Kétségtelen, hogy az egyéni és társadalmi káoszt előidéző és erjesztő tényezők között nem csekély mértékben szerepelnek az ún. exogén, vagyis kívülről ható körülmények, aminők az alkohol az erkölcstelenség, a vagyoni különbségek, az osztályellentétek, a lakásínség, a munkanélküliség, a nyomor, de úgy vélem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy nemcsak magának a szociális zűrzavarnak s egyéni elégületlenségnek, hanem az ezt kitermelő tényezőknek is hatóereje az egyénben, az embernek lelki milyenségében hordozza életnedvét. Nem kell különös képzelőtehetség annak megállapításához, hogy oly társadalom, melynek tagjai nem ismernek szeretetlenséget, gyűlölködést, kizsákmányoló tendenciát - oly társadalom, melynek tagjai csak a szépet, jót és igazat alakítják ki magukban, s érvényesítik embertársaikkal szemben, - oly társadalom, melynek tagjai meggyőződésből tisztelik a tekintélyt, önként követik a jogot, s lelkiismeretük sugallatára hallgatva igazodnak az erkölcs szabályaihoz, - az oly társadalom, s az abban élő ember paradicsomi boldogságot élvezne. Tudom, hogy az ily elképzelés az utópiák álomvilágába ringat bele, melytől nemcsak a mai siralomvölgyet, de még egy konszolidált, jelentékenyen nyugalmasabb, emelkedettebb életet biztosító társadalmat is mérhetetlen szakadék választ el, de vallom, hogy az ember lelki világának fokozatos tisztulása, jellemének nemesülése, erkölcsiségének lényegéhez mért fejlődése s szociális érzésének helyes irányban feszülése oly kedvező változást idézhet elő, mely legalábbis oly távolságba kerülne a mai zűrzavaros állapottól, amily közelségbe jutna a megrajzolt aranykorra emlékeztető együttlétnek ideális helyzetéhez.

A megújhodás programjából természetesen nem hiányozhatik a jelen idők égető társadalmi bajainak orvoslását, ha lehet megszüntetését célzó szociálpolitikai munkásság, tehát az említett ún. exogén tényezők erőtlenítésére és illetőleg ezek hatásainak lehető kiküszöbölésére irányuló céltudatos törekvés, de mert az ezek ellen felvett küzdelem - látásom szerint - csak a szimptomás kezelés jellegére emlékeztet, mert nem a baj gyökeréhez nyúl le, hanem azt csak tüneteiben ragadja meg, s igyekszik enyhíteni: a siker reményével kecsegtető gyógyító, reformáló munkát ott kell megkezdenünk, ahonnét a baj kisarjadzik. A társadalmi bajokat is csak az a céltudatos munkásság fogja eltüntetni vagy legalábbis enyhíthetni, a szociális kérdéseket is csak az oly irányú, helyes diagnózisból kiinduló tevékenység fogja megoldani, mely a tüneti kezelés-szerű szociálpolitikai munka mellé beiktatja a programba a társadalmi bajok okaival, s előidéző tényezőivel szemben felveendő harcot. S most már a Iogika nyelvén kell gondolataimat tovább fűznöm: ha a szociális bajok gyökere az egyénben, az ember lelki világában van, úgy nem kétséges, hogy a radikális gyógyulás csak akkor remélhető, ha az egyént, az embert, mi magunkat alakítjuk át mássá, s töltjük meg oly tartalommal, melynek szociál-etikai minősége a helyes, békés, nyugodalmas, fejlő, magasra emelő élet síkjára lendít fel.

E logikailag helyes tétel megállapításával azonban legfeljebb a félútig jutottunk el. A feladat nehezebb része ott kezdődik, ahol a következő három kérdésre kell feleletet keresnünk: (1) mily fogyatkozásokban szenved, s hibákkal teli a mai átlagember lelki tartalma? (2) Mily elemekből állónak, s tulajdonságokkal jellemzettnek kell lennie annak a megújhodó világot kialakító és fenntartó ember lelki szerkezetének, amelyben élők csak rossz emlékként fogják emlegetni a mai sanyarú és válságos időket? (3) Mi a módja, melyek az eszközei, milyen legyen a tempója ennek az embert egész valójában átformálni célzó nagy munkának, s kik legyenek annak végrehajtói?

Súlyos kérdések, melyeknek mindegyike óriási elmélyedést kíván. Belenyúlnak azok a lélektanba épp úgy, mint az erkölcstanba, a szociológiába épp úgy, mint a pedagógiába. Egyetlen tanulmány során legfeljebb arról lehet szó, hogy az egyik kérdést kiemelve oly plasztikus képét rajzoljam meg nagy vonásokban a megoldásnak, mely vázlatossága ellenére egyfelől meggyőz, másfelől munkára serkent. A másik két problémát illetően be kell érnem azoknak érintésével, illetőleg azokból annyinak bevonásával, amennyi a felvett kérdés átértésének szemszögéből mellőzhetetlenül szükséges.

A sortartás parancsa talán azt követelné tőlem, hogy a rendben elsőnek említett diagnosztikus kérdéssel foglalkozzam. Ha mégis a másodikat helyezem ezúttal az érdeklődés középpontjába, teszem ezt azért, mert valahogy úgy érzem: ne annyira annak a megállapítása foglalkoztasson, hogy mi van bennünk rossz, hanem inkább az, mi legyen mindenikünkben jó. A megtisztuláshoz elengedhetetlen ugyan a bánat, de mintha fontosabb lenne az erősfogadás. Ne a múlton, s a jelenen való siránkozás hangulata töltsön el, hanem a jövőbe vetett remény feszítse izmainkat, s idegeinket.

Ahhoz nem kell különösebb éleslátás, hogy megállapítsuk a ma emberének annyi sok erkölcsi eltévelyedését. Ha kezembe veszem a gyónási tükröt, s nézem ebben a mai átlagember képét, megdöbbenéssel kell látnom azt az eltorzult lelki arcot, melyen alig van emberi vonás. Istentagadás, kételkedés a hit igazságaiban, rokonszenvezés destruktív eszmékkel épp úgy napirenden vannak, mint a gyűlölködés, kapzsiság, haszonles és vagy mint az érzékiség, a szemérmetlenség, s a tunyaság. S honnét ez a sok bűn, ez a szennyes áradat, ez a bűzhödt [sic!] mocsár? Onnét, mert a XX. század embere inkább hallgat álprófétákra, zagyva elméletek kigondolóira, neuraszténiás világbolondítókra, mint arra, ki életét áldozta fel az emberiségért, kinek minden kicsorduló csepp vére, s fájdalmas verítéke a boldogság földjét tette termékennyé, ki minden szavával, minden lehelletével, minden pillantásával csak arra törekedett, hogy minket megváltson, s boldogulásunk útját járhatóvá tegye.

A ma emberének lelki képe azért oly visszataszító, mert csak a külsőben, a formákban éli ki magát, mert az anyagiasságot, az érzékiséget helyezi mindennek eléje, s lelkével vagy egyáltalában nem, vagy csak annyiban törődik, amennyiben értelmét csiszolja és műveli, de erkölcsi habitusát rongyokra szakadni engedi. A ma férfia nagyon ügyel arra, hogy vasalt legyen a nadrágja, fényes a cipője, divatos a nyakkendője - amint hogy a ma leánya és asszonya sem mulasztja el ajkát kipirosítani, körmeit vérvörösre festeni, haját hullámossá idomíttatni, ruházatában a legszélsőségesebb divatot követni, és ugyanakkor a lélek rongyokra szakadozik, züllik, foszlik, szétmállik, mosdatlan, gyűrött, s éppen nem elegáns!

Nagy hiba, hogy még mi, keresztények is az evangéliumot, a világirodalomnak ezt a legnagyobb remekét, a világtörténelemnek ezt a lendítő kerekét csak hallomásból ismerjük. Nagy hiba, hogy lelkünk átformálására, megerősítésére, felemelésére vagy éppen nem, vagy oly ritkán olvassuk és hallgatjuk a szent igéket; pedig mennyivel több kincs, több érték, több tisztító erő van az evangéliumban, mint a világirodalomnak bármely remekművében. Miért hiszünk inkább Schopenhauernek, Büchnernek, Nietzschenek, Bernard Shawnak, Marxnak, Leninnek, Freudnak, mint Krisztusnak? Miért hódolunk be szívesebben a pesszimizmusnak, a materializmusnak, a teozófiának, a pszichoanalízisnek, mint a kétezeréves keresztény tanoknak? Ha semmi más, úgy a kétezeréves múlt, melyből mindig kilüktet a reménynek életet adó ereje, a kétezer-éves múlt, melynek patinája alól ma is kicsillog az aranynak ragyogó fénye - a kétezeréves múlt, mely archaikus szózatával a legmodernebb ember lelkében is megtalálja útját, mondom a két-ezeréves múlt ténye biztosít arról, hogy a krisztusi tanításokban igazságnak kell lennie, mert különben épp úgy rég lomtárba kerültek volna, mint ahogy az időközi legdivatosabb és csalhatatlanoknak hitt elméletek, elgondolások pár évtizedes dicstelen múlt után vagy semmivé lettek, s legföljebb a teorémák lapjain éktelenkednek, vagy megállapíthatóan tűnőfélben vannak.

Ily sors vár azokra az ideáltípusokra is, melyeknek kifaragói abba a hitbe igyekeztek bámulóikat beleringatni, hogy íme itt a boldog, a megelégedett, a fájdalmat, szenvedést nem ismerő, a tökéetes ember mintája; itt van az az eszményi ember, kit ha kialakítunk magunkban: elérjük az élet teljét.

Gumplowicz, s az ő nyomán Ratzenhofer azt tanítják, hogy az ember a társadalomban csupán egy passzív atom, nyájállat, Herdentier. Az egyén csak a prizma szerepét játssza, mely a reá eső sugarakat szigorú törvények szerint megtöri, s azután meghatározott irányban és színekre bontva további útjukra engedi. Íme a szociálpszichológiai determinizmus embertípusa: atom, állat, prizma, mely minden vonatkozásában alája van vetve a természeti törvénynek, akár csak a lejtőn lefelé guruló kődarab vagy a felfelé szálló füst.

De halljuk Schopenhauert vagy az ő egyik követőjét, Stinert. A valamikor annyira divatban volt pesszimista filozófus szerint: boldogságunknak legfőbb erősítője az a tulajdonságunk, hogy magunkkal beérjük, mindent fölleljünk önmagunkban és ki-ki elmondhassa: mindenemet magammal hordom. Mindenki csak addig lehet igazán önmaga, míg egyedül van. Minél magasabb rendű valaki, annál magánosabb. «Die Einsamkeit ist die Quelle des Glückes und der Gemütsruhe.» [ «A magány a boldogság és a lelki béke forrása.»] A radikális individualizmusnak harcos képviselője, Stiner még tovább megy: nincs más megfogható valóság, csak az én, az egyetlen, der Einzige, az egyén, mely abszolutum, tökéletes, s a maga akaratán, a maga törvényén kívül nem ismer más törvényt, más akaratot. Az erkölcs alapja tehát az egoizmus.

Ismét más típust rajzol meg Nietzsche az ő Übermensch-ében és Bernard Shaw: superman-jében. Az emberfeletti ember az az embereszmény, ki az emberiség fejlődésének végső célja. Benne a hatalom akarása (Wille zur Macht) éri el teljességét. Nietzsche szerint csak egy érték, s egy cél az igazi: az erős élet, melyet az emberfölötti ember él. «Meghaltak az istenek, s most mi azt akarjuk, hogy az Übermensch éljen» - mondja Nietzsche Zarathustrája; «maradjatok hívek a földhöz és ne higyjetek azoknak, akik túlvilági reményekről fecsegnek előttetek. Méregkeverők ők». Bemard Shaw kijelenti, hogy «amíg egy magasabbrendűvé fejlődött állat nem lép a helyünkbe - szóval a felsőbbrendű ember -, a világ továbbra is a veszedelmes fenevadak barlangja marad», és tehát «egy részvénytársasági alapon szervezett emberi tenyésztelep megfelelő vezetés és ellenőrzés mellett jobb eredményeket érne el, mint a mostani zilált és zavaros házassági rendszerünk».

Egészen új utakra vezet Keyserling. A darmstadti bölcs is a jövő felé feszülő dinamikus világszemléletet nyújt. A mai kor jellemzője, hogy elmerültünk a részleteikben, és nem érdeklődtünk a nagy vonalak, a szintézis iránt. Ma még szinte egyedül a mennyiség dönt, ezért «a haladás gondolata a tömegek evangéliuma lett, s ideáljuk ennek megfelelőleg a sofőr, a technizált vadember». «Korunk általános jellege materialisztikus és valláselleness ha a műveltek túljutottak is már a materializmuson, a tömegek csak most jutnak belé.» De mert a történelem kontrapunktikus módon folyikle, s mert most hallatlan mértékben a tömegek győztek, nyilvánvaló, hogy kimondottan egy arisztokratikus kornak megyünk eléje, melyben a minőség többet fog jelenteni, mint valaha.» Keyserling meggyőződése, hogy a világ az értelem megvalósulása, s ezért mindennél fontosabb, hogy a világfölényesség új ideálját keltsük életre, tehát oly embereket képezzünk, akik bele tudnak látni a történet folyamának értelmébe, és akik ezzel a tudattal mernek cselekedni és merik embertársaikat a jövő felé vezetni. Ez az ideális ember «annyiban fölötte állana minden eddigi típusnak, mert nem egyoldalú, hanem sokoldalú, nem kizárólag szellemi vagy szent, hanem egyképpen életerős és mély, s magában egységgé integrálja a lehető emberi lényeg minden távlatát és feszültségét. Ezt a típust kitermelni, az Európának ma esedékes történelmi hivatása».

Merőben élettani alapon vélik a magasabb rendű ember, illetőleg faj kitenyésztését az eugenika tudományának művelői, így legutóbb Lothrop Stoddard «Lázadás a civilizáció ellen» című munkájában. Szerző megállapítja, hogy az a forradalmi nyugtalanság, amely napjainkban az egész világot gyötri, sokkal mélyebbről jön, mint általában gondolják. Az ok nem az orosz bolseviki propaganda, nem is a világháború vagy a francia forradalom, hanem a faj elszegényedésének folyamata. Ez pusztította el a múltnak nagy civilizációit, s ez fenyegeti elpusztulással a mienket is. A faji elszegényedés rettenetes pusztító erejével szemben Stoddard szerint csak a fajnemesítés veheti fel sikerrel a küzdelmet. Az eugenika, illetőleg az alkalmazott élettan új tudománya nem tagadja ugyan a környezet hatását, de ezt közvetett, másodrendű tényezőnek minősíti. Elsőrangú, közvetlenül tényezőként az átöröklést állítja be. Célja: az örökké tökéletesedő magas értékű emberfajnak, egy új arisztokráciának kitenyésztése. Eszközei oly törvényhozási, társadalmi és gazdasági intézkedések, melyeknek segítségével elérhető, hogy: (1) az értékes egyéneknek nagyobb arányban születhessenek gyermekeik, mint ma, (2) hogy mindegyik értékes egyén ivadékainak átlagos száma nagyobb legyen, mint ma, (3) hogy a legértéktelenebb egyéneknek ne legyenek gyermekeik és (4) hogy a többi értéktelen egyéneknek kevesebb gyermeke legyen, mint ma.

Íme az eszménytípusoknak kaleidoszkopszerű képe, melyek, amennyire eléggé eltérnek egymástól, annyira megegyeznek abban a negatívumban, hogy bár mindegyik a legkülönbözőbb tulajdonságokat képzeli bele az ő eszményi típusába, de egyről: a lélekről nem akar tudomást venni egyik sem. Talán Keyserling és Stoddard az egyedüli, ki valamelyest számol az ember szellemiségével is, de azért még őnáluk is valahogy az anyagon keresztül érvényesül az alapgondolat. A többiek mind vagy állatot, vagy üvegdarabot, vagy a legridegebb önző lényt, vagy a mindenkitől elzárkózó különcöt látják meg az ő ideáljukban, akit ki lehet, vagy ki kell tenyészteni, mint akár a fajbaromfit, vagy hogy rokonszenvesebb megjelöléssel éljek: a versenylovat.

Talán vessem alá kritikának ezeket a kétségbeejtően emberietlen tanításokat? Vagy érintsek még néhány határterületet, s szóljak akár az egyenesen társadalomfelforgató Lenin-típusról, vagy Freud pszichoanalízise során kialakított panszexualismusba beállított emberről, kit a tudatalattiban gyökerező állati ösztönök felszabadításával emelhetünk csak az őt megillető síkra, mert különben az Oedipus-komplexus neurózisba kergeti vagy a bűntettesek közé sodorja?

Azt hiszem, minderre nincs szükség; nincs annál kevésbé, mert minden nagyobb nehézség nélkül, néhány vonással megrajzolhatom annak az eszményi embernek képét, kiről ha mintát veszünk úgy egyéni, mint társadalmi, úgy szellemerkölcsi, mint anyagi-gazdasági életünkben: megépíthetjük úgy a magunk, mint embertársaink, úgy családunk, s legközelebbjeink, mint nemzetünk, sőt az egész emberiség boldogulásának útját.

Ez az ideáltípus: Krisztus, az istenember, akit ugyan csak a szentek közelíthetnek meg, kinek azonban nyomába léphet a kiegyensúlyozott ember: az az ember, ki a szó legszorosabb értelmében egyensúlyba hozza azt a két szubsztanciát, amelyből áll: testét és lelkét - az az ember, ki nem engedi meg sem az anyagnak fölülkerekedését, sem a szellemiségnek oly értelmű túltengését, mely mindent, ami anyag, test, s ezzel összefüggő, lebecsül, elvet, s értéktelennek minősít. A kiegyensúlyozott embernek élete nem a siralomház szomorúságával van tele, melyben csak a szenvedésnek, önmegtagadásnak s alázkodásnak bús akkordjai markolnak a lélekbe, nem is a rideg és unalmas falanszterrendszerbe kényszerített tengődés, mely szigorú szabályok alkalmazásával kényszerzubbonyba szorít, s minden életöröm kizárásával elfojtja a természet, a kedély, az ihletettség, s a hangulat változatos megnyilvánulásait - nem taposó malom a maga egyhangú és lelket ölő unalmával, de nem is csak az érzéki élvezetek hajszolása, a testiségnek divatban, táncban, hivalkodásban, s hasonlókban való kiélése, nem is a vagyonosodást, a pénzt, a tőkét csupán öncélnak minősítő harácsolás, s a fejlődést, haladást, kultúrát kizárólag egoisztikus beállítottságban értékelő rohanás. A kiegyensúlyozott ember egyénisége olyan, mint a felfelé szárnyaló sas, melynek bár szárnyakra, levegőre van szüksége, mely azonban nem éri be az alantjárással, hanem a magasba tör, s a felette és alatta megnyíló széles perspektívában keresi, s találja igazi örömét. A kiegyensúlyozott ember úgy jelenik meg előttem, mint a rengő búzakalász, mely gyökérszálait a sötét és nedves humuszba ereszti be, melyen ott csillognak az életerőt fokozó, szivárványszínekben pompázó tavaszi harmatcseppek, mely mohón szívja magába az áldást hozó esőt, s vágyakozva fordul az éltető napsugár felé, mely nem tagadja meg tehát az anyagot, de tudattalanul is szolgálja emellett lényegének megfelelő célját, rendeltetését, eszményét: már csírájában magában hordozva elhivatottságát, lisztté, kenyérré válásának magasztos sorsát. A kiegyensúlyozott embertől nem kívánja a keresztény etika az anyagnak meg-megvetését, nem kívánja, hogy ne öltözködjék társadalmi állásához mérten, ne gondozza külsejét, ne ápolja egészségét, ne vegyen részt tisztes szórakozásokban, ne járjon színházba, ne hallgasson zenét, legyen az a cigány cimbalma vagy a Wagner muzsikát előadó zenekar; nem követeli az embertől, hogy a kultúra vívmányaira fittyet hányjon, s ne üljön autóba, gyorsvonatra, repülőgépre - nem üldözi a sportot, nevezzék azt labdarúgásnak, vízipólónak, jég-hockynak vagy golfnak -  nem tilt el attól, hogy a huszonegyest kergessük, hogy az alsós, a rummy vagy a bridge, a billiárd vagy akár a jó öreg kuglizás szórakoztató örömeit élvezzük - a kiegyensúlyozott embernek nem kell aszkétának lennie, nem kell elfordulnia a széptől csak azért, mert az anyagon, testen valósul meg, nem kell elfordulnia sem a természet csodás világától, sem a művészet remekeitől, hirdesse azokat akár márvány, akár vászon.

Mindez szabadságában áll az embernek, sőt ki merem mondani a nagy szót - bizonyos mértékben a határig menőleg - az anyaghoz is kapcsolt, s az anyagtól is függő lényegének egyenesen folyománya, a materiális kiélés. Gyűlöletes ráfogás az, hogy a keresztény erkölcs minden földi örömöt az ember életéből kiküszöbölni törekszik; hamis beállítás az, hogy a kereszt útjában áll a kulturális erőkifejtés munkásainak. Rosszakaratú hazugság az, hogy Egyház tiltja a mosolyt, a derűs hangulatot, a földi élvezetek örömét. Mutasson nekem Schopenhauer, Nietzsche, Bernard Shaw tanításait követő csak egyetlen szentírás-helyet, mely akár csak utalásszerűén kizárná azt a törekvést, mely földi életünk gazdagítására, kellemessé, széppé, naggyá tételére, az emberi erők fejlesztésére, a materiális kultúra előbbrevitelére irányul, s én elismerem, hogy kétezer év óta végzetes tévedésben élt az emberiség.

Az ember - ismétlem - élhet, sőt kell is, hogy az anyaggal kapcsolatos életében: éljen az anyagnak, de ha és mert lényegét nemcsak a test, hanem a lélek is teszi, sőt ha ráeszmél arra, hogy minden, ami test, s ami anyag, az mulandó, s hogy amint a legszebb szobor, ha leesik és darabokra törik, értéktelen szilánkokra hullik szét, - amint a leghíresebb festmény, ha martalócok kiszakítják keretéből, s széttépik, még felmosó rongynak sem használható, - úgy a legdaliásabb férfi, a legragyogóbb női test is előbb-utóbb porrá és hamuvá válik.

Van azonban, ami örök, ami el nem múló, ami az idő keretein túlnövő: s ez a mi második, rangban azonban mindenképp első helyen álló szubsztanciánk, s ez a lélek. Ez is széttörhetik ugyan szilánkokra, ebből is lehet mosogató rongy, ez is keresztül mehet egy rothadási processzuson, de csak akkor, ha egyenesen belevezetjük a fertőbe, a kárhozatba, a végromlás bűzhödt posványába. Ám ha van valami a világon, ami fölött uralmat szerezhetünk, ha van valami, amire hatalmunk kiterjed, ha van valami, aminek tartalmi elemeit magunk hordhatjuk össze, s aminek fejlődési irányát mi szabhatjuk meg, úgy az a lélek. Adjuk meg tehát lelkünknek is azt, amit lényegénél fogva megkíván, hozzuk egyensúlyba szellemiségünket testünkkel: a tartalmat a tartállyal, a képet a kerettel. De legyünk azzal is tisztában, hogy a kiegyensúlyozás módját s eszközeit csak az adhatja kezünkre, ki az evangéliumban mutatott rá a lélektisztulás, a léleknemesítés, s a lélekemelkedés útjára. Hitem és reményem, sőt szilárd meggyőződésem: ha sikerül minél nagyobb számban kiegyensúlyozott embereket állítani az élet küzdőterére, úgy nemcsak meg fogjuk állítani a lejtőn ma lefelé csúszó emberiséget, hanem megnyitjuk előtte azt a boldogabb jövőt, amelynek magját a Megváltó vetette el a földön, s amelyből kisarjadzhatik még az ember kettős lényegének megfelelő Krisztus országa.

*

In Magyar Kultúra, 19. évf., 15-16. szám (1932), 81-87.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés