Nehéz és fogas kérdés ez, mert nem lehet egy­könnyen meghúzni a különböztetést meghatározó alapvonalakat a népi és nem népi író között. Jókai, például, pompás népi tárgyú regényeket, elbeszéléseket írt, mégsem számítható népi írónak. Ugyanígy Mikszáth sem, pedig se szeri, se száma a népéletbe nyúló, azt tükröztető, nemcsak a külső megfigye­lés, de a belső átélés hitelességét ragyogtató munkáinak. De ő reá ugyan­úgy, mint Jókaira, azt lehet mondani, hogy végeredményben mindketten a vezető középosztály, Mikszáthot illető­leg a dzsentrivilág- és emberszemlélet képviselője.

Ezen a vonalon még Tömörkény Ist­ván népi írói mivolta is kétségessé vál­hat, mert ő ugyan igazán csak a kis­emberek, a szegedi tanyai települők, a kisparaszt, halász, kubikos, kétkézi munkás életsorsát festette a maguk apróbb-nagyobb gondjaival, tehát a ma­gyar népi világ mélységeibe ereszkedett le, s nem felülről, de alulról, vagy inkább belülről érezte át azok élményeit. És mindezt a rokonlelkiség, az azonosulás olyan művészi tökéletességével, ami tu­lajdonképpen csak vérség szerint is ma­gyar, azaz ízig-vérig magyar embertől és művésztől telhetne ki. És Tömör­kény István egy Stájerországból Ceg­lédre szakadt derék osztrák vasúti tiszt­viselőnek volt a gyermeke. Édesapját Steingasser Józsefnek, anyját akiugyancsak osztrák származású volt, Ströbl Máriának hívták. A magyar föld, a magyar környezet áthasonító ereje a legízesebb, legmagyarabb népi írók egyikévé formálta őt. Gárdonyi Gézát tudvalevőleg ugyanígy nem magyar jobbágy vagy polgári ősök bölcsőjébe nringatták, s a Göre Gábor-féle kisiklás­tól eltekintve, mégis mennyire magáévá tudta élni ő is a magyar paraszt lelki, erkölcsi világának legrejtettebb moz­gató erőit is. Igaz, hogy se ő, se Tömör­kény nem nyúltak olyan mélyre a népin yomorúság, a szociális elesettség sorskérdéseibe, mint Móricz Zsigmond, Kodolányi vagy Illyés Gyula. Ők a sze­génység, a kisember életének azt a má­sik oldalát is meglátták, ahová egy kis napfény is jut néha, s ezt a napfényt is észrevették.

Íme, mondják népi oldalról, ez az igazi azonosulás, az igazi lelki és szel­lemi asszimiláció ereje. De ha ez ilyen csodákra képes vadidegen származású emberekkel szemben, akkor egy törzsökösen magyar polgári származású író miért volna képtelen ugyanerre az azo­nosulásra? Az írói, a művészi fogékony­ságnak - ha igazán jelen van - nin­csenek határai. Egy magyar, vagy amerikai, vagy francia író az eszkimók életét, gondolkozásmódját, érzelmeit és erkölcseit, belső világát a megismerés, s a kifinomult átélési ösztön erejével épp oly híven visszaadhatja, mint egy tős­gyökeres eszkimó. És közben azon, amit ír, mégis megmaradhat, sőt minél nagyobb és igazibb művész, annál in­kább meg is érzik rajta a magyar, fran­cia vagy amerikai lelkiség is. Ha az azonosulásnak ez a képessége nincs nemzeti különbségekhez kötve, ugyan­úgy nem függ társadalmi különbségek­től sem. Tolsztoj, az orosz gróf az orosz muzsik életét, lelki világát az átélés ugyanolyan erejével rajzolta meg, mint a cári, udvari arisztokráciáét.

Nem férhet kétség hozzá, a népi író, vagy a népi származású író otthono­sabban érzi magát abban a világban, amelyből ő maga is származik, amely­nek életét nemcsak külső megfigyelés­ből, de a valóságos fizikai és sorsbeli együttélés benyomásaiból, hatásaiból meríti. Az öröklött hajlamokról nem is beszélve. A „kívülről“ jött író viszont a szemlélet, a megfigyelés elfogulatlanságát hozza ugyanezekkel az életjelen­ségekkel szemben, nem az érzelmi, de a művészi elfogulatlanság előnyét, népi társaival szemben.

Miben áll tehát az írói azonosulás lényege? Erre a felelet népi oldalról így hangzik: a művészi átélés mellett a test­véri rokonszenv, a sorsközösség, a közös vágyak, a közös célok átérzése, a közös gondokban, szenvedésekben, küzdelmek­ben való maradék nélküli osztozás, tehát a teljes szociális szolidaritás az, ami a népi írót azzá teszi, s a polgári írótól megkülönbözteti. Ha ugyanez a szoli­daritás a polgári írót és munkásságát is áthatja a nép iránt, akkor ő is népi író, ennek a szónak totális értelmében.

Nem reánk tartozik, hogy elmerül­jünk ennek a kérdésnek feszegetésébe. De talán nem sértjük meg a népi írókat, ha azt mondjuk, hogy a népből jött nagy tehetség előbb-utóbb szűknek kell, hogy érezze a maga számára, érdeklő­dése, fogékonysága, művészi ambíciója számára ugyanannak az életkörnek benyomásait, amelyben csak gyermek­- vagy ifjúkorát töltötte el, hogy aztán, akarja nem akarja, maga is a polgári vagy az úgynevezett polgári társadalom tagja lesz, annak életformáját éli, is­meretségei, baráti összeköttetései oda­fűzik, s ugyanakkor műveltsége is egyre jobban ennek a polgári, európai műveltségnek közös élményeiből növekszik, látóköre, érdeklődése ezen át tágul, hogy új benyomásokat, új szokásokat, új nézeteket szívjon föl, s új oldalról lássa ugyanazokat a dolgokat, stb. El­zárkózhatik ilyen esetben az elől, hogy mindezzel szemben, akár megértő, be­fogadó készséggel, akár ellenséges, el­utasító magatartással, mint ember é smint művész, egyaránt állást foglaljon? És árulást jelent népiségével szemben,ha igenlő feleletet ad ezekre, maga is felfedezi magában a polgárt, mint ugyanannak a népi egyéniségnek egy más fokozatát, más változatát, más megtestesítőjét?

De ha az irodalmi, művészi azonosu­lás népi mértékét, bizonyító jeleit könnyebb is megtalálni, ezek keresése a politika területén már sokkal ingová­nyosabb utakra vezet. Kodolányi János ezeket írja többek közt erről a kérdés­ről: „Ha lehetséges asszimiláció, ha pél­dák ezrei bizonyítják, hogy nem magyar eredetűek nyelvükben, gondolkozásuk­ban, érzéseikben, örömeikben hamisítat­lan, teljes magyarokká váltak, mennyi­vel inkább lehetséges, hogy a magyar­nak született középosztálybeli ember gondolkozásában, érzésvilágában, élet­szemléletében, életprogramjában népi tudjon lenni. Csak azonosítania kell magát népe sorsával, érdekeivel, szen­vedéseivel és örömeivel, csak ki kell nyitnia elhomályosult szemeit a magyar népi szemléletre. Vessük el osztályszem­léletünket, lépjünk ki osztályzárkózott­ságunkból, értsük meg, ami erő, érték van bennünk, az a népünké. Nem iro­dalmi kérdés ez csak, hanem társadalmi kérdés: hogyan érintkezzünk a néppel, hogyan vezetjük, hogyan rendeljük alá magunkat neki, hogyan szolgáljuk, hogyan tevékenykedünk. Politikai kér­dés, hogyan neveljük, magyar módra-e, vagy idegen módra. Hogyan adunk han­got kívánságainak, hogyan igazítjuk, miként tájékoztatjuk. Gazdasági kér­dés: hogyan vezetjük rá a gazdasági élet különböző ágaira: állattartásra,kertgazdálkodásra, stb. Nevelési kér­dés: milyen a tanterv, milyen módsze­rekkel bánunk a gyermekkel, hamisítat­lan magyar kultúrát adunk-e neki, megszerettetjük-e a fejlődő lélekkel nagy kultúrkincseinket, vagy szolga­mód majmoljuk-e a tőlünk merőben idegent? Öntudat kérdése: valljuk-e magunkat minden más nemzettel egyenértékűnek, vagy megalázkodva rebegjük, hogy mindent másoknak kö­szönhetünk, stb., stb.“

Veres Péter az azonosulást illetőleg egy helyen a következőket mondja: „A vezértehetség, aki a népi gondolatot képviseli, épp úgy születhetik grófok, polgárok, mint munkások és parasztok között. Az ilyen ember nem mellé áll a népnek, hanem azonosul vele testileg és lelkileg. Előbbi osztályénjét leveti, és új ember lesz belőle. Épp oly népi, mint a született népi vezértehetség. A népi élményvilágot nem könyvből tanulja, hanem átéli, a közösséggel való harcos összeforradásban. Eddig bizony, ha szétnézünk a nagyvilágban, a népi szár­mazású vezérek nem adtak többet a dolgozó osztályoknak, mint a polgári származású nagyemberek. Sok példa van rá, hogy a nép nagy fiai korlátlan hatalomvágyukban leigázzák és kiszol­gáltatják népüket, míg a nem népi szár­mazású nagyemberek az életüket szán­ják rá, hogy felszabadítsák“.

Ez mind helyes dolog, de még mindig nem tisztázza a népi azonosulás kérdé­sét a politikai vonalon. Azzal a népi, társadalmi, irodalmi vagy politikai pro­grammal, amelyet Kodolányi nagy álta­lánosságban megérint, mindenki azonosíthatja magát, és akkor még mindig nyitva marad, mik azok a népi követe­lések, amelyekkel azonosítania kell magát annak, aki azt akarja, hogy iga­zán népi politikusnak vagy éppen poli­tikai vezérnek tartsák. Ezer kérdés tolulna itt fel, a parlamentáris népkép­viselet, vagy a hivatásrendi, vagy a nemzetiszocialista, vagy a kommunista diktatúra kérdéseitől kezdve a földkér­désen, a zsidókérdésen, a szövetkezeti kérdésen, s folytatva a végtelenségig, hogy mindezek közül miben és meddig kell azonosulnia a politikusnak a népi gondolat szerint, hogy mindezen keresz­tül a néppel is azonosulhasson.

Mert a nép szociális, gazdasági, erkölcsi vagy politikai sorsával, törek­véseivel nagyon sokféleképpen lehet azonosulni. Ennek az azonosulásnak óriási skálája van, aszerint, hogy a po­litikus mit tart igazán a nép érdekében valónak, s az ide vonatkozó célok vagy kívánságok, követelések köre viszont megint aszerint tágul, vagy szorul szűkebb körre, amint valaki a konzervatí­vabb vagy radikálisabb megoldáso khíve. Kossuth Lajos például egy olyan programig azonosult a magyar néppel, amely a jobbágyfelszabadítást, a tör­vény előtti egyenlőséget, a népképvise­letet, a sajtószabadságot tekintette a népi felszabadítás teljességének. Tán­csics Mihály viszont a kommunista földközösséget tekintette a népi szabad­ság maximumának, s ezen az alapon azonosult a néppel. A kettő közül melyik ütötte meg tökéletesen a népi politika mértékét? Lehet, hogy Táncsics mélyebben azonosult a néppel program szerint és a lelke szerint is, de mi lett volna, ha az ő politikája érvényesül száz százalékig? Bizonyos, hogy ez hozta volna-e meg a magyarság jobb sorsát, igényeinek, boldogulásának teljes biztosítását is? Nem anarchiába futott volna-e minden, ha a magyar nép a száz százalékig vele azonosuló Táncsicsékra hallgat, s miközben az országot külső ellenségek rohanták meg, a magyar társadalom Táncsics programja szerint a legvadabb belháborúba, véres osztályharcba kezd önmagával? Nem az volt a maximum az adott viszonyok kö­zött, amit Kossuthék kivívtak, kivív­hattak? A politikában nem az döntő, ami a művészetben: a megalkuvás nélküli kiélése egy eszmének, egy gondo­latnak. A politikában minden gondola­tot a valóságba kell átültetni, tetté is kell váltani, élő emberek, a tömegek felhasználásával, azok segítségével. Mert a politika nem a képzelettel, ha­nem a valósággal játszik. Még ha for­radalmat csinál, akkor is: az egzigenciák tudománya, a lehetőségek tudo­mánya. S ha ez az érzés nincs meg benne, a politikus forradalmakat is csi­nálhat a nép nevében, azzal azonosulva, de azok a nép rovására is kiüthetnek, s esetleg több romlást, több kárt okoz­hatnak neki minden elnyomatásnál. A politikában nem elég maga az azonosu­lás, itt annak céljai döntenek.

Mikor Károlyi Mihályék és a szocia­listák 1918-ban az összeomlás gyöngeségeiből forradalmat csináltak, ezt azzal a jelszóval csinálták, hogy ők száz szá­zalékig azonosultak a magyar nép, a tömegék érdekeivel. S végeredményben az ország összeomlásával, feldarabo­lásával nemcsak az országot, de a népi, a tömegérdskeket is menthetetlenül örvénybe sodorták.

Látni fogjuk később, hogy ha a nép­pel való azonosulás alapelvében egyet­értenek is a népi irodalom vagy a népi publicisztika képviselői, a módszerek dolgában, a radikalizmus, vagy a mér­séklet dolgában nem tudnak közös meg­egyezésre jutni. Az egyik fél ilyen, a másik amolyan megoldásra hajlik,ugyanazon azonosulás nevében és jog­címe alatt.

[...] XV.

A „falukutatók“

A negyvennyolcas nagy reformmozgalom vezérszellemei annak idején, mielőtt, vagy miközben munkájuk az egész országot átfogó politikai akcióvá szélesedett, azt tűzték ki célul maguk elé, hogy számba vegyék a feudális-patriarkális, földesúri-jobbágyi élet­forma bajait, a belőle származó társa­dalmi, gazdasági betegségeket, meg akarták állapítani ezek mibenlétét. Egy­szóval diagnózist, terepfelvételt akartak csinálni a magyar nép, az ország köz­állapotairól. Széchenyi munkásságának tartalmát felerészben ez a terepfelvétel, ez a diagnózis teszi ki. A nemesség, a jobbágyság helyzetéről, a földművelés, az állattenyésztés elmaradottságáról, a szárazföldi közlekedés s a folyami hajó­zás akadályairól, nehézségeiről, a szabá­lyozatlan folyók, a messze terjengő óriási mocsarak gazdasági, egészségügyi következményeiről, a közműveltség alacsonyságáról, a városok, különösen Budapest építészeti rendetlenségéről, a vezető osztályok erkölcsi és szellemi fogyatkozásairól stb. Ugyanezt a fel­adatot szolgálták Dessewffy Emil munkái, közöttük az Alföldi levelek a Duna-Tisza vidékének különleges kérdé­seiről. Ezekről a bajokról adott írói kor­képét Eötvös József A falu jegyzőjé­ben, vagy Kuthy Lajos társadalmi zsánerképeiben. Kossuth Lajos hírlapi cikkei, törvényhatósági tudósításai ugyanígy ezeket a bajokat tárták fel, a megoldandó helyi és országos kérdések mibenlétét rajzolták meg, hogy aztán feleletet is adjanak rájuk.

A magyar népi gondolatnak is keresz­tül kellett mennie ezeken az állomáso­kon. Azok, akik a költészet hangjain szólaltatták meg az átalakulás vágyait, érzéseit, ezekhez ugyanilyen személyes tapasztalatokból, lelki, erkölcsi élmé­nyekből vették az indító erőt. A falu­kutatók, akik tervszerű, tudatos munká­val akarták feltárni ezeket a bajokat, az orvoslást sürgető sebeket, a szemé­lyes megfigyelés, az ugyanilyen számba­vétel eszközeivel nyúltak ugyanehhez a nagy feladathoz. Jászi Oszkárék is éltek már ezekkel a módszerekkel. Ankétet rendeztek annak idején Balmazújváros­ról, mint a magyar agrárszocializmus okainak, tüneteinek klinikai telepéről. Ugyanilyennel kísérleteztek a zsidókér­désről, s ugyanilyen kutató, felfedező utazásokat rendeztek a nemzetiségi kér­dés területein, hogy elfogultságtól sötét, egy részében igaz, más részében annál hamisabb képet adjanak az ország köz­állapotairól, a vezető társadalom, az uralkodó politikai rendszer szelleméről ,hibáiról és mulasztásairól.

E sorok íróját a harmincas évek előtt, mikor a trianoni Magyarországon az értelmiségi rétegek szociális válsága mögött a földkérdés, az agrárszociális válság nagy gondjai is ott sötétlettek a láthatáron - a megismerés, a közvet­len szemlélet és tapasztalat vágya, más­részt a szenvedőkkel, a föld népével, a szenvedő magyarsággal érzett vérségi együvétartozás, a gyötrő azonosultság érzése, s a segíteni akarás láza vitte azokra az utazásokra, amelyek az Isme­retlen Magyarország szerény kísérleté­ben, s a Törvényhatósági tudósítások félbeszakadt sorozatában próbáltak vázlatos diagnózist adni ezekről a bajokról. Oláh György pedig a falu­kutatókat messze megelőzve, az alföldi földmíves szegénység életsorsának fel­derítése körül végzett úttörő munkát Hárommillió koldus című könyvével.

A falukutatók a bajok gyökeréig, a részletekig hatoló felderítés és szételemzés szinte górcsövi munkáját akarták elvégezni ezeken a területeken. Féja Géza a Viharsarokban a Békés-cson­grádi Tisza-Maros-szöglet társadalom­rajzában gyűjtött sokszor megdöbbentő, elszomorító adalékokat. Az agrárszociá­lis nyugtalanság régi, szinte klinikai gócpontja ez a vidék: a nagy uradal­mak, a parasztnagybirtok s a kisbérlő, zsellér, munkás- és kubikos szegénység végletei érintkeznek itt a nagy faluváro­sok irdatlan határaiban szétszórt tanya­világ, s az apró házakból összezsúfolt rideg, félparaszt, félproletár külvárosok egymásba kuszált problémáival, a mun­kásbérharcok keserűsége a vallási szek­ták aberrációival, az intenzív zöldség- és baromfitenyésztés fáradozásai a ma­radi szemtermelés küzdelmeivel.

Erről a vidékről s ennek népéről irta Vadnay Andor, mikor félszázaddal ez­előtt az Alföld öntözését, s az ezt szol­gáló csatornarendszer kiépítését sür­gette: „Adjátok meg ennek eszközeit és lehetőségeit, hogy az Alföld négymillió magyarsága, ez a csodás, erős faj saját életrevalóságából, erejéből, szorgalmá­ból megháromszorozódjék, mint a lucernában az arankafolt tányérja ter­jeszkedjék ki a határszélekig, minden egyéb élőt magába olvasztva. Ezért a fényes, káprázatos jövőért nincsen akkora áldozat, amely nagy volna. Mikor ebben az évben már túl fogja haladni az ötvenezret kivándorló testvéreink száma, én a hangos följajdulástól vissza­tartani magam nem tudom. Nem a selej­tes, a romlott, vagy az élhetetlen embe­rek, hanem a munkát kereső felnőtt férfiak vándorolnak ki. A legerősebb és a legmagyarabb elem, amelyet munka­erejéért mindenki megcsodál, az Alföld munkása még nem mozdult meg. De látom vergődését, és lelkem együtt vergődik vele. Szemem, mint a velencei rabé, folyton ama lassan és titkon mozgó falra van feszítve, amely napról-napra közeledik és szűkíti börtönünket. Még egy kis időhaladék, még egynéhány arasz, és össze vagyunk zárva.”

„Az én életem tartalmát” - írja Féja könyve előszavában - „a Tiszántúl, s mindenekfelett a déli Tisza-vidék adta, indulataival és forradalmaival, szertelen, tehát történelemre vágyó emberfajtájá­val. Hosszú esztendők emlékei fűznek hozzá, folyton visszatértem ide, minden zugát bejártam, vonaton, gyalog, parasztszekéren kocogva és tiszai csóna­kon, a felfedezés izgalmával és a parasztjajszavak hívására. Lázas gyülekezetekben beszéltem, zsupfedeles népkörökben tartottam előadást, falvakba temetkez­tem, s lefüggönyzött apró ablakok mö­gött mélyesztettem ujjamat sose gyógyuló sebekbe. Lázat mértem, és életerejükben gyönyörködtem, nyo­morult sárviskókban kaptam vissza a hitemet, s népes parasztgyülekezetekben rémültem meg belső torzulásaiktól. S mégis csak őrájuk gondoltam mindig, ha arról esett szó, hogy friss vért ömlesszünk a kihűlő keretekbe, belőlük igyekeztem »új népet« hozni, ha egy­előre csak néhány kiemelkedő arcalakjában is.”

Erdei Ferenc ugyanakkor a Futó­homok című munkájában a Duna-Tisza-közi magyarságnak, ennek a lelki, táj­képi tekintetben külön arculatú, gaz­dasági kultúra dolgában új színeket, új törekvéseket, a társadalmi tagozó­dás terén is külön változatokat tükröztető telephelyein végzett ugyanilyen felfedező megfigyeléseket, tanulmányo­kat. Szabó Zoltán pedig, ha nem is szo­rosan a falukutató akció keretei kö­zött, de céljaiban, szándékaiban ahhoz zárkózva, lehangoló szociográfiai megfigyeléseiről adott számot, hogy mintegy pohár vízben, egy kis falusi közös­ség küszködésében szemléltesse a Bükk-Mátravidéki matyó-palóc társadalom életgondjait, s ezek társadalmi, erkölcsi, gazdasági visszahatásait.

Nem akarjuk most itt felidézni azo­kat a vitákat, a közvélemény részéről keletkezett visszahatás emlékeit és ta­nulságait, amelyek nyomon kísérték ezeket a munkákat. Se a szerzők, a falukutatók, se a velük szemben érvé­nyesített kritika vagy visszautasítás hibáit és túlzásait. A mi álláspontunk ebben a kérdésben változatlan. Akkor is az volt, ami most. Aki a magyar pa­rasztság sorsát szívén viseli, aki a népi gondolatot nem idegen befolyás, irányí­tás alatt, s idegen érdekek kendőzésére akarja érvényesíteni, annak az egész igazságot kell mondania és akarnia. Ez az egész igazság pedig nem hunyhat szemet a zsidókérdés jelenléte előtt, ha a magyar nép sorsát meg akarja fordítani. Ilyen hamis, tökéletlen kísér­letre vezetett volna, ha Bartha Miklós például annak idején a rutén nép hely­zetét a kazár zsidóság szerepének érin­tése nélkül próbálta volna megrajzolni.

A falukutatókat kezdettől fogva ez a veszély fenyegette, és ez oldalazta, feszélyezte őket felfedező, felderítő munkásságuk közben. S az általuk ké­szített diagnózis főleg ezért vált egy­ oldalúvá és irányzatossá: azáltal, amit elhallgattak. Helyet adtak annak a ha­mis szuggeszciónak, hogy a zsidókérdés csak a leszorított, irigykedő keresz­tény értelmiségi osztályok problémája, amelyek elvesztett pozícióikat irigylik és akarják visszaszerezni a zsidóktól. Másrészt a „konzervatív reakció“ vesszőparipája ez a kérdés, amely az antiszemitizmussal akarja elterelni a közvélemény s a tömegek figyelmét a radikális földreformról, s a nincstelen parasztság helyzetéről. Ez a beállítás nélkülözött minden komoly tárgyi igaz­ságot. [...] A zsidóság az alföldi pa­rasztság életében, életsorsának, gazdasági, társadalmi küzdelmeinek alakulá­sában éppen olyan döntő tényezővé nőtte ki magát, mint a magyar értelmiségi osztályokkal szemben. A hitelszer­vezet, a közvetítő és elosztó kereskede­lem kézbentartásával, a piaci árak irá­nyításával végeredményben döntő mó­don uralkodott a parasztmunka eredményein is: a kisgazdáén ugyanúgy, mint a zsellérén vagy a napszámosén. Azzal például, hogy a monopolkapitaliz­mus eszközeivel az első perctől kezdve rátelepedett az intenzív zöldség-, gyü­mölcs-, baromfitenyésztés értékesíté­sére, éppen úgy, mint a paraszti munkanélküliséget felvevő alföldi gyár­iparra, azzal, hogy a makói hagyma sorsát éppúgy ő szabta meg, mint a kö­rösi pulykáét vagy salátáét, a kecske­méti barackét s a toll- vagy tojás­kereskedelmet ugyanúgy monopolizálta,mint a mezei gyógynövényekét, a gaz­dasági eszközök árait ugyanígy, mint az ipari munka bérét - áthatolhatat­lan uralmi hálózatával a parasztság kezéből kivette, nagyrészt a maga hasz­nává tette az új, intenzív gazdasági fejlődés minden anyagi eredményét is. Aki falukutatás közben ezt meg nem látta, észre nem vette, jelentőségét és következményeit a paraszti sorsra le nem mérte, át nem számította, az a mi szemünkben nem tarthatott jogot a tel­jes igazság hirdetésére vagy képvise­letére.

A magyar falukutató megmozdulás, s a népi gondolat szélső balszárnyának társadalmi, politikai célzatai, mint ké­sőbb látni fogjuk - az orosz és ma­gyar arányok közti különbséget leszámítva - bizonyos rokonságot mutat­nak az egykori orosz agrárszocializmus, s az ugyanilyen agrárforradalmi moz­galmak életével és fejleményeivel, ame­lyek a múlt század negyvenes éveiben Herzenék és Bakuninék neveihez kapcsolódtak. Az orosz „népi“ mozgalom volt ez, a Narodnicsesztvo, amely ugyanúgy a vissza a faluhoz! vissza a parasztsághoz! jelszó alatt született meg, miközben a vezető orosz értelmi­ségi rétegek: írók, politikusok, társa­dalomtudósok két táborra oszolva, mint szlávok, „keletiek“ és a másik oldalról,mint „nyugatosok“ vívtak egymással véget nem érő irodalmi, publicisztikai harcokat A keletiek, az „ortodoxok", a „szlávok" a Nagy Péter-féle erőszakos reformok, az őáltala átplántált, idegeneszmék és újítások ellenhatása gyanánt a külföldi gondolatvilágtól való elzár­kózást hirdették, az ősi, szent Orosz­ország nevében, amely önmagában, ha­gyományaihoz ragaszkodva, bölcsebb, tisztább, erősebb, mint az egész, ide­gen nyugat. Velük szemben a nyugato­sok azt hangoztatták, hogy Orosz­ország és az orosz nép csak a nyugati példák nyomán tud igazán megújulni, s a nyugati szellem és műveltség segít­ségével tud hibáitól megszabadulni.

Herzen az értelmiség vitáival szem­ben az orosz népre és az orosz paraszt­ságra appellált. Azt hirdette, hogy a muzsiknak ország-, sőt világmegváltó hivatása van, s azt jósolta, hogy egy óriási világháború nyomán a nyugati polgári civilizáció és a polgári társa­dalom össze fog omlani, s végül is a kommunizmus fog győzni, amelyben a parasztságnak elől kell járnia. (Hog ymi lett a sorsa az orosz parasztnak ebben a világmegváltásban, azt a Leninék forradalma mutatta meg.) A zorosz falu- és földközösségi szervezet, a Mir, a jövő gazdasági és társadalmi rend előrek üldött alapja, előre készí­tett fundamentuma. Ezt a gondolatot fejlesztették tovább Csernisevszki, Lav­rov és társai, a Mir, a parasztkommunizmus gondolatát kiegészítve az artellel, az ipari munkásság hasonló szervezeteivel. Ennek az irányzatnak egszélsőbb képviselője volt aztán Ba­kunin, aki a nagyorosz parasztlázadások hőseinek, Stenka Razinnak és Pugacsevnek emlékét és példáját állította oda egy új, véres forradalom agitációs munkájába. (Lásd: a magyar Dózsa-motívumot!)

Lavrovék, a „konzervatívabb“, evo­lúciós irányzat vezérharcosai azt hir­dették, hogy az orosz ifjúságnak, a fia­tal értelmiségnek ott kell hagynia a vá­rosokat, s ki kelé menniök a nép közé, hogy a nép lelkét, szokásait, szükség­leteit tanulmányozzák. s a muzsikkal azonosuljanak erkölcsi, szellemi érte­lemben egyaránt. „Hagyjátok ezeket a veszni indult egyetemeket, akadémiá­kat, iskolákat, a polgári műveltség in­tézményeit - hangoztatta egyebek kö­zött ez a kiáltvány. - Ennek a művelt­ségnek el kell vesznie azzal a világgal együtt, amely kitermelte!“

[...] XVIII.

A kollektivisták

„Ha azt még lehet is vitatni, hogy van-e jogom a magyarság nevében beszélni, de hogy a saját osztályom, a dolgozó parasztság nevében aztán annál inkább van, akörül nem lehet vita - mondja Veres Péter egyik munkájában, és hozzáteszi: Nincs itt senki a parasz­tok között, aki a gondolkodás útján messzebb hatolt volna, mint én, de külö­nösen nincs senki, aki annyira paraszt­nak maradt volna, mint én.”

Arra a kérdésre, hogy a gondolkodásútján mennyire hatolt el egy új állami, társadalmi rend kitervelésében s ezek között a magyar parasztság szerepének, hivatásának kijelölésében, Veres Péter három munkájában ad feleletet. Az egyik (Szocializmus-nacionalizmus) ál­talános elvi alapjait foglalja össze ennek az új népi államrendnek. A másik kettő: Mit ér az ember, ha magyar? és a Pa­rasztsors - magyar sors címűek má rinkább a megvalósítás erkölcsi, politi­kai, taktikai módszereit, eszközeit rész­letezik népiesebb előadásban.

Veres azonban sehol, tulajdonképpen egyik munkájában se ad szerves, mindenre kiterjedő, átfogó megoldást. Se az általa óhajtott új társadalmi, gazda­sági rendről, se az azt megvalósító és biztosító uralmi, kormányzati, állam­rendi szerkezetről. De nem ad ilyen megoldást, ilyen teljes gyakorlati pro­gramot, sőt útmutatást se magának a földkérdésnek, a parasztkérdésnek külön megoldására se. Ő általánosságban kollektív demokráciának nevezi ezt az új rendet, de hogy közelebbről mit ért ez alatt: a népképviseleti alapon mű­ködő szociáldemokráciát, mint egy párt­nak uralmát, vagy a proletárdiktatúra alapján megvalósult és kialakult kom­munista „demokráciát”? - ezt sehol sefejti ki. A fasizmust és hitlerizmust, mint parancsuralmi rendszert, itt-ott el­ítélő, elutasító megjegyzésekkel lekicsinyli, a szovjetdiktatúráról viszont seholse nyilatkozik ilyen kritikával. Nem beszél arról se, hogy a kollektivista demokrácia hogyan oldja meg a kapita­lizmus és az ipari munkásság egymás­hoz való viszonyát, illetve mivel helyet­tesíti azt: az állami kapitalizmus, vagy a munkások kezére juttatott nagyipari szervezet útján? Végeredményben azt sem tisztázza, nem is érinti, mi lesz a sorsa a zsidóságnak, vagy a paraszt­ságnak ebben az új rendben: a földvagyon kérdése, a magántulajdon, a szövetkezeti birtoklás, vagy az állami­lag irányított közös tulajdon és közös gazdálkodás alapján nyer-e megoldást, s a parasztság csak alkalmazottja, munkása lesz-e a földnek, vagy szabadtulajdonosa? A kapitalista zsidóság, a bank- és ipari világ, a nagykereskede­lem vezető tényezője ugyanazon sorsra jut-e, mint a feudális jellegű nagybir­tok. S micsoda megoldási mód ad bizitosítékot rá, hogy se az államosított nagyipari üzemekben, se az ipari mun­kásság szervezeteiben, s így magában az egész kollektivista demokráciában nem a zsidóság fogja-e biztosítani magának a vezető szerepet, mint ahogy ezt tette a weimari szociáldemokrata Németor­szágban, ugyanúgy, mint a Szovjetunió„demokráciájában”? Mindezeket a kér­déseket Veres Péter nyitva hagyja, homályban és tisztázatlanul.

Egyébként mind a három munkáján bizonyos belső tétovázás, s ugyanakkor bizonyos belső revíziónak, a múltbeli nézetein végrehajtott revíziónak erős nyomai mutatkoznak. Nem lehet egyszerre és nem lehet egészen megszaba­dulni attól a világnézettől és attól a politikai eszmevilágtól, amelyet az ilyen vagy olyan szellemi, irodalmi, bölcsé­szeti, gazdasági és társadalomtudo­mányi csomagolásba öltöztetett [...] zsidó imperializmus szel­leme épített ki szinte egy évszázad alatt. Veres Péter kora ifjúságától, szinte gyermekségétől kezdve ennek termékeit, ennek lelkét, szemléletét szívta magába a ponyvafüzetekből épp úgy, mint a radikális [...] szocialista sajtóból, s a tudományos munkákból, melyet ugyanezek a kezek, ugyanennek az irányzatnak a képviselői közvetítettek nálunk is, mint mindenütt az egész vilá­gon, a tömegekhez. De honnan is kapott volna más irányítást, mikor az ipariv agy mezőgazdasági proletariátus sor­sával úgyszólván senki más nem törő­dött nálunk, s a szellemi, a politikai nevelés, ráhatás, gondoskodás se tudo­mányos, se zsurnalisztikái vonalon meg nem szólalt ezekkel a nagy tömegekkel, s az őket érdeklő nagy kérdésekkel szemben.

Veres Péter nagy fába vágja a fej­széjét. Közös nevezőre akarja hozni, egy egységes társadalmi és politikai életrendszer egymást kiegészítő alap­igazságaivá akarja emelni a nemzet­közi szocializmus és nacionalizmus fo­galmát és tartalmát. Ugyanakkor az igazi nacionalizmus és szocializmus kölcsönhatásán keresztül azt ígéri nekünk, hogy az ő kollektivista demokráciája végleg szárnyát szegi minden impe­rializmusnak. A népeket egymással szembeállító, háborúra uszító, s ugyan­akkor a felső osztályokat is az alsók elnyomására, kizsákmányolására ösz­tönző imperialista törekvéseknek egy­aránt. S ezzel együtt az igazság és az örök béke uralmát ígéri. Ugyanaz a prófécia ez, amelyet Arisztotelész vagy Platón is hirdetett, amelyet Morus Tamástól a francia enciklopédistákig, Spi­nozától Marxékig mindenki ígért, hogy senki se tudja valóra váltani.

Van, aki azt mondja erre: egyszóval Veres Péter Balmazújvárosról akarja megváltani a világot. De Veres Péter­nek éppen olyan joga van hozzá, hogy megpróbálja meggyőzni a világot, a világ minden népeit a maga igazságá­ról, mint másoknak, az emberi szellem történetébe bevonult világhíres kísér­letezőknek. Mindenkinek joga van eh­hez. Hogy gyakorlatilag mennyire sikerül, vagy nem sikerül a kísérlet, hogy elszigetelt, meg nem hallgatott prófé­cia marad-e, vagy forradalmak hajtó­erejévé lesz, s állami konstrukciók rom­halmazai, vagy újak anarchiája jelzi-e hódításának útját - ez mind nem be­folyásolhatja a megváltó megoldás el­vont szellemi értékeit, s az ezért kijáró méltánylást. Megtörtént már, hogy nagyszerű, ragyogó, elméletileg megtámadhatatlan politikai, államépítő eszmerendszerek a valóságban vagy szörnyűt buktak, vagy senkit még a kísérleti lépésekig se tudtak magukkal ragadni. Viszont egész gyatra, elméle­tileg, szellemileg gyatrán megtámasz­tott ilyen koncepciók tömegeket, népe­ket, birodalmak, sőt világrészek népeit ragadták magukkal életre-halálra menő, történelmet formáló küzdelmekbe. És sokszor éppen azok, amelyek a világ­békét ígérték, s az egy akol, egy pász­tor idilljével kápráztatták el a népe­ket, azok gerjesztették fel a legborzasz­tóbb háborúkat, mindig azzal, hogy ez lesz az utolsó, ezt még meg kell vívni, ezen még keresztül kell esni, hogy az­tán örökre a világbéke ölén élhessünk, farkasok és bárányok, nyulak és oroszlánok ugyanazon szigetén a bol­dogságnak.

Hiszen még a legnagyobb bölcsé­szek, államfilozófusok, tudósok vagy politikusok által előkészített vagy ki­dolgozott társadalmi, gazdasági élet­rendszerekről, államformákról s ezek csalhatatlannak vélt elvi alapjairól is bebizonyosodott utólag, hogy teljesen hamis és téves feltevésekből indultak ki, s így összes gyakorlati következte­téseik, amelyeket ezekből levontak és az életben alkalmaztak: hamisak és károsak voltak. Faguet, a francia böl­csész mondja, hogy a XIX. század tu­dománya teljesen tudománytalanoknak minősítette azokat a nagy alapeszmé­ket, amelyekre a nagy francia forrada­lom egy új világ, egy új emberiség sorsát építette, s amelyek nevében a liberalizmus világszerte győzedelmes­kedett, s egy évszázadig világszerte uralkodott. Az egyenlőség elvéről a természettudományok bebizonyították, hogy a természet, a valóság világában teljesen ismeretlen fogalom, hogy itt épp ellenkezőleg, a különbség elve érvé­nyesül. A politikai tapasztalat pedig az elmúlt évszázad folyamán bebizonyí­totta és igazolta, amit előbb már év­ezredek tapasztalatai igazoltak, hogy a politikai egyenlőség mindenütt és min­denkor csak jelszavakban állhat fenn, a valóságban a liberalizmus egy évszá­zados uralma alatt is soha és sehol nem egzisztált.

Amit Veres Péter már most ennek az új, szerinte szocialista-kollektivista rendnek alapelveiről kifejt, az új népközösségben uralkodó gazdasági egyen­jogúságról, az ugyanilyen politikai egyenjogúságról, vagy a szellemi sza­badságról, azt mindenki aláírhatja. Találóan mondja például egy helyen a szellemi szabadság mibenlétéről és határairól a következőket: Egy munkás­csapatban, mint például egy kubikos munkaközösségben igazi szellemi sza­badság van. Mindenki azt beszél, amit tud és amit akar - egy bizonyos ha­tárig. Mesélhet, tréfálhat, nótázhat, hazudhat, vitázhat mindenki - amíg az a közösség ellen nem megy. Aki azonban kötekedik, rágalmaz, vesze­kedik, rontja a munkamenethez szük­séges technikai és az eredményes mun­kához szükséges lelki összhangot, azt irgalmatlanul letorkolják, s ha ez ke­vés, akkor - kirúgják. És joguk van hozzá, mert a közösség érdekei ezt parancsolják. Mindez azonban nem fe­lülről, parancsszóra, csak önkéntes belső fegyelem alapján alakulhat ki. A kubikoscsapatban talán nem is beszél­nek kollektivizmusról és közösségi fe­gyelemről, de ez az életformából és a munka technikájából szinte magától kialakul. A java átlagembert, a hajlít­ható nagy tömeget részint neveléssel, részint a társas életforma és a társas munkamódszerek közösségi mechanizmusával magával ragadja, a menthe­tetlenül antiszociális egyéneket pedig kizárja vagy megsemmisíti.

Veres Péter másik alaptétele, hogy a társadalmi érvényesülés, a felemelke­dés, a kiválasztás feltételeit ne az ural­kodó osztályok érdekeihez való alkal­mazkodás jelentse, hanem az egyes ember tehetsége, képességei. Hogy azonban mi biztosítja az ilyen alapon történő kiválasztást az új társadalom­ban, azt nem mondja meg. Csak azt mondja, hogy a képességek alapján történő kiválasztással ellentétes az a mód, ahol az uralkodó rendszer a fő és az egyén csak annyit ér, amennyire az uralkodó rend használni tudja. Veres szerint az előbbi - a képességek alap­ján történő  - , a természetes kiválasz­tás uralkodik majd a kollektivista demokrata társadalomban, a másik viszont a hűbéri vagy parancsuralmi társadalmi és politikai rendben érvé­nyesül.

Veres Péter elfelejti, hogy alapjában véve minden társadalmi rendben ez a szempont érvényesül, mert az uralomra jutott vagy az uralom nyomán kifej­lődő vezető réteg mindenütt a saját képére akarja formálni a társadalmat. Ez természetes is, mert minden vezető réteg önmagában, a saját képességei­ben, erényeiben, erkölcsi vagy szellemi tulajdonságaiban látja azt az emberi, közösségi ideált, amely az. állam, a nemzet fenntartását a legelőnyösebben tudja szolgálni és biztosítani. Sztálinék új elitje, az új szovjetarisztokrácia ugyanezt az elvet érvényesíti, s a szo­ciáldemokrácia, ahol uralomra jutott, ugyanezt gyakorolta a maga módja szerint, s a patriarkális hűbéri rendszer valamikor ugyancsak ugyanezt. Az egész kérdés veleje abban fekszik, milyen mértékig fedik a vezető rétegek ideáljai, eszményei és gyakorlati törek­vései a nagy tömeg, a közösség érde­keit. Minél inkább azonosak ezekkel, annál több joguk van rá a vezető rétegeknek, hogy a maguk képére formál­ják a társadalmat, s a magukhoz alkal­mazkodást tegyék meg a kiválasztás alapfeltételének. Minél inkább eltávo­lodnak ezektől az érdekektől, a hozzá­juk való alkalmazkodás annál erőszakoltabb, s annál igazságtalanabb követ­kezményekre vezet.

XIX.

A nacionalista szocializmus

Veres Péter vizsgálat tárgyává teszi, hogy a kollektivista demokrácia egyik alapfeltétele: a közösségi érzés milyen mértékben és milyen formákba nél a különböző magyar társadalmi osztályokban. Milyen mértékig volt vagy van jelen a magyar nemességben, a helyére lépő polgárságban, aztán az ipari munkásságban és a parasztságban. Őt természetesen, elsősorban az utóbbinak sorsa érdekli, s futólagos szemle után megállapítja, hogy a parasztság a maga nagy egészén belül annyi érdekkategóriára forgácsolódott, hogy az igazi közösségi szellem, amely az egészet átfogná, szinte teljesen hiányzik belőle.

Nem érdektelen, ha ebből a szemléből kis ízelítőt veszünk. Veres Péter meg­állapítja, hogy azok a megmozdulások is, amelyek részben a parasztságra támaszkodva próbáltak érvényt szerezni a parasztság politikai, társadalmi nyomatékának, tele voltak ellentmondá­sokkal. Egyrészt a liberális radikaliz­mus jegyében a parasztság „kispolgári” vágyait akarták kielégíteni, ennek egyik eszköze, programpontja volt a földosztás, az agrárdemokrácia, az aránylagos kisbirtokrendszer alapján. Ennek jegyében indult meg a[z 19]18-as Károlyi-féle forradalom, amelynek egyik legfőbb követelése a „kispolgári” gon­dolatot érvényesítő paraszti földosztás volt. A forradalom folyamán „kollektív tendenciák” csak itt-ott, elszigetelt kisebb csoportokban, sokszor csak egy erősebb szocialista egyéniség hatása alatt, kerültek felszínre, de azok is bátortalanok és tisztázatlanok voltak. Veres Péter itt a „kollektivista demo­krácia” megnyilvánulásainak azokra az eseteire gondol, amelyek már a Károlyi­-forradalom alatt Kun Béláékat meg­előzve, egy-egy nagybirtok önhatalmú kommunizálásában jelentkeztek egyéni akciók gyanánt, mint ő mondja: „egy-egy erősebb szocialista egyéniség hatása alatt”. Ami alatt az értendő, hogy a valóságban egy-egy bolsevista [...] csapatvezér, vagy egy-egy ugyan­ilyen helyi parasztszocialista korifeus, Károlyiékat és Búza Barnáékat túl­licitálva, földosztás helyett beült egy-egy nagybirtokba, azzal, hogy itt aztán most már közös, kollektivista gazdálko­dás kezdődik. (Hogy is mondták ők annak idején? „Szociális termelésből fakad a jólét.”) A proletárdiktatúra alatt aztán általánosabb lett ez az irány­zat. Minden nagybirtok élére egy-egy [...] termelőbiztos került, de hogy ez a kollektivista demokrácia milyen ered­ményeket ért el a parasztság szem­pontjából, arra még élénken emlékeznek nemcsak az antikollektivista kisgazdák, de az ugyanilyen uradalmi cselédség is.

Az ellenforradalom aztán, Veres Péter megállapítása szerint, ugyancsak a „kis­polgári demagógia” jegyében kezelte a parasztkérdést és a földkérdést is, vagyis a földosztás hirdetésével, hogy végeredményben „nagy kiábrándulást hozzon a magántulajdon, a kisparaszt-birtok után vágyódó parasztság szá­mára”.

Az 1929-es nagy pénzügyi és gazda­sági összeomlás nyomán jelentkezett aztán „az első igazán szocialista irányú” megmozdulás, főleg az alföldi paraszt­ságban. A parasztság, nemcsak a föld­munkások, de a kisparasztok is, heve sérdeklődéssel fordultak - úgymond - a szocializmus felé, és a sok idő óta le­fojtott kollektív ösztönök (!) most kirobbanásszerűen „a szolidaritás föl­emelő példáiban jelentkeztek egyszerre”. (Ezekről a kirobbanásszerű jelenségekről, amelyek mögött a gazdasági válsá­gon túl egy messzeágazó szocialista agitáció dolgozott, annak idején kimerítő cikksorozatban számoltunk be az Új Magyarság hasábjain. Lásd: Marxék falun.) A baj azonban az volt  - mondja Veres Péter -, hogy az ipari munkásság bágyadt, erőtlen volt, más­felől az ország többi vidékeinek paraszt­sága még nem ébredt fel. Ennek az 1930-[19]32-ben jelentkező parasztkollektivista megmozdulásnak, Veres Péter szerint, az volt a legjellemzőbb tünete, hogy ugyanazok a földmunkástömegek, amelyek 1918-[19]20-ban tíz hold földért rajongtak, 1930-[19]32-ben már, és azóta nem adtak többé komoly visszhangot a földreformpropagandára. „Most már  - úgymond - többre vágynak. Szemük előtt a példa a koldussá lett kisparasztságban, hogy nem elég a föld birtoklása: társadalmi, politikai hatalom is kell hozzá!” Messze vezetne céljainktól, ha szükség szerint helyeslő vagy elutasító álláspontról foglalkoznánk Veres Péternek azokkal a fejtegetéseivel, amelyek a fajnemesítés kérdését, a magyar faj keveredésnek, a magyar faji jellegnek, s a fajilag szépnek, mint szépségideáilnak problémáját feszegetik. Csupa olyan tárgyat, amelyet eddig a német nemzetiszocializmus vesszőparipájának tekintettek. Ugyanezért nem térhetünk ki a vizsgálatokra se, amelyekkel a ma­gyar népszaporodás nagy gondjait ,ennek bajait, betegségeit, akadályait társadalmi osztályok szerint végigkíséri, s amelyekkel szemben ő ugyancsak a kollektivista demokráciában keres és talál orvoslást. Mert „ahhoz, hogy faj­tánk újjászülessen, nekünk, tudatos magyaroknak is egy új társadalomban kell újjászületnünk!”

Miután a parasztság magatartása a kollektivista demokrácia ígéreteivel és esélyeivel szemben tehát Veres Péter szerint eléggé biztató, megvizsgálja a zegyes társadalmi osztályoknak a nacio­nalizmushoz, a nemzeti gondolathoz való viszonyát. A nemzeti különvalóság érzése, öntudata szerinte is olyan törté­neti tény, olyan történelmi fejlődés eredménye, amellyel a kollektivista demokráciának, a szociáldemokráciának is számolnia kell. Ez az érzés, ez az ön­tudat, a nacionalizmus érzése és eszme­világa azonban csak úgy fejezhet ki nagy közösségi célokat és érdekeket, ha nem egy osztály, nem egy vékonyabb, vagy szélesebb uralkodó réteg, de a nagy tömegek, elsősorban a parasztság és az ipari munkásság számára is ugyanazt jelentheti. A nemesi és polgári nacionalizmus már nem elég többé, ebbe nem fér bele, ebben nem egyesülhet, ezen kívül reked a nemzet nagy több­sége. Márpedig - úgymond - a mai időben, az élére állított világpolitikai helyzetben a fojtogató világgazdasági viszonyok között, s egyben a nemzeti ébredés korszakában egy nemzet nem állhat meg bensőséges és hatékony kö­zösségi öntudat nélkül. Éppen ezért népi nacionalizmusra van szükség.

A parasztság, sajnos, ez idő szerint még nem tudatos nacionalista, mondja Veres Péter. Magyar, mert nem lehet más. De ez az az egyetlen alap, amelyre a tudatos közösségi eszmét és a közös­ségi kultúrát fel lehet építeni. De ez mindaddig meg nem történhetik, míg a magyar népközösségben el nem foglalhatja a termelési és társadalmi súlyá­nak megfelelő helyet. Amíg, mint egyen­jogú fél, ki nem veszi részét az egyen­jogú cselekvésből.

Nem bocsátkozhatunk itt, bármeny­nyire csábító volna is, annak a nagy kérdésnek tárgyalásába, miben áll hát a tulajdonképpeni nacionalizmus, a nem­zeti érzés és öntudat, s hogy mennyiben vannak meg szellemi, erkölcsi, politikai kitevői a magyar értelmiségi vezetőosztályokban, s mennyiben hiányzanak ezek a magyar parasztságból. Veres Péter megállapításait mi inkább úgy fogalmaznánk át, hogy a magyar vezetőosztályok már nem eléggé nacionalisták,a parasztság még nem az, az ipari munkásság pedig a nemzetközi szociáldemo­kráciától félrevezetve és megmérgez vevajúdik és vívódik a nacionalizmus és internacionalizmus útvesztőjében. Az a kérdés, hogy a vezető osztályokban, s a magyar parasztságban miért nincs meg az az erősebb, érzékenyebb faji öntuda­tosság se, amely a nálunk primitívebb szlovák, román, vagy szerb népben olyan erős, a svábokról nem is szólva, szintén külön fejezetet érdemelne.

De hova forduljunk hát vigaszért, ha a nacionalizmussal így állunk? Veres Péter azt mondja: a szocialista vezetés alatt álló munkássághoz, azaz hogy magához a magyar szociáldemokrata párthoz. „A munkásság - úgymond -, amely szervezkedési formáiban és elvei­ben nemzetközi, mert hiszen azonos gazdasági törvények és társadalmi erők ellen kell mindenütt küzdenie, a legkomolyabb híve és tudatos híve a magyar állam függetlenségének. Ez érdeke is,mert hiszen kollektivista céljait csak a szabad és független magyar közösség­ben valósíthatja meg. A régi és mai kisebbségi sorsból már megtanulták,hogy a nemzeti függetlenség elvesztése kettős elnyomást, nemzeti és osztály­elnyomást jelent, s mindegyiknek a súlyát éppen a máról holnapra élő dol­gozók szenvedik meg a legjobban, mert az idegen hatalom rajtuk keresztül, az ő beolvasztásuk útján akarja megsemmi­síteni a nemzeti kisebbséget.”

Ezek a megállapítások egy nagy igazságot és egy még nagyobb tévedést tar­talmaznak. Az igazság abban van, hogy a magyar szocialista munkásságnak is minden érdeke azt parancsolja, hogy lelkes híve legyen a magyar állami füg­getlenség gondolatának, mert csak an­nak keretei között, annak oltalma alatt tudja a maga kollektivista céljait is megvalósítani. Kár, hogy ezt a nagy igazságot egy történeti alkalommal már, épp a[z 19]18-as Károlyi-forradalom idején, a szocialista párt és a szocialista munkásság nem ismerte fel, hanem azzal a szó szoros értelmében szembe­fordult. A szociáldemokrata párt épp akkor, mikor a legnagyobb szükség lett volna az ország függetlenségének és az ország határainak védelmére, s a négyfelől betörő vagy belopakodó ellenség­gel szemben, a leglelkesebben magáévá tette azt a Linder-féle álláspontot, hogy nem akarunk katonát látni, s a fegyverletétel kierőszakolásával és a hadsereg szétzavarásával teljesen ellenségeinknek, az angolszász-francia antantnak, döntésére bízta, mi marad meg Magyarországból és az ország függetlenségé­ből.

Ami a szocialista munkásságnak, illetve a szociáldemokrata pártnak a kisebbségi magyarság sorsában való osztozkodását, s a megszálló cseh, ro­mán és szerb impériummal szemben követett magatartását illeti, ez túlontúl ismert dolog. Talán még Veres Péter előtt is ismeretes. Itt is szóról-szóra igaz, amit ő mond, hogy tudniillik milyennek kellett volna lenni ennek a magatartásnak, milyen nacionalista ön­tudatot, s a nacionalista közösségi érzet milyen elszántságát kellett volna tanúsí­tania a magyar kisebbséget, s épp a magyar munkásságot legjobban sújtó idegen uralommal szemben. De hogy a valóságban milyen volt ez a magatar­tás, arra beszédes tanúbizonyság az a körülmény, hogy húsz év alatt a magyar szociáldemokrata párt talán egyetlenegyszer föl nem emelte szavát az el­szakított magyar kisebbségek üldözése ellen, se Prágával, se Bukaresttel, se Belgráddal szemben. Az erdélyi vagy felvidéki magyar szocialista munkásságot a román és cseh szociáldemokrácia, s az ugyanilyen szakszervezetek uralmá­nak engedte át, s a küzdő magyar kisebbség önvédelmi harcából félreállí­totta, sőt sokszor annak hátbatámadá­sára biztatta. Mindezt megtetézte a cseh impérium s a cseh demokrácia állandó ünneplésével és magasztalásával. Hány­szor szóvá tettük mi ezt húsz éven át, s hányszor számon kértük tőlük azt a nacionalizmust, amelyről Veres Péter is vallomást tesz! De nemcsak mi kértük számon. Hogy a valóságban mit jelen­tett a cseh elnyomás a magyar szocia­lista munkásság szempontjából, és hogyan kellett volna ezzel szemben a szociáldemokrata pártnak viselkednie, erre nézve pompás útmutatásokat szol­gáltatott az elmúlt húsz év alatt a szociáldemokrata párttal szemben egy derék szociáldemokrata munkás, Surányi Lajos nyomdai tördelő, aki nem szűnt meg hibáztatni ezt a magyar szocialista politikát, s a tanulmányok és röpiratok egész sorozatában foglalt állást ennek helytelenségével szemben - teljesen eredménytelenül. A szocialista munkás­ság hazafiságában mi is megbíznánk, de ehhez másféle szellemi és lelki nevelés kellene, és kellett volna, mint amilyen­ben vezetői részéről kezdettől fogva részesült.

Veres Péter nem tudja, vagy nem akarja tudomásul venni, hogy a nemzet­közi szociáldemokrácia mai szervezett­ségében a nemzetközi zsidóság proletár­uralmi törekvéseinek hordozója minde­nütt. A vezetők tudatosan, a tömegek többé-kevésbé félrevezetve, öntudatla­nul. Itt is vannak persze különbségek,mert például se a cseh, se a szerb, se a román, se a svéd, se a belga munkás­sággal nem lehetne olyan nemzetietlen, vagy éppen antinacionaligta politikát csinálni, mint a szegény magyar munkássággal lehetett évtizedeken át. Amit Veres Péter a szocializmus és naciona­lizmus viszonyáról hirdet, azt a nemzetiszocialisták is bátran aláírhatják. De hogy akarja ezt Buchingerék és Weltner Jakabék utódaival megvalósítani, vag yvelük elfogadtatni? Veres Péter folyton ismétli, hogy a magyar vezető osztályok annyira idegen elemekkel vegyültek, hogy az ő vezetésük ma már voltakép­pen idegen hegemóniát, idegen uralmatj elent a magyar nép nagy többségével szemben. - Hogy ez mennyiben helyes vagy helytelen megvilágítás, erre mi már megadtuk a választ egy hosszabb tanulmánysorozatunkban. (A magyar­ság és fajkérdés. Új világ felé.) De ha a vezető osztályoknál ezt az idegenséget Veres Péter annyira észreveszi és felrója, és ezért bizalmatlan velük szemben, miért nem veszi észre ezt a betegséget ott, ahol annyira tüntető módon jelen van, s ahol ez az idegenség kettős válfajában is uralkodik?

A magyar, azaz hogy mint ők hivata­losan nevezik magukat: a „magyarországi” szociáldemokrata párt alkalmi­lag, taktikai számításból, nemzeti jel­szavakat hangoztat, a valóságban, a nagy próbatételek idején, mikor le kel­lett volna vizsgáznia ebből a nacionalista öntudatból, mindig kitért vagy meg­hátrált ez elől a kötelesség, ez elől a hivatás elől. Ők azzal a nemzeti szocializmussal, azzal a nacionalista szocializ­mussal, vagy azzal a szocialista naciona­lizmussal szemben, amelyet Veres Péterannyi bizalommal nekik tulajdonít, alapjában véve mindig idegenek, sőt ellenségek gyanánt viselkedtek.

[...] XXVI.

Zárószó

Ha huszonöt cikk távolsá­gából visszanézünk arra, amit a Népi válság és népi Magyarország címe alatt heteken át följegyeztünk, még mindig úgy érezzük, hogy nagyon fogyatékos munkát végeztünk ugyan, de talán nem minden eredmény nélkül. Végigkísértük a népi gondolat útját azokon a törek­véseken kezdve, amelyek a magyar kultúra megújhodását, az ősi népi hagyományokhoz való visszatérésben, s az azokkal való minél szorosabb lelki, érzelmi, szellemi kapcsolatokban ke­resik. Ha csak vázlatosan is, de teljes jelentőségében méltattuk az új népi irodalomnak lelki, erkölcsi érdeklődését a föld népének, a magyar parasztság­nak életsorsa iránt, s azzal való ugyan­ilyen azonosulását, örömmel köszön­töttük az új magyar népi költészetnek szociális gondoktól s ugyanilyen nyug­talanságtól telített, felfrissült élmény­világát, s munkásainak, költőinek és íróinak a mélyből feltörő életpályájá­ban, küzdelmeiben, a népi fölemelkedés vágyait, értékeit, céljait szemléltettük. Mindezen túl megpróbáltuk lemérni a vezető értelmiségi osztályok s a népirétegek kultúrája között elmélyült sza­kadás következményeit. Megpróbáltunk közelebb jutni annak a nagy kérdésnek lényegéhez: miben jelentkezik az iroda­lomnak s maguknak az íróknak a nép­pel, a népi gondolattal való erkölcsi, szellemi azonosulása, s mik ennek a lelki, érzelmi előfeltételei, s ezen a nyomon kíséreltük meg a népi és polgári irodalom ellentéteinek feloldását. Méltányoltuk annak a törekvésnek jogosságát, történelmi szükségességét, amely a paraszt­ság mélyéről feltörő népi erők számára szabad utat akar biztosítani nemcsak az irodalmi, művészi élet területein, de a társadalmi, gazdasági vezetés munká­jában, előnyeiben és felelősségében, és ezen túl a politikai szerepváltozásnak előkészítésében, kiharcolásában.

Láttuk ennek a törekvésnek ellen­tétes végleteit, azt, amely megelégszik a középosztály alulról történő felfrissítésével, megerősítésével, s a másikat, amely már reménytelennek, kevésnek vagy túlhaladottnak tartja ezt az evolúciós folyamatot, s a régi vezetőosztályok egészben való leváltását hir­deti, mint olyanokét, amelyek egyrészt elvénültek, meddőségre jutottak, más­részt vérség szerint, s gondolkozásban,érzésekben, törekvésekben is elidege­nedtek a magyarságtól. Érintettük ennek a nagy kérdésnek sokat vitatott faji vonatkozásait, amely a valamikor török fajú, de a történelem folyamán elkorcsosult vagy elvegyült vezetőosztályokkal szemben az ugoros paraszti magyarság fajtisztaságát, uralmi jog­címét, hivatottságát hangsúlyozza. Nyomon követtük a népi ébredésnek a legmarkánsabb új költői tehetségek egyéniségében, munkájában, művésze­tében megnyilatkozó jeleit, színeit, értékeit, szellemi és erkölcsi karakter­jegyeit, s ugyanakkor azt is, hogyan törnek utat ezen a művészeten keresz­tül, ennek eszközeiben, szellemében a szociális küzdelmek érzésvilága mellett egy politikai törekvés hangjai, a pa­rasztság történelmi megpróbáltatásain, szenvedésein keresztül új forradalmak tüzeit gerjesztve.

Végezetül szemlét tartottunk rajta, hogyan jelentkezik a népiség, a népi gondolat alapján felépülő új Magyarország képe egy új társadalmi, politikai és gazdasági életrendszer vágyaiban, céljaiban, terveiben, törekvéseiben, a népi publiciszta legkiemelkedőbb, leg­jelentősebb termékeiben. Ezen a vona­lon jutottunk el a parasztkérdés igazán nagy, sorsdöntő mélységeihez, a paraszti életforma csődjéhez, amelyet ezek az írók a népi gondolat politikai alap­dogmájává tettek, hogy ennek igaz­ságaiból vonják le egy új gazdasági, társadalmi rend követelményeit. Rá­mutattunk ez alapvető tévedés nyomán, hogyan bontakoznak ki az Erdei Ferenc, Veres Péter, Kovács Imre munkáiból egy úgynevezett kollektivista paraszt­demokrácia uralmi körvonalai, amely­nek ideológiáját, az uralomrajutás szervezeti, politikai, stratégiai eszközeivel együtt, Veres Péter fejti fel, míg Kovács Imre amerikai és szovjetpéldák nyomán közelíti meg a megvalósítás gyakorlati képét, szükségességét.

Ezek közül a célok és törekvések közül a legtöbb számunkra nem jelen­tett újságot. Elsőknek hirdettük őket, szinte negyedszázad óta, a megoldásu­kat jelentő nagyszabású politikai refor­mokkal együtt. Szemlénk közben lépten-nyomon visszatérő visszhangját, ismét­lését fedeztük fel saját régi igazságainknak, követeléseinknek, amikre - sajnos - olyan kevesen hallgattak, amelyek érvényesülésre csak igen kis töredék erejéig jutottak el, s amelyek­ből a legsürgősebbeket se oldottuk meg véglegesen, hogy az új világháború még sürgősebb feladatai, erőfeszítései aztán ezeket is háttérbe szorítsák.

Miután mindig azt az elvet képvi­seltük, hogy a költő vagy az író nem maradhat idegen saját népközösségének politikai törekvéseivel, vagy saját ko­rának szociális eszmevilágával szemben se, ha ezeket magáévá éli, s művészeté­ben is szóhoz juttatja, vállalnia kell a felelősséget is magatartásáért, nemcsak művészi, de politikai értelemben is. Petőfiék, Adyék is vállalták ezt, s az új népi irodalom képviselői se követelhet­nek maguknak exterritoriális jogokat ezen a téren. Fokozott mértékben érvé­nyes ez velük szemben, ha éppen pártpolitikát csinálnak, ha egy új politikai, forradalmi mozgalom hangjait, céljai tütik meg munkájukban. A népi gon­dolat publicistáit pedig, akik a népi fölemelkedés szociális, politikai feltételeit,  útjait, eszközeit keresik, ugyanilyen felelősség terheli, s velük szemben a kritika joga magától értetődik.

Fokozott súllyal nehezedik ez a fele­lősség azokra, akik egy akármilyen új népi uralmi, politikai rendszer nevében a szabad kritikát igénylik maguknak a fennálló társadalmi, politikai renddel szemben, s ennek hibáit kíméletlenül támadják, s az egészet forradalmi úton megsemmisíteni akarják, hogy aztán az új szabadság nevében minden más gon­dolat- és véleménynyilvánítást tilal­mazzanak, megnehezítsenek, vagy éppen elfojtsanak. Huszonöt évvel ezelőtt egy liberális-radikális forradalom, s a nyo­mában következett szocialista-kommu­nista uralom a népi érdekek nevében a legborzasztóbb terrort alkalmazta a vele ellenkező szabad gondolattal szem­ben, miután előbb ennek nevében és ennek eszközeivel uralmi érvényesülés­hez jutott. A magyar írók és költők egy tekintélyes nagy csoportja, amely a reakciós polgári társadalommal szemben a legkíméletlenebbül követelte ma­gának és gyakorolta is ezt a szellemi és írói szabadságot, némán tűrte a forra­dalmi terror ilyen megnyilvánulását, s tüntető csatlakozásával, presztízsével fedezte annak erkölcsi és politikai kár­tevéseit egyaránt.

Rámutattunk arra, hogy ennek az új népi forradalomnak gondolatait, írók, költők, esztétikusok, publicisták melen­getik szívükben, akik lehetnek jó­hiszemű, lelkes, nagyon művelt, igazán népbarát és igazán fajukat szerető em­berek, de hogy minden politikai hivatottság nélkül, megszervezett, fegyel­mezett, az új gondolatoktól áthatott, ezekre felnevelt tömegek nélkül egy ilyen mozgalom csak egy dilettáns forradalomba torkolhat bele. Egy dilet­táns forradalomba, amely a maga tehe­tetlenségében a professzionista, szak­avatott forradalmároktól kéri kölcsön a tömeget, az erőt, a szervezettséget, a rutint, esetleg a vezért is. Azoktól, akik mint professzionista forradalmárok már egyszer pusztulásba sodorták az országot. Föl kellett jegyeznünk ennek a népi publicisztikának azt a súlyos el­tévelyedését, hogy a fajmagyar, a népi, a paraszti nacionalizmus nevében a nemzetközi és zsidó vezetés alatt álló pártokkal és ugyanilyen tényezőkkel szövetkezik, amelyeknek nemcsak semmi közük ehhez az egész gondolatkörhöz, de ennek egyenesen halálos ellenségei, vezéreikben és a vezérek által meg­tévesztett tömegekben egyaránt. Rá kellett mutatnunk, hogy miközben a magyar fajvédelem jogosságát hangoz­tatják minden idegen befolyással, min­den idegen uralmi kísérlettel szemben, ugyanakkor semmit sem éreznek ebből a hivatásból, ebből a kötelességből a zsidó veszéllyel szemben, az előtt óvato­san szemet hunynak, és annak jelensé­geiről, következményeiről nem akarnak tudomást venni.

Növeli ezt a veszélyt, hogy az úgy­nevezett polgári irodalomban, s az ugyanilyen publicisztikában tehetséges emberek egész szervezett frontja, mint egy összeesküvés, fedezi ezt az uralomra törő forradalmat, a gondolat és mű­vészi szabadság nevében, átitatva a radikális liberalizmus, a korhadt nem­zetközi kapitalizmus eszmevilágától, mindent felbomlasztó, világszerte meg­bukott szellemiségétől. Ők azok, akik mint elvadult, maradi sovinizmust néztek le minden nemzeti gondolatot, s akik húsz éven át hallgattak a kisebb­ségi magyarság sorsáról, sőt irodalmi békét tartottak fenn halálos ellen­ségeinkkel, spiritualizáltak a csonka határokat, s ennek a békülékenységnek nevében és szellemében megtévesztették és megrontótták a kisebbségi magyar ifjúság lelkét. Pacifisták voltak, mikor a háborúra kellett volna készülnünk, s most egyszerre felfedezik magukban a népi nacionalizmust, félteni kezdik a magyarságot azoktól, akiknek egész élete az érte való áldozatos küzdelem­ben telt el, ennek a magyarságnak igazi belső és külső ellenségeivel szemben egyaránt.

Mondanunk sem kell, hogy miközben igyekeztünk számot adni a népi gon­dolat útjáról, a népi válság tüneteiről, a népi Magyarország reményeiről, küz­delmeiről, munkánk során állandóan feszélyeztek bennünket az újságírás, a napi publicisztika követelményei, szűkre szabott keretei és mindenekfölött azok a szempontok és korlátok, amelyeken a háború közben senki se teheti túl magát, s amelyek sokszor hallgatásra kötelez­nek a legnagyobb, a legmélyebben érzett elvi igazság rovására is.

Egyébként nyugodt lélekkel elmond­hatjuk, elfogultság nélkül, a magyar­ság, a magyar nép iránt érzett legmélyebb szeretettel, a népünk sorsán csüggő aggodalomnak és odaadásnak, egy valóban gyötrő azonosulásnak érzé­seitől áthatva tettük meg a vizsgáló­dásnak ezt a göröngyös útját. Lelkünk mélyéig megilletődve éltük át a népi írók fiatalságának, gyermekéveinek minden mostohaságát, s ahogy elismer­tük mindazt, ami az igazi tehetséget, s munkásságukban, egyéniségükben az igazi hivatottságut kiteszi, ugyanolyan őszintén kellett hibáikat vagy tévedé­seiket is megállapítanunk. Ahogy megvagyunk győződve önzetlenségükről, tiszta magyarságukról és jóhiszeműsé­gükről, ugyanúgy el kellett ítélnünk náluk a gyűlölet, az elfogultság, a túlméretezett becsvágy, vagy a politikai szenvedély tévedéseit.

Tettük mindezt azért, mert mélységes meggyőződésünk, hogy a népi válságból csak így, csak ezen az úton nőhet ki az a népi Magyarország, amelynek céljaiért élni, küdzködni, szenvedni, verejtékezni - ha kell, meghalni is - egyformán érdemes.

*

In Új Magyarság, 10. évf. 42. szám (1943. február 21.), 1-2., 80. szám (1943. április 9.), 1-2., 88. szám (1943. április 18.), 1-2., 93. szám (1943. április 25.), 1-2., 116. szám (1943. május 23.), 1.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés