A „szabadkereskedelem vagy védvám“ problémája alighanem a legtöbbet tárgyalt közdazdasági kérdés, és kétségtelenül a legrégebbieknek egyike. Hagyománya van immár ennek a vitának, nem csupán azért, mert valóban a legkiválóbb elmék vettek részt benne, és mert a közgazdaságtannak úgyszólván valamennyi neves képviselője állást foglalt vele szemben, hanem főként azért, mert a szemben álló két nézet mellett hangoztatott elméleti érvek hosszú idő óta lényegileg merő ismétlésekből állanak. Ez a tény nem veti a legjobb fényt a közgazdaságtanra. Hogyan, egy a realitások terén mozgó tudomány száz évnél hosszabb idő alatt se tudna tisztázni egy kontroverziát, noha új érvek nem lepik meg a vitatkozókat? Igaz, a kérdés tárgyalása nem mindig történik azzal a nyugalommal, amelynek a tudományos viták elintézését jellemezni kellene. Politikusok és választók osztályainak, gazdásági termelő ágaknak és a fogyasztók csoportjainak érdekellentéte és annak gyakran hangos kirobbanása színezi, fűszerezi időnként a vitát. A szabadkereskedelem vagy védvám kérdésének rendezéséhez fűződő érdekek és érdekellentétek a kérdésnek a gyakorlatban való örökös felszínen maradását kielégítően megindokolják. Ez azonban nem menti még azt, hogy a közgazdaságtan képviselői sem tudnak megegyezni. Hisz utóbbiak arra büszkék, hogy nem állanak partikuláris érdekek szolgálatában.

A védvám kérdésének a szabályozása történhetik tisztára állampénzügyi meggondolások, bevételeknek a közület számára való biztosítása szempontjának alapján. A vámvédelem megvalósítása bizonyos hadászati eszmék kedvéért is megtörténhetik, amikor azok a közület bizonyos vonatkozásit gazdasági autarkiáját kívánatosnak jelölik meg. Az előbbi esetben nagy pénzügyi eredményt várnak a vámtól, az utóbbiban azt, hogy a behozatalt teljesen megakadályozza, és így a népesség szóban forgó szükségletének belföldi termelés útján való kielégítését kikényszerítse. Ezekben az esetekben a gazdaságtudós nyilván úgyszólván csak mint technikus jut szóhoz: a megvalósítandó cél adva van, és ő a vámvédelem bizonyos irányú és módozatú kidolgozását mint annak legmegfelelőbb eszközét hozza javaslatba. A vámvédelem létesítésének más különös indoka is lehet. Ilyen például luxuscikkek behozatalának valutavédelmi okokból való megakadályozása vagy károsnak ítélt, csak a külföldön termelhető élvezeti cikkek fogyasztásának a meggátlása, stb. A valutavédelemnél a cél a közgazdaságtan területéről való, a legutolsó példánál inkább szociálpolitikainak tekinthető. Akár a gazdaságtudomány is hivatott azonban a vámvédelem célja felől ítéletet mondani, akár nem, az az eddig említett esetekben a közgazda számára mindig határozottan adva van. Ezekben az esetekben a közgazdaságtan válasza sem ingadozó. Az csak akkor válik ezzé, amikor a szorosan vett védelmi vám kérdése van szőnyegen. Pedig a látszat szerint a megvalósítandó cél ilyenkor sem metafizikai, és nem is plurális: mert ha ezek akármelyike is volna, az megmagyarázná a nehézségeket. De a vámvédelem feladat jaként megjelölt cél: a termelő erőknek fejlesztése, a termelés legnagyobb eredményességének a biztosítása, a realitások terén látszik feküdni, és amellett egyértelmű adottságnak is tűnik. Hogyan lehetséges mégis, hogy a vita áll, áll abban az értelemben is, hogy új érvek, nem bolygatják meg az elvekből kialakult hadállások rendjét?

A vámvédelmet a gazdasági életnek területenkénti elkülönítésben való szabályozása teszi lehetővé, bár igaz, hogy ezeket a területeket a világgazdaság szálai mind szövevényesebben fűzik össze. Bizonyos mértékben tény, hogy ezt a területenkénti elkülönítést épp a vámvédelem hozza létre. Ez mégsem áll azonban teljesen. Elhanyagolt megismerés, amelynek azonban a lehető legnagyobb jelentősége van, azt tisztán meglátni, hogy a vámvédelem szabályozása nem önálló kérdés, hanem csupán részlete az egész társadalomgazdasági rend szervezésének. Az elméleti közgazdaságtan sűrűn követi el azt a hibát, hogy eszmemenetében eltekint attól, hogy megismerési területe a jogrend által szabályozva van. A jogrendet és a gazdasági rendet ilyenkor egymástól független, bár egymásra hatást gyakorló megismerési területeknek minősíti. A híres német jogbölcselő, Stammler, hangoztatja - ami ebben a vonatkozásban igen fontos -, hogy a jogrend és a gazdasági élet nem független egymástól, és hogy viszonyukat a kölcsönhatás megjelölés sem jellemzi elég erősen, mivel mindkettőnek megismerési tárgya azonos. A jogrend a társadalom formája, a gazdasági élet pedig anyaga (tartalma) vagy annak legalább is egyik fontos része. A társadalom gazdálkodása tehát mindig valamely meghatározott jogrend működésének, kibontakozásának tekintendő. Sajnos, még Stammler iskolájának a hívei is megfeledkeznek ezen mély és fontos megállapításnak folytonos figyelembevételéről olyankor, amidőn közgazdaságtani részletkérdéseket, így például a termelő erők fejlesztésének problémáját tárgyalják.

A jogrend - miként a gazdaságtani rend is - csupán teleologikus alapon ítélhető meg és értékelhető. A jogrend céloknak a szolgálatában áll. A céloknak megválasztása, a célok helyességének a megítélése nem jogászi feladat. Adottságokként fogadhatja el a világnézet, az etika, a politika, stb. célkitűzéseit. A jogrend célja ezen célok megvalósítása. A jog ezért társadalmi technika, melynek helyessége azon múlik, vajon célszerű-e. A célok fajilag különböznek egymástól, pszichológiailag azonban, cselekvésre való indítóokok szempontjából, egységes értékrendszerbe tartoznak, miként azt Cooley [1] és Anderson, [2] de tulajdonképen már a határhaszon-iskola is, bebizonyították. [3] A „szabadkereskedelem vagy védvám“ vitában résztvevők, és ezek közül is különösen nagy el-vakultsággal a szabadkereskedelem hívei, kiragadnak a sok cél közül egyet, a termelő erők fejlesztésének az érdekét, és minden egyébtől elvonatkoztatva, csupán arra vannak tekintettel. Ismeretelméletileg ez mindenesetre helytelen eljárás. A termelő erők fejlesztésének célja mellett és azzal egyidejűleg az egyéb társadalmi célokra is tekintettel kell lenni, minden egyes intézkedést, jogi szabályt valamennyi, és nem csupán az egyik társadalmi célra való hatása szempontjából kell megítélni, természetszerűen megfelelő tekintettel a társadalmi céloknak értékrangsorára is. Egy értékesebb cél előmozdítása felér tehát egy kevésbé értékes cél hátramozdításával különösen, ha az előbbit az utóbbi hátramozdítása nélkül nem lehet szolgálni.

Mindebben nem arról van szó, helyes vagy helytelen-e a céloknak valamely társadalomban, illetőleg annak hatalmasságainak szemében adott rangsora, és arról sincs szó, hogy e célok nézőszögéből a szabadkereskedelemnek vagy a védővámnak az eszköze a megfelelőbb-e. Mindössze az utóbbi kérdés feltevésének túlzott egyszerűségét akartuk kimutatni.

Úgy a védvám, de különösen a szabadkereskedelem hívei érveléseik során a termelő erők fejlesztésének célját a javak forgalmának egy pontján, a nemzetközi határokon való átlépéseknek pillanatában kívánják megvalósítani. A forgalom magára hagyása, illetőleg az e ponton való beavatkozás mindenesetre befolyásolja a cél megvalósításának a mikéntjét. De nincs-e vajon az egyes államok belföldjét érintő jogi rendszabályoknak ugyanilyen hatása?

A szabadkereskedelemnek a hívei különösen következetlenek. Magával ragadó dialektikával vitatják, hogy a termelő erőknek legnagyobb szabású, legeredményesebb kifejlesztését csak a szabadkereskedelem biztosíthatja. Hogy volna azonban lehetséges, hogy a rangsorba állított társadalmi céloknak a nekik tulajdonított értékeknek megfelelően arányos megvalósítását a javaknak a nemzetközi határokon való átlépésekor a „nem-beavatkozás“ kényelmes álláspontja szolgálná legjobban, mikor az egyes országokon belül a jogrend beavatkozásának bizonyos módszereit és formáit tartják a legmegfelelőbbnek. Tudománytalan, ha a szabadkereskedelem hívei arra hivatkoznak, hogy ők a gazdasági életnek az egyes országokon belül való szabályozása tekintetében is a „nem-beavatkozás“ álláspontjára helyezkednek. Az ún. „nem-beavatkozás“ a valóságban ugyancsak beavatkozás. És ez az állítás nem akar paradoxon lenni, hanem csupán a tényeknek a leírása. Talán egy tökéletes anarchiáról -- mely azonban a valóságban nem állhat fenn, hanem csupán eszmeileg képzelhető el - volna állítható, hogy abban sem az állami, sem a gazdasági rend nincs szabályozva. De alapjában véve az ún. „nem-szabályozás“ tényét is szabályozásnak kell tekinteni. Ismét Stammler az, aki mondja, hogy legalábbis a tulajdonjognak minden elképzelhető társadalmi rendben valamiféleképpen szabályozva kell lennie. A szabadkereskedelem hívei a természetjogból veszik kölcsön terminológiájukat, azonban ellaposítják azt, mikor azt a látszatot keltik, hogy a természetjognak a megvalósítása az állami és gazdasági életnek szabályok béklyóitól való mentesítését, illetőleg mentességét jelenti.

A természetjogban való hit mostanában kezd ismét divatba jönni. De szűkkeblűség és balga egyoldalúság volna a XVII. és XVIII. század jogbölcselőinek mintájára természetjog alatt az individualizmus túltengését érteni - már azért is, mert az gyakorlatban amúgy sem valósítható meg. A természetjog mai koncepciójának célja csupán az, hogy az emberi cselekvésre buzdítólag, lelkesítőleg hasson, hogy az egyszer megválasztott céloknak rajongókat neveljen, kik nincsenek tekintettel arra, hogy a társadalmi céiok csak viszonylagosak, hogy a különböző emberek, osztályok, állampolgárok egymással összhangba nem hozható célrendszerei metafizikailag egyforma jogosultsággal bírnak, illetőleg, hogy azok között tudományos alapon igazságosan nem lehet választani.

A szabadkereskedelem hívei azt vitatják, hogy a szabadkereskedelem rendszere valamennyi résztvevő állam gazdasági érdekét egyformán - ha talán nem is szükségképpen egyforma arányban, de mindenesetre a védvám-rendszernél előnyösebben - szolgálja. Ha ez igaz volna, az emberiség igen szerencsésnek vallhatná magát: egy fontos kérdésben nem létezhetne érdekellentét, és - ha helyes ismeretekre tesz szert - mindenki megegyezne a közös megoldásban. Miért van, hogy a tények tanúsága szerint, ez a megegyezés mégsem jött létre? Tudatlanság volna az oka? Aligha. A szabadkereskedelem pártolói teljesen jogosulatlanul azt teszik fel, hogy az egyes országok célkitűzései megegyezőek, és hogy az egyes nemzeteken belül nincsenek osztály- és gazdasági érdekellentétek. Minden országnak különböző a jogrendszere. Ezek a különbségek valóban sokkal nagyobbak, mint azt egyes jogászoknak csak az alapelveket figyelembe vevő tárgyalása valószínűvé teszi. A nemzetek társadalmi berendezése, a politikában érvényre jutó célok és az azokat irányító érdekek is különbözőek. Ezen megállapítások valóságának az elismerésére a tények kényszerítenek. A külkereskedelmi politikus valóban nem lehetett hivatott ítélkezni afelől, hogy ezen, a nemzetek által politikailag érvényesíttetni akart célok közül melyik a legérdemesebb. (A közgazda sem ítélkezik a gazdálkodó egyének haszonbecslései felől.) Elfogadja őket, úgy, amiként a valóságban találkozik velük. Ezért nem vitázhat azon tény felől, hogy a különböző országokon belül kialakult hatalmi viszonyok, amelyeket néha politikai erőegyensúlyhelyzetnek is szoktak nevezni, amelyek azonban elsősorban egy többnyire hallgatólagos, de néha, legalább is bizonyos vonatkozásaiban igen kifejezetten létesített kompromisszumnak az eredményei, sajátlagos célok megvalósításának a szolgálatába kerülnek.

„Szabadkereskedelem vagy védvám“ országos kérdés, de tisztán kell látni, hogy itt nem valamely elméleti államcélról, hanem egy konkrét ország hatalmasai által célokként ténylegesen elismert érdekeknek a megvalósításáról van szó. S akkor el kell ismerni, anélkül, hogy közgazdasági érvekkel vitázni lehetne felőlük, hogy a különböző időkben és elsősorban a különböző államokban különböző érdekeknek az érvényesítése a cél. Ezeknek a megvalósítása természetszerűleg különböző eszközöket tesz indokoltakká. A legélesebben szembe kell szállni azzal a dogmával, amely szerint a közgazdaságtan gadaságpolitikai feladata szükségszerűen a lehető legnagyobb, legeredményesebb termelési eredmény biztosítása volna. A szabadkereskedelem hívei vallják ezt elsősorban, de a védvám szószólóinak sorában is találkozunk ennek felületes hangoztatásával. A fő érv ezen nézet helytelenségének a kimutatására az, hogy a termelés nem öncélú valami, hanem jelentőségét onnét nyeri, hogy a fogyasztásnak az előfeltétele. A gazdasági rendnek a szervezete pedig már a legrégibb időktől fogva és ma is még olyan, hogy a fogyasztók gazdasági helyzete (legyen az bárminek is az eredménye) határozza meg a termelés mikéntjét. A kérdés tehát az, hogy a gazdálkodó egyének közül kiknek vagy mely csoportjaiknak akar az államhatalom kedvezni. Ez ismét ténykérdés a közgazdaságtan számára, melyhez hozzászólani nem hivatása.

Az államban fennálló hatalom-kompromisszum erőit alkotó, mögötte álló egyéneknek és embercsoportoknak nem feladata a filozofálás, céljaikat, érdekeiket többé-kevésbé impulzív módon választják meg. De hiszen még a filozófia terén is találkozunk két egymással élesen ellentétes véleménnyel az emberiség megelégedettségének, boldogságának előfeltételeiről, de különösen az emberiség feladatáról. Valóban áthidalhatatlan a két ellentétes szempont távolsága, miután alapja általános világnézeti különbségekben rejlik, és ezért racionális érvekkel megközelíthetetlen. Vitatkozhatnak afelől, de el nem dönthetjük, mi helyesebb: elfogadni az emberek egyéni értékítéleteit cselekvésüknek legmegfelelőbb irányítójául, avagy pedig azt kívánni, hogy cselekvésüket az általunk számukra alkotott értéknormáknak megfelelően osszák be, és - még az előbbi kérdés világnézeti, tehát irracionális eldöntését megelőzően - afelől is határoznunk kell, különbséget tegyünk-e az emberek értéke, boldogsághoz, való joga között vagy sem. Ez az ellentét világosan kidomborodik a közgazdaságtan ún. jóléti iskolája két igen kiváló angol képviselőjének a példáján. Pigou [4] az emberek értéke között nem tesz különbséget, s mindenkire reábízza, hogy maga válassza meg szükségleteinek rangsorát, míg Hobson [5] különbséget tesz az emberek társadalmi értéke és társadalmi jutalmazáshoz való jogának mértéke között, és ezzel egyidejűleg a kielégítendő szükségleteik rangsorának a megállapítását sem bízza az egyes egyénekre, hanem ezt a feladatot is maga látja el. Melyiknek van igaza? Nem a közgazda a megmondhatója!

A gazdasági életet érintő minden rendszabálynál, és így a vámkérdés szabályozásánál is nincs egyszerűen arról szó, miként lehet az ország termelő erőit in abstracto a legjobban fejleszteni. Nem az ország termelő erőiről van ugyanis elsősorban szó, hanem egyének tulajdonában levő, rendelkezésük alatt álló, nekik elsősorban egyénileg hasznot hajtó termelő erőkről. És itt dönteni kell, mely érdeket, helyesebben, kiknek az érdekét helyezzük első sorba. De ennek az eldöntése - unos-untalan kell hangoztatni - egyáltalában nem a közgazdaságtannak a feladata.

Az országok közötti kereskedelem szabályozásánál még egy szempontra kell figyelemmel lenni. A nemzetközi kereskedelem érdekviszonylataiban az országok egységekként lépnek fel, s ez többé-kevésbé jogosult is, bár természetesen megtörténik, hogy valamely ország polgárának más, gazdaságilag szembenálló országban is van érdeke. Amellett természetesen figyelmeztetni kell az előbbi fejtegetések eredményére is, amelyek megmutatják, hogy az egyes országok által célul választott érdek nem csak egyfajta lehet, nem egészen magától értődő, s különösen nem szükségszerűen az egész lakosság közös érdeke (sőt az úgyszólván soha sem lehet). A szabadkereskedelemnek minden körülmény között való üdvözítő voltát már ez a tény is megdönti, de ezen megállapítás mellett még egy, úgy gondoljuk, döntő érv kovácsolható meg. S emellett egészen eltekintünk az úgynevezett nevelővámtól, miután annak átmeneti jogosultságát elméletileg még a szabadkereskedelem legtöbb híve is elismeri.

A szabadkereskedelem vagy védvám kérdése csupán részlete a nacionalizmus vagy nemzetköziség tágabb problémájának. A mai olasz közhangulat és politika nemzeti aspirációk kedvéért hajlandó a legnagyobb mérvű gazdasági lemondásra is. Lehet ezt merő gazdasági érvek alapján általánosságban elítélni? Nyilvánvaló, hogy nem. De tegyük mégis fel, ha nem is engedjük meg, hogy a külforgalom szabályozásánál csupán a termelő erők legnagyobb mérvű fejlesztéséről, azok leghatékonyabb kihasználásának lehetővé tételéről és biztosításáról volna szó. Tekintsünk el tehát attól, hogy a nemzet életek másfajta érdekeket előtérbe helyezhetnek, s hogy a termelő erőforrások nem a nemzetek, hanem az egyes országok politikai erőkonstellációiban különböző súllyal bíró, azok által különbözően értékelt egyének rendelkezésére állanak, elsősorban azoknak hoznak hasznot. A szabadkereskedelem legékesebb szószólóinak sem sikerült bebizonyítani mindeddig, hogy a szabadkereskedelem egyidejűleg valamennyi állam számára a legkedvezőbb szabályozási módja volna a külkereskedelemnek. Sok ok akadályozza meg e bizonyítási eljárás sikerességét. Nemcsak arról van szó, hogy a különböző államokban más-más csoportok más-más érdekei melengedhetnek [sic!] az államhatalomnál - ezzel egyenlő jelentőségű az, hogy teljes szabadság esetén a munkaerőknek és a tőkéknek a vándormozgalma is megélénkülne, egyes területeknek népességét és tőkeerejét megfogyatkoztatva, másokét növelve. A szabadkereskedelem logikai korrelátuma a szabad vándorlás. De közismert jelenség, hogy számos ország elzárkózik népességének bevándorlás útján való erősebb gyarapodása elől, bár az az egész ország gazdasági erejét növelné, elzárkózik mégpedig azért, mert fél attól, hogy népességének faji jellege megváltozhatna, hogy a bevándorló rajokat kibocsátó állam politikai befolyása alá kerülhetne, hogy a bevándorlók nem asszimilálódnak elég gyorsan, és így egyöntetű szokásainak kényelmét megzavarnák, és legfőként, hogy - bár az. egész ország termelési eredményét növelnék - a termelés fejenkénti eredményét alábbra szállítanák, aminek következményeként az őslakosság egyéneinek a helyzete megrosszabbodna (a bevándorlóké természetesen megjavulna, hiszen ezért vesznek vándorbotot a kezükbe). A kérdés az, indokolható-e a szerencsés helyzetben lévő államoknak ez az eljárása?

Egy feltevés elfogadása élesen rávilágít az egész problémára. Ismerjük el, amit a szabadkereskedelem előharcosainak bizonyos feltételek helyénvalóságának (elsősorban az „in the long run“ vizsgálat) eseteire sikerült is bebizonyítaniuk, hogy ti. a szabadkereskedelem az egész világ termelésének eredményességét előmozdítja ugyan, azonban úgy, hogy egyes országokban azt mégis megrontja. Mi a helyesebb ebben az esetben: a szabadkereskedelem-e, avagy pedig a védvámrendszernek valamely formája? A válasz látszólag önként adódik a szabadkereskedelem folytán kárt, veszteséget szenvedő ország számára is, aszerint, hogy nacionalisták vagyunk-e, avagy pedig nemzetközi érzelműek. A válasz megadása mégis nehéz, mert hol van az a bátor internacionalista, aki az emberiség érdekében hajlandó a saját országa és a saját maga gazdasági károsodását eltűrni. A probléma tehát semmi esetre sem gazdasági - a közgazdaságtan csupán az egyik vagy másik rendszernek következményeiről, avagy arról tájékoztathat, hogy valamely cél elérését mely intézkedésekkel lehet legjobban szolgálni. A probléma már azért sem gazdasági, mert a gazdasági helyzet befolyást gyakorol a többi kultúrérték érvényességének területére, érvényesülési lehetőségeire is. Megtörténhetik ugyanis, hogy valakinek az ízlése a különböző kérdéseknél a megvalósítás tekintetében egymást kizáró álláspontok elfoglalásához vezet. Így előfordul, hogy valaki gazdasági kérdések tekintetében azt vallja, hogy elsősorban a termelés lehető legnagyobb eredményességét kell biztosítani, minden egyéb gazdasági melléktekintetre való tekintet nélkül: az ilyen ember gazdasági tekintetben a nemzetköziségnek lesz a híve. Ugyanez az ember kulturális téren erősen nacionalista érzelmű lehet, és azt hangoztathatja, hogy minden nemzetnek joga van a létezéshez, s hogy a nemzetek nagy száma kulturális értéket jelent, miután a nemzetek nagy száma és azoknak sajátosságai az emberiség kultúrértékeinek a mennyiségét növelik. Igen ám, de meglehet, hogy a gazdasági nemzetköziség, a szabadkereskedelem megvalósítása a termelés eredményességét egész általánosságban hatalmasan megnöveli ugyan, ezzel egyidejűleg azonban egyes nemzetekét gazdaságilag aláássa, és így kulturális létalapjukat is elsorvasztja. Mi itt a teendő? A döntés azon múlik, hogy a két különböző érdek közül melyiket minősítjük a fontosabbiknak. A különböző jellegű érdekek ellentétbe jutásának a lehetősége tehát nyilvánvaló, és az sem kétséges, hogy az ilyen fajta példák felsorolását vége-hossza nélkül lehetne sokszorozni.

A nacionalizmus vagy nemzetköziség közötti választás csak világnézeti alapon történhetik meg, mert sem a tudomány, sem az erkölcstan nem nyújt hozzá támpontot. A tudománynak nem is feladata a célok birodalmában segítséget nyújtani, az erkölcstan viszont, úgy látszik, nem képes a feladat megoldására. Vitatkoznak afelől, vajon a hazafiasság erkölcsös vagy erkölcstelen érzés-e. Úgy az egyik, mint a másik, egymás kizáró nézetet sok kiváló elme vallja. Melyik csoportnak van igaza? Hol van az ember, ki állásfoglalását találó érvekkel tudja alátámasztani, annak helyességét bebizonyítani? [6]

Az erkölcs egyaránt elismeri a létért való küzdelem jogosultságát, a saját és a fajunk fennmaradására irányuló megfeszítésnek, mint a másokért való feláldozásnak erkölcsösségét. Igaz, hogy az áldozathozás erkölcsi megítélésénél a cél tekintetbe vétetik. De ha vannak jó és rossz célok: melyek a jó célok? És ha a küzdelemben való résztvétel és a másokért való feláldozás egyaránt erkölcsös álláspont: hol vezet kiút ebből az ellentmondásból? Mert összeegyeztethetlen a két tétel: Küzdjünk a hozzánk közelállókért, mégpedig annál nagyobb erővel, mennél közelebb állanak hozzánk, és hozzunk áldozatot a tőlünk távol állókért, akkor, amikor az áldozat nemességének foka az áldozat nagyságától függ, a nagysága pedig egyenes arányban áll azzal, hogy az áldozattal kedvezni akart hozzánk mily távol áll.

A nacionalizmus is csak történeti jelenség. A középkor nem ismerte. Kifejlődését a Macchiavelli-féle államelmélet és a merkantilista politika mozdította elő. A mai államszervezetek a nacionalista világnézetek általános elterjedésének úgy következményei, mint okai is. A kormányok az egyes nemzetek érdekeinek védelmét és előmozdítását tartják hivatásuknak, akárcsak a részvénytársaságok igazgatóságai vállalataik érdeke felett tartoznak őrködni. A különbség mégis az, hogy míg a részvénytársaságok igazgatóságai úgyszólván kizárólagosan gazdasági érdekekkel, előnyökkel és hátrányokkal foglalkoznak, addig a kormányoknak a legkülönbözőbb nemzeti érdekeket kell politikai célkitűzéseikben egymással összhangba hozniuk. Ezek az érdekek olyanok lehetnek, hogy egyidejű figyelembevételük lehetetlen. Így például a magyar nemzeti politika követelménye, hogy a megszállott területekkel való forgalmat minél kevesebb rendszabály korlátozza, ami gazdasági téren a szabadkereskedelmet teszi kívánatossá. A magyar gazdasági élet érdeke viszont a védvámot teheti indokolttá. Megfordítva, Csehszlovákiának gazdasági érdeke a Magyarországgal való szabadkereskedelem, a cseh nemzeti politika azonban a velünk szemben való minél szigorúbb elzárkózásban lelheti csak mentsvárát. Ilyenkor vagy a sok ellentétbe jutó érdek között kell választani, vagy mindegyikből valamit engedve, kompromisszumban kell megalkudni.

A kormányoknak a feladata a mai uralkodó felfogás szerint államuk partikuláris érdekeinek az előmozdítása. Ennek nem kell szükségszerűen így megmaradnia. Ha lehetséges, hogy választókerületek országgyűlési képviselői az egyetemes nemzet érdekeinek szószólójai legyenek, akár saját kerületük érdekeivel szemben is, úgy a hasonló fejlődés az országokat képviselő kormányok tekintetében is elképzelhető, mégpedig anélkül, hogy ehhez holmi világparlament kialakulására szükség volna. Igaz, hogy az országgyűlési képviselők tekintetében, ha a tényleges viszonyokkal, és nem a tételes törvények írott kijelentéseivel számolunk, még csak részben, úgyszólván kivételesen áll, hogy az egész ország érdekeit feltétlenül kerületeik partikuláris érdeke elé helyezik. Mégis, a különböző választókerületeknek érdekeit nem helyezik szembe egymással olyan élesen, mint az ma a különböző országok érdekeivel történik. Innét van az, hogy a szabadkereskedelem híveinek azon érvelése, hogy a nagy nemzeti területeknek a kialakulása a gazdasági fejlődést általában előmozdította, nem meggyőző. Mégpedig nemcsak azért nem az, mert a nagy nemzeti területek egybeforrásának az idején más nagy gazdasági és technikai változások is végbementek, hanem elsősorban azért sem az, mert a nagy gazdasági területeknek a forgalmi akadályok eltávolítása által való kialakítása idején valósággá vált az ezen területek népességét egybeforrasztó nemzeti érzés is, mely a különböző területek értékét fajilag egyenlőnek minősítvén, még egyes területek megkárosításába is belenyugodott, ha annak ellenében más területeknek a kárnál nagyobb haszon jutott azáltal. Amíg az összetartozásnak ez az érzése hiányzik nemzetközi viszonylatban, a gazdasági nacionalizmus jól felfogott érdekei ellen hiábavaló hadakozni.

Erkölcsi érvekkel sem sikerülhet ez a küzdelem. Áldozatnak a hozásában van ugyan mindig bizonyos erkölcsi tartalom, de miután áldozatot lehet jó és rossz célok érdekében egyaránt hozni, nyilvánvaló, hogy a szabadkereskedelem mellett ezen az alapon nem lehet érvelni. Különösen azért sem, mert a létért való küzdelem erkölcsi jellegét is szokás elismerni. A kérdés tehát az, hogy az összetartás érzése mely és mily tág embercsoportokat és milyen erővel fűz egybe, tekintet nélkül arra, hogy az összetartozás ezen érzése gazdasági vagy egyéb közös érdekek felismerésén alapszik-e.

A szabadkereskedelem vagy védvám problémája, miután az a gazdasági nacionalizmus vagy nemzetköziség kérdésének részlete csupán, mindezek következtében nem közgazdaságtani kérdés, miután ezen szaktudomány nem rendelkezik az eldöntéséhez szükséges eszközökkel. A gazdálkodás mindig csak eszköz; mindentől elvonatkoztatott gazdasági cél el sem képzelhető. A gazdasági célok beilleszkednek az egyéb érdekek által meghatározott célok rangsorába. Ebből egyúttal az is következik, hogy a célok mindig emberek céljai, s nincs jogosultsága a szabadkereskedelem híveinek szokása szerint az emberektől elvonatkoztatni, s területek érdekét hangsúlyozni. A szabadkereskedelem és védvám kontroverziája mögött a valóságban világnézeti ellentét rejlik, azt kell kidolgozni, az önző egyéni érdekek sallangjától megtisztítani, hogy a tárgy valóságos mibenlétének az ismeretében választhassunk a két ellentétes álláspont és gazdaságpolitikai irány között. Kétségtelen, hogy ma a szabadkereskedelem híveinek világnézete erősebben van megalapozva, a védvám híveiénél. A szabadkereskedelem hívei individualisták és hedonisták, a védvám elvei bölcseletileg csak a romantikus filozófiával és az univerzalista állambölcselettel támaszthatók alá olyként, hogy hívei az egyéni önzés vádjával ne legyenek illethetők. Kérdés azonban, egyáltalában szükség van-e az ilyenfajta igazolásra? Az általános állami politikában érvényesülő érdekek is sokszor - ha nem is mindig - önzőek. Ha ez ellen nem tiltakozik senki sem komolyan, a gazdasági politika terén még jogosultabban lehet Stirnerrel hangoztatni: „Es geht nichts über mir!“ [Semmi sincs felettem!] Hisz a közfelfogás rég elfogadta azt a tételt, mely ma uralkodó, bár kétségtelenül nem szükségszerű, és ezért nem is biztosan örök életű, hogy az emberi gazdálkodás az emberi önzés különleges területe. Amíg ez a tétel érvényesül, a védvámrendszer fog a nemzetközi kereskedelem terén indokoltan diadalmas maradni.

*

[1] C. H. Cooley: The Institutional Character of Pecuniary Valuation. In American Journal of Sociology, V. kötet. The Sphere of Pecuniary Valuation, ugyanott, XIX. kötet. Social Organization, New York, Scribner kiadása, 1914., Social Process, u. ott, 1918.

[2] B. M. Anderson: Social Value. Boston, Houghton, Mifflin & Go. kiadása, 1911.

[3] Az amerikaiaktól függetlenül jut erre az eredményre, Othmar Spann nyomán, Richard Strigl: Die ökonomischen Kategorien und die Organisation der Wirtschaft. Gustav Fischer, Jena, 1923., 72. l.

[4] A. C. Pigou: Wealth and Welfare. London, Macmillan, 1912, és Economies of Welfare. London, Macmillan, 1920.

[5] Különösen határozottan pl. .T. A. Hobson: Free-Thought in the Social Sciences. New-York, Macmillan, 1926. című könyvében.

[6] A filozófusok ide vágó nézeteinek összeállítását l. Herbert L. Stewart: Is Patriotism immoral? c. cikkében, American Journal of Sociology, XXIII. kötet.

*

In Közgazdasági Szemle, 52. évf., 1. szám (1928), 42-52.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés