Ami szemem előtt lebeg, általánosabb, elvontabb cél. Beszélni az én kedves fiatal kollégáim előtt arról, hogy a mai kaotikus kavargásban, amely a politikai eszmék, társadalomszervezési irányzatok, sőt az általános értékítéletek terén világszerte mutatkozik, és amely alól a maroknyi magyarság sem vonhatja ki magát, milyen szerep vár a jogászságra, milyen feladatok megoldása hárul a vállaira, és hogy ennek a beszélgetésnek keretében különös figyelemmel legyek gazdasági vonatkozásokra.

Mielőtt a téma kifejtésébe fognék, előre kell bocsátanom, hogy a „jogászság“ kifejezést nem a főiskolai életre vonatkoztatva használom, tehát nem csupán a jogi fakultásokon tanuló diákságra gondolok, másfelől nem is azokra csupán, akik a szó komoly értelmében megérdemlik a jogász elnevezést, tehát, akik alapos jogi képzettséggel és tapasztalattal rendelkeznek, és így az életben jelentkező elvont és gyakorlati jogi problémák megoldására hivatottak - és itt közbe kell vetnem, hogy magamat nem számítom ezek közé, mert hiszen életem folyása elszakított a jogi problémákkal való foglalkozástól -, hanem jogászság alatt értem - mind a par excellence jogászt, mind pedig a jogot tanuló ifjúságot beleértve - mindazokat, akik jogi tanulmányokat folytattak és a tanulmányok folytán különös színezést nyert lelki habitussal járják az élet útjait.

A jobboldaliság három lényeges eleme

A közélet ma két jelszószerűen visszatérő ellentét hangoztatása körül zajlik: jobboldaliság és baloldaliság az egyik, individualizmus és kollektivizmus a másik.

Mi a jobboldaliság, mi a baloldaliság? Mik a lényeges ismertető jelek, amelyek folytán valamely politikai irányzatra, társadalmi programra, életszemléletre rá lehetne mondani, hogy jobboldali, vagy baloldali? Miben látom azokat a kritériumokat, amelyek feljogosíthatnak rá, hogy ezt, vagy amazt a politikai vagy társadalmi megnyilvánulást jobboldali, vagy baloldali jelzővel merjem illetni?

A jobboldaliságnak az ismertető lényeges elemeit a következőkben vélem megpillantani: (1) a történeti életszemléletben, (2) a társadalmi szervezet messzemenő differenciáltságának, tagoltságának posztulátumában, (3) az emberi természet dualizmusának érvényesítésében. Ezek a kissé homályos szavak természetesen bővebb kifejtést igényelnek.

Történeti életszemlélet

Mi a történeti életszemlélet? A jobboldaliság az emberi közösségeket, mint történeti alakulatokat fogja fel, nem izoláltan szemléli a jelen keresztmetszetét, nem tudja a jelent okoskodásainak, vágyainak és törekvéseinek kiindulópontjává tenni, hanem gyökereit kutatva, messze és mindig messzebb kíván visszanyúlni a múltba. A jelent a múlt erőinek organikus eredőjeként tekinti, merít a múltból, okul belőle, táplálkozik belőle, tiszteli és szereti, és mert szereti, hasonlítani próbál hozzá. De ugyanakkor a jelent csak állomásnak tekinti, röpke percnek és összekötőnek a múlt és a jövő végtelen sorai között, nem a következő esztendő aratására összpontosítja figyelmét, hanem néha inkább ugarol, és az élet beláthatatlan kontinuitásának biztosítására helyezi a súlyt; amikor épít, ugyanakkor az alapokat is erősíti. Érzi az élő generáció eleven egységét az ősök hosszú láncával és az utódok ködbe vesző sorával. Felelősségérzete nagy, nemcsak a jövővel, hanem és múlttal szemben is, amelyre nem akar szégyent hozni. Kissé mintha illene rá a magyar közmondás: „Lassan járj, tovább érsz”. És épp e ponton fenyegetik veszélyek is, mert a gyakorlatban néha a kelleténél lassabban jár a kocsija, sőt vannak, akik csak azt tartják igazi jobboldalinak, aki a kocsin háttal ül a baknak, hogy a múlt elhagyott tájain zavartalanul merenghessen.

Az igazi jobboldali történeti szemlélet természetesen nem esik ebbe a hibába. Az megtalálja a múltnak, a jelennek és a jövőnek harmóniáját, megtalálja a tradicionalizmusnak, a ma feladataival való birkózásnak és a megfontolt jövőépítésnek egyensúlyát.

Mindig lesznek vezetők és mindig lesznek vezetettek

A társadalmi szervezet messzemenő differenciáltságának és tagoltságának a posztulátuma volt a második kritérium, amelyet felállítani bátor voltam. Kiegészítője ez az első kritériumnak. A társadalomnak időbeli szempontból organikus felfogása kiegészül a funkcionális szempontból való organikus felfogással. Ugyanez a szempont az, amelyet mint az iskolában tanultuk, Menenius Agrippa oly szemléltetően fejtett ki a lázongó tömeggel szemben. A társadalomnak épp úgy, mint az embernek, a legkülönbözőbb szervekre van szüksége, és e szervek között vannak nemesebb és kevésbé nemes szervek, esszenciálisak, és csupán hasznosak. Az értékek hierarchiája maga után vonja az értékességnek a hierarchiáját, és maga után vonja az emberek hierarchiáját is. Mindig lesznek vezetők, és mindig lesznek vezetettek, és ezeknek összeműködése csak akkor lehet zavartalan, ha a legfőbb irányító és a legalsóbb létrafokon álló irányított között megvan a kellő számú közbeeső fokozat. Növeli a differenciáltságot, ha az egyforma tevékenységi körbe tartozók, az egyforma hivatásban élők tömörülései létrejönnek, vagy létre hivatnak. Ez egyben megkönnyíti a horizontálisan tagozódó rétegeknek kölcsönös megértését és összeműködését, tehát az egész közösség javára szolgál. Magát a vertikális tagozódás elgondolását azonban egyrészt nem tartom a jobboldaliság privilégiumának, mert a hivatás vagy foglalkozások szerint való vertikálisnak mondható tagozódás olyan társadalmi rendszerekben is megvalósul, vagy legalábbis megvalósulhat, amelyek a baloldaliság par excellence kifejezőinek tekinthetők. Másrészt nem tartom a horizontális tagoltság helyettesítőjének sem, mert a hivatásrendi csoportokon belül is kialakul a feljebbvalók és alárendeltek hierarchiája. Minthogy pedig az egyes hivatásrendek között nem állhat meg az a különbség, hogy más horizontális hierarchia alakuljon ki az egyikben, mint a másikban, az igazgatási és végrehajtási princípiumok sem lehetnek mások az egyiknél, mint a másiknál. Ennek folytán a valamely hivatásrenden belül adott fokon álló társadalmi tagok és a más hivatásrendben ugyanazon horizontális fokon álló tagok között természetszerűleg és igen helyesen kialakul bizonyos közösség, úgy, hogy a vertikális tagolást átszövi egy horizontális tagolás is. Tehát ismétlem, felfogásom szerint a jobboldaliságnak a kritériuma egy olyan társadalmi rend, amelyben bizonyos hierarchia megnyilvánul, tehát amelyben a társadalmi rétegek horizontálisan is megkülönböztethetők, de amely tagozódást nem helyettesítheti - legfeljebb csak célszerűen kiegészíti és funkciójában megkönnyíti - a társadalom vertikális (hivatásrendi) tagozódása.

Hierarchia nem állhat meg tekintély nélkül, de a tekintély nem lehet állandó, ha ellenkezik az igazságossággal. A tekintély jogot ad, jogot ad irányításra, a tisztelet megkövetelésére, de vele együtt kell, hogy járjon a kötelesség; a kötelesség az irányításhoz szükséges és tiszteletet parancsoló értelmi és erkölcsi tehetségek kifejlesztéséhez, és vele kell, hogy járjon a felelősség, a bukás konzekvenciájával arra nézve, ki nem felel meg.

Egyensúly a jogokban és kötelességekben

Természetes, hogy a horizontális társadalmi tagozódásnak az értékét, de egyben az állandóságra való igényét is az állapítja meg, hogy milyen elvek szerint történik a rétegeződés. Ha az igazi értékek és az ezeknek skáláján elért tökéletesedési fok szerint történik a rétegeződés, egészen más képet kapunk a jobboldaliságról, mintha valamely hamis princípium szerint történik ugyanez a differenciálódás. Ha a szent, az igaz, a jó és a szép az irányító csillagzatok, földi paradicsom lehet az ilyen társadalom, de ha a nyers anyagiasság uralkodik, úgy csak torz képét nyújtja a jobboldaliságnak.

Ez a differenciálódás természetesen ismét megteszi a maga veszélyeit és hátrányait. Az egyik veszély a megmerevedésnek, a rétegelkülönülésnek veszélye. Az egyedek természetes törekvése magukat és leszármazottaikat valamely elért magasabb rétegben megtartani, akkor is, ha az értékelési princípiumok szerint ez a hely már nem illeti meg őket, bizonyos merevséget kölcsönöz az ilyen társadalmi rendszernek. Ezzel szemben ott áll az alsóbb rétegek feltörekvése, amely a nivellálásra irányuló harcban, vagy pedig a társadalmi ascendizmusban, a minden áron magasabb réteghez tartozni látszás vágyában - az értékelési princípiumok által nem indokolt kapaszkodásban nyilvánul meg. Ennek az ellensúlyát leginkább azzal lehet megvalósítani, hogyha megteremtjük az egyes rétegek között a jogok és kötelességek egyensúlyát, ha az egyes rétegek egyedeinek felemelkedését mindenkor az értékelési elvek szigorú szem előtt tartásával lehetővé tesszük, és ugyanakkor eltűrjük azoknak az egyedeknek alacsonyabb kategóriába lebukását, akik megmérettek, és könnyűnek találtattak. Az ideális jobboldaliság ezen a ponton is a horizontális rétegek közötti finoman reagáló és önmagától beigazoló egyensúlyhelyzetet kívánja megteremteni, mindig gondosan ügyelve arra, hogy az egyén szabadságigénye és emberi méltósága a hierarchikus elv alkalmazásában el ne sikkadjon.

Egyensúly a lélek és test posztulátumai között

A harmadik kritérium, amelyet megemlítettem, az emberi természet dualizmusából eredő következtetések levonása. Az ember lélekből és testből áll, és ezt a kettősséget a jobboldaliság a maga politikai és társadalmi programjába is átviszi. Az ember test, a testnek, a vérségnek kapcsolatai tehát elismerésre találnak a jobboldali felfogásban. A jobboldali társadalomszervezési törekvések mind a családon alapulnak. A család a társadalomnak a sejtje, amelyben a proton, a családfő, körül az elektronok, a családtagok keringenek. A test csak úgy lehet egészséges, ha a sejt egészséges, ha a sejt felbomlik, a szervezetet is halál fenyegeti. A jobboldaliság tehát a család szentségét és védelmét hangsúlyozza. De elismeri a jobboldaliság a tágabb családnak, a rokonságnak a jelentőségét is, és tovább haladva, elismerésre juttatja azokat a vérségi kötelékeket is, amelyek a törzsön, a fajon belül állanak fenn. A családi gondolat, a faji gondolat és ennek szublimálása: a nemzeti gondolat tipikusan a jobboldaliság ismertetőjelei. A jobboldali gondolatkör ezekkel a vérségi közösségekkel operál, mint egységekkel - ma a nemzet áll az egységek közt az előtérben. Tagadhatatlan, hogy ennek a gondolatnak is megvannak a maga kinövései, eltúlzásai. A családvédelmi gondolatnak ily kinövéseit az örökösödési jogban találhatjuk meg, a faji gondolatét abban, hogy a nemzet fogalmát kizárólag a faji gondolatra próbálják felépíteni, holott a mai nemzetek mindegyike több fajnak, bár néha rokonfajoknak keveredéséből állott elő. és a nemzet mai fogalma a soká, kissé méltánytalanul elhanyagolt és helyesebb értékelésre igényt tartó faji elem mellett inkább egyéb erkölcsi és kulturális tényezőkből tevődik össze. A nemzeti gondolat végül a sovinizmusban, az önbálványozásban és a xenofóbiában mutatja meg a maga aberrációit. Az ideális jobboldaliság itt is mértéket tart, és míg egyfelől az ember egyéniségében rejlő értékeket nem engedi a vérségi kötelékek igájában elsorvadni, másfelől az emberiség közös munkájának és közös hivatásának elismerésével elejét veszi, hogy a nemzetek egymás mellett való élete folytonos agyarkodássá fajuljon.

De az ember nemesebbik fele a lélek. És a jobboldaliság az embernek ezt a nemesebbik felét nem is felejthette el. A jobboldaliságban mindig van valami transzcendentális elem. Mindig van Istenhit, vallásosság - melyet ápol és a társadalom hivatott szerveivel ápoltat -, kitörni vágyás a földi lét béklyóiból, és igazodás, misztikus nyújtózás egy érzékekkel nem fogható világ láthatatlan csillagai után, igazodás, amely féket szab a testnek, és amely értelemmel át nem hatolható okokból lemondást kíván és áldozatot.

Az ideális jobboldaliság tehát elismeri a vérségi köteléket, de szabályozza transzcendentális szférából vett erkölcsi törvényeivel, megkívánja a lemondást, de tudja jól, hogy az aszkétizmus nem lehet tömegideál - amiből viszont nem következik, hogy történelmi fordulók alkalmával egész generációknak nem erkölcsi kötelességük-e a jövő érdekében a jelen kiéléséről lemondani. Az ideális jobboldaliság egyensúly a lélek és a test posztulátumai között.

Materialista világszemlélet

Ha a baloldaliságot ennek a hármas kritériumnak szemszögéből próbáljuk analizálni, úgy azt kell mondanom, hogy a baloldaliságban ezek a kritériumok vagy hiányoznak, vagy pedig aránytalan formában található fel, éspedig tudatosan aránytalanított formában. Mindenekelőtt ami a történeti életszemléletet illeti, a balodaliság a múlttal szemben a kritika és a negáció jegyében szokott jelentkezni. A múltat, mint a jelennek és a jövőnek megalapozását nem tartja megfelelőnek, az elmúlt életet nem javított formában akarja folytatni, hanem új életet akar kezdeni. Vagy pedig, ha a múltat, mint alapozást el is ismeri, nem úgy tünteti fel, mint ahogyan valójában jelentkezett, hanem tendenciózus értelmezést ad neki, mint például a történelmi materializmus. Ebből a belállításból következik radikalizmusa is. A múlt csupa mulasztás, amelyet sietve pótolni kell, a jelen fontossága óriási méretűvé dagad. A baloldaliság nem bízik a jövő generációk lassú munkájában, nem nyugszik meg abban, hogy az Isten malmai lassan őrölnek, hanem úgy érzi, hogy a történelem minden feladata a jelen generációra vár. De ennek jutalmát is el akarja nyerni, a jelent nemcsak új alapozásnak, új kiindulópontnak, hanem beteljesedésnek is szeretné látni. Habzsolja a feladatokat, de ki akarja kényszeríteni ezek megoldásának élvezését is. Erős clair-obscure-rel [fény-árnyékkal] dolgozik, a ma és legfeljebb a holnap vannak életszemléletében erősen megvilágítva, a tegnapra már sötét fátyolt borít, a holnapután kontúrjai pedig szürke ködbe vesznek.

A társadalmi tagoltság sem ideálja a baloldaliságnak. Legtisztább kifejezésében, vagy csak az egyéneknek anarchikus, közösségi szervezés nélkül egymás mellett élését tűzi ki ideálnak, vagy pedig az egyén mellett a dolgozó egyedek összességére kiterjedő világközösségi szervezetet ismer csupán el. A közbeeső szervezeteket jóformán csak mint szükséges rosszat tolerálja, hatáskörüket a legszükségesebb minimumra akarja korlátozni. Társadalmi szemléletében vagy a piramisnak talpa egyedül, vagy pedig annak talpa és legfelsőbb csúcsa van csak megvilágítva, a többit nem látja, vagy legalábbis nem szeretné látni, ezért létezésüket vagy tagadja, vagy enyhe rosszallással tűri. Ezek az elemek az individualista liberalizmusban épp úgy megtalálhatók, mint a kommunizmusban, az ellentét közöttük nem a jobboldaliság és baloldaliság síkján, hanem az individualizmusnak és kollektivizmusnak a területén jelentkezik.

Természetesen a baloldaliság is kénytelen számolni a történelmi fejlődéssel, illetőleg annak eredményeivel, mint adottsággal; számol mint ténnyel azzal, hogy a társadalomban van horizontális tagozódás, vannak a baloldaliság nyelvén szólva „osztályok“, de ezt nem mint szükségszerűséget, nem, mint a hierarchikus elv megjelenési formáját, nem mint társadalomszervezési princípiumot ismeri el, hanem mint a múlt mulasztásainak és bűneinek szomorú maradványát, amelyet meg kell semmisíteni, hogy az osztálytagozódás megszűnjék, hogy a horizontális piramis összeomoljon, és hogy az egyének a tagoltságból eredő kötöttségekből felszabaduljanak, illetve közvetítő szervek nélkül olvadjanak össze a legfőbb közösségben.

A teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy a vertikális társadalmi tagozódás, amelyről a jobboldaliság kapcsán már szólottam, nem összeférhetetlen, a baloldalisággal, mert hiszen a baloldaliság is tudja, hogy társadalmi munkamegosztás nélkül az emberiség élete végzetesen primitivizálódnék, az azonos foglalkozásúak egybefoglalását tehát nem tekintem a jobboldaliság privilégiumának. Természetesen a vertikális tagozódás eltérő alakban, más jelentőséggel és más célzattal jelenik meg a jobboldaliságban, mint a baloldaliságban.

A lélek nélküli ember

A legszembetűnőbb elkülönülés a jobboldaliság és baloldaliság között a harmadik kritérium szemszögéből jelentkezik. A baloldaliság - és ez összefügg azzal, hogy a társadalom differenciálódott tagoltságával szemben is a negáció álláspontján áll - a vérségi kötelék alapján való társadalmi felépítésnek is ellenzője. A családi élet kötelékei terhesek számára, azokat lazítani próbálja, hogy az egyént e kötelékekből felszabadítsa, ismét vagy azért, hogy szabadon bolyonghasson, vagy pedig, hogy közvetlenül, közvetítő nélkül kapcsolódhassék a világközösségbe. Innen a házassági jog terén, az örökösödési jog terén mutatkozó tendenciák, amelyek mind a családi kötelékek lazítása irányában hatnak, amelyek épp úgy fellelhetők az individualista liberalizmusban, mint a kollektivista szocializmusban. Azt természetesen mondanom sem kell, hogy az alsóbb fokú vérségi kapcsolatnak az elszíntelenítésére irányuló törekvések fokozottabban jelentkeznek a törzsi vagy faji kötelékek tekintetében, amelyekkel szemben a baloldaliság éles ellenzésbe helyezkedik.

Az ember kettős természetének az elismerése, a transzcendentális elem, a misztikus Istenhez kapcsolódásnak a tudata és megjeleníteni vágyása nemcsak az egyén, hanem a társadalom életében is, amely a jobboldaliságnak a sajátja, szintén megtalálja a maga fordítottját a baloldaliságban. A baloldaliság, mint politikai és társadalmi doktrína jellegzetesen evilági; a szálakat a közösség és a hit túlvilága között elvágja. Tolerálja esetleg az egyénnél, magánüggyé dekrarálja a vallást, de a közösségi formációkat, azoknak funkcióit elszigetelni törekszik a túlvilági szféráknak láthatatlan sugaraitól.

Törekvéseinek célpontja és középpontja az ember evilági megjelenése. Nem akarom azt mondani, hogy a baloldaliságnak nincs más célkitűzése, mint a jó étel, ital, a kényelmes és szép ruha, a higiénikus lakás és általában a testi egészség ápolása: a szellemi igényeket is elismeri, de ezek az igények szinte tisztán az értelem síkján mozognak. Célja a világ felett uralkodni fizikai és értelmi vonatkozásban, a természetet az ember szolgájává tenni, és mindent megérteni. Sokszor csikorgó logika és az értelemnek minden fölé helyezése jellemzik, az alázat nem kenyere, a büszke észnek néha luciferien lázadó szava szól belőle.

Természetes, hogy azok a történelem színpadára lépő politikai és társadalmi tanok, irányzatok, amelyekről hallomásból, tanulmányainkból, vagy közvetlen tapasztalatainkból tudunk, ezeket a kritériumokat nem viselik tisztán magukon; a felállított hármas meghatározás szempontjából rendesen nem mondhatjuk rá valamely konkrét tanra, vagy irányzatra, hogy tisztán jobboldali, vagy tisztán baloldali. A gyakorlatban jóformán minden irányzatban vannak tisztátalan elemek, jobboldaliakban baloldali és baloldaliakban jobboldali elemek, de azért nagyban-egészben e hármas tagozás alapján meg tudjuk mondani, hogy valamely doktrína, valamely program jobboldali-e, vagy baloldali.

Egyén és közösség

Kissé hosszasan szólottam a jobboldaliság és baloldaliság kérdéséről, de szükségesnek tartottam azért, mert e fogalmakat már későbbi mondanivalóim beágyazása szempontjából is formákba kellett öntenem. Sokkal rövidebben kell már szólanom arról a másik ellentétről, amely az individualizmus és kollektivizmus szembenállása néven ismeretes. Itt ti. az elnevezés maga könnyebb tájékozódást nyújt, csupán azt akarnám hozzáfűzni, hogy individualizmus és kollektivizmus alatt a jelen beszélgetés szempontjából nem valamelyes kijegecesedett társadalmi életformát, vagy az emberi létviszonyok egészét megfogó életeszményt értek, hanem csupán irányzatokat, tendenciákat. Tiszta formák ti. itt még sokkal kevésbbé fordulnak elő, mint a jobboldaliság és baloldaliság síkján. Különösen az individualizmusnak tiszta formája sohasem volt meg, a ,,ζοοη politikon“ fogalmával sem fér össze. Gyakorlatilag tehát elég arról beszélnünk, hogy valamely politikai, vagy társadalmi rendszer, vagy irányzat a hangsúlyt nagyobb vagy kisebb mértékben az egyénre, vagy a közösségre teszi-e? Ha viszont ezt a két fogalmat nem mint irányzatot fogjuk fel, hanem mint életeszményt, éspedig mai kiélezett programjukkal tesszük vizsgálatunk tárgyává, akkor igazat kell adnunk annak a kiváló magyar teológusnak és bölcselőnek, aki az individualizmust épp úgy, mint a kollektivizmust egy és ugyanazon életeszmény kettős arculataként fogja fel, egyetlen kéttagú antropocentrikus doktrínát lát bennük, amelyet hominizmusnak nevez. A testiségből és a földhöz kötött értelem gátlásaiból felszabadulni nem tudó életfelfogás e hominizmus, szemben a transzcendentális magasságokba emelkedő perszonalizmussal, mely az embert az örök értékek szolgálatának varázsvesszeje által személyiséggé nemesíti.

Az individualista irányzat abból indult ki, hogy ami az egyes egyénnek jó, az a közösségnek is jó, és az egyéni javaknak az összege adja a közjót. A társadalmi közösségnek tehát legfeljebb az a szerepe, hogy ez az összeadási művelet zavartalanul menjen végbe. A kollektivista irányzat viszont közjó alatt szintén azt érti, hogy minél több embernek minél emberibb sors jusson osztályrészül, ahol a minél több ember alatt nemcsak a ma élőket, hanemi a jövő generációkat is érti, de tagadja azt, hogy az egyéni jó egyszerű összeadása volna a közjónak, hanem - matematikai formulával szólva - azt mondja, hogy az egyéni java a-nál plus-jellel jelentkezik, de b-nél és c-nél esetleg mínusz-jellel, tehát hibát követek el akkor, ha a egyéni javát csupán azzal az értékkel állítom be az összeadásba, amilyennel a-nál plusz-jellel jelentkezik, hanem figyelembe kell vennem azokat a mínusz egységeket is, amelyek a plusz egységeink visszahatásaiként b-nél és c-nél jelentkeznek. Hogy ez sokkal bonyolultabb művelet, mint az individualizmus kissé simplex összeadása, első tekintetre nyilvánvaló.

De az individualizmus a maga nagy erejét, amellyel különösen a XIX. század folyamán jelentkezett, nemcsak ebből az értelmi megfontolásból nyerte, hanem az ember lelkiségéből, nevezetesen az embernek a szabadságvágyából is. Ezzel, mint adottsággal számolni kell, és a gyakorlatban a kollektivizmusnak minden formája számol is. Hogy csak egy példára utaljak, a kollektivizmusnak a történelem folyamán legtisztább megjelenési formája, a szovjet bolsevizmus is az ember szabadságigényének azzal vélt kielégítést és a számtalan kötöttséggel szemben kompenzációt adni, hogy - történelmi szemléletéből vett bölcseleti érveire is támaszkodva - családi és nemi életében felszabadította minden korlátozás alól. Hogy ez a kompenzációs kísérlet mennyire balul ütött ki, mutatják azok az újabb fejlemények, amelyek Szovjet-Oroszországban is a családi élet kötelékeinek fokozatos visszaállítására engednek következtetni.

Individualizmus és kollektivizmus két ellentétes pólus, amelyek között ingaszerűen hányódik az emberiség hajója. Az individuum felszabadulása, a kötöttségből való kibontakozása, amely a középkor vége óta egyre erősebben akcentuálódott, és a XIX. század második felében érte el kiteljesedését, lezáródott, és talán semmi sem adja meg jobban a mai kornak azt az érzést, hogy történelmi fordulón állunk, mint az a körülmény, hogy az inga, hacsak minden jel nem csal, az ellenkező pólus felé kezd mozogni. Az individualizmus pólusa felé hajózva nem jutottunk el az ígéret földjére, s ezért mindenütt feltörni látjuk a vágyakozást az emberek egymásra utaltságát kifejezésre és megvalósulásra juttató kötöttebb formák felé. Gombamódra alakulnak politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági téren egyaránt szervezetek. A sokrétű szervezkedésben még tapogatózás nyilvánul meg, kutatás, keresés a legmegfelelőbb szervezési princípiumok és formák után. Ennek a kaotikusi kavargásnak láttán feltehető a kérdés: mi lehet vajon a jogászság szerepe és feladata ebben a történelmi periódusban.

A jogászság feladata

Amiként a jog átszövi az emberi életviszonyoknak egészét, ugyanúgy a jogászi műveltség is kell, hogy kiterjedjen az emberi életviszonyok összességére. A jogászi műveltség általános áttekintést ad a társadalom mai megjelenési formájáról. Minthogy pedig a jövőt csakis a mának alapján lehet felépíteni, nyilvánvaló, hogy ebben a felépítésben eminens szerep kell, hogy várakozzék azokra, akik eme alapzat fölött a legjobb áttekintéssel rendelkeznek. Igaz, hogy ilyen áttekintést vindikálhat magának a társadalomtudós és a bölcselő is, de ezeknek tudása elvontabb, távolabb áll a mindennapi gyakorlati élettől, s ezért a típus, amelyet képviselnek, a jövőépítés gyakorlati munkájára természetszerűleg kevésbé alkalmas, mint az élethez közelebb álló jogásztípus.

A társadalmi ideál kitűzése nem a jogász feladata. Részt vehet az irányító csillagzat kikémlelésében, de nem azért, mert mint egyénnek megadatott neki látni azt, amit a tömeg még nem lát. Az ideálok megközelítésének gyakorlati útja, a társadalmi viszonyoknak kianalizálása és szabályozása már különlegesen jogászi feladat. Amikor tehát az emberi társadalom megmozdul egy új úton, akkor a jogászra is egészen újszerű feladatok várnak; az alkotó jogászra az útnak traszírozása, az interpretáló és alkalmazó jogászra az útnak járhatóvá tétele, a közigazgatási jogászra a társadalomnak erre az útra terelése, az ítélkező jogászra az útról letévedteknek az útra visszaterelése. De különleges munka vár azokra a jogi iskolázottsággal bíró egyedekre is, kik mint a közgazdasági vagy társadalmi élet munkásai, nem végeznek szorosabb értelemben vett jogászi munkát. Ezeknek a feladata példaadással és a jogszabályokhoz való alkalmazkodással a társadalom egészét szoktatni, megtanítani az új úton való haladásra. Ez utóbbiak a közvetítők, akiknek feladata gondoskodni arról, hogy az új társadalmi felfogásnak megfelelően alkotott és még szokatlan jogszabályok szelleme áthassa a gyakorlás és megszokás folytán a társadalom egyetemét. Hogy egy gyakorlati példával éljek, ha például az állam előírja, hogy valamely standard terményéből, például búzából csak bizonyos egységes típus kerülhet exportálásra, akkor a jogásznak nemcsak az a feladata, hogy a jogszabályt, törvényt megfelelően előkészítse, parlamenti tárgyalásra alkalmassá tegye, ami az alkotó jogász munkája, hanem utána következik az interpretáló jogász, ki a törvény gyakorlati végrehajtását célzó részletes jogszabályokat dolgozza ki, jön a közigazgatási jogász, ki a szabályoknak gyakorlati végrehajtását vállalja és ellenőrzi, és jöhet az ítélkező jogász, aki a netáni kijátszásokat megtorolja és megszünteti. De ezeken kívül ott vannak még a gazdasági életben, a mezőgazdaságban, a falusi életben, kereskedelemben, az exportcégeknél dolgozó jogi képzettségű egyének, kik mind azonos gondolkozásij típust képviselve és törvénytiszteletre lévén nevelve, a maguk példaadásával, a maguk hatáskörében és munkahelyén kifejtett ténykedésükkel odahatnak, hogy az új szabály polgárjogot nyerjen a társadalom mentalitásában.

Nem a jogásznak a feladata természetesen, hogy a közösség érdekeinek biztosítását célzó, tehát ilyen értelemben kollektivista színezetű rendszabályok kigondolását is vállalja. Mindamellett ezeknek a rendszabályoknak az elhatározásánál is nagyfontosságú szerep vár a jogászra. Ez a szerep ismét az ő széleskörű áttekintéséből kifolyólag illeti meg. Hacsak a gazdasági élet szektoránál maradunk, akkor sem vitás, hogy a különböző elágazásaiban folyó szabályozásnak azonos princípiumokból kétt kiindulnia. Figyelemmel kell lenni a kölcsönhatásokra, amelyek a szabályozott szektorból szükségképpen átnyúlnak, más szektorokra, s ez a rendező jogászi agynak a feladata. De ezenfelül gondosan mérlegelni kell azt is, hogy e szabályok gyakorlatilag végrehajthatók legyenek, mert nincs, ami jobban destruálna, mint végrehajthatatlan jogszabályok halmozása. A mértéktartás a jogszabályalkotásban is nagyon indokolt. A jogász ebben a feladatkörben sokszor talán kerékkötőnek látszik, de történelmi perspektívából nézve, ez a működése van olyan értékes, mint a már elhatározott és keresztülvihetőnek ítélt szabályozás megalkotásában és alkalmazásában való részvétele.

A tömegember és az elit

Ha már erről a fékező funkcióról szó esett, legyen szabad röviden utalnom három oly szempontra, amelyet a ma oly vehemensen megnyilvánuló társadalomszervezési láz megszállottjai sokszor figyelmen kívül hagynak.

Az egyik, hogy a társadalom egyedeinek jobb együttműködését biztosító szervezetek alakítása nem kell, hogy okvetlenül felülről kényszeríttessék rá a társadalomra. Helyesebb és egészségesebb, mert valószínűbb, hogy az igazi szükségleteknek megfelel, ha a tömörülés autonóm úton történik. (És persze autonóm céllal, azaz nem az államhatalom meghódítására!) Az egyesülési szabályoknak, az alakulat tagjainak egymáshoz és más alakulatokhoz való viszonyát megállapító jogi instrumentumoknak elkészítése külön érdekes működési terrénum a ma jogászságának. (Társasági, egyesületi szabályok, kartellmegállapodások stb.)

A másik, a méltán sokat emlegetett és a maga nagyvonalúságával a világnézeti ellenfelek előtt is tiszteletet és csodálatot kiváltó Quadragesimo Annonak az a passzusa, hogy felsőbb fokú szervezetnek nem szabad magához ragadnia oly munkát, amelyet az alsóbb fokú is él tud látni, és amit az egyén a köz kára nélkül, vagyis mások érdekeinek veszélyeztetése nélkül el tud látni, azt lássa el az egyén, és ne vonassék a társadalmi feladatok körébe. A túl kevés szervezés és az agyonszervezés között megvan a helyes középút, s ennek a helyes középútnak a megtalálásában a jogász - amint arra később rámutatok, a társadalmi egyensúly-politikának ez a hivatott letéteményese - ismét nemes és felbecsülhetetlen értékű szerephez juthat.

A harmadik szempont, amelyre utalni akartak, hogy a társadalmi életviszonyok a történelem folyamán annyira differenciálódtak és olyan bonyolult elágazódásokat mutatnak, hogy azokat helyesen felismerni, értékelni, hát még átértékelni és továbbfejleszteni különleges iskolázottságot igényel. A mai tömegmozgalmak, amelyek talán helyes ösztönöktől vezettetve a laza szabadosságból egészségesebb szervezettség felé törnek, sokszor bizony nemcsak abban az értelemben vett tömegmozgalmak, hogy nagyszámú egyedet ragadnak magukkal, hanem a tömegmozgalom nevét azért is találóan viselik, mert nem az elítéltnek, hanem a tömegembemek színvonalához vannak szabva. Félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy tömegember alatt nem az egyszerű embert értem, mert elitté nem a ruha, de még az iskola sem teszi az embert, hanem a lelki habitus. A tömegember képtelen átérteni a mai életviszonyok bonyolultságát, finom differenciáltságát, s minthogy az élethez nem tud felemelkedni, az életet akarja magához lerántani, leegyszerűsíteni, hogy csiszolatlan intellektusával és megerőltetés nélkül is élvezni tudja az élet megértésének gyönyörét. Ha ilyen mozgalmak céljukhoz jutnának, eredményük csak a kultúrának, civilizációnak számtalan fokkal való leszállása lenne, egy primitívebb sorsba való visszasüllyedése, a történelem filmjének visszafelé pergetése, fizikai, értelmi és lelki dekadencia.

És ezen a ponton vár ismét nagy feladat a jogászságra. Bármely irányt vegyen is a történelem vizein az emberiség hajója, nyugodt járása csak úgy lehet, ha a kormány az elit kezében van, és vajon ki hivatott jobban az „elit” névnek kiérdemlésére, mint az a társadalmi réteg, amely átfogó műveltségénél fogva széles horizonttal és a hajó irányításában tradicionális tapasztalatokkal rendelkezik. Távol áll tőlem az a gondolat, mintha a nemzet elitjéhez tartozást a jogászság privilégiumának tekinteném, és az abban való részvételre különös jogot vélnék látni abban a körülményben, ha valaki jogi stúdiumokat végzett. Az elit, mint már előbb is mondottam, nem a származás, nem a vagyon, nem csupán a tanultság kérdése, hanem a lelki habitusé, de ennek a lelki habitusnak a kialakítására különösen jó előiskola a jogi képzettség megszerzése. És ha észbe vesszük, hogy az elitet legtöbbnyire kitermelő középosztály nálunk milyen szegény, milyen kevés számú iparos, kereskedő, gazdálkodó tartozik soraiba, úgy a jogászság relatív fontossága Magyarországon még jobban kidomborodik. Ezért merem felhívni az én fiatal jogász barátaim figyelmét arra, hogy tartsák éberen fülüket a tömegmozgalmakon, mert azoknak ösztönszerű, megérzésszerű alaptónusai sokszor történelmi igények hangját adják vissza, de tartsák rajta a kezüket is, nehogy megnyilvánulásukban ezek a tömegmozgalmak rossz értelemben vett „tömegember-mozgalommá” alakuljanak. Ha a magvuk jó, nemesítsék őket elitmozgalmakká, ha viszont a magvuk rossz, a népszerűtlenség kockázatát is vállalva, tapossák el csírájában.

A boldogság kulcsa: az egyensúly

Vajon ez az ingaszerű mozgás, amely a történelem folyamán az individualizmus és kollektivizmus két pólusa között végbemegy, megtalálja-e a maga analogonját a jobboldaliság és baloldaliság síkján? A tapasztalat ezt látszik mutatni! A jobboldaliság, mint arra bevezetőleg rámutattam, hajlamos a megadásra, a visszanézésre, a megmerevedésre, hajlamos arra, hogy elmerengjen a múlton, és ezzel aktivitásában lefokozódjék, s így ki van téve a veszélynek, hogy társadalmi rétegződése merevvé válik, és az igazságtalanság érzetét kelti. A történelem folyamán ilyenkor lépnek fel a baloldali irányzatok, amelyeknek jellemző sajátosságuk, hogy valamely szempontot, amelyet az előző történelmi periódus elhanyagolt, mintegy kompenzációképpen erősen, mi több, kizárólagossággal hangsúlyoznak. A történelem nem dolgozik kesztyűs kézzel, és néha goromba ököllel tör le korlátokat, nyit utat új emberi szükségletek kielégülésének. A baloldaliság, de különösen a baloldali program mindig diszproporcionáltan nyomatékul valamely jelentősebb igényt, társadalmi szükségletet, amely a jobboldaliság gyakorlati megjelenésében elhanyagolódott, vagy elsikkadt. Ha az ilyen irány uralomra jut, akkor természetesen szembe találja magát az élet egyéb igényeivel, és egyoldalúsága lassanként visszafejlődik az egyéb igények elismerése javára. Ez az oka annak, hogy baloldali kormányok, ha uralomra jutnak, programjuk borába rendesen igen sok vizet kénytelenek önteni, s a baloldaliság zászlójával porondra lépő sok politikus pályája folyamán nagy utat tesz meg jobbfelé. Forradalmi irányzatok átmenetileg megpróbálják a programjukban nem szereplő igények jelentkezését terrorral elhallgattatni, de az élet minden politikánál erősebb, és jogait lassanként mindenütt visszanyeri.

A tapasztalat tehát azt mutatja, hogy jobboldaliság és baloldaliság között látszólagosan szintén van ilyen ingaszerű mozgás. Ez az ingamozgás azonban nem szükségképpen való: a baloldaliság a jobboldaliság hibáiból táplálkozik. Egy egyensúlyát vesztett, tehát hamis jobboldaliság hiányzó komponenseit tartja csak tarsolyában; évszázadok perspektívájából nézve jogosultságát sem lehet teljesen elvitatni, ha ti. a jobboldaliság nem tud önmagán segíteni. Egy ideálisan értelmezett jobboldaliság saját hiányosságait maga igyekszik eltüntetni. Az ideális jobboldaliságot úgy jellemeztem, hogy hármas egyensúly; egyensúly a múlt, a jelen és a jövő között, egyensúly a helyes elvek szerint tagozódó társadalmi rétegek között, és egyensúly a lélek és a test társadalmi követelményei között. Lehet, hogy némelyek azt fogják mondani, hogy ez már nem is jobboldaliság, hanem a társadalmi egyensúly doktrínája, valami középút, dialektikai feloldás a jobb- és baloldaliság között. Terminológiákon nem vitatkozom, akinek jobban tetszik így beállítani az eszményt, annak szívesen megteszem a terminológiai koncessziót, csak fogadja el, és legyen munkása a társadalmi egyensúlynak. Általában: a legnagyobb tapasztalati igazság, amelyre rájöttem, hogy az egyéni és a társadalmi élet minden vonatkozásában az egyensúly, a balance a kulcsa a boldogságnak.

A magyar társadalom kizökkent az egyensúlyi helyzetből

Ez az egyensúly azonban ideálállapot, eszménykép csak. A gyakorlatban a mérleg serpenyői folyton lengenek. Az adottságok, amelyekben a társadalmi élet lezajlik, részben endogén, részben exogén okokból folyton változnak, úgy, hogy némi túlzással azt lehet mondani, hogy minden pillanatnak megvan a maga ideális társadalmi egyensúlyállapta, amely egy hajszálnyira bár, de különbözik az előző pillanatétól. Hogy a kilengések minél kisebbek legyenek, folytonos egyensúlyozó művészetre van szükség a társadalmi test belső fejlődésének a társadalmi ideálhoz mért arányosítása és a kívülről jövő hatásoknak elasztikus kivédése céljából. Boldog az a társadalom, amely az egyensúlyhelyzetet szinte intuitíve érzi, és az intuícióból merített akcióival kiküzdi és folyamatosan biztosítja. A modern történelemben ezt az ideált talán az angol társadalom közelíti meg legjobban. De ott, olyan nemzeteknél, amelyeknek társadalmát valamely vihar megtépázta és arányaiban szétzilálta, a társadalom egyensúlyhelyzetét helyreállítani és megőrizni különösen nehéz feladat. Nézzük csak a mi szegény országunkat. Telve van diszproporcionáltságokkal, amelyeknek eredete túlnyomórészt a vesztett háborúra és az ország feldarabolására nyúlik vissza, amelyekhez újakat fűzött az agrárországokat különösen megviselő világgazdasági válság, s amelyeknek visszásságát, nehezen elviselhető voltát fokozottan érezzük abban a - bocsánat a kifejezésért - „Katzenjammerben”, amely a külföldi kölcsönök bűzött mértékben élvezett stimulánsai előidézte hamis boldogságérzetre elkerülhetetlenül bekövetkezett. Az ilyen társadalmi konstellációkban sokat hallunk robbanó energiákról - igen, a robbanás képének használata érthető, de nem azért, mintha az energiák, a tehetségek oly pazarul duzzadnának, hogy kitörnek és eget kérnek, hanem azért, mert vákuumok állottak elő, s ezekbe robbanásszerűen készül betömi sokszor oda nem való idegen anyag. Ha a vezető réteg, az elit elerőtlenedett, akár mert a becsület mezején kapott sebekben vére elfolyt, akár mert bűnei és mulasztásai senyvesztették el, a vákuum kitöltést sürget - de nem ám a csak-akarókkal! „Laudanda est voluntas”, de csak „laudanda”, - boldoguláshoz még az is kell, hogy „sint vires”. A vezetésre hivatott réteg megerősítésre szorul, de nem elég az államilag dirigált megerősítés. A társadalomnak független erőkre van szüksége, és minthogy a függetlenség anyagi erőkön is nyugszik, a mai előadás gondolatvilágába is belevág a „tengerre magyar” modern variációja: „gazdasági pályára, magyar!”. De addig is, amíg így kitermelődik az új, erősebb, számosabb vezető réteg, a mai megritkult soroknak kell ezt az aránytalanságokkal telt helyzetet orvosolni, kiegyenlíteni, egyensúly felé vezetni - robbanás nélkül, mert semmi rombolás luxusát ma nem engedhetjük meg magunknak. Ha valaha, most van nagy szükség a kiegyenlítő judiciózus értelem munkájára. És vajon hol volna ez könnyebben megtalálható, mint abban a rétegben, amely, mint mondottam, stúdiumában a legátfogóbb képet kapja a társadalmi élet egészéről. Aki ekvilibrálni akar, annak ismernie kell az elemeket, melyeket egyensúlyba akar hozni, és tudnia kell, hogyan nyúljon a gyakorlatban hozzájuk. S ez a jogászi nevelés célja.

Íme: a jogászságnak a hivatása a jobboldaliság és baloldaliság birkózásának mai fázisában. Egy nagyobbrészt önhibáján kívül egyensúlyából kizökkent, de vágyaiban és öntudatában ma is a jobboldali társadalomnak az ideális jobboldaliság, vagy ha úgy tetszik, a társadalmi egyensúly helyzetébe való visszavezetésében a maga belenevelt egyensúlyérzékével és judiciumával a helyes irányt és a helyes mértéket tartani és tartatni. Munkáját meg fogja könnyíteni az a feladat, hogy a magyar társadalom és annak őstalaja, a magyar parasztság lelki habitusában ott ékeskedik a veleszületett judicium.

Kritika és tudatlanság

Ez a szerep természetesen nehéz konkrét feladatokkal jár. Tallózunk csak kissé ezeknek a feladatoknak a végtelen sorában. A feladatokat is hármas csoportban fogom megcsillantani, azon ismertetőjelek szerint, mint amelyek a jobboldaliságot illetőleg előadásom kezdetén szerepeltek.

A múltnak, a jelennek és jövőnek egyensúlyba helyezése mindenekelőtt megkívánja a múltnak és a jelennek megismerését és a jövőbe való spekulatív kémlelést. A jogászságnak, és elsősorban a mi fiatal barátainknak első feladata, hogy tárgyi ismereteket szerezzenek, helyes és tiszta fogalmakat sajátítsanak el. Aki alkotni akar, annak dinamikus szemléletre van szüksége, nem statikusra. Ott a forrás: az alkotmány- és jogtörténet, de hogy a gazdasági szektorra térjek rá, ott a gazdaságtörténet is. Ismerjék meg azokat az erőket, amelyekből a világ jogi és gazdasági rendszere felépült, de ezek alatt értve nemcsak az anyagi, hanem a szellemi erőket is. Nemcsak a tények, hanem a teória fejlődésének megismerése is idevág. Sajnálatos és szintén „tömegember-jelenség” az, hogy ma mindenki nyugodtan kritizál, állapotokat, intézeteket anélkül, hogy azokat ismerné. Az állapot, amelyet kritizálnak, gyakran nem a valóságban, hanem csak a kritizálók ferde elképzelésében létezik. Az intézkedések kritikája pedig sokszor ugyanilyen visszás, a tárgy nem-ismerésében gyökerezik, nem is beszélve arról, hogy az indító okokat a mai bonyolult életben azok, akik nem rendelkeznek teljes áttekintéssel, aligha bírják felismerni. Félreértés ne essék, ezek a megjegyzéseim nem a kritika ellen irányulnak. Még csak azt a megszorítást sem teszem, hogy legyen kritika, de csak jóindulatú; inkább koncedálom még a rosszindulatú kritikát, a rosszmájúságot is, csak egyet nem lehet koncedálni, a tudatlanság pöffeszkedését, amely bírói székbe ül, holott ideje volna, hogy a nagy magyar perben egyszer már a vádlottak padjára kerüljön.

A jövőbekémlelést, amelyről említést tettem, ne méltóztassék úgy gondolni, mintha a jóslás mesterségének akarnék propagandát csinálni. Két szempontra szeretnék ellenben rámutatni. Az egyik, hogy a gazdasági jövőbe tekintésnek kezd kialakulni bizonyos diszciplínája, melyet konjunktúrakutatás néven ismerünk. Bár nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a konjunktúrakutatás mai tudományos és gyakorlati megalapozása mellett, és különösen az intervencionizmusnak a korszakában, amikor állami intézkedések bizonyos fejlődési irányzatoknak hirtelen megtörését jelenthetik, csak nagyon tartózkodó reményeket fűzhetünk az eredményhez, mégis felismerhető bizonyos gazdasági történések egymásutánjának szabályossága. Megérdemli tehát ez a fejlődő ága a gazdaságtudománynak, hogy az erre hajlammal bíró fiatalság körében nagyobb figyelemben részesüljön, hiszen nemcsak „brotlose Kunst”, hanem, persze csak nagyon kevesek számára, elhelyezkedési lehetőséget is kínálhat. A technikai fogások, melyeket a gazdaságkutatások során elsajátíthatunk, más téren is hasznosíthatók. Minél messzebb megy ugyanis az állami ellenőrzés és irányítás a gazdasági életben, annál inkább szüksége van az államnak regisztráló és a hatásokat interpretáló szervekre, amely regisztráláshoz és interpretáláshoz oly tudományos ismeretek szükségesek, amelyek a gazdaságkutatás területéről erednek.

A másik szempont, amit e vonatkozásban megemlíteni akartam, hogy a gazdasági fejlődés irányvonalai többnyire nagyobb államokban bontakoznak ki előbb, és a mai, a társadalmi és gazdasági élet számos terén átmeneti formákat felmutató állapotban csak nagyobb államok rendelkeznek azzal az anyagi erővel, hogy sikertelen kísérletek árát a nemzettest egészének veszélyeztetése nélkül meg tudják fizetni. Gondolok itt például a munkaidő csökkentésének kísérletére, amely most külföldön, különösen Amerikában és Franciaországban, nagymértékben folyik, és ahol felmerül a kérdés, vajon a termelési költségekre való hatás milyen formában fog megnyilvánulni, és mily következményekkel fog járni a gazdasági apparátus produktivitása terén. Vagy gondoljunk a mesterséges nyersanyagok előállításának kísérleteire, amely téren Németország és Olaszország vezetnek. E kísérletezések széles alapozású tudományos, technikai és pénzügyi apparátust igényelnek - mind olyan kellék, amely kis államokban nem található fel. Mind e fajta kísérletezéseknek az eredménye a jövő gazdasági fejlődés szempontjából döntő jelentőségű lehet, de a mi feladatunk, mint kis és szegény országé csak az lehet, hogy - egy-két kivételtől eltekintve, amikor speciális adottságok esetleg predesztinálnak ilyen, vagy amolyan gazdasági vagy technikai kísérletezés megejtésére - éber figyelemmel kísérjük a külföldet, eltanulva tőle, ami bevált és - amire különös súllyal szükséges rámutatni - ami szűkös viszonyaink között nálunk is reménnyel kecsegtet. De, ha a külföldi fejlődés figyelemmel kíséréséről és követéséről beszélünk, ismét nagy fenntartást kell tennem.

Tévtanok a közgazdasági életben

A magyar gazdasági helyzet orvoslására különösen egy- két évvel ezelőtt rengeteg receptet gyártottak. Ma ezek a konkrétabb kívánságokat is felölelő receptek kissé ritkábban jelentkeznek - ma a szervezkedési és osztozkodási receptek divatja járja. Ezek közül a receptek közül volt egy, amelyet egy gyökeresen eltérő helyzetben Nyugaton kitermelődött, és nálunk helyesen meg sem értett teóriától szűrtek le zsurnalisztikai konyhákon. Röviden e receptet e három szóban foglalhatók össze: „költekezésből fakad a jólét”. Gyermekkorunkban ugyan fordítva tanultuk: ti., hogy jólétből fakad a költekezés. Még régebben a porosz nagyságnak a megalapítója a mai haladott fülek számára tűrhetetlenül reakciós módon így fejezte ki programját: „Preussen muss sich grosswangen”. A gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy Poroszország akkoriban naggyá is lett. Azt azonban, hogy a költekezésből nálunk jólét fakadjon, csak nagyon rövid emlékezetű emberek állíthatják, mert sehogy sem látom azt a jólétet, amely az 1920-as évek felfokozott életmódjából eredt volna, sőt most fizetjük meg e bál bilétáját.

Időzzünk még kissé ennél a témánál. Az a bizonyos teória, amelyből a pesti bulváron a fenti szimpatikusan hangzó recept született, körülbelül úgy szólt, hogy egy közgazdaság akkor van egészséges egyensúlyhelyzetben, ha a nemzeti jövedelemnek az a része, amely elköltésre kerül, megfelel a termelt fogyasztási javak mennyiségének, az a része pedig, amely megtakaríttatik, megfelel a befektetési szükségletnek. Ennek a tételnek nem akarok a mélyére menni, egyszerűségében szinte atruizmusként hangzik. A lényege, hogy ha egy közgazdaság jövedelme túl nagy részét takarítja meg, amelyre befektetési kereslet nincsen, viszont túl kicsi részét konzumálja, úgy, hogy a termelt fogyasztási javak ellenében megfelelő kereslet nem mutatkozik, akkor - ami evidens - beáll és nem szűnik meg az áraknak az esése, és ennek következtében nem is támad új befektetési kereslet, sőt a meglévő termelési apparátus sem használódik ki, mert hiszen eső árak mellett rendesen veszteséges a termelés, és veszteséges termelésre senki sem szeret berendezkedni. Igen ám, csakhogy az ilyen diszproporcionalitás a gazdasági életben kell, hogy konkrét tünetekben jelentkezzék, amelyek legjellegzetesebbje a pénzbőség, a betétek szaporodása, a kamattételeknek szokatlan csökkenése. Ilyen helyzetben jogosultnak látszik egy olyan teória hirdetése, amely azt mondja, éljünk jobban, konzumáljunk, költsünk, hogy álljon meg az áresés, hogy meginduljon a vállalkozás, hogy munkához jusson a munkátlan, de teljesen téves egy ilyen tannak, pláne többen a leegyszerűsített formában való hirdetése egy leszegényedett közgazdaságban, ahol a tőkegyűjtés jeleivel csak igen kis mértékben találkozunk. Tőke csak úgy keletkezhetik, hogyha a nemzeti termelés eredménye, a nemzeti „szociálproduktum” nem kerül teljesen elfogyasztásra, hanem bizonyos része a jövőre tartalékoltatik, vagyis megtakaríttatik. Tőkegyűjtés csak többtermelésből és kevesebb fogyasztásból származhatik. Egy országban, ahol a nemzeti jövedelem olyan csekély, mint a miénkben, és ahol annak a szaporítása kimondhatatlan nehézségekbe ütközik, és ahol tőke, tőke és ismét csak tőke hiányzik, egy országban, amelynek a lakossága sajnos, úgyis hajlamos a viszonyain felül való költekezésre, ilyen teóriát hirdetni, amelynek megfogadása csak abban az egy, gyakorlatilag szinte kizártnak tekinthető esetben vezethet némi eredményre, ha a fogyasztásnak a tanács megfogadása következtében beállott növekedése valamely csoda folytán a termelésnek a fogyasztás növekedését meghaladó emelkedését idézné elő, véleményem szerint nehezen egyeztethető össze azzal az elemi felelősséggel, amellyel minden ember, aki a közvélemény előtt szót kér, nemzetének tartozik.

Tudás és tudatlanság

De térjünk át a jobboldaliság és baloldaliság elválasztó kritériumának másodikára, a társadalom tagoltságára, a társadalom horizontális rétegei közötti egyensúly kérdésére. Arra már előbb rámutattam, hogy a jogászságra eminens szerep vár Magyarországon azoknak az általános feladatoknak ellátásában, amelyek az elitre hárulnak. Erről nem is akarok többet beszélni. Inkább ahhoz a másik gondolathoz akarok hozzákapcsolódni, amely szerint ez az egyensúly olyképpen valósítható meg legjobban, ha a jogok és a kötelességek arányba hozatnak, ha az egyes rétegeket nem merev falak választják el egymástól, hanem azok természetes fajsúlyúk szerint helyezkednek el, mint a különböző fajsúlyú folyadékok, ha az egyes rétegek közötti érintkezés, az egyik rétegből a másik rétegbe való átjárás szabadabbá tétetik, ha megkönnyítjük a hivatottak emelkedését, és nem zárjuk el az érdemetlenek sajnálatos visszaesését. Mit kell tenni a jogászságnak, mily kötelességeknek kell megfelelnie, hogy megérdemelten tölthesse be az elit körében őt megillető helyet?

Az első kötelesség a tudás és a tudás terjesztésének kötelessége. Előbb már beszéltem egyes tévedésekről, de a hasonló téves felfogásoknak egész légióját lehet felsorakoztatni. Pályám legsajátosabb domíniumában, a pénznek a terén látunk ilyen tévedéseket. A pénzszaporítás, mint arkánum, az aranyfedezeti alapnak - minden hibája és hiányossága mellett - mint valami sötét rabságban tartónak az odaállítása, tipikus fogásai a tudatlan, vagy ami még ennél is rosszabb, a félművelt agitációnak. Hogy a pénznek az értékét funkcionális szerepe adja meg, hogy az arany ennek a belső szerepnek ellátásában ma már csak kisegítő eszköz, mintegy horgony, és hogy az aranynak a tulajdonképpeni szerepe a nemzetközi fizetések lebonyolításánál és a pénzértékek nemzetközi kiegyensúlyozásában nyilvánul meg, ezt ezek a pénztani agitátorok mind nem tudják.

Egy másik, nem annyira tévedése, mint inkább hibája a reformátoroknak, hogy folyton osztozkodnak, javaslataik jóformán kizárólag a jövedelem és vagyonmegosztás körül mozognak. Igaz, a szegénység az igazságra fokozott érzékenységgel reagál, és a társadalmi béke és együttélés szempontjából a nemzeti jövedelem- és vagyonmegosztás problémái szintén elsőrendű jelentőségűek, de az alapvető baj mégiscsak az nálunk, hogy csekély a nemzeti jövedelmünk. Azt hiszem, közelebb jutnánk problémáink és egymás megértéséhez, ha azok, akik gazdasági, sőt azok is, akik szociális kérdésekkel foglalkoznak, a nemzeti jövedelem szaporításának fontosságára nagyobb súlyt helyeznének. És itt nagyon ajánlom ismét a megértés megkönnyítésére, hogy javakban gondolkozzunk. A pénzben, a pénzegységekben való gondolkozás sokszor félrevezet. És talán a javakban való gondolkozásnak az az előnye is megvolna, hogy a pénzszaporításról, mint gyógymódról kevesebb szó esnék. Íme, mennyi tévedés, mennyi féligazság homályosítja el a tisztánlátást! De hát azért ül most az egyetem padján kiváló professzorok vezetése alatt úgy itt a jogi karon, mint a műegyetem közgazdasági fakultásán a nyílteszű fiatalságnak egész serege, hogy az igazságot megtanulja, terjessze, és elejét vegye annak, hogy félművelt kuruzslók a tömegembert félrevezessék. Gazdasági műveltséget terjeszteni, a közvéleményt bizonyos alapigazságokról felvilágosítani, ez a jogászságnak, és vele karöltve a közgazdasági fakultás ifjúságának egyik legszebb jövő feladata. Nincs az a kormányzat, bármely tehetséges legyen is, amely egy félrevezetett, hamis jelszavakkal dobálódzó, de tudatlanságban szenvedő közvéleménnyel szemben jó gazdasági és pénzügyi politikát tudjon csinálni. Nem hiszem, hogy tévednék, amikor az Angol Birodalom nagyságának a kialakulásában ennek a széleskörű gazdasági műveltségen alapuló, generációk alatt kifejlődött érzéknek, „common-sense”-nek elsőrendű szerepet tulajdonítok.

Ismerjük meg a falu népét!

Egy másik feladat, amely a helyes társadalmi tagozódás terén a jogászságra vár, szintén az „elit” általános feladatai közé tartozik: felkeresni és megismerni a népet, különösen a falusi földművelőt. A helyes társadalmi tagozódás egy ideálisan tagolt piramishoz hasonló, de ez a piramis csak úgy állhat meg, hogyha a fundamentuma egészséges és szilárd. Az elitnek bele kell nyugodni ezekbe a rétegekbe, hogy megtalálja azokat az őserőktől duzzadó egyedeket, akik tehetségük és jellemük révén megkövetelhetik, hogy a vezető rétegek sorába emelkedjenek, és megnyissa előttük a chance-ot, hogy kiverekedhessék maguknak azt a pozíciót, amely megilleti őket. De bele kell nyúlni a népbe azért is, mert a falu kezd elidegenedni az intelligenciától. Ki kell menni a faluba a mai fiatal intelligenciának! A jegyzői kar, a pénzügyi adminisztrációnak az alsó tagozatai, amelyeket alkalmas időben talán le lehet nyújtani a faluig, a valódi, az önsegély szellemében fogant szövetkezetek alapítása, vezetése, ellenőrzése megannyi munkateret nyújtanak a jogi képzettségű ifjúságnak. De nemcsak munkateret adhatnak neki, hanem biztosíthatják számára a falusi lakosság megbecsülését és szeretetét, és ezzel a nemzet egészének az együvé tartozás érzését.

A gyengének a jog hatalmas fegyvere

A test és lélek kettősségének érvényesítése a társadalom felépítésében: ez volt a jobboldaliság harmadik kritériuma. A család, a társadalomnak a sejtje, a vérség kötelékeinek örök képviselője ma jobban megerősítésre szorul, mint valaha. A történelemnek egyik százada sem ütött akkora rést a család szent várán, mint a XIX század. Ennek a várnak a falai már annyira át- és át vannak lyuggatva, hogy sürgős kitatarozásra szorulnak. Kényes munka, rengeteg tapintatot igényel, mert úgy kell megoldani, hogy a nemzeti lélek egységén csorba ne essék. De amennyire megerősítésre szorul a család együttélése, annyira el kell kerülni gazdasági vonatkozásban a túlzásokat. A jobboldaliságnak egy nagy, lényegéből folyó veszéllyel kell állandóan küzdenie, a megmerevedés veszélyével. Az örökösödési jog területén, úgy érzem, folytatni kell azokat a lépéseket, amelyek a vagyoni megmerevedés veszélyét hivatottak csökkenteni. Ma, amikor a család - a kisbirtok körén kívül, amelyre épp ezért a következők nem állanak - mint gazdasági munkaközösség egyre jobban háttérbe szorul, amikor a magasabb fokú közületek a termelés irányításában és feltételeinek megteremtésében egyre nagyobb feladatokat vállalnak, szóval amikor az egyéni vagyonosodáson a közösség munkájának eredménye is benne fekszik, a családdal szemben a közösségnek is van joga arányos részre, vagy legalábbis a termelés eszközeinek szabadabban hozzáférhetővé tételére. És ha a vérségi kötelékek létráján tovább haladva a fajhoz és annak átszellemüléséhez, a nemzethez jutunk: hol lehet a magyar jogászságnak szebb, hálásabb szerepe, mint a nemzetiségi jogoknak, a kisebbségi jogoknak ápolása, védése és azoknak a jogsérelmeknek a világ közvéleményében tudatosítása, melyeket lépten-nyomon szenvednek el véreink? A gyengének a jog hatalmas fegyvere; a kis magyarságot védenünk kell a nemzetközi jog fegyvertárából vett érvekkel. De ennek előfeltétele, hogy élni tudjunk a fegyverekkel - önálló és önállóságára tartó kis nemzet nem rendelkezhetik elég, a nemzetközi jogban otthonos koponyával.

Végéhez értem a jobboldaliság kritériumainak: a lélek posztulátumaihoz a társadalomban. Nincs társadalmi egyen- súly, ha a társadalom nem igazodik az igazi értékek négyes csillagzata: az igaz, a jó, a szép és a szent után. És ez az igazodás kötelező a jogra is, mert a jognak nincsen öncélja, nincs öntörvénye, mint ahogy egy társadalmi institúciónak sincs.

Mi következik ebből a jogászra? A jogász ne képzelje magát különbnek bármely más társadalmi rétegénél, foglalkozásnál, ne kerüljön el kasztként. Ha igaz, amit előbb mondtam a jogász átfogó képzettségéről, egyetemességre törő ismereteiről és nem csupán bók, akkor azt kell mondanom, hogy talán egy foglalkozási ágnak sem szabad oly kevéssé megengedni magának az „Odi profanum vulgus et arceo” [Gyűlölöm az elvetemült népet, és távol tartom magamat tőle - Horatius] luxusát, mint a jogásznak. Hisz értéke, becse éppen abban áll, hogy behatol a legkülönbözőbb életviszonyokba! A jogász ne feledje el, hogy ennek az Alma Maternek, melyet ma - rég kiröpült neveltje vendégként hódolattal köszöntök -, vannak más fakultásai. Töltekezzék a jogász annak a humanitásnak, annak az irgalmas megértésnek, segíteni vágyásnak, karitásznak szellemével, melynek hajtóereje az orvostudományt mai fokára emelte, üljön le a filozófus lábához, aki a jót, az igazat és a szépet kutatja, tárja elé, és boruljon le, gőgjét levetve a szentség temploma előtt, melyhez a teológia vezeti el.

És most a gazdasági szférába vetett „különös”, közgazdasági pályán működőtől talán szokatlan tekintettel, zárom fejtegetéseimet. Üres és céltalan az élet, ha nincs más társadalmi ideál, mint a „Jólét”, de ezt a jólétet az a társadalom fogja legkönnyebben megközelíteni, mely nem mereszti szemét megbűvölten az anyagiasság bálványára, hanem magasabbra, az örök értékek egébe néz.

*

In Imrédy Béla: Múlt és jövő határán. Beszédek a magyar élet nagy kérdéseiből. A Nemzeti Egység Pártja kiadása, Budapest, 1938, 123-145.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés