Anglia háborúi a kontinentális Európa hatalmaival: Spanyolországgal, Franciaországgal és Németországgal szemben szintén gyakran kerülnek ebbe az összefüggésbe. Ezen a ponton természetesen sok párhuzam fedezhető fel, de valami lényeges dolog általában kimarad a szemlélődésből. Ez az angol politika 16. és 17. századi fordulata, amely alapjában véve valami különlegeset és egyedit jelent. Tartalma nem egyszerűen az a politikai döntés, hogy minden erőt a tengerre összpontosítanak. Az a fordulat, amit Anglia akkoriban vett, a szó valódi értelmében elemi fordulatnak számít a szárazföldről a tengerre [történő fókuszálással], és e fordulat az angol sziget természetének és lényegének megváltozásával és átalakulásával járt.

Sok sziget létezik, és az általános földrajzi kifejezés nem magyaráz meg semmit. Szicília is sziget, akárcsak Kréta, Jáva vagy Japán. Ellentmondásos sorsok és fejlemények sokasága köthető az „elszigeteltséghez“. Egy francia író a sziget szemszögéből mitizálta Napóleon életét: Korzikáról származott, Angliával harcolt, Elbára száműzték, és Szent Ilona szigetén halt meg. Anglia maga is szigetként funkcionált évezredeken keresztül, Julius Caesar idején épp úgy, mint Nagy Alfréd, Oroszlánszívű Richárd vagy az Orleans-i szűz alatt. Hol találhatjuk meg tehát a kérdés lényegét és fontos sajátosságát a történelmi lehetőségek ilyetén sokaságában? A tenger és a szárazföld elemeinek szembenállásában; abban, hogy a szigetet e két elem ellentétes aspektusai szerint lehet szemlélni; vagy tengerként, vagy szárazföldként; nevezetesen vagy a szárazföldről [kontinensről] leválasztott földdarabként, vagy a tenger részeként.

A mi fantáziánkat általában teljes egészében a föld uralja. Legalábbis gondolkodásában és beszédében az ember a föld fia[ként jelenik meg]. A bolygót, amelyen [az ember] él, a legnagyobb természetességgel „Földnek“ nevezi. Amikor fogalmainkat kialakítjuk, általában öntudatlanul is a szárazföldre helyezzük magunkat, és a szárazföldről szemléljük a tengert. A hajó az óceánon „úszó államterület“, a hadihajó pedig „úszó erőd“. Egy sziget úgy jelenik meg számunkra, mint egy olyan terület, amelyet a tenger védőárokként vesz körül. „Tengeri utakról“ beszélünk, ami az országútnak egy teljesen más elemre való, meglehetősen naiv átvitele, s jellemző módon már nem légi utakat, hanem légvonalakat említünk. A másik lehetőség, hogy a szárazföldet és a szárazföldi viszonyokat a tenger felől szemléljük, csak ritkán valósul meg, noha bolygónk felszínének nagyobb részét a tenger borítja. A tenger felől nézve nem a tenger számít a föld részének, hanem a föld a tengerének, és nem a föld, hanem a tenger képéről kell beszélnünk. Ez furcsán hangzik ugyan, de segíthet megérteni egy olyan lehetőséget, amely politikai valósággá vált. Egy nép ugyanis egész létezését át tudja ruházni a tenger elemére, mintegy összekötve sorsát a tengerrel.

Erzsébet királynő idején Anglia ekként döntött a szárazfölddel szemben, a tenger mellett. Nem a katolicizmus és a protestantizmus vagy az abszolutizmus és a parlamentarizmus közötti döntés volt ez, amely sok manőverezés és ingadozás után született meg, hanem elemi döntés a tenger mellett, a szó valódi értelmében, amely a legbelső magja annak, ami akkor történt. Ez az esemény nem hasonlítható össze a világtörténelem egyetlen korábbi történésével sem, mert egy planetáris térforradalom része volt, és akkor történt, amikor Európa népei az újonnan felfedezett világ tényéből kezdték levonni a bolygó újraelosztásának és átszervezésének gyakorlati következtetéseit. Nem követhetjük el azt a hibát, hogy Angliának a tenger melletti döntését egy vagy több ember tervszerű cselekedetének képzeljük.

Az elemi fordulatot az akkori Franciaország, Hollandia és Anglia nemzeti hatalmából felszabaduló új energiák hordozták, amelyek a katolikus világhatalom Spanyolország elleni küzdelembe vetették magukat, és amelyek végül mind Angliába áramlottak, s amelyek eredményeit kivétel nélkül Anglia örökölte. A nyereséghajhászók, privatérek, korzárok, kalózok, Seegeusok [~tengeri ludak], Buccaneerek és e csodálatos korszak számtalan névvel felruházott színes figurái hiánytalanul elvégezték a feladatukat. Ők valóban azok voltak, akiknek nevezték is magukat: magánvállalkozók, akik a szó legveszélyesebb értelmében a saját kockázatukra cselekedtek. Az angol kormányzat több mint száz esztendőn át vette igénybe a szolgálataikat, a tiszteletét fejezte ki velük szemben, magas hivatalokba helyezte és lovaggá ütötte őket - vagy adott esetben foglyul ejtette, bebörtönözte és felakasztotta őket. Mindenesetre politikai értelemben valami mást jelentettek, mint a következő, 18. század pusztán bűnözővé süllyedt kalózai, akiket ma is csak a gyanútlan romantika dicsőít. Ők voltak azok, akik -  egy angol szerző, „A kalózkodás története“ című mű alkotójának szavaival élve - Angliát szegény országból gazdaggá tették, leigázták Anglia legveszélyesebb ellenségét, és - amit az angol szerző kifejezetten kiemel, mint a legfontosabb tényt - felnevelték a „kemény és szilárd tengerészek faját“, akik nélkül az angol világbirodalom nem jöhetett volna létre, és nem is maradhatott volna fenn. Tetteik legfontosabb eredménye számunkra azonban nem Anglia és a tengerentúli birodalom gazdagsága, hanem az angol sziget természetének átalakulása. Ez [a sziget] most az európai kontinensről leválasztott darabkából a világ óceánjainak részévé vált.

Mostantól kezdve ez a sziget már nem tekinthető az európai kontinens részének. A szárazfölddel kötött házasságát felbontotta, és új frigyre lépett az óceánnal. Most, ha szabad így mondanom, a lehorgonyzás és a kirakodás állapotában van. Egy darab földből hajóvá vagy akár hallá alakul át. „Az oroszlán gyermekei a tenger halaivá változnak át“, amint azt egy középkori prófécia mondja; a nagy bálna, a Leviatán mitikus képe valósul meg, mégpedig teljesen eltérő módon attól, ahogyan azt az állambölcselő, [Thomas] Hobbes a Leviatán című könyvében felépítette. Hobbes Leviatánnak nevezte el az államot. A valóságban Anglia nem a tengeri elem mellett hozott döntése következtében alakult állammá. Az európai kontinensen megvalósult az állam, a tenger pedig szabaddá, pontosabban állammentessé, nem pedig állami területté vált. A tenger és a szárazföld most két különálló világként áll egymás mellett, szinte bármilyen kapcsolódási pont nélkül. Az angolok számára még Európa országai is csak a tengeri aspektus felől nézve jelennek meg. Mi az a Spanyolország? - kérdezi Edmund Burke, és olyan válasszal szolgál, amely egyetlen kontinentális európai képzeletében sem jelenhetett volna meg: Spanyolország egy Európa partjainál partra sodródott bálna.

A tengeri lénnyé válás utolsó logikus következménye a tengerentúlra történő kivonulás [Exodus] lehetősége, pontosabban - mivel az „exodus“ szintén a szárazföldről kialakított gondolattal függ össze - a világ egy másik részére történő elúszás [abschwimmen] képessége, amennyiben ez szükségesnek mutatkozik. Napjainkban ez a lehetőség elérhető közelségbe került. Ez az ötlet azonban nem csak az 1939/1941-es háborús években merült fel Angliában, még ha gyakorlati jelentőséget és általános érdeklődést csak az aktuális háborús helyzet kétségbeesése közepette nyert is. Már korábban is felmerült a metropolisz és az egész birodalmi kormány egyszerű áthelyezésének lehetősége. Majdnem száz évvel ezelőtt, 1847-ben Disraeli - a 19. század Abravanelje - „Tancred“ című regényében a következőképpen fogalmazott: „Az angol királynő gyűjtsön össze egy nagy flottát; egész udvarával és a vezető osztályokkal távozzon, és helyezze át birodalmának székhelyét London városából Delhibe. Ott egy hatalmas és készséges birodalmat fog találni, első osztályú hadsereggel és hatalmas bevételekkel.“

Ezt minden aggodalom nélkül várhatjuk [is]. A technológia fejlődése, a tengeri hadviselés új fegyverei és a levegő feletti uralom teljesen új helyzetet teremtett. A 16. és 17. századi helyzet, amelyben Anglia képes volt beteljesíteni frigyét a tengerrel, és megalapozni világuralmát az európai kontinens felett, már régen elavult. A tenger többé már nem egy elem, hanem térré vált: a levegő, az emberi tevékenység és a hatalomgyakorlás terévé.

A jelenleg zajló térforradalom nagyobb és mélyebb, mint a 16. és 17. századé volt. Ezért épp olyan mélyrehatóan fogja megváltoztatni a Föld felosztását, mint a korábbi planetáris felfordulást felváltó térrendezés. Az új erők olyan új rendet fognak kikényszeríteni, amely nemcsak a szárazföldet és a tengert, a kontinenseket és az óceánokat fogja felölelni, hanem a térirányítás új erői révén a légteret is az emberi rend birodalmába foglalják. A Leviatán ideje, azaz a szárazfölddel szemben a tenger uralmára épülő történelmi korszak ezzel véget ért. Hamarosan történelmi emlékké, a nemzetek nagy történelmének puszta epizódjává válik. És el fogjuk mesélni az unokáinknak a Leviatán világbirodalmának legendáját.

Pongrácz Alex fordítása

*

Schmitt, Carl: Das Meer gegen das Land. In Schmitt, Carl: Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916 – 1969. Duncker & Humblot, Berlin, 1995, 395-398. [Das Reich, am 9. 3. 1941, 1-2.]

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés