A modern kapitalista világnézete ugyanaz, mint az ipari proletariátusé; mintha az egyik a másik ikertestvére lenne. Így aztán, mint az ikrek, azonos véleményen vannak, amikor vállvetve küzdenek egy gazdaságfilozófia érdekében. A szocializmus, amennyiben a nagyvárosok ipari proletariátusának vallásává vált, a kapitalizmus gigantikus gépezetével szemben egy mesés ellengépezetet állít szembe. Az osztálytudatos proletariátus e gépezet legitim (valójában csak logikai értelemben vett) urának tekinti magát, míg a tőkés tulajdonos magántulajdonát egy technikailag fejletlen korszak illogikus maradványának. A nagyiparos eszménye valójában nem más, mint Leniné: a „villamosított Föld”. Lényegében csak a villamosítás helyes módszerében nem értenek egyet. Az amerikai pénzemberek és az orosz bolsevikok egymás mellett találják magukat a gazdasági gondolkodásért folytatott küzdelemben, vagyis a politikusok és jogászok elleni harcban. George Sorel szintén e szövetség tagja. Korunk e gazdasági életfilozófiájában a modernitás radikális ellentétét kell felfedeznünk a katolicizmus politikai eszméjével szemben, mert ez az eszme ellentmond mindannak, ami a gazdasági gondolkodásban az objektivitás, a tisztesség és a racionalitás szinonimája.

A római egyház racionalizmusa etikai szempontból felöleli az ember pszichológiai és szociológiai természetét, s az iparral és a mechanikával szemben nem foglalkozik az élettelen anyag irányításával és kizsákmányolásával. Az egyháznak megvan a maga racionalitása. Renan diktuma közismert: Toute victoire de Rome est une victoire de la raison. [Róma minden győzelme: az ész győzelme.]

A szektariánus fanatizmussal folytatott harcokban az egyház mindig a józan ész pártján állt. Ahogy Duheim jól rátapintott, az egész középkor folyamán mindent megtett a varázslás és a babona felszámolása érdekében. Még Max Weber is megerősítette, hogy a római egyházban az ókori Róma racionalizmusa él tovább, s hogy tudatosan és nagyszerűen sikerült felülkerekednie a dionüszoszi típus mámorító kultuszain, a kontrollálatlan eksztázisokon és a keleties önhipnózis veszélyein. Ez a racionalizmus az intézményekben lakozik, és alapvetően jogi jellegű; legnagyobb vívmánya az, hogy a papságot hivatallá tette - méghozzá egy nagyon jellegzetes hivataltípussá.

A pápa nem próféta, hanem Krisztus helytartója. Egy ilyen szertartásos funkció kizárja a féktelen prófétaság minden fanatikus túlkapását. Az, hogy a tisztséget függetlenítik a karizmától,  a papnak olyan méltóságot kölcsönöz, amely nyilvánvalóan teljesen független annak emberi személyiségétől. Ugyanakkor ő nem pusztán a republikánus gondolkodás funkcionáriusa és komisszárja, és a modern hivatalnokkal ellentétben méltósága sem személytelen természetű, hiszen hivatala egy töretlen lánc része, amely Krisztus személyéhez és a krisztusi személyes megbízatáshoz kapcsolódik. Ez valóban a legmegdöbbentőbb complexio oppositorum [az ellentétek egysége]. Az ilyen megkülönböztetésekben rejlik a katolicizmus racionális teremtő ereje és teljes embersége. Nem hagyja figyelmen kívül sem a racionális, sem az emberi szükségleteket. Úgy vezet, hogy nem függ az emberi lélek tudaton és értelmen túli, sötét irracionalizmusától. Nem írja elő egyszerűen az élettelen anyag manipulálásának szabályait, mint a közgazdaságtan és a mechanika racionalizmusa.

A gazdasági racionalizmus olyan távol áll a katolikus racionalizmustól, hogy könnyedén  egy sajátos katolikus aggodalmat kelthet. A modern ipar technikai teljesítménye meglehetősen közömbösen viseltetik az általa kiszolgált igények valódi természetével szemben. Modern gazdasági szervezetünk egy alapvetően irracionális fogyasztást képvisel, kéz a kézben az erősen racionalizált termeléssel. Egy olyan mechanizmus, mint a technikai vívmányoké, csodálatosan közömbösen és egyforma alapossággal szolgálja ki az egyik vagy másik igényt, legyen szó selyemblúzról, mérges gázról vagy bármiről. A gazdasági racionalizmus megszokta, hogy csak bizonyos igényekkel foglalkozzon, és csak azokat vegye figyelembe, amelyeket „ki tud elégíteni”. A modern metropoliszban olyan épületet emelt, amelyben minden szigorúan terv szerint halad - minden kiszámítható. Egy ilyen rendszer a maga érzéketlen és tévedhetetlen embertelenségében tökéletesen alkalmas arra, hogy megrémítse egy jó katolikus szívét, éppen azért, mert ő az értelem hívője.

Ma talán inkább a katolikusok körét szemlélve mondhatjuk, hogy az Antikrisztus még mindig élő eszme. Ha Sorel az ilyen „mítoszok” képességében látja az életerő bizonyítékát; igazságtalanul állítja, hogy a katolikusok már nem hisznek eszkatológiájukban, és hogy közülük senki sem várja az Utolsó Ítéletet. Ez tényszerűen téves, bár de Maistre Szentpétervári beszélgetések című művében egy orosz szenátor gyakorlatilag ugyanezt állítja. Az Utolsó Ítélet várása éppen úgy él egy olyan spanyol esetén, mint Donoso Cortes, az olyan francia katolikusoknál, mint Louis Veuillot és Leon Bloy vagy az olyan angol hittérítőknél, mint Robert Hughes Benson, illetve bármelyik XVI. és XVII. századi protestáns vonatkozásában, akik Rómában az Antikrisztust vélték felfedezni. A lényeges azonban az, hogy a ma uralkodó gazdasági-technikai rendszer a katolikusok nagy részét ugyanezzel a rettegéssel és gyűlölettel tölti el. A valódi katolikus riadalom  abból a tudatból fakad, hogy a racionális fogalmát teljesen fantasztikus módon eltorzították, mert egy olyan mechanikus termelési rendszert neveznek  „racionálisnak”, amely bármilyen és minden anyagi érdeket kielégít - s ugyanakkor a rendkívül racionális gépezet által szolgált cél racionalitását (amely cél az egyetlen lényeges pont) teljesen figyelmen kívül hagyják.

A gazdasági életfilozófia és gondolkodás teljesen vak eme katolikus aggodalommal szemben. Tökéletesen elégedett mindaddig, amíg a műszaki erőforrásai képesek biztosítani a teremelést. A közgazdasági elmélet nem foglalkozik semmiféle Róma-ellenes indulattal, sem az Antikrisztussal vagy az Apokalipszissel. Az Egyházat valóban furcsa jelenségként érzékeli, de nem furcsábbnak más „irracionális” dolgoknál.

A gazdasági filozófia még arra is ügyelhet, hogy megfeleljen a katolicizmus követelményeinek. Végül is semmivel sem ésszerűtlenebb ezt tenni, mint kiszolgálni - ahogyan azt teszi -, a Divat ostoba szeszélyeit. Amikor a katolikus oltáraink előtt égő szentélylámpákat ugyanazok az erőművek látják el árammal, amelyek a város színházainak és tánctermeinek áramellátását is biztosítják, akkor a katolicizmus valóban érthetővé, ösztönösen és magától értetődőden elfogadottá válik a gazdasági gondolkodás számára.

A gazdasági gondolkodásmódnak megvan a maga valósága és igazságtartalma, amennyiben abszolút objektív marad, más szóval ragaszkodik a kemény tényekhez. A politikát irreálisnak minősítheti, mivel az a gazdaságitól eltérő értékeket feltételez. A katolicizmus azonban abban különbözik ettől a gazdasági objektivitástól, hogy a szó legmagasabb értelmében politikai. De nem abban az értelemben politikai, hogy bizonyos társadalmi és nemzetközi hatalmi tényezőket manipulál és irányít, ahogyan azt a machiavellista felfogás értelmezi (amely a politikát pusztán technikai kérdésként kezeli, és ezzel a politikai élet egyetlen, külsődleges tényezőjét elkülöníti a kontextusától). A politikai mechanizmusnak megvannak a maga törvényei, és a katolicizmus - mint minden más, politikai pályára állított történelmi hatalom -, alá van vetve ezeknek. Az a tény, hogy az egyház „gépezete” a XVI. század óta merevebbé vált, hogy (a romantika ellenére, vagy esetleg annak hatását ellensúlyozandó) - jobban, mint valaha a középkorban - centralizált bürokrácia és szervezet - egyszóval azt gyakorolja, amit szociológiailag „jezsuitizmusként” jellemezhetünk -, nemcsak a protestantizmussal szembeni eredménynek tekinthető, hanem a kor mechanikus szellemével szembeni reakciónak is.

Az abszolút fejedelem és az ő „merkantilizmusa” a modern gazdasági gondolkodásmód és egy olyan politikai állapot előfutára volt, amely valahol a diktatúra és az anarchia közötti félúton helyezkedik el. A XVII. században, a természet  gyakran hangoztatott mechanisztikus felfogásával és minden társadalmi kapcsolatnak az élettelen tárgyak puszta kölcsönhatásává redukálásával egyidejűleg jött létre a hatalmi-politikai gépezet. Ebben a miliőben az egyház szervezete olyan merevvé és szorossá vált, mint egy páncélkabát. Önmagában ez még mindig nem a politikai gyengeség és az elaggás bizonyítéka; csak felveti a kérdést, hogy vajon ez még mindig élő eszmének számít-e. Egyetlen politikai rendszer sem élhet túl akár csak egy generációt is a hatalom megtartásának csupasz technikáival. Az eszme hozzátartozik a politika lényegéhez, mert nincsen politika hatalom nélkül, és a meggyőződés etikai támasza nélkül sem létezik hatalom.

Azzal, hogy a politika azt állítja magáról, hogy több, mint a gazdaság, kénytelen a keresleten és a kínálaton kívül eső, más normákra hivatkozni. Ismétlem: különös, hogy a kapitalista vállalkozók és a szocialista proletárok egyetértenek abban, hogy a politika eme igényét puszta arroganciaként felfogva utasítják el, és a politikusok által gyakorolt hatalmat a gazdasági gondolkodás szempontjából  „objektív alapot nélkülözőnek” tekintik.

Szigorúan politikai szempontból szemlélve ez csak azt jelentheti, hogy a valóságban bizonyos társadalmi-politikai csoportosulások - hatalmas magánvállalkozók vagy egyes szakmákhoz vagy iparágakhoz kötődő szervezett munkáscsoportok - kihasználják a termelési folyamatban betöltött státuszukat, hogy megragadják a politikai hatalom gyeplőjét.  Amikor a politikusok és a politika mint olyan ellen fordulnak, akkor úgy tekintenek rájuk, mint a konkrét politikai hatalomra, amely pillanatnyilag az útjukban áll. Ha sikerül elsöpörniük őket, akkor már nem fog érdekükben állni a politikai és gazdasági álláspontok közötti ellentét szítása, és a gazdasági alapokon konstituált új hatalommal együtt egy új politikai forma is kialakításra kerül. A politika mindazonáltal megmarad, ami szükségessé teszi az értékek és egy bizonyos típusú tekintély előmozdítását. Az új rendszer a társadalmi nélkülözhetetlenség és a salut public [közhaszon, közjó] mentén fogja magát igazolni, s ezzel hallgatólagosan már fel is iratkozott a Politikai Eszmék sorába.

Egyetlen nagy társadalmi ellentétet sem lehet tisztán közgazdasági úton megoldani. Amikor a munkáltató közli a munkásaival: „Nekem köszönhetitek a mindennapi kenyereteket!”, a munkások azonnal így felelnek: „[Te is] Nekünk köszönheted a Tiédet!”. Ez nem a kereslet és a kínálat vitája, s semmiképpen sem gazdasági természetű kérdés, hanem a jogosról és az igazságról vallott szemléletmódok mélységes eltéréséből fakadó probléma.

Ez magában foglalja azt az etikai vagy jogi természetű kérdést, hogy ki a modern gazdagság tényleges termelője, létrehozója, következésképpen tulajdonosa. Amint a termelés teljesen anonimmá válik, amint a részvénytársaságok és egyéb „jogi” személyek vakfala lehetetlenné teszi a tevékenységek konkrét személyekhez rendelését, a tiszta és egyszerű kapitalista magántulajdont - mint irracionális csökevényt -, könyörtelenül el kell söpörni. Ez valóban be is fog következni, még ha vannak is jelenleg olyan tulajdonosok, akik az állítólagos nélkülözhetetlenségük folytán még mindig képesek állni a sarat.

Amíg az érdekelt felek gazdasági szempontból gondolkodnak, addig a katolicizmust szinte teljesen figyelmen kívül lehet hagyni egy ilyen konfliktusban. Az egyház tekintélye nem gazdasági mércén alapul, még akkor sem, ha földbirtokkal és különböző „pénzügyi érdekeltségekkel” rendelkezik. Ezek a dolgok ártalmatlanok és idilliek a nagyipar nyersanyag- és piaci érdekeihez képest. A Föld olajkészleteinek birtoklása esetleg eldöntheti a világfölényért folytatott küzdelmet, de ebben a csatában Krisztus földi helytartója biztosan nem vesz részt. A pápa a Pápai Állam szuverénje. Miféle jelentősége lehet ennek a kereskedelem és az imperializmus nagy kakofóniájában?

Pongrácz Alex fordítása

*

In Schmitt, Carl: The Necessity of Politics. An essay on the representative idea in the church and modern Europe. Sheed & Ward, London, 1931, 46-55; Schmitt, Carl: Roman Catholicism and Political Form. Greenwood Press, Westport - London, 1996, 12-18.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés