Sokat és sokszor tudtam vívódni azon a kérdésességen, vajon érdemes-e küzdeni, törekedni, cselekvőségeket folytonos akarattal irányítani és kifejezni? Van-e értelme az okból okba erősödés keresésének, a logikus következetességnek, az ember építette életutaknak, az egy ember jövőbe kapaszkodó építgetéseinek? Az ember életét nem haladja-e túl az ő sorsszerűsége, mely cselekszik, intéz, sodor? Van-e szükség, hogy az életfönség helyett az ember akarjon cselekedni? Nem-e mindegy, ha rábízza a nagy sorsszerűségre magát? Hiszen majd lesz valahogy; sohse volt úgy, hogy sehogy se lett volna. A fájdalmak hegyeire jönnek az elsimulások völgyei, s az ember él és csúszik hegyről-völgyre, völgyről-hegyre, mert hát a föld forog, s az álló ember alatt is tovafordul, és az álló ember így mozdulatlanul is halad. Az idő mindenesetre halad fölötte, s van-e más haladás is, mint az idő telése?

Van-e értelme, hogy embereknek sokasága, bizonyos megszokottságokban és átöröklésekben való tömörültsége, mint amilyen például a fajok és nemzetek alakulata is - van-e értelme, hogy egy-egy ilyen alakulat öntudatokat formáljon, célokat hasogasson maga elé? Van-e értelme, hogy cselekvőségeket vállaljon, a világ életébe alakítólag akarjon belenyúlni? Hiszen az egy ember felett uralkodó sors ott uralkodik, ott vezet, ott cselekszik az emberközületek fölött is, és így a nemzetek útját és életét is eligazítja legbölcsebben és legjobban.

Íme, már metafizikai magaslatokba emelkedik a vívódás. De egy bizonyos, hogy ottan is a feleletet keresi, és kielégítetlen, ha feleletet nem találhat. És lám, maga ez a kielégítetlenség is felelet. Sőt a vívódás maga is felelet. A sorsszerűségek hivése mély átérzés és magas áttekintés a világ élete fölött; az emberiséget összefoglaló nagy életnek és a benne levő nagy értelemnek az önkénytelen megvallása. Önkénytelen lelki megmozdulás minden vívódás is és minden kielégítetlenség, hogy abba a nagy összefoglaló életbe belekapcsolódni tudjon. Keresése az életutnak, mely keresésnek legkisebb visszahatás is ösztönszerűségeket ébreszt. S az ösztönszerűségek sorozat is már irány, s ez irányok megmarkolása már akarat, és az akaratok folytonos tömörülése ragadva ragad a cselekvésekbe.

Végeredményben látnunk kell, hogy még a fátumhívőnek sem lehet elsüppednie a tétlenségbe, sőt éppen a fátumért való vívódások mind részeivé lesznek magának a fátumnak. A metafizikai magaslat úgy épül az emberek sorsakarásából; nem egy emberéből ugyan, de minden emberéből. Szűk látás ugyan, ha egy emberre, akár egy csoportra, akár egy-egy nemzedékre is ráterhelik valaminek az okozását, vagy vezéri jelentőséget tulajdonítanak valakinek - ez mind szűk látás. Mert a történések és azokban a fordulatok mind az emberiség összességének, sőt ez összesség és a természet egyéb jelenségei összehatásának a termékei. A vezérek vagy vezető csoportok, illetve nemzedékek mind nem okok, hanem csak kifejeződések, megnyilvánulások a nagy világmindenségből; a nagy elemi erők esetlegességének a megvillanásai, melyek ma vannak, s holnap már beleforgatódnak új eszményekbe, melyek ismét új vezetőket mutatnak. Ez mind így van, és mégis a legcsöppnyibb ember akarata is belefoly abba a nagy elemi erőbe, sőt éppen minden ilyen csöppnyiségnek az összegeződése, az adja együtt a történések hajtóerejét. A nagy egyéni akaratok is mind ebből az összegeződésből lesznek, sőt csakis ez összegeződések átlagosításai szerint tudnak mindig kifejeződni. Mi csak a záport, a vihart, a sötét felhőket látjuk és érezzük, de ha utána gondolunk akkor ezekben a hatalmas elemi kitörésekben bennelevőnek kell tudnunk azt az elenyésző vízpárát is, mely egy virágpárából vagy egy csöndes haldokló utolsó leheletéből szállott a levegőbe.

Ilyen utánagondolások nyilvánvalóvá teszik, hogy igenis van értelme még a legelenyészőbb egyén küzdeni-vágyásának, van értelme a legkisebb akaratnak is, és minden cselekvésnek. Úgy is van értelme, hogy tulajdonképpen környezetbeli és helyzetbeli visszahatás minden megmozdulás; a környezet és helyzet pedig a múltnak jelenné formálódása; tehát a jelen tényezői bármit akarnak és cselekednek, abban a múlt megnövésének az idegei dolgoznak. De úgy is van értelme minden lelki és testi megmozdulásnak, hogy a jelen helyzetekből tapadásokat visz magával az egyetemes, nagy, világmindenségi életbe, s ott új hatások anyagává érik, melyből a jövő visszahatásai fognak megszületni. A jelen idők bármilyen akaratában és cselekedetében tehát a jövő alakulásának az idegei is benne dolgoznak. Ez az időnek a szervessége, a múlt-jelen-jövő együtthatása és egymástól függése. Ennek a nagy szervességnek az értelme benne van még az érthetetlen, még a káros kilengésekben is, a destrukcióban éppen úgy, mint a legutópiásabb alkotó akaratokban. És ez az értelem van benne még az egyén ösztönszerű megmozdulásaiban is, annál inkább az öntudatos akarásokban és cselekvésekben, s még inkább az emberi közületek, a fajok és nemzetek törekvéseiben.

Az emberi csoportok minél átöröklöttebb összefüggésűek, annál inkább közvetítői és kifejezői az egész emberi életnek. A fajok és nemzetek is ilyenek. Az egyéni akaratokat és cselekvéseket már egy nagy összegzéssel összevonják, egymással kiegyenlítik, átlagosítják, s így folynak bele az emberiség szélesebb mérvű, magasabb rendű életébe. A faji és nemzeti csoportosulások tehát már közelebb állanak a sorshoz, szinte közvetlen alakítói annak a misztikus nagy törvénynek, mely a világon uralkodik. Annál nagyobb kötelessége egy nemzetnek úgy maga, mint az egész világsors iránt, hogy ebből a közvetlen alakításból ki ne vonja magát. Ösztönszerűségeit engedje lendületbe, engedje öntudattá válásba, engedje elhatározottságokba, ragadódjék így cselekvésekbe. Hasson így a világ minden más nemzetének keresztező, kiegyenlítő, átlagosító megnyilvánulásaiban maga is újabb összefonott erőként, újabb élő hatásként. Hiszen ha sajgóan félreáll, és ki akarja is vonni magát a világ életéből, azért csak ott ütődik-verődik abban az életben, s kétszeresen fáj minden ütődése és verődése, akárhogyan is igyekszik elfásulni. Mert passzívsága, szenvedőlegessége, tűrésben fetrengése maga az öntudatlanság, mely legföljebb lázas víziókkal és oktalan rémüldözésekkel lát, dugdossa magát a képzelt bajok elől, s nem mérkőzik meg az igazi bajokkal. Tehát nem is edződik meg semmi fordulatra. Ezzel szemben az öntudatosság, ez bátor belenézés a sorsszerűségekbe, és ezekre való rákészülődés. Az így kiformálódó cselekvés pedig beleszokás a sorsszerűségbe, részvétel annak alakításában, átmelegedés a nagy élet iránt, és szeretése a fejlődéseknek.  

*

A magyarságnak van egy nagy sorsszerűsége: a békeszerződés. Ez a világtény a magyarság ezeréves államát ötfelé darabolta, s ennek a földarabolásnak a révén Románia is gyarapodott az erdélyi, bánáti és egyéb csatoltságbeli részekkel, s ezekben a részekben közel két millió magyarral. Az így elcsatolt magyarság a megszállás ideje alatt nem vett részt a maga sorsszerűsége politikai kialakításában: a békeszerződés megformálódása alatt Románia államhatárbeli megnövekedéséhez belső elismeréssel nem járult hozzá. Passzivitásban volt Románia államalakulása iránt. Azonban ez a passzivitás mégis kifejezett valami akaratnyilvánítást, tehát a viszonyokhoz képest cselekvőségként hatott. És annyit legalább elérhetett, hogy a magyar népiség kérdésére fel is hívta, ki is hívta a figyelmet. A békekonferencia valamelyes módon honorálta is ezt a figyelmeztetést, mikor a népkisebbségi rendszer megalkotására rendelkezéseket szabott, s mikor a volt állami területek gazdasági egybefüggésére is irányelveket írt elő. Bizonyos, hogy az erdélyi és egyéb csatoltságok magyarságának politikai passzivitása a magyar békedelegáció visszaszerző törekvéseire erősítő hatással volt, s e törekvések és a békekonferencia előzetes elhatározásai meg is birkóztak egymással, s ebből a birkózásból alakult ki a békeszerződés némely enyhítése, különösen a békeszerződés kísérő levelének az az ígérete, hogy a népiségek elrendezésében igazságos kiegyenlítések fognak történni. Az a megállapítás is súlyos ebben a kísérő levélben, hogy a nyelvhatárok és államhatárok egybeesése Közép-Európában keresztül nem vihető. Ez a megállapítás mintegy nyitva hagyja a népek közvéleménye számára azt a kérdést, hogy keresse az el nem érhető két határbeli különbségek megnyugtatását. 

Már most a világ ilyen megnyilatkozása mit jelent? Jogi döntést Románia új államhatárai javára, s a döntéssel egyerejű kötelezést a népkisebbségeknek, köztük az elcsatolt magyarságnak az elismerésére, történelmi fejlettségének megfelelő megbecsülésére, s a törzsmagyarsággal való gazdasági és kulturális egybefüggésénel az épen hagyására. Ezt egyszer a békeszerződés minden fájdalmasságából és minden rosszaságából fel kell ismernünk olyan jónak, amiből a népek egyetértése és testvéri belátása nagy fejlesztéseket tudhat kialakítani.

Mert élénk tudattal kell felismernünk, hogy egy másik nagy sorsszerűség is lebeg, de ez már az egész emberiség élete fölött. Az egész emberiség sorsszerűsége: a népek mind mélyebb és mind szélesebb rétegének az érvényesülése, az úgynevezett demokrácia. Ennek a fejlődése visszafordíthatatlan. Nem most a világháború és az utána következő tömegviharzás hozta ezt a visszafordíthatatlanságot, csak ezek a kirobbanások és felszaggatódások is az útjelzői ennek a haladásnak. Minden történelmi mozdulat és minden kor az emberiség egy-egy elnyomott rétegének hozott bizonyos viszonyokban szabadságot, egy-egy elmaradottságot emelt ki a háttérből, és lendített előbbre. Mind a tömegek nagy tartalékából léptetett elő új népanyagot, s ezzel új tényezőt az öntudatos alkotásokra. A régi korok elszigeteltségeit és elzárkózottságait széttörte a népvándorlás, a rómaiak rabszolgatartó kapitalizmusát feloldotta a kereszténység kegyessége, a belőle kifejlődött középkori rendi arisztokratizmus is már jóval nagyobb réteget hozott hatalmi helyzetbe, mint amennyit a római polgárság kiváltságai felemelhettek. Ebben a középkori szélesebb rétegű kiválásban is nyomban kifejlődik a városi polgárság párhuzamos haladása, megalakul a harmadik rend, és új társadalmi, meg gazdasági kiszélesedéseket és elmélyüléseket tud kivívni. A polgári szabadság korszakában nyomban feltűnik a negyedik rend szabadságvágyó szervezkedése, s most napjainkban éppen ennek az érvényesülése van soron. De a munkásság mellett sok elfeledett földnépe, sok ismeretlenné közömbösített népmillió, a lenézett, és áruként vagy géptöltelékként vagy egyéb hatalmi felhasználásban kezelt színes fajok sokasága mind megmozdul, mind szabadságokért küzd, és helyet követel a népek sorsa intézésében. Valami régóta felküldött akaratsóhajokat íme visszahoz a sors élettörvénye. És így látjuk a mai állapotokban szinte iskolapéldáját annak, hogy minden akarat visszatér és teljesül, vagy legalábbis teljesülésre van hivatva.

Így visszanézve a máról tegnapra és a közelmúlt vagy régmúlt tegnapelőttökre, tisztán láthatjuk, hogy (mindig az egész világot vévén egységnek) az újabb korok szélesebb néprétegeket öleltek bele a szabadságba a megelőző koroknál. Hogy tehát minden következő korszak demokratikusabb volt az előzőnél. És érezvén napjaink feszültségeit, szemünk előtt látván a néprétegek és új meg új tömegek öntudatosságának a kialakulásait, tisztában kell lennünk vele, hogy ezek nem egy-egy úgynevezett vezérnek a lázításai, hanem sorsszerű megnövekvések és kibontakozások. A jelen csak folytatja a múltat, s ha a múlt újabb és újabb népszélességeket vett föl a szabadságba, a jövő hatványozni fogja a szabadságok kiszélesedését. Ezt a demokráciát mondom én visszafordíthatatlannak.

Semmi esetre se jelenti azonban a demokrácia, hogy a néprétegek megfordított helyzetekbe kerülnek. Hogy aki tegnap fölül volt, az ma alákerül, s holnap még mélyebbre süpped. Nem. A vázolt demokratikus fejlődés az alsó rétegeknek felemelkedését jelenti, az addigi felső rétegek mellé való sorakozását, nem pedig megfordított leigázásokat. Az első konvulziók ugyan ilyen letiprásokat mutatnak, de a robbanások utáni egyensúlyhelyzet mindig az előbbi színvonalakra emeli vissza az ottan voltakat, csakhogy most már újabb elemekkel megsokasodottan. Átlag lesz, de mindig javult, mindig bővült, mindig nagyobbult, és így a jövő fejlődését nagyobb kiterjedéssel szolgáló átlag. Ezt a megsokasodást nézheti lekicsinyléssel a korábbi kiváltságosok csoportja, de meg nem tagadhatja, hogy a sokaság melléje emelkedett. Joga van annak a csoportnak ahhoz is, hogy maga új magaslatokat keressen, s ezzel új vágyódásokat és a tömegek új magasra töréseit idézze elő. Ennyi igazoltsága van az arisztokratizmusnak, ez az átmenetiség. Egyébként minden arisztokratizmus, de leginkább a szellemi arisztokratizmus nem egyéb, mint a demokratizmus leghatalmasabb emeltyűje és úttörője.

Mondtuk, hogy a magyarság fölötti aktuális sorsszerűség: a békeszerződés. Az imént való fejtegetésekben pedig az emberiség fölötti aktuális sorsszerűségre: a demokratizmusra kívántunk rámutatni. Világos, hogy ezek a sorsszerűségek találkozni fognak. Egy nemzet és egy világ egy időben való fejlődési meghatározói kell, hogy találkozzanak, ha csak maga az az illető egy nemzet el nem vonja magát a találkozó elől. Íme, ebben a „hacsak“-ban van a Romániához csatolt magyarság jövője is, ebben van az életfordulója, hogy alkalmazza-e vagy se a „hacsak“-ot. Akar-e találkozni a világ demokratizmusával, bele akarja-e kapcsolni a maga fejlődését a világ sorsszerűségébe, vagy rábízza másra, rábízza talán magára a vak véletlenre? E kérdésességben van az elszakadt magyarság politikai cselekvőségének a gyökere. 

Talán mondhatnánk azt az ellenvetést, hogy a törzsmagyarságnak, a megmaradt Magyarországnak kell megtennie a világgal ezt a találkozót. Így állt a helyzet csakugyan a békeszerződés magyar ratifikációjáig. Ha az elszakadt magyarság ez idő alatt is az új államkereteket a maga egyénisége kifejezésére felhasználta volna, ezzel idő előtti elismeréseket fejezett volna ki, s így gyöngítette volna a törzsmagyarság helyzetét ez elszakadtak visszakívánásában. Amióta azonban a világ döntött, és ezt a döntést a törzsmagyarság is törvényei közé iktatta, azóta az elszakadt magyarság jogilag is új államhelyzetet kapott, és ebben a maga egyénisége kiformálódásáról kell gondoskodnia. A Romániához csatolt magyarság az új államhelyzetben nemzetközileg elismert külön nemzetté változott, melynek saját új állama irányában is közjogai vannak, s ezek védelmét a Népek Szövetsége előtt is igényelheti. De akár befelé, akár kifelé elsősorban saját magának kell az igényeit kiküzdenie, s a maga küzdő kifejezésére csak új államhelyzetén keresztül tudhat megnyilatkozni, nem pedig a korábbi állama útján. A ratifikációnak ezt a mélyen járó jelentőségét föl kell ismernünk, és aszerint kell cselekednünk. A magyarságnak többféle államba osztottsága fölött is az ő faji és hagyománybeli eszmei közösségei mind-mind megmaradhatnak, arról egymás iránti szeretettel kell is gondoskodnunk, és ennek a szellemi régiókba tartozó közösségnek a megértetését nekünk is új államunk légkörében el kell érnünk. Azonban ez mind nem politika, hanem valami államfölötti és emberiségi érzéseknek a magaslatába tartozik. Ellenben nemzetközi vonatkozású ugyan a gyakorlati politika sok problémája, s így egy nemzeti egyéniség új államhelyzetének és ez államhelyzetben való szabadságjogainak a kialakítása is, de végeredményben mégis az államkereteken belül való megoldásokat jelent. Ebben a megoldásban a szemben álló tényezők csakis az illető nemzetiség és maga az új állam, s csakis ezek vihetik ki ügyeiket a népek nagyobb közvéleménye elé. Úgy van ezzel a Romániához csatolt és ott önálló népegyéniséggé vált magyarság is; magának kell magát kiküzdenie. A megmaradt törzsmagyarságnak ebbe való beavatkozását új államunk a nemzetközi jogra hivatkozva is visszautasíthatná, s csak a mi helyzetünk demokratikus kialakulása kerülne késleltetésbe esetleg még nagyobb kockáztatás alá.

Még egy ellenvetést kaphatnánk a magyarság politikai cselekvőségére. Azt ti., hogy a világ demokráciájával az elszakadt magyarság úgy is találkozhatik, ha negációval fejezi ki magát. Ezzel valami komoly, bánatos és megrázó jogfenntartást tud a világnak odakiáltani. Csakhogy a világ népeinek szabadság felé haladása (vagyis a demokrácia) a negációkat, a tagadásokat használni nem tudja; az csak a tevőleges, határozott követelésekből tud új izmosságokat magába venni. A negációk az ő számára csak erőtlenségek, mert lényegükben csak panaszkodások. A jogfenntartások is, ha visszavonulással vannak aláhúzva, nem egyebek lemondásoknál, melyek üres szavak álarcával takarva csengenek, de az őszinte elszántság és küzdeni vágyás hiányzik belőlük. Az ilyen erőtlenségek a népek haladásvágyában számot nem tehetnek, s így ilyenekkel a magyarság nem is tudná tartalmassá és hatásossá tenni a maga találkozóját.

*

A békekonferencia békealkotásai és a világ demokratikus fejlődése mindenesetre szembe kerülnek egymással. Mert a békealkotásban csak a megindulás volt jó, csak abban csengett össze a népek szinte jajongó együttérzése. A népek önrendelkezési joga, a gazdasági elzárkózások megszüntetése, a földek és vizek szabadsága, az annexió és megtorlás nélküli béke: ezek voltak az alapgondolatok, amiben győző és legyőzött eleve megegyezett. Erre az alapra azonban olyan elfogult fölépítéseket raktak, melyek a legyőzött népeket időtlen időkig a nyomor alávetettségébe döntenék. Az ilyen alávetettség azonban a győztesnek is csak kárát jelentené, mert kifosztott és elnyomorított népektől a maga követeléseit meg nem kaphatja, sőt a békés összefüggés minden áldását ez az új rabszolgaság messzi távoztatja. Ez a kialakulás pedig nem a népek fejlődését hozná, hanem a kultúrnépek lealacsonyodását a bosszú talpa alá. Érezhető már a felismerés folyamata, hogy így nem haladhat a világ, s ilyen békealkotást irányává nem tehet. Európa közgazdasági lehetetlenségei oda érlelik a helyzetet, hogy a békealkotást őszintén vissza kell állítani a népek együttérzésével fogadott jó alapozásokra.

A világ minden népének ez az érdeke. A világból egy-egy területet nem lehet kiválogatni, hogy megfojtsák. Az a megfojtásra szánt terület összefüggött milliárd életszál révén és viszonyok sokszorosságai útján más népekkel. Egyiknek megfojtása a másik életerőinek az elhalását is okozná. Az idők szervességén kívül az egész világ népeinek is megvan a szervessége. Az emberiség egy pontjának az üszkösödése megmérgezi az egész emberiség vérkeringését. A világ demokráciája az életerő és az életösztön viharzásával fogja e kórosságokat magából kiküszöbölni. Ma gyűlölet éghet a népek között, de a gyűlöletben már ott lappang a tehetetlenség eleme, hisz talán éppen azért is van a gyűlölet, mert érzi a másra szorultságot; érzi akár fölülkerekedése, akár alulkerekedése ideiglenességében, hogy a maga mindent bíró ereje hiányzik, s hogy ennek az erőnek akár az anyagi, akár a szellemi része ott van a letiprottnál vagy a felülkerekedettnél. Ezt érzik a népek, mikor egymáson hemperegnek. És a gyűlölet első dühe azzal a káprázattal ragadja el, hogy meg tudja szerezni a másét, ha a másikat kiirtja. Aztán éreznie kell minden irtó mozdulata után, hogy üresebbek lettek a viszonyok körülötte, hogy szétszakított olyan összefüggéseket, miket maga nem tud pótolni. Jön a felocsúdás, jön a kapkodás az összefüggések után. Ma talán éppen itt tartunk. A gyűlölet reflexmozdulatait már mind jobban túlrezgik a kapkodás reflexmozdulatai. És ezekből az ösztönszerűségekből irány lesz, az irányból belátás, a belátásból akarat, s az akaratból a népek mind szélesebb rétegének szabad egybefolyása. A szabad egybefolyásból lesz a jó, az igazi béke, mely a népek legszélsőbb rétegeinek a megpróbáltatott és így megtisztult lelkéből fakad, s amilyen széles méretű volt a világháború, olyan széles méretűségű népi meggyőződések lesznek a béke fenntartói. A népek meggyőződésének ez a széles méretűsége, ez lesz a világ új demokráciájának a térfoglalása.

Nyilvánvaló, hogy ez a fejlődés a béke jó alapgondolatainak torz kiépítéseit, a kiépítésbe merevített elfogultságokat el fogja tüntetni. Az ideiglenes eltiprásokat az egymás melletti szabadságok egyensúlyhelyzetével fogja felváltani. Ez lesz a békealkotások és a világdemokrácia szembekerüléséből, hogy az erkölcsi erők az erőszakolásokon túl fognak nőni, és egy kiegyenlítő magasabb színvonalat adnak az emberiségnek.

A békealkotások komplexumába beletartozik a magyar békeszerződés is. A Romániához szakadt magyarságot pedig anyagi és szellemi érdekeinek legmélyéig érinti, hogy vajon e békeszerződés gyakorlati kivitele milyenné fogja tenni az új államban való helyzetét. Ez a magyarság még vérzik az elszakítás miatt, és éreznie kell, hogy ez a világtény a törzsmagyarság élethelyzetét is végzetesen gúzsba kötötte. Egészen természetes tehát, hogy az elszakadt magyarságnak is akarnia kell az ilyen rossz hatású békének a megjavulását. Akarnia kell maga iránt való kötelességből is, de az új államhelyzete iránti tekintetből is, hogy se maga, se környező államhelyzete ki ne maradjon a világ demokráciájának széles méretű megnyugvásaiból. Joga is van hozzá részint a békeszerződés némely rendelkezései alapján, részint a népkisebbségi egyezmény elveinél fogva, részint a békeszerződés kísérő levelének ígéretei folytán, hogy a népek önrendelkezési jogának, a népek szabad összefüggésének és a megtorlás nélküli békeállapotnak az eljövetelét követelje. Ezek a szép és jó alapelvek a békeszerződés felépítéséből hiányoznak, csak elvi alapokként vannak meg, tehát érvényesülésüket a békeszerződés gyakorlati kivitelének nemes és emelkedett felfogása tudná biztosítani.

Ezt a felfogást a népek lelkének békés egymásra hatása tudja elhozni. A népek lelkének önként való meggyőződéseiből kell, hogy kiviruljon minden nép számára fájdalmainak a megvigasztalása, elszakítottságának a kiegyenlítése, új helyzeteinek a régi összefüggésekkel való kiegyeztetése.

Nekünk a világdemokrácia eljövetelére kell készülnünk. Azt a néplelkek közös fölemelkedésében kibontakozónak kell hinnünk. Ehhez a fölemelkedéshez a magunk meggyőző erejét, lelki fölrázásait, bölcs belátások ébresztésére ható tudásunkat kell használnunk. Oda kell állítanunk népi önérzetünk tiszta homlokát és őszinte, nyílt egyenességét, s ezzel ráhatunk minden tényezőre, hogy önként és jó megegyezéssel javítsuk ki a békeszerződés rossz fölépítését. Így kapcsoljuk bele az elszakadt magyarság jövendőjét a világdemokrácia fölemelő biztonságaiba.

És ezért kell a magyarságnak a politikai cselekvőség eszközét is a maga minél teljesebb kifejezésére igénybe vennie. A politikai cselekvőség rendszerében alapgondolat is, irányeszme is az lehet, hogy a békeszerződést a gyakorlati kivitelen keresztül, s a népek együttérzésének fölkeltése révén meg kell javítani a szeretet, a megbocsátás és a szabadságok tartalmával.

*

Egyes gyakorlati részletekre immár csak vázlatosan mutatok reá, mert az alapgondolat kifejezése után az egyes gondolati kialakulások a helyzetektől függnek. Első dolognak tartom, hogy a magyarság központi városa, Kolozsvár kezdeményezze a „Magyar Nemzeti Szövetség” megalakulását. A szövetség a magyarság politikai testülete lesz arra a célra, hogy a magyar nemzeti kisebbség általa az államélet minden vonatkozásában felvegye a politikai cselekvőséget. Adminisztrálja a magyar nemzeti kisebbség életigényeit úgy a parlamenten kívül, mint a parlamenten belül, és nemzetközi vonatkozásokban is. Erre a célra állandó központi irodát tart fönn, igazgatóságot és igazgató választmányt rendel, vidéki igazgatóságokat szervez, s legfőbb fokon közgyűléssel és nagy választmánnyal kormányozza magát. A M. N. Sz. kolozsvári kezdeményezése az itteni minden rendű és rangú magyar lakosság ad hoc képviselete útján akként történik, hogy ez a képviselet előkészítő bizottságot alkot, ez a bizottság a vidéki csatlakozásokat összehozza, a nemzeti szövetség működési szabályzatát, illetve működése alapeszméit kormányelismerés végett a hatóságoknál előterjeszti, az elismerés alapján a vidéki képviseleteket a szövetség végleges szervezetének megalkotására egybehívja.

Az ilyen megalakulásig is az előkészítő bizottság bizonyos átmeneti feladatok megoldását igyekszik elérni. Ilyen átmeneti feladatok: a magyar békeszerződésből folyó elszámolások (likvidációk), a magyar tisztviselők ügyének a rendezése, a pénzbeváltásból folyó károsodások kiegyenlítése, a hadikölcsön kötvények és a be nem váltott koronák ügyének jóvátételi bizottság elé terjesztése. Hasonló átmeneti kérdések még bizonyára akadnak, amik az államhelyzet változása folytán leginkább a magyarságot terhelik, s mind külső elintézésre szorulnak. Külső és belső elintézés kölcsönössége szükséges a kiutasítottak és erdélyi otthonukból kinn rekedtek hazahozatala érdekében. Ezzel Magyarország is súlyos társadalmi teher alól szabadul meg, de Románia új területein is több nyugalom lesz, és az otthonlét érzésének termékenyítő ereje fog hálásan nekilendülni. És van még egy gyors megoldani való, ami már tisztán belső elintézésre szorul: ez a csatolt területek magyar vasutasainak és postásainak a lelki kielégítése, életbiztonságának a visszaadása. Ennek a kérdésnek a megoldása egymaga képes lesz a szállítási rossz viszonyok elhatározó megjavulásának az előidézésére. A szállítási viszonyok helyrehozatalától pedig sok minden függ, talán az egész társadalmi béke.

Ezek mind az átmenetépítés sürgősségeibe tartoznak. Mindezekkel párhuzamosan sürgős persze magának a nemzeti szövetségnek a kiépítése. Mert sürgősek a magyarság egyházi és iskolai, valamint közgazdasági álláspontjainak és kívánalmainak a kifejezései is, ezeket pedig politikai hatóerővel már az összes magyarság képviseletének kell kiejtenie. Az iskolák kérdésében különösen fontos a fenntartói jogok rendezése, mégpedig úgy, hogy az iskolák a magyarság előszeretete szerinti fenntartóknál legyenek. A közgazdasági kérdésekben pedig különösen fontos, hogy először is a földreform ügyét oldják meg a magyarság elbirtoktalanításának a célzata nélkül; másodszor pedig az új területeknek a régi területekkel szemben való elpénztelenítése és forgalmi életének ilyen módon való megbénítása érjen véget. - A szövetség megalakulásakor előtérbe lép a székely kérdés is; leginkább azért, mert a székelyek számára a népkisebbségi egyezmény külön egyházi és iskolai autonómiát biztosít. Másrészt a Székelyföldnek összefüggő nagyobb területisége és birtokviszonyainak különös egyszerűségei miatt jelentős külön érdekei is vannak. Mindezek gondozására legcélszerűbb a magyar nemzeti szövetségen belül külön székely ügyosztályt állítani. - Épp úgy külön gondozást igényel a munkáskérdés ügye. A magyar nemzeti szövetségnek részint a magyarság közgazdasági termelő ereje érdekében, részint a nemzeti és nemzetközi elvek egészséges összefüggésének a megteremtéséért meg kell tennie, hogy a munkássággal állandó és szerves kapcsolatot létesítsen. - Az államéletben való megnyugtató elhelyezkedés követeli, hogy a magyarság magát minden legkisebb helyen is összeírja, számba vegye, és más népiségekkel való arányait mintegy tisztázza. Ez a nemzeti kataszter megszerkesztésének az alapvetése. Ezzel kapcsolatban ismét az államéletbeli egymásmellettiség és ekként való megnyugtató elhelyezkedés szempontja követeli azt is, hogy a magyar nemzeti szövetség a többi népiségek, illetve nemzetek szervezeteivel is az összeköttetést megtalálja, és a barátságos együttműködést biztosítsa.

Az átmeneti teendők után ezek mind elsősorban való teendői lesznek a Magyar Nemzeti Szövetségnek. Tulajdonképpen ezek az ő stabilitási viszonyainak a megalapozásai.

Jönnek a mozgó, a működő viszonyainak a körvonalai. Ezek együttvéve magát a politikai cselekvőséget adják. Ez a cselekvőség részint parlamenten kívüli, részint parlamenten belüli. De a parlamenten kívüliség is jórészt abból folyik, hogy a magyarság parlamenti képviselete hiányzik. Ebbe a munkakörbe tartozik a magyarság sérelmeinek az orvosoltatása, továbbá a választójogi rendszer alkotásbeli és végrehajtásbeli hiányainak a helyrehozatala, különösen a választói jegyzéknek minden magyar egyén javára való kiigazítása. A parlamenten belüli működésre való előkészület ez, melyre feltétlenül el kell határoznia magát a magyarságnak, mert más népkisebbségekkel való politikai együttműködése csak így lehetséges, másrészt az új területek alkotmányozásának az ügyébe is csak így tud befolyást szerezni. Az elmondottak után különben sem szorul bővebb indokolásra, hogy a Magyar Nemzeti Szövetség éppen a parlamenti cselekvőség útján tud legmozgalmasabban érvényesülni, s úgy az állam politikai életére ráhatni, mint a világdemokrácia követelményeinek hangot adni.

A parlamenten belüli működés a Magyar Nemzeti Szövetséget összefüggésbe hozza a pártok kérdésével. Elismerem a jogosultságát és megokoltságát, hogy foglalkozási ágak és világnézetek irányában differenciálódó pártéletnek kell alakulnia. Azonban a magyarság pártjait nemzeti egyéniségük ügyének a kiküzdése együtt kell, hogy tartsa. Ennél fogva a pártéletet is alá kell rendelniük, vagy legalábbis összhangzásba kell hozniuk a Nemzeti Szövetség általános irányelveivel, s kifelé együttesen pártszövetségként kell megjelenniük. A pártok szintézisét sok minden közös eszmény meg fogja hozni; még a szocialista pártokkal való együttműködés lehetőségét is bizonyosnak látom. Annál inkább az olyan szabad polgári pártokkal való együttműködést, melyek nemcsak egy nemzet ügyét, hanem a nemzetek viszályainak a kiegyenlítése ügyét karolják fel, s minden elnyomottság ellen az emberi jogok nevével szállanak síkra. Az emberi jogok pártjának a kialakulását különben is közel levőnek tartom, s ettől a párttól a Magyar Nemzeti Szövetség bármely pártja se idegenkedhetik.

A szövetségnek még a maga körén kívül is szintézisekre kell törekednie az olyan értelmű világdemokráciáért, mely a korábbi fejlődési fokokat leroskadni nem engedi, hanem azoknak minél szélesebb kiterjesztését akarja. A szövetség előtt a békeszerződésnek népszabadságokkal való megjavítása lehet az eszmény, efelé kell hatnia úgy a maga népének minden önérzetes megnyilatkozásával, mint más népek hasonló önérzetének a felkeltésével. Az államalkotó külön nemzetek önkormányzati szabadsága, az ilyen önkormányzatoknak úgy területi mint testületi szervezése, ezek kölcsönös együttműködése, s így a nemzetek szövetségéből épült állam - ez a külön népiségek, a külön nyelvhatárok legtöbb kínosságát föltétlenül elenyészteti. A Magyar Nemzeti Szövetség ezen a fejlődésen keresztül maga előtt láthatja a Duna-menti államok gazdasági egységének is a távlatát, s ezen az egységen túl az Európai Egyesült Államok kialakulását is, szóval a világ népei békéjének a legfőbb alakulatát.

Az elszakadt magyarságnak minden új államban a maga fejlődését ebbe a világsodorba kell állítania. Elveszthette a régi hazáját, de nem veszthette el a nemzete jövendőjében való bizodalmat. Nemzete szeretetén keresztül meg kell szeretnie nemzettársait, s lelkének és munkakészségének minden erejével fel kell ébresztenie maga iránt is nemzettársainak a szeretetét. A politikai cselekvősége is ennek a fejlődésnek egyik, s talán a leghatásosabb eszköze. Nem nélkülözheti, mert nyelvet ad neki a némaságában, bátorságot az ő sötétségében, s védelmet a félreértettségében és sokszor megrugdaltságában. Ezek véget kell, hogy érjenek, s a magyarságnak új hazájában is meg kell találnia eszményeit, és minden népek együttes szabadságának a magasságában meg kell találnia régi hazájának is a testvériségét. Nincs vége semminek, hanem ezután kezdődik az emberiség életének a szebbik útja. Lépjünk rá bátor léptekkel.

... És ha csak tövisek várnának, ha kilátástalan küzdések ingoványaiba jutnánk? Azt is meg kell próbálnunk, hadd lehessen nyugodt lelkiismeretünk, hogy - mindent megpróbáltunk. A sors parancsol, mennünk kell előre.

*

In Kós Károly - Zágoni István - Paál Árpád: Kiáltó szó: A magyarság útja: A politikai aktivitás rendszere. Lapkiadó és Nyomdai Műintézet Rt., Cluj-Kolozsvár, 1921, 36-48.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés