a szuverenitásfogalom szempontjából, könyvének egy sajnos kevés tudományos figyelmet kapott, de rendkívül tanulságos fejezetében (I. Cap. 9: Du Prince tributaire ou feudataire, et s'til est Souverain). Egész Európát átvizsgálja, hogy a rend, a szuverenitás és az állam újonnan megtalált fogalmai alapján rendet teremtsen az európai feudális kötelékek zűrzavarában.

Európában már fel tud sorolni néhány országot, amelyet szuverén államnak tekint: Franciaországon kívül Angliát, Skóciát, Dániát, az egyes svájci kantonokat, a moszkvai knyáz birodalmát és Lengyelországot. Számára olasz földön csak egyetlen szuverén állam létezik: Velence. Németországban sem a császár, sem a fejedelmek, sem a birodalmi városok nem szuverének. Itt, majdnem száz évvel Pufendorff fentebb említett írása előtt, világosan láthatóvá válik, hogy a középkori német birodalomnak áldozatul kellett esnie az új rendi fogalom, a „szuverén állam” robbanóerejének.

Az új rendfelfogással az állam fokozatosan kezdi felszámolni a középkori feudális- és birtokviszonyokat. Az állam területi egységet hoz létre. Az állami szuverenitás jogi fogalma az első döntő lépés azon a további úton, amely a következő évszázadokban területileg zárt, más államokkal szemben matematikailag élesen elhatárolt, központosított és alaposan racionalizált államegységhez vezetett. Mint ismeretes, az egységes államhatalom sajátos szervezeti eszközei: az állami hadsereg, az állami pénzügyek és az állami rendőrség. A jog egyre inkább állami joggá alakul át, amelyet az állami igazságszolgáltatás gyakorol, és amely a jog állami kodifikációiban találja meg a megfelelő megnyilvánulását. A középkori testületek és intézmények, feudális, birtok- vagy egyházi társulások elveszítik értelmüket és jelentőségüket. Az egyház vagy a közbéke, a közbiztonság és a közrend fenntartásának eszközévé válik, mint az államrendőrség és a népnevelés eszköze, vagy pedig a jámbor egyén puszta magánügyévé. Amennyire még mindig hatalmat követel magának, egyre élesebben elválik egymástól a külsőleg előírt, államegyházi istentisztelet és a belső hit. Még az ellenreformáció római egyháza is csak a potestas indirecta fogalmát tudja felállítani követeléseihez a szuverén állam által meghatározott új helyzetben, ahogyan azt az ellenreformáció teológusa, Bellarmin is csak kétértelmű, minden oldalsó ajtót nyitva tartó kiútként találta meg. Néhány évszázadon keresztül az államiság kényszere ellenállhatatlan. A német népnek is át kellett lépnie az állami szuverenitás szűk keresztmetszetén, mielőtt lehetővé vált, hogy egy új Német Birodalom visszaszerezze Németország számára a vezető szerepet Európában.

Ez az állami szuverenitás felé tartó fejlődés átfogó történelmi jelenségként ismert. [E jelenség] Sokféle szemszögből és sokféle dátummal periodizálható. [A folyamat] Az általunk vizsgált időszakban, a 16. század utolsó felében kezdődik el döntő [mértékben], és csak egy-két évszázaddal később fejeződik be. A szomszédos államokkal szemben éles, lineáris határokkal elzárt területi államiság felé történő fejlődést csak az 1789-es francia forradalom zárta le teljesen. Ezt megelőzően, különösen a 16. és 17. században, a határ új, kifejezetten állami fogalma még mindig nem volt egyértelmű, és a Franciaország, a Német Birodalom vagy Anglia és Skócia közötti határokat egyelőre még inkább „bordereknek”, harci övezeteknek, és nem modern demarkációs vonalaknak tekintették. Mindazonáltal a szuverenitás fogalmával kezdődik el mindaz, ami igazán fontos: a szuverén állam nemcsak a rend új fogalma általában véve, a középkori birodalmi és közösségi rendek megszüntetésével, hanem mindenekelőtt a térrend új fogalma is; s nem akármilyen új rend, amely a korábbi rendfogalmak helyébe lép. A lényeges inkább az, hogy meghatározza a térrend új elképzeléseit abban a történelmi pillanatban, amikor egy nagy és eddig példátlan planetáris térforradalom zajlik a világpolitika és a nemzetközi jog területén.

A planetáris Föld- és világszemlélet megváltozása, amely a Föld megkerülésével és a Föld egy új részének felfedezésével következett be, minden korábbi állapotot kezdett átalakítani. E korszak minden szellemi áramlata hozzájárult az térforradalomhoz: a reneszánsz, a reformáció, a humanizmus és a barokk. A nagy matematikai, mechanikai és fizikai felfedezések, valamint a csillagászati és kozmológiai világkép változásai csak a 17. században érvényesültek. De az európai emberiség már a 16. században elindul, hogy levonja a politikai következtetéseket abból a tényből, hogy egy új világ nyílt meg, és hogy a világrend új alapjait kell lerakni. A térforradalom filozófiai és tudományos úttörőit, Giordano Brunót és Galileit most már politikailag is üldözték, és a cenzúra és az inkvizíció áldozatául estek, míg Kopernikusz néhány évtizeddel korábbi felfedezésével szemben nem emeltek kifogást. De Giordano Brunóval ellentétben számára a világ még mindig korlátozott, és semmiképpen sem végtelen. Most viszont, az új planetáris Föld-kép megjelenésével megnyílik a korlátlan, végtelen világtér.

A 16. század „modernsége” ebben a térforradalomban rejlik, s nem a 19. és 20. századi individualista eszmék reneszánsz visszhangjaiban, ami Henri Hauser gazdaságtörténészt, a Sorbonne professzorát arra késztette, hogy a 16. századot akár a 20. század előképeként [préfiguration] is ábrázolja; bár más tekintetben [e század] még mindig mélyen a középkorban ragadt. A francia állam megtalálja annak a belső formának az első, fogalmilag is világos kezdeteit, amely hosszú időre az európai kontinens vezető hatalmává tette. Hosszú időre ez lett a par excellence állam. Államiságának formulái az emberi tudat e szférájában jogi fogalmakká válnak; nyelve az európai népek diplomáciai és nemzetközi jogi érintkezésének nyelvévé válik. A természetes határok doktrínája nagy sikerrel honosítható meg Európában rendnormaként. Ily módon azonban a területrendezés új koncepciója számára is fontos mérési fogalmat biztosít. A francia államból származó mérték nagy, sőt grandiózus az olasz városi zsarnokok és condottieri államainak szörnyű szűkösségéhez és kicsinységéhez képest. De ez még mindig szerény és szűkös a században megnyíló új, planetáris világkép végtelen tágasságához képest.

A szuverén államnak ez a térrend szempontjából szemlélt fogalma ugyanis földhözragadt és Földhöz kötött fogalom volt. Ez egy kontinentális koncepció volt. Az e [század] és a következő évszázad nagy térforradalmának számos hatása közül csak egyet képviselt. Mindenekelőtt nem érintette [e probéma] másik, sokkal nagyobb oldalát: nem érintette, és nem is értette meg a tengert. Itt, a tenger felől szemlélődve, a kifejezetten állami, zárt és korlátozott térfelfogás ellentéte jelenik meg. Itt a szabad tenger, azaz az állami térrendtől mentes, államhatárokkal át nem szőtt tenger válik a világpolitika és a nemzetközi jog meghatározó térkoncepciójává. A tengerek szabadságának fejlődése is több generáción át fog tartani, mire gyakorlati és fogalmi tisztaságot és egyértelmű formulákat ér el. A mai értelemben csak a 18. században vált kézzelfoghatóvá. Annak a vonalnak a pontosabb meghatározása, ahol a part menti övezet véget ér és a szabad tenger kezdődik, csak a 18. században alakult ki. Valójában Pufendorff volt az, aki 1672-ben tudományos szempontból felismerte, hogy a világóceánok mások, mint az európai tengeri medencék, amelyekkel kapcsolatban - a tenger problémáját tárgyalva - a korábbi jogtudomány többnyire a római jogi formulák segítségét vette igénybe. Csak Bynkershoek révén (1703) győzedelmeskedett az az alkalmanként már korábban is hangoztatott gondolat, miszerint a parti állam állami szuverenitása addig terjed a tengeren, ameddig az ágyúi lőtávolsága  (ubi finitur vis armorum) [helyesen: terrae potestas finitur ubi finitur armorum vis]. S csak Galiani 1782-es írása után állapították meg a parti tenger [kiterjedésének] híres hárommérföldes határát.

A világ óceánjaiért folytatott küzdelem nagy erővel kezdődött az itt vizsgált időszakban, a 16. század közepén, amikor megkezdődött Franciaország, Hollandia és Anglia harca a spanyol és portugál tengeri felsőbbrendűség monopóliumigényeivel szemben. Ez a szárazföldi és tengeri térrend-koncepciók teljesen ellentétes fejlődéséhez: a zártság és a nyitottság közötti polaritás [intézményesüléséhez] vezet. A szilárd szárazföld állami területté válik, a tenger szabad marad, azaz állammentes, nem állami terület. Kialakul az elmúlt évszázadok európai nemzetközi jogának megdöbbentő dualizmusa. A „nemzetközi jog” szokásos, megkülönböztetés nélküli megnevezése hamis és félrevezető, mivel a valóságban két, egymástól független nemzetközi jog érvényesül egymás mellett. Kialakul egy eurocentrikus világrend, amely azonban azonnal szétszakad a szárazföld és tenger irányába. A szárazföldet szuverén államok területileg zárt, nemzeti területeire osztják, míg a tenger állammentes marad. Mit jelent ez egy olyan államközi nemzetközi jogban, amelynek mindent uraló rendfogalma az állam? Nem ismer határokat, és földrajzi elhelyezkedéstől és szomszédságtól függetlenül egyetlen, egységes térré válik, amelynek elvileg „szabadnak” kell lennie a békés kereskedelem és a hadviselés számára is, minden állam számára, különbségtétel nélkül.

A szárazföldről és a tengerről alkotott két ilyen eltérő térfelfogásnak a nemzetközi jog két teljesen különböző rendjének kell megfelelnie: az egyik a tenger, a másik a szárazföld [rendje]. Mindegyiküknek megvan a saját elképzelése a háborúról és az ellenségről, s ezek az elképzelések teljesen eltérnek egymástól. A szárazföldön az állam válik a nemzetközi jog egyetlen normális alanyává, tehát a rend, a haladás és a humanizáció egyetlen hordozójává. Különösen a szárazföldi háborút legalizálják azáltal, hogy az az államok háborújává válik, azaz a hadviselő felek állami hadseregei közötti fegyveres konfliktussá. Minden racionalizálás, a felosztás értelmében vett arányosítás és a háború totalitásának elkerülése a szárazföldi háború esetén azt jelenti, hogy a szárazföldi háború egyre inkább államközi háborúvá válik, amelyet államilag szervezett hadseregek vívnak, megkímélve a polgári lakosságot és a magántulajdont.

A nemzetközi jogrend szerinti tengeri háború ezzel szemben nem harci háború, hanem az ellenség totális fogalmán alapul: ellenségként kezel minden ellenséges nemzetiségű polgárt, valamint minden olyan személyt, aki az ellenséggel kereskedik és az ellenség gazdaságát erősíti. E háború esetében rendíthetetlenül fenntartják, hogy az ellenség magántulajdona továbbra is a tengerjog tárgya marad, hogy a blokád alá vont terület teljes lakosságát válogatás nélkül lehet a blokád nemzetközi jogilag elismert eszközeivel sújtani. A tengeri zsákmányjog [és a blokádjog] értelmében akár a semleges magántulajdon is [nyílt zsákmányként] foglalható le, s mindezt a nemzetközi jogi eszközök segítségével [legitimálják].

A háború és az ellenség két ilyen különböző fogalmát nem lehet egy közös fogalomra redukálni. És a háború fogalmának különbözősége más tartalmat ad a háborúk közötti békének is. Nem túlzás tehát itt azt állítani, hogy a „nemzetközi jog” szokásos formulái és frázisai mögött a nemzetközi jog két teljesen különböző rendszere, az egymással szemben álló jogi koncepciók két, egymással összeegyeztethetetlen világa húzódik meg.

Pongrácz Alex fordítása

*

In Schmitt, Carl: Verfassungsrechtliche Aufsätze aus den Jahren 1924-1954. Materialen zu einer Verfassugslehre. Vierte Auflage. Duncker & Humblot, Berlin, 2003, 375-383.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés