Anglia természetszerűleg egy sziget. De ennek a földrajzi ténynek a megállapítása nem mond túlzottan sokat. Sok olyan sziget létezik, amelynek egészen eltérően alakul a politikai [értelemben vett] sorsa. Szicília is sziget, akárcsak Írország, Kuba, Madagaszkár és Japán. Mennyi egymásnak ellentmondó fejlemény kapcsolódik a világtörténelemben már ehhez a néhány névhez [is], amelyek mindegyike egy szigetet jelöl! Bizonyos értelemben minden kontinens, még a legnagyobbak is, csak szigetnek tekinthetők, és az egész lakott földet - amint azt a görögök tudták - az óceán veszi körül. Amióta Anglia évezredekkel ezelőtt - Kr. e. 1800 körül - elvált a szárazföldtől, földrajzilag mindig ugyanolyan sziget volt, az ellentétes történelmi sorsok dacára. Sziget volt, amikor a kelták betelepítették, és amikor Julius Caesar meghódította Róma számára, sziget volt a normann hódításkor (1066-ban) és az Orleans-i szűz idején (1431-ben), amikor az angolok elfoglalták Franciaország nagy részét.

E sziget lakói is a védett szigetvilághoz kapcsolódó érzéseket tapasztaltak. A középkorból gyönyörű versek és költemények maradtak ránk, amelyekben Angliát úgy ünneplik, mint egy várat, amelyet a tenger védőárokkal vesz körül. Az elszigetelt önérzet leghíresebb és legszebb kifejeződését Shakespeare-nél találhatjuk meg:

E szent királyi trón, e dús sziget,
E hatalom hona, Mars székhelye.
Ez új éden, e félparadicsom,
E természettől épített erőd
Harc és ragályok vésze ellenében,
E boldog népraj itt, e kis világ,
E drágakő ezüst tengerbe szegve,
Mely néki sáncul szolgál s fal gyanánt
Szegényebb országok vetélye ellen.

(II. Richárd király - Szász Károly fordítása) [1]

Érthető, hogy az angolok gyakran idéznek ilyen verseket, és különösen a „This jewel set in the silver sea“ kifejezés válhatott közmondássá.

De az angol sziget-tudat ilyetén megnyilvánulásai a régi szigethez tartoznak. A szigetet még mindig a tenger által körülvett és a szárazföldtől elszakított földdarabként érzékelik. A sziget-tudat még mindig meglehetősen szárazföldi, földhözragadt és territoriális. Még az is előfordul, hogy a sziget-érzés különösen hangsúlyos területi földérzetként fejeződik ki. Tévedés lenne azt hinni, hogy minden szigetlakó, sőt még ma is minden angol született tengerésznek számít. Már láthattuk, hogy mekkora változást jelentett, amikor a 16. században a birkapásztorok nemzete a tenger gyermekeinek nemzetévé vált. Ez a sziget politikai-történelmi természetének alapvető változását jelentette. Ez a változás abban állt, hogy a szárazföldet már pusztán a tenger felől szemlélték, ám a sziget a szárazföldről [kontinensről] leválasztott darabból a tenger részévé, hajóvá, vagy még világosabban fogalmazva, hallá alakult át.

A szilárd szárazföld tisztán tengeri szemlélete, amely logikusan a tengert tekinti kiindulópontnak, nehezen érthető meg egy territorális szemléletmódot valló [ember] számára. Az emberiség közös nyelve természetesen a Földből alakítja ki az elnevezéseit. A bolygónkról alkotott képet egyszerűen a Föld képének nevezzük, megfeledkezve arról, hogy a bolygónak létezhet tengeri képe [szemlélete] is. A tengerrel kapcsolatban „tengeri útvonalakról“ beszélünk, bár itt csak kommunikációs vonalakat találunk, a szárazföldi értelemben vett utakat aligha. A nyílt tengeren közlekedő hajóra a tengeren vitorlázó szárazföld egy darabjaként vagy - ahogy azt  e kérdés nemzetközi jogi kezelése során nevezik - „úszó államterületként“ gondolunk. Egy hadihajó úszó erődítményként, egy Angliához hasonló sziget pedig tengeri védőárokkal övezett várként jelenik meg számunkra. A tengerész számára ezek mind hamis képzetek, a szárazföldi emberek fantáziájának szülöttei. A hajó nem úszó földdarab, amint a hal sem úszó kutya. Ezzel szemben a pusztán a tengerre fókuszáló szemlélet értelmében a szilárd szárazföld csupán egy part, egy tengerpart „hátországgal“. A nyílt tenger és a tengeri emberlét [létmód] felől szemlélve akár egy egész ország is pusztán partra vetett tárgynak, a tenger söpredékének bizonyulhat. E számunkra meghökkentő, ám a tenger-központú látásmódra [igencsak] jellemző nézetet jól példázza Edmund Burke mondása: Spanyolország nem más, mint egy Európa partjainál partra sodródott bálna.

A világ többi részével, különösen az európai szárazföldi államokkal való minden lényeges kapcsolatnak meg kellett változnia, amikor Anglia tisztán tengeri létformára váltott. Az angol politika méretei és arányai immáron összehasonlíthatatlanná és összeegyeztethetetlenné váltak bármely más európai országéval. Anglia a tengerek úrnőjévé vált, és tengeri fölényből fakadó uralmára alapozva egy, az egész földgolyón szétterülő brit világbirodalmat hozott létre. Az angol[ok által uralt] világ támaszpontokban és forgalmi útvonalakban gondolkodott. Ami a más népek számára Föld/talaj és szülőhaza volt, az számukra pusztán hátországnak tűnt. A „kontinentális“ szó [az ő fogalomkészletükben] a visszamaradottsággal volt egyenlő, az itt élő népesség pedig „backward people“-nek [„visszamaradott népességnek“] számított. De magát a szigetet, a tisztán tengeri létre épülő világbirodalom metropoliszát, ezzel gyökerestől kiirtották és „partra vetették“. Hajóként vagy halként úszhat el a világ egy másik részére, mert már csak egy minden kontinensen összefüggéstelenül szétszórt világbirodalom szállítható központjának számít. Disraeli, a viktoriánus kor vezető angol politikusa azt mondta Indiával kapcsolatban, hogy a Brit Birodalom inkább ázsiai, mint európai hatalom. Ő volt az, aki 1876-ban egyesítette az angol királynői és az indiai császárnői címet. Ez azt a tényt fejezte ki, hogy a brit világhatalom Indiából eredeztette birodalmi jellegét. Ugyanez a Disraeli már 1847-ben, a „Tancred“ című regényében azt javasolta, hogy az angol királynő költözzön Indiába. „Az angol királynőnek egy nagy flottát kellene összegyűjtenie, és  egész udvarával, valamint minden vezető osztállyal együtt ki kell vonulnia, és birodalmának székhelyét London városából Delhibe kellene áthelyeznie. Ott egy hatalmas és készséges birodalmat fog találni, első osztályú hadsereggel és hatalmas bevételekkel.“

Disraeli egy 19. századi Abravanel volt, beavatott, Cion bölcse. Sok csalhatatlan javaslat és megfogalmazás származott tőle, amelyeket a nem zsidók mohón szívtak magukba. Tudta tehát, hogy mit mond, amikor ilyen javaslatokat tett. Úgy érezte, hogy a sziget már nem része Európának. A sorsa már nem feltétlenül fonódott össze Európa sorsával. Egy tengeri világbirodalom metropoliszaként útra kelhetett és [szabadon] vándorolva megváltoztathatta a helyét. A hajó felszedhette a horgonyt, és a világ egy másik részén [szabadon] lehorgonyozhatott. A nagy hal, a Leviatán mozgásba lendülhetett, és más óceánokat is felkereshetett.

A waterlooi csata után, amikor Napóleon húszévnyi háborút követően vereséget szenvedett, megkezdődött Anglia teljes és vitathatatlan tengeri uralmának időszaka, amely a 19. század folyamán végig fennállt. Ez [az uralom] a század közepén, a krími háborút követően, a háborút lezáró 1856-os párizsi konferenciával érte el a csúcspontját. A szabadkereskedelem időszaka egyben az angol ipari és gazdasági fölény szabad kibontakozásának időszaka is volt. A szabad tenger és a szabad világpiac egy olyan szabadságfogalomban egyesült, amelynek hordozója és őrzője csakis Anglia lehetett. Ez idő tájt az angol modell csodálata és utánzása világszerte a tetőpontjára hágott.

Egy belső változás megérintette a nagy Leviatán elemi lényegét. Ezt akkoriban persze nem vették észre. Ellenkezőleg. Az elképesztő világgazdasági felemelkedés eredményeként a pozitivista korszak, amelyet elvakított a rohamosan növekvő gazdagság, azt hitte, hogy ez a bőség még tovább fog növekedni, és az ezeréves földi paradicsom eljöveteléhez vezet. A Leviatán lényegét érintő változás azonban éppen az ipari forradalom következménye volt. Ez a 18. században, a gépek feltalálásával kezdődött Angliában. Az első kokszos vasolvasztó (1735), az első öntött acél (1740), a gőzgép (1768), a fonógép (1770), a mechanikus szövőszék (1786) mind Angliában készültek először - ez csak néhány példa, amely mutatja, hogy Anglia ipari előnye milyen tetemes volt minden más nemzethez képest. A 19. században a gőzhajók és a vasutak következtek. Anglia ezen a téren is az élen járt. A nagy tengeri hatalom egyúttal nagy gépi hatalommá is lett. Ekkoriban úgy tűnt, hogy [Anglia] világuralma véglegessé vált.

Hatalmas lépésnek számít a tengerészet fejlődésében az a néhány év, ami a lepantói gályacsatától (1571) a spanyol Armada La Manche-csatornán történő megsemmisítéséig (1588) telt el. Ugyanilyen nagy lépésnek számít a krími háború, amelyet Anglia, Franciaország és Szardínia vívott Oroszország ellen 1854 és 1856 között, illetve az amerikai polgárháború 1861 és 1863 közötti szakasza, amelyben az északi ipari államok legyőzték a déli agrárállamokat. A krími háborút még vitorlás hadihajókkal, a polgárháborút már páncélozott gőzhajókkal vívták. Ezzel kezdetét vette a modern ipari és gazdasági hadviselés kora. Anglia azonban ebben a szakaszban még mindig az élen állt; pozícióját szinte a háború végéig megőrizte, és majdnem a 19. század végéig megtartotta e nagy előnyét. Ez a lépés azonban a szárazföld és a tenger közötti elemi kapcsolat új szakaszát is jelentette.

A Leviatán ugyanis ekkorra hatalmas halból géppé változott. Ez valóban rendkívüli átalakulás volt. A gép megváltoztatta az embernek a tengerhez való viszonyát. A merész emberfaj, amely eddig a tengeri hatalom nagyságát hozta létre, elvesztette régi értelmét. A vitorlás hajók merész tengeri vívmányai, a hajózás magas művészete, egy bizonyos emberfajta kemény nevelése és kiválasztása, mindez elhalványult a modern, gépesített tengeri közlekedés biztonságában. A tenger még mindig megőrizte emberformáló erejét. De annak a hatalmas lökésnek a következményei, amelyek a birkapásztorok népét kalózokká változtatták, fokozatosan elényesztek és megszűntek. A tenger eleme és az emberi lét közé egy gép került. A gépiparra épülő tengeri uralom nyilvánvalóan más, mint egy tengeri hatalom, amelyet a legkeményebb, közvetlen küzdelemben, az elemekkel folytatott mindennapos küzdelemben nyertek el. A kizárólag emberi izomerővel működtetett vitorlás hajó és a gőzkerekekkel mozgatott hajó már két különböző kapcsolatot képvisel a tenger elemével. Az ipari forradalom az óceán gyermekeit, akik a tenger eleméből születtek, gépészekké, gépkezelőkké és összeszerelőkké változtatta.

Mindenki érezte a változást. Néhányan a régi, hősies idők végét siratták, és a kalóztörténetek romantikájába menekültek. Mások örültek a technológia fejlődésének, és belevetették magukat az emberiség által felépített paradicsomok utópiáiba. Itt teljes tárgyilagossággal kijelenthetjük, hogy a tisztán tengeri létet, a brit világhatalom titkát, csontig hatolóan megrendítették. De a 19. századi emberek ezt nem vették észre. Mert legyen szó akár halról, akár gépről, a Leviatán határozottan egyre erősebb és hatalmasabb lett, és úgy tűnt, hogy birodalmának koránt sincs vége.

Az amerikai Mahan admirális a 19. század végén és a 20. század elején különös kísérletet tett arra, hogy a gépek korában is fenntartsa a britek tengeri foglalásának eredeti állapotát. Mahan „A tengeri erő hatása a történelemre“ című jelentős könyv szerzője, történetíró. E címet viselte [tehát] fő műve, amely német nyelven is megjelent, és amely kivívta a német haditengerészet, különösen annak megalkotója, [Alfred] von Tirpitz nagyadmirális elismerését.

Egy 1904 júliusában írt esszéjében Mahan Anglia és az Amerikai Egyesült Államok újraegyesítésének lehetőségéről beszél. Nem a közös fajban, nyelvben vagy kultúrában látja egy ilyen újraegyesülés legmélyebb okát. Semmiképpen sem becsüli alá a más írók által gyakran hangoztatott szempontokat. De ezek Mahan számára csak üdvözlendő kiegészítéseknek számítanak. Mahan szempontjából az a döntő fontosságú, hogy a világ tengerei felett sikerüljön fenntartani az angolszász dominanciát, ami csak a két angol-amerikai hatalom egyesülése révén, „szigetszerűen“ valósítható meg.  Anglia maga is túl kicsivé vált a modern fejlődés következtében, ezért már nem számít szigetnek a korábbi értelemben. Az Amerikai Egyesült Államok viszont a mai kor igazi szigete. Ez [a szerep] - mondja Mahan - a méretéből adódóan  mindezidáig nem valósulhatott meg. A mai szabványoknak és méretarányoknak ugyanakkor már megfelel [az USA]. Az Egyesült Államok szigetszerű jellegének célja, hogy lehetővé tegye a tengerek feletti uralom minél szélesebb körű fenntartását és folytatását. Amerika a nagyobb sziget, ahonnan [kiindulva] meg kell őrizni a brit[ek által már levezényelt] foglalást, és a világ feletti angol-amerikai tengeri uralmat még nagyobb mértékben kell kiterjeszteni.

Míg a zsidó politikus, Disraeli a brit világbirodalmat Ázsiába akarta költöztetni, addig az amerikai admirálisnak az Amerikába történő kivándorlás jutott eszébe. Mahan egy olyan gondolkodásmódot követ, amely természetesnek számított a 19. század angolszász tengerésze számára. Az admirális érezte az idők változását, és az ipari fejlődéssel elkerülhetetlenül együtt járó hatalmas méret- és léptékbeli változásokat is.

De nem vette észre, hogy az ipari forradalom pontosan a lényeget, az embernek a tengerhez való elemi kapcsolatát érintette. Így hát továbbra is a régi nyomvonalon haladva gondolkodott. Az általa vázolt nagyobb sziget célja nem más, mint egy elavult, elöregedett hagyomány megőrzése egy teljesen új helyzetben. A régi, hanyatló szigetet és az erre felépített tengeri és világhatalom egész komplexumát az új szigethez kell csatolni, és onnan kell megmenteni, mint egy hatalmas hegyen lévő hajót.

Bármilyen jelentős is Mahan személyisége, és bármennyire is lenyűgöző a nagyobb sziget konstrukciója, mégsem jut el egy új térrend elemi magjáig. [Elmélete] nem az ősi hajósok szelleméből született. [A Mahan-féle gondolatvilág] a geopolitikai biztonság iránti konzervatív igényből fakad, és már nem rendelkezik az elemi ébredés energiáival, amelyek a 16-17. században világtörténelmi jelentőségű szövetséget hívtak életre a merész tengerészet és a kálvinista predesztinációs hit között.

Az ipari fejlődést és az új technológiát nem tudták a 19. századi szinten tartani. [A fejlődés] nem állt meg a gőzhajónál és a vasútnál. A világ még annál is gyorsabban változott, ahogy azt a technicista vallás prófétái el tudták volna képzelni, belépve az elektrotechnika és elektrodinamika korszakába. Az elektromosság, a légi közlekedés és a rádiózás olyan felfordulást idézett elő minden térfelfogásban, hogy megkezdődött az első planetáris térforradalom új szakasza, még ha nem is egy második, új térforradalom kezdődött el.

Néhány év leforgása alatt, az 1890 és 1914 közötti időszakban az európai kontinensen egy állam, Németország, felzárkózott az angol élvonalhoz, sőt olyan fontos területeken, mint a gépgyártás, a hajóépítés és a mozdonygyártás, meg is előzte azt, miután a Krupp már 1868-ban bebizonyította, hogy az ágyúgyártás területén egyenrangúnak számít az angolokkal. Az 1914-es világháború már az új ismérvek szerint zajlott. Ez annak dacára is igaz, hogy a népek és kormányzataik a térforradalmi fordulat érzékelése nélkül csöppentek bele [a világháborúba], [s úgy kezelték azt,] mintha a 19. század egyik olyan háborújáról lenne szó, amelyet már jól ismertek.

Az erősen iparosodott Németországban még mindig az angol alkotmányos eszmék uralkodtak, és az angol[szász jogban kimunkált definíciókat] klasszikus fogalmaknak tekintették, míg egy hatalmas agrárország, a cári Oroszország anélkül kezdett modern világ- és anyagháborúba, hogy hatalmas földjén akár csak egy modern gépgyár is működött volna. A gőzhajótól a modern hadihajóhoz [való eljutás] valójában ugyanolyan grandózius lépésnek szémított, mint az evezős gályától a vitorlás hajóig ívelő. Az embernek a tenger eleméhez való viszonya ismét gyökeresen megváltozott.

A repülőgép megjelenésével egy új, harmadik dimenzió is meghódításra került, amely összekapcsolta a szárazföldet és a tengert. Ezzel az ember a szárazföld és a tenger felszíne fölé emelkedett, és egy teljesen új közlekedési eszközhöz, valamint egy ugyanilyen új fegyverhez jutott. A mértékek és a léptékek tovább változtak, és az ember természet és más emberek feletti uralmának lehetőségei kiszámíthatatlan tartományokba emelkedtek. Érthető, hogy a Luftwaffét „térfegyverként“ [Raumwaffe] emlegették, hiszen a belőle kisugárzó térforradalmi hatás különösen erős, közvetlen és szembeötlő.

Amennyiben nemcsak azt képzeljük el, hogy a repülőgépek átrepülnek a szárazföldön és a tengeren átívelő légtérben, hanem azt is, hogy a rádióhullámok a minden országban [jelen] lévő csatornáik útján másodpercek alatt körbejárják a földgolyót a légkörön kereszül, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy manapság már nemcsak egy új, harmadik dimenziót értünk el, hanem még egy harmadik elemmel, a levegővel, mint az emberi létezés új, elemi területével is bővültünk.

A két mitikus fenevad, Leviatán és Behemót mellé egy harmadik, egy nagy madár is felsorakozik. De nem szabad elhamarkodnunk az ilyen jelentőségteljes állításainkat. Ha azokra a műszaki és mechanikai eszközökre és energiákra gondolunk, amelyekkel az emberi hatalmat a légtérben gyakorolják, és ha magunk elé képzeljük a robbanómotorokat, amelyekkel a légi gépeket mozgatják, akkor olybá tűnik, hogy a tűz válik az emberi tevékenység újonnan felbukkanó elemévé.

A szárazföldhöz és a tengerhez hozzáadott két új elem kérdését nem itt és most kell eldönteni. A komoly megfontolások és a fantasztikus spekulációk [ugyanis] még mindig túlságosan összekuszálódnak, és előre nem kalkulálható hatókörben mozognak. Az antik tanítás szerint az emberiség egész történelme nem más, mint egy utazás a négy elemen keresztül. Ha viszont józanok maradunk a vizsgált témánkkal kapcsolatban, akkor két tényszerű és biztos állítást tehetünk. Az első a tér fogalmának megváltozására vonatkozik, amely a térforradalom új szakaszával következett be.

E változás ugyanolyan mélyreható, mint az általunk megismert, a 16. és 17. században bekövetkezett fordulat. Akkoriban az emberek az üres térben találták meg a világot. Ma már nem minden elképzelhető tartalomtól mentes, puszta mélységi dimenzióként [Tiefendimension] értelmezzük a teret. A tér az emberi energia, tevékenység és teljesítmény erőterévé vált. Csak ma válik lehetővé számunkra egy olyan elképzelés, amely más korszakokban lehetetlen lett volna, és amelyet egy kortárs német filozófus [Martin Heidegger, Sein und Zeit] a következőképpen fogalmazott meg: A világ nem a térben van, de a tér a világban van [Die Welt ist nicht in Raum, sondern der Raum ist in der Welt.] [2]

A második észrevételünk a szárazföld és a tenger közötti elemi kapcsolatra vonatkozik. A tenger már nem olyan elem, mint a bálnavadászok és a korzárok idejében volt. A mai közlekedési és kommunikációs eszközök technológiája [a tengert] a szó modern értelmében vett térré változtatta. Manapság, békeidőben minden hajótulajdonos naponta és óránként megtudhatja, hogy egy hajó az óceán melyik pontján tartózkodik a nyílt tengeren. A vitorlás hajók korához képest a tenger világa tehát alapvetően változott meg az ember számára. De ha ez a helyzet, akkor a tenger és a szárazföld [hagyományos] felosztása, amelyre a tenger és a világuralom korábbi kapcsolata épülhetett, szintén eltűnik. A britek általi foglalás, és vele együtt a Föld korábbi nomoszának alapja egyaránt megszűnik.

Ehelyett bolygónk új nomosza feltartóztathatatlanul és ellenállhatatlanul növekszik. Az embernek a régi és az új elemekhez való új viszonya ezt kívánja, és az emberi lét megváltozott dimenziói és feltételei kényszerítik erre. [Mindez] csak harc során jöhet létre. Sokan csak a halált és a pusztulást látják majd benne. Néhányan úgy vélik, hogy látni fogják a világvégét.

Valójában csak a szárazföld és a tenger között korábban érvényesülő kapcsolat végének vagyunk tanúi. De az újtól való emberi félelem gyakran ugyanolyan nagy, mint az ürességtől való félelem, még akkor is, ha az új [történetesen] az üresség legyőzését jelenti. Ezért  sokan csak értelmetlen rendetlenséget látnak, miközben a valóságban egy új értelem küzd azért, hogy megtalálja önnön rendjét. A régi nomosz  természetesen elesik, és vele együtt a hagyományos mértékek, normák és kapcsolatok egész rendszere is elhull. De nem a szertelenség és a nomosszal szemben ellenséges semmi fog bekövetkezni. Még a régi és az új erők kegyetlen háborújában is igazságos intézkedések és értelmes viszonyok alakulnak ki.

Itt vannak az istenek és uralkodnak,
Hatalmas az ő súlyuk. [3]

Pongrácz Alex fordítása

*

[1] Shakspere [sic!] történeti színművei. Első kötet. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1902, 103.

[2] A Schmitt által citált szövegrész az eredeti Heidegger-szövegben a következőképpen hangzik: „Der Raum ist weder im Subjekt, noch ist die Welt im Raum. Der Raum ist  vielmehr »in« der Welt, sofern das für Dasein konstitutive. In-der-Welt-sein Raum erschlossen hat.“ In Heidegger, Martin: Sein und Zeit. Vittorio Klostermann, Frankfurt am Main, 1977, 149.]

[3] Schmitt ezen a ponton a Heidegger által exponált félelmekre reagált, amelyet a filozófus a Bevezetés a metafizikába hasábjain vetett papírra.  Eszerint a kultúrpesszimizmus korát éljük, amelyben a világ elsötétedése, az istenek tovantűnése, a Föld destrukciója, és az emberek tömeggé silányulása következik be. (Az istenek tovatűnése kapcsán Heidegger egy Hölderlin-költeményre hivatkozott.)

*

In Deutsche Kolonialzeitung, 55. Jg. (1943), 30-33. Újraközlés: Carl Schmitt: Gesammelte Schriften, 1933-1936. Mit ergänzenden Beiträgen aus der Zeit des zweiten Weltkriegs. Duncker & Humblot, Berlin, 2021, 520-527.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés