Az eredménye ennek az eljárásnak természetesen nem lehetett más, mint romlás, pusztulás és barbarizmus az egész vonalon, ami végre odavezetett, hogy egy idő múlva a leggazdagabb forrás is kiapadt, ami után nem maradt más hátra, mint megint újabb területek meghódításának és kifosztásának a szüksége, mivel a megszerzett területeket nem tudták állandóan továbbfejlesztve hasznosítani. Ebben a tekintetben csak a jezsuiták alkottak kivételt; ők okosabb gyarmatpolitikát űztek és nem ölték meg a tyúkot, amelyik az aranytojásokat rakta számukra. Nem folytattak durva rablópolitikát. Észszerűbben intézték gyarmataik ügyeit. A megszerzett gyarmatokat igyekeztek ugyan minél tökéletesebben kizsákmányolni, de oly módon, hogy annak termelőképességét törekedtek elsősorban fokozni.

Ámde hogy ezt megtehessék, meg kellett találniuk a kapcsolatot a meglévő kultúrfokhoz, amelyet éppen a gyarmatokon találtak, ennél fogva tanulmány tárgyává kellett tenniük a bennszülöttek társadalmi intézményeit, nyelvét, szokásait, s mindenekelőtt ehhez kellett alkalmazkodniok, ha céljaikat el akarták érni. És ehhez a jezsuiták, mint már erre rámutattunk, nagyon jól értettek. Mesterien értették az alkalmazkodás művészetét ott, ahol erre szükségük volt. 

Azok a kommunisztikus alapelvek, amelyeket a jezsuiták Paraguayban megvalósítottak, a bennszülöttek szemében nem jelentettek nekik idegen, felfogásuktól távol álló dolgot, mivel a kommunizmus Amerika bennszülött lakossága között uralkodó társadalmi forma volt. Kulturális fejlődés tekintetében a barbárság alsó fokán állva a guaránik, és épp úgy kommunisták voltak, mint a többi azonos fejlődési fokon álló népek, aminthogy azok voltak Cézár idejében Európában a germánok. [1] Egészen természetes tehát, hogy a jezsuiták Paraguayban államuk megszervezésénél egyszerűen felhasználták a bennszülöttek éppen adott társadalmi fejlődési fokát, ami a kereszténység tanaival nem állt egyáltalán ellentétben, tekintettel az őskereszténység kommunisztikus jellegére. A kommunizmus nem volt a jezsuita atyák kitűzött célja, hanem eszköz a célhoz, amit ők maguk is hangoztattak. Európa gazdasági élete már régóta a magántulajdon rendszerére alapult, s az egyház a magántulajdont szentségképpen védelmezte, hanem itt a profit - szentté avatta, ha kellett, a kommunizmust. A jezsuita atyák kijelentették, hogy ilyen alkotmány nélkül lehetetlen a vadakba a civilizációt beoltani. [2] Világos tehát, hogy a jezsuiták ideális keresztény köztársasága Paraguayban nem volt egyéb, mint a bennszülött indiánok világnézetének és az evangélium kommunisztikus felfogásának összeegyeztetése, ami lehetővé tette egyébként az indiánok megszervezését a jezsuiták gazdaságpolitikai céljaira, másrészt az indiánok számára a kereszténység elfogadását, amely gazdasági alapelveiben, ily módon nem állott ellentétben ősi gondolkozási módjukkal.

A jezsuita állam különböző redukcióinak, vagyis telepeinek alapja a vérrokonsági alkotmány volt. Az egyes telepeken minden vérrokonsági csoportnak megvolt a maga külön lakóhelye, és minden vérrokonsági csoport (gens) egy külön munkaszervezetet alkotott, amely a mezőnek, a szántóföldnek egy bizonyos részét művelte meg. A harcokban is vérrokonsági csoportok szerint elrendezve küzdöttek. És ugyancsak minden vérrokonsági csoportnak megvolt a maga külön védőszentje is, ami a régi totemet [3] helyettesítette. Ez a szervezet teljesen megegyezett a mexikói actekek társadalmi szervezetével, ahogy azt Herrera és Clavigero leírják. [4] Az actekeknél [aztékoknál] is minden vérrokonsági csoport külön, negyedében lakott a városnak vagy a községnek, és megvolt a maga külön földje, amit megművelt. Sőt a hasonlóság a legapróbb részletekig megvan. A jezsuiták az egyes telepeket teljesen az adekek faluközösségének a mintájára rendezték be. A főépület volt a templom, amely a nagy négyszögletű terület egyik oldalának a közepén állott, frontjával szemben a középen lévő térnek. Balra tőle volt a temető egy kápolnával, míg tőle jobbra a papi lakások voltak. Az egymással összefüggő épületcsoportok mögött terültek el a gyümölcsösök és zöldséges kertek s egyéb ültetvények. Az egészet pedig fal vette körül. Az ily módon körülkerített teleptől balra, de tőle elválasztva volt még egy zárt udvari épület, amelyben a betegek és öregek laktak. Ugyancsak itt találtak menedéket az önmagukkal tehetetlen, támasz és segítség nélkül álló vagy a világi pueblókból megszökött, elmenekült indiánok. Közvetlenül a templom előtt terült el a „Plaza Publica“, vagyis a főtér. A templom főkapujával szemben, a tér másik, párhuzamos oldalának közepében pedig állt egy kőből faragott, arannyal díszített Mária-szobor, míg a tér négy sarkában egy-egy hatalmas fa- vagy kőkereszt állott, a főtér másik három oldalát a műhelyek és az indiánok lakóházai határolták, amelyeknek a száma szükséglet szerint változott. A lakóházak egyforma távolságra, utakat és utcákat alkotva állottak egymás mellett és egymás mögött, és ezek alkották az úgynevezett pueblót vagy telepet. Az elrendezés teljesen hasonló volt a mexikói adekek városainak a képéhez, ahol a főbálvány temploma szintén a város közepén állott, mint itt is a templom, a Mária-szobor, a keresztek és a különböző vérrokonsági védőszentek az egyes utak vagy utcák szegleténél, helyettesítve a régi totemek jelképeit. [5]

[...] Az egyes redukciók, mint ahogy a San Cosme romjai mai napig is mutatják, el voltak látva titkos, földalatti helyiségekkel és kijárókkal. Ennek a telepnek földalatti kijárója a Parana folyóra vezet. Ugyanúgy, mint a régi európai kolostorok, a paraguayi jezsuitatelepek is, egyaránt voltak várak és erődítmények. Ezt mutatja egész berendezkedésük, amely alkalmas volt arra, hogy szükség esetén nemcsak el lehetett rejteni bennük embert és állatot, hanem bizonyos ideig táplálni is lehetett őket. [6]

A missziótelepek kormányzása nagyon egyszerű volt, és csak kevés vezető személy intézte. Minden telepnek az élén rendesen egy pap állt és egy vikárius, azaz a helyettese. A telepek papjai a szuperiornak voltak alárendelve, aki viszont a provinciális hatalma alatt állott. Az egész jezsuita államot alig pár száz páter vezette, akik nem őrködhettek minden fölött olyan óriási kiterjedésű területen és a sok ezer alattvaló fölött. Kormányzásuk csak úgy volt lehetséges, hogy minden egyes telepnek megvolt bizonyos mértékig a maga önkormányzata, azaz ebben a tekintetben is alkalmazkodtak a bennszülöttek régi szövetkezeti kommunizmusához, és meghagyták a telepek lakóinak, hogy vezető személyeiket maguk válasszák meg. Mindenesetre ügyesebben és okosabban intézték a kormányzást, mint a világi gyarmatosítók.

A pap azért korlátlan ura volt a missziónak; az ő kötelessége volt a vagyon kezelése. A guaráni nyelvet nem beszélte ugyan mindegyik, de viszont [sic!] a helyettese, a vikárius, aki a telep lakóinak tulajdonképpeni lelkipásztora volt, tökéletesen beszélte az alattvalók nyelvét. Ő érintkezett az indiánokkal; ő volt a közvetítő a legfőbb hatalmat képviselő pap és az alattvalók között, akik közvetlenül nem érintkezhettek a misszió fejével, legalábbis csak nagyon ritkán, és csak kivételes esetekben. Ennek a tisztes távolságnak állandó megtartása az érintkezésben a tekintély növelését szolgálta.

A pap és a vikárius a kollégiumban laktak, amely a templom mellett épült, meglehetős távolságban az indiánok lakóházaitól. A páterek, mivel minden eshetőséggel számoltak, mint láttuk az imént, földalatti búvóhelyeket és titkos folyosókat építtettek lakóhelyük vagy a templom alá, hogy szükség esetén elmenekülhessenek.

A pátereknek a legszigorúbban meg volt tiltva minden közelebbi érintkezés az indián nőkkel. Ezt a tilalmat tényleg a legszigorúbban be is tartották. Még a legkisebb gyanú se merült föl soha velük szemben. A legteljesebb szüzességben éltek a telepeken. Csak azokkal a férfiakkal érintkeztek, akik nekik személyes szolgálatokat végeztek, vagy mint választott hivatalnokok, a község ügyeit intézték. Sohasem kerestek maguknak arra ürügyet, hogy átlépjék egy indián lakóház küszöbét, csak nagy ritkán fordultak meg az egyes tanyákon. Ha megbetegedett valaki a telep lakói közül, akkor sem látogatták meg, hanem a beteget hordágyon vagy hasonló alkalmatosságon vitették magukhoz a templom mellett erre a célra épült helyiségbe, s ott gyóntatták meg, és ott adták föl neki az utolsó kenetet. A papok csak a templomban mutatták az alattvalóknak magukat, mégpedig tömjénfüst közepett[e], nagy fényben és pompában. A katolikus vallási kultusz minden gazdagságát, fényét és színpompáját kifejtették ilyenkor. Arannyal dúsan hímzett papi ruhát öltöttek magukra. Ugyancsak dús és színpompás díszítésű ruhát viseltek körülöttük a többi szolgálattevők is, a ministránsok, a karénekesek, a sekrestyések. A tömjénfüst, a finom szállongó illatok, az orgona hangjai, a zenekar játéka, a jámbor, áhítatos énekek, amelyek fölhangzottak a templomokban, különösen mámorossá tették az indiánokat. Nem szabad elfelejtenünk ugyanis a jezsuita atyák „épületes leveleit“, amelyek nem egyszer számolnak be arról, hogy az illatok és a zene milyen varázsló hatással voltak ezekre a vadakra. A papoknak ez az elkülönödöttsége [sic!] és misztikus fényben és pompában való megjelenése egyik legfőbb forrása volt az indiánok tekintélyhitének és a papok iránt érzett határtalan tiszteletüknek.

Minél alacsonyabb kultúrfokon áll az ember, annál nagyobb hatással vannak rá a feltűnő érzéki jelenségek, amelyek látó-, halló-, szaglószerveit különösen izgatják. És a lélekre való hatás különösen abban az esetben fokozódik, mikor a színek és a formák harmóniája vagy a ritmusok a szemlélő és az átélő lelkében a határtalan nagynak, a végtelennek, a hatalmasnak az érzését keltik föl, mikor mintegy megcsendítik lelkében a mindenség életének sejtelmes titkait, és lelkét ily módon öntudatlanul is megragadja a szépnek és fenségesnek az érzése. A fenségesnek, az emberfölöttinek érzését pedig különösen a hatalmasnak és a gazdagságnak érzéki kifejezése és szemléltetése váltja ki a lelkükből. Ennek a lelki folyamatnak a megindításához különösen jól értettek a jezsuiták, és minden eszközt felhasználtak ebben az irányban. Nemcsak saját papi köntösük, nemcsak az istentisztelet, a miseszolgáltatás formái voltak színesek és gazdagok, hanem a szegény vadak templomai is a legnagyobb és legszebb épületei voltak a gyarmatoknak. A San Francisco Xavier nevű telep temploma olyan nagy volt, hogy 4-5000 ember fért el benne. A falai csillámpalával voltak kirakva, s azonfölül festmények és faragványok díszítették, az oltára pedig arany- és ezüstdíszítéstől csillogott. D'Orbigny, aki 1830-ban járt ezen a vidéken, amikor már a templom sokat veszített egykori, eredeti pompájából, nagy meglepetéssel emlékezik meg szépségéről és fényéről. [7] Az a varázs, amit ez a jól kiszámított fény és pompa gyakorolt a vadak lelkére, elengedhetetlen feltétele volt a jezsuiták kormányzásának, mert másképpen két pap nem nagyon uralkodhatott volna annyi ezer ember fölött olyan biztonsággal, mint aminővel ők uralkodtak megtérített indiánjaik fölött. „Amint mondják - írja Vallentin -, a természetnek ezek a gyermekei térítőikben egy magasabbrendű, a mennyei birodalomból származó emberfajta képviselőit látták, ellentétben más fehérekkel, különösen a közönséges spanyolokkal.“ [8] Egészen természetes az is, hogy a lelki életnek állandó kábulata mellett ezeknek a vadaknak „a hite oly naiv volt - mint D’Orbigny, a természettudós írja -, hogy a papokban Isten helytartóit látták, akiknek vakon engedelmeskedtek“. [9]

Az ilyen erős tekintélyhit mellett a jezsuiták számára egyáltalán nem volt veszedelmes, hogy meghagyták a pueblók önkormányzatát, s így az indiánok, noha némely tekintetben modernizált formában, de azért alapjában véve régi törzsi szokásaikat megtarthatták. Az indiánok maguk választották kacikáikat, azaz vezérüket, rendszerint mindig egy és ugyanazon családból, amint ez a kommunisztikus klánokban ősi szokás. Ugyancsak megengedték a jezsuiták azt is, hogy községi elöljáróikat, a két alkaldot, maguk válasszák, úgyszintén a tanácsbelieket is. A választásokat maguk a papok vezették és minden évben megismétlődtek. A megválasztott kacikák és egyéb hivatalnokok, elöljárók teljesen a két pap befolyása alatt állottak. Soha egyetlen határozatot nem hoztak a páterek előzetes tudta és beleegyezése nélkül. Éppen az erős tekintélyhitnél fogva, amely lelküket betöltötte, nem tehettek másképpen, semmi emberi önállóság nem élt bennük, egyszerű végrehajtó szervei, eszközei voltak a páterek akaratának. Mikor a jezsuitákat kiűzték, és más rendhez tartozó szerzetesek foglalták el a helyüket, sokszor jöttek amiatt zavarba, hogy az indiánok minden apró ügyes-bajos dolgaikkal hozzájuk fordultak tanácsért, annyira önállótlanokká lettek a jezsuiták uralma alatt. Az egyes községek bennszülött hivatalnokai, elöljárói rögtön elvesztettek a lábuk alól minden talajt, s képtelenek voltak közigazgatási teendőket ellátni, mihelyt nem álltak többé a páterek hátuk mögött. Antonio de Ulloa ezt a tényt azzal próbálja mentegetni, hogy: „a megtért indiánok elmebeli korlátozottsága tette szükségessé, hogy a misszionáriusok minden ügyes-bajos dolgukkal törődjenek,, és őket úgy a világi, mint a szellemi dolgokban egyaránt állandóan vezessék“. [10]

Az indiánok úgy be voltak kerítve, mint a nyulak az aprójószág-udvaron. Lehetetlenné volt téve számukra minden érintkezés a külvilággal, s ugyancsak nehéz volt a telepekről való megszökés is. Minden egyes tanya körül volt árkolva, és az árkok erődítményszerűen voltak kiképezve, hegyes karók és cölöpök tették lehetetlenné az árkokon való keresztüljutást. A tanyáknak legfeljebb két-három bejárata volt, s a kapukat megbízható fegyveres őrök őrizték éjjel-nappal. A kapukon csak írásos engedéllyel lehetett ki- vagy bemenni. Az indiánoknak nem volt szabad egyáltalán egyik tanyáról átmenni a másikra. Ha leszállt az est, megkondult a templom harangja, és a harangszóra köteles volt mindenki lakóhelyiségébe bevonulni, amit a reggeli harangszóig senkinek se volt szabad elhagyni. Az utcákon megbízható emberekből álló őrjárat cirkált állandóan, amelyet minden három órában másik őrjárat váltott föl, hogy ily módon megakadályozzák az éjszakai csavargást. Senki se hagyhatta el a lakóhelyét anélkül, hogy ne tudták volna, hogy miért és hová megy.

A katonai gyakorlatok napját kivéve, a lovaglás más napokon általában szintén tilos volt. A csordákat azonban lovas pásztorok őrizték. De hogy a lovas pásztorok számát lehetőleg csökkentsék, s a jószágot se kelljen megjelölni, a legelőket is teljesen körülárkolták, amelyek ily módon olyanok voltak, mint a bekerített urasági parkok. Egyszóval a jezsuiták ideális keresztény államában az embereket és az állatokat egyaránt fogva tartották.

A jezsuiták államának nem voltak írott törvényei. Törvényhozó testülete egyáltalán nem is volt. Azonban nem kell azt gondolni, hogy itt az „államnélküliség“ ideális állapotában éltek volna az emberek. Szó sincs róla. Keménység és szigor uralkodott fölöttük. Egyetlen törvény volt: a pap akarata, aki egyáltalán nem tartozott semmiféle felelősséggel a közösségnek. A törvényt „előírások“ helyettesítették, azaz olyan rendszabályok, mint amilyeneket általában a kapitalista üzemek vagy vállalatok írnak elő alkalmazottaik és munkásaik számára. Aki hibát vagy bűnt követett el, azt a pap sújtotta büntetéssel, ami ellen nem volt se fellebbezésnek, se jogorvoslatnak helye. Ilyesfélét a jezsuita államban nem ismertek. A büntetés rendesen ima, böjt, fogság vagy megostoroztatás volt. A telep rendjére a rendőri testület ügyelt föl, amely szófogadó, engedelmes, tehát teljesen megbízható indiánokból állott. Ezek ellenőrizték a lakosok minden léptét, minden cselekedetét, s ha a legcsekélyebb rendellenességet tapasztalták, rögtön jelentést tettek róla.

Hogy a bűnös megbüntetése egyszersmind az összesség „erkölcsi“ javát is szolgálja, s ne csak a bűnösre, de mindenkire egyaránt „nevelőleg“ hasson, az elítéltnek úgynevezett vezeklőinget kellett hordania, olyat, mint aminőt az eretnekekre adtak, mikor az inkvizítorok máglyára hurcoltatták őket. A bűnöst először a templomba vezették, ott a nyilvánosság előtt kellett a bűnét beismerni, aztán kivezették a „Plaza Publica“-ra, a főtérre, ahol megostorozták.

A jezsuiták és buzgó híveik úgy állítják be ezt a minden emberi méltóságot leromboló, megsemmisítő, mélységesen lealázó büntetési módot, hogy azt az indiánok úgy fogadták, mint „isteni kegyelmet“, s boldognak érezték magukat, hogy részesülhettek benne. „Sohase kísérelte meg egy indián se - írja Funes -, hogy bűnét vagy hibáját kisebbnek kísérelje meg feltüntetni, vagy hogy bármiképp kikerülje a büntetést. Mindnyájan hálás köszönettel fogadták a büntetésüket. Voltak indiánok, akiknek nem volt más vádlójuk, mint saját lelkiismeretük, s noha senki se tudott róla, mégis megvallották bűneiket, és saját maguk követelték megbüntetésüket, hogy lelkismereti furdalásaiktól megszabaduljanak, amely borzalmasabb volt rájuk nézve, mint a büntetés elszenvedése.“ Ehhez hozzáteszi még Don Antonio de Ulloa, hogy „oly nagy bizalommal viseltetnek lelkipásztoraik iránt, hogy még egy ok nélküli büntetést is úgy fogadnak, mint amit megérdemelnek“.

Aki ismeri a primitív emberek és a primitív népek lélektanát, az ezekben az állításokban nem is kételkedik. Tudjuk, hogy például az őskeresztény jellegű szekták tagjai, mint aminek a nazarénusok is, önként vallják be megtérésük alkalmával senki által nem ismert bűneiket a, gyülekezet előtt, és sokszor éveken át tartó börtönbüntetést vállalnak ily módon magukra, hogy a vezeklés révén megtisztuljanak bűneiktől, és elnyerjék az üdvösséget. [11] Az indiánok agyát a páterek alaposan telegyömöszölték vallási fantomokkal és túlfűtött, gyermekies fantáziájuk a poklot mindenesetre borzalmasabbnak találta, mint a földön rájuk kirótt büntetést. Inkább választották tehát ezt, mint a „bűnben megmaradt lélek elkerülhetetlen büntetését, az örök kárhozat helyét, a poklot“. Utóvégre semmiféle földi büntetés nem tart „örökké“, mint a pokolban való gyötrődés. Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy a szegény megrémített indiánok a két rossz közül a kisebbik rosszat választották.

Egyébként nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a páterek az isteni tekintély és az istenfélelem megerősítésére valószínűleg többször is rendeztek olyan autodafékat, mint aminőről az engedetlen kacika története tanúskodik, aki bennégett saját kunyhójában, mert „megszegte Isten parancsolatait“.

A páterek mindent elkövettek, hogy az indiánokat szellemileg minél tökéletesebben leigázzák. Egész szellemi életüket a maguk jól kiszámított céljainak a szolgálatában igyekeztek átformálni. Nemcsak szociális alapintézményeikhez kapcsolódtak hozzá, hogy aztán azokat a maguk céljainak megfelelően belülről kiindulva átalakítsák, hanem babonáikat és mondáikat is igyekeztek megfelelő módon, az egyházi keresztény észjárás szerint átformálni.

A régi Tapaicuá-tó mondájából - legenda lett. Így a tó továbbra is megmaradt szent helynek, de immár más szellem lebegte körül, mióta a jezsuiták nyomultak be Paraguay földjére. A jezsuiták által gyártott legenda szerint a tó helyén eredetileg csak egy gazdag vízű forrás volt, amelynek közelében sok gazdag és kőszívű ember lakott. Egyszer nagy szárazság jött az országra, amely minden növényzetet, minden termést elpusztított, mert nyomában minden kiaszott. A patakok kiszáradtak, és az emberek eltikkadtak az éhségtől és a szomjúságtól. Egy jámbor asszony, egyetlen gyermekével a karján, a nagy folyóhoz akart menekülni, hogy kitérjen az általános pusztulás elől. Így érkezett menekülés közben a Pirayu völgyébe, félig holtan a kimerüléstől és a félelemtől, hogy beteg gyermeke belepusztul a szomjúságba. Könyörögve kérte az ott lakó embereket, hogy adjanak síró gyermekének egy korty vizet, nehogy elpusztuljon szomjan. Az emberek gúnyos nevetéssel utasították el ajtajuk elől a könyörgő anyát. 

- Imádkozzál a te Istenedhez, hogy az adjon neked vizet! - mondották neki.

Erre a boldogtalan asszony térdre vetette magát, és mély, áhítatos imában fordult a keresztények Istenéhez.

És egyszer csak elsötétült az ég, zúgott és viharzott, a Tapaicuá forrás hatalmas vízsugarakat lövelt ki magából, s beborította az egész völgyet vízzel. Egy hatalmas tó keletkezett, amely mindegyre növekedett, elöntve minden földet, úgy hogy már a víz Piraguig nyomult. Ekkor arra jött egy szentéletű keresztény pap, aki Szűz Máriához és a szentekhez fordult, akik aztán megállították a víz áradását. Ekkor kapta a tó az Ipacaray nevet, ami azt jelenti magyarul, hogy: felszentelt, vagy elővarázsolt tó. Nemsokára aztán a papok egy csodatevő képet találtak a vizében, amely még ma is megvan. Ott őrzik Cancupéban a kápolnában, ahová ma is állandóan zarándokolnak még a „hívők“ imádkozni. Mint Vallentin írja, elég jó jövedelmi forrás ma is az egyház számára. [12] 

De bármilyen nagy és erős befolyást gyakoroltak is a jezsuiták a guaráni indiánok szellemvilágára, azért az ősrégi hagyományokat és mondákat mégsem sikerült nekik teljesen kipusztítani a lelkekből. Az új keresztény babonák és legendák ködén át-átizzott a régi mondák tüze, amely a messze jövőbe csillogó reménységet ébresztett a lelkekben, hátha visszajön a régi, dicsőséges, szabad múlt...

És még ma is él a néphitben, hogy éjféli órán, holdtölte idején, mikor az éjszakai szellő ott sirdogál a nád között, és a tó hulláma ezüstfényben remeg, a nagy törzsfőnökök szellemei fegyveresen s régi háborús díszeikkel kikelnek az Ipacaray-tó vízéből, és hangtalanul vonulnak csatarendbe a régi vadászterületeikre, ama sötét hegyek mögé, amelyeknek különös formái oly csodálatos módon válnak el a világos, kékszínű háttértől, a titokzatos égboltozattól. [13]

Hogy az indiánoknak ne legyen semmi idejük a gondolkodásra, vagy hogy át ne törjön elkábított telkükön a múlt gondolat- és eszmevilága, a páterek minden szabadidőt, ami a testi felfrissüléshez szükséges időn túl még maradt számukra, imádkozással töltettek velük. Amint Charleroix írja: „A templomok sohase állnak üresen. Állandóan tömve vannak emberekkel, akik minden szabad idejüket imádkozással töltik el.“ A telepek lakói úgy reggel, munka előtt, kint este munka után templomba mentek misét hallgatni és imádkozni. Az asszonyok, mielőtt átlépték a templom küszöbét, hajfonataikat kibontották. A vasárnapok vallási szertartások végzésével múltak el: misék, esti istentisztelet, keresztelések, eljegyzések, házasságkötések, ünnepnapok kihirdetése, a püspök pásztorleveleinek és más vallási iratoknak a felolvasása, stb. volt a vasárnapok állandó programja. A hétköznapokat, a munka idejét olyan unalmassá tették az indiánok számára, amilyenné csak tenni lehetett, hogy az indiánok lelkében ébren tartsák a templomozás után való vágyat, ami szórakozásszámba ment náluk. [14]

Mivel az egyház egész szellemi kultúrája az isteninek fantáziaszerű ábrázolásában merül ki, s nem pedig a tudományos gondolkozás kialakításában, egész természetes, hogy a páterek mindent megtettek, hogy a fantáziából fakadó vallási világfelfogással lehetőleg tökéletesen átitassák a hívők lelkét. Nem mondhatjuk, hogy tudatosan az a szándék vezette volna a pátereket, hogy megakadályozzák alattvalóikat anyagi helyzetük fölött való gondolkozásban, mert hiszen maguk is el voltak telve azzal a hittel, hogy az üdvösség csak ebben az életmódban lelhető meg az ember számára. És bizonyos mértékig jótéteményt véltek gyakorolni, mikor az ember lelki életét az anyagi nyomorúság szűkös világa fölé igyekeztek emelni. Ők maguk is egyénileg teljesen önfeláldozó, aszkétikus életet éltek. .„Az ember nem tudja eléggé csodálni - írja Lafargue - a jezsuita atyákat, akik család nélkül, minden személyes becsvágytól mentesen, életüket, vagy legalább is életük javát az indiánok között töltötték el a pusztaságban, akikkel bizonyos meghatározott, jól megfontolt okokból nem tartottak fönn egyéb kapcsolatot, mint amire csupán a telepek igazgatása szempontjából volt szükségük.“ [15]

A páterek kifogástalan egyéni életének példája mindenesetre nagy hatással volt a lelkekre. És könnyen megérthetjük azt is, hogy a szegény indiánok szívesen és örömmel fogadták a napot, amidőn a munka bilincseiből megszabadultak, és fantáziájukkal bejárhatták az álmok boldog világát, amelyet mint valami magasabbrendű valóságot varázsolt eléjük mindaz, ami körülvette őket a templomban: az ég felé meredő oszlopok, az ég boltozatára emlékeztető csillagokkal díszített bolthajtások, szobrok, szentképek, a világos napfényt misztikus homállyá átváltoztató színes ablaküvegek, a tömjénillat és a zene. Nyomorúságos állati életüket megaranyozta a templomban töltött idő.

[...] Volt még a templomon és az imádkozáson kívül a pátereknek más eszközük is, hogy alattvalóik „gonosz hajlamait“ féken tartsák, és megőrizzék őket „mindazoktól a bűnöktől, amelyeket a lustaság szül az emberekben“. Úgy a férfiak, mint a nők és tízéves koron fölüli gyermekek számára különböző testvéri társulatokat és nővéregyesületeket létesítettek, amelyek „közvetlen védelme alatt állottak a seregek Urának és az Istenanyának“. A tagokról névsort vezettek. Ha valakit töröltek a tagnévsorból, úgy az büntetésszámba ment. A testvéri társulatok és nővéregyesületek tagjainak joguk volt az istentisztelet alkalmával együtt énekelni, szabad volt nekik bizonyos díszt magukra ölteni és a templomban előkelő helyre ülni. A díszeket és a szép ruhákat, amit ilyen alkalmakkor magukra öltöttek, a ceremónia után be kellett ismét szolgáltatniok.

Ámde a folytonos munka és ima nem teszi valami változatossá az életet, és a szabad élethez szokott indiánokat se elégítette volna ki, bármily varázslatos erővel hatott is rájuk az egyház színpompadús, művészi formákban gazdag vallási kultusza. A régi szabad vadász- és nomádéletnek voltak külön örömei is. A zsákmánnyal hazatérő ősök gyakran ültek örömünnepeket. Megünnepelték kezdetleges földművelésük eredményének betakarítását, learatását vagy szüretelését is. A guaránik pedig, mint minden primitív nép, nemcsak a zenét szerették szenvedélyesen, hanem a táncot is. És a jezsuiták, mint Charleroix írja: „megengedték nekik időnként, hogy fölüdülhessenek, úgy egészségi okokból, mint azért, hogy vidámságukat el ne veszítsék, ami nemhogy ártalmára válna az erénynek, de ellenkezőleg, megszeretteti azt velük“.

Mint említettük, minden telepnek megvolt a maga védőszentje, akinek a nevét a telep viselte. Ennek az ünnepe volt a lakosság legnagyobb örömünnepe. Évről évre türelmetlenül várták e napnak a visszatérését, és jóval az ünnep előtt megkezdték az előkészületeket, hogy méltóképpen ünnepeljék meg védőszentjüket. Az ünnepség rendesen három napig tartott. Az utcákat, amelyeken a védőszent szobrát körülhordozták, zászlókkal, szőnyegekkel, zöld ágakkal és virágokkal díszítették föl, a tereken és az utcakeresztezéseknél diadalíveket emeltek, amelyeken madarak röpködtek, amelyek egyik lábuknál fogva oda voltak kötözve. Imitt-amott láncra vert vadállatokat, jaguárokat mutogattak, és nagy medencékben úszkáló halakat, egyszóval: „minden élő teremtmény képviselve volt az ünnepségen, hogy az Istenember iránt kifejezzék hódolatukat“ - mint ahogy a páterek „épületes levelei“ írják. Az utcákon nagy lakoma folyt. Volt marhasütés, és minden indián kapott a húshoz még egy pohár bort is. A községi elöljárók és mindazok, akik az ünnepség vezetésében részt vettek, külön, díszes, Európából hozatott ruhákba öltözködtek ezen a napon, amit az ünnepség lezajlása után megint vissza kellett adniok. Ezek az egyházi ünnepélyek oly nagy hatással voltak az indiánokra, hogy mikor d’Orbigny 1830-ban ott járt, még akkor is megünnepelték. Természetes, hogy ekkor már sokkal fesztelenebbül és szabadabban, mert más községekből is jöhettek az ünneplő községbe vendégek, hogy részt vegyenek az ünnepségekben, táncokban és labdajátékokban, amelyeknél a labdát fejükkel ütik el, és sok más furcsa és szokatlan testgyakorlatot mutatnak be. [16]

Azok a szerzetesek, akik később a jezsuiták helyére mentek Paraguayba, nem nagyon voltak megelégedve az indiánok vallásos nevelésével. Sok kifogást tettek ellene. Főképpen azt, hogy olyan sok engedményt tettek az ősi pogány szokásoknak. Az az egy bizonyos, hogy a jezsuiták szemében az indiánok vallásos nevelése nem volt öncél, csak eszköz az ő külön céljaik elérésére, s elsősorban és mindenekfölött jól kihasználható, engedelmes munkásokra volt szükségük. Azzal is megvádolták a jezsuitákat, hogy visszaéltek telepeiken a gyóntatószék titkaival, ha érdekeik úgy kívánták. A jezsuiták azonban mindenkor erélyesen tiltakoztak ezen vád ellen. Egy azonban bizonyos: noha kötelezettséget vállaltak arra, hogy a megtérített indiánokat kellőképpen nevelni fogják, ezt mégsem teljesítették. A nevelést igen szűk korlátok közé szorították, s csak annyiban részesítették benne az indiánokat, amenynyire a maguk szempontjából azt szükségesnek és hasznosnak tartották.

A gyerekeket megtanították latinul és spanyolul olvasni, anélkül, hogy azok egy kukkot is értettek volna abból, amit olvastak. Nem az volt a cél, hogy megértsenek valamit, hanem az, hogy mint karénekesek vagy ministránsok meg tudják állni a helyüket, és az istentiszteletnél a szükséges szavakat gépiesen el tudják mondani. Aztán spanyol és latin szövegeket másoltattak velük, amit szintén nem értettek; ezeket a szépen kicifrázott másolatokat aztán megküldték a madridi királyi udvarnak, mint az indiánok „csodálatos haladásának“ bizonyítékait. A spanyol nyelvre csak nagyon kevés indiánt tanítottak meg. Gondosan kiválasztották a nekik megbízható embereket, akik alkalmasak voltak a telepek üzleti ügyeinek a lebonyolítására. s akiket beküldözgettek a városokba, és csupán ezeket tanították meg a spanyol nyelvre, s az írásból, olvasásból és számolásból szükséges alapismeretekre, hogy a rájuk bízott adminisztrációs munkát el tudják végezni.

Sokkal nagyobb súlyt helyeztek a mesterségek megtanítására és az indiánok kézügyességének kifejlesztésére. Mindent maguk készítettek, amire csak a telepek lakóinak szükségük volt. Maguk készítették a különböző zeneeszközöket is, épp úgy, mint a hadsereg felszerelésére szükséges fegyvereket. Voltak a missziótelepeknek kovács-, fegyverkovács-, tímár- és lábbelikészítő, asztalos- és műasztalosműhelyeik, szövődésük, továbbá ács- és kőfaragótelepeik, s minden más egyéb műhelyhelységeik, amelyek szükségesek voltak az építkezésekhez, vagy az óragyártáshoz, aranyozáshoz, szobrászathoz, a vad méhek viaszkjának olvasztásához és megtisztításához, stb. Az indiánok ipari kiképzése nagyon korán kezdődött. „Mihelyt egy fiú elég idős volt arra, hogy dolgozzék - írja Charlevoix -, műhelybe küldték, és valamelyik iparágban munkába állították, amelyhez a legtöbb hajlandóságot mutatta, mert itt az a meggyőződés uralkodott, hogy a művészetet a természetnek kell irányítania.“ Csak a kacikák, a vezérek nem dolgoztak, egyébként minden indián köteles volt dolgozni. Amint Funes mondja: „A legfőbb községi hivatalnok (corregidor) és a tanácsbeliek feleségeikkel együtt kötelesek voltak a műhelyben legelsőknek megjelenni.“ Ehhez Charleroix még azt a megjegyzést fűzi, hogy: „A feladatok a képességeknek megfelelően voltak kiosztva, s aki nem teljesítette a magáét, azt megbüntették.“ A varrást a muzsikusok, sekrestyések és a ministránsok végezték, hogy az asszonyok tisztán a gyapotfonással foglalkozhassanak. Egy bizonyos mennyiségű nyers gyapotot kaptak feldolgozásra, amelyet egy hét alatt kellett elvégezniük, ha nem végezték el a munkát, megverték őket. „Minden telepen - írja Funes - volt egy azilum, ahol a külvilágtól elzárva azok az asszonyok éltek, akiknek nem voltak szoptatós gyermekük és a férjük távol volt, továbbá özvegyek, betegek, öregek és nyomorékok. Itt eltartották őket. Csak olyan munkát végeztek, ami erőiknek megfelelt.“

Charleroix azt a vádat, mintha a jezsuiták missziótelepeiken a kommunizmust valósították volna meg, a következő megokolással hárítja el a páterekről: „Volt benne valami hasonló, amíg az újonnan letelepített indiánok nem voltak abban a helyzetben, hogy saját maguk munkájával tarthatták volna el magukat, és amíg nem volt biztos otthonuk, s nem rendezkedtek be megfelelő módon. Ámde mióta nem kell attól félniük, hogy otthonukat el kell hagyniok, minden családnak megvan a maga földje, amelyet útmutatás szerint művelnek meg, és amely eltartja őket. S hála annak a módnak, ahogy nevelődnek, remélhetjük, hogy sohasem fogják megismerni a bőséget.“

A jezsuiták a telepítéseknél ugyanis azt az ügyes taktikát követték, hogy az új jövevényeket kezdetben ellátták élelmiszerrel, és bizonyos mértékig meghagyták nekik régi szabadságukat, amíg hozzászoktak a telepek életéhez. Azonban a gyermekeiket már, mihelyt elértek bizonyos korhatárt, munkára kényszerítették, egy bizonyos földdarab megművelésére fogták őket, hogy megkeressék mindennapi szükségletüket. Az alattvalókká lett civilizált indiánok hetenként csak két napot dolgozhattak a maguk számára, a többi napon „az Isten tulajdonának“ megművelésére kellett erejüket fordítaniuk. Azt a gabonát, amit vetőmagnak kaptak, vagy rossz termés idején élelmiszernek, a legközelebbi aratáskor vissza kellett fizetniük, mert ha nem tették, megostorozták őket. Mindenki köteles volt az élelmiszerszükségletét maga termelni, kivéve azokat, akik a missziótelep kereskedelmi ügyeinek az intézésével voltak elfoglalva. Ezeknek a földjét a köz tartozott megművelni. [17]

Az „Isten tulajdona“ mindaz a föld volt, amelynek termése a jezsuiták magtárában gyűlt össze. A páterek nagyszerűen értettek ahhoz is, hogy egyrészt kellemessé tegyék az indiánok részére az idegen, tőlük távol álló célokat szolgáló munka végzését, másrészt pedig föl ne üsse fejét lelkükben az a gondolat, hogy tulajdonképpen idegenek földjét művelik, mint rabszolgák. Ennek a lázadó gondolatnak egyszerűen azzal vették elejét, hogy a páterek saját földjüket kinevezték - „Isten tulajdonának“. Ki merte volna megtagadni a munkát - Istentől? A haragvó, bosszúálló Istentől, aki valószínűleg nem egyszer adott szemléltető példát a szegény indiánoknak arról, hogy milyen szigorral bünteti meg azt, aki parancsolatait megszegi. Az Istennek teljesített munka nem lehetett közönséges munka, olyan, mint aminőt a maga számára végez az ember. És ennek a kérdésnek lélektani megoldásában mutatkozik megint a jezsuita atyák nagyszerű taktikája, amely a primitív néplélek minden mozzanatát föl tudta használni a rend céljaira. A papi földek megmunkálásának terhét megaranyozták az emberi tudatnak azzal a mozzanataival, amelyek az embert a durva érzéki világ nyomora és szenvedése fölé emelik: metafizikai hangulatokkal betelt ünneppé avatták a robotos munkát.

A perui inkák birodalmában dívott az a szokás, hogy Napisten földjét ünnepi énekekkel és vallási ceremóniákkal kapcsolatban művelték meg. Nagyon valószínű, hogy nemcsak az inkáknál volt meg ez a szokás, hanem Dél-Amerika többi indián törzsei is összekötötték a föld megművelését vallási ceremóniákkal. És ezt a szép ősi pogány ünnepet a jezsuiták is megtartották, mikor saját földjeiket műveltették meg az indiánokkal... A munkások a Plaza Publicán gyülekeztek össze, s onnan indultak ünnepélyes menetben ki a földekre. Egy hordozható állványra fölállították Szűz Máriának vagy valamelyik szentnek a szobrát, s azt vitték a menet előtt. Az egész ünnepélyes menet élén legelöl pedig egy zenekar haladt. Ájtatos énekeket zengve, így mentek ki az indiánok az „Isten földjeire“. Mikor megérkeztek a munkahelyre, zöld ágakból, gályákból oltárt emeltek, amelyre rátették a menetben hordozott Mária-szobrot, vagy az illető szent szobrát, amelynek szemei előtt végezték el aztán a szántást vagy az aratást. Mikor a munkát így egy-egy szent szobor felügyelete alatt befejezték, azt újra fölrakták a hordozható állványra, s ugyanúgy, mint ahogy kimentek, szent dalokat énekelve, zeneszó mellett visszamentek a missziótelepre.

[...] Az ideális keresztény köztársaságban tehát nagyon kevés volt az emberek szabadsága, amit Funes maga is beismer. „Megengedjük - írja többek között -, hogy ami a tulajdonjogot illeti, ezeknek az indiánoknak nem volt meg az a szabadságuk, amely egy ideális köztársaságban az embereknek megvan. Semmi se lett volna ostobább, mint a szabadság megadása, ami összeegyeztethetetlen volt ezeknek az indiánoknak a jellemével és életfeltételeivel. Barbár életmódjuk mellett ahhoz voltak szokva, hogy a pillanat kívánságainak engedjenek, anélkül, hogy túl láttak volna a közvetlen jelen szükségletein, mindig a nyomasztó szükséglet nyomása és a szenvedélyek uralma alatt cselekedtek, az értelem sohasem kerekedett bennük fölül, tehát a társadalmi gyermekkor több évszázadát kellett volna nekik még átélni, hogy elérjék azt az érettségi fokot, ami előfeltétele a teljes szabadságnak. Ez az időpont pedig még nem érkezett el a számukra, minélfogva az indiánokat olyan intézkedésekkel kellett kormányozni, mint aminek egy családapa intézkedései.“ A jezsuitáknak ez a védekezése azonban nem nagyon állja meg a helyét, ha figyelembe vesszük, hogy az indiánok pártatlan ismerői éppen az ellenkező tulajdonságukról tesznek tanúbizonyságot.

[...] A jezsuitáknak megvolt a módjuk és alkalmuk Paraguayban arra, hogy teljes mértékben megvalósítsák a keresztényszociális államideált. És mint látjuk, keresztül is vitték az életben a keresztényszociális gazdasági és politikai alapelveket. Itt más volt a helyzet, mint Európában, ahol sohasem volt az egyház abban a helyzetben - mondhatják a keresztényszociálisok -, hogy akadálytalanul és korlátlanul uralkodott volna a népek szellemi és anyagi élete fölött, mert diadalának fénykorában is mindig csak kompromisszum volt, amit az egyház elérhetett a vele szemben álló erőtényezőkkel, a császárokkal, királyokkal, városi polgárokkal, eretnekekkel, reformátorokkal folytatott harcában. Paraguay és a guaráni indiánok azonban mindenre alkalmas szűz talaj volt az egyház számára, és amit ott megvalósított, mint ideális keresztény köztársaságot, nem volt egyéb korlátlan papi uralomnál, és az indiánok, vagyis a dolgozó nép számára pedig közönséges rabszolgaság volt.

Abban teljesen igazuk van azoknak, akik a paraguayi jezsuita államot védelembe veszik, abból a szempontból, hogy ott kommunizmus nem volt, vagyis hogy a páterek nem valósították meg újra az őskeresztények evangéliumi életideálját, amelyre a különböző vallási alapon álló kommunista szekták a történelem folyamán állandóan törekedtek. Paraguayban korlátlan papi uralom volt, amely rendkívül ügyesen használta föl a maga céljaira a benszülöttek vérrokonsági alkotmányát az adminisztráció terén, anélkül, hogy bármit is ki engedett volna siklani a kezéből. Az uralkodó papság vezette a munkát, kijelölte az egyes községek számára azok feladatait, átvette a munka termékeit, egy csekély részét szétosztogatta az alattvalók között, a többit megtartotta a maga hasznára és céljaira. Nagy tömegét a termékeknek külső piacra vitte, hogy eladja, tehát exportra dolgoztatott, s így amit termeltek, túlnyomó részben nem a belső szükségletek kielégítését szolgálta, hanem ilyképpen áru volt. Röviden: a jezsuiták ideális keresztény köztársasága Paraguayban egy kitűnően sikerült kapitalista vállalkozás volt. [18]

*

[1] A germánok kommunisztikus szervezetére vonatkozólag lásd: Beer M.: A szocializmus és a társadalmi harcok története. II. rész. Középkor. Népszava-könyvkereskedés kiadása. 31. o.

[2] V. ö. Dr. E. Gothein: Der christlich-soziale Staat der Jesuiten in Paraguay. Leipzig. 1883. 21. o.

[3] A szent állatot vagy növényt, amelytől magukat az egyes néptörzsek származtatják, nevezzük totemnek. A pogány helyi isteneknek vagy totemeknek a helyét később a katolikus egyházban az egyes vidékek, helyek, városok, népek szentjei foglalták el.

[4] Herrera: General History of Amerika; Clavigero: History of Mexico. Idézve Morgan: Die Urgesellschaft című munkájában.

[5] V. ö. Kautsky: Zukunftsstaaten der Vergangenheit. Neue Zeit. 1892-93. évf. I. kötet. 688. o.

[6] V. ö. Dr. W. Vallentin: Paraguay. Das Land der Guaranis. Berlin, 1907. 132. o.

[7] V. ö. Paul Lafargue: Der Jesuitenstaat in Paraguay. Az Internationale Bibliothek 48/a. számú kötetében. Stuttgart, 1922. 155. o.

[8] V. ö. Vallentin: i. m. 97. o.

[9] V. ö. Lafargue: i. m. 156. o.

[10] Bon Antonio de Ulloa: „Reláción historical.“ - Idézve Charlevoix által. V. ö. Lafargue: i. m. 156. o.

[11] V. ö. E. H. Schmitt: Der Idealstaat c. munkájának „Der Jesuitenstaat von Paraguay“ című fejezetét, 96. o.

[12] V. ö. Vallentin: i. m. 26. o.

[13] V. ö. Vallentin: i. m. 26. o.

[14] V. ö. Lafargue: i. m. 159-160. o.

[15] V. ö. Lafargue: i. m. 154. o.

[16] V. ö. Lafargue: i. m. 161-162. o.

[17] V. ö. Lafargue: i. m. 165 o.

[18] Kautsky: i. m. 689. o.

*

In Migray József: Egy keresztényszociális állam története. A jezsuiták köztársasága Paraguayban, 1609-1768. A Népszava Könyvkereskedés kiadása, Budapest, 1923, 30-50, 54-55.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés