A költészet mellett azzal együtt vi­rágzik ki a regényirodalom, hogy előbb a nemzeti múlt dicsőségében, távoli kor­szakainak, hőseinek, küzdelmeinek felelevenítésében, később az egykorú ma­gyar élet rajzaiban szólaltassa meg a nemzeti bajok és feladatok egész soka­ságát. Eötvös Falu jegyzője [sic!] épp úgy kifejezője volt ennek a korszellemnek, mint Jósika regényei, vagy Kuthy Lajos életképei.

Az irodalmi újjászületéssel majdnem hajszálig egyidőben indul meg az a mélyreható erjedés, amely a politikai pártok és irányzatok küzdelmein át ke­reste a régiből az új korszakba át vezető utat, s ennek ösztönző, velejáró, vagy előtte járó együtthatója volt az a publicisztikai irodalom, amely Berzeviczy Gergelytől kezdve Széchenyi és Kossuth Lajos, aztán a Dessewffyek, Eötvösék és Wesselényiék munkáiban ugyanattól a szellemtől áthatva a nagy nemzeti sorskérdések megoldására tört.

A magyarságot, az első, az elmúlt vi­lágháború bizonyos mértékig a szellemi izgatottságnak ugyanebben, vagy ehhez hasonló állapotában találta. Ady Endre költészetében a negyvennyolcas forra­dalmi radikalizmusnak utóhangjai szó­laltak meg a nép, a tömegek nevében a feudalizmus szellemétől, osztályhagyományaitól s a középosztály „ázsiai“ reakciós hajlamaitól terhelt magyar közvéleménnyel szemben a nyugati francia demokrácia értelmében egy nagy átalakulást sürgetve, azt eszményítve.

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Aztán:

Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?

Ez a radikális, a nagy francia forra­dalom és a marxista ideológia vegyülékéből táplálkozó jakobinus újításvágy talált tudományos és publicisztikai meg­nyilvánulást abban a szabadkőműves, teljesen zsidó szellemi vezetés alatt álló mozgalomban, amelyet Jászi Oszkár és társai indítottak meg, s ugyancsak a nagybirtok, a feudalizmus, a klerikalizmus, a szűk látókörű, soviniszta, a nyugati fejlődéssel szembehelyezkedő ma­gyar középosztály, a „vármegyei szel­lem“ megdöntésére. Ez az agitáció, a forradalmasításnak ez a munkája az ér­telmiségre igyekezett hatni. A magyar történelmi szemlélet radikális revízió­jával a magyar múltat egész Werbőczyig, sőt Szent Istvánig, a radikális de­mokrácia új világításába helyezte. A nemzeti jogalkotás, a nemzeti szabad­ságharcok hőseiben elsősorban a népet elnyomó, a jobbágyságot kizsákmányoló nemesi osztály reakciójának képviselőit állította oda. Ugyanakkor alulról, az ipari munkásság és az agrárproletariá­tus, a földmunkásszegénység megszer­vezésével, ugyancsak szinte kizárólagos zsidó vezetés alatt, a szociáldemokrata párt készítette elő egy forradalmi tömegmozgalom esélyeit.

Nincs itt a helye, hogy felújítsuk a vitát Ady Endre költészetének politikai indítékairól, jóhiszeműségéről és naivságáról, mellyel egy, a nyugaton már akkor megbukott, kiélt forradalmi demokrácia evangéliumára esküdött. Ez a kérdés még sokáig nyitva marad, mi­közben az ő költői zsenijéről, ősi tüzeknél izzó magyarságáról csak egy véle­ményen lehet az egész irodalmi utókor.

Célunktól messze vezetne, ha itt rá akarnánk mutatni az akkori magyar ér­telmiség, a magyar középosztály elfo­gultságára ezzel a múltat, jelent felper­zselő költői tüneménnyel szemben. Ez a tartózkodás és averzió, sőt visszautasí­tás erről a részről nem a költő zsenijé­nek, de elsősorban az újítás merészsé­gének és kíméletlen elfogultságának szólt. Az újításnak, amely mögött, Adyn túl, a Jásziék radikalizmusában és a szociáldemokraták forradalmiságában ez a kissé csakugyan maradi középosztály a máris elhatalmasodott zsidó­ság uralmi törekvéseitől rettent meg, hogy ezt a félelmét, ezt az előérzetét a Károlyi-forradalom és a proletárdikta­túra tapasztalatai száz százalékig iga­zolják, megerősítsék. Abban a tényben, hogy ez az értelmiség maga nem tudott a sürgető szükséghelyzettel, se az ag­rárválság nagy kérdésével, se az ipari munkásság törekvéseivel szemben, azok népi, nemzeti megfogalmazására, se po­litikai pártjaiban (függetlenségi párt. munkapárt, néppárt, alkotmánypárt), se publicisztikai, vagy tudományos kép­viseletére megfelelő fogékonyságot és megfelelő erőket sorompóba állítani - ez mindenesetre történelmi tény, hiba és mulasztás volt. Olyan hiba és olyan mu­lasztás, amelyet az elöregedés, a megkövesedés, sőt a magyar népi tömegek­től való bizonyos elidegenedés bizonyí­tékának lehet elfogultság nélkül is oda­állítani.

Ha nagy hiba volt a vezető értelmi­ségi osztályok részéről, hogy már a múlt világháború előtt nem tudták meg­érteni az idők szavát, s így olyan tár­sadalmi és politikai életforma keretei között kellett vállalnunk a háború erő­feszítéseit, amelyek a tömegérdek hajtó- és hatóerejét nem tudták maradék nél­kül a nemzeti célok szolgálatába állí­tani - még nagyobb hiba és még na­gyobb mulasztás volt, hogy a háború után, a Károlyi-forradalom és a kom­munista rémuralom tanulságai dacára, az úgynevezett keresztény nemzeti reakció se tudott megbirkózni ezzel a nagy hivatással.

Azt a nagy történelmi feladatot, hogy a trianoni Magyarországon belül valósítsuk meg a vagyoni és társadal­mi kiegyenlítés korszerű munkáját, s a földművesszegénység és az ipari mun­kásság tömegeit a kielégítés, az érdekazonosság erejével emeljük a nemzeti társadalom keretei közé, újra és még egyszer elmulasztottuk. Hogy miért és hogyan bukott meg ebben a kérdésben az egész vonalon az antiszemita ke­resztény polgári reakció és a másikon a Nagyatádi Szabó-féle kisgazdademo­krácia, erről száz és száz cikkben szá­moltunk be az elmúlt húsz esztendő folyamán, mikor a trianoni konszoli­dáció munkáját nem szűntünk meg ezekkel a kérdésekkel ostromolni.

Az a lelki és szellemi nyugtalanság, amelyből a népi gondolat nevében, an­nak zászlaja alatt különösen a háború kitörése óta most egy politikai moz­galom kezd kijegecesedni, végső fokon a keresztény demokrácia hamar kifá­radt, vagy egészen elnyárspolgáriasodott kísérleteinek, s a Nagyatádi- és Eckhardt-féle kisgazda demokrácia ugyanilyen tehetetlenségének ellenhatásaképpen született meg. De ellen­hatást, reakciót jelent ez a nyilas és nemzetiszocialista irányzattal szemben is, amely, kezdő sebességét kifutva - hogy miért, miért nem, annak kifejtése nem tartozik ide - a stagnálás, a veszteglés, sőt az erős visszahanyatlás állapotába jutott.

A radikális népi politika feltámasz­tása paraszti alapokon mindenesetre úgy jelentkezett, mint egyik hulláma, kitevő része egy nagy, mélyreható, a magyar társadalmi és szellemi élet egyéb területeit is megtermékenyítő irányzatnak. Ez az irányzat a politikai okokon kívül, szinte azoktól függetle­nül, a magyarság életösztönének egé­szen sajátos megnyilvánulása. Azt mondhatnánk, visszatérés mélyebb, igazibb önmagunkhoz, szellemi, lelki életünk egész földtekéjén. Egy csaló­dásaiban, megpróbáltatásaiban, vesz­teségeiben mélypontra jutott néplélek menekülése ez az utolsó forráshoz: a faji feleszmélés, a faji megmaradás és megerősödés gondolatához. Azokhoz az erőkhöz, amelyeket irodalmunk, költé­szetünk, zenekultúránk területén hosszú időn keresztül épp úgy elhanyagol­tunk, vagy épp úgy megtagadtunk, mint társadalmi, gazdasági életszerkezetünk kiépítésében, s állami, nemzeti politi­kánk uralkodó törekvéseiben. Visszahatás [...] minden [...] idegenséggel szemben, ami tár­sadalmi, szellemi vagy politikai úton a mi kisebbségbe, alsóbbságba szorí­tásunkra törhet. Tudva, vagy öntudat­lanul reakciója ez a gondolat annak a nagy népi, faji feleszmélésnek is, amely a német és olasz népet, egy tár­sadalmi és politikai forradalom for­májában, új, hatalmas és eredményes erőfeszítésekre ösztönözte. Aztán visszahatás ez nagy társadalmi, erköl­csi betegségeinkkel, s azoknak okai­val szemben, amelyek a magyar nép­szaporodás életfáját támadták meg, az egykében s a szegénység nyomán kisarjadó fizikai meggyöngülés, elsor­vadás egyéb veszélyeiben. Visszahatás azzal a folyamattal szemben is, amely a vezető társadalmi rétegek, az ariszto­krácia és a középosztály faji színké­pét, az erős idegen beütés következté­ben, az utolsó évszázad folyamán, különösen hatvanhét [1867] óta annyira össze­törte és megváltoztatta a magyar ele­mek rovására. Visszahatás ezeknek az osztályoknak a magyar faji értékektől elidegenedő felszínkultúrájával szem­ben. Visszahatás az új idők, a gazdasági, technikai haladás, vagy átalaku­lás sodrában veszendőbe került ösztö­nös népi kultúra megmentésére, felderítésére, tovább ápolására. És vissza­hatás a homályban, szegénységben maradt színmagyar alsó népi tömegek felemelése érdekében, a faji tudatuk­ban, életakaratukban meggyengült osz­tályok felfrissítésére, sőt helyettesíté­sére.

S mindez a kibontakozás kezdeti, még vajúdó állapotában, a magyar ér­telmiség nagy része előtt még ismeret­len célokkal, ismeretlen hatóerőkkel.

Hogy mi lesz belőle arányait, eredményeit illetőleg, megmarad, megre­ked-e egy szűkebb körű érdeklődés zó­náin belül, írói és publicisztikai viták anyagának, vagy kihat, szétárad azok­ra a nagy tömegekre, amelyeknek sorsáért vajúdik, s amelyek ez idő szerint még alig tudnak róla valamit, mindez kérdések kérdése. Forrás-e vajon, amilyen már annyiszor felbuzogott a magyar közélet mélyéről hirtelen erő­vel, hogy aztán lassan elapadjon, mi­előtt malmokat hajthatna, hajókat hordhatna hullámain? Vagy olyan ha­talmas golfáram, amely át fogja járni megtermékenyítő melegével az egész magyarságot? - Ezt csak az élet, az idő mutathatja meg. De senki se ma­radhat közömbös vele szemben, akit a mi nagy közös jövendőnk sorsa, ilyen vagy olyan viszonylatban, igazán érde­kel. Ezért fogunk foglalkozni vele érdeme szerint. Előre jelezve, hogy ez­úttal a népi gondolatnak főleg politi­kai vonatkozásai érdekelnek bennün­ket közelebbről.

II.

A középosztály és a népi műveltség

A népi gondolat az értelmiség, a ve­zető osztályok rovására írja, hogy a magyar kultúra, amelyet kifejlesztet­tek és amelyet képviselnek, elszakadt, a népi műveltség, a népi hagyományok ősforrásaitól, s idegen gyökerekből táp­lálkozó, úgynevezett európai kultúra lett. Ez a fejlődési folyamat kettős irányban járt káros, szinte végzetes következményekkel. Először, mert idegenségével, a társadalmi és gazdasági különbségeken túl, újabb válaszfalat létesített a magyarság vékony felső ré­tegei és alsó nagy népi tömegei kö­zött. Másrészt ez utóbbiak körében veszni hagyta az ősi, népi kultúra ter­mékeit, azt az óriási műveltségkincset, amelynek közös birtoka, megbecsülése a finneknél például az erkölcsi, szellemi és érzelmi világ közösségét teremtette meg az értelmiség és a mély népi tömegek között. A mi vezető osztályaink műveltsége így vált bizonyos értelem­ben függőkert-kultúrává, amelyből a faji, népi vonások szinte minden vo­natkozásban - a nyelv, a költészet, a zene, a tánc, az építészet, vagy a gyer­mekjátékok kultuszából - teljesen ki­estek, vagy majdnem egészen elhalvá­nyodtak, s helyüket idegen elemek fog­lalták el.

Iskolai oktatásunk - mondják to­vább -, köznevelésünk a legalsó foko­zatoktól, az elemi iskoláktól kezdve az egyetemekig, ennek a népi ősműveltségnek alapulvétele, ismerete és ismer­tetése, megbecsülése nélkül épült ki, és működik szinte egy évszázad óta. Ha nem akarjuk végleg elveszteni népi értelemben vett magyar önmagunkat, vissza kell térnünk ezekhez az ősi forrásokhoz. Ha ugyan már nem késve, vagy egészen elkésetten, de anyagá­ban, szellemében, kitűzött céljaiban ilyen értelemben át kell építenünk ezt az egész, hatalmas előítéleteivel, néze­teivel, céljaival idegen rendszert, s vele együtt eddigi műveltség- vagy művelő­déspolitikánkat új alapokra kell fek­tetni: az ősi kezdet, az ősi néphagyo­mány alapjaira. Csak így támadhat, így kelhet életre a népi, nemzeti közös­ség testvéri szelleme is, a kultúrájának alapjaiban egységessé vált ma­gyar társadalomban.

Ezekkel a törekvésekkel kapcsolatban talán nem szerénytelenség, ha idézünk itt valamit azokból a fejtegetésekből, amelyekkel, ha más vonalon is, de a magyar kultúra és a magyar közneve­lés hibáira oly sokszor rámutattunk, ugyanennek a népi közösségi gondolat­nak nevében, új világot, új szellemet sürgetve ezeken a területeken is.

„A klasszikus humanista műveltség­nek - írtuk annak idején (Új világ felé, 1933) - a szemlélődést istápoló, az igényeket megnövelő, a szellemi és ér­zelmi finomságokat elmélyítő irányzata helyébe nekünk is egy gyakorlati, az élethez és ezen felül a magyarság külön­leges helyzetéhez és népi szelleméhez alkalmazkodó iskolapolitikát kellett volna iktatnunk. Ezen a téren is azzal a nagy vallomással kellett volna kez­denünk Trianon után, hogy nem bírjuk a régi szisztémát, s az értelmiség nagy állagának le kell számolnia ezzel a luxust jelentő álműveltséggel. Be kel­lett volna látnunk, hogy a mi kultúrpolitikánknak nem arra kell előkészí­tenie az új nemzedékeket, mint amire az apákat előkészítette, hogy tudniillik a klasszikus félműveltség birtokában bürokraták vagy szemlélődő intellektuelek legyenek, hanem arra, hogy egy szegény népet saját szellemi hagyomá­nyai, s egy koldus országot saját szük­ségletei alapján újra felemeljünk. Ez pedig azt jelentette, hogy az értelmiség nagy részének magának is munkássorba kell állnia, s a régi úri osztály vagy az úrhatnámság igényeivel, nagyzolásával, passzivitásával szemben a heroikus le­mondás, a lefele való alkalmazkodás és az azonosulás elszántságát kell magáévá tennie.

Nevelésünknek és iskolapolitikánk­nak - folytattuk tovább - ehhez a fel­adathoz kellett volna a lelki, erkölcsi és pedagógiai előkészítést megadni, s egy­ben az ehhez szükséges gyakorlati isme­reteket is. Ki kellett volna mondanunk, hogy nem tudunk mit kezdeni az olyan arányú és olyan műveltségű értelmiség­gel, mint a régi, s ennek vaskövetkez­ményeit kellett volna érvényesíteni. Kezdettől fogva meg kellett volna húzni az éles határvonalat, s átvinni a közmű­velődés, a közoktatás rendszerébe, s át­ültetni, belenevelni az uralkodó közfel­fogásba a különbséget az igazi, a nép, a nemzet erejét megsokszorozó; annak sorsával, múltjával és szükségleteivel összhangban álló, azoknak eszközül szol­gáló művelődés, s az elvont ideálokat s egy más világból átmentett gyökértelen eszményeket szolgáló kultúra között. Tisztázni kellett volna, hogy az, amit például a dán vagy finn népi paraszt­kultúra jelent, amely minden intézményében, minden eszközében egy kis bátor, élni akaró nép ősi szelleméhez és újkori szükségleteihez igazodik, sokkal igazibb kultúra, mint az, amely a nagy paraszttömegeket, amelyeken a faj és nemzet jövendője nyugszik, balkáni állapotban hagyja, hogy ugyanakkor egye­temi tanárokban túlprodukciót neveljen, az elkorcsosodott értelmiségi rétegek­nek pedig a túlrafinált [sic!] városi, a klasszikus kultúra vagy a hanyatló nem­zetközi civilizáció gyümölcseit akarja minden áron biztosítani. Ezzel mélyítet­tük áthidalhatatlanná az űrt egy, a maga hivatására iskolázatlan paraszt­ság, s egy minden új hivatásra iskolá­zatlan, úgynevezett nyugati műveltségű értelmiség között.“

Nézzük mármost, miben keresi, mi­ben jelöli meg a népi gondolat egyik nagynevű, nagy emlékű munkása, a megboldogult Győrffy István a népi Magyarország és a nemzeti művelődés viszonyát, összefüggéseit erről szóló érdekes munkájában? (A néphagyo­mány és a nemzeti művelődés) Győrffy azt mondja egyebek közt, hogy a mai magyar középosztály már nem az az erő, amely megbonthatatlan egységben tudná tartani a magyar tár­sadalmat. A magyar társadalom utolsó, de legnagyobb erőtartaléka a magyar nép. A középosztálynak meg kell újul­nia, meg kell erősödnie a magyar nép­hagyományok felvételével, sőt lelkileg is néppé kell lennie, ha magyar akar maradni. 1848-ban a nemesség lemon­dott nemesi kiváltságairól, s a jobbágy­ságot felszabadította, most pedig a ve­zető osztályoknak a lélekben való egyesülést kell kimondaniuk a néppel, ami azáltal érhető el, ha a nemzeti művelődés alapjává a néphagyományt tesszük. Ha csak európai műveltségre törekszünk, lehetünk nagy műveltségű népek, de minél hamarabb megszű­nünk magyarok lenni. Ha viszont teljesen kivonjuk magunkat a nyugati műveltség hatása alól, akkor meg mű­veltebb és erősebb szomszédjaink gá­zolnak hamarosan keresztül rajtunk. Japán száz év alatt európai állammá lett anélkül, hogy nemzeti hagyomá­nyait feladta volna. A finnek pedig az­zal domborították ki nemzeti egyéni­ségüket, hogy gazdag és értékes nép­hagyományaikat beépítették nemzeti műveltségükbe.

De miben áll hát a néphagyomány? Sok mindenben. Ezek között legősibb és legnemzetibb birtokunk, hagyomá­nyunk a magyar nyelv. Ha azt keres­sük, melyik társadalmi réteg beszéli jobban a magyar nyelvet, a vitában a népre kell szavaznunk. A magyar nyelv fennmaradását elsősorban a ma­gyar népnek köszönhetjük, mert a fel­sőbb osztályok sokszor elpártoltak tőle. Hiszen a felsőbb nemzeti művelő­dés nyelve évszázadokon át a latin volt, aztán a német. Hogy messzebb ne menjünk, művelt középosztályunk­ban, a magyaros magyar beszéd ma már a legnagyobb ritkaság. Mintha a műveltség ára az volna, hogy elveszít­sük az élő beszéd igazi, egyéni magyar zamatát. De nemcsak az értelmiség jár ezen az úton. A népkiejtés is egyre nagyobb mértékben romlik. Ezer csator­nán át lehat hozzá is az úgynevezett úri beszéd, azt igyekszik utánozni, hogy ő is műveltebbnek látsszék. Mind­ezen segíteni kell. Gyűjteni kell a ma­gyar nyelvhagyomány kincseit, nem szabad, hogy veszendőbe menjenek. Bele kell olvasztani őket új szókincsünkbe. Külön magyar nyelvtudo­mányi intézetet kell ennek a célnak ér­dekében létesíteni. Nagy mulasztások terhelnek bennünket a régi magyar népszokások megőrzése, megbecsülése körül is. A jogi néphagyomány gyűj­tése, feltárása elengedhetetlen kelléke a magyar nép megismerésének. A népi jogszokások anyagkincse mai napig sincs összegyűjtve, írásba foglalva, pe­dig kötelező ereje ma is sokkal na­gyobb, mint a tételes, törvényes jogé. Ki gondol rá nálunk, hogy a tanítók­nak, lelkészeknek, jegyzőknek, katona­tiszteknek ismerniük kellene ezt az anyagot, hogy a néppel való érintke­zés, bánni tudás elemi alapjaival tisztá­ban legyenek. Az oroszok évszázadok óta gyűjtik ezeket a népi jogszokáso­kat. Ennek köszönhető, hogy a hatalmas birodalomnak százféle nemzeti­ségű népét kielégítően tudják kormá­nyozni, mert mindig figyelembe veszik a nemzetiségek szokásjogát is.

A magyar népművészet ismerete, a nemzeti irányú nevelés egyik leghatá­sosabb eszköze, és mégis sokáig alig törődtünk vele. Ugyanúgy, mint a ma­gyar népzenével, amely 1500 éves kö­zös örökségünk más, velünk rokon né­pekkel s amelyet csak az utóbbi év­tizedekben kezdtünk, Bartók és Kodály jóvoltából, feltárni és megbecsülni. Ugyanígy elhanyagoltuk a népi és gyermekjátékok kultuszát. Az iskolák következetesen elzárkóztak előlük, nem kultiválták őket. Szomorú nézni - írja Győrffy -, mikor a falu szélén a mezítlábas parasztgyerekek futballt játszanak, holott száz és száz népi já­tékunk ismeretes, amely lassanként mind feledésbe ment. A népi táncok ugyanígy pusztulóban vannak, pedig a katonaságnál, a leventéknél, a cserké­szeknél, a középiskolai tanulóifjúság­nál tornaórákon ezeknek tanítása az ősi magyar ritmusérzék megmaradá­sát biztosítaná. Ugyanígy vagyunk a népi építészet kérdésével, amelynek a tanulmányozására és gyakorlati propa­gálására a műegyetemen külön tanszé­ket kellene állítani, az építőipari isko­lákban ezt az anyagot ugyancsak taní­tani kellene.

Győrffy keserű szavakkal panaszolja el azt a közömbösséget, sőt lelketlenséget, amellyel a mi népi állattartásunkban a magyar fajták pusztulását tétlenül néztük, sőt előmozdítottuk. Az ősi magyar szarvasmarhától kezdve a magyar lófajtát épp úgy halálra ítéltük, mint a magyar rackajuhot, vagy az ősi magyar disznófajtákat, s mindezek he­lyére idegen fajtákat tenyésztettünk ki, holott a fejlődés helyes menete az lett volna, ha a mi adott fajtáinkat nemesítjük és tesszük alkalmassá meg­felelő keresztezéssel az új mezőgazdál­kodás feladataira és igényeire.

Ha egy kis faji öntudat élne bennünk, s legalább egy kis kegyelet a múlt iránt, a Hortobágyon vagy a Bugacon kellene olyan rezervációt létesí­teni, ahol ezeket a régi magyar házi­állatfajtákat a végleges kihalástól megmenthetnénk. Az a hatalmas erőfeszítés, azok a nagyszerű eredmé­nyek, amelyeket különösen az alföldi magyar nép egy nagyszabású gyü­mölcs- és zöldségkultúra megteremté­sével az elmúlt évtizedek folyamán el­ért, mindennél jobban bizonyítják a magyar népi erő, szívósság és alkal­mazkodóképesség jelenlétét. A népi, nemzeti irányban, nevelt magyar föld­műves legyen a történelmi középosz­tály erőtartaléka, hogy ne kellessen gyökértelen, kellőleg meg nem magyaroso­dott, vagy megmagyarosíthatatlan ele­mekből kiegészítenie magát, mikor a magyar parasztság tehetségei önhibá­jukon kívül nem tudnak felszínre törni. Mezőgazdasági középiskolákat kell lé­tesíteni az új magyar földműves középosztály kialakítására. Győrffy meg­jelöli a jegyzőképzés, papképzés, ta­nítóképzés, katonatisztképzés terüle­tein a népismeret kötelező tanításának céljait és hasznosságát. A középisko­lákban szerinte valamennyi tantárgy alapjává kell tenni a néplélektant, az ugyanilyen társadalomrajzot, a néphagyományt, a népművészetet, a népiség történetet, a népzenét, a néptáncokat és népi játékokat. Külön táj- és népkutatóintézetet kell felállítani, a nép­rajzi múzeumot teljesen újjá kell szer­vezni, a svéd Skanzen-  a szabadtéri néprajzi múzeumok mintájára. Az Akadémia feladata volna a néphagyomány-gyűjtés megszervezése és veze­tése. Ugyanígy a népi nyelv gyűjtése, a magyar nyelv szókincsének fele még ma sincs összegyűjtve.

Íme, mindez így együtt, ahogy Győrffy a maga lelkes szemléltető mód­ján összefoglalja és feltárja, egy olyan világot akar még megmaradt, össze­szedhető romjaiból, töredékeiből a ma­gyar kultúra alaptényezői közé iktatni, amelyet az új idők, az általános euró­pai haladás évtizedeken vagy évszáza­dokon át kitermelt geológiai rétegei bo­ntanak, s ma már jórészt ismeretlén mélységekbe szorítottak vissza. Más né­peknél is végbement ez az óriási át­alakulás. De ez az elszakadás az új műveltségben, népi önmagától, talán egyet­len európai nemzetnél se volt ilyen radi­kális, ilyen kíméletlen, ilyen átmenet­ nélküli, s bizonyos következményeiben ilyen végzetes, mint nálunk. Sok vonatkozásban ez a visszatérés, ez az újra­kezdés, ez a rekonstrukció az ősi alapo­kon ma már majdnem lehetetlen. Ha a hatvanhetes kiegyezés után, a nagy nemzeti újrakezdés idején, amikor a néphagyomány és népműveltség még érintetlenül állott, meg lett volna vagy feltámadt volna bennünk ez az ösztön, ez a felismerés, mi is a finnekhez ha­sonlóan egy sokkal eredetibb, ősibb, egyénibb és egységesebb műveltség birtokában emészthettük volna magun­kévá az európai nemzetközi kultúra új hatásait is.

A finneknél a fejlődésnek ilyen iránya adva volt, mert értelmiségi osztályaik - eltekintve a svéd idegen hatások­tól - alulról, a népi tömegekből fejlőd­tek föl, alakultak ki. Nálunk a régi nemesi és polgári osztályok adták eze­ket a rétegeket, amelyek már korábban is jobban elszakadtak a népi hagyomá­nyoktól, s egy külön osztálykultúrát képviseltek, előbb a latin vagy a német műveltség szellemében, később az euró­pai szokványműveltség és iskolázottság művelődési elemeivel és célzataival, s még később, az utolsó félszázadon ke­resztül - amint a zsidóság társadalmi, szellemi nyomatéka egyre nőtt - ennek külön világnézeti, műveltségi és erkölcsi ráhatásával.

De a Győrffy-féle nagy gondolat igaz­ságán mindez nemcsak semmit nem vál­toztat, sőt azt inkább szemlélteti, meg­erősíti. Ez a törekvés, ez az igazság azonban csak egy új, vagy szellemében az ősi forrásokon megújult társadalom keretei között juthat, ha elkésve is, több-kevesebb érvényesüléshez. Viszont érvényesülése nélkül egy ilyen új, iga­zán népi szellemű társadalom talán ki se alakulhat.

III.

A középosztály felfrissítése vagy kicserélése

Győrffy István a maga szép, lelkes elgondolása szerint azért akarta a néphagyomány és a nemzeti művelő­dés összehangolását előkészíteni, hogy áthidalja, megszüntesse azt a szaka­dást, amely a magyar vezető osztályok, az értelmiségi elit idegen lelkű, idegen gyökerű műveltsége, s a paraszti, népi ősműveltség között fennáll. Azt akarta, hogy az előbbiek magasabb, európai színvonalú műveltsége is innen, az utóbbiból táplálkozzék, innen kapjon eredeti egyéni, faji színeket, ízeket, vonásokat. Ezek adják a lelke legmé­lyén az érzelmi és szellemi alapokat, amelyen a másik műveltség is felépül. Ő tehát a műveltségében elidegenedett középosztályt így akarta egyrészt köze­lebb vinni a néphez, másrészt a népet is így akarta ráeszméltetni saját, már-már cserbenhagyott ősi hagyományaira, s végül így akarta mind a kettőt népi, nemzeti öntudatában megerősíteni. A népi gondolatnak, ha nem is ezen a nyo­mon, de ugyancsak a középosztály felfrissítése címén, támadt az a másik tö­rekvése, amely egy szépen erősödő társadalmi mozgalom alakjában a szegény­ sorsú tehetséges parasztgyerekek, álta­lában a népi tehetségek kiválogatása és felkarolása útján akarja ugyanezt a célt, más oldalról, megközelíteni.

A magyar társadalmi fejlődés visszás­ságai, amelyek a mai magyar középosztály kialakulását, összetételét meg­határozták, eléggé ismeretesek. Leg­nagyobb bajunk - a népi vonalon maradva - ezeknek az osztályoknak az idő folyamán más népiségi, idegen elemekkel történt felhígulása, amelyek vagy már régebben asszimilálódtak, a magyarsághoz hasonultak, vagy még csak most vannak ezen az úton, a fél be­olvadás, a fél azonosultság állapotában. A városi polgárság jó részében mindig német származású volt nálunk. A maga­sabb fokú középiskolák pedig, amelyek a polgári műveltség s a hivatali képesí­tés alapfeltételeit adják, ugyancsak a városokban létesültek, s így az idegen polgárság számára könnyebben megkö­zelíthetők voltak. A hatvanhetes kiegye­zés után az ipari, közlekedési, kereske­delmi és a hitelélet nagyfokú fellendü­lése nyomán a megnövekedett állami, közigazgatási, kormányzati, stb. felada­tokat ellátó hivatalnoki értelmiség pót­lására a földhöz kötött középbirtokososztály új nemzedéke már nem volt elegendő. Ezeken a pályákon a tót, német, szerb vagy rutén nemzetiségek értelmiségi rétege számára korlátlan érvényesülés kínálkozott, amelyet ter­mészet szerint ki is használtak. Szabó István A magyarság életrajzáról írt nagy munkájában kimerítő, érdekes statisztikai adatokkal alátámasztott rajzát adja ennek a folyamatnak. Ennek hatásait, vagy következményeit csak fokozta, szinte megduplázta a liberális gazdasági átalakulás nyomán a zsidó­ság egyre növekvő elhelyezkedése, be­áramlása különösen a szabad értelmi­ségi pályák területeire. Ezzel együtt járt a kereskedelmi, ipari, pénzgazda­sági kategóriákon kívül különösen az orvosi, ügyvédi, mérnöki pályák meg­szállása. De ugyanilyen volt elhatalma­sodásuk a sajtó, a színház vagy az iro­dalom pozícióiban is.

Mindez együttvéve azt jelentette, hogy a régi magyar középosztály nem termé­szetes úton, saját népi erőtartalékaiból, elsősorban nem a paraszttömegek tehet­ségeiből erősödött meg és frissült fel. Ellenkezőleg: az új idegen népelemek, különösen a zsidóság behatolása valósá­gos szigetelő falat tolt a magyar középosztály és a magyar népi tömegek közé. A régi magyar értelmiség ezzel maga is háttérbe szorult az új versenytársakkal szemben, a parasztság számára pedig egyre nehezebbé vált, ugyanezen okok miatt, az egyenletes társadalmi föláram­lás.

Ennek a kettős veszélynek felisme­rése alapjában véve nem az új népi gon­dolat feltámadásához kapcsolódik. Régi,szinte több évtizedes problémája ez a magyar közgondolkozásnak, a társada­lomtudományi s a publicisztikai érdek­lődésnek. Grünwald Béla vagy Mocsáry Lajos vitájában épp úgy ott szerepelt ez a kérdés, mint Szekfű Gyula történelmi, társadalmi tanulmányaiban vagy a Jászi Oszkárék által a zsidókérdésről és a nemzetiségi kérdésről megrendezett ankétek vitaanyagában.

Mindez azonban csak elméleti síkon kereste a helyzet tisztázását, a bajok okait és következményeit. A népi gon­dolat nagy érdeme, hogy szinte kezdet­től fogva gyakorlati eszközökhöz nyúlt a bajok enyhítésére, s a magyar társa­dalom fogékony tényezőit cselekvő meg­mozdulásra ösztönözte ezen a téren. Ennek egyik eredménye volt az a kez­deményezés, amelyet a sárospataki kol­légium papi, illetve tanári kara indított meg pár évvel ezelőtt a szegény sorsú, tehetséges falusi és tanyasi parasztgye­rekek felkutatására, s neveltetésüknek, iskoláztatásuknak társadalmi közsegély útján történő biztosítására. Ez a mozgalom csakhamar túlcsapott a pa­taki gimnázium keretein, s ma már egész sor református középiskolában külön internátusokban nő az így isko­láztatott növendékek száma. Tudomá­sunk szerint a katolikus intézetekben ugyanez a törekvés érvényesül a legbiz­tatóbb eredményekkel. Az egész mozga­lom betetőződése volt Hóman Bálintnak az az intézkedése, amely az összes ál­lami középiskoláknak feladatává tette a szegény sorsú népi tehetségek intézmé­nyes felkutatását és kiválogatását. Ennek az iránynak másik jelentős haj­tása a Győrffy István nevéről elnevezett kollégium megalapítása, amely a főis­kolákra kerülő szegény sorsú paraszt­ifjúság számára akarja a továbbtanulás lehetőségeit ugyancsak a társadalom áldozatkészsége útján biztosítani.

Meg kell itt emlékeznünk arról a mozgalomról is, mely egyesületbe akarta szervezni a magyar értelmiség népi, pa­raszti származású elemeit. Itt a felvé­tel, a tagsági jogosultság előfeltétele az volt, hogy a jelentkezőnek hatósági bizonyítványokkal kellett volna igazolnia apja, nagyapja, stb. paraszti származá­sát. Az egyesület célja az lett volna, hogy valami összetartást, szervezett szolidaritást teremtsen, alakítson ki a népi származású értelmiségi emberek között, akik a közhivatalnoki vagy sza­bad értelmiségi pályákon helyezkedtek el. Egymás megismerése, egymás törek­véseinek támogatása, a hivatali előme­netel kérdéseiben éppen úgy, mint a hivatali mellőzés eseteiben, aztán egy­más közt a népi szellem ápolása, stb. ezek lettek volna főbb feladatai. Nem tudjuk, mire jutott ez a kezdeményezés, de nem hisszük, hogy felhívása nagy lelkesedést és tömeges csatlakozást eredményezett volna azok közt, akikhez intézve volt. Bizonyára sokan akadtak olyanok, akik nem akarnak dicsekedni azzal, hogy szegény, paraszti sorból nőttek ki, mert úgy érzik, hogy ennek, akár a társadalmi, akár gazdasági vagy hivatali érvényesülés terén több hátrá­nyát látnák, mint amennyi előnyét él­vezhetnék.

Mindezek a törekvések a középosz­tály fizikai, szellemi, erkölcsi felfrissí­tésére irányulnak. Céljuk nem az, hogy a vezető magyar értelmiségi osztályok helyükről egészen leszoríttassanak, s azt teljes mértékben a népi tömegekből ki­kerülő új elitnek adják át. A két adott tényező: a régi rend és a feltörekvő pa­rasztság igényeinek és érdekeinek kiegyenlítését, békés összehangolását kí­vánják ugyanazon nagy népi, nemzeti cél szolgálatában. A népi gondolat vona­lán, ennek radikálisabb politikai, iro­dalmi vagy publicisztikai képviselői kö­zött azonban sokan vannak, akik ezt a kísérletet már elkésett, reménytelen próbálkozásnak tartják. Szerintük a már beérkezett, a pozíciókat, az egész közhivatalnoki hierarchiát megszállva tartó régi értelmiségi osztályok ösztön­szerű vagy tudatos ellenállása lehetet­lenné teszi a nagyobb arányú, igazán érezhető kicserélődést. Azok a családi, rokonsági vagy a társadalmi összeköt­tetés szálaival egymáshoz kapcsolt ér­dekeltségek, amelyek nemcsak nálunk, de külföldön, a nyugati nemzeteknél is, mindenütt annyira jellemzők, különösen a magasabb bürokrácia szellemére, el­fogultságára, hatalmi féltékenységére, nálunk is érvényesülni fognak a népi behatolás gondolatával szemben. Egy­részt - mondják népi oldalról - a ve­zető értelmiségi rétegek jóvoltából a parasztság feláramlása, érvényesülése így csak nagyon szerény keretek között történhetik meg, s az egész mozgalom átalakító, kicserélő hatása is csak ilyen mértékben jelentkezhetik. Ezen felül attól tartanak, hogy az így felemelkedő paraszti értelmiség, a dolgok természe­ténél fogva, maga is alkalmazkodni igyekszik a felvevő uralkodó rétegek­hez, azokhoz akar hasonulni, házasság útján azokkal keveredik, s végeredmény­ben nem a maga népi erényeit, erköl­cseit, szellemi, lelki tulajdonságait teszi uralkodóvá ezekben a körökben, hanem, ellenkezőleg, maga is az urak, a romlott értelmiség hibáit, előítéleteit, rossz haj­lamait sajátítja el. A mostani helyze­ten, a mostani bajokon csak egy radi­kális, az egész vonalon gyökeres válto­zást biztosító, tehát forradalmi helycsere segíthet: a régi osztályok levál­tása, behelyettesítése az új népi, pa­raszti elemek száz százalékos érvényesü­lésével.

Erdei Ferenc, a népi gondolat egyik ismert szociográfusa, a magyar paraszt­ság belső problémáinak szorgalmas ku­tatója, például semmit se, vagy legalábbis nem sokat vár ettől a felülről kezde­ményezett tehetségkiválogató, tehetség-gyámolító mozgalomtól. „Lehet - írja ő -, hogy a nemzeti erők gyarapodása származik a paraszttehetségek ilyen ér­vényesüléséből, azonban ezzel a paraszt­ság egészével még semmi se történik. Talán igaz, hogy a népből eredő értel­miségi vezető több közösséget talál majd a néppel, mint a más származású ,azonban a társadalmi válságok világá­ban semmi se bizonyít emellett. A fölemelkedett népfi teljesen asszimiládódik, tehát éppen olyan lesz, mint a többi középosztálybeli, sőt, mint új em­ber, még fokozottabban igyekszik úriságát bizonyítani. Tehát népi szempont­ból még rosszabb lesz, mint aki nem népfi. Ebből a törekvésből csak úgy fej­lődhetnék komoly átalakulásnak a csí­rája, ha a frissítésre szánt paraszterők nem asszimilálódnának, hanem megmaradnának a parasztság egészével való szolidaritásban, s tehetségeiket ebben az értelemben használnák fel. Ilyen esetek kivételesen vannak is, de ezek már nem a nemzetnek a parasztság felé, hanem a parasztságnak a nemzet felé, vagy ellene való törekvését testesítik meg...“

Hogy mit ért Erdei Ferenc ilyen ese­tekben a parasztságnak a nemzet felé vagy a nemzet ellen irányuló törekvésé­ről, arra később még bővebben vissza­térünk, amikor azok álláspontját ismertetjük, akik vele egyformán radikális, vagy még nálánál is radikálisabb meg­oldást követelnek a mai középosztállyal, a mai vezető értelmiségi rétegekkel szemben.

Illyés Gyula, a kiváló költő, egyéb­ként maga is népfi, ugyanerről a követ­kezőket vallja A puszták fia című ön­életrajzában: „Akiknek felfelé sikerült kijutniok a pusztáról (a nagy uradalom cselédgyermekei közül), azokról a ta­nyán olyan történetek keringtek, mint az országot és királykisasszonyt hódító kis kondásról. A pusztát (paraszti sor­sát, eredetét) mindenki megtagadja, aki kilép a puszta világából. A cseléd­fiú, aki Pesten levélhordóvá vagy rend­őrré fejlődik, öntelten és fenségesen lépdel a karácsonyi ünnepek alatt a cselédházak előtt; s nagyon megnézi, hogy kinek köszönjön, vagy ne köszön­jön. A hat, igazán rendkívüli tehetségű Szabó-fiú közül az egyik boltiszolga lett, a másik valóban mesébe illő szerencsepróbák után villamosvezető lett Pécsett. Az almajori első béres fia vas­úti hordár lett. Micsoda úr! Ő hazaláto­gatott néha, s a béresek ilyenkor kari­kába álltak körülötte, és ragyogó szem­mel bámulták gyönyörű egyenruháját. Hát ilyesmi is lehetséges? Hihetetlen volt... Nagyritkán előfordult, hogy a pusztáról valaki felsőbb szellemi körbe emelkedett, a puszta szelleméből azon­ban semmit sem vitt magával. Nem is vihetett. A nyers állati bőr finom szattyán állapotáig se megy át több áztatáson, mint a pusztai fiú, aki valami cso­dás véletlen folytán középiskolába jut, és tagja lesz a látható társadalomnak. A magyar főiskolai hallgatóknak hány százalékát adja a többmilliós cselédség és zsellérség? Még ezrelékben is bajos kifejezni.“

Legyen szabad már most ide iktatni a magunk álláspontját ebben a kérdés­ben, pár rövid sorban összefoglalva ,ahogy azt tíz esztendővel ezelőtt (Új világ felé, 1933) és ezelőtt is, azután is, számtalanszor hangoztattuk: „A ma­gyarság népi erejének és egyéniségének súlypontja ma, a huszadik század for­dulóján, a vezető társadalmi osztályok erősebb vegyülése folytán, a magyar parasztság felé tolódott él jobban, mint a múltban bármikor is. Az Árpádok faji öröksége ma elsősorban az ő vállain nyugszik. Ha a jelenből azt, ami vigaszt és erőt adhat, neki köszönhetjük, a jövőt is egyre jobban neki kell áten­gedni. Nemcsak ő legyen az anyag, amelyre építünk, de alanya, központi hőse is ő legyen ennek a nagy ország­építésnek. Új, friss, faji szellemtől át­hatott társadalmi elit nélkül semmiféle evolúció, sőt semmiféle revolúció nem boldogulhat. Ilyen nélkül egyiknek se lehet se elég ereje arra, hogy magát a hatalomra felküzdhesse, se arra, hogy céljait ott maradandó módon érvényesít­hesse. Ennek az új elitnek nagy részében a magyar föld népéből kell kisarjadnia. Annak szellemét, egyéniségét, képessé­geit kell belevinni a magasabb életfor­mákba. Át kell hatnia nemcsak lelké­vel, erkölcsiségével, de vérével is a mos­taninál sokkal erősebben a nemzeti tár­sadalom vezető osztályait“.

„Ennek az új, kollektív, szervezett és fegyelmezett nemzeti demokráciának a fajilag érintetlen magyar néprétegek­ből kell erőt és öntudatot merítenie. A papi szemináriumoknak ide kell nyúlniuk, innen kell megtelniük, a palócok, jászok, matyók, székelyek s a dunántúli színmagyarság gyermekeinek kell he­lyet engedniük, nemcsak a plébánosi, de a legmagasabb egyházi méltóságokig. A hadsereg új altiszti és tisztikarának friss emberanyagért, új erkölcsi, szel­lemi erőkért, faji, katonai képessége­kért itt kell keresnie az utánpótlást. A gazdasági, szövetkezeti élet új vezető­sége jórészt innen kell, hogy rekrutálódjék. Az új, intenzív, kisgazda kultúra magasabb színvonalú, képzett vezető rétegeinek egyre jobban innen kell kifejlődniük. A művészet, az irodalom csak innen frissülhet fel új színekkel, a faj és a föld markáns lelkével, vonásai­val. Nem paraszt-Magyarország kell, nem az egész állami, társadalmi vagy kulturális életet kell parasztszínvonalra leszállítani, nem is csak a kiváltságosak számára hozzáférhető elefántcsonttorony-kultúrát kell teremteni és fenn­tartani, de a parasztságot kell az állam- és nemzetvezetés, a gazdasági szaksze­rűség, a szellemi erőfeszítés európai színvonalára felemelni, hogy az új Magyarországot felépíthessük. Ez együtt és egészében új birtokpolitikát, új kul­túrpolitikát, új katonapolitikát, új szo­ciális politikát jelent...“

IV.

Népi vagy „polgári“ irodalom?

A népi gondolat mint gyakorlati törekvés, a magyar parasztság mély rétegeiből akarja felfrissíteni, sőt egé­szen felváltani az úgynevezett polgári középosztályt, amelyet a nemzet vezeté­sére alkalmatlannak, részben idegennek, részben pedig szellemileg és erkölcsileg elkorhadtnak ítél. Az új népi irodalom alapjában véve ugyanezt a gondolatot tükrözteti, mikor szembefordul a magyar vezető rétegekkel, legalábbis el­fordul tőlük, mert nem érdeklik többé ezek problémái, se erkölcsi, se társa­dalmi kérdései. Az új népi irodalom munkásainak, íróknak és költőknek min­den figyelme azoké a tömegeké, ahonnan ők maguk is jöttek, s amelyeknek gond­jait, szenvedéseit, egész erkölcsi és érzelmi világát magukénak tudják, ve­lük teljes lelki, szellemi közösséget érez­nek. Majdnem osztályköltészet vagy osztályirodalom ez már, és főleg a sze­génység, a mostoha sorssal küszködő kisparasztság lelkét tükröztető iroda­lom, regényekben, novellákban, költői megnyilatkozásokban egyaránt.

Az úri, vezető osztályok ebben a népi irodalmi szemléletben elvénültek, el­játszották szerepüket. Lejárt epizódot jelentenek a nemzet életében, s úgy a népnek, mint a nemzeti társadalomnak csak egy vékony, önmagának élő réte­gét, amelynek sorsa nemcsak hogy nem jelenti többé a magyarság sorsát is, de szinte különvált ettől a sorstól. Egyéb­ként a múlté lett örömeivel, céljaival, vágyaival, életmódjával, igényeivel, elő­ítéleteivel együtt. Fontossága, amellyel magát felruházta, s amellyel a maga életét irodalmi érdekességgé avatta, megszűnt, vagy legfeljebb már csak saját szemében, saját képzeletében él. Ez az osztály a valóságban még itt van, de a nagy népi átalakulás, esetleg egy nagy népi forradalom végleg félretolja a haladás útjából, úgyhogy, mint ahogy valamikor a nemesség egész szellemi, erkölcsi, társadalmi világát elsöpörte, félretolta.

Várkonyi Nándor az újabb magyar irodalom történetét és kifejlődését fel­táró kitűnő munkájában a polgári iro­dalmat felváltó népi irodalom feltörésé­nek társadalompolitikai okairól többek közt a következőket írja: „A kommuniz­mus után érvényesülő keresztény ellenforradalom csak jelszavakig jutott el. A törzsökös magyar középosztály már régóta lemaradt a. haladásról, s most félreállt. A szedett-vedett polgári réteg egyszerre széthullott, s megmutatta, mily végzetes mértékig hiányzik belőle az összetartó erkölcsi erő. A nép maga pedig fel sem bukkant abból a törté­nelmi mélységből, ahová fél század alatt leszorították. Vezér nem jelentkezett. Megmaradtak azonban a cserzett és szívós polgári rutinier-[e]k, a minden vihart átvészelő kapitalisták és szövet­ségeseik, a politikát latifundiális örök­ségnek tekintő főnemesek. Metternichék és Rotschildék szelleme virágzott fel újra a magyar szigeten. De ez a sötét közjáték jó volt arra, hogy komoly nevelőiskolát járasson ki azokkal, kik­ben hosszú hallgatás után meglepő erő­vel újra megszólalt a nemzet lelke...“ Jött egy ilyen nemzedék, amely szembe­fordult ezzel a kiégett világgal, szembe­fordult elsősorban a polgári szellemmel. Ehhez bátorság kellett, „mert a polgár erkölcsileg halott volt ugyan, de gyakor­latilag kezében tartotta a hatalom min­den szervét. Történeti tény, hogy az a nemzedék, amely szakítani próbált a polgári eszmerendszerekkel, igen gyak­ran eme szervek elé idéztetett, s egész bátran fogházviselt nemzedéknek nevez­hető. Ennek az új népi szellemnek képviselői - újkori szellemi és irodalmi életünk vezetői - úgyszólván mind el­marasztaltattak a prófétaság bűnében rövidebb-hosszabb időre”.

A népi mozgalom - mondja tovább Várkonyi - nem forradalmi. Forradal­mát még Petőfi és a negyvennyolcas forradalom harcolta meg, s az egész tüneményben csak az a megdöbbentő, hogy százéves alapokhoz kell vissza­térnie, ami egész Európában szomorú unikum. Ennek az újabb népi irodalom­nak képviselői a nagy előzők, Móriczék, Adyék után: Erdélyi József, Kodolányi János, Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Féja Géza, az erdélyiek között Tamási Áron, Nyirő József és sokak: mások a kisebb csillagok közül. „Az első követelmény, amelyet betölte­nek -  mondja Várkonyi -, a népi közösség­nek nem csupán érzete, hanem ténye, a szónak lelki, élettani és társadalmi értel­mében. A népnek nem csupán helyzetét, jó vagy rossz sorsát élik át, hanem sze­mély szerint magukban hordozzák azokat az igényeket, szükségességeket is, amiket ez a helyzet és ez a sors meg­szült. Művük abban van, hogy személy szerint megjárják az utat, amelyet a népnek és a magyar történelemnek is meg kell tennie, ha a bukást el akarja kerülni. Az új írókkal valóban maga a nép vonul be teljes irodalmi és ideológiai felszereléssel a magyar szellemi életbe.”

Várkonyi ezzel végzi érdekes fejtege­téseit: „Napjaink fölvetették a polgári és a népi műveltség kérdését, s kétség­telen, hogy ez egyúttal történetünk, létünk problémája is. Múltunk és hely­zetünk szomorú következménye, hogy kultúránk csakugyan kétféle, s ezért arra kell törekednünk, hogy a kettő kö­zül a vagy szócskát (vagy polgári, vagy népi) eltüntessük. Az egészséges finn, skandináv és balti népek egészséges helyezkedéssel már eleve kiküszöbölték ezt a megkülönböztetést, s pontosan el­végezték a munkát, amely nálunk a népi irodalomnak még csak terve. A polgári műveltség épp oly szükséges, mint a népi, de ez is csak a nép mint összes­ség műve lehet. Vagyis feltétele, hogy a polgár ma beleolvadjon a népbe, ezentúl pedig a népből nőjön ki, és egybeolvadott maradjon vele.”

*

Amikor általában egyetértünk Vár­konyi Nándor megjegyzéseivel, ugyan­akkor a polgár címe alatt a magyar középosztályról nyilvánított azt az ítéle­tét, hogy ez az osztály erkölcsi halott, de még mindig kezében tartja a köz­hatalom szerveit - súlyos, és a kitűnő szerzőhöz méltatlan túlzásnak kell minősítenünk. A magyar középosztály hibáiról elmélkedve, beszélni lehet poli­tikai tehetetlenségéről, az értelmiségi rétegek nagy részének függő helyzeté­ről, ami politikai magatartásukra súlyo­san kihat. Vitázni lehet róla, hogy megvan-e benne az a frissesség, az a dinamika, amely az új törekvések, az új koreszmék iránt nem csak fogékonysá­got, de azok érvényesítésére, kiküzdé­sére erős akaratot is jelent. Beszélni lehet társadalmi erkölcseinek lazulásá­ról, irodalmi kérdésekben tartózkodó, konzervatív s ugyanakkor minden modernségre szívesen reagáló léha, felületes hajlamairól. Lehet valakinek az a kiábrándult véleménye erről az osztályról, hogy az új Magyarországot nem lehet se reá, se belőle, az ő erkölcsi, szellemi vagy anyagi szolidaritására fel­építeni. Ez mind vélemény dolga. De erkölcsi halottnak csak az esetben lehet egy társadalmi osztályt kinyilvánítani, ha általános romlottsága már csakugyan a börtöntöltelék színvonalára juttatta mindenféle vonatkozásban. De ez talán mégse helytálló ítélet, s a népi gondolat­nak se érdeke, nincs is szüksége rá, hogy ilyen lobogó vagy ilyen jelszavak alatt üzenjen hadat éppen annak az osztálynak, amelynek részéről annyi rokon érzéssel és megértéssel találkozik. Ugyanilyen túlzás Várkonyinak az a megállapítása, amely szerint a népi gon­dolat szellemi és irodalmi vezetőit ez az erkölcsileg halott középosztály, az ellene való lázadás címén, szinte kímélet nél­kül bírái elé idéztette, s szinte kivétel nélkül büntetésekkel is sújtotta, annyira, hogy ezeket az írókat egész bátran fogházviselt nemzedéknek nevez­hetjük.

A népi gondolat híveinek vagy kép­viselőinek megint csak semmi szüksé­gük arra, hogy az irodalomtörténet mártíroknak állítsa oda őket, mikor ezen a mártírságon ilyen értelemben keresz­tül se estek. Sokan közülük sokat szen­vedtek, nélkülöztek, meg nem érdemelt mellőzésben részesültek. Irodalmi vagy politikai természetű méltatlan támadá­sok is érhették őket, de hogy a polgári társadalom részéről ilyen, fogházzal sújtó, visszautasításban vagy üldözés­ben részesültek volna, ez megint erős túlzás a valósággal szemben. A valóság az, hogy a népi gondolat képviselői kö­zül, hála Istennek, ilyen fogházbüntetés, irodalmi vagy politikai hajsza ered­ménye gyanánt, Veres Péteren kívül talán senkit se sújtott. Hála Istennek, munkájuk nemcsak szervezett ellen­állással nem találkozott erről az oldal­ról, legfeljebb azzal a félreértéssel vagy meg nem értéssel kellett vagy kell még mindig küzdeniük, amelynek mindenki ki van, és ki volt mindig téve, aki ilyen vagy olyan értelemben új gondolatot, új szellemet vagy új irányzatot képvisel. Petőfi vagy Ady sorsa ugyanezt a példát tükrözteti, a kisebbek, az el­esettek tragikumáról nem is beszélve. (Mi magunk is tudnánk saját küzdel­meinkből elég adalékot szolgáltatni a mellőzés, a meg nem értés, a hosszú, gyötrelmes félreszoríttatás tapasztalataiból. A csőcselék terrorja, s a hatalom üldözése egyformán osztályrészünkül jutott.) Az viszont, hogy a népi írók nem nevezhetők fogházviselt nemzedék­nek, semmit se von le se küzdelmeik igazságából, se az önzetlenségük, se hivatottságuk vagy tehetségük mértéké­ből.

*

Vannak mármost népi írók, akiknek tehetsége és élményvilága az egész ma­gyar glóbuszt felöleli: a népi paraszti témakörön kívül az egész nemzeti társa­dalomét. Móricz Zsigmond vagy Kodo­lányi János népi írók, de munkásságuk, zsenijük túlcsap ezeken a határokon, akár társadalmi, akár nagyszerű törté­nelmi regényeikben nemcsak, vagy nem mindig a nép, a magyar parasztság sorsa, alakjai, küzdelmei adják az anya­got. Kodolányi a honfoglaló magyarság vagy a tatár veszedelem árnyékában küszködő magyarság egészét támasztja föl, a pásztorkodó néptől kezdve a papokon, nemeseken, nagyurakon át a kirá­lyok személyéig. Móricz Zsigmond az Erdélyi trilógiában az egész török világ alatti erdélyi társadalmat, a fejedelmek udvarától kezdve a szilaj pásztorok fél­nomád életéig. De ugyancsak Móricz Rózsa Sándorról írt történeti regénye már az első kísérlet az úgynevezett népi történelemszemlélet érvényesítésére az irodalomban. Ez a szemlélet alulról nézi a történelmet, vagyis a nép, az eddig el­hanyagolt, ismeretlen tényező fontossá­gát, kizárólagosságát érezteti a törté­neti eseményekben is. Mint például a negyvennyolcas szabadságharc ilyen regényes népi történeti megfestésében Rózsa Sándorral, mint központi hőssel, s a nép szabadságharcának megjeleníté­sével az urak, a nemesség szabadságharcával vagy forradalmával szemben. Móricz Zsigmond voltaképpen első előre küldött őse is ennek a népi iroda­lomnak. Az ő munkásságának, teremtő, alkotó tevékenységének nagyobbik fele - ha lelkében, természetében, egész szellemi egyéniségében a legigazibb népi irodalmat jelenti is - még kívül esik a népi gondolatnak, mint tudatos irodalmi, publicisztikai vagy politikai mozgalom­nak, keretein. Ennek az irányzatnak a fiatalabbak között Kodolányi János a legmarkánsabb, a legsokoldalúbb, a leg­kiegyensúlyozottabb, legkiteljesedetteb képviselője. Ő nemcsak népi és történeti tárgyú regényeiben: a Szép Zsuzskában, a Börtönben, a Kántor József megdicsőülésében, azután A vas fiaiban, a Juliánus barátban s a többiekben, aztán nemcsak színdarabjaiban: a Vég­rendeletben, vagy a Földindulásban revelálta egy nagy, igazán Istentől meg­oldott tehetség művészetével s az elhivatottság apostoli, szinte aszketikus lelkületével ezt a szellemet, de ő az, aki publicisztikai munkásságában, az [sic!] ormánysági egykét földerítő megrendítő leírásaiban, vagy finnországi élményei­ről írt beszámolóiban is megragadó erő­vel adott hangot ugyanennek a szemlé­letnek, hogy a zsidó irodalom tipikus képviselőiről: Szomori Dezsőről, Földi Mihályról, vagy a szocialista Gergely Sándorról írt lelki, erkölcsi portréival a kritikai fronton is ugyanezzel a művé­szettel szolgálja hivatását.

Nem a mi feladatunk, hogy itt ezen a helyen irodalmi, művészi mérlegelés tárgyává tegyük a Kodolányinak vagy a népiségben vele egylelkű, de tehetség­ben más színű, más veretű társainak, a nagyobbaknak vagy a kisebbeknek munkásságát is. Külön fejezetben kellene szólni például Németh László esztétikai, publicisztikai munkásságá­ról, amellyel a népi gondolatot ezen a vonalon a mélymagyarság fogalomköré­vel és új feladataival bővítette.

Tisztázandó volna, ki hát a népi író, csak az-e, aki maga is a népből jött, vagy az is, aki nem onnan jött ugyan, de érzéseiben, vágyaiban, törekvéseiben együtt él - mint egyes népi publicisták mondani szokták -, azonosul a néppel, s munkáiban ennek sorsát, életét tükrözteti az azonosultság élményein keresztül.

*

A népi és polgári irodalom hivatásá­ról, jogosultságáról nagy vita folyik ezen a fronton. Ebbe engednek bepillan­tást Jócsik Lajosnak megállapításai. Ő mint az elszakított Felvidékről visszatért író szemlét tart a mi irodalmi álla­potaink fölött (a pécsi Sorsunk múlt évi füzeteiben), s tapasztalatairól egyebek közt ezeket írja: „Méla bánattal gondo­lok arra, hogy hazatérésünk után népi körökben egyenesen lehurrogtak például, mikor Kosztolányi Dezsőről ejtettünk néhány áhítatos szót. Az ellenkező oldalra tartozó egynémely szekta viszont falukutató kapcsolataink miatt tartott gyanúsaknak bennünket. Aztán tör­vénnyé tették, hogy ha elfogadom Veres Pétert, akkor ki kell vetnem magamból Babitsot, Márait meg egyenesen gyűlöl­nöm kell. Ha élvezem és értékelem pél­dául Móricz Zsigmond regényét, a Rózsa Sándort, vagy az Árvácskát, akkor meg kell vetnem, és értéktelennek kell tarta­nom Márai polgári regényeit is. Ha Erdélyi Józsefet vagy Sinka Istvánt nagy költőnek tartom, akkor nem tarthatom annak Szabó Lőrincet vagy Illyés Gyulát. Ha szeretem Kosztolányit, akkor képtelen vagyok a népi irányzat lírájának megértésére és átérzésére. És sokszor úgy kell bebizonyítani az egyik oldalon az elvtársi és bajtársi hűséget, valamint az odatartozást, hogy a másik oldalra kimondom az anatémát.”

„Az irodalomban - állapítja meg ugyancsak Jócsik - összeáll egy cso­port, amely ugyanúgy befolyásra, hata­lomra tör, mint ahogy hatalomra tör a politikai mozgalom. A legrövidebb és legkönnyebb út a hatalomig a »bukott értelmiség« vádját reáfogni az érvény­ben, s így hatalomban lévő irodalmi irányra. Reá kell fogni, hogy meg nem érti a nép ösztöneit, tehát kívülről akarja az irodalmat a népre kényszerí­teni. Reá kell fogni, hogy idegen ösztö­nük dolgoznak benne, s nyert ügyed van, mert hiszen semmitől se irtóznak ma annyira, mint az idegentől. Az idegenség ma körülbelül a bélpoklossággal azonos. Az idegenség lényegét sohasem határozzák meg, de ugyanakkor ítélnek és mérnek a meg nem határozott foga­lommal.”

Ez a vita, vagy ennek eldöntése nem reánk tartozik. A magyar társadalom, az, amely könyveket olvas, s amelyet a magyarság, a magyar nép élete, sorsa az irodalomban, a művészet eszközeivel megjelenítve, érdekel, amelynek szá­mára az irodalom nemcsak unaloműző szórakozás, de szellemi, lelki, érzelmi életének tápláló, megszépítő, elmélyítő eszköze - ez a társadalom, bármilyen rétegekből kerüljenek is ki tagjai, csak a meghatottság örömével fogadhatja a népi lélekben és népi szellemben megújhodott magyar irodalom termékeit. Persze, mindig odaértve a népiség mellé az igaz művészet jegyeit és jogcímét is, ami nélkül a népiség előbb-utóbb csak megunt sallangot jelentene.

Azzal az irodalmi fejlődéssel szemben, amelynek tartalmát, szellemét és irányát kizárólag a zsidóság igényei, ízlése és uralmi szempontjai szabták meg, a népi irodalom és költészet fel­törése valóságos felszabadulás. Felszabadulás egy évtizedeken át reánk nehezedett erkölcsi és szellemi nyomás­sal szemben, és felszabadulás ennek irodalmi, sajtó, színházi és könyvkiadói hatalmasságaival szemben egyaránt.

Külön fejezetre tartoznék annak mél­tatása, hogy a népi gondolat hogy hódí­totta meg mondanivalói számára a filmet, hogy tört be sok viszontagságon keresztül, egyelőre még a kezdet sok fogyatkozásával terhelve, s hogy hódí­tott magának lelkes közönséget nem­csak népi, de polgári körökben is. Az őrségváltás, a Harmincadik, a Kovács István, vagy az Emberek a havason mind ennek a térhódításnak állomásait jelzik.

Hogy maga a magyar nép, a magyar parasztság mennyit tud erről a neki áldozó, belőle sarjadt új irodalomról, új művészetről, hogy termékeiből mennyi jut, vagy jutott el hozzá, s hogy mindez hogyan hat reá, milyen élményeket je­lent számára, s milyen megértéssel, lelki, érzelmi visszhanggal felel reá, ennek kiderítése, lemérése, nyomon követése kü­lön új feladatot jelentene.

Egyelőre nem szabadulhatunk attól a benyomástól, hogy mindez most még inkább, munkásaiban és olvasóiban is inkább, egy többé-kevésbé szűk, de egyre táguló értelmiségi körre szorítkozik, hogy a népi írókat körülbelül ugyanaz a közönség olvassa, amely a polgári irodalmat. De lehet, hogy a népi irodalom más irányban is, más rétegek­ből is új olvasóközönséget hódított, talán olyat is, amely eddig, miután a polgári irodalom termékei nem érdekelték, most a népi irodalmon keresztül kapcsolódik be a betűt, könyvet, verset, novellát fogyasztó közönség soraiba. De ha még oly csekély is az eredmény egyelőre ezen a vonalon, az egész nagyfontosságú úttörést jelent, talán egy új korszak első lélegzetvételét ezeken a területeken.

Folyt. köv.

*

In Új Magyarság, 10. évf., 25. szám (1943. január 31.), 1-2.; 30. szám (1943. február 7.), 1-2.; 36. szám (1943. február 14.), 1-2.; 39. szám (1943. február 18.), 1-2.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés