Don Quijote alakja, ahogyan a mű középpontjában áll és mintegy antenna módjára minden értelmet felvesz, kizárólagosan magára irányította a figyelmet a mű többi részének és következésképpen magának a személynek háttérbe szorításával. Kevés türelemmel és ugyanilyen kevés odaadással bizonyára elmés paródiát szerezhetne bárki a Krisztus Neveiről, a román szimbolizálásnak erről a szép könyvéről, melyet Luis de León barát szőtt egybe teológiai gyönyörűséggel a Nyíl kertjében; mondom, könnyű volna megírni a Don Quijote Neveiről szóló könyvet is. Mert valamilyen módon Don Quijote a legistenibb és legnyájasabb keresztény szomorú paródiája: gótikus keresztény, akit modern kínok gyötörnek. Ez a köztünk élő nevetséges keresztény, a fájdalmas képzelet szülötte, elvesztette ártatlanságát és akaratát, s újak keresésére indul. Mindenütt, ahol néhány, múltjának ideális nyomorúsága, a jelen sivársága és a jövő fanyar rosszindulata iránt fogékony spanyol összegyűl, megjelenik közöttük Don Quijote, és eszelős arcának olvasztó heve egybeforrasztja a szétszórt szíveket, mintegy lelki fonálra fűzi fel, nacionalizálja, közös spanyol fájdalommal fűti át sokféle személyes keserűségüket. Úgy, ahogyan Jézus mondta: „Valahányszor egybegyűltök, én is ott leszek közöttetek!”

Mindazonáltal a Don Quijote elszigetelt vizsgálatából származó tévedések valósággal groteszkek. Egyesek elbűvölő óvatossággal azt ajánlják, hogy ne legyünk Quijoték; mások pedig a legújabb divat szerint arra buzdítanak, hogy éljünk lehetetlen, vérbő gesztusokkal telített életet. Nyilvánvaló, hogy Cervantes ezeknek is, amazoknak is hiába élt, hiszen ő éppen azért járt ezen a világon, hogy lelkünket e kettősség fölé emelje.

Nem érthetjük meg az egyént másként, mint faji mivoltán keresztül. A valóságos dolgok anyagból és erőből vannak összetéve; de a művészi dolgok - mint Don Quijote egyénisége - a stílusnak nevezett állagból valók. Minden esztétikai tárgy egy stílusplazma egyénítése. Így Don Quijote is, az egyén, a cervantesi fajta egy egyéne. 

Minden erőnkkel azon kell tehát lennünk, hogy elfordítsuk tekintetünket Don Quijotéről, és a mű egyéb tartalmára irányítsuk, mert így roppant felülete tágabb és világosabb fogalmat fog adni nekünk a cervantesi stílusról, amelynek a manchai hidalgó csak egyszerű sűrítése. Az én szememben ez az igazi quijotizmus: a Cervantesé, nem a Don Quijotéé. És nem Cervantesé, az algíri rabszolgáé, ahogyan életében, hanem ahogyan könyvében áll előttünk. Hogy az életrajzi és tudományos mellébeszélést elkerüljem, inkább a quijotizmusról beszélek, mint a cervantizmusról.

A feladat olyan magas, hogy a szerző a balsiker bizonyosságával fog hozzá, mintha istenekkel kellene küzdenie. 

A természettől erőszakkal kell elragadni titkait. Miután tájékozódott a kozmikus rengetegben, a tudós egyenesen problémájához közeledik, akárcsak a vadász. Platón szerint, de Szent Tamás szerint is, a tudós az az ember, aki vadászatra megy, θηρευτής: venator. Ha megvan a fegyver és az akarat, biztos a zsákmány; az új igazság minden bizonnyal mint a röptében lelőtt madár fog lábaink elé hullani. 

De a zseniális művészi munka nem ezen a módon adódik a szellemi hódítónak. Azt lehetne mondani, hogy semminő erőszaknak nem enged, és csak annak adja meg magát, akinek akarja. A tudományos igazsághoz hasonlóan itt is odaadó figyelemre van szükség, de nem szabad, hogy vadász módjára egyenesen közeledjünk a célhoz. Mert az nem adja meg magát a fegyvernek, de talán megadja magát a felé törekvő gondolkodásnak. Az olyan rangú művet, mint a Quijote, Jerikó módjára kell megostromolni. Nagy kerülőkkel, lassan kell bekerítenünk gondolatainkkal és érzéseinkkel, mintegy eszmei kürtszavakkal reszkettetve meg a levegőt.

Cervantes - türelmes hidalgó, aki megírt egy könyvet - három évszázada ül az eliziumi mezőkön, és szomorú tekintetet vetve maga köré, várja, hogy világra jöjjön az az unokája, aki képes megérteni őt.

Ezek az Elmélkedések, amelyeket mások fognak követni, természetesen nem vállalkoznak a Quijote végső titkainak felderítésére. Az odaadó figyelem széles körei csak, melyeket - sietség és izgalom nélkül - a gondolat ír le. A gondolat, melyet végzetesen vonz magához a halhatatlan mű...

„Vajon tényleg bohózat volna a Don Quijote?”

(Hermann Coben: Ethik des reinen Willens)

[...]

5. Restauráció és erudíció

Lassanként minden oldalról megnyílik előttem az erdő. Egy könyv van kezemben: Don Quijote, igazi eszményi erdő.

A mélységnek egy másik esetével állok itt szemben: a könyvnek, e legeslegnagyobb könyvnek a mélységével. Don Quijote a par excellence könyv.

Volt egy időszak a spanyol életben, amikor cseppet sem törődtek a Quijote mélységeivel. E korszakot a történelem a „Restauráció korának” nevezte, s e korban alig dobogott Spanyolország szíve.

Mi a „Restauráció? Canovas szerint a spanyol történelem folytonossága. Szerintem azonban a nemzeti élet lassúbbodása, csökkenése. A XIX. század első öt évtizedében a spanyolok nem voltak nagy gondolkodók, kitűnő megfigyelők, de telve voltak szívvel, erővel, dinamizmussal! Ha e félszázad elmélkedéseit és szépirodalmi könyveit egybevetjük szerzőik életrajzával, életük műveiknél legalább tízszer annyit ér. Riego és Narváez például gyatra gondolkodók, könyveik mindenképpen köznapiak, de mint élőlények az erő legmagasabb csúcsán állanak. 

1854-től kezdve azonban - mert innen lehet számítani a Restauráció kezdetét - a spanyol erő tűzvésze mind jobban hamvadt, dinamizmusunk parabolája a föld felé görbült, és a spanyol élet már nem alkotott semmi újat, hanem önmagát ismételte. Egy űr maradt hátra, melyet be kellett tölteni, és az űrnek ezt a sajátságos életét neveztük Restaurációnak.

A nálunk teljesebb és harmonikusabb lelkű népeknél a dinamizmus korszakát a termékeny nyugalom, az alkotó pihenés, a békés kiterjedés váltja fel. A lendületbe hozott elme a nyugodt és maradandó dolgokra veti magát, a jó kormányzatra, a gazdasági életre, az árucserére vagy a technikára. De ehhez a lélek teljességére - intelligenciára - van szükség, s a mi népünket éppen az jellemzi, hogy sokkal erőteljesebb és lendületesebb, mintsem intelligens.

A spanyol életet a Restauráció kezdetéig csak mint szakadatlan dinamizmust lehetett elképzelni, s mikor nemzetünk ezt a dinamizmust elvesztette, letargiába zuhant. Élete egyetlen tevékenységgé szorult össze: azt álmodta, hogy él.

Külsőleg úgy tűnik fel, hogy a Restauráció korában nem hiányzik senki és semmi. Nagy statisztái, nagy gondolkodói, nagy tábornokai, nagy pártjai és nagy ünnepei vannak: hadseregünk éppen úgy harcolt Teutánál a mórokkal, mint Gonzalo de Cordoba idejében; Pereda Hurtado de Mendozának, Echegeray pedig Calderónnak felel meg. De mégis minden - harc, gondolat, rím - egy álom körén belül történik, nem valóság, csak egy képzelt cselekmény valósága.

A Restauráció, uraim, a fantazmák bábszínháza és Canovas volt a kikiáltója.” (Lásd Vieja y nueva politica. 22-23. lap.)

Hogyan lehetséges, kérdezhetik olvasóim, hogyan lehetséges, hogy egy egész nép hamis, árnyék-értékekkel elégedett meg? A tömeg egysége csak mennyiségileg nem jelent semmit, de az értékszemlélet szempontjából igen számottevő tényező. Ha tehát egy tömeg összefog, bizonyos értékeket - melyek, bár másodrendűek, de ugyanolyan méltósággal emelkednek az értékek síkján, mint az igaziak - tisztelet tárgyává tehet. Ha nincs módunk összehasonlításra - és egy tömeg mindig az összehasonlítás lehetőségét szünteti meg -, akármi nagy értéknek tűnhet fel. Az ember szíve pedig nem tűri a kiváló és magasrendű hiányát, és ha nincs ló, megelégszik a szamárral is. Vagy ahogyan egy másik kedves, régi mondás tartja: „A vakok földjén kancsal a király”.

A Restauráció elvesztett minden érzéket a valóban erős, teljes és mély iránt. Felfogó-szerveink eltompultak a zseniálissal szemben. Mint Nietzsche írta, ez a kor a perverz ösztönök kora volt. A nagy nem érezte magát nagynak, a tiszta nem tudott a szívekre hatni, az emberek előtt a tökéletesség és kiválóság tulajdonsága is láthatatlan volt, mint az ibolyántúli sugár. És végzetes módon a közepesek akarták megnövelni a kor sűrűségi fokát. A békák ökrökké fújták magukat, és Nunez de Arce költő lehetett ebben az időben.

Tanulmányozd csak e kor irodalmi kritikáját, olvasd figyelemmel Menandez Pelayot vagy Valerát, és észre fogod venni magad is hamis látóhatárát. Az emberek jóhiszeműen megtapsolták a középszerűt, mert fogalmuk sem volt a mélység kísérleteiről. Kísérletet mondok, mert a zseniális kísérlet: eredmény - vallásos lelkiség tüneménye. Schleiermacher a tiszta és egyszerű alázatosságot tartja a vallásosság lényegének. Az egészséges ész olvasmányaiban és életében egy abszolút magasrendűség érzékelését keresi, s leborul az előtt a mű, az előtt a jellem előtt, mely életének határait kitolja a tökéletesség felé. A Restauráció korában viszont mindenki maga akart a tökéletesség mértéke lenni, ezért volt középszerű.

Nincs mit csodálkoznunk tehát, hogy ilyen körülmények között Cervantes nem kapott megfelelő helyet. Mi lehet egy isteni eredetű mű sorsa szikkadt szívű és agyú lírikusok között?

Kétségtelen, hogy a Quijote mélysége - mint minden mélység - távol van attól, hogy közvetlenül, nyilvánvaló legyen. Ahogy van nézés, mely egyben látás is, van olvasás, mely megértés, vagyis belül-olvasás (intelligere). Csak a belül-olvasók, a gondolkodva olvasók előtt nyilvánul meg a Quijote mélységes értelme. A Restauráció kora nem érintette meg Cervantes művét, mert nem tudott gondolkodni. Nem véletlen, hogy e kor egyik vezető gondolkodója azt írta valahol, hogy „gondolkozni annyi, mint öt lábat keresni egy macskán”.

[...]

13. Összesítés

A művészi műnek fényt-hozó, ha úgy tetszik, luciferi hivatása van, a szellem többi formáját kell megvilágosítania. Az a művészi stílus, mely nem tartalmazza saját tolmácsolásának kulcsát, csak kétes értékeket teremt. A nagy stílus olyan, mint egy csillag-világ, mint egy magas hegyorom, melyen győzelmesen törik meg az élet világossága. A művész nem úgy ontja a verseket, mint virágait a márciusi mandulafa: fel kell emelkednie saját maga, saját életének önkéntessége, természetessége fölé. A nagy művész méltóságos saskörzésekkel repül saját szíve és a körülötte lévő világ fölött. Ritmusai, színei, vonalai, érzései mögött hatalmas elmélkedő-képességet fedezhetünk fel. Minden nagy stílust viharok feletti nyugalom leng körül.

Ez hiányzik a mi tősgyökeres spanyol termékeinkből. Úgy állnak előttünk, mint az élet előtt. Ez a nagy erénye! - mondják. Ez a nagy hibája! - felelem én. Mint fájdalom és sötétség elég nekem a vérereimben csordogáló élet, elég nekem csontom, húsom és tudatom. Világosságra van szükséges, hajnali fényre életem felett! A mi tősgyökeres műveink cseppet sem különböznek húsomtól és csontjaimtól, olyanok, mint én, de én nem magamat keresem, hanem egy nálamnál biztosabb valamit.

Európa erkölcsi térképén a benyomás legszélső egyeduralmát képviseljük. A fogalom sohasem volt a mi elemünk. Kétségkívül megtagadnánk múltunkat, ha elvetnénk az impresszionizmus erőteljes igenlését. Semmi ilyesmit nem javasolok, hanem éppen az ellenkezőjét: összesítést; integrálást.

Sajátos hagyományunk a szellem szilárd földje, az egyéni ingadozások legjobb értelmében vett gyakorlóterét jelenti. Ezért kultúránk sohasem szervezheti és erősítheti meg a szenzualizmust az elmélkedés gyakorlására.

Quijote példája - mint minden téren - itt is rendkívül jellemző. Volt-e már mélyebb könyv a földön e burleszk-légkörű, szerény hangú regénynél? És, ennek ellenére, micsoda a Quijote? Csak néhány külföldi lélekben villant fel rövid megvilágosodás róla: Schelling, Heine, Turgenyev... De csak pillanatnyilag, és ki nem elégítő világosságok voltak ezek is. Számukra isteni különlegesség, csodálatos csemege volt a Quijote, nem sorskérdés.

Legyünk csak őszinték, a Quijote még mindig homályban van előttünk. Hiába zengedeztünk himnuszokat, fabatkát sem értek. De még a Cervantes életében búvárkodó tudósok sem fejtették meg e hatalmas homály titkát. Tréfál-e Cervantes? És vajon mi a tréfa? A mancha-i lovag hórihorgas alakja kérdőjellé görbült, ő a spanyol titok, a spanyol kultúra kettősségének őre. Miről tréfálkozott ez a szegény, sikkasztással vádolt adószedő börtöne mélyén? És mit jelent tréfálkozni? A tréfa szükségképpen tagadást jelent?

Nincs még egy könyv, mely ilyen jól tud célozni az élet szimbolikus értelmére, s nincs még egy könyv, melyben kevesebb elfogultság az egyéni felfogás nagyobb hiánya lenne, mint Cervantes remekművében. Shakespeare ideológusnak tűnik Cervantes mellett. Shakespeare-ből hiányzik a reflektív kontrapunkt, a fogalmaknak az a finom vonala, melyre a megértés támaszkodik.

Hebbelnek, a múlt század nagy német drámaírójának szavait idézem: „Munkáimban mindig számot adok eszméim alapjáról, és nagyon sokan meg is vádoltak azzal, hogy munkáim nem mások, mint ezek kifejtései. Eszméimnek ezt a bizonyos alapját csak arra használom, hogy mint egy hegylánc lezárja a tájat.” Shakespeare-nél a fogalmak vonala az ihlet utolsó síkján helyezkedik el, mint egy kedves, gyönyörködtető sorvezető, mely költészetének csodálatos erdejében szemeinket tájékoztatja. Shakespeare többé-kevésbé mindig önmagát fejti ki.

Ugyanez történik Cervantesnél is? Talán midőn realistának nevezzük, mutatunk rá legjobban a tiszta benyomások világában való tartózkodásra, és arra a távolságra, mely közte és minden általános és elméleti formula között fennáll. Nem ez Cervantes legnagyobb adottsága?

Legkevésbé sem kétséges, hogy a spanyol könyvek között egy sem közelíti meg a Quijote mélységét. Ez még egy ok arra, hogy gondolatainkat a Quijotra központosítva, felvessük a nagy kérdést: Istenem, mi Spanyolország? A világ szélén, számtalan idegen faj között, a hunyorgó csillagok határtalan és kozmikus hidegsége alatt micsoda ez a Spanyolország, az európai szellem szirtfoka, mely mintegy hajóorra a kontinentális léleknek? 

Mondd meg, hol találok egyetlen világos, egyetlen ragyogó szót, mely ki tud elégíteni egy tisztességes szívet és egy finommívű elmét - egyetlen szót, mely rávilágít Spanyolország sorsára?

Boldogtalan az a nép, mely nem áll meg a keresztútnál, mielőtt folytatná útját, mely nem csinál problémát saját magából, mely nem érzi sorsunk igazolásának szükségességét.

Az egyén csak népén keresztül tud tájékozódni a Világegyetemben, mert különben elvész, mint a vándorfelhőben a csepp.

[...]

19. Flaubert, Cervantes, Darwin

Az a terméketlenség, melyet szeretnek „hazafiasságnak” is nevezni, nálunk, spanyoloknál abban nyilvánult meg, hogy nem tanulmányoztuk eléggé határozottan nagy alkotásainkat. A lelkesedés megelégedett azzal, hogy dicsérje, ami nem is méltó a dicséretre, pedig ugyanazzal az erővel meg is figyelhette volna azt.

Flaubert nem tagadta meg tősgyökeres franciaságát, mikor a francia művekről szóló üres dícséret helyett a következőket írta le: „Je retrouve mes origines dans le livre qua ja savais par cour le savoir lire: don Quichotte”. [Eredetemet abban a könyvben találom, amelyet kívülről tudtam, hogyan kell olvasni: Don Quijote.] (Correspodence, II. 16.) Madame Bovary egy női Don Quijote, aki hasonló lelki tragédián megy keresztül. Ő azoknak a romantikus regényeknek olvasónője, melyek a múlt század-közepi Európa polgári eszményeit képviselik. Szerencsétlen eszmények! Polgári demokrácia, pozitivista romanticizmus!

Flaubert tökéletesen tisztában van vele, hogy a regény művészete a kritikus és komikus ér egyik műfaja: „Je tourne beaucoup à la critique; - írja a Bovaryné keletkezésének idejében - le roman que j'écris m'aiguise cette faculte, car c'est une ouvre surtout de critique ou plutôt d'anatomie.” [Sokat foglalkozom a kritikával; a regény, amelyet írok, élesíti számomra ezt a képességet, mert ez elsősorban kritikai vagy inkább anatómiai mű.] És más helyen így ír: „Ah! ce qui manque à la société moderne ce n'est pas un Christ, ni un Washington, ni un Socrate, ni un Voltaire, c'est un Aristophanes.” [A modern társadalomból nem egy Krisztus, nem egy Washington, nem egy Szókratész, nem egy Voltaire, hanem egy Arisztophanész hiányzik.]

Azt hiszem, hogy Flaubert nem látta gyanúsnak a realizmusnak e töréseit, és kivételként fogadta őket.

A mai regény komikus mechanizmusára mi sem jellemzőbb, hogy eszményei alig különböznek a valóságtól, mellyel harcolnak. A zsarnok igen gyenge, az ideál igen alacsony polcról dönti le. Megjósolhatjuk, hogy a XIX. századbeli regény igen hamar ki fog menni a divatból. Ha egy Daudet vagy Maupassant-könyvet tartunk a kezünkben, nem értjük már, [hogy] mi tetszett rajta az embereknek ötven esztendővel ezelőtt.

A XIX. század eszménye a realizmus volt. „Tettek, csak tettek!” - kiált fel a dickensi Nehéz Idők szereplője. „A hogyan a fontos, nem a miért, a tett, és nem az eszme” - prédikálja Auguste Comte. Madame Bovary ugyanazt a légkört szívja, mint H. Homais - egy comte-i légkört. Flaubert a Pozitív Filozófia olvasása után írta regényét: „est un ouvrage profondément farce, et qu'il faut même lire pour cela, l'introduction seulement, qui en est le résumé; il y a, pour quelqu'un qui voudrait faire des charges au théâtre, dans le goût aristophanesque, sur les théories sociales, des californies de rire” - írja. [Mélységesen bohózati mű, és emiatt még a bevezetőt is el kell olvasni, ami az összefoglaló; van, aki a színházban, a nevetés Kaliforniáiban, arisztophanészi ízléssel szeretne vádat emelni a társadalomelméletekkel szemben.]

A XIX. század nem elégedett meg minden heroikus formának, minden heroizmusnak tagadásával, nem elégedett meg azzal, hogy a pozitív eszméjét hirdette, hanem minden vágyat és érzelmet a legrettenetesebb valóság villájára szúrt fel.

E nemzedékek végzetes tévedésbe estek. Már a „Quijote-ban” is legyőzik a hitet, s az egész regény költői ingadozás, melynek lefelé-vonzó erője a valóság. De ez a század, mely a mi szülőatyánk, szinte kéjeleg a pesszimizmusban, annyira megtisztította a világot az ideáloktól, hogy senki sem tud egyenesen maradni a lábán. Ez a század a harag és a düh nagy bacchanáliája volt.

A természettudományok meghódították a biológia mezejét is. Darwin azt hitte, hogy a vitálist - utolsó reményünket - a fizikai szükségszerűség börtönébe zárta. Az élet puszta matériává süllyedt. Fiziológiává és mechanikává!

A szervezet, mely egy mindentől független, önmagáért dolgozni képes egységnek látszott, a fizikai szerkezethez tartozik, mint egy ábra a szőnyegen. Már nem maga mozgatja magát, hanem a benne lévő szerkezet hajtja őt. Élni annyit jelent, mint illeszkedni, alkalmazkodni; az alkalmazkodás pedig gátakat épít körülöttünk. Az alkalmazkodás alárendelés és elmondás. Darwin szétrombolta a föld hőseit.

A „kísérleti regény” órája érkezett el. Zola nem Homérosztól, s nem Shakespeare-től akart tanulni, hanem Claude Bernardtól. Mindig ugyanazt mondja nekünk az emberről. De mivel az ember nem alanya cselekedeteinek, hanem szerkezete által mozog, regényei ezt a fizikai szerkezetet mutatják meg. Ez az egyetlen főszereplő.

Azt mondja, hogy a valót akarja bemutatni. Művészetét egyetlen szabály irányítja, a valószínűség. De vajon a tragédiának nincs-e mély és független valószínűsége? Nem esztétikai való-e - háború? És valami, ami hasonlít a háborúhoz? A pozitivizmus szerint is éppen azért valószínű ez, mert nem „kézzel fogható”. A háború valószínű, és a kert csupán fizika. Zola regényei fiziológiát lehelnek.

Egy sötét éjszaka, a père Lachaiseben Bouvard és Pecuchet elföldelték a költészetet - mert nagyon tisztelik a valószínűt és a determinizmust! Amíg meg nem szabadulunk Darwin légkörétől, nem érthetjük meg Quijotét - az igazi regényt.

Antal Gábor fordítása

*

In Ortega y Gasset, José: Don Quijote nyomában. Atlantisz. Bibliotheca, Budapest, 1943, 5-8., 21-25., 50-53., 97-100.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés