Pedig Európának fáradhatatlan s szűnhetetlen hivatása van az európai eszmény életével szemben: szakadatlanul vele és benne kell élnie. S ha a jelenségek és események megriasztanak bennünket, s arra a belátásra jutunk, hogy az európai eszmény veszélyesen sietve sorvad a megsemmisülés felé, s úgy érezzük, hogy elvesztése az emberi eszmény tartalmának, tehát az emberi bölcsességnek, jóságnak és szépségnek meggátolhatatlan enyészete lesz - hát sietve vissza kell hívnunk Európát az európai eszmény magaslatára, s nem szabad addig tágítanunk mellőle, amíg meg nem teremtette az európai eszmény és az európai élet szintézisét. Mert egymás nélkül halott fogalmak. A jóság, bölcsesség és szépség kegyes tartalmú szavak, de az életet ható és alakító erőkké csak akkor lesznek, ha a jóság, szépség és bölcsesség emberi magatartássá, s emberi magatartások közös és osztatlan céljává magasztosul.

Ha európai eszményről beszélünk, idejében meg kell jegyeznünk, hogy az semmiféle ellentétben nem áll a világeszménnyel. Az előbbi az utóbbiért van, az utóbbi el sem képzelhető az előbbi nélkül. De a természetes sorrend, s szemléletünk összefüggéseinek érdeke úgy kívánja, hogy a világeszményt az európai eszmény fogalma alá zártan tárgyaljuk.

Az európai eszményt beteljesítő Európa helyzete valahogyan fejedelmi a világ fölött, a szónak és a fejedelemnek abban az értelmében, ahogyan Mezeray írta II. vagy Jó János francia királyhoz, aki Bölcs Károly atyja volt, egyik levelében: „... ha a becsület és erény ki is halna egy napon a világból, a fejedelmekben meg kellene találnunk a nyomait.“ Ugyanígy Európában is. 

Mintha az utolsó idők demokratikus áramai erőt vettek volna Európa lelkén. Európa demokratizálja az európai eszményt, és ez a népiesítés körülbelül ilyenképpen megy végbe: Európa a világ felé nyújtja eszményeit, de a világ alacsonyabb, mint ezek az eszmények. A világ megrövidíti az utat - nem nő az eszmények magasságába, hogy eltüntesse a színkülönbséget. Mit tehet tehát? Megkurtítja az eszmények végtagjait. Mintha a demokrácia lelkének bebocsátása önmagukba a szellemi és erkölcsi értéktöbblet arisztokratumának kopár letarolását jelentené!

Az európai eszmény tartalmát két alapvető elem jelenléte határozza meg: kultúráé és kereszténységé. A két elem a végső fokon elválaszthatatlan, de mert két önálló princípium, külön is beszélhetünk róluk. Azért önálló princípiumok, mert külön szerkezetük és saját történetük van. Ugyanakkor azonban nem téveszthetjük szem elől a mindkettőt összefogó természettörvényt: az a kultúra, amelyben nem lüktet a kereszténység lelke, nem lehet élő kultúra, csak üres civilizációs keret, s másrészről a kereszténység, ha nem farizeus hazugság, önmagán túl mindig a kultúrát is jelenti. A kettejüket kapcsoló törvényt azért neveztük - látszat szerint hamisan - természettörvénynek, mert inkább vétkezünk az európai szóhasználat mai kategóriái, mint a történelmen át a természetből kiolvasott igazság ösztönzése ellen.

Az európai eszmény hanyatlásának jeleit nem vizsgálhatjuk politikai összefüggéseik kiértelmezése nélkül. Ha nem tárgyalhatunk politikátlanul, nem tárgyalhatunk egyáltalán. De ha megvilágítjuk az európai eszményt a tetőpont elvi magasságában, a valamennyire is tiszta gondolkodású szemlélő önként végzi el a helyes behasonlítást [sic!] a ma képletébe, s akkor világosság derül a hanyatlás minőségére, fokára és okaira is.

A kultúra eszményének kutatásakor - eszmény, az egészében talán soha meg nem élt, de töredékes részleteiből jól ismert, időtlen és körülménytelen „legjobbat“ jelenti - nem mellőzhetjük el Huizingának, a krízist jól és idején érzékelő holland gondolkodónak a kultúrára vonatkozó egy megállapítása ismertetését, melyet „A holnap árnyékában“ című munkája adott kezünkbe. Szerinte a kultúra elsősorban is törekvést jelent a bennünk és körülöttünk működő erők meghódítására. Tehát: „Kultúráról mint egy közösség irányított magatartás[á]ról akkor beszélhetünk, ha a természet birtoklása anyagi, szellemi és erkölcsi téren olyan állapotot teremt meg, amely magasabb és jobb, mint az, melyet az adott természetes viszonyok nyújthatnak...“ Felfogásából nyilvánvalóan látjuk, hogy azt a kultúrát tartja haladónak, amelynek múltja van, amit mi történeti előzménynek nevezünk, s a meglévőhöz valami újat helyez folytatásul. Magunk csak ennyit fűzünk az elmélethez: Amennyiben egy kor a réginél, sőt az összes régieknél előbbre viszi anyagi, szellemi és erkölcsi értékeinek birtoklását, annyiban ez a kultúra tárgyi, amennyiben nem viszi előbbre, annyiban relatív, illetőleg nem is kultúra. Mert a kultúra természetének legelső jellege maga a haladás! A kultúrának feltétele a társadalmi, gazdasági és erkölcsi egyensúly, „amelyben a közösség különböző aktivitásai egyesülni igyekeznek“. Világos, hogy ez az egyensúly nem önérdekű, értelme és célja a kultúra megvalósulásának útján az egyén boldogulásán túl mutat a közösség boldogulása felé. Nem szabad félreértenünk Huizingát. Az egyénen túlfekvő közösség hangsúlyozásával aligha akart mást kifejezni, mint azt, hogy a kultúra célja a tömegek felemelése, de olyan módon, hogy kitűnő egyedekből teremti ki a kiválók közösségét. Ekkor pedig nem a tömeg határozza meg a kultúra szintjét, hanem a kultúra emeli magához a kulturált egyedek közösségeit.

Ha a kultúra valamely kor életét mélyen hatja át, tehát erőfeszítései sikeres uralomra viszik a természetes erők fölött, s a gazdasági, szellemi és erkölcsi egyensúly feltételeit is beteljesítette önmagán, s végül nemcsak jelentéktelen csoportokat von magába, hanem nagy közösségek életét járja át, akkor ez a kultúra történeti. Nem azért, mert benne fekszik a történeti kronológia kereteiben, hanem mert szempontjai tiszteletben tartják a történeti fejlődés szempontjait. A történeti szempontok pedig nem mellőzhetőek. A kultúrák kontinuumát a történelem zárja magába. Ezért, amikor történeti kultúráról szólunk a történelem által megszentesített, az élet örök szempontjai szerint létesült, tehát eszményi értékű kultúrára gondolunk.

Természetszerű, hogy történeti kultúra az európai eszmény kultúrája is. Örök szempontú, tisztuló, fejlődő kultúra, melyben jelen van a természeti erők és ösztönök legteljesebb leigázásának vágya, a tiszta és őszinte törekvés a dolgok fölött gyakorlott uralomra s önuralomra, az egyensúly gazdasági, szellemi és erkölcsi feltételei, az észszerűség és erény, s nem hiányzik belőle a céljaival áthatott kitűnő egyedek széleskörű közössége sem, melyet nem a hatalom erőszaka, nem a félelem, nem a szenvedélyes szélsőség, vagy bárgyú szolgalelkűség terel egy akolba, hanem a higgadt, bölcs és független belátás erkölcsi ösztönzésének szabadon érvényesülő parancsszava.

A történet értékeket, az időmúlás sodrától el nem mosott képleteket mutat felénk korszakok és egyedek példás kultúrájáról. A képletekből súlyos szavú intelmek, ébresztő buzdítások szólnak felénk. A történet helyes kiértékelése a kultúra legtisztább és leghasználhatóbb eleme. Az életből magunkfajta élők beszélnek hozzánk, akiknek tudás- és élményanyaga, intellektusa és intuitív érzéke bizonyos kultúrfokon nagyjából egyezik a miénkkel. De a történelem nem sikkasztja el a halottak tanítását sem. Nekik is van szólásjoguk, mert közük van az eljövő kultúrákhoz: lezárt életük maga a tapasztalat, életük volt kerülői a mi életünk útrövidítései!

A történeti, tehát eszményi kultúra egyetlen hatalmas élmény. Átélése azonban csaknem lehetetlen a mai terminológikus [sic!] gondolkodás mellett. Keresztül kell nyúlnunk a terminus technikusok kategória-falain, s szavak helyett a fogalmakat kell megragadnunk. Sokszor úgy látszik, mintha az Isten a skolasztikus bölcselet szillogizmusainak csillogó fegyverzetét csak azért adta volna kezünkbe, hogy hadonászva és bugyután játszadozzunk a világfelület legkülső hámrétegével, s nem hogy a világmindenség titkának lényege felé verekedjük előre magunkat. Nos, tehát fel kell adnunk az egyéniségeket és jelenségeket majdnem pártszempontok szerint elkülönítő, fontoskodó osztályozás badar előítéleteit, s széttáruló lélekkel, elkötelezetlen, becsületes jószándékkal kell megkeresnünk a nagy, szép, bölcs és hősi erények örök, s a mát is éltető kultúrértékeit. Csak nem szakíthatja szét a terminológia az egyező fogalmakat? Csak nem aljasodott odáig a kultúránk, hogy szavakkal veri szét a teremtésben egységesnek szánt gondolatokat?

Sokáig elmélkedhetnénk az eszményi kultúra feltételeiről s adalékairól. Legyen elég néhány érintő utalás az eszményi kultúrát fenyegető veszélyekre vonatkozóan. Elsősorban is féljünk attól, hogy ha a kultúránkban megakadnak az előretörő, tehát fejlődésre irányító aktívák, akkor a kultúrának nem egyszerű szünetelése vagy megállása következik, hanem zuhanás visszafelé. Egy rendkívül buta közmondás segít elszínteleníteni ezt a megállapítást: „Ha nem haladunk előre, akkor visszafelé megyünk.“ Vízszintes irányban, ahol a szándékolt erő szándékolt foka érvényesül, természetesen van harmadik megoldás is, a nyilvánvaló megállás. De ha a felfelé ívelő erők hatása elhal, utána nem a kényelmes megállás következik. Mert a felfelé ívelő erők itt nemcsak önmagukban hatnak - a földvonzás állandóan ható erőivel kell megküzdeniük. S ha kialszik a felfelé késztető erő, megmarad, hat és győz a földvonzás ereje. Márpedig a kultúra előretörés. Ha előretörés, akkor idegen erők leküzdése a feladata. Ha pedig küzdelmes feladata van, csak azt bizonyítja, hogy harcolnia kell az előrejutását gátolni igyekvő erők természetes földvonzatával.

Nem jelentéktelen veszély a tömeg tömegszerűsége, a minőségi ember csődje sem. Ezt a gondolatot alaposabban dolgozza ki a tömegek rémuralmát tárgyaló fejezetünk. A tömegemberről a kulturális vonatkozást illetően elég csak annyit mondanunk, hogy kíméletlensége kiirt minden eszményt, s lelke és szelleme vizenyője elönt minden jóhiszemű vagy szépcélú kultúrkezdetet. A kultúra egyébként is mély differenciáltságot igénylő feladat, s ennek a tömegember nemcsak hogy képtelen megfelelni, hanem egyenes ellentmondás is, mint minden minőségi szellemű, erényt és bölcsességet váró feladatnak. A tömegember minden eszmény és minden kultúra világos kontroverziája.

Valamennyi veszély között, melyek a kultúrát történeti értékében fenyegetik, legerősebb az európai eszmény tekintélyveszteségének veszélye. A többi harcot vív a kultúra ellen, s esetleg legyűri, de a tekintély elvesztése minden harc nélkül, egyetlen fondorlattal rántja ki alóla az élet alapját. Ez a fondorlat nemcsak elvi, alkalmazni is szokták. Mégpedig a következőképpen: ha a lélek nem elég nagy, s a szellem nem elég becsületes, hogy megvívjon a természettel, s kivált a saját természetével, egyszóval erőtlen és lusta ahhoz, hogy a kultúra eszménye felé hatoljon, akkor lazítunk egyet a lelkiismeret nadrágszíján, s tagadásba vesszük magát az eszmét. Nem úgy, hogy szavakkal tagadjuk - ettől a drasztikumtól európaiságunk utolsó erejéig megóv. Csak úgy, hogy a lelkileg kötelező és kulturálisan törvényszerű erkölcsi normák bázisait nem tartjuk eléggé szorosan és feltétlenül hatalmunk alatt, s a világfelület dolgai annyira betöltenek, hogy az eszmény halk tanításai számára süketek vagyunk. Lényegében ez is szószerinti tagadás. Ilyenkor aztán bomladozni kezd mértékeink egysége, meglazul a kritikai arányosság, meggyengül az ítélőerő tisztaságának ereje s az eszmény tekintélytelensége, ad absurdum vezetve a tételt, az eszmény helyét egyre gyengülő önmagával tölti be, míg végre a hanyatlás megáll ott, ahonnét lejjebb már nem mehet - a rablás eszménye csupán rablót és gyilkost tanít már önmagára.

Az európai eszmény végső menedéke a kereszténység. A kereszténységnek hatalma van a lelkek és kultúrák fölött.

Nem volna ildomos, ha a kereszténységet tételesen tárgyalnánk meg, mint egy földi tan elméleteket és példákat tartalmazó szakaszait. A kereszténység eszmei tanítás, de bármennyire is „nem e világról való“, kifejezetten és nélkülözhetetlenül erre a világra való, s magasztosságai között nincs egyetlen elfoszló, vagy légüres tanítás sem, eszmeisége a szó száraz és következetes értelmében vett élet. A kereszténység nem felekezeti elv, és nem is zárhatjuk csoportkategóriába. A kereszténység lelki és erkölcsi magatartás. Jellegeit az emberi lélek legmélyén találjuk, s talán nem jutunk herezisbe, ha azt mondjuk, hogy időben önmaga előtt volt. Az őspogányság lelkében sokszor nyomára akadunk, s ezek a nyomok olykor őszintébb és igazibb kereszténységre utalnak a mainál, mely tételes és világos ugyan, de sokszor nagyon is öntudattalan. Amit mondunk, természetesen nem a keresztény hitvallás tanára vonatkozik, hanem a kereszténységre, mint korszerű fikcióra. De ez a fikció kezdettől fogva érzékelhető a tárgyi világban is, s az egyházatyák e néven fogadták el és emelték rendszerezett, érthető fogalommá: „anima naturaliter christiana“ - a lélek természet szerint krisztusi. A lélek krisztusi természete pedig időtlen, nem korszakos, hanem kezdete a lélek kezdetén van, s vége az el nem múló lélek végtelenségében. De a kereszténység nem maradt ösztönös, lélekbe zárt megérzés, az Evangélium világossága félreérthetetlen törvénnyé emelte. Természetével foglalkoznunk a legsötétebb eltévelyedés volna. A teológia a legprecízebb értelmi eszközöket s a legkorrektebb előképzést igénylő tudomány, amelyben a jószándékú dilettantizmus épp oly tűrhetetlen, mint az orvosi műszeren a piszok, s ugyanannyira nem mond számunkra semmit dilettáns vizsgálata, mint ahogyan a természettudomány számára sem mond semmit a lencsétlen mikroszkóp. De a krisztusi lélek törvénye valamennyiünk számára való, a legdemokratikusabb kötelék, amely valaha embereket összefűzött. Demokráciájában valóban egymás mellé kerül a koldus és király, s nem legendás szójáték többé a szegénység dicsérete. A kereszténység mindenki számára kötelező. De Európának itt az apostol szerepe jut. Oktatnia kell a világot, tanítania minden nemzetet az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében. Az európai eszmény hanyatlását csak a keresztény eszmény újjászületése akadályozhatja meg. Azt mondhatná valaki, hogy a kereszténység épp úgy bennünk fekszik, mint a kultúra, ha tehát csődbe visszük a kultúrát, csődbe visszük a kereszténységet is. A csődbe jutott kereszténység pedig hogyan segítsen a csődbe jutott kultúrán. Így: a kereszténység az élet nagyobb mélységében fekszik, mint a kultúra. A kereszténység az élet ősrendezője, s amikor az élet önmagát védi a haláltól, védi ugyanakkor ösztönösen és szándék nélkül a kereszténységet is. Ameddig élet van, addig van lehetőség a kereszténység mentő átélésére is, s ameddig kereszténység van, nem hal meg a kultúra reménysége sem. S ha a feladatok elrémítenek, a valóság távolsága az ideától beláthatatlan, s megkísértenek a halál árnyékai: ne felejtsük, hogy amíg élet van, kereszténység is lehet. A kereszténységet pedig ne óvjuk a feladatoktól, s ne tartsuk gyengének vagy képtelennek a lehetetlenre: a kereszténységnek csak a felénk forduló, s szemeink végességére beállított alkata emberi - lelkében és valójában Isten ereje él.

Az európai eszmény válságát a mindennap eseményei jelzik. Helyesebben ezeknek az eseményeknek és jelenségeknek belső kontinuuma. Ma majdnem minden esemény egyben jelenség is. A jelenségek többet jelentenek önmaguk tárgyi értelménél, s tekintetünket mélyebb összefüggések felé irányítják. A tekintélyi elv hanyatlása nem pusztán a szemtelen pincért, a tiszteletlen alkalmazottat vagy a buta és fölényes zsúrfiút jelenti. A tekintélyi elv lassú, de feltétlen érvénytelenedése a méretek eltolódásának következménye. A lelkekben egyre inkább elhal a természetes és egészséges méretek érvénye, s ennek nyilvánvaló velejárója, hogy a szellem nem látja és nem érti meg a tekintély miértjét, s a szellemtől elválaszthatatlan akarati magatartás ezt a tekintélytelenséget önmagában, s a körötte elterülő dolgok világában keresztül is viszi. A törpékből óriások lettek, s szemükben az óriások törpékké sorvadtak össze. S mindez lényegesen kisebb baj volna, ha a változás nem a tényszerűséget agyonhangsúlyozó, tárgyilagos és materialista világban menne végbe  vagy legalábbis valóban végbemenne. De a materiális hivatkozás egyenes merénylet a tárgyilagosság eszménye ellen, s a változás nem megy végbe. A törpék önhatalmú méreteinek eltolódása nem azonos a valóság méreteinek felbomlásával. A tárgyi világ méretei megmaradtak, csak a törpék szemében - az ő retinájukon megy végbe a mérték újkori forradalma és sikere a régivel szemben. A törpék törpék maradtak, de önmagukat s egymást óriásnak látják. Ezért végzetes konfliktusba keverednek az óriások világával s az óriások eszközeivel. A világ rendje a törpék szemléletében szükségképp megbomlik: az óriások feladatait a törpék a magukénak hiszik, ha egyáltalán látják. Ugyanakkor azonban kilépnek becsületes és felelősségteljes törpeségük öntudatos állapotából, s ahelyett, hogy törpeségüket ismerő józan törpék lennének - nem óriások, csak részeg törpék lesznek. Nemcsak az óriások feladatait nem oldják meg - elhanyagolják, s megoldatlanul hagyják saját törpeségük feladatait is. Óriás álmokkal megvert törpék maradnak, s törpébbek előbbi törpeségüknél, mert most már nemcsak a saját életük törvénye nehezedik rájuk, hanem rájuk roskad a detronizát óriások feladat- és hivatás-tömege is. S ami a legszomorúbb: az álóriások annyira beleszoknak új szerepkörükbe, hogy hermetikusan elzárkóznak a tárgyi világ tényeinek józan tanácsa elől - elvakult, akarattalan és rosszakaratú törpék. Lelkükben és kezeik között új ideák születnek - új világszemlélet, új erkölcs és új norma, tehát új eszmény -, s az örök egyre élettelenebbé fakul. Az új világrend váltig hangoztatott valóságos alapja már nem a valóság, hanem a valóság egy függvényes, kényszerű összhangja a törpék sajátos szemléletével. Ennek a szemléletnek minden porcikáját átfertőzi a törpék önhatalmú méreteinek őrülete. Az óriások eszközei, tehát általában a régi méretű világ normális eszközei, a törpék kezében fenyegető, mihaszna és értelmetlen monstrumokká lesznek. Az egykori fogpiszkáló behemót szálfa a törpék vállain. A tárgyilagos világ logikus marad önmagához, s bölcsen beteljesítve az őt vezérlő s alkotó elemek szavát, helyt ad a nagyszámú törpék házi eszményének, s magába fojtja a haldokló normák tiltakozását. Egyébként is: az óriásoknak és az eszményeknek csak addig van létjogosultságuk, ameddig közük van azokhoz, akik óriásoknak vagy eszményeknek tartják őket - ameddig tehát vannak törpék, akik a maguk viszonylatában elismerik óriásságukat és eszményiségüket, mint a felettünk álló világrend magasabb összefüggéseinek a világ számára utat mutató követeit. Ha mindenki óriás, s a törpék elfogadják önmaguk állapotának eszményiségét, akkor meghalnak az óriások, és meghalnak az eszmények is. Az azután természetes, hogy a törpék a lépcsőfokot hegygerincnek nézik, s ami még szomorúbb, úgy is viselkednek, mintha hegygerinc lenne. A törpék a számukra esetlen normál-világban tényszerűtlen, tárgyilagosság nélküli, sőt egyenesen tárgyilagosságellenes magatartást fejtenek ki az új normák, tehát becsapott és öncsaló törpeségük aránytalansága és mértéktelensége nevében. Természetes, ha végül is megzavarodnak, elveszítik tájékozódóképességüket, és végzetesen elveszítik uralmukat is a dolgok fölött. A saját eszményeik, hazug eszmények, rossz méreteket súgtak a lelkükbe, s ha egy kor megszédül, és polgárjogot ad a törpék őrületének - elejti az örök mértékek érvényét, s óvhatatlanul összetöri magát a tények világának változatlan és gonoszul félreismert idomain.

Az új európai eszmény tehát az európai mérték és arányok érvényét jelenti. Nincs makrokozmosz és nincs mikrokozmosz - az előbbi nem hordoz magában kísértést, mert méreteinek túlzó formátuma inkább taszítja, mint vonzza a selejtlelkeket -, csak kozmosz van, változatlan jó öreg kozmosz. A rendszeres világ, amelyben a hangyák helye a hangyák helyén van, s az embereké az emberek helyén. Ha az emberek mégis hangyákká akarnának lenni valamely érthetetlen téboly hatása alatt, rossz hangyák lennének, s a hangyákra méretezett földfolyosók hasznavehetetlenül kicsik és hozzáférhetetlenek lennének számunkra. Az ember hangyasága épp úgy csődbe jutna, mint a hangya embersége: a hangyák képtelenek lennének bekapcsolni a rádiót, vagy egy pohár vizet önteni egy cserép szomjas virágra.

Az eszmény egyben arány és mérték is. Cselekmények és magatartások irányhatározó és minősítő mértéke. Mérték, amely megmutatja a meglévő állapotoknak az ideához, tehát az eszményhez való viszonyát. Az aránytalanság és mértéktelenség egyben eszménytelenség is, s a mérték érvénye ugyanolyan örök, lelkiismereti és emberi mélységekben fekszik, mint az eszmény léte és értelme. Európa méret- és arányvesztése nemcsak következménye az európai eszmény hanyatlásának, hanem oka is. A mértékvesztés és aránytalanság ugyanott leli meg legmélyebb indokait, ahol az európai eszmény hanyatlása. Az európai kultúra és kereszténység veszélyes elhalványodásában.

Kereszténység és kultúra együtt adják és érzékeltetik azt az európai eszményt, amelynek halála ma nemcsak önmaga élettelenségében vagy megszűnésében, hanem a tömegek lelkének eszménytelenségében is benne kísért. Mert az európai eszmény élete az európai lélekben enyészik el, vagy születik újjá.

*

In Tiry László: Veszélyben. Antiqua Nyomdai és Irodalmi Rt., Budapest, 1942, 13-30. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés