Ha azonban a közgazdaságtan hatalmas irodalmába elmélyedünk, akkor arra a megállapításra jutunk, hogy közgazdászaink a legelemibb közgazdasági fogalmaknak meghatározására a legkülönbözőbb, sokszor érthetetlen definíciókat termeltek ki, továbbá, hogy elméleteik nem megnyugtatók, és semmiképen sem alkalmasak arra, hogy a közgazdasági élet sok kérdőjelére megnyugtató felvilágosítást, avagy egyáltalában tanácsot tudjanak adni.

Az értékről, az árról, a munkabérekről a közgazdasági irodalom egy sereg elmélettel rendelkezik, de egyik kevésbé megnyugtató, mint a másik. Nem kapunk például választ arra, hogy a munkabérnek milyennek kell lennie, alacsonynak-e, avagy magasnak? Ellentétes véleményeket olvasunk a racionalizálás, a gépesítés szükségességéről. Egyesek szerint ezek a munkanélküliek számának emelését idézik elő, mások szerint az emberiség érdekében állók ezek a mozgalmak. Egyesek többtermelést, a többtermelés előmozdítását sürgetik, ugyanakkor a többtermelés áldásait mások elpusztítják, amikor millió zsákszámra öntik a kávét a tengerbe, amikor a cukrot állatokkal etetik fel, vagy amikor a kartellek az útjukban álló, a többtermelést előmozdító üzemeket megvásárolják, ezeken belül a munkát leállítják, s a leállított vállalat tulajdonosainak kártérítést fizetnek. Tele van közgazdasági irodalmunk ellentmondásokkal. Az egyik oldalon standardizálnak, egységesítenek, hogy olcsón állíthassák elő a termékeket, a másik oldalon pedig azonnal felhangzik a termékeket olcsó áron piacra hozó vállalatokkal szemben a megbélyegző dömpingvád.

Hol van tehát a tudománynak az a világító fáklyája, amely minden időben és minden korban megnyugtatóan tájékoztathatna bennünket a közgazdasági élet fontos problémáiról? Kétségtelen, hogy a közgazdasági tudomány mai állásában nem rendelkezik világító fáklyával, mert semmire sem képes megnyugtató felvilágosítást nyújtani, s a közgazdasági életünk bajaira [gyógy]írt hozni. Erre a hiányosságra rájöttek közgazdászaink, s hogy a helyzetet megmentsék, a közgazdaság tudományából kifakasztották a szociálpolitikát, mint új tudományágat azzal a célzattal, hogy ez hozza rendbe azt, amit a gyakorlati közgazdasági élet művelői elrontottak. A szociálpolitikatudomány azonban függvénye maradt a közgazdaságtannak, s mint ilyen, csak a tüneti kezelésekre szorítkozhatott. A mai napig a szociálpolitika nem kapott jogot arra, hogy a közgazdasági kérdésekbe beleszóljon, és így a bajok gyökeres megoldásához nem juthatott el.

A helyzet tehát ma az, hogy bár két tudományág, a közgazdaságtan és a szociálpolitika, siet az emberiség rendelkezésére, mégsem képes az élet bajait, nehézségeit, a gazdasági élet visszásságait orvosolni, s elmondhatjuk azt, hogy az ember ma már elvesztette bizalmát e két tudományághoz, és a sok erőltetett, be nem vált, az élettől megcáfolt közgazdasági elmélet viaskodása közepette elvesztette a küzdő ember tisztánlátását, ítélőképességét. Vajon miért van ez a káosz, ez a sok ellentmondás? Miért nem jegecesedett ki egy egységes állásfoglalás, néhány világos, megnyugtató tudományos tétel, közgazdasági törvény. Egyszerűen azért nem, mert közgazdászaink Smith Ádám óta téves vágányokon haladnak. Vizsgálják a közgazdasági életet úgy, amint azt találják, s amikor megvizsgálták és mélyébe néztek, akkor a látottak alapján igyekszenek a gazdasági élet törvényeit leszögezni. Ebből aztán természetszerűleg az következik, hogy minden író aszerint, hogy a kapitalizmus mily korszakában élt, s mily országban tanulmányozta a közgazdasági életet, azt másnak fogja fel. Más törvényszerűségeket állapítottak meg az agrárállamok közgazdászai, másokat az ipari államokéi. Másképp látták a gazdasági élet összefüggéseit a kapitalizmus kibontakozásának kezdetén, másként a kapitalizmus fénykorában. E bajokat fokozza még az a körülmény, hogy minden közgazdász Smith Ádám óta abból indul ki, hogy a közgazdasági élet úgy, amint az működik, helyes és tökéletes, és abban törvényszerűségek érvényesülnek. De egyetlenegy közgazdász sem fogta fel úgy a hivatását, hogy abból indult volna ki, hogy a gazdasági élet beteg, rossz utakon jár, tehát a közgazdásznak a feladata annak megállapítása, milyennek kellene lennie az egészségesen berendezett gazdasági életnek, mily törvényeknek kellene egy egészséges társadalmi és gazdasági életben érvényesülniük. Ennek az állításnak az alátámasztására csak annyit akarunk felhozni, hogy közgazdászaink egytől-egyig belenyugodtak abba a ténybe, hogy a kapitalista gazdasági életben válsághullámok és konjunktúrák váltakoznak. E válsághullámokban szükségszerűleg az emberiségnek nyomorognia kell, be kell következnie a munkanélküliség, az elszegényedés gyászos éveinek, majd pedig tűrni kell, hogy a konjunktúrák idejében a társadalmi élet merész hazardőrjei joggal a hirtelen gazdagodás révébe jussanak. Vaskos kötetek foglalkoznak a gazdasági válságok történetével, írják le a válsághullámok kialakulását, s mindezt mint kikerülhetetlen rosszat fogják fel, sőt bennük törvényszerűségeket igyekszenek megállapítani.

Az első megállapításunk tehát az, hogy közgazdászaink csak leírói voltak a mindenkori közgazdasági életnek, és az általuk talált beteg, romlott gazdasági életben igyekeztek erőltetett szabályszerűségeket felismerni. Míg a legtöbb tudomány művelői képesek világos tanácsokkal szolgálni az emberiségnek, közgazdászaink a gazdasági élet helyes irányba való terelésére nem tudtak megnyugtató tanáccsal szolgálni. Hogy helyzetüket mentsék, pozíciójukat megerősítsék, szociálpolitikusokat hívtak segítségül, akiknek az volt a feladatuk, hogy szociális olajcseppeikkel a gazdasági élet szerkezetének döcögését valamelyest elviselhetőbbé tegyék.

Tényként kell megállapítani azt, hogy a gazdasági életünk ma is beteg, ma sincsenek még világító fáklyák, kikristályosodott irányelvek, amelyek gazdasági életünket szebbé, jobbá formálnák.

Gazdasági életünk betegségének fő oka az, hogy gazdasági gépezetünk hajtóanyaga rossz. A kapitalista gazdasági rend gépezetének hajtóanyaga ugyanis nem más, mint az egoizmus, a profithajhászás, a minél gyorsabban és minél könnyebben való meggazdagodás vágya. Ez a hajtóanyag az, amely rossz illatával a gazdasági élet levegőjét beszennyezi, az egész társadalmat megfertőzi, okozza a tülekedést a pénz és a kapitalista gazdasági élet műtrágyája, az arany után. Ennek a hajtóanyagnak kigőzölgése ködösíti el a fogalmakat, teszi láthatatlanná a célokat, zavarja meg még a józan emberek gondolkodásmódját is. Ennek az erkölcstelen üzemanyagnak a helyébe kell egy új életet, új erőt, új lüktetést, társadalmi megújhodást varázsló, az ember felemelkedését célzó üzemanyagot alkalmazni. Ez pedig nem lehet más, mint a 2000 évvel ezelőtt meghirdetett felebaráti szeretet. Csaknem 2000 év óta hirdetik a keresztény egyházak papjai a felebaráti szeretet parancsolatát, amellyel kapcsolatban azt is tudja ma már csaknem minden ember, hogy ez a legfőbb parancsolat, mely minden más parancsolatot magában foglal. S mi az oka mégis annak, hogy ez a legfőbb parancsolat mai napig nem tudott érvényesülni, nem tudta elfoglalni azt a szerepét és azt a helyét, amely az emberiség minden egyes tagjában a társadalmi, a közgazdasági életben joggal megilletné. Ennek egyik oka az, hogy az egyházak szolgái, mint hittudósok, teológusok, a felebaráti szeretet parancsolatát nem tudták közgazdasági nyelvre lefordítani. Nem tudták ennek az igen értékes parancsolatnak közgazdasági tartalmat megmagyarázni.

Mert mit is jelent közgazdasági nyelvre lefordítva a felebaráti szeretet parancsolata? Azt jelenti, hogy miként magunknak kívánunk Isten képmására teremtetett emberhez illő életviszonyokat és életfeltételeket, tisztességes otthont, a természet viszontagságai ellen megvédő ruházatot, elsőrendű szükségleteinknek, becsületes, emberi vágyainknak, törekvéseinknek kielégíthetését, éppen úgy kell kívánni mindezeket minden felebarátunk, embertársunk részére is. De vajon hogyan kapcsolódhat be minden embertársunk szükségleteinek kielégítésébe, a fogyasztásba? Ennek megértéséhez két példával szolgálunk. Valaha a középkorban egy-egy könyvnek a megszerzéséért vagyonokat, egész falvakat kellett feláldozni. Később, a könyvnyomtatás feltalálásával a könyveknek, mint szellemi termékeknek ára évről évre olcsóbbodott. Ma már eljutottunk odáig, hogy fillérekért tudjuk legkiválóbb íróink regényeit is beszerezni. Az automobilgyártás első éveiben egy-egy autóért 200.000 P-t [pengőt] is kellett fizetni, majd idővel a gyártás tökéletesítésével 100.000-re, utóbb 50.000-re ment le, s ma már-— ha a háború közbe nem jött volna - 1000 P-ért lehetne népautót vásárolni. E két példából leszögezhetjük azt a tényt, hogy minél olcsóbbá vált a könyv, automobil stb. termelése, annál több embertársunk, felebarátunk elégíthette ki vágyát, törekvéseit, kapcsolódhatott a fogyasztásba. A 200.000 pengős autót csak igen kevesen vehették meg, a szükségletkielégítés nagyobb fokon érvényesült már akkor, amikor annak ára 50.000 P-re ment le, és sok százezer embertársunk fog majd autón járhatni, amikor az 800-1000 P-ért lesz beszerezhető. Tudományszomját kevés ember elégíthette ki akkor, amikor egy könyv még vagyonokba került, viszont ma már minden intelligens felebarátunk fillérekért elégítheti ki tudományszomját. A felebaráti szeretet parancsolatából tehát olyan gazdasági és társadalmi törekvésnek kell fakadnia, olyan hajtóerőnek kell megszületnie, amely a társadalmat nem a profitszomjért, nem a hirtelen meggazdagodás céljáért hajtja a termelésre, hanem azért, hogy napról napra minél több embertársunknak nyissuk meg olcsóbb árak, olcsóbb termeivények révén a jogos emberi szükséglet kielégítését, a fogyasztást. Ily felfogás mellett mint világító fáklyánál, azonnal tisztult fogalmakká fognak válni a többtermelés, a racionalizálás, a gépesítés, a standardizálás jelszavai. Többet kell termelni és a termelés fokozatos tökéletesítése, gépesítése, racionalizálása, egyszerűsítése révén állandóan olcsóbban kell termelni, hogy napról napra minél több embertársunk részére tegyük lehetővé a szükségletkielégítést, a fogyasztást, tegyük lehetővé, hogy életét tartalmasabbá, szebbé, megelégedettebbé formálhassa. A felebaráti szeretetnek, mint gazdasági életünk új üzemanyagának alkalmazása mellett azonnal felismerhetővé fog válni közgazdászainknak, társadalmi életünk vezetőinek, kormányférfijainknak az a tévelygése, amikor bólintgattak annak láttára, hogy a felebarát elől a tenger mélyére lökték a kávétermelés nagyrészét, avagy állatokkal etették fel az árak zuhanását okozó cukormennyiségeket, pusztították el a szopósmalacokat, nehogy a testvérember, a felebarát igen olcsó áron juthasson illatozó kávéhoz, avagy édesíthesse meg olcsó cukorral eledeleit, készíthessen gyermeke részére alacsony cukorárak mellett tápláló gyümölcsízeket.

Ha pedig eljutottunk ahhoz a fő tételhez, hogy az emberiségnek, szakférfijainknak, mérnökeinknek, technikusainknak, feltalálóinknak, szebb feladatuk nem lehet, mint az, hogy napról napra tökéletesítsék, olcsóbbá tegyék a termelést, csakhogy napról napra minél több embertársunk lábára kerülhessen tisztességes cipő, emberhez méltó ruha, meleg otthon, akkor a közgazdaságtudomány feladata felkutatni mindazokat a lehetőségeket, amelyek a felebaráti szeretet parancsolatából fakadólag az emberiség részére minél gyorsabb ütemben, minél fejlettebb mértékben, minél biztosabban lehetővé teszik eleinte legalább is az elsőrendű fontosságú életszükségleti cikkek árának napról napra való olcsóbbodását. De közgazdászaink feladata lesz az eddigi közgazdasági fogalmak helyébe az új felfogásnak megfelelő új fogalmaknak megalkotása, új törvényszerűségeknek megállapítása, új irányelveknek a kitűzése.

Gazdasági életünk és gépezetünk új üzemanyaga azt követeli, hogy mindazok az akadályok, amelyek a téves vágányon futott kapitalista gazdasági rendben az évek folyamán kitermelődtek, lassan-lassan megszűnjenek. Azoknak a kiáltó ellentéteknek, amelyeket a kapitalista gazdasági rend azzal termelt ki, hogy gyárak, üzemek vezetői részére horribilis összegeket szavazott meg, ugyanakkor pedig az ezek profitját évek hosszú fárasztó munkájában kiizzadó munkavállalóknak csak éhbéreket engedélyezett, el kell tűnniük.

De nem tarthatja magát az új gazdasági rendben a kereslet és a kínálat törvénye sem, mert a termelést nem az a körülmény fogja befolyásolni, hogy profit elérése végett a termelést szűkítsük, időlegesen lefokozzuk, hanem egyedül az a körülmény, hogy mindaddig termeljünk, éspedig mindig minél olcsóbban termeljünk, amíg földünk minden lakója jogos igényét, szükségleteit kielégítette. Ha pedig valaki attól tartana, hogy gazdasági életünk a jelenlegi termelési eljárások mellett hamarosan túlságosan telítve lesz készletekkel, annak megnyugtatására szolgáljon az, hogy abban a pillanatban, amikor ennek a veszélye jelentkeznék, ugyancsak a felebarát, a testvérember életének szebbé, megelégedettebbé tétele végett a munkaidő mai időtartamát fokozatosan a fenti elvek diktálta követelmények határai között napi 7, 6, sőt ha kell 5 órára lehet csökkenteni. A gépesítést, a racionalizálást így senki sem fogja többé merényletnek tekinteni a dolgozó társadalommal szemben, hanem mindenki meg fogja érteni, hogy ezek a törekvések a felebaráti szeretet jegyében folynak azért, hogy a szükségletkielégítés minél magasabb fokban lehetővé váljék.

De a közgazdasági élet be fogja bizonyítani azt is, hogy semmi szükség nincs a gazdasági válságokra és konjunktúrákra, mert a tartalékolt készletek folytán az emberiség mindig egyformán el lesz látva a legfontosabb életszükségletekkel.

Közgazdászaink feladata az lesz, hogy felülvizsgálják a kapitalista gazdasági rend kitermelte összes gazdasági intézmények létalapját és működését, így meg fogják vizsgálni, vajon a felebaráti szeretet üzemanyagával hajtott új gazdasági életben szükség van-e a tőzsdék, a kartellek, a trustok [trösztök] működésére, ha igen, a jelenlegi formában, avagy más feladatokkal.

S ha a gazdasági életet megújítottuk, azt tiszta levegővel, tiszta gondolatokkal és cselekedetekkel töltöttük meg, akkor a gyökerében meggyógyított bajok mellett teljesen feleslegessé fog válni a szociálpolitikának, mint olajcseppnek jelenlegi szerepe.

Az új gazdasági renddel kapcsolatban befejezésül utalunk az Evangéliumnak két közgazdasági természetű szakaszára, bátorítására. Krisztus több ízben mondotta tanítványainak: «szeressétek egymást, miként az én Atyám szeret benneteket»; «Ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől, mit egyetek és mit igyatok, sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek, mert jól tudja a ti Mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van». A világ ura annyira szeret bennünket, hogy a réteket, a mezőket, völgyeket, a hegyek lejtőit, a föld gyomrát megtöltötte fűvel, növényekkel, gabonákkal, gyümölcsfákkal, legelésző nyájakkal, fehér- és feketeszénnel, vassal, rézzel, de az önző ember nem engedi mindezekhez olyan szeretettel felebarátait, mint amilyen szeretettel Isten mindezeket nekünk valamennyiünknek adta.

A másik közgazdasági bátorítás az Evangélium lapjaiból a csodálatos kenyérszaporítás. Krisztus bebizonyította a hitetlen, a kishitű tömegeknek, hogy annyi kenyeret és halat adott, hogyha mindenkit letelepítenénk a testvérek közös asztalához, mindenki jóllakhatna, és még annyi maradna, hogy az emberiségnek sohasem kellene félni a szűkölködés napjaitól. Micsoda felemelő példa ez a modern ember számára, aki hagyja felebarátját, hogy éhezzen, rongyosan járjon akkor, amikor a Föld Ura és Teremtője mindnyájunkat mindennel bőségesen ellátott. Csak arra van szükség, hogy az önzést, a profitvágyat, a kapzsi tülekedést, a kufár lelkületet ostorral kiverjük magunk közül. s gazdasági életünk lendítőkerekévé a felebaráti szeretetet tegyük meg. Enélkül nincs új világrend, nincs új Európa, nincs egészségesebb gazdasági élet, nem szűnnek meg a társadalmi bajok és a szociális igazságtalanságok.

*

In Katolikus Szemle, 57. évf., 9. szám (1943), 264-268.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés